A nagy háboru anekdotakincse

Apró képek a nagy háborúból

AZ UTOLSÓBÓL AZ ELSŐ.

Nem emberről van szó és ez a helyváltozás nem jelent karriért: hanem inkább az ellenkezőjét. Ezelőtt egy csomó esztendővel történt, hogy a csuzimai tengerszoros felső torkolatában Togó admirális a fehér cár költségére rettenetes lakomát tálalt a tengernek. Elnyelette vele Rosdesztvenszki tengernagy egész flottáját. Uszó acélvárak, rettenetes csatahajók, büszke páncélos cirkálók, zúzó hajók és fürge torpedó-vadászok, gyilkos japán aknák és ágyúgolyók halálos sebeivel roncsolt bordáikon sorra sülyedtek le a sós mélység fenekére. Ilyen temetés még nem volt a tengeren. A híres balti flottának csak egyetlen hajója maradt a víz fölött. Ez az egyetlen, ez az utolsó az Askold nevű cirkáló volt, amely a halálos rémület lihegésével remegő acélbordái között repült be a katasztrófa hírmondójának a vladivosztoki kikötőbe. Most megint tűz van a vízen, a tengeren is lángol a háború, és a jajgató Vai-Hai-Vaiból két ellenséges hadihajó halálos párbajáról érkezett hír. Az egyik küzdőfél német hajó volt: a legendássá vált Emden, a másik egy orosz páncélos cirkáló: az Askold. És az Askold lett ebben a háborúban az orosz flottának első áldozata.

A Rosdesztvenszki admirális egykori flottájának a létszáma most már teljes odalent a tenger fenekén.

ZÁSZLÓK.

Egyik vadászezredünknek most indul a negyedik marschcompagnieja. Négy szakaszból áll a század, háromban jómódu magyar legények vannak, egyben pedig földhöz ragadt tót fiúk. Indulás előtt mindegyik cug zászlót vett magának, szép, hosszúnyelű, magasan lengő zászlót. Csak a tót fiúknak nem volt még zászlója. Szótlanul, messziről nézdegélték sokszor a három gyönyörű zászlót, egyszer azután összeültek a tótok, szörnyen rongyos kis bugyellárisokból fekete krajcárok kerültek elő, 7 korona 40 fillért gyűjtöttek össze és a pénzt odaadták cugszführer úr Tonnhauser Mihálynak, hogy vegyen rajta egy zászlót. Bizony ebből a kurta pénzből kurta zászló tellett. Durva a szövete, be sincs szegve a széle, a nyele pedig rövid, festetlen.

Isten tudja, mégis mintha az lenne a négy közül a legszebb, a legeslegszebb zászló.

A FŰTŐK.

A „Zenta“ egymaga harcolt az egyesült angol-francia flottával. Dávid Góliáttal, nem is eggyel, hanem egyszerre egész sereggel.

Hullott rá a gránát rettentőn, de nem adta meg magát.

Romba dőlt mind a kéménye, tüzet fogott a fedélzet, a „Zenta“ azonban törhetetlenül ágyúzta tovább ellenfeleit.

Egyszer aztán elfogyott a „Zenta“ tüzérsége. A derék, hős fiúkat sorba ellőtték ágyúik mellől.

Ekkor olyasmi történt, aminek nyoma fog maradni a históriában.

Előjöttek a „Zenta“ fekete mélységeiből, a kazánok izzó kamráiból kormos, verejtékes, fél-meztelen emberek, odaálltak az ágyúk mellé.

A fűtők jöttek föl.

Sorba álltak az ágyúk mellé. S tüzeltek az ellenségre. A fűtők küldték az utolsó mennyköves, villámos halált a francia páncélos-óriásokra.

S aztán – aztán leszálltak a „Zenta“ romjaival az Adria mélységeibe, a vérszínű korállok fonadékába.

PRZEMYSLBEN.

A megvehetetlen przemysli várat ostromolta az orosz sereg. Napok, sőt hetek óta éjjel-nappal bömböltek az ágyúk, de a hős várvédőket ez éppenséggel nem akadályozta meg abban, hogy… ujságot szerkesszenek és hogy a jó tréfát élvezzék. A przemysli magyar nyelven megjelenő „Tábori Ujság“ közölte ezt a kedves apróságot:

Tanúként hallgatják ki a rezervistát a hadbíróságnál. Mikor a nevét, korát, vallását, családi állapotát firtatták, kérdi az elnök:

– Van-e gyermeke?

– Nem tudom, kérem.

– Hogy-hogy nem tudja?

– Mert úgy gondolom, hogy azóta már lehet.

… Ezt a talpraesett feleletet különben alighanem tulajdon fülével hallhatta a szerkesztő, aki, amikor nem szerkeszt, hadbíró a przemysli várban.

MEGLA JÓZSEF.

Ki ő és merre van hazája?

Megla József szepesmegyei magyar. Van egy kis ősi háza, régi belsőségei, örökölt klenódiumai. Hogy növelje, megtoldja, kivándorolt Amerikába.

Jött a háború. Megla József, a szepesi magyar, aki csak tótul tud, gondolkodott, fontolgatott s szeptember közepén egy szép napon elment az osztrák-magyar konzulátusra.

Ott aláírt egy okmányt, amellyel szepesi ősi házát, régi belsőségeit, minden házi klenódiumát Magyarországnak adományozta, hogy kivegye a maga részét a mi nagy háborúnkból.

Egyetlen tollvonással egész vagyonát odaadta hazájának. Többet senki sem adott Megla Józsefnél.

A LÁTHATATLAN HADSEREG.

A mi szemünk már megszokta a „csukaszürke“ egyenruhát és bár ösmerjük nagy előnyeit, de már nem vagyunk többé olyan fogékonyak iránta. A megszokás mindent nivellál. De az idegenek szeme érzékenyebb és erőteljesebben reagál a benyomásokra. Ami a mi számunkra mindennapos látvány, az az ő szemükben csodának hat.

A „New-York Tribune“ brüsszeli levelezője, mint valami igazi csodáról emlékezik meg a „csukaszürkéről“. Az amerikai ujságíró végignézte a német hadsereg bevonulását Brüsszelbe és – az ő szavai szerint – egy láthatatlan hadsereg vonult el előtte.

„Órák hosszat tartott a bevonulás – írja az amerikai ujságíró – és a tisztek, meg a legénység szürke egyenruhája egyenest kísértetiessé tette ezt a felvonulást. A legélesebb szem sem tudta a legcsekélyebb különbséget fölfedezni az elvonuló ezer és ezer emberben. Minden a láthatatlanság leple alatt történt. Csak rengeteg és alapos próbák után, a legkülönbözőbb távolságokról a legkülönbözőbb színű szövetmintákkal lehetett fölfedezni ezt a szürke színt.

Legelőször a városháza előtt, a Grande Place-on láttam őket. Lehetetlenség volt megállapítani, hogy egy ezred, vagy egy brigád tartózkodik-e a szép téren. Csak valami ködöt lehetett látni, amely beleolvadt a kövekbe, a házak színeibe és amely ide-oda hullámzott, de anélkül, hogy bármit is engedett volna látni, ami alkalmas célpont lenne. Amikor később a sereg elvonult ablakaim alatt, a botanikus kert fái között, föl-föltünedezett s beleolvadt a zöld lombok hátterébe. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy száz yardnyi távolságról a lovakat lehetett ugyan látni, de az ulánusok, akik a lovakat megülték, láthatatlanok voltak.

A különböző háborúkban alkalmam volt hat nemzet hadseregét is látni. De még egyet sem láttam, amely ilyen kitünően lett volna fölszerelve, beleértve a mi hadseregünket, aztán a japánt és az angolt is. Ez a hadsereg három héten át aktiv szolgálatot teljesített és ime nem hiányzik egyetlen fegyverszíjja, egyetlen patkószöge sem. Hét órán át tartott az átvonulásuk, zárt sorokban, és úgy hömpölygött át Brüsszelen ez a hadsereg, mint valami acélfolyam, szürkén és kísértetiesen.“

A HŐS CSÉPLŐGÉP.

A háború borzalmai között néha tréfás epizódok is akadnak és ezek között is talán a legkedvesebb ez a történet.

Egyik katonai csapatunk egy cséplőgép mellett fejlődött föl rajvonalba. A néhány száz lépésre álló oroszok a cséplőgépet nem ismerték föl, gépfegyvernek nézték és vad tüzelésbe kezdtek. Huszonnégy óra hosszat lőttek a cséplőgépre az oroszok, elfogyasztották valamennyi töltényüket, engedték, hogy a mi csapataink a túlsó oldalon megkerüljék és bekerítsék őket, – a diadaluk azonban mégis teljes volt, mert huszonnégy órai hősi tüzelés után a gépfegyvernek nézett hős cséplőgép, amely magára vonta az ellenség haragját, apró szilánkokra törve hevert a csatatéren…

… De a mi katonáink közül egy sem sebesült meg.

ANYÁK.

Fájdalmat és gyászt hozott magával ez a rettentő vihar, amelynek világháború a neve. De a legnagyobb fájdalmak az anyaszívekben égnek. Anyák gyermekei gyilkolják egymást: magyar és orosz anyák fiai küldik egymásra a halált, német és francia anyák fiai lövöldöznek egymásra és a háború a legnagyobb áldozatokat az anyáktól követeli.

Anyák harca is ez a világháború, amelyben a francia anyák barbároknak mondják a németeket. De a Frankfurter Zeitung érdekes levelet közöl, mely kiáltó bizonyítéka annak, hogy a németek semmilyen tekintetben nem érdemlik meg, hogy az angolok és franciák barbároknak és hunoknak nevezzék őket.

– Tisztelt asszonyom! – írja a német asszony. – Egy anya, akinek a fia úgy, mint az öné, a hazáért háborúba vonult, egy német anya kíván önnek néhány szót írni. Augusztus 28-án egy nagy betegszállítmánnyal ideérkezett az ön fia, Paul Lucien, akinek súlyos sebe volt a fején. A legnagyobb elővigyázattal beszállítottuk egy kórházba, ahol a beteg az apácák útján azt a kívánságát fejezte ki, hogy föl akarja venni az utolsó kenetet. Ez félig meg is történt, a föloldozást azonban a tisztelendő, minthogy közvetlen veszély nem fenyegetett, másnapra halasztotta. Az ön fia azonban éjjel váratlanul rosszúl lett és meghalt. Nyugodjék meg, tisztelt asszonyom, fiát a legnagyobb gondossággal ápoltuk és fia mint hős halt meg hazájáért. Szeptember 1-én temettük a legnagyobb katonai pompával. Kivánjuk, hogy békében pihenjen. Idemellékelve küldök önnek néhány levelet abból a babérkoszorúból, amelyet fia koporsójára tettünk. Ebből is láthatja, mennyire tiszteltük őt. Tisztelt asszonyom! Elmondották nekem, hogy fia mindig csak azt emlegette, hogy önt szeretné viszontlátni. Épp ezért határoztam el, hogy írok önnek, mert nekem is hadbavonult egy fiam, akiről augusztus 22-ike óta nem tudunk semmit. Vigasztalja meg ez a levél önt és családját hű fiok haláláért, aki életét hazájáért áldozta föl.

Igy írt egy német anya. Egy „barbár“ anya. De hogy ehhez a nemesszívűséghez hasonló eset Franciaországban nem fordulhat elő, élénk világot vet ez a levél, amelyet az Echo de Paris közöl. A levél szóról-szóra így szól:

– „Nagyságos asszonyom, fia súlyosan megsebesülve a daxi kórházban fekszik. Életét csak a leggyengédebb és legfigyelmesebb ápolás mentheti meg és az ön fiának élete tőlem függ, tőlem, aki ápolónő vagyok ebben a kórházban. A hosszú éjszakák alatt, amelyeket a beteg komoly állapota miatt ébren töltök, egy rettenetes gondolat kinoz. Fiamat, aki maga is bevonult, a csatatéren könnyebben megsebesítették és azután gyáva módon, önnek egy honfitársa, talán éppen az ön fia, revolverrel lelőtte. Asszonyom, én nem vagyok szent, én bosszút állhatok. Ma este alkalmam lesz fiának morfium-injekciót adni és azt hiszem, igazságot fogok magamnak szerezni. E levélben küldöm fia utolsó üdvözletét. L. A., önkéntes vöröskeresztes ápolónő.

Utóirat. Nagyságos asszonyom! Fia meg van mentve és két hét múlva karjaiba zárhatja. Csak azt akartam, hogy néhány percig érezze azt a vigasztalhatatlan fájdalmat, amely engem ezentúl egész életemben gyötörni fog. Szívemből, egy francia nő szívéből merítettem a hitet és a részvétet, amelyet az ön fajtája, sajnos, nem ismer.“

Vajjon a levél tényleg megíródott-e vagy pedig csak egy francia cikkíró találta ki? Mindegy, mert mind a két esetben jellemző a franciák gondolkodására.

A KÉM.

Egy katonatisztünk írja:

A parancsnoksági épület előtt autó áll meg. A pneumatikba szög ment be valahol és most új gummival szerelik föl a kereket. Amíg ez a munka tart, egy mosolygó arcú vezérkari tiszt ugrik le az első ülésről és besiet az épületbe. A hátsó ülésről is föltápászkodik valaki, nehézkesen. Prémekbe van burkolva és mellette ott áll, egy pillanatra sem távozik mellőle, egy föltüzött szuronyú csendőr. Udvariasan, de makacsul a sarkában marad… Az idegen leveszi arcáról az automobilpápaszemet. Kellemetlen arc: széles, kövér, vastagajkú, kampós orrú és fekete, kócos szakálla van, amely jóformán egész arcát benőtte. Lassan kigombolja drága bundáját, amely még formátlanabbá teszi alakját és szivartárcájából kivesz két vastag Havanna-szivart. Az egyiket odanyújtja a csendőr felé. Megkínálja. A csendőr pedig elnéz fölötte, szigorú, kemény tekintettel: elfogadhatná a szivart, szabad elfogadnia, de nem teszi meg. Nem kell! Három napja egyetlen egy szippantást sem tehetett, se cigarettából, se szivarból, se pipából, – de azért mégsem fogadja el a vastag, gyűrüs szivart „ettől az embertől“.

A DOHÁNY ÉS A HÁBORÚ.

A dohány már-már municiószámba megy a háborúban, mert ha nincs ennivaló, ezt még elbírják katonáink, de ha kifogy a szívni való, akkor oda a jókedv, oda a bizalom és olyan sóhajtások szállnak a mennyben lévő úristenhez, mintha ő lenne a váci-utcai nagytrafikos és a katona tőle esd szivart, cigarettát, szóval valamiféle szívnivalót. Hogy mit jelent a dohány a háborúban, arról sokat lehetne beszélni. Az egyszeri virzsinia története illusztrálja legjobban. A lövészárkokban kuporgott egy napja az egész század. Az unalmas időt szivarozással, cigarettázással és pipázással töltötték a legények és tisztek. Másnap azután óriási katasztrófa történt – kifogyott az utolsó szál cigaretta és szivar és nagy lett erre a melankólia az egész társaság szívében. Végre a kapitány úr talált kabátja legtitkosabb zsebében egy darab valódi virzsiniát. Boldogan rágyújtott, de ebben a pillanatban az egész raj szeme, mint valami szép leányzó termetére, a kapitány szájára tapadt, amelyből éppen a harmadik szippantás füstje tódult ki pikáns halványkék füstfelhőcske formájában. A százados megsajnálta embereit és az utolsó vergóniát egy méla sóhajtással átadta a főhadnagynak. Ez szippantott belőle és tovább adta a rangidősebb hadnagynak. Ez is szítt és a vergónia vándorolt tovább; rang szerint szippantottak belőle egyet-egyet, az őrmester, káplár, frájter és a közemberek. Még a derék kutyamosóknak is jutott belőle egy cúg. Az igaz, hogy azoknak már csupán annyi, hogy kisujjuk és hüvelykujjuk közé fogva került a szájhoz a becses szivarcsutka.

De azért mindenkinek jutott belőle. Egy egész század osztozott egy szivaron.

AZ UTITÁRS.

A lassan cammogó vonatok, amelyek az északi harctér felől jönnek szakadatlan sorban, most egy újfajta szállítmánnyal szaporodtak. Azok a boldogtalan familiák rakták meg zsúfolásig, amelyeket a kormány telepített magyar földre a kiürített galiciai helységekből. Hiszen végzetes baj nem éri őket, mert tartásukról az állam gondoskodik és otthon hagyott vagyonuk majd bőven kitelik a hadisarcból, amit a muszka keservesen fog megfizetni múló kis térfoglalásaiért. Dehát azért nehezen nyugszik belé a szegény galiciai, hogy vagyonkáját csak úgy egyszerűen otthagyja és azt meg pláne sehogysem tudta megérteni első ijedtségében, hogy ezentúl az állam fogja eltartani és nem fog éhen pusztulni. Igy történt meg, hogy amikor egy vidéki városkában egy harmadosztályú kocsiból kiszállott egy odatelepített galiciai család, kis elnyomorodott tehénkét vonszoltak ki magukkal a kupéból. Ez volt egész vagyonuk, ez táplálta eddig őket tejével, addig könyörögtek hát a vasuti kalauznak, amíg megengedte, hogy begyömöszölhessék a kupéba és magukkal hozhassák. Ez volt az utitársuk a hosszú úton.

És a kis tehén, amikor kisegítették a vasuti kocsiból, örvendező bőgéssel üdvözölte a dús magyar legelőket, ahol új otthont alapít.

A VALLÁS.

Galiciában bevonulnak egy kis községbe az oroszok. A község határán a polgári megbizottak fogadják a cár seregét.

Az orosz tiszt szóba áll velük. Megkérdezi a polgármester-helyettest:

– Mi a vallása?

– Görög keleti.

Aztán a jegyzőhöz fordul:

– Mi az ön vallása?

– Görög keleti.

Az orosz tiszt most a polgári bizottság harmadik tagjához fordul, aki történetesen hitközségi előimádkozó:

– Ön milyen vallású?

És a megtisztelt galiciai előimádkozó rezignált hangon válaszolta:

– Hát milyen vallásu lehet mai napság egy szegény lengyel zsidó? Ortodox görög keleti vallásu vagyok.

CSODÁLATOS HADSEREG.

A háború kezdetén az orosz diplomácia arról értesítette a semleges államok sajtóját, hogy az osztrák és magyar hadsereg mozgósítása csődöt mondott, amennyiben a monarkia – „a szláv csapattestek lázadása következtében“ – mindössze csak 350.000 embert tudott az északi harctérre küldeni. Azóta ez a hadsereg az orosz követségeken és konzulátusokon kifüggesztett későbbi kommünikék szerint kilenc esetben szenvedett „teljes vereséget“, ötször „tökéletesen megsemmisült“, tizenegy ízben „pánikszerüen menekült“, a változatosság kedvéért kétszer „átdobatott a Kárpátokon“, négy alkalommal pedig „cserben hagyta egész tüzérségét és trénjét.“ Ugyancsak a semleges külföldnek szánt orosz kommünikék szerint az osztrák és magyar hadsereg emberanyagban a következő veszteségeket szenvedte: Kraszniknál 80.000, Lublinnál 130.000, Zamoscnál 90.000, Lembergnél 300.000, Komarovnál 90.000, másodszor Lembergnél 300.000, Ravaruszkánál 150.000, Przemyslnél 67.000 embert. Az orosz jelentések szerint foglyokban, sebesültekben és halottakban a háború első szakában 1,207.000 embert vesztettünk, ami igen tekintélyes percentnek felel meg, ha tekintetbe vesszük, hogy ugyanazon források szerint mindössze és egészben véve is csak 350.000 katonánk volt. Az amerikai ujság, amely ezt a statisztikát összeállította, a végén megjegyzi, hogy az osztrák és magyar hadsereg, amely ismételt és tökéletes megsemmisülése után visszaverte az oroszokat Przemysl és Csernovic alól és kemény csatákat vívott a Visztula és a Pruth mellett, ugyancsak csodálatos hadsereg lehet.

ÉRTÉKEK A HÁBORÚBAN.

Tegnap még a gyémánt volt a drágakövek királya. Ma? De kezdjük előlről. A birodalmi bank az új törvény értelmében külön pénztárakat nyitott, hogy a polgárság értékpapirjaira, áruira minél olcsóbb kölcsönt kaphasson. Az első napon több ezer kölcsöntkereső jelentkezett, közöttük számos ékszerész, aki ily módon próbálta áruit egyelőre értékesíteni. Fölösleges fáradság volt. A bank vezetői kijelentették, hogy aranyat szivesen vesznek zálogba, azonban gyémántot vagy bármilyen más drágakövet nem. Ki tudja, mikor lesz a világ újra abban a helyzetben, hogy drágakövet vásároljon. Ma gyémánt, rubin, smaragd, ragyogjon bár ezerféle színben, törje meg százszorosan a napsugarakat, a világ örökös vásárjában – az értéktelen holmi közé tartozik. Ez a kor a tűz és vas kora és most érezzük csak igazán, hogy a gyémánt csupán az elpuhultak játékszere.

„A háború a polgári élet megszokott értékeit is átváltotta, – írja egy katona a harctérről. – Vannak napok, mikor a legnagyobb fényűzési cikkek sem érnek semmit, míg az elsőrendü szükségletek kielégítésére való dolgokért a fél életét is odaadná a katona. A hadiéletben az értékeket körülbelül így lehetne kifejezni:

A legszegényebb az, akinek egy zsák aranya van, a leggazdagabb, aki barátja mellett küzdhet a hadseregben…“

KÉT DOLLÁR.

Trentonban, az Északamerikai Egyesült-Államokban két magyar munkás a fegyházba került még a háború előtt.

Trentonból, a fegyházból, a posta két dollárt hozott az odavaló magyar hirlap szerkesztőségének.

A két magyar rab küldte. Irt is hozzá öreg betűvel levelet. Abban a többi közt ez állott:

„Sokat nem adhatunk, mert nincs. Mi dolgozunk mindennap, de csak annyit tudunk keresni egy hónapban, hogy egypár pakli dohányt tudunk magunknak venni. De most, mikor kisírt szemű özvegyek és árva gyermekek, öregek összetett kézzel kérik az áldó Istent, hogy adjon nekik kenyeret: kell-e akkor valakinek pipa, ha az magyar ember? Én azt mondom, hogy nem! Pokolba a pipával, ha az árvák és özvegyek éhesek és ruha nélkül vannak! De én bízom abban, hogy lesz azoknak az özvegyeknek, árváknak és öregeknek kenyerük is, ruhájuk is, mert élnek itt az idegen világban magyar testvérek, kik nem hagyják el őket, kik szeretettel gondolnak reájuk még akkor is, ha a börtön fenekén vannak“.

Igy indult a két magyarnak két dollárja az ó-haza felé.

GULYÁS-ÁGYÚ.

A modern háborúnak a legfélelmetesebb kreációja a negyvenkét centiméteres ágyú. Ennek a lövegei lőtték rommá a híres belga és francia várakat s teszik tönkre a francia sereg védőműveit. Ezeknél a nagy mozsaraknál is van egy nagyobb kaliberü ágyútipus, amelyeknek lövedéke egyenest a katona gyomrába kerül. Ez a gulyáságyú. Már nagy Napoleon is azt mondotta, hogy a katona a gyomrával masirozik. A gulyáságyú, vagyis a tábori konyha gondoskodik, hogy a baka gyomra megteljék finom töltelékkel. Ott menetel a harcosok mögött és messziről úgy fest, mint egy lehetetlenül nagy mozsár torka. Protzkasztni is van előtte, ez viszi a municiót, a babot, lencsét, sót, paprikát. Útközben főzi a szakács az ebédet és a gulyáságyú szorgalmasan füstöl. A tábori konyha a lehető legpraktikusabb história. Főrésze egy nagy rézüst, mely alatt állandóan ég a tűz. A tűz azonban egy olajtartót ér, úgy hogy a hús soha nem pörkölődik meg. Az olaj egyenletesen adja a meleget és órákig forró. Ha az étel megfőtt, el lehet oltani a tüzet, mégis forró marad a jó paprikás meg a gulyás. A gulyásüstön kívül kávéüst is van s ebben főzik a jó feketekávét, mely jobb, mint a kávéházi lötty. Éppen csak hogy a pikkoló-gyerek, meg az ujság hiányzik. Márványasztal az van. A nagy szélességü orosz föld végtelensége. És ami a fő, ez az asztal föl se billen s nem kell rajta borravalót hagyni…

Hogy aztán mit esznek a mi katonáink?

Ezen a kérdésen többet vajudunk most, mint a saját étlapunkon. Nagyjából megmutathatjuk, milyen a katonák étlapja a háborúban. Minden ezred hetenként állítja össze s parancsban közli a csapatokkal. Nagyjából hasonló, szinte egyforma mindenütt. Ha a tizedik ezred étlapját nézzük, szinte szakasztott ugyanolyan az ötvenhetediké is. Az a heti étlap, amit ime közlünk, a harmincadik népfölkelő gyalogezredé. De majdnem ugyanilyen a többi ezredeké is. Tehát:

ÉTLAP.

Ehhez tudni kell, hogy a katona igen nagy kvantum kenyeret kap. Mindenhez eszik bőségesen kenyeret. Hébe-korba bort is kap. Néha este is kávét. És a leves: a leves nem olyasvalami, amit nekünk leves cím alatt tálalnak. A katona levesében egy jó ökölnyi darab marhahús van elhelyezve. Közel egy félfont. És mi az a cók-mók? A katona úgy hívja, hogy „cakkumpakk“, – minden együtt. Ez a katonák egyik legkedvesebb étele. Együtt fő a leves, a hús, a főzelék, a tészta. Ebben az ételben benne van minden, ami jó, kellemes és étvágyingerlő.

Ha golyókat nem szerviroznának hozzája, a katona jobban élne a háborúban, mint akárki más a békében.

„KÉT KANÁRIMADÁR, AKI HŐSI HALÁLT HALT.“

A déli harctérről sebesülve botorkált ki egy fiatal hadnagy. Az mesélte ezt a kis históriát:

Mentem csapatommal végig a töltésen, hajtottuk magunk előtt a szerbet, a túlsó oldalra, vissza a hazájába. Kegyetlen út volt, sűrün hullott a srapnel, a szerbek pedig fedett állásaikból ugyancsak lődöztek ránk. A töltés mentén már a mienk volt a terület. Lépten-nyomon szerb halottakon ugráltunk át, így értünk oda a vasúti állomás épületéhez.

Biz az szomorú épület volt mostan. A tövében két agyonlőtt komitácsinak a hullája búsult. Azokat már nem értek rá eltemetni a szerbek. Benn az állomás épülete kifosztva, golyóktól megrongálva. Végigmentünk a termeken, aztán fölértünk az emeletre, a főnök lakására. Ott a szoba sarkában kis madárkalitka állott. A madárkalitka alján két sárga kanári egymásra borúlva feküdt. Elment a gazdájuk, nem volt aki táplálja őket, éhenvesztek szegénykék. Néztük, néztük megilletődve és az egyik bakám a fejét lesütve búsan megszólalt:

– Nekem is van otthon két kanárimadaram, két szép gyermekem, hát azokat táplálják-e mostan?

Még csak ez kellett nekünk. Egyszerre ríva fakadtunk. Kiadtam a rendeletet, ássanak csöppnyi sírt, a bakák katonai parádéval belétemették a két kis madarat. Még fejfát is faragtak hozzá, takaros fölírással:

„Itt nyugszik két kanárimadár, aki hősi halált halt.“

– Tudja Isten, közelről tele van a háború borzalommal, de legigazabban akkor kezd el sajogni a szívem, ha erre a két kanárira visszagondolok.