A nagy háboru anekdotakincse

Fogytán a vitézségi érmek

FOGYTÁN A VITÉZSÉGI ÉRMEK.

Csak egy rövidke hír, s egy röpke hírben mennyi büszkeség!

Ennyi az egész távirat:

Elfogytak a vitézségi érmek. A háború elején. Amikor még csak a hősi tettek elején vagyunk. Amikor még csak azt látjuk, hogy ahol csak harcoltunk, sokszoros túlerővel állottunk szemben, s mégis győztünk, mindenfelé győztünk. A hősi tetteket már látjuk, az eredményeket már büszkén hirdetjük, de hol vagyunk még attól, hogy valamennyi hősünknek már ott lógjon büszkén dagadó mellén a vitézség jól kiérdemelt érme. Még jóformán el se kezdték az osztogatást, s máris elfogyott az érem. Hősökre számítottak, annyi bizonyos. Akik vezetik a hadsereget, tudták, hogy a világ egyik legelső hadseregét vezetik. Ismerték hadseregünk multját, büszkék voltak tradicióira. De ennyi hősi tettre még ők se voltak elkészülve. Csak verjék, verjék a vitézségi érmeket a pénzverőkben. Annyit nem győznek verni, ahány hőst ad a veszedelem a hazának!

BÁTORSÁG ÉS – BÁTORSÁG.

Kétféle bátorság van: az egyik a robusztus ősember veleszületett, mondjuk fizikai bátorsága; a másik az ideges kulturember erkölcsi bátorsága, amely a kötelességérzetből fakad. A kétféle bátorságot egy (nem egészen új) katonai adoma jellemzi.

Két ágyúüteg tüzérségi párbajt vív az ellenséggel. Az ellenséges gránátok sűrűn hullanak – azok odaát már jól belőtték magukat, – de a két ütegnek nem szabad, vagy nem lehet helyet változtatnia.

Az egyik üteg parancsnoka vörösképű óriás. Ő nyugodtan szivarozgat és vaskos tréfákkal buzdítja a legényeit. A másik parancsnok vékony kis ember, az arca krétafehér az izgalomtól, a messzelátó remeg a kezében. De azért ő is kifogástalanúl végzi kötelességét.

Végül megszólal az óriás. Gúnyos mosollyal mondja:

– Úgy látom, bajtárs, te nagyon félsz?

A másik bólint a fejével.

– Nagyon félek. Ha te úgy félnél, mint én, akkor már régen elszaladtál volna.

TISZTELJÉTEK A PÉNZÜGYŐRÖKET!

Akárhányszor megesett, hogy az őrség előtt marsirozó ujdonsült freiter katonatisztnek nézte a pénzügyőrt és tisztelgést kommandirozott. A következő pillanatban már észbe kapott és fölháborodással ordította:

– Herstellt! Csak finánc volt!

Nem egy derék pénzügyőrünk szívében ott volt a fájó fullánk, amelyet a hadsereg kicsinylése döfött bele.

A háború kitörése óta azonban egyszerre nagyon megnövekedett a finánc becsülete katonáék szemében. Mialatt a mozgósítás folyt, a határ őrzése a csendőrség és pénzügyőrök kötelessége volt és a spenótzöld gárda úgy az Aldunán, mint az orosz végeken oly hősiesen és annyi bravúrral vert vissza számtalan komitácsi- és kozáktámadást, foglalt el ellenséges őrházakat és hajókat, hogy a hadsereg főparancsnoka külön parancsban megállapította, hogy „a határpénzügyőrök magatartása minden tekintetben kitünő és követésreméltó volt…“, amiért is „teljes dicséret és elismerés“ jár ki nekik.

Ime, a közöshadsereg főparancsnoka, egy Habsburg főherceg, tiszteleg a fináncok előtt, mert vitézül verekedtek. Álmodta volna ezt az őrsvezető, akinek annyira fájt, ha tévedésből katonának nézte a pénzügyőrt?

A CIGÁNY KÖSZÖNETE.

A bécsi „Secessio“ kiállítási palotáját szintén kórházzá alakították át. Mindjárt az első sebesült-szállítmányban több magyar katona közt egy Lakatos nevű cigányt hoztak a kórházba. Egy heti ápolás után Lakatos nyolc magyar sebesült bajtársával együtt már annyira fölépült, hogy hazamehetett Magyarországba. Este, mikor a kórház parancsnoksága kiadta a szabadság-levelet a magyaroknak, Lakatos káplár jelentkezett a „Secessio“ alelnökénél, Schmutzer tanárnál, aki önkéntesen a kórház igazgatójának a teendőit is végzi. Nyolc társa és a maga nevében megköszönte a gondos ápolást és a sok jót, amivel a „Secessio“-kórház művész-támogatói őt és társait elhalmozták. Szeretné még másképpen is megköszönni, mondta végül Lakatos, a jóságot, de nincs rá módja, – legföljebb, ha volna közelben egy hegedű.

Véletlenségből volt egy a titkári hivatalban. Előkerítették és átadták a cigánykáplárnak.

Este volt; a jelenet a „Secessio“ nagy előcsarnokában játszódott le, melynek aranyos áttört kupoláján a sötétkék eget lehetett látni. Itt, az összegyűlt orvosok, ápolók és odasántikált sebesültek közt kezdett Lakatos játszani. Magyar nótákat húzott. Egyfolytában egy óráig.

– Uraim, – beszélte a festőművész, – ilyet még meg nem éltem. Csodálatos szép jelenet volt. Az a cigány úgy játszott, hogy nem bírtunk magunkkal. Végül mindenki sírt: én, az igazgató, az orvosok, a sebesültek, az öreg ápolónők, mind sírtunk… még a szanitéc-katonák is.

… Így köszönte meg a cigány az ápolást.

EGY KIS EMLÉK AZ „IDESNEK“.

A galiciai harctérről sebesülteket hozó vonat robogott be a debreceni állomásra. Az egyik harmadosztályú kocsinál kegyetlenül súlyos csomagok leszállításával bíbelődött néhány sebesült harcos. Egy-egy muszkaköpenybe burkolt terhet emeltek le a lépcsőkön. Az egyik rendőrnek föltünt a dolog, odalépett hozzájuk:

– Ugyan mit cipelnek itt maguk?

– Emlék az idesnek, – mondta mosolyogva az egyik katona.

– Aztán miféle emlék az?

– Ágyúgolyóbis ez, bátyám, még pedig muszka ágyúból való.

A rendőr tovább kíváncsiskodott, ám majd hanyat vágódott, amikor meglátta. Igazi ágyúgolyó volt, még pedig olyan, amilyet nem volt alkalma a muszkának kilőni az ágyúból. Egynek-egynek mázsányinál is több volt a súlya.

A rendőr jelentést tett az esetről az állomási parancsnoknak, aki a különös harctéri emlékeket megvizsgáltatta. Mivel pedig igen veszedelmesnek találta, – elkobozta a katonáktól.

A felnőtt emberek csaknem sírtak a szigorú parancs miatt és elmondták, hogy mikor az oroszok egyik pozicióját elfoglalták, az elhagyott ágyúk mellől zsákmányolták a két hatalmas ágyúgolyót.

Az állomásparancsnok hiába magyarázta, hogy azért kell a két lövedéket elkobozni, mert fölrobbanhat, a bakák csak a magukét hajtották, hogy mi lesz az idessel, ha nem visznek neki haza emléket.

– Ott a sebük, – mondja a parancsnok, arról csak elhiszi, hogy háborúban voltak.

– Tessék megengedni, hadnagy úr, – feleli az egyik baka, – az a kis seb nem sokáig látszik, de ezzel az ágyúgolyóval még az unokám is eljátszott volna.

VERSENGÉS.

A kórházszoba három ágyában magyar sebesült fekszik. Mindegyik a maga hőstetteiről beszél.

– Én legkevesebb harminc rácot küldtem a másvilágra, – mondja egy sunyiképű baka, aki ágya szélén ülve a lábát lóbázza.

– Harminc! – fitymálja a másik, föl s alá sétálgatva. – Mi az? Maradt abból még jócskán… Én egy muszka generálissal bántam el! Ugyancsak siratja a gonosz nációja!

Egy harmadik beteg is van ebben a kis benyíló szobában. Mozdulatlanul fekszik s a plafonra néz.

– Hát maga? – kérdik a hősök. – Csak nem az ijedtségtől lett beteg.

– Ne bántsák, kérem, – mondja az ápolónéne, – nyugalom kell neki, tizenhat sebe van.

KÉNYELMESEBB!

Egy bátor legény kellett a kapitánynak, aki visszamenjen az orosz előőrsök közelébe és becsússzon a faluba. Ott felejtődött a tábori látcső.

A kapitány fölhívására kiugrik Tokaji András. Kész a parancsot végrehajtani. A parancsnok megdicséri a bátorságáért.

– Derék ember vagy, Tokaji. Aztán be mersz menni a faluba a kukkerért?

– Nem menek én a faluba, kapitány úrnak alássan jelentem. Hanem kiverem valamék kozák tiszt kezéből. Hozok én nézőcsövet, mint a multkor is. Kár azért olyan messzire menni.

… És reggelre egy finom tábori látcsővel tért vissza Tokaji András.

A HŐS FŐMÉRNÖK.

Nem katonáról van szó, ki fegyverrel, védekezésre és támadásra alkalmas fegyverrel kerül szembe az ellenséggel. Egy szürke hivatalnok, ki talán katonai szolgálatot sohasem teljesített, kinek kezében nem volt semmiféle gyilkos szerszám, ki egész életén át a legjámborabb feladatokon törte a fejét, vitt végbe oly cselekedetet, mire minden katona büszke lehet.

Mialatt Máramarosszigettől északra, a veresmarti kavicsbányánál folyt a harc a visszavonuló oroszokkal, Hirschler Béla főmérnök kémmozdonnyal keresztültört a harcvonalon. Egy orosz csapat heves tüzelés alá fogta a mozdonyt, a hős főmérnök és Vaday mozdonyvezető meghaltak, a fütő pedig megsebesült.

Eddig a tények.

A háborús atmoszféra teljesen átalakítja az ember lelkét. Kik ma vasútat építenek, késő éjszakáig rajzolgatják az alapépítmény tervét, trasziroznak, mindennapi egyszerü munkába beleőszülnek, a háború levegőjében máról holnapra teljesen átalakulnak. Tegnap még békés, pontos, talán pedáns hivatalnokok, ma nagyszerü hősök, kik az új légkörben is megtalálják helyüket. Igazi kötelességtudó egész emberek, kik a békés idők kötelességét hűségesen lerójják, de a háborús események közben is megértik, mit parancsol kötelességük a közzel szemben. És ha büszkék vagyunk hős katonáinkra, kik a harcmezőn fegyverrel kezükben védenek bennünket, elismeréssel kell adóznunk azoknak is, kik talán katonák sohsem voltak, a fegyvert csak az üzletek kirakatából ismerik, s a legbékésebb munkakörből csak úgy máról holnapra, életük legvakmerőbb kockázatával oly cselekedetre készek, minőre a fegyveres katona is büszke lehet. Ezek az íróasztal mellől előbukkant hősök is méltán megérdemlik, hogy emléküket megőrizzük, nevüket tisztelettel említsük.

A KABÁT.

Az északi harctéren egy kisebb folyó áthidalásával foglalkoztak pionirjaink. Kovács, a közlegény, egy fa alá dobta a cókmókját. A kabátját pedig egy faágra akasztotta.

Munka közben ellenséges golyók zavarták a dolgozó csapatot. Gépfegyverrel próbálkozott az ellenség, eredmény nélkül, de a pionir kabátját öt golyó is átlyukasztotta. Dühösen rázta meg az öklét:

– Szitává lőtték a kabátomat. Szerencsétek, hogy nem voltam benne, különben baj lett volna!

ÚJ BETEGSÉG.

Ha a gránát a katona közelében csap le, gyakran nagy bajt okoz, anélkül, hogy sebet ejtene. „Idegrázkódás“ a tudományos neve ennek és a következménye, hogy a test egyes részei görcsösen összehúzódnak, ami csak lassan oszlik el. A baka nagyrészt a légnyomásnak tulajdonítja ezt a bajt.

Hétrétgörnyedt baka vánszorgott, botra támaszkodva, az orvosi segélyhelyre.

– Mi a bajod, fiam? – kérdi az ezredorvos.

– Légnyomásom van, jelentem alássan, – felelte a baka.

A GYŐZELEM.

Egy pesti család egyetlen fia fönt harcol Galiciában. Levelet kapnak a szülők a táborból. Néhány sor az egész, de annyi mindent kifejez:

„Győzünk, egyre győzünk, csak az igért hurkát nem győzöm várni.“

A „KIBIC“.

Egy pesti úrról szól az ének, aki szeretett a kávéházba járni. Egész éjszakákat töltött ott, szenvedélyes kibiceléssel és erről a nem valami nemes, de viszont olcsó szenvedélyéről otthon, a békés családi körben is sok szó esett.

Aztán kitört a háború. A pesti úr is fölkötötte kardját és ment az orosz ellen. Hetek múltak, aztán egyszer csak tábori levelezőlapot hozott a levélhordó.

A pesti úr fia, Janika az előszobában elveszi a rózsaszínű kártyát a postástól. Sebtiben elolvassa, hogy a papája megsebesült, de csak könnyen: a bal kisujját megvágta egy orosz katona.

Berohan a szobába és elkiáltja magát:

– Mama, a papa megint kibicelt! Rávágtak a kezire!

DIES – DICSŐ.

Az esztergomi 26. gyalogezred legendás alakja lett a háborúban infanteriszt Johann Dies. Ez a Dies János valaha négy évet töltött a fegyházban. Ha kérdezik tőle, miért, azt feleli:

– Halálesetért.

Tudniillik bicskázott odahaza a Dies János, amiért négy esztendőt kapott. Most ott küzd a legelső vonalon. A szó szoros értelmében az első vonalon, mert sohasem bír a maga frontján maradni, odaszökik mindég a harcvonalba, ahol a legjobb munkára van kilátás.

Krasznik előtt kezdte meg azt az eljárást, hogy sturmnál a szuronyt lekapta a Mannlicherről s jobbjában az éles bajonettel támadt a muszkára. Súgva szólt az ellenségre:

– Teszed le a puskádat?!

S ahogy a Dies János szeme villogott, bizony a muszka ugyancsak letette a fegyvert. Dies lökte hátrafelé a muszkát és új zsákmány után nézett. Aki ellenszegült, azt balkezével elkapta a jobb vállánál a bikaerejü fiú s a bajonettel kiméletlenül elbánt vele. Töméntelen oroszt fogott így el. Dies egyenként lökdöste hátra a foglyokat. Egyszer csak rászólt az ezredorvos:

– Maradj itt a foglyoknál.

– Nem lehet, jelentem alássan. Nekem sok dolgom van.

– Hát ki őrizze itt ezeket a lefegyverezett muszkákat?

– Hát az ezredorvos úr! Nekem el kell menni, hozok másik muszkát.

… Már kétszer is kapott kitüntetést és az ezredese elnevezte… Dicső Jánosnak.

A NAGY FÖLFEDEZÉSÉRT.

Acsay András békés időben közrendőr Szegeden. Most a szerb harctéren harcol és úgy látszik, vitézül. Erről tanuskodik az a levél, amelyet a szegedi főkapitánynak írt a következő sorokban:

Acsay András nagyon megérdemelhette a sárga stráfot és a három csillagot és rendjén van, hogy az egész cugg előtt emelték őrmesteri rangra, ha tényleg elhárította és fölfedezte azt, ami esztendők óta rongálja a monarchiát.

BOLDOG A CIGÁNY.

Az egész ezredben alig volt elszántabb, hős verekedő, mint a cigány baka. Mintha csak meg akarta volna mutatni, hogy a cigánynak, a mindenünnét kirugott, mindenkitől lenézett cigánynak is van hazája. És amikor a hősiesség iskoláját már kijárta, s fölebbvalói bámulattal adóztak a szurtos képü legénynek, – mint annyi társa, ő is megsebesült. Golyó szaladt keresztül rajta, s azt a hat lat kemény ólmot még az ő szervezete sem tudta megemészteni. Eszméletlenül találták meg a harcmezőn a szanitécek, akik hátravitték a kötözőhelyre, bekötözték a sebét és elküldték a legközelebbi tartalék-kórházba.

Négy napig lebegett élet és halál között. Az orvosok, akik társaitól hallották, hogy milyen hősiesen harcolt, mindent elkövettek, hogy megmentsék. Ötödnapra magához is tért a cigány.

Eleinte tétován, szinte ijedten nézett körül a tiszta kórteremben. A fehér ágy, a nyájas ápolónő, a sok orvos, – mindez olyan idegen volt a cigány lázálmoktól terhes agyának.

Csak lassan eszmélt rá, hogy mindez ő miatta van.

– Boldog vagyok, – ez volt az első szava.

– –?

– Boldog vagyok, mert életemben most fekszem először ágyban… – suttogta halkan, s azzal csöndesen zokogni kezdett.

Az orvos pedig, aki hetenkint ezer átmenő sebesültet kezelt, most elfordult, hogy a könnyeit megtörülje.

MIT SAJNÁL A BAKA.

Sebesült katonák beszélgetnek. Olyanok mind, mint a tépett madarak. A háborúból nem hoztak haza mást, mint egy-egy sebet, meg a jókedvüket, amit nem tudott elsodorni a gránát süvöltő szele, se a puskagolyó szállongása. A téma a körül forog, hogy mit is sajnáltak legjobban a háborúban. És szól a huszár:

– Én csak azt a pár csizmát sajnálom, amit Rohatinnál egy kozákbrigadéros lábán láttam! Hej, ha hazahozhattam volna!

Rábólint a többi, hogy igaza van. Háborús világban nagy kelete van a jó csizmának.

Aztán megszólal a baka. Zugszfürer ur Kovács. Ő se hagyja magát:

– Láttam olyan kozákot, akinek még a lova is ezüst zablát rágott és tallér volt a csizmája sarkára verve, mint a patkó. Szerettem volna ellőni, de megszaladt. De mégse ezt sajnálom.

– Hát mit?

– Azt a fél bögre tejeskávét, amit ott kellett hagyni Wiesenbergnél, mert alármot fujtak! Ha én azt a kávét megihattam volna, tán már kapitány volnék!

A „KAKASTOLLAS KATONA“.

Ez a kor a hősök kora. Minden magyar legény egy-egy hős, de a kerek világon nincs olyan katona, mint a magyar csendőr. Bátor, vakmerő, önfeláldozó, kitartó, leleményes, tűr éhséget, szomjúságot, hideget, forróságot, szenvedést. A mostani háborúban tünt ki ragyogó erényeivel katonai kiválósága – az ellenség előtt is. A „cifratollas katonák“ rémei a muszkáknak. Még sebesülten sem jutott fogságba egyetlen csendőr sem, pedig nagyösszegű díjat tűztek ki rá az oroszok. Szereti a harcot, de még inkább a harci becsületet. Mind egy-egy külön kis hadvezér, aki minden térképcsináló tudósnál jobban ösmeri azt a terepet, ahol harcol és aki megszokta már azt, hogy egymaga, a saját felelősségére szálljon szembe a veszedelemmel. Amellett nem kérkedő, nem hiú, de tudja jól, hogy milyen fontos szerep az ő szerepe ebben a nagy háborúban.

Basa Gábor csendőrőrmestert nagybetegen hozták haza a harctérről Debrecenbe. Csontgyulladása volt: a legkínzóbb betegség. A lábára sem tudott állani, mikor a kórházba vitték. A gondos ápolás azonban pár hét alatt talpra állította és mikor már járni tudott, az orvos hat heti üdülő szabadságra küldte, mert hát a kórházban szükség van a helyre.

– Nem kell nekem a szabadság, – jelentette ki a vitéz csendőrőrmester az orvos előtt.

– De hiszen szüksége van rá, hogy helyrejőjjön teljesen, – magyarázta az orvos.

– Majd helyrejövök én a harctéren is. Hat hét nagy idő, már pedig én nem akarok olyan sokat mulasztani, mikor a hazának minden emberre szüksége van.

Igy szólt és így is cselekedett: visszament a harctérre.

Ilyen a magyar csendőr.

TŰZ!

Lembergnél a tűzvonalban, a fedezék mögött erősen készülnek a tüzelésre, mikor a százados harsány, parancsoló hangon kiált a bakákra:

– Tűz!

Az egyik önkéntes erre szolgálatkészen ugrik a kapitány elé s zsebéből előrántva egy pakli svéd gyufát, meggyújt egy szálat és előzékenyen szól:

– Parancsoljon rágyújtani százados úr…

A KIRÁLY VENDÉGEI.

Hosszú évek óta üresen áll a finom kis gödöllői kastély. Egy öreg portás néha megnyitja a szárnyas ajtókat és a ritkán odavetődő kiváncsiaknak megmutogatják a termeket, amelyeknek ablakaiból valamikor Erzsébet királyné merengett el a gödöllői erdős dombok felé… Most megint élet költözött a gödöllői kastélyba, ha nem is a királyi udvar fényes, sürgő-forgó élete. A király rendeletére a gödöllői kastély termeit kórházzá alakították át és a harctér sebesültjeit ápolják ott. Az évszázados Grassalkovich-park fenyőfái alatt balzsamos az üdülés és a hüs szellővel Erzsébet királyné jóságos szelleme lebeg a sebesült hősök kórágya fölött.

A király katonái most a király vendégei is lettek.

AZ OROSZ A MENNYORSZÁGBAN.

Paraszt népfölkelők beszélgetnek az árokban.

– Tudod-e pajtás az orosz kapitány esetét, aki elesett, azután a mennyországba akart jutni? Nem tudod? Majd elmondom. Fölment a sok garádicson, egészen a mennyország kapujáig. Itt megszólította a poszton álló angyal:

– Halt! Mit keresel itt?

– Be akarok menni.

– Ehhez írás kell Szent Pétertől. Ő itt a parancsnok.

– Hol van a Szent Péter?

– Most nincs idehaza.

– Más nem engedhet be?

– De igen. Az Uristen.

– Akkor vele beszélnék.

– Nem lehet, – mondja Szent Péter szigorúan.

– Oh, oh, atyuska, – rimánkodik tovább az orosz, – de kegyetlen vagy. Csak egy pillanatra engedj be, hogy az Úristennel beszélhessek, ő biztosan megengedi, hogy itt maradjak.

De erre már elfogy Szent Péter türelme, bevágja a kaput az orosz orra előtt s csak úgy a kisablakon szól oda neki:

– No, éppen jókor akarsz az Úrral beszélni, szerencsétlen!?

– Miért? – rémüldözik a muszka.

– Hát, – mondja Szent Péter türelmetlenül, – mert az Úristen máma ki se mozdult a szobájából. Egész nap föl-alá járkál az arany padlón, szólni se lehet hozzá. Azt hiszi, hogy ő – a német császár.

AKI SEMMIT SEM LÁTOTT A HÁBORÚBÓL.

Hatalmas, de már gyógyuló sebbel került haza a háborúból a hajdu baka. Debrecenben megvizsgálták és kéthónapi szabadságra engedték. A falujában az egész előljáróság körülvette, hogy valamit halljanak a háborúról a sebesült vitéztől, aki otthon is félelmes verekedő, de bizony egyetlen hangot sem tudtak kiszedni belőle. Végre is a jegyző fogta vallatóra.

– Hát ’iszen megsebesültél a háborúban, mégis csak kell tudnod valamit róla.

– Az a bajom éppen, hogy semmit se tudok – bökte ki a legény.

– Nem lehet az, fiam. Hát hogy mentél oda és hogy jöttél meg?

– Hát úgy, hogy Debrecenben szépen beöltöztettek bennünket az angyalbűrbe. Kutya jó világ vót akkó, hogy összegyüttünk a régi komákkal. Nagyokat ittunk, oszt’ kiki fogadkozott, hogy hány muszkát küld a másvilágra. Szigyellem, mer’ én azt mondtam, hogy ha a huszár húsz muszkát ér, akkor én bakalittemre legalább negyvenet. Mikor elindultunk, etettek, itattak bennünket az urak, a nagyságák pedig fölpántlikáztak, fölvirágoztak. Ott ténferegtem az állomáson, oszt csak arra emlíkszem, hogy a cugszfírer pofonvágott és belökött a marhakupéba, én meg gazosan lefeküdtem. Arra emlíkszem még, hogy az őrmester kegyetlenül megrázott, oszt’ a fülembe kajátotta: egyen meg a fene, kelj mán fel te ríszeg disznó, itt vannak a muszkák! No, erre aztán áncvájra kiugrottam oszt’ mentem a többi után. Egyszerre csak nagy csattanást hallottam, aztán vagy három hétre rá íbredtem föl a kórházba, a regimencár úr mondta, hogy kutyakemény fejem van, már’ mer’ a rapnel se fogott ki rajtam. Hát ezér’ nem tudok én semmit a háborúrul, de majd visszamengyek, mír’ mer’ tartozom a hazának a negyven muszkával.

… És a hajdú bakának ezek a szavai kitünő képét festik a modern háborúnak, amelyben az ellenfelek tényleg csak nagyritkán látják egymást szemtől-szembe. Ma láthatatlan ellenfelek küzdenek életre-halálra.

KÉZ KEZET MOS.

Bárczy István, a polgármester, volt szemtanúja kórházi körútján a következőknek:

Egy sebesült baka, akinek a balkarja volt felkötve, teremről-teremre járt és mindenütt hangos szóval szólt:

– Kinek van még egészséges balkeze?

Egy másik jelentkezett, aki jobbkarján viselte a sebet.

– Mit akarsz? – kérdezte ez a balkezes.

– Gyere koma, – mondja neki a másik, – menjünk mosakodni.

Azzal a vízvezetékhez vitte, az egészséges jobbkezével megfogta a bajtársa egészséges balkezét, az ápolónő szappant adott nekik és szépen kezet mostak ketten, a két idegen kéz ügyesen simult egymásba, mintha egyazon testnek lett volna a két keze.

– Kinek amije van, – mondták a szegények és jókedvüen vették „kézbe“ a törülközőt, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, mintha ez soha nem is lett volna másként.

NAGYMOSÁS.

Egy sebesült meséli:

– Orosz-Lengyelországban jártunk, nagy ütközeteket küzdöttünk végig, borzasztó strapákon mentünk keresztül, és bizony a ruhánk, az alsó is, felső is, csupa piszok volt, mosakodni napok óta nem tudtunk, a szakállunk akkora volt, mint a pópáknak, de ki törődött evvel? A kedvünk azért jó volt, a harcokat állottuk és a vasalt ruha ilyenkor igazán nem fontos. Egyik napon aztán – pedig éppen jó hideg volt – mégis megkaptuk a szigorú parancsot:

– Mindenki fürödjön meg, a ruhákat kimosni és simára beretválkozni.

Persze nem fürdőkádban történt mindez, hanem az útba ejtett tó mellett. Hideg volt a víz, de a tisztálkodás jól esik, hát mostunk, pucolkodtunk, a tisztek pedig egyre hajtottak bennünket:

– Csak rajta! Mindennek ragyogni kell.

Nem értettük, mit jelent ez az ünnepélyes készülődés, de pár óra múlva frissen, tisztán, fényesen állott a seregünk.

És este megtörtént a nagy esemény: – egyesültünk a német csapatokkal.

Ezért kellett a nagy tisztálkodás, hogy lássák rajtunk a szövetségesek: külsőleg is jól festünk.

BODNÁR PÁL KÖZLEGÉNY.

Ezer meg ezer másik nevet is írhattunk volna ide, mert ez a Bodnár Pál közlegény csak egy a sok hős közül. Szolgalegény volt valamelyik kis faluban és semmit sem tudott róla a világ, ő sem a világról. A szegény szolgalegény maga sem gondolta, hogy valaha hogyan fog benne revelálódni a magyar érzés, az a nagyszerű lelki folyamat, mely oly sok századon át vészben, viharban összetartotta és nem hagyta elpusztúlni nemzetünket. A nagy események közé odajutott Bodnár Pál is; mint közlegény harcolt az oroszok ellen és megsebesülve szállították be az egyik gráci hadikórházba. Az egyik lábát átfúrta a golyó s a kórházban derült ki, hogy megsebesülése után még napokig részt vett a harcban. Nem szólt senkinek a sebéről s gyalogolt tovább a csapatával, harcolt tovább vitézül, csodálatos önfegyelmezéssel, lelki erővel küzdve le nagy fájdalmait. A lelket azonban végre legyőzte a test: a súlyos seb elmérgesedett és Bodnár Pál összerogyott.

Mikor az orvos megkérdezte tőle, hogy miért nem jelentkezett mindjárt a kötözőhelyen, amikor golyó érte a lábát, s miért harcolt tovább nagy fájdalmai mellett is, csak azt mondotta egyszerű két szóval:

– Magyar vagyok!

Úgy hangzik ez a két szó, mint a legszebb költemény s mindennél jobban jellemzi a magyart.

EGY SEBESÜLÉS TÖRTÉNETE.

Egy zászlóalj tartaléka, – egy fél század baka, – magas fedezék mögött hasalt. A tűzinspekciós óvatosan cigarettázott, vigyázva, hogy a cigaretta tüze ne aludjon ki. Ugyanis az osztagnak nem volt gyufája és így a félszázad parancsnoka elrendelte, hogy mindig csak egy cigarettázzék. Ez a tűzinspekciós, aki tartozik vigyázni a tűzre és ha végére jár a cigaretta, úgy a másik gyujthat rá. Egyszerre csak rettenetes robbanás rezegteti meg a levegőt, hatalmas ágyúlövedék csapott le a fedezék mögött, kárt nem okozott, de az égő cigarettát a nagy légnyomás kivágta az inspekciós kezéből.

Körülbelül tizenöt lépésnyire ott hevert a cigaretta az osztag mögött, ott csillogott a parazsa a fűben, akár egy Szent János-bogár.

Az inspekciós nem sokat gondolkodott, kiugrott a biztos fedezékből és kiszaladt a cigarettáért. Ebben a pillanatban csapott be a másik lövedék és leszakította a bakának két ujját és megint kiverte a cigarettát a kezéből.

Vérző kézzel piszkálta a baka a füvet és kereste a cigaretta-véget. Meg is találta. Még izzott a parazsa. Hamar szippantott egyet rajta, visszamászott a fedezékbe, átadta a véres cigarettát a pajtásának és csak azután kötötte be a sebet és vánszorgott hátra a segélyhelyre.

BEKERÍTÉS.

A galiciai harcokban egy tincses népfölkelő egymaga harminchárom muszkát fogott el és vitt az ezredes elé.

– Aztán hogy csináltad, fiam? – kérdezte tőle elégült mosollyal az ezredes.

– Jelentem alázatosan, már messziről láttam, hogy az erdő szélin ellenség kószál. Nem szóltam senkinek, a földre vetettem magamat és odacsúsztam az erdő másik szélihez. Aztán elébük termettem, úgy száz lépésnyire. Gondolkoztam, mit csináljak velük, hogy fogjam el őket. Sokat hallottam most a háború alatt a tiszt uraktól, hogy legjobb bekeríteni az ellenséget. Hát fogtam magam és egyedül bekerítettem a harminchárom muszkát.

A SÁNTA ÉS A BÉNA.

Szolnok, pályaudvar, szeptember 12., délután 2 óra. Egy vonat gördül a pályaudvarra. Sebesülteket szállít. Ahogy a vonat megáll, a kocsik bejáróinál állanak a könnyebb sebűek, kinek a feje van pólyák közt, kinek a karja felkötve. Szomjasok lehetnek, mert alig hogy megáll a vonat, sokan letipegnek s erszényük után nyúlva, sört kérnek. A pályaudvaron az uriasszonyok nem engedik, hogy ételért-italért fizessenek, egy előkelő család három nőtagja (nagyanya, anya és unoka) fizetnek mindent. Egy bepólyázott lábú vitéz nem tud leszállani, pedig neki is száraz lehet a torka. Egyik pajtása nyujt föl neki egy fél pohár italt. Miközben az ajkához akarja emelni, egy szembenülő óriás termetű muszka sebesültre esik a tekintete. Annak a karja van keresztüllőve. Az is sóváran néz az ital felé. De szólni nem mer, úgy se értenék meg. A sebesült a fél pohár sört csak félig issza meg, a másik felét az orosznak adja.

– Bizony ez kevéske volt cimbora, – morogja a magyar. – Jó volna leszállni egy egész pohárért.

Az orosz egy szót sem ért magyarul, a magyar egy szót se ért oroszul. Mégis megértették egymást. A sánta magyar az ép oldalával rátámaszkodik a muszka jó karjára, az orosz erős vállával és ép karjával segíti a járásban a magyart, elcammognak valahogy a kocsi szélére. Ott aztán kapnak egy friss, habos pohár sört. És megosztoznak rajta testvériesen. A nagyobbik felét hagyta a magyar a muszkának:

– Mivelhogy te vagy a vendég, cimbora.

A SAKKREJTVÉNY.

Egyik napilapunk tábori levelezőlapot kapott. Küldi vitéz Molnár Károly közvitéz, mozgósított tartalékos. Hogy honnét ír, nincsen rajta a kártyán, vagy messze fölülről, vagy messze alulról érkezik az üzenet! Több van benne, mintha a derék katona hosszasan leírná a kitünő hangulatot, a pompás ellátást, a példás élelmezést, a nagyszerű egészségi állapotot, a vidám harckészséget, a nyugodt bizalmat, a győzelembe vetett megingathatatlan hitet. Pedig vitéz Molnár Károly levele csak két sor:

– Tisztelettel értesítem, hogy sakkrejtvényüket megfejtettem.

És ehhez nem tesz hozzá semmit. Csak a megfejtést, amely teljesen korrekt és helyes. Tábori élet, fáradalom, nagy menetelés, ágyú- és puska-tűz – s a katona még ezenfelül nehéz és komplikált sakkfeladatot is megfejt. Hát lehet-e, hogy ne győzzünk minden vonalon hatalmasan, fölényesen, föltartóztathatatlanul?

MIRE A LOMB LEHULL…

A német császár a háborúban többször bebizonyította, hogy talpraesett szónok. Mindig helyénvalót, hatásost, érdekeset mond: szavaiban ott lüktetnek az események. Egy igazi katona ötletessége él benne, aki fürge ésszel fogja föl a történteket s mindig tud tájékozódni, mindig föltalálja magát, mindig érzi a történelmet. A háború elején a császár avval buzdította kitartásra katonáit, hogy a derék, hős katonáknak megígérte, nemsokára hazamehetnek „édes hazájukba, nemsokára otthon, a kandallónál ülhetnek. „Mire a lomb lehull…“ mondotta.

Az apák szólnak így a fiaikhoz. Mire leesik a hó… Mire kizöldül a rét… Mire meleg nyár lesz…

Mennyi szeretet – apai szeretet – van ezekben a szavakban és mennyi jóság és mennyi bensőség!

Most látjuk, érezzük csak igazán, hogy a német császár igazi apja a katonáinak.

A császár költői mondása azután szárnyra kelt és eljutott a mi hős katonáink közé is. És egy honvéd szakaszvezető ezt írta haza a harctérről:

„Jó kedélyállapotunk megvilágítására küldöm ezt a kis reflexiót.

Vilmos császár letörhetetlen erőt öntött katonáiba, mondván: „Fiúk! Mikorra a fák elhullatják leveleiket, mindenki odahaza lesz.“

E cézári mondás hozzánk is eljutott; szállóige lett nálunk. Minden egyes levél földrelibbenését leemelt sapkával üdvözöljük. Megvizsgáljuk eredetét, színét, formáját.

Este a közismert fákat körülnézegetjük: vajjon a reggeli dér jóindulattal volt-e hozzánk? Van-e tekintettel a mi édeseink fohászaira?

Egyik nap merengésemből a fáknak szokatlan zöreje riaszt föl. Kocsisom – tagbaszakadt kun fiú – kétségbeesett erővel, kipirult arccal csimpaszkodik egy törpe fába, s rázza irgalom nélkül.

– Ember! Mit művel?

– Alásan instálom, pár nappal hátha előbb hazamehetnénk.

A LOVASSZOBOR.

Egy sebesült tüzértiszt mesélte:

– Az ütegem tisztjei egy vasárnap lovon kirándultak a vidékre. Hozzánk csatlakozott egy tartalékos zászlós is, aki a magánéletben az opera tagja.

– Aztán fog menni a lovaglás? – kérdeztem tőle, – hiszen ön még sohasem ült lovon!

– Kérem, kérem, – felelte méltatlankodva az énekes, – már hogyne tudnék lovagolni, hiszen én vagyok mindig a lovasszobor a Don Juanban…

AZ ÉLETMENTŐ KOTTAFÜZET.

A katonazenekarok rendesen csengő zeneszóval kísérik a csapatokat addig a helyig, ameddig előreláthatólag terjedni fog a tűzvonal, aztán visszafordulnak és a szanitéc-csapathoz csatlakoznak. A katonazenészek szorgalmasan segédkeznek az egészségügyi katonáknak s gyakran megesik, hogy ők is kapnak azokból a golyókból, amelyeket a lelkiismeretlen oroszok kötözőhelyeink felé küldenek.

A minap egy orosz golyó mellen talált egy zenészkáplárt a kötözőhelyen. A golyó szerencsére lepattant a vastag kottafüzetről, amelyet a káplár a blúza zsebében viselt.

A szerencsés muzsikus boldog mosollyal mondta az ezreddobosnak:

– Látod komám, milyen jó, hogy nem tudom kotta nélkül az indulókat!

MAGYAR VEZÉNYSZÓ.

Galiciában csapataink találkoztak a német harcosokkal. Egy kis városka főterére vonultak be a németek és a parancsnokuk elkiáltotta magát:

– Hapták!

Egy somogyi baka hallja a parancsot és megcsóválja a fejét:

– Ejnye, sose hallottam még, hogy a németek is a magyar vezényszót használják.

AKINEK A TANÁR ÚR SZALUTÁL.

A hadsereg óriási tengere magába szívta az apró vízcsöppeket: tanárok, diákok is bevonúltak és ott küzdenek a harcmezőn. A kolozsvári egyetemnek nem egy tehetséges hallgatója mint katonaköteles vonúlt be a hadseregbe, viszont nem egy kolozsvári – de meg más magyar városbeli tanár is – önkéntesen állt be a katonák közé. Akadnak köztük már rangjukról régen leköszönt tisztek is, de sokan mint közlegények siettek a zászlók alá. És most együtt harcolnak tanárok és tanítványok, hősi példájuk pedig még mindig ujabb és ujabb követőkre talál. A legutóbb is két fiatal tanár vonúlt be egyszerre, mint önkéntes. De mielőtt a harctérre mehetnének, előbb még katonailag ki is kell képezni őket és a kiképzés ideje alatt – de már katonaruhában – otthon maradhatnak a városukban.

Egész napjuk fegyverforgatással telik el és csak esténként érnek rá egy kis pihenésre, sétára a korzón.

A minap, amikor így sétálgattak, egyszerre csak egy sebesült jött velük szembe. Fiatal, tejfölös képü gyerek volt, a karja felkötve. De a paroliján két csillag is ékeskedett.

A két tanár – két közlegény – hirtelen fölkapta a jobb kezét és előírás szerint szalutált. De amikor már elhaladtak a tejfölösképü, sebesült altiszt mellett, egyikük megszólalt:

– Te, nem járt ez a te osztályodba?

A másik egy pillanatra némán maga elé nézett, aztán szinte irigyen, de büszkén csak ennyit mondott:

– De hát nem láttad? Hiszen már… altiszt és sebesült!

… És a két tanár úr, – a két közlegény – szótlanúl ment tovább.

A „HÁZTULAJDONOS“.

Idő: öt és fél hat között, amikor a reggelt Pesten még hajnalnak tisztelik: Szin: egy közuti villamos kocsi belseje. Szereplők: koránkelő emberek. A túlnyomó többség: kosaras, batyus parasztasszony, egypár úriember, aki a vasuti állomáshoz igyekszik és egy villogó szemű, igen elevenképü baka, akinek föl van kötve a balkarja. A vitéz három batyus asszonnyal ül egy rekeszben és igen hangosan viszi a szót.

– Én – mondja keményen és vidáman – nem bánom, hogy sebet kaptam. Egy azér nem bánom, mert kilenc muszkának az életibe került ez a kis lyuk itt a karomon; más meg azér, mert nekem igen érdemes volt szenvednem. Gyönyörü nagy házat foglaltam el magamnak Muszkaországban. Öt szoba van benne, még a konyha is padlós. Nagy porta, nagy istálló, tele jószággal.

Egy asszony nagy megilletődéssel vág közbe:

– Hát ez most már mind a magáé, lelkem?

A vitéz fölényesen mosolyog:

– Hát kié lenne? Én foglaltam el! Aki eddig a gazdája volt, az most már az én cselédem. Ráírtam a kapura a nevemet, aki le merné törülni onnan, az a halál fia. Az ott marad, amíg én vissza nem megyek, oszt be nem ülök a házamba.

… A kofák áhítatosan és kissé irigyen néznek a hódítóra.

A SZINÉSZ A HARCTÉREN.

Egyik ügyes operettszínészünk megsebesült a szerb harctéren és hazahozták.

A seb elég jól gyógyult, de a színész még egy kicsit bicegve jár.

Ő beszélte el kollégáinak sebesülésének rövid történetét:

– Hirtelen éles fájdalom nyilalt át a térdemen. Annyira, hogy összeestem. Ez az egész.

Aztán hozzátette:

– De merje nekem ezentúl valamelyik rendező magyarázni, hogy hogy kell összeesni…

A RÁVA-RUSZKAI

sáncárokban egy baka kicsit sokat talált lenyelni a szesziből, hiszen egy pohár bor a hazáért meg nem árt.

– Hej, édes anyám, hej, édes anyám! – fohászkodik szomorúan és nagyokat nyel.

A pajtása rászól:

– Aztán nem szégyeled magadat, az édes anyádat ilyen állapotban emlegetni? Hogy jut épp most az édesanyád az eszedbe?

A baka nagyot sóhajt, aztán így felel:

– Mindig azt mondta az édes anyám: „Te, Pesta, aztán ha már nem tudsz megbirkózni az ördöggel és be kell szesszentened, hát legalább jó messze menj a háztól!“ Na – most aztán elég messze mentem a háztól!

KÉT LEVELEZŐLAP.

Két levelezőlap messzi északról. Egy fiatal katona írta mind a kettőt, alig két heti időközben. Két hét: egy egész élet, egy egész világ, egy teljes tragédia belefér háborúban rövid két hét közébe.

A levél írója egyéves önkéntes, szakaszvezető. A mult évben tette le kitüntetéssel mérnöki szigorlatait. Az első levelezőlapon ezt írja: