A görbe hegyek országából
A HÁBORU FATIA NEGRÁJA…
Éjszaka volt a Drina partján és olyan sűrű volt a sötétség, hogy a kocsikereket hozzá lehetett volna támasztani. A sziklás, bozótos földön egy ember kúszott előre talpig fekete maszkban: arcán fekete álarc, kezén fekete selyemkeztyű. Fegyvere egy meztelen, marokra szorított borotvaéles bajonett. A bozótban köröskörül komitácsi-őrszemek hasalnak, – ezeknek a pusztázó embereknek olyan éles a szemük, mint a hiúzé – a legkisebb fehérség áruló lehetne. Ezért van a fekete maszk. A kígyóember halálos csendben kúszott előre, mint egy nagy fekete macska. Fülelve, figyelve, – visszafojtott lélekzettel. Kezét előre nyujtotta, tapogatta a sötétséget, és egyszerre… ah… egy emberi archoz ért a keze. A bajonett villámgyorsan lecsapott s a komitácsi jajszó nélkül halt meg. A kígyóember tovább kúszott – már áttörte magát az őrsök vonalán! – ám most jön az igazi föladat. Kikémlelni a szerb tüzérség pozicióját és erejét. Földre tapasztott füllel hallgatózott, nesztelenül kúszott előre. Mikor már mindent tudott, visszament a helyére és egy elrejtett telefonon Morse-jelekkel leadta a jelentést. Egy kicsit várt, azután elkezdte húzni a vezeték drótját. Húzta, húzta a drótot, – egyszerre csak elfogyott a drót és halk koppanással egy nesztelen csónak ütődött a Drina partjához. Benne állt a kapitány és tizenöt baka. Tízszer fordult meg a csónak!
Éjfél felé aztán egyszerre csak egettépő hurrázás verte föl a fekete éj csendjét. A bakák már tudták, merre kell rohanni, – gyenge pirkadatkor az egész szerb tüzérség magyar kézen volt.
A Fekete Álarc pedig ott feküdt egy bokor tövében, – nyolc golyótól vérzett, – ruhájának fekete selyme lucskos volt a vértől.
… Nem halt meg. Fölépült, de sánta maradt. Arany vitézségi érmet kapott, amely után élete fogytáig havi kétszáz korona járadékot élvez. A neve Kóbor Jenő, a foglalkozása: artista. Csupa ideg és csupa izomember. Már kisgyerek korában, az orfeumi lámpák fehér fényében, megszokta a halál gondolatát, mikor a létrák tetején halálos balancéban tótágast állt.
„A SOMOGYI SEB.“
Szerb foglyokat szállított a vonat, amely megállt az egyik alföldi állomáson. Az állomás katonai parancsnoka benézett az egyik vasúti kocsiba, ahol könnyebb sebesülésű szerb foglyok ültek a fapadokon. Valamennyinek a feje volt bekötve, de amellett vidáman cigarettázott vagy pipázott a magyar cseréppipából, amivel bakáink megajándékozták.
A katonatiszt, akinek föltünt a sok fej-seb, megkérdezte az egyik bepólyált fejű szerbet:
– Milyen sebed van?
Az hunyorított egyet:
– Somogyi seb ez.
A tiszt csodálkozva nézett rá:
– Somogyi, – ismételte makacsul a szerb.
A foglyokat kísérő magyar bakák magyarázták meg, hogy mit jelent ez a „somogyi seb“. Az olyan sebre mondják a szerbek, hogy „somogyi seb“, amely nem lőtt és nem is szúrt seb. Nem golyótól és nem is szuronytól kapott sérülés, hanem – puskatustól. Ők is ismerik már a somogyi fiúknak azt a virtusát, hogy szuronyrohamnál, kézitusában, megfordítva kezelik a puskát: a csövét fogják két kézre, mint valami fütyköst és a puskatussal osztogatják az áldást, rendszerint a fejre, ama régi közmondás alapján, hogy: „Csak a fejét!…“
Az orvosi tudomány a háborúban, ime, újabb szakkifejezéssel szaporodott: a „somogyi seb“-nek ezentúl helyet kell adni az orvosi lexikonban is.
KABARÉ SZERBIÁBAN.
Tábori posta hozta a következő vidám programmot:
MEGHIVÓ.
A Szerbiában üdülő magyar bakatársaság minden este tánccal, zenével és tüzijátékkal egybekötött házimulatságot rendez, melyre címzett urat és b. családját tisztelettel meghívja a rendezőség. Hideg ételekről és meleg italokról gondoskodva lesz.
Műsor:
1. Ágyúk ébredése; tartja a 36-ik Haubitz Laci zenekara. (A hangszereket a Krupp-gyár szívességből engedte át.)
2. Sturm. Haditánc. Bajonet Tercsitől.
3. Szerbek futása; rendezi Putnik vajda.
4. „Az őrült.“ Szavalja Karagyorgyevics. (Élethű.)
5. „Elmennék én, de nem tudom hova…“ Énekli Pasics.
6. „Úgy elmegyek, hírt sem hallasz felőlem…“ Énekli a szerb hadsereg.
Beléptidíj személyenkint: a behívó. A tiszta jövedelem a nagyszerb eszmék sírján emelendő emlékoszlop leleplezése alkalmával tartandó ünnepély költségeire fordíttatik.
GYŐZELMET SZENVEDTEK.
Valahányszor csapataink megverték a szerbeket, a nisi sajtóiroda mindig úgy segített a bajba jutott szerb hazán, hogy nagyszerű szerb győzelmekről szóló tudósításokat telegrafált szét a világban.
A mitrovicai véres kaland után, amely tudvalevőleg a Timok-hadosztály megsemmisítésével végződött, egy délvidéki ember így szólt:
– Mitrovicán megint győzelmet szenvedtek a szerbek.
ELLENSZEGÜLT.
Este van. Egy szerb falu előtt harsányan hangzik a parancs:
– Átmegyünk a falun. Minden szakasz más-más utcán. A falu tulsó részén pihenés. Ha valaki ellenszegül a faluban, azt szúrjátok le! Előre!
Egy óra múlva a falu tulsó részén egy hadnagy látja, hogy két baka egy kövér leölt malacot cipel. Rájuk kiált:
– Hogy került az a leszúrt malac hozzátok?
Az egyik baka haptákba vágja magát:
– Hadnagy úrnak alássan jelentem: ellenszegült!
A SZILVA.
Ország-világ előtt ismeretes, hogy a magyar katonák vetélkednek egymás közt a hősiességben. A virtuskodás föléled s ékes virágot hajt.
A somogyi baka egy pohos komitácsit terelt maga előtt, akit foglyul ejtett. Hatalmas kék daganatok éktelenkedtek a szerb teremtés arcán.
Kérdi a bakától a szakaszparancsnok, hol járt, mit hoz?
– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, szilvát rekviráltam!
Ennek a szilva-rekvirálásnak pedig az a magyarázata, hogy a járóőr lesben kuksoló komitácsit fedezett föl egy messzeeső fa tetején. Lőni rája?… Nem bizonyos az eredmény, s aztán a lövések zaja sem volt kivánatos. A mi bakánk vállalkozott rá, hogy loppal odakúszik a fához. El is ért oda észrevétlenül s Kinizsi-karokkal hirtelen úgy megrázta a szilvafát, hogy a gyümölcse azon nyomban puskástól-mindenestől a lába elé hullott.
A PISTA FÜLE.
Károlyi Mihály gróf, amikor hazatért a francia hadifogságból, egyetem-utcai palotájában meglátja a lépcsőházban egyik legényét, a Pistát. Pista a mozgósításkor elment a csatába, meg is sebesült a déli harctéren s most szabadságolták.
– No, fiam, hallottam, hogy hősiesen viselkedtél a csatában, – mondja a gróf a legénynek. – Derék ember vagy! Van-e valami kívánságod?
– Méltóságos uram, annyi koronát szeretnék, amilyen messze van az egyik fülem a másiktól, – felelte a legény.
– No, ez nem valami sok!
– Nekem elég lesz, – válaszolta a fiú.
Károlyi tréfás jókedvében már ki akarta mérni a két fül között a távolságot, amikor észrevette, hogy a legénynek hiányzik az egyik füle.
– Hát a másik füled hol van?
– A másik – mondja a legény – valahol Szabácsnál, mert ott hagytam biz azt, méltóságos uram!
ANKA RADOSAVLIEVIC.
Az Andrássy-út egy borbélyműhelyének kirakatában, piros, fekete és zöld parókás viaszkfejek közt egy csomó szerb zsákmány fekszik: arannyal kivarrt kendők, handsárok, íróasztalra való bronz-holmik, és végül, finom bőrbe kötve, előkelő magányosságban: két könyv, két Szabácsból hozott könyv. A tulajdonosuk Anka Radosavlievic volt; rá van írva a neve, iskolalányos, gömbölyű betűkkel az első lapra. És a könyvek? Az egyik Viktor Hugó Crépuscule-je, a másik egy szintén francia nyelven írott munka: Verdi et son oeuvre. Az embert önkénytelenül megérinti valami furcsa érzés; mintha üzenet jönne a tenger alá sülyedt Vineta város lakóitól, avagy egy galamb röpülne át a tomboló Óceánon, szájában zöld ággal. Viktor Hugó és Verdi Szabácsban! Egy oázis a sivatagban, a kultura kis állomása a borzalmak, a tűz és vas országában; két kis ijedt könyv a királygyilkosok torz, véres árnyékában, és mégis: a két könyv büszkén emelkedik ki a puskaropogásból, a halálhörgésből, a förtelmes kataklizmából. Mert rápillantva a Viktor Hugó és a Verdi névre, egyszerre elfelejtjük a csatazajt, a halálhörgést, a messzejáró ágyúkat, és csak azt látjuk, hogy a kis ólombetű a legerősebb katona, ő a leghatalmasabb mozsár a világon, és örökkön is az fog maradni, mert nemcsak az emberi testbe, de az emberi lélekbe is beleküldi srapneljeit. Viktor Hugó és Verdi Szabácsban: ez egy jobb jövő igérete és záloga annak, hogy ha az Anka Radosavlievicek egykoron megnőnek, férjhezmennek és gyermekeket szülnek, nem lesz többé királygyilkosokkal dolgunk, és egész Szerbia megtalálja az útat, amely a boldoguláshoz és a dicsőséghez vezet: a műveltséget, a tanulást és a lélek erejét, és megtalálja nem ott, ahol kereste, a konakban, a véres harcmezőn, Gyorgye kardja és Pasics szakálla alatt, hanem, ahol a legkevésbbé kereste: az Anka Radosavlievic tanulószobájában, a könyvespolcán és a zongora párkányán.
NIKITA ÉRDEMRENDJE.
Egy osztrák kereskedő, aki hosszabb ideig tartózkodott Montenegróban, megkapta az elmaradhatatlan Daniló-rend II. osztályát. Az érdemrendet nem valami díszes kivitelben, csupán ólomban nyerte el a kitüntetett, de hogy nyilvános alkalmakkor mégis viselhesse, elkészíttette az érdemrend mását – aranyból és igazi drágakövekből. Ha már érdemrend, legyen aranyból!… Ezt azután viselte is ünnepélyes alkalmakkor és mellére tűzte akkor is, amidőn újra elment Cettinjébe és a király külön kihallgatásra idézte magához.
A kihallgatás alatt, amidőn tisztán üzleti ügyekről volt szó, a király le sem vette a szemét a gyönyörű új érdemrendről. A kereskedő megdöbbenve konstatálta, hogy a fekete hegyek pásztorainak királya szemet vetett a csillogó ékszerre. Ezért tehát, hogy megelőzze az uralkodót, udvariasan reámutatott az érdemrendre:
– Felség, annyira meghatott multkori kitüntetése, hogy siettem aranyba öntetni az ön érdemrendjét.
Nikita nyájasan mosolygott, majd így szólt:
– Kedves uram, az ön dolga engem rendkívül meghat. Aki annyira megbecsüli a Daniló-rend II. osztályát, az valóban megérdemli a rend legelső osztályát is.
… Azzal leakasztotta a melléről az ólomból készített I. osztályú rendjelet és kicserélte a kereskedő II. osztályu rendjelével.
Így szól az anekdota. Se non e vero, ben trovato.
KRUMPLISZEDÉS A CSATATÉREN.
Egy tisztünk mondta el ezt a kis históriát: Mikor Sztaribródtól pár kilométernyire egy szerb faluban voltunk, a csendőrkaszárnyában szállott meg az ezredparancsnokság. Késő este volt és mivel a komitácsik folyton lövöldöztek, megtiltották, hogy a házból bárki is távozzék. Azonban a kerítésen kívül krumpliföld volt. És a fiúknak fájt a foguk egy kis krumplipaprikásra. Három baka nem is gondolkozott sokat, lerakta a fölszerelést és azzal a kis ásóval, amely minden bakának a bornyújára van akasztva, elmentek krumplit szedni. Nagyban szedegették már a krumplit, amikor egy tíz főből álló szerb járőrcsapatot láttak közeledni.
Nem azért baka a baka, hogy megijedjen. Nem is ijedtek meg a fiúk, hanem a föltúrt földet fedezéknek használták és torkuk szakadtából kiabálták:
– Rajta! Rajta! Üsd, nem apád!
A szerbek persze nem láttak senkit, csak az éktelen lármát hallották. Ijedtükben a hang irányában fordultak, kezüket fölemelték és így jelezték, hogy megadják magukat.
Most már megijedtek a bakák – az örömtől.
Megadta magát az ellenség, de hogy mennek értük, mikor azok fegyveresek, náluk pedig csak ásó van. Ha észreveszik, agyon fogják őket lőni.
Egyikük a nagy ijedtségben átkiabált a szerbekhez:
– Puska oblasti, zadeszno. Ides napred!
(Dobd le a fegyvert, jobbra fordulj, eredj előre.)
És így is történt.
A szerbek elhajították a fegyvert, a bakák fölvették és a szerb fegyverekkel kísérték be az ellenséget.
A három baka, krumpliszedés közben, ásóval, így fogott el tíz szerbet.
KÉREM SEPEN SCHOJNÁLNI.
Szabácsból hozták azt a levélpapirost, amelyről itt szó van. Az egyik oldalán német és szerb szöveggel a cég neve: „Ignatz Fischer Export fon frischen und gedörten Pflaumen semtlichen Landesprodukten Schabatz“.
A jó Fischer Ignác, aszalt és friss szilvakereskedő, a levélpapiros másik oldalára tintával ezt írta:
Ignatz Fischer
Modjor Hás
kérem sepen Schojnálni
Östr ung Unterthan
bitte Schonung.
Ezt az írást ragasztotta kirakatába, mikor a magyar csapatok bevonultak Szabácsba. A „Modjor Hás“ tulajdonosának boltjában nem is tettek kárt a magyar bakák, mikor elolvasták ezt a szép magyar írást, hogy:
NYE PUCÁJ!
Mindenki ismeri a „kikötés“ büntetését katonáéknál. Ha a katonán sem a jó szó nem fog, sem a házibüntetések nem használnak, következik a kikötés. Két kezét a hátán összehurkolják s így kötözik egy cölöphöz, ahol szégyenszemre két órán keresztül kell kínlódnia. A szerbek hadseregében is divatos büntetés volt ez: most háború idején kissé meg is szigorították. A delinkvenst a cölöppel együtt kiemelik a sáncárok fölé, ahol céltáblául szolgál a mi katonáinknak. Most, hogy sáncárkaink egymáshoz közel vannak, áthallatszik a kikötött szerb katona ordítása:
– „Nye pucáj! Nye pucáj!“ (Ne lőjj! Ne lőjj!)
És a mi katonáinkban van annyi lovagiasság, hogy a „kikötött“ ellenségre tényleg nem lőnek. Minek is? Hiszen az nem védekezhet, nem lőhet vissza…
EGY CSÓNAK A SZÁVÁN.
Rongyos kis szerb falu áll a Száva partján. A falu végén – késő estére jár az idő, – magyar katonák gyülekeznek. Déli tizenkét órától fekete estig rettenetes ütközet volt a kukoricással és bozóttal váltakozó földeken. Este tiz óra tájban – az ütközet után – sorakozás volt a falu alatt. A harmadik cúgnál egy bakakáplár adja le a jelentést a cúg létszámáról:
– Herr Hauptmann, ich melde gehorsamst sechsundzwanzig Männer.
Szalutált és aztán ledobva magáról a hapták kemény, feszes pózát, arcát, amely tele volt könnyel, a kapitány felé fordította:
– Kapitány úr! Meghalt a hadnagy úr!
A kapitány tisztelgett. Az emberek elszéledtek és oldozni kezdtek egy csónakot a Száva csalitos partján.
A kapitány észrevette.
– Hé, mit csináltok ott?
– Átmegyünk a Száván.
– Megbolondúltatok? Nem tudjátok, hogy biztos halál ilyenkor nekivágni a Szávának? Minden bokor mellett, mint a kiéhezett toportyán, komitácsi leselkedik. Vissza!
– Nem lehet, kapitány úr!
– Nem lehet?
A kapitány odalépett a csónakhoz.
A csónakban halottfehér arccal feküdt a harmadik cúg hadnagya. A kardja is mellé volt téve, és a köpenyével volt letakarva.
A kapitány összeráncolta a homlokát.
– Mit akartok emberek?
A káplár haptákba vágta magát.
– A hadnagy úr este 5 órakor azt parancsolta, hogy ha elesik, tegyük csónakba, és vigyük át a másik partra. Fél hatkor meghalt.
A kapitány kérdő arccal nézett a káplárra.
– Ott, arra, – mutatta a káplár – ott a túlsó parton, az már magyar föld.
Eloldozták a csónakot és a csillagtalan őszi éjszakában egy katona holtteste úszott vissza, – át a sötét Száván – a magyar föld felé.
HOL A SEB?
Nap-nap után jönnek a sebesültek. A kórházakban az első dolog, hogy a hősöket, akik a harctéren nem nagyon értek rá a tisztálkodásra, megfürdetik, vértől és sártól megtisztítják és hozzájuttatják valamennyiüket a békés kulturélet áldásaihoz.
Barnára sült arcú, szép szál fiú érkezett az esti sebesült-transzporttal. Persze mindjárt megérkezése után jól megmosdatták, tiszta ágyba fektették s ellátták minden jóval. Aztán sor került az orvosi vizitre. A doktorok nézik, forgatják ide-oda, keresik rajta a sebet, de csak nem találják sehol.
– Mi az, barátom, – kérdi végre meglepetve az egyik orvos – hát magának hol van a sebe?
– Seb, – ámuldozik a legény – micsoda sebet tudakol a nagyságos úr?
– Hát amit a háborúban kapott.
– Én? Nem sebesültem én meg, csak a hadnagy úr, akinek én a – puccerje vagyok.