A nagy háboru anekdotakincse

Amikor még nem dörögtek az ágyúk…

AZ ÚJ HÁRMASSZÖVETSÉG.

A mozgósítás elrendelése után a budapesti utcát csak egy kérdés érdekelte: mi lesz Olaszországgal? Akkoriban néhány barátságos tüntetést is rendeztek az olasz főkonzulátus ablakai alatt, a budapesti fórumon pedig, értsd: a kávéház előtt, tüntető egyetértésben lobogott három zászló: a magyar, a német és az olasz.

Olaszország azonban nem váltotta be a reményeket, amelyeket a budapesti utca a régi hármasszövetséghez fűzött. Budapest nem ijedt meg, még csak zavarba sem jött, hanem úgy segített magán, hogy tegnapról-mára megalkotta az új hármasszövetséget. Ennek tagjai: Magyarország, Németország és – Ausztria. A megbízhatatlan Olaszország helyét elfoglalta a megbízható Ausztria. És mind az a gyöngédség, amit Itália számára tartogatott Budapest, most Ausztriának jut ki. A közönség élteti a hű szövetségest és megtapsolja himnuszát. Ausztria pedig hálásnak mutatkozik a magyar rokonszenvért, Bécsben a Rákóczi-marsot huzatják és osztrák dragonyosok meg jágerek magyar kokárdát tűznek a vállukra. A magyar fórumon pedig tüntető egyetértésben lobognak az új hármasszövetség zászlói: a pirosfehérzöld, a feketefehérpiros és a feketesárga.

HOGYAN MEGY A MAGYAR NÉP A HÁBORÚBA?

A villámos a Rákóczi-úton halad. Az egyik ülésszakaszban öten ülnek: két tartalékos, közös hadseregbeli csukaszürke uniformisban és két asszony és egy pörgekalapos fiúcska, talán két esztendős. A fiatalabbik tartalékossal szemben ül a menyecskéje, csinos, fiatal asszony s az egész úton fogja az ura kezét. Az idősebbik tartalékos harcsabajszu, öreg vitéz, bizonyosan már az utolsó rezervista esztendejét gázolta, hogy megharsantak a háborúba hivó trombiták. Ennek a térdén ül a barnaképü, pufók gyerek, aki igen büszkén lobogtat a kezében egy nemzetiszínű papirzászlócskát, melyen ez a fölírás rivalg: „Éljen a háború!“

Csöndesen beszélgetnek. Illetőleg csak a harcsabajuszu beszél a feleségével, a fiatal pár szótlanul melengeti egymáson a tenyerét.

– A sarlót vidd vissza az Évinek.

– Már visszavittem.

Hallgatás.

– A Jóska is berukkolt már? – kérdi az asszony.

– Be. És ugyancsak hejjehujázott az úton.

Ezen mind a négy elmosolyodik. Az a bizonyos Jóska afféle népszerű alak lehet.

– Gyorson utazott, első osztályon, – teszi hozzá a nagybajszu.

– Hát szabad azon?

– A kondoktor le akarta szállítani, hogy aszongya, a rezorvista a személyen megyen, a harmadik osztálon, várja meg azt. De a Jóska nekiesett, elkezdte ölelgetni meg csókolgatni, édös atyának, kedves egy testvérének tisztölte, – ezt már nem bírta el a konduktor, úgy elszaladt, mintha kergetnék.

Kurtácskán, de jóízűen nevetnek. A gyerek megmozdul az apja ölében, mire a vitéz nyájasan lenyujtja hozzá a rengeteg bajszát és megcsókolja. Ez az egyetlen elérzékenyülés, amit a kis társaság megenged magának. Meg hogy a fiatalabbik házaspár keze olyan makacsul összetapad.

– Mikor indultok? – kérdi az asszony.

– Hatkor. A keletiről.

Most négy óra. Ezeknek hát már alig van idejük az együttlételre és előttük szürkél a köd, mely az embereket elnyeli. A köd, melyben most eltünik egész Európa. És nincs egyetlen könnycsepp a szempillákon, csak csöndes, mindennapi érdekü beszéd, futó mosoly, – és két összesimuló kéz, meg egy csók olykor egy kicsattanóan pufók gyermekarcon.

… Igy megy a magyar nép a háborúba.

ÉLJEN II. VILMOS!

Elrendelték az általános mozgósítást. Megmozdult az egész ország. Katonavonatok száguldoztak minden irányban és úton-útfélen lelkesítő beszédek hangzottak el.

A Nemzeti Kaszinó ablakából Windischgrätz herceg beszélt a lelkes tüntetőkhöz.

– Hí a haza, mindnyájunknak el kell menni, – végzi a rövid, temperamentumos szónoklatot. – Éljen Első Ferenc József és Második Vilmos!

Egy terézvárosi polgártárs, aki az utolsó szavakat a fölharsanó éljenzésben inkább csak sejtette, mint hallotta, helyeslőleg bólogat rá:

– Ja, ja, was Recht ist, ist Recht! Der Vázsonyi Vilmos ist auch ein braver Mann.

KETTŐTŐL NÉGYIG.

A világháború elején sok rendkívüli dolog történt, de aztán megszokták az emberek.

Megszokták a hadüzeneteket is.

Egy héten két-három-négy hadüzenet. Más időkben egy is éppen elég volt, hogy világszenzáció legyen.

Most már megszokták a hadüzenetek halmozódását is.

Annyira megszokták, hogy humorizálnak rajta. A legjobb ötletük a berlinieknek támadt. Azt mondták: Ki kell függeszteni a külügyi hivatal portájára egy táblát s azon ez álljon:

Hadüzenetek naponkint csak 2-től 4-ig fogadtatnak el.

AZ OSZTÁLYFŐNÖK ÚR LEVELE.

A szabadkai főgimnázium egyik tanára levelet adott föl a főgimnázium nyolcadik osztályának a címére. A levél tartalma a következő:

Ehhez a kis levélhez nem kell kommentár.

KÉT SZATYMAZI ASSZONYRÓL.

Olyan ez a történet, mint amikor a pusztaság viharos, fekete éjszakájában két röpülő galamb fehér szárnya villan meg a tévedt karavánok előtt. Szatymazról, Szeged kedves nyaralóhelyéről, elindultak fölrakodva elemózsiákkal Békéscsabára, hogy az ott veszteglő urukat fölkeresik. Férjuraimékat a szerbiánusoktól az orosz-galiciai határra akarták vinni, hogy ott is tanuságot tegyenek a magyarok istenének haragos erejéről. Vesztegeltek egy darabig az emberek Békéscsabán, amikor egy lilapárás szeptemberi reggelen, mintha csak a földből bukkant volna elő két angyal, megjelenik ezer csókkal, öleléssel, könnyező arccal a két szatymazi asszony. De a csókok, a kérdések után azt mondta a két asszony, no, embörök, ilyen gyürötten csak nem möntök muszkát pusztítani. Hadd lássa az ebadta muszka, hogy tiszta embör a magyar embör. A két férj ugyanis nagy vizeket, mély sarakat gázolt, bizony olyan piszkos, szennyes volt, mintha a pokol fenekéről kullogott volna el. Szereztek teknőt, szappant, üstöt, hogy hozzálátnak mosni. Igen ám, csakhogy a bajtársak fehérnemüje nem kevésbbé mocskos és szennyes volt. Fogta-kapta magát a két szatymazi asszony és harminc katonára két álló napig és két éjszaka mosott, vasalt. Már ha tisztába töszik a férjüket, a bajtársaikat is kitakaríjják, ugyis egy munkába esik. Csak magyaros barátságból tették. Még köszönő szót se fogadtak el a harminc katonától, csak néhány szál virágot… Mikor a harminc katona a vonatra ült, a fehérruhája olyan tiszta volt mindegyiknek, mint a patyolat.

A BOSNYÁK.

A keleti pályaudvar előtt, ahol a különféle utcai árusok szoktak táborozni, egy kövér asszony ült egy kőkorlát szélén. A fején egymás hegyében egy csomó fez tornyosult, a nyakában egész kirakat lógott apró csecsebecsékből, a kezében pipaszárak és botok. A mellére pedig ez a cédula volt tűzve:

Klein S. N.
bosnyák
Bevonulás miatt
neje helyettesíti.

A TRÓNÖRÖKÖS.

A háború szele még nem jutott el akkortájt az ország minden zúgába. Vannak falvak, ahová csak nagyritkán jár a posta és ahol már csak azért se olvas mindenki ujságot, – mert – nem tud olvasni.

Egy alföldi városkába öreg magyar iparkodik befelé – szamárháton. A csacsin a szőrével kifelé fordított suba, a subán az öreg s széles vállán keresztbe a hosszú kampós bot: a juhászi hivatal jelvénye.

Csendesen kaptat befelé a városba az országúton. Amint beljebb ér, egyre több daloló bakagyerek jön vele szemközt, összeölelkezve, fényesen kiadjusztálva, vadonatúj csukaszürkében.

Az öregnek föltünik a dolog. Odaszól az egyik bakának:

– Hujja te, mit csatorásztok úgy? Nincs még október elseje.

A baka kihuzza magát, aztán félvállról szól oda:

– Kigyelmed is korán keet fő, hogy olyan jó tuggya. Menünk a rácokra.

– Affenét, – mordul föl az öreg – csak tán nem háborúba?

– De hogy éppen oda!

– Oztán hát mié, te? – érdeklődik tovább a magyar, akihez nyilvánvalóan nem ért még el a pusztára a háború szele.

– Mer azok a rusnya paprikacsinyálók megölték a mi fölséges trónörökösünket, – mondja elkeseredetten a baka.

A szeme szinte villámlik közbe.

Az öreg juhász meghökken. Megállítja a szamarat. Aztán megemeli csendesen a fejében a zsíros kalapot s szívet fájdító nehéz sóhajtással, szomorúan mormolja maga elé:

– Szögén, szögén – Rudolf…

„TÚLÓRÁZÁS.“

Berlin egyik pályaudvarán történt. Még a háború elején.

Rezervistákat vaggoniroztak be éppen, amikor a pályaudvaron elterjedt a híre, hogy Anglia is megüzente a háborút.

– Nem rossz, – mondta az egyik rezervista, aki polgári életében iparos egy nagy gyárban. – Legalább „túlórázhatunk!“

HÁBORÚ ÉS ÜZLETI ÉLELMESSÉG.

Vannak pestiek, akik még a háborús hangulatból is hasznot akarnak húzni: a legkülönösebb ötletekkel adóztatnák meg a harcias lelkesedést. De ezek között akadt egy, amely nemcsak élelmességre, hanem éles pszichológiára is vall.

Az egyik budapesti, városligeti mulatóhely igazgatójához beállít egy élelmes uriember és sugárzó arccal mondja:

– Egy nagyszerű ideám van! Azt hiszem, sok pénzt fogunk keresni rajta.

Mostanában gyanús minden idea, amellyel „sok pénzt lehet keresni“, tehát az igazgató fanyarul kérdezte:

– Mi az az idea.

– Fölállítok három új pofozógépet. Az egyik lesz Petár király, a másik lesz Pasics, a harmadik pedig Gyorgye herceg. Petárnak egy pofon húsz fillér, Pasicsnak tíz fillér, Gyorgyenak pedig három pofon tíz fillér. Én azt hiszem, hogy nem akad majd egy itthonmaradt sem, aki naponta egynéhány pofont el ne helyezne.

Az igazgató nem fogadta el az ajánlatot. És igaza is van. Ezek a pofozógépek igazán fölöslegesek volnának. A pofozást most elvégzi derék hadseregünk ott a színhelyen, Szerbiában.

BABA A KATONÁK KÖZÖTT.

Kis csapat gyalogos katona érkezett meg a nyugoti pályaudvaron. Kecskeméti tartalékosok és népfölkelők voltak. A pályaudvar előtt rendekben fölállottak és egy főhadnagy vezényszavára keményen elindultak. A csapat mellett jobbról is, balról is, mint pillangószárnyak lebegtek a kecskeméti asszonyok fejkendői és szoknyái. Ezek az asszonyok elkísérték férjeiket, hogy amíg csak lehetséges, láthassák őket. Némelyik még a gyermekét is magával hozta és így lépdeltek a katonák mellett.

Már a Teréz-körúton masiroztak, amikor hirtelen gyermeksírás ütötte meg a vezető főhadnagy fülét. Idegesen hátra fordult, hogy megnézze, mi történt. Egy asszony, aki katona-férje oldalán ment, kis babáját tartotta karjai között. Ez a baba ordított torkaszakadtából.

A főhadnagy azt gondolta, hogy csak átmeneti incidensről van szó és ezért közömbösen haladt tovább. A csecsemő azonban nem hederített a szolgálati szabályzatnak arra a szakaszára, hogy az utcán menetelő csapatnak méltóságteljes magatartást kell tanusítani – bőgött, ahogy a torkán kifért.

Az édesanyja irulva-pirulva csitítgatta:

– Nem szégyenled magad, kis haszontalan, az utcán sírni? Hiszen katona az apád, te meg ilyen sírógörcs vagy… Pfuj…

Az apja is haragos pillantásokat vetett a pólyában lévő csöppségre, egyszer-kétszer még a bajuszát is megpödörte mérgesen s úgy tett, mintha mondani akart volna valamit.

A járókelők észrevették a furcsa jelenetet és utána bámészkodtak.

– Nini – mondták – síró baba a glédában!

Sokan a különös trupp nyomába szegődtek, hogy tovább élvezhessék a nem mindennapi látványosságot. A főhadnagy kényelmetlenül kezdte magát érezni. Ilyen kompániát ő még nem vezetett; ha valamelyik morózus följebbvalója meglátja, még kellemetlensége is lehet belőle. De viszont az asszonyt nem parancsolhatja el onnan – hiszen az kegyetlenség lenne!

Néhány percnyi gondolkodás után megállította a csapatot és azután odalépett az anyához.

– Mi a baja ennek a gyereknek, miért sír? – kérdezte tőle.

– Éhes az istenadta! – felelte a menyecske szepegve.

– Éhes?

A főhadnagy megint gondolkozott pár pillanatig és aztán így szólott:

– Nézze, ott van egy tejcsarnok! Menjen oda be, itt van egy korona, vásároljon tejet és azután itassa meg a gyerekét!

Az asszony némi habozás után teljesítette a parancsot. Míg a baba nagy kortyokban mohón nyelte a tejet, azalatt a kecskeméti bakák a körut közepén állottak. S ott állottak mindaddig, míg csak jól nem lakott és a mamája karján be nem állott a sorba. Mikor a helyén volt, a főhadnagy megvillogtatta a kardját és kemény hangon vezényelte az indulást.

A csapat elindult és a csecsemő nyugodtan pihent az anyja karján.

ÖNKÉNTES HŐSÖK.

Mindenki katona akar lenni: a félvilág ellenünk fordult, hát szükség van minden épkézláb emberre! Ezt érezte mindenki, aki önként jelentkezett a zászlók alatt. Aki beteg, eltitkolja és kétségbe van esve, ha visszaküldik. Például a délvidéken egy erősen őszülő bunyevác jelentkezett a bizottság előtt. Jobb kezét zsebredugva állt a katonatiszt elé:

– Kérem, én ugyan már ötven éves vagyok, de azért szeretnék berukkolni. Vagyok én azért még olyan erős, mint egy negyven éves.

A katonatiszt szigorúan rászólott:

– Hát ha katona akar lenni, akkor tudnia kell, hogy nem illik zsebredugott kézzel állani a bizottság előtt. Vegye ki a kezét a zsebéből.

Az ember elvörösödött és kétségbeesett zavarral hebegte:

– Tessék elhinni, hogy nem tartok én bombát a zsebemben…

– Azt elhiszem, de azért vegye csak ki a kezét.

Az ember végre is kihúzta a kezét a zsebéből és akkor látta csak a bizottság, hogy a kezén… egy ujj van csak.

Szegény ember majdnem sírva mentegetőzött:

– A cséplőgép vágta le… De el tudom én sütni a puskát egy ujjal is!

… Igy születnek a hősök, a névtelen hősök.

A SÜKET UJONC.

Egy ezredorvos mesélte el: Egy nagyothalló, harisnyás atyafi minden áron be akart jutni a katonasághoz, hogy ő is kivegye a részét a hazafias munkából. Félt azonban, hogy az ezredorvos rájön a süketségére, és azért tanácsot kért a jegyzőtől, hogy lehetne túljárni a doktor eszén.

– No, ez egyszerű dolog – ordít a jegyző az atyafi fülébe. – A sorozásnál sok szokott lenni a szimuláns, aki azt mondja, hogy süket. Ilyenkor az ezredorvos bólint a fejével, aztán ledob egy ezüst forintot a padlóra. Tiz szimuláns közűl kilenc lehajlik a forintért, mert hiszen a vizitáló doktorral jó udvariasan bánni. De ha ez a csel nem sikerűl, akkor az orvos így szól, még pedig olyan halkan, ahogy a szunyog zümmög:

– Na, látom, hogy maga csakugyan süket, – untauglich!

De erre már mindegyik így kiált föl:

– Hála az Istennek!

– Hát arra vigyázzon kend, komám, ha megvizitálják, – fejezi be az oktatást a jegyző.

A harisnyás atyafi el is megy a sorozó-bizottságra. Az orvos megnézi, megkopogtatja a mellét, aztán így szól:

– Nyújtsa ki a nyelvét!

A harisnyás atyafi sunyít, mert tudja, hogy most jön a forint, aztán lehajlik a földre és így szól:

– Bizonyosan a szekrény alá gurult, ezredorvos úr. Arra hallottam gurulni.

Az ezredorvos ránéz.

– Megbolondúlt maga – kiáltja mérgesen.

A harisnyás atyafi haptákba vágja magát és gondolván, hogy a doktor most mást, mint az untauglichot nem mondhatja ki, így szól:

– Hála az Istennek! – harsogja a recept szerint, és boldogan masirozott ki a szobából, mert most már biztos, hogy ő is katona.

Mert nem könnyű a harisnyás atyafinak túljárni az eszén!

A LEGROSSZABB ESET.

A szörnyűséges nagy melegben pihennek a katonák. Van köztük tüzér, baka, huszár. A hőség elfojtja a szavukat, csak néha-néha ejtenek egy-egy szótagot.

– Nagy baj az, – mondja a tüzér, – ha az embernek elfogy a pénze.

Rábólint a baka, meg a huszár, hogy igaza van. Kis idő mulva azonban megszólal a baka, akinek a fejében motoszkált a legrosszabb dolog.

– Nagyobb dolog a’, ha valakit agyonlűnek. Az a legrosszabb.

De ezt már a huszár sem állhatja meg szó nélkül és foghegyről odaveti:

– No, már én ennél rosszabbat is tudok… Mert hátha kilüvik alólam a lovat!

A HADILÁB.

Egy párisi élclap, a Rire, az itt lenyomatott rajzot közölte a francia mozgósítás elején:

Alája nyomatta:

– Most már melyik az én hadilábam?

Élcnek készült, de szomorú való lett belőle. Kisült, hogy a francia hadsereg csak félig kész. Hogy a piu-piu csak fél-bakancsot kap. Ezzel azonban félgyőzelmet se lehet aratni.

A HÁBORÚS MENETREND IDEJÉN.

Egy vidéki pályaudvaron megkérdezi az utas a portást:

– Mondja, kérem, korábban megy most a pesti vonat?

– Igen, most korábban indul. Korábban később ment, de később majd ismét korábban megy.

Fölösleges mondanunk, hogy az utas e fölvilágosítás után még kevesebbet tudott, mint ezelőtt.

ÓLOMKATONÁK.

Az ólomkatonák! Egy időben csak az ólomkatonák voltak kedvesek a gyermekeknek, a piros nadrágosak, a kék kabátosak, a huszárok, a gyalogosok, a tüzérek, akik egy kis plé-ágyútalpra kötözött ágyút vontattak.

Akik ma felnőttek, azoknak a gyermekkorát az ólomkatonák népesítették be színes, izgató, furcsa álmokkal. Aztán pár évre csökkent az ólomkatona népszerűsége. Építő-kövekkel, labdákkal, villamosvasutakkal, apró aeroplánokkal játszottak az újabb kor gyermekei. Ma – úgy látszik, – megint hatalmas vonzóerőre tesz szert az ólomkatona. A gyermekek azzal szeretnek foglalkozni, amivel a „nagyok“. A német játékkereskedők, akik mindig lélektani alapon dolgoztak, most egymás után gyártják a kis ólomkatonákat, s egész századok és ezredek vannak már belőlük.

Eddig a mi gyermekeink „török-magyar“ háborút játszottak. Annyi idő multán is ez a háború élt igazán a köztudatban. De most elévült. A török hű szövetségesünk és az ólomkatonák ruháját át kell festeni: szerbre, oroszra vagy franciára.

KATONA-NÓTÁK.

A katona-nóták is a háborús hangulatok zengő tükrei. És e nagy idők új bakanótákat is szültek egyre-másra. Ime egy kis bokrétára való belőlük. Ha ma élne Kriza János, bizonyos, hogy ezeket az égő pirosvirágú bakanótákat is odakötné abba a gyönyörű csokorba, amelyet a „Vadrózsák“-ban összegyűjtött.

Szomorúan híres, vad, kegyetlen hírű volt délvidéki szerbjeink egykori dala, amely ezzel az ismeretes sorral kezdődik: Begaj… Szaladj, Pista! A hatvanhat év előtt kelt riasztó nóta azonban már expiálódott. Új csatadala van ma már a magyarországi szerbeknek is, amely a régi, most hirtelen elfelejtett nóta dallamára szól és énekelik széltiben szerbjeink s azzal rontott át a Drinán a hős 16-ik ezred szerb-horvát legénysége. Azt mondja a nóta:

Magyarul:

A szerb háborút tartja a magyar baka az igazi magyar háborúnak. Nem csoda tehát, hogy az új népdalaiban is főleg erről dalol:

Petár király lányát is nótába szedték a bakák:

A vidám mellett magyarosan mélabús nóta is termett:

Ez a kis nóta is ott született azoknak a hosszú vonatoknak egyikén, amelyekben a harctérre vitték hős fiainkat:

Az „Édesanyám kiállott a kapuba…“ dallamára is új bakanóta született, amely ott termett talán a délibábos Alföldön, valamelyik vígan búcsúzkodó legény dalos lelkében:

De nemcsak itthon teremnek a bakanóták.

A magyar huszárok, akik orosz földön jártak s résztvettek több diadalmas csatában, szintén fölcsaptak nótacsinálónak a tábortüzek mellett. Muszka földön is jókedvű, víg, dalos a huszár. Nemcsak nótázik, hanem maga is csinál új dalokat, nótákat, harci indulókat.

Két ilyen új nóta akadt a kezünkbe. A versek két gyűrött papirra voltak írva, az egyik rozoga tollal, a másik tompa ceruzával, már amilyen a táborban akad, bizonytalan ortografiával, de hellyel-közzel kedves ritmusérzékkel. A vonások naivak, ákom-bákomszerűek. Látszik, hogy aki írta, inkább a kardot, mint a tollat szokta forgatni. Az egyik huszárnóta így hangzik (eredeti helyesírással):

(Felhívó szózat, (a rohamra).

A másik pedig egy hazavágyó, hazasíró nóta:

Még csak azt jegyezzük meg, hogy az első vers szerzője Zugsführer Bozi, a másik vers pedig az első huszárezred negyedik századának második szakaszában született. Két huszár írta: Kovács Vince és Varga.

Egy somogymegyei 44-es baka írta a következő bakanótát:

Új poézis is született: a népfölkelő-költészet:

NÉPFÖLKELŐ DALA

AKI AZ ELSŐ LÖVÉST TETTE A VILÁGHÁBORÚBAN.

A világháború megörökítendő történelmi eseményei közé tartozik, hogy ki tette az első lövést a világháborúban az ellenségre. Ez a nevezetes ember a cs. és kir. 68. gyalogezred őrnagya, Pedretti Márton, akit a király az ellenséggel szemben tanusított vitéz magatartásáért hadiékítménnyel diszített katonai érdemkereszttel tüntetett ki. Ez a világhistóriai epizód a délvidéken játszódott le.

Pedretti őrnagy Szerbiához intézett hadüzenetünk után való első napon csapatával a Zimonyból Belgrádba vivő vasúti hídra vonult. Amint körülbelül a híd közepére ért, a Szávapart tulsó részén álló szerb katonaság fölrobbantotta a hídat.

A robbanás tudvalevőleg csak a híd belgrádi részét rongálta meg s Pedretti őrnagynak és bátor csapatának nem esett baja. Pedretti a robbanás után is a hídon maradt s megvárta, míg a robbanás előidézte óriási füst elvonult. Mikor a füst elvonult, Pedretti heves sortüzet adott a szerb parti hídfőnél álló szerb katonaságra úgy, hogy ezek közül sokan elestek, a többiek pedig hanyatthomlok elmenekültek. Ezután Pedretti őrnagy visszavonult csapatával Zimonyba.

Igy tette Pedretti őrnagy és csapata az első lövést a világháborúban az ellenségre s ezért kapta a királyi kitüntetést is.

MIRE JÓ AZ ANGOL NAGYKÖVET.

Kedves intermezzó ez a kis eset az angol hadüzenetet megelőző napokból, amikor nagykövetünk, gróf Mensdorff még Londonban volt. A posta és a táviró már nem működött és így egy Londonban levő magyar ortodox rabbiné nem tudta férjének bejelenteni, hogy szüleinél, akik angolok, kis leánya született. A rabbiné szülei végre is a nagykövetséghez fordultak és a magyar rabbi a belügyminisztériumtól a minap a következő értesítést kapta:

„A császári és királyi angol nagykövet, gróf Mensdorff egy táviratának másolata. Augusztus 13. Tessék K…-ban lakó rabbit értesíteni, hogy rabbiné egészséges leánygyermeket szült, gyerek s anya jól vannak. A távirat átvételét kéri Mensdorff osztrák-magyar nagykövet.“

Ez a kis távirat érdekes relikviája lesz egykor a mai időknek.

A LEGÚJABB IGE.

Egy úr elragadtatva szól oda a másiknak a kávéházban:

– Naccerü! Naccerü! A németek győznek nyugaton, a monarchia győz keleten! A hármasszövetség nyugaton ütlegel, keleten ütlegel, mindenütt ütlegel!

– És mi van délen? Mit csinál az olasz?

– Az olasz? Semlegel.

MEYER.

Immár kétségtelen bizonyítékok vannak, hogy a világháború első halottja egy – Meyer volt. Egy Meyer, a Meyerek ősi, humoros fajtájából, száz millió olcsó élc népszerű céltáblája, igen, egy Meyer, aki minden jobb külvárosi bohózatban legalább egyszer szerepelt, sőt, a tavalyi bécsi szezón slágere egy furcsa vígjáték volt, amelynek espritje abban csúcsosodott ki, hogy minden szereplőt Meyernek hívtak, a hősszerelmestől a komornyikig, a szakácsnétól a naiváig. Micsoda hálás témák voltak a Meyerek! Zúgolódás nélkül illeszkedtek bele minden mulatságos helyzetbe, semmi jó tréfát el nem rontottak; ha valaki azt mondta „Meyer“, már mindenki nevetett, sőt voltak olyan ötletes emberek, akik bementek az Orczy-ház udvarába, elkiáltották ezt a bűvös szót: „Meyer“, és az oldalukat fogva gyönyörködtek benne, hogy minden ablak kinyilt és minden ablakból kinézett egy – Meyer. Ismerjük el, nagy bátorság kellett hozzá, hogy valaki a Meyer névvel élni merjen. De a Meyerek nemcsak élni, de meghalni is mertek a nevükkel. A világháború első áldozata óriási betűkkel írta a világtörténelem lapjára ezt a mulatságos szót, hogy: „Meyer“, és a Meyerekről ezután nemcsak bohózatot, de szomorújátékot is szabad lesz írni.

A LOVAS SZELLEM.

A harctérre indul a zászlóalj. A vonaton kapitány úr Reketyéssy még magyaráz a kadét-gólyáknak a lovas szellemről:

– A lovas legyen egyenes, nyilt, önérzetes, becsülje bajtársait, szeresse lovát… Ez a lovas szellem. – Kadét báró Missgelungen, mi hát a lovas szellem?

– A lovas szellem?… Kísértet lóháton.

A MÚZEUM-KERTBŐL. (Megtörtént.)

Az okos kis baba: Juli dada, te is elmész a háborúba?

Juli dada: Hogy mennék? Háborúba a katonák mennek.

Az okos kis baba: Hiszen éppen azért gondoltam, hogy te is elmész.

A VALLÁS.

Az új sorozásoknál történt. Kérdezi a sorozáshoz kirendelt kapitány az „alkalmasnak“ talált ujoncot:

– Mi a polgári foglalkozása?

– Kereskedő.

– És a vallása?

– Trén!

A FIZIKA UJ TÖRVÉNYEI.

A lövészárokban fekszenek a bakák. Nem éppen kényelmes helyzet ez, de viszont elég unalmas. Infanteriszt Zahorán is únja magát. Már régóta izgatja a kérdés, hogy a fegyver elsütésénél miért villan föl előbb a tűz-sáv s miért hallatszik csak azután a dörrenés? Most hát megkérdezi ez irányban az altisztet, aki így világosítja föl infanteriszt Zahoránt:

– Azért van ez, te bundás, mert a szemed egy arasszal előbb van, mint a füled.

A ZSIDÓ HONVÉD.

A mai idegölő háborús mozgalmakban csodálatos erkölcsi erők és energiák szabadulnak föl, amelyek eddig a lelkek mélyén szunnyadoztak és most elemi erővel törnek maguknak utat.

Finchtgarten Simont tíz évvel ezelőtt üldözte ki a kegyetlen pogrom Oroszországból és Kassán talált menedéket családjával, ahol békében nevelte föl öt gyermekét és maga is megtanult magyarul. Mikor a háborús válság kitört, Finchtgartent, mint orosz állampolgárt gyanús szemmel kísérték a városban, kósza hírek keringtek róla, amelyeknek a derék zsidó azzal vette elejét, hogy mindjárt az első napokban jelentkezett a hadtestparancsnokságnál katonai szolgálatra, de később a polgármester közölte vele, hogy a honvédelmi miniszter leirata szerint külföldi állampolgárságára való tekintettel, önkéntes katonának csak őfelsége külön engedélyével vehető föl. Finchtgarten nem habozott, hanem a következő felségfolyamodványt terjesztette a polgármesterhez továbbítás végett.

„Felséges Uram és Királyom! Katona akarok lenni, az első tűzvonalban akarok harcolni az orosz barbárság ellen. Katona akarok lenni és pedig magyar honvéd katona, aki saját személyem föláldozásával akarom bebizonyítani, hogy egy ilyen szegény üldözött zsidó ember tud hálás lenni, tudja, mi a kötelessége azon haza iránt, amely neki a nyomorúság és üldözés nehéz napjaiban biztos oltalmat, nyugalmat és védelmet adott.

Felséges Uram és Királyom! Itt, Isten színe előtt, becsületes zsidó lelkiismeretemre esküszöm, hogy ha kegyesen elrendelni méltóztatik, hogy engem katonának besorozzanak és hogy az oroszok elleni harcban, mint magyar királyi honvéd résztvehessek, – úgy fogok küzdeni az első tűzvonalban, mint tíz más ember, mert meg akarom egyrészt hálálni Felségednek nagy jóindulatát az üldözött orosz zsidókkal szemben és másrészt karddal a kezemben kívánom megbosszulni azt a sok gyilkosságot, amit Oroszországban szegény hitsorsosaimnak szenvedniök kellett és amit szenvedtem én is a sok zsidóüldözés során.

Mély hódolattal és teljes megalázkodással, Istenbe vetett hittel és reménységgel arra kérem Felségedet: kegyeskedjék legfelső paranccsal a kassai 9. honvédgyalogezredbe való sürgős fölvételemet kegyelmesen elrendelni és utasítani a katonai hatóságokat, hogy szívem óhajához képest, engem az oroszok elleni háborúban harcolni engedjenek Felségedért, szeretett királyomért: I. Ferenc Józsefért és új hazámnak biztonságáért, szabadságáért, ennek a szép magyar hazának dicsőségéért.“

… Egy hősköltemény a felségfolyamodványban.

A KIS KOLDUS.

Hamburg utcáin lassan, szepegve járkált egy hat-hét éves, fehérkabátos kisleány. Félénken nézegette a járókelőket, néha megszólított egy-egy barátságosabb kinézésű férfiút vagy nőt. A legtöbben idegenkedve néztek rá és szó nélkül vagy morogva tovább mentek. Egyik-másik azonban belenyult a zsebébe, előszedett egy kerek kétpfennigest vagy ötpfennigest és odaadta a kisleánynak. Mert a félénk kisleány koldult, először életében. Egy mogorva öreg úr rákiabált és a lelketlen anyát emlegette, aki az ilyen kis gyereket koldulni küldi. Néha meglökték, taszigálták. Már majdnem elsírta magát és arra gondolt, hogy hazamegy.

De azután egy kedves bácsi húsz pfenniget adott neki, egy hölgy is adott tíz pfenniget; megint nekibátorodott. Tovább járkált, a hideg szél vörösre csípte arcocskáját, a balkezét fázékonyan bedugta a télikabát zsebébe. Már sok pénze volt, majdnem egy márka, de Istenem, ez még mindig kevés. Mégis megpróbálta, bement egy dohánytőzsdébe. Az asszony a pult mögül mosolyogva nézett rá. Aggodalmasan kérdezte:

– Mennyibe kerül kérem egy doboz cigaretta?

Drága volt. Még sok hiányzott. Megint ki kell menni az utcára, haragos embereket kérni, koldulni. A szája sírásra görbült, de azért ment. Az asszony még utána szólt:

– Van itt cigaretta csomagban is, az csak nyolcvan pfennig.

A kisleány szeme fölvillant örömében. Odaadta a pénzt, éppen annyi volt, elvette a cigarettát és kiment az utcára.

Ment tovább. A nagytéren, abban a házban, ahol ezelőtt az iskola volt, most kórház van. Megállt az ajtó előtt, a nagy vöröskeresztes zászló alatt. Be akart menni, de félt. Végre kijött a kapun egy sarkantyús, kardos, fényes katona. A kisleány megszólította:

– Bácsi!

A tiszt nem hallotta, siető léptekkel ment tovább. A kisleány utána futott és megint rákiáltott:

– Tiszt bácsi!

A katona megállt és ránézett a csöppségre. A kisleány szó nélkül nyujtotta felé a cigaretta-csomagot. A tiszt nem tudta, hogy mit akar. A gyerek hozzátette:

– A sebesülteknek!

A tiszt szeme fölcsillant, melegen nézett a gyerekre, megfogta a kis kezet és megindultak visszafelé. Mialatt a lépcsőkön fölmentek, megkérdezte:

– Honnan vetted a cigarettát?

A kisleány bűnbánóan nézett rá. Lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:

– Koldultam.

A tiszt megdöbbent.

– Mit csináltál?

A kisleány ijedten nézett a haragos tiszt bácsira. A szemébe könnyek szivárogtak.

– Csak azért, mert az iskolában minden gyereknek adott a papája valamit a katonáknak, csak az én papám nem. Ő nagyon szegény… A Bertáék is egész doboz cigarettát adtak, meg a többiek is mind. De nekünk nincs pénzünk. És én nem fogok többé koldulni. Soha többé.

A tiszt elfordult, egy kendőt vett elő a zsebéből és megtörölte a szemét. Szegény gyerek, koldult a katonákért.

Most hogy fél, milyen ijedten néz. Csöndesen fölmentek az emeletre, a tiszt leültette a gyereket egy székre és bement a másik szobába. Azután megint visszajött, felkötött karú, kötésbe csavart fejű sebesült vitézek jöttek vele. Mind szeretettel, megindultan néztek a kis koldusra. Körülvették, a gyerek mindegyiknek adott a cigarettából. A tiszt elment. Mikor az ajtóban volt, még látta, hogy az egyik katona karjára veszi a csöpp leányt és babusgatva mondja:

– Éppen olyan, mint az én kislányom otthon. A kis édes…

A VASUTI JEGY ÉS A TÁVPÓTLÉK.

Egy budapesti ügyvédhez beállít egy kliense: kisebbfajta nagykereskedő.

– Egy kis fölvilágosítást kérek, doktor úr. Nézze, nekem van egy egész esztendőre szóló államvasuti bérletjegyem. Én az egész árát kifizettem és most nem kapom meg azt, amire a vasút kötelezte magát, mert hiszen nem lehet utazni. Tudom, hogy a vis major, az vis major. De mondja csak, igen tisztelt doktor úr: majd a háború után nem jár nekem ezért valami kárpótlás?

Az ügyvéd habozás nélkül megadta a választ:

– Föltétlenül jár és meg is fogja kapni. Távpótlékot kap.

– Távpótlékot?… Távpótlékot?… Mi az a távpótlék?

– Azt is megmondom. A maga államvasuti bérletjegye idáig érvényes volt fölfelé Zsolnáig s lefelé Zimonyig. A háború után érvényes lesz fölfelé Moszkváig és lefelé Üszkübig.

ZSEMLYÉK ÉS KIFLIK.

A háború hozta magával ezt is: a buza drágább lett, a liszt drágább lett, a zsemlyék és a kiflik pedig sorvadásba estek. Ma már a „szarvas“ olyan vékony, mint a kisujjunk, a zsemlye olyan kicsi, mint egy asszonyi kalaptű feje.

Igazán érthető hát az, hogy egy pesti gazdasszony, aki még ma is megőrizte humorát, cédulát akasztott az ajtajára, ezzel a fölirással:

A pék bácsinak.
Ne tessék felcsöngetni reggel. A kifliket és zsemlyéket egyszerűen bedobhatja a levélszekrénybe.

A SZIVÁRVÁNY.

Utcákon, tereken zászlók lobognak: a nemzetiszínű lobogónk mellett szépen megférnek most az osztrák és német színek is és tarka tőlük a város.

Egy pesti anya a Városligetben sétál a kislányával, a nyári eső után frissen megmosdatott zöldben. Egyszer fölmutat a kislány az égre:

– Ni, szivárvány.

Tovább mennek és nézik a szivárványt. A kislány újra megszólal:

– Milyen szép nemzetiszínű.

Csakugyan nemzetiszínű.

A pesti kislány elgondolkozik, azután megkérdezi:

– A németeknek milyen színű a szivárványuk?

A MINISZTERELNÖKNÉ KÖT…

Akárhova tekintünk, munkálkodó, kötő nőket látunk. A nők hadserege is kitünően van szervezve: a tű épp oly szorgalmas, mint a kard. Valahogy beletartozik a kötés motozása a mai családi kör harmóniájába. Alig-alig tartanak a nők fegyverszünetet. Sietős a hósapka. Az ablak hőmérője, a sivító szél arra nógatja a kötőket, hogy dolgozzanak, sarkunkban a tél, a hideg. Ez a munka uniformizálja az otthont. A nők szeretik munkájukat. Ez a csöndes tevés-vevés eltereli aggodalmukat, az apró tűk levezetik ideges nyugtalanságukat, a végzett munka öntudata erősíti őket.

Minden családban ugyanazt a képet vesszük észre.

Gróf Tisza István a napilapok szerkesztőit időnként fogadni szokta a miniszterelnöki palotában, hogy bizalmasan tájékoztassa őket az ország állapotáról és a harctér eseményeiről. A fogadószobából egy ilyen fogadásnál a véletlen kedves és finom képet mutatott nekünk. Egy üvegajtón át a terraszra láttunk, a terraszon ült Tisza Istvánné néhányadmagával és kötött. A szürke pamutgomolyag ölében hevert, szorgalmas keze gyorsan bogozta a pamutot, tűi föl-fölcsillantak az őszi délután napfényében. Mellette a család többi nőitagjai kötöttek hósapkát, érmelegítőt, akárcsak a sok száz és ezer magyar asszony. Egy polgári familia munkás nyugalma ömlött el a kedves családi képen. A miniszterelnökné is köt…

A SZENZÁCIÓ.

A háború elején, az izgalmakkal túlfűtött nagy időkben a kishitüeket főként az a kérdés foglalkoztatta, hogy mi lesz Olaszországgal? Állja-e a szövetségi hűséget? Vagy talán éppen a szövetségesei ellen fog fordulni? Mert a kishitűek már ennek a lehetőségével is foglalkoztak.

Ezekben az időkben történt, hogy egy úr titokzatosan besúgja a másiknak a fülébe:

– Őrült nagy ujság… most hallottam abszolut hiteles forrásból…

– No mi az? Gyorsan!

– Hallatlan szenzáció… Olaszország Franciaország mellett van!

– Nem hiszem!

– Ha nem hiszi, nézze meg a térképen, hogy tényleg mellette van.

A NÉPSZINHÁZ-UTCA SARKÁN.

Barnaképű, villogó szemű, zömök kis katona várja a villamost. Egy barátságos úr odalép hozzá és mert most kedves testvér mindenki, akin angyalbőr feszül, megkínálja szivarral. A hadfi szívesen fogadja a barátságot és hálája jeléül a köszöneten felül még egy bizalmas kérdéssel is megtiszteli a szíves urat:

– Tessék mán megmondani: igaz lenne, hogy a németek elfogták a muszka cárt?

Az idegen elmosolyodik:

– Dehogy igaz! Dehogy igaz! Ott még nem tartunk!

A kis katona nagyot lélekzik és boldog megkönnyebbüléssel mondja:

– No, akkor jól van!

Az úr megrőkönyödve néz rá. A szeme elkomorodik. Bosszúsan és értetlenűl szól a katonára:

– Hát maga ennek örül?

A hadfi csöndesen felel:

– Örülök ám. Mert nem szeretném, ha más csípné el elülem!

A FÉNYKÉP.

Budapesten történt. A mozgósítás első napjaiban egy külvárosi „fényirda“ előtt. Egy tartalékos huszár, mielőtt elindult volna Budapestről a harci tájak felé, elhatározta, hogy lefotografáltatja magát. Legyen az asszonynak valami emléke, hiszen háborúban igazán nem tudni, mi történik.

Együtt mentek az asszonnyal a fényképészhez, s a feleség kinn várakozott a kapu előtt, amíg az uráról fenn, az ötödik emeleti műteremben elkészül a gyorsfénykép. A fölvétel hamarosan meg volt s a fotografus – a jól ismert katona-sablón szerint – a tartalékos fejét ráragasztotta egy paripán ülő huszáralakra.

Boldogan jött le a huszár a képpel s megmutatja a feleségének:

– Ehol van ni!

Az asszony hosszasan elnézi a képet, azután megszólal:

– Ejnye, de hasonlít! Csak azt mondd meg János, hogy mentél föl a lóval arra a sok emeletre?

ÉLJEN! ÉS ABCUG!

A budapesti Váci-körútból Vilmos császár-út lett. A keresztelő mindég nagy ünnep, még ha egy csecsemő kapja is a nevet, hát még ha egy olyan hatalmas sugárút, mint a Váci-körút.

A Vilmos császár-út ünnepi estéjén, a kivilágítás alkalmával az egyik palota ablakára aktuális képeket vetítettek. Nagy közönség gyülekezett össze, s amint megjelent királyunk, Vilmos császár, a trónörökösök, hadvezérek alakjai, egyre zúgott az éljen.

Egyszerre azután kitört egy suhancból az offenziv kedv és bekiáltott az ablakon:

– Tegyék már ki a muszka cár képét is, hogy abcugolhassunk!

MEGÉRDEMLI!

Énekszóval vonúltak a bakák a pályaudvarra, ahol már várta őket a hosszú, hosszú vonat, hogy levigye a harctérre, Szerbiába. Amikor közben-közben pár percre elhallgatott a nóta, beszélgettek egymással a bakák. Persze: a nagy verekedésről, a háborúról.

– No, a keservit annak a rácnak, akinek én ezt egyszer a fejihöl teremtem, az se nagyon kel föl többet, – mondta meggyőződéssel egy somogyi baka. – De ha mégis fölkél, – végzi a meditációt – akkor kezet fogok vele. Olyan fej megérdemli.

---