A nagy háboru anekdotakincse

Akik itthon maradtak

A HAJDUNÁNÁSI LEÁNYOK.

Sok nóta szól a nánási leányokról, kiknek hajlós a derekuk, mint a fiatal fűz ága s tüzesen parázslik a szemük, mint a pásztortűz a Hortobágyon. Ezek a lányok nevelik a huszárt Ferenc József apánknak s ezek a lányok tanítják a legszebb magyar beszédre a fiaikat, amikor már asszony lett belőlük. Ott dolgozik napestig az ura mellett, főz rá, mos rá s aratáskor viszi ki az ebédet a tanyára. Erre a földre még a szél is csak magyar beszédet hord s a hajdusági lányok tudják ugyan, hogy orosz, szerb, meg oláh is van a világon, de hogy miféle náció, arról csak a vásáros emberek hoznak néha hírt. Most, amikor a muszka meg a rác fegyverrel esett neki a magyarnak, a hajdusági fiúk elmentek valamennyien huszárnak s nincs aki évődjék velük a kútnál meg kukoricafosztásnál. A lányok azonban nem akartak mögötte maradni a hajdu-gyerekeknek, hanem instánciát irattak Hajdu vármegye alispánjához, engedné meg nekik, hogy menjenek el ők is a háborúba, mint a szerb asszonyok. Ők főznének a magyar huszárnak lebbencslevest, meg jóféle igazi gulyást. Ettől volna csak igazán vitézkedő kedve a magyar gyereknek. Szól pedig az írás a következőképpen:

„Nagyságos uram, az a kérésünk volna, hogy ez nem jól van, hogy a lányokat nem sorozzák, mint más felé. Innen is mehetne 19-től 36-ig. Kérjük szépen a nagyságos urat, hogy sorozza be a Ferenc József hős apánk a leányokat, mert a haza védelmére elmenni kész leszünk mindnyájan lányok és fiatal asszonyok, ha férjünk szenved és a testvérünk, akkor mink is szenvedünk a hazánk védelméért. Mindent megteszünk 19-től 36-ig. Hajdunánásról nagyon sokan lesszünk, akik elmennék, mert halljuk, hogy másfelé mindenki megyen, csak innét nem viszik, pedig mink is megtudnánk főzni, a katonák, a férfiak meg mennének a tűzbe, mint a szerbeknél van. Tisztelettel küldik a nánási nők Hajdunánásról.“

Az instáncia megjárta az alispán hivatalát, azonban az asszonysorozásból nem lett semmi. És a hajdunánási asszonyok, leányok most kénytelenek otthon szomorkodni…

ÚJ FŐMUNKATÁRSAK.

Egy vidéki lap előfizetési fölhívása:

… Ilyen munkatársakkal nemcsak lapot, de világtörténelmet is lehet szerkeszteni.

LELKESEDÉS.

A budapesti Rombach-utca lakói nagyrészt idetelepedett lengyel zsidók, de valamennyien jó hazafiak. A hazafiasságuk demonstrálására föllobogózzák házukat és ki is függesztik boltjaik kirakatába ősz királyunk és Vilmos császár arcképét.

Az egyik Rombach-utcai kereskedő a két kép alá, őszinte naivitással, aláírta még:

„Éljenek – bis 120 Jahr!“

A KIS FODRÁSZ.

A liftesleány (tudniillik a házmesterünk csitri leánya, aki az apját a liftkezelésben helyettesíti) olyan kómikus, szinte bolondosan jókedvű arccal fogta a lift zsinórját, hogy mindjárt észrevettem: valami mondanivalója volna, ami kikívánkozik belőle. Akkor voltak ugyanis a mozgósítás első napjai, – a nagy világdráma bevezetői.

– No, mi ujság? – kérdeztem tőle.

– Az az ujság, – felelte ő vidám mohósággal, – hogy berukkolt a kis fodrászsegéd.

– Miféle fodrász?

– Aki itt volt szemben, a fodrászműhelyben. De kérem, milyen furi katonaruhában! Olyan kicsi, mint a cinkatona; halálra neveti magát az ember láttára.

És nevetett a szeme, a szája meg az egész karcsú teste.

… Néhány nap múltán, hogy ismét fölszállított a liften, ő maga kezdte, megint kicsorduló, de kissé izgatott jókedvvel, míg szeme furcsán sziporkázott.

– Van már megint ujság.

– Mi?

– Elment a kis fodrász.

– A háborúba?

– Oda. Láttam, mikor mentek. Ő volt a legkisebb az egész ezredben, de neki volt a leghosszabb pántlikája és a legtöbb virág a sipkáján. És hogy fújta a nótát! Pedig alig látszott ki a többi közül… Nevetett mindenki a Rákóczi-úton, aki látta.

A liftesleány is sokat mulathatott ott a Rákóczi-úton, a háborúba vonuló babszemjankó-vitézen, mert most is nevetett a szeme, a szája és szinte belerázkódott a jókedvbe a karcsú teste.

… Nemrég nagyon csöndesen, szótlanul fogta a liftesleány a zsinórt, mikor fölfelé siklott velünk a lift. Komoly volt és mélázó.

– Mi ujság? – kérdeztem szokás szerint.

– Az az ujság, – felelte ő halkan, – hogy elesett a kis fodrász.

– Csak nem?

– Beszéltem a káplárjával, akit most hoztak föl sebesülten. Golyó ment át rajta, – vége volt. Olyan kicsi volt, olyan kicsi… és mégis eltalálta a golyó…

Elfordult és kinézett a liftajtó ablakán a futamló lépcsőfokokra. Nem láttam az arcát, nem hallottam egyetlen hangját, mégis tudtam, hogy sír a szeme, a torka és az egész karcsú teste.

MODERN KÉNYELEM.

A háború még a jó Isten tudja, meddig fog eltartani; de egy nagyhatalom már döntő csatát veszített: a házbér-pilóták érdekcsoportja. Az építkezés nagyon vékonyan folyik Budapesten; de a háborús idő hidege összezsugorította e milliós város élő testét. Sokkal kisebb helyen elfér, tehát több helyet és helyiséget hagy üresen, mint azelőtt. Ezt a statisztikánál hamarább hirdetik a budapesti kapuk. Évek sora óta gőgösek és zárkózottak voltak ezek a kapuk, hasztalan bámult rájuk sóvár szemmel, nem a borjú, hanem a teve is: a szegény budapesti lakáskereső partáj, a századik se állt vele szóba egy biztató cédula erejéig. Most aztán szemmelláthatólag megváltozott a helyzet. A kapuk beszédesebbek, barátságosabbak, csevegőbbek lettek. Van cédula rajtuk bőségesen és a cédulákon a rábeszélő készségnek meleg igyekezete. A gipsszel, csempével telepompázott új palota a modern kényelem és higiéne minden kéjével és varázsával csalogat. Neki még könnyű, mert gazdagon föl van szerelve. De mit tegyen a szegény régi ház, amely nem adhat se központi fűtést, se automata-geysert, se porcellán fürdőmedencét? Itt bizony a házmesteri találékonyság fejlettebb egyéni művészetére van szükség. És a szükség fejlesztőerejének igazán megható produktuma az a cédula, amely a Józsefváros egy mellékutcájában, egy terpedt földszintes sárga ház ódon kapuján izgatja a lakáskereső polgárok szívét a következőképpen:

A lift is modern kényelmi berendezés, a villamos kályha nemkülönben. De ennél modernebb már igazán semmi se lehet.

A HADIANYÓS.

Ilyent is termett már a meglepetésekben nem fukar világháború. Az eset a következő:

Mindjárt a mozgósítás után levelet kapott a közös hadügyminisztérium, amelyben körülbelül ez volt olvasható: „Kérem a behívásomat, mert a harctérre akarok menni, hogy a hazáért harcoljak.“ Egy ügyvéd neve volt aláírva.

Nemsokára rá az ügyvédet csakugyan behívták s miután szolgálatra alkalmasnak találták, külön meg is dicsérték, hogy oly hazafias sorokkal kérte besorozását. Az ügyvéd nagyot nézett s mikor fölmutatták neki levelét, rögtön megismerte az írást: elvált feleségének anyja volt a szerző.

Pör lett belőle, még pedig hatóság félrevezetése címén. A bíró a pör folyamán megkérdezte az ügyvéd ex-anyósát, hogy személyes gyűlölet, vagy talán más valami ok bírta-e a hamis levél megírására?

– Szó sincs róla! – válaszolt az ex-anyós. – De hát mért ne szolgáljon éppen ő? Ha berukkol, legalább valami haszna lesz belőle az államnak. Valamit én is akartam tenni ezekben a nehéz időkben az ország érdekében.

Fölmentették.

A BETEG.

Volt Pancsován egy beteg asszony. Szép, fiatal, elkényeztetett, de olyan beteg, hogy maga sem tudta megmondani a baját. Ahány doktor volt, az mind megvizsgálta, kereste a baj okát.

Közben a baj annyira súlyosodott, hogy a beteg már föl sem tudott kelni az ágyból.

Két egész hét telt el így. Enni sem akart, erővel préseltek bele néha egy kanál levest, lefogyott, az arca megnyúlt.

– Alighanem lábidegsorvadás lesz! – vélte egyik orvos és a szép asszony kapva-kapott a szón.

– Lábidegsorvadás, bizonyára az. Nem is érzem, hogy lábam van.

Azután elkövetkezett a nevezetes pancsovai ijedelem. Átröpült a városba néhány rossz ágyúgolyó s a nyúlszívűek holtra váltak rémületükben.

Az első ágyúszóra pedig a bájos beteg úgy ugrott ki az ágyból, mintha – ágyúból lőtték volna ki. Villámgyorsan kapkodta magára a legszebbik ruháját, még a fűzőről is elfeledkezett s úgy futott gyönge, sorvadásos lábával, hogy meg sem állt a vasuti állomásig.

A betegségről azóta ő maga hallani sem akar.

BABUKA AZ OROSZOK ELLEN.

A kis Marci: Mit csináljunk, Babuka, ha jönnek az oroszok?

Babuka: Megmondjuk a házmesternek, hogy ne hozza föl őket a liften.

A SZEGÉNY ASSZONY AJÁNDÉKA.

Az egyik komárommegyei jótékony egyesület megbizottai kiszállottak egy kis magyar faluban, hogy a sebesülteknek párnát, a harcolóknak meleg ruhát gyüjtsenek. Mindenki adott valamit, ha mást nem, egy csíkos párnát. Mikor összeszedték az adományokat, odaállt a bizottság elé a falu legszegényebb asszonya:

– Tekintetes uraim, én most nem adhatok semmit, de ha egy hét múlva erre járnak, nekem is lenne egy párnára való tollam.

– Ugyan honnan venné azt maga, Csordásné lelkem? – sápítozott a falu szája.

– Ne törődjön maga azzal, – mondta az öregasszony.

Mikor egy hét múlva arra járt a bizottság, – megvolt a párnára való toll.

A csoda úgy történt, hogy a koldusasszony kora hajnalokban kiment az őszi tarlókra és késő estig szedegette a finom pihét, amit a falusi libák elhullajtottak.

Mindegyik pihéért külön kellett lehajolni agg derekával, – van-e ennél szebb párna a világon?

EGY NYUGODALMAS LÉLEK.

A P. Ll. egyik legutóbbi számában olvassuk a következő hirdetést:

Boldog ember! Vajjon mit csinált a világháború kitörése előtt, hogy nem únta magát, és mit fog csinálni, ha a békét megkötik? Egész Európa lángban ég, ember az embert, népfaj a népfajt mészárolja, a világtörténelem színpadán a legizgatóbb színdarab játszódik, amelyet valaha írtak és a derék „Budapesti“ unja magát. Vajjon mit csinált volna, ha olyan malőrje van, hogy véletlenül Attila vagy Napoleon alatt születik? Mert mi volt Attila és mi volt Napoleon kora a maihoz? Hogy mit? A „Budapesti“ úr nyilván elaludt volna unalmában a catalauni síkon és patienceot rakott volna ki a Berezina utolsó hídján.

Még akadnak romlatlan kedélyek a világon!

A LEGSZEBB ARANY-ADOMÁNY.

Aranyékszerek egész folyama özönlik azokba a nagy faperselyekbe, amelybe az önkéntes adományokat gyűjtik. Az ország szíve megmozdult és áldoz a haza oltárára. Minden ajándék értékes, de a legszebb arany-adományt mégis csak egy kis vidéki tanítónő küldte. A Gyorssegély-Auguszta-Alap „Aranyat vasért“ vidéki osztálya csomagot kapott.

– Egyebem nincs – írja a nagylelkű adakozó – legdrágább ékességemet küldöm, tessék értékesíteni a haza javára.

Fölbontották a csomagot, amelyből egy gyönyörü dús, aranyszőke hajfonat hullott ki. Ez a legszebb aranyküldemény, amelynek tulajdonosa szerényen így nevezi magát:

„Egy határszéli község tanítónője.“

… Egyebe nem volt, csak fejének arany-éke. Azt áldozta hát föl a névtelen, szürke kis tanítónő.

A HADIZSÁKMÁNY.

Orosz ágyúkat állítottak föl a parlament előtt: hadd lássanak a budapestiek is hadizsákmányt. Amint a városon végigzörögtek az ágyúk, sok nézőjük akadt. Egy kis iskolásfiú odaszól a társának:

– Te, Pista, az lesz csak a szép dolog, ha az elfoglalt várakat is végig fogják húzni az utcákon.

A VESZÉLYES HELY.

Egy pesti kávéházban nagy hangon mesélte egy csernovici menekült, hogy az oroszok milyen emberileg bánnak mindenkivel. Kérdi tőle valaki, hát akkor miért jött el onnan?

– Ez más, – feleli – velem valami történt. Egy részeg kozák az utcán egyszerűen elvette az órámat a zsebemből. Följelentettem a parancsnoknál és szememláttára lőtték agyon a kozákot.

– Na ha ilyen elégtételt kapott, miért jött el?

– Ahol ilyen kicsiségért főbe lövik az embert, ott én nem maradok!

A MENYASSZONY.

A háború nemcsak hőstetteket, de regényeket is szül. Meghatóbbakat, mint a legremekebb tollú regényíró.

Egy aradi lány, aki három hónapja, hogy elbúcsúzott hadbavonult vőlegényétől, nemrégiben levelet kapott tőle egy másik vidéki városból. A levélben az állt, hogy „könnyű sebbel“ itt fekszik egy kórházban.

A menyasszony rögtön vonatra ült édesanyjával együtt és meglátogatta a vőlegényét.

Fájdalmas viszontlátás volt. Kiderült, hogy a „könnyű seb“ – a bal kar elvesztését jelentette.

A menyasszony, aki anyjával együtt egy hotelben szállt meg, másnap kora reggel már újabb levelet kapott a vőlegényétől. Azt írta benne: úgy érzi, meg kell vallania mindent, mert valamit még elhallgatott. Nemcsak a bal karját, de a bal lábát is elveszítette. És most, miután már menyasszonyát viszontláthatta, még pedig viruló szépségében, nem tud beletörődni abba a gondolatba, hogy a lány egészséges életét, szép jövőjét az ő bénaságához láncolja egy egész emberéleten át, hát inkább visszaadja neki adott szavát, amellyel még akkor ajándékozta meg, amikor ép és egészséges volt.

Igy szólt a levél.

És két óra múlva a leány ismét ott állt a sebesült ágyánál. De nem egyedül. Vele volt az anyja és az – anyakönyvvezető is. Keresztülvitte, hogy dispenzációval azonnal megeskessék azzal a férfival, aki hősi csatákban annyit áldozott a hazáért.

… A szerelmi hűség mégsem üres szólásforma.

AZ INHALÁLÓ-GÉP.

Babika látogatóban van a keresztapjánál, aki egypár nap óta a polgárőrség tisztje, Babika fölfedez a lakásban egy inhaláló-gépet, amellyel keresztapa a katarusát szokta gyógyítani. A kis leány figyelmesen nézi a masinát. Végül megszólal:

– Keresztapa, mit szoktál ezzel lőni?

EGY SZEGÉNY PARASZTASSZONY

meglátogatja a katonai kórházban az urát, aki golyót kapott az orrába, de már jól van és csöndesen pipázik az ágyban.

– Aztán miért sír kend ilyen keservesen? – kérdezik tőle a schwesterek. – Hiszen jövő héten már elhagyhatja az ura a kórházat.

– Hej, ha csak addig volna az! – feleli az asszony. – Tavaly a biai búcsún az uram összemarakodott a legényekkel és betörték az orrát. Aztán a vármegye két hétre elzárta. Mennyit kap majd most, amikor az egész orrát elvitték. Hej! csak nagy nyüg az, ha az embernek veszekedős természetű ember az ura!

AZ OROSZ FOGORVOSOK.

Minden pang, minden rosszúl megy, a fogát is kevesebb ember reparáltatja mostanában. Erről beszélgetnek a kávéházban, a fogorvosok asztalánál. Valaki megsokalja a panaszokat és közbeszól:

– Elvégre, nem mehet mindig egyformán. Most az orosz kollégákon van a sor. Nekik nagyszerűen megy!

– Ugyan miért?

– Hát nem hallottátok, hogy nyolcezer orosz hagyta ott a fogát az uzsoki szorosban?

GYEREKEK HÁBORÚJA.

A gyerekek a Tisza Kálmán-téren háborút játszanak. A háborúhoz kell magyar csapat és kell ellenség. Tizen vállalkoznak arra, hogy oroszok lesznek, de a másik táborban még mindig tizenkét fiú áll. Még egy oroszra van szükség, hogy a csata megkezdődhessék. Senki sem jelentkezik tizenegyediknek. Erre megszólal a magyar táborból egy fiú:

– Samu, te orosz leszel. Hiszen ma is hazaküldtek az iskolából, mert nem mosakodtál.

A VITÉZSÉGI ÉREM.

A bibliából magyaráz a hitoktató pap az iskolában. Dávid és Góliáth harcát mondja el a nebulóknak, akik ragyogó szemmel, lélekzetüket visszafojtva hallgatják, hogy a kis Dávid mint ölte meg az óriás Góliáthot.

De akkor egyszerre csak fölugrik az egyik gyerek és azt kérdi:

– Tiszteletes úr kérem, ugy-e Dávid is megkapta a vitézségi érmet?

---