A Rajna fiai
„ÉRETT.“
Minden nap ezer meg ezer hőstettet terem. Valamennyit följegyezni a fürge tollú Klió se tudná. De a sok névtelen hős közül kiemelkedik egy kis diák, aki alighogy maturált, rögtön a harctérre sietett. Heinrich Reinhold a neve a német diáknak. A schleusingeni gimnáziumban maturált. Bizonyítványába beírták, hogy érett, felsőbb tanfolyamokat folytathat. Másnap kitört a háború és Heinrich Reinhold önként jelentkezett. A német seregek elindultak Franciaország felé és velük együtt masírozott a kis diák. Nemsokára azután hírt hallottak róla. Az egyik ütközetben egymaga egy francia ágyút zsákmányolt. Érett.
A TÜRELMETLENEK.
A kávéházi sztratégák semmiképpen sincsenek megelégedve a hadvezetőséggel: nem árulnak el semmit a haditervekből és egyre titkolódznak, pedig ők az egész nagy háborút szeretnék „végigkibicelni“ a kávéházi törzsasztal mellől.
Igy volt ez az 1866-iki háborúban is. A német hadvezetőség akkor is titkolódzott és megtörtént, hogy egy világlap harctéri tudósítója egyenesen a német nagyvezérkar főnökéhez fordult panaszával:
– Kegyelmes uram, ez az állapot lehetetlen, semmit sem sikerül megtudnunk arról, ami a harctereken végbe megy.
És Moltke, akit talán sohasem láttak mosolyogni, szeme közé nevetett a külföldi hirlapírónak s így szólt:
– Fogadja köszönetemet ezért a bókért a vezérkar nevében. Nem is hiszi, hogy amit ön most mondott, az a német vezérkar legnagyobb dicsérete.
A CSÁSZÁR ORVOSSÁGA.
A vályú szélén ülnek a bakák ebéd után és mosogatják a csajkát. Ez az idő a legalkalmasabb a tréfálkozásra.
– Hallottátok – kérdezi az egyik – hogy Vilmos császár megbetegedett?
– Ugyan!
– De bizony. Még orvost is hivatott, aki egyszeriben eltalálta neki az orvosságát.
– És mi volt az?
– Felséges császár – rendelte az orvos – vegyen be három nap egymásután egy – várat.
A császár be is vette és meggyógyult.
HADISARC.
A szállongó krónika így tudja: amikor a győztes német csapatok Namurbe bevonultak, a parancsnokló tábornok maga elé hivatta a város polgármesterét és közölte vele, hogy huszonöt millió frank hadisarcot vet ki a városra, mert a polgárok részéről lövöldöztek a német katonákra. Alig hogy ezt kimondta, a közelből ismét lövöldözés volt hallható.
– Irjon harminc millió frankot – rendelkezett a tábornok.
Nemsokára ujabb lövések dördültek el:
– Irjon harmincöt milliót.
Nemsokára ujabb lövés hallatszott.
– Irjon negyven milliót – parancsolta a generális. – Remélem, végre abbahagyják a lövöldözést.
Ettől fogva csakugyan egy lövést sem tettek Namurben német katonákra.
A PONTOS HADSEREG.
Nem bizonyos, hogy megtörtént, de olyan jellemző, hogy mindenesetre megtörténhetett volna. Állítólag Lüttich bevételének napján a főhadiszálláson időző Vilmos császárhoz érkezett a távirati jelentés, amely a belga vár elestét jelezte. A császár boldogan sugárzó arccal indult Moltke vezérkari főnökhöz, hogy vele az örvendetes hírt tudassa.
– Moltke! Moltke! Lüttich elesett! Lüttich a miénk! – kiáltotta a császár.
Moltke egy pillanatig gondolkozott, elővette az óráját, megnézte és konstatálta:
– Öt óra harminc. Stimmel!
A JUTALOM.
A háború elején az orosz ujságok közölték azt a hírt, hogy a cár 50.000 rubeles díjat tüzött ki annak az orosz katonának, aki először lép Berlin földjére. A hírt a budapesti kávéházak háborús tudósításai között is kifüggesztették s nagyon jól elmulattak rajta.
Azután jöttek az események: a németek alaposan verték az oroszt és rengeteg foglyot ejtettek.
– Nem is olyan tréfa dolog az, – mondta valaki egy társaságban – amit a cár csinált azzal az 50.000 rubeles díjjal.
A társaság tagjai megrezzentek.
– Mi az, talán olyan rosszúl állunk Németországban?
– Azt nem mondtam. A cár díja azonban mégis komoly dolog. Értesültem róla, hogy az orosz hadvezetőség most kutatja, ki volt az az orosz hadifogoly, akit legelőször Berlinbe vittek. Azé lesz az 50.000 rubel.
KATONA-TRÉFA.
Egyik legelső német katonavonat halad befelé, már francia meghódított területen. Persze óvatosan, állomásról-állomásra, hosszabb szünetekkel, mert előbb végig kell vizsgálni a vonalat, nincs-e valahol megrongálva. Nem nagyon messze a német határtól, az egyik francia állomáson csakugyan meg kell állani, mert a váltókból a franciák kiszedték a nyelveket. A német vitézek kiugrálnak a kocsikból s vígan hancuroznak, tréfálkoznak a gazdátlanul maradt állomáson. Egyszerre csak vagy tíz katona odasereglik a pénztár elé és zörgetni kezd az ablakon:
– Halló! Pénztáros! Merre jár? Jegyeket kérünk!
A vonatvezető mulat a mulatozókkal, egyszerre eloson a gépe mellől s hátulról bevonul a pénztáros rekesztéke mögé. Egy ottfelejtett francia vasutassapkát nyom a fejébe, kinyitja az ablakot és rettenetes orrhangon kiszól:
– Nancyba. Harmadik osztály, – szól az egyik katona.
– Ejnye, de szerény vagy, – mondja a másik. – Nekem Párisba adjon jegyet. Második osztály.
– Nekem is, nekem is!
– Csak oda, vagy oda és vissza? – kérdi a rögtönzött pénztáros rettenetes komoly ábrázattal.
– Csak oda. Vissza majd különvonaton utazunk. Miniszteri kocsikban.
S a pénztáros erre kezdi osztogatni a jegyeket. Zöldeket, sárgákat, ki milyet kért. A nagy menekülésben a francia vasútasok nem értek rá a jegyeket magukkal vinni, ott maradtak ezrével a fiókokban. Jutott a legtöbb katonának. S azok most csakugyan jogosan mennek Páris felé. Megvan hozzá a jegyük.
A NÉMET PEZSGŐ.
Alighogy a németek bevonultak Rheimsbe, Budapesten máris – vicc született meg erről.
Egy úr bemegy egy mulatóhelyre és szól a pincérnek:
– Kérek egy üveg német pezsgőt.
– Milyet? Kupfergold-ot?
– Dehogy… jó lesz nekem az az egész uj is… a rheimsi.
NÉMET ALAPOSSÁG.
Ez a kis történet jellemző és tanulságos példája a német pontosságnak, alaposságnak és lelkiismeretességnek. Egy hageni előkelő úr fia Lüttich alatt harcolt s ott is maradt helyőrségen. Az apja harmadnap táviratot küldött a fiának, valami születésnapi üdvözletet. Mint német ember szépen megolvassa a szavakat, megnézi a külföldi tarifát s lefizet annyi tiz pfenniget, ahány szó a sürgönyben volt. S aztán nyugodtan elmegy haza.
Másnap a posta pénzeslevelet kézbesít neki. A táviróhivatal visszaküldte a lefizetett összeg felét.
Indokolás: minthogy Lüttich ez idő szerint Németországhoz tartozik, a táviratokért csak a belföldi díjszabás fizetendő.
ANGYALOK.
A háború zaja eljutott a gyerekszobába is. A mai gyerek háborús híreket akar és a szerető anyák mese helyett az ujsághíreket olvassák föl a gyerekeknek.
– „A németek – olvassa egy pesti anya a kis fiának – megverték a franciák balszárnyát.“
– Mamuskám, – kérdi az öt éves Ernő, – hát a franciák angyalok?
– Nem, fiacskám, sőt ellenkezőleg, – feleli csodálkozva az anyja.
– De hiszen azt mondtad, hogy a németek a szárnyukat verték meg a franciáknak!
IGAZI OROSZ CIGARETTA.
A porosz tiszt cigarettát kér a bajtársától. De annak is elfogyott már a füstölni valója. Egy orosz gárdatiszt, aki a hadifoglyok csoportjában áll, előveszi címeres cigarettatárcáját és udvariasan megkínálja a poroszokat.
– Bizonyára valódi orosz cigaretta! – mondja az egyik porosz.
De aztán elcsodálkozik. A cigarettának ismerős formája és német fölírása van. – Az orosz gárdista elmosolyodik.
– Kelet-Poroszországban zsákmányoltam, – mondja.
– Tehát valódi orosz cigaretta! – szól szárazon a porosz.
HA AZ ANGOLOK PARTRA SZÁLLNAK.
Ezekben az időkben különösen érdekes és tanulságos fölidézni a nagy Bismarcknak jellegzetesen tömör mondásait, amelyekkel a mostanihoz annyira hasonló korban mindig fejen tudta találni a szeget. Egyszer valaki azt a veszedelmet fejtegette Bismarcknak, hogy Anglia megtámadhatja Németországot. Bismarck vállat vont:
– Nos, hadd támadjon meg. Elvégre joga van hozzá. Azért tart hadiflottát.
– Igen ám, de akkor elkezdi majd bombázni a kikötőinket.
Bismarck megint vállat vont:
– Ehhez is joga van. Elvégre azért vannak ágyúk a hadihajón!
– Igen ám, de ha szétbombázták a kikötőinket, akkor seregeket szállítanak partra.
Bismarck elnevette magát.
– Akkor pedig lecsukjuk őket. Mert ehhez már nincs joguk!
A NÉMETEK CSAK ELŐRE MENNEK.
Egy német őrmester megsebesült Franciaországban és meg kellett operálni. Az operációs asztalra fektették és egy frankfurti orvos hozzálátott a műtét előkészítéséhez. A beteget el kellett altatni. Hogy a beteget minél simábban segítsék át az öntudatlan állapotba, a frankfurti orvos azt mondta neki, hogy olvasson kétszáztól visszafelé. Az őrmester követve az orvos utasítását, olvasni kezdett:
– 200, – 199, – 198, – és így számolt egészen 189-ig, amikor már félig álomban így folytatta: – 190, – 191.
Az orvosok meglepődve figyelmeztették:
– Ne előre olvasson, hanem visszafelé.
A szegény őrmester, aki félálomban talán azt hitte, hogy újra a csatatéren van és egy szakaszt vezényel, erre így szólt:
– Micsoda? Visszafelé? Mi sohasem megyünk visszafelé, mi mindig előre megyünk!
Ezek voltak a sebesült őrmester utolsó szavai. Az altatószer elkábította és elaludt. Álmában bizonyára tovább álmodta a Franciaországban véghezvitt hőstetteket.
AHOGY FŐZTÉK, EGYÉK IS MEG.
Azokból az időkből való ez a kis história, amikor orosz csapatok garázdálkodtak keleti Poroszországban…
Az oroszok Insterburgban dőzsölnek, amikor híre érkezik, hogy jön Hindenburg, a muszkaverő. Nosza menekülni kell, összevonni a csapatokat ellentállásra. Olyan sietősen vonulnak ki az oroszok Insterburgból, hogy a hídakat se rombolhatják le, a vasutakat se pusztíthatják el, az összeharácsolt holmikat se cipelhetik magukkal. Még a saját ágyúikból is ottfelejtenek egy-két üteget. De amit csak lehet, mindent berondítanak, elpiszkítanak, – erre mindig ráérnek. Az óriás kenyérkészleteket például leöntötték petróleummal. Igy egy csapásra az olajat is tönkreteszik, a kenyeret is.
Hindenburg, amikor jelentették neki a gonosztettet, nyomban kiadta a parancsot:
– Izlés dolgában nem vitatkozhatunk az orosszal. Lehet, hogy ők így szeretik. Ennek okáért ezeket a kenyereket az orosz hadifoglyokkal kell megétetni.
… Azt mondják, hogy az orosz meg is ette. Sőt izlett is nekik.
ELJEN!
A Simplicissimus egyik számában láttunk egy egész oldalas szép képet. A kép címe: Eljen! Két jó magyarképű baka megy előre szuronytszegezve a képen. Thöny, a Simplicissimus kiváló művésze rajzolta a képet. A rajz alatt egy kis vers van, Ludwig Thoma írta. Igy szól magyar fordításban, amint ez „Az Est“-ben megjelent:
Éljen a bátor, hős magyar!
Együtt küzd most a fegyverünk
És frissen cseng a régi dal.
Hogy a bajban ölelkezünk?
Virrad már a boldog jövő,
Örökre testvérek leszünk.
Soha mivelünk jól nem bánt ez a félelmetes müncheni élclap. Megható és sokat jelentő dolog hát most ez a szép kép és ez a komoly, lelkes kis vers ebben a tréfás, de komoly ujságban. A nagy és igazszívű német nemzet irántunk való tiszteletét és szeretetét érezni mögötte. A Simplicissimus barátja lett a magyarnak, ami nem csodálatos. Az a csodálatos, hogy a magyarnak ellensége van.
ILYEN ÖREG VÁSZONCSELÉD…
Karlsruheben történt. Lujza nagyhercegnő, az agg matróna, aki a sebesültek gyámolításában reggeltől estig fáradozik, későn este meglátogatott egy sebesültkórházat. Már majdnem mindegyik sebesült ágyban feküdt, egy kivételével, akinek azt a barátságos tanácsot adta, hogy ő is feküdjön már le. A sebesült harcos, aki nem tudta, hogy kivel beszél, így felelt vidáman:
– Igen, igen, de ilyen öreg vászoncseléd is haza mehetne már a tollasbálba.
A nagyhercegnő jót mulatott ezen a furcsa feleleten…
LEVÉL BERTÁRÓL.
Levél érkezett a harctérről a fiatal férjtől. Az asszony izgalmában nem tudja kibetűzni. Fölolvassa neki a bátyja:
… A legszebb napok minden nagy eseménye mellett az én gondolataim egyre a vastag Bertánál időznek. Könnyek gyűlnek a szemembe a meghatottságtól, ha képzeletemben megjelenik alakja s kinyújtom a kezemet, mintha meg akarnám símogatni. A vastag Berta… Tegnapelőtt láttam legelőször egy szép erdő szélén. Akkor pihent az árnyékban s a katonák nem zavarták nyugalmát. Én is csak lopva, meghatva mertem hozzá közeledni és végtelenül boldog voltam, hogy hozzáérhettem. Ha annyi ember nem látja, megcsókolom, nemcsak magam, hanem a Te nevedben is…
A fiatal asszony szorongva hallgatta az első sorokat, küzködött egy darabig a könnyeivel, azután zokogva borult a bátyja vállára.
– Megcsalt, a nyomorult!… És még hozzá milyen szemérmetlenül megírja… Egy ilyen vastag nővel…
A fiatalember azután tovább olvassa:
… Másnap azután láttam a vastag Bertát, amikor dolgozott. Okádta a tüzet s mint a pelyhet köpte tizenöt kilométernyi messzeségbe az ezer métermázsás ólmot.
– Istenem, – sikoltott föl az asszony, – micsoda nő ez!
Csak a levél végén tudta meg, hogy az ura a 42 centiméteres mozsarakért lelkesedik, amelyeket a német kedélyesség vastag Bertának nevezett el.
„SZIVES ÜDVÖZLETEK.“
A katona nem csak a fegyverével harcol, de szavakkal is. Amikor szuronyát odaszegezi a puskacsőre, enyhén szólván is, káromkodik egyet. És amikor puskáját kilövi, amikor ágyúját elsüti, mindezt egyáltalán nem szótlanúl teszi. Régi megfigyelés ez a háborúkból. Már a marathoni csatatéren is százszámra találták a parittyaköveket, amelyekre a legkacskaringósabb jókívánságok voltak vésve. A középkorban pedig egyenest ilyen „fölirásos“ lövegeket használtak.
A katona-pszichológia azóta sem változott. Csak éppen a harcieszközök változtak meg. De azért az új, rettenetes erejű robbanó-lövegek, amelyeknek méhében ezer halál leselkedik, még mindig alkalmasak arra, hogy velük valamit „üzenjenek“ az ellenfélnek.
Egy német ujságíró, aki az Antwerpent ostromló hadseregnél járt, beszélt ott egy osztrák-magyar mozsárágyú-üteg parancsnokával. A mi 30.5-es mozsárágyúink a St. Catharine-erődöt bombázták és az üteg legénysége a kemény harcokban sem veszítette el aranyos humorát. A mi tüzéreink azzal mulatoztak, hogy „üdvözleteket“ küldtek át a belgáknak: a halált és pusztulást rejtő gránátokra vidám üzeneteket írtak föl. Az első gyujtógránátra, amelyet a St. Catharine-erőd felé küldtek, ráírták: „Az első szíves üdvözlet.“ Ekkor még udvariaskodtak. A többire már kacskaringósabb katonai szólamokat írtak. És a világért sem mulasztották volna el, hogy valamennyi löveget egy-egy „üdvözlettel“ föl ne diszítsenek, ha mindjárt bizonyosak voltak is afelől, hogy üzeneteik nem is érkeznek meg sértetlenül.
… Változnak az idők. De a katona-szokások örökre egyformák maradnak. Még a robbanó-lövegek és a 30.5 centiméteres motorágyúk idejében is.
HADITUDÓSÍTÁS A GYERMEKSZOBÁBÓL.
(Berlin, október 22.) „… Fölmentem Lehmannhoz s a lépcsőházban egy gránát csapott az arcomba. A seb nem volt fájdalmas, de talán nem volt jelentéktelen sem, mert egy pillanat alatt elöntött a vér. Már menekülni akartam, de ott termett Lehmann szobalánya és megvígasztalt, hogy, aszongya, a gránát egy összegöngyölt kötény. És a vér, amely elöntötte ingemet, nem vér. Csupán cseresznyelé.
A gyermekek ma ebédnél gyüjtötték, hogy fölhasználják a háborúban. Csak az illuzió kedvéért, mert a cseresznye leve olyan, mint a vér.
Beléptem a gyermekszobába. A csata javában tombolt. A tizenkétéves Ervin széken állt és szakadatlanul lövöldözött a bátyjára. Adta a gépfegyvert, mert szakadatlanul tüzelt. És egyre kiáltozta: Parlez vous français?
Willit legalább ötven lövés fúrta már át. De nem hátrált. Bizonyára meghalt már, csak nem vette észre.
A csata elkeseredetté vált. Franktirőrök rohantak elé hegyes ceruzáikkal. A kis Emil megfogott s egy székhez húzott. Le kellett ülnöm. Kemény és határozott kommandójának nem állhattam ellent, de hirtelen fölugrottam, mert a szék nádfonatába fogpiszkálót rejtett.
Ez volt az U. 9. Én pedig tudtomon és akaratomon kívül jelképeztem az Aboukir páncélos óriást. A fogpiszkáló a torpedó szerepét töltötte be. Oldalra kellett dűlnöm, mert így csinálta az Aboukir is.
E sebesülésre berontott a szomszéd szobából a Vöröskereszt Egylet a hétéves Lujza személyében. Óriás vizes spongyával esett nekünk. Aztán megtörült egy sötétfehér portörlő-ronggyal. „Most már tovább harcolhattok“, – szólt egészen Vöröskereszt-stilusban. Nekem még részvéttel megtörölte a galléromat és ingemet is, aminek következtében a cseresznyelé hígabb lett, de teret hódított. Meg akartam magamat nézni, de nem volt itt tükör. Kinéztem hamar az előszobába. Ott agyonlőttek, mint kémet.“
KÉT TÁVIRAT.
A budapesti nagykörúti kávéházakban két fejedelmi táviratról beszélnek sokat mostanában, bár nem valószínű, hogy a villamosság szárnyán végigröpült valaha ez a két sürgöny. Az elsőt még a háború legelején az angol király intézte a német császárhoz, telegrafálván neki hetykén és keményen a következőket:
„Tisztelt Rokony! Vegye tudomásul, hogy három nap mulva egész rettenetes flottám Kielben lesz.
György.“
Amire Vilmos császár igen szelíden és igen poroszul csak ezt a két szót felelte:
Amit így is lehet leírni, hogy: U. 9.
Ez pedig az a tengeralattjáró német hajó, amely egész csomó angol hadihajó elsülyesztésével tette világhírűvé, de Angliában nagyon keservesen hangzóvá a nevét.
És ezzel fölöslegessé vált, hogy a német császár további távirati költségekbe verje magát.
A HŐS GENERÁLIS.
Az apa a hős Hindenburg tábornokról beszél gyermekeinek. A kicsinyek figyelmesen hallgatják. Egyszerre fölkiált a kis Gyuri:
– Velünk szemben is lakik egy hős generális!
Mindenki csodálkozik.
– Honnan tudod? – kérdezi az apja.
– Ej, istenem, – feleli a kis fiú, – hát ott a címtáblája; rá van írva: „General Agentur…“
A GYÁSZJELENTÉS BOCSÁNATA.
A német ujságok utolsó oldalait napról-napra sötétkeretü gyászjelentések borítják: a háború áldozatainak halálát adják hírül a hozzátartozók és a jelentések hangjából nem nehéz kiérezni a mély büszkeséget, amely a veszteség fájdalmával vegyül bennük. A hazáért meghalni!… annyira szép és dicső dolog, hogy még azok is részt kérnek belőle, akik betegségüknél, vagy öreg koruknál fogva már nem vonulhattak a harcba. Az egyik előkelő német ujságban ugyanis nemrégen egy 64 éves orvos halála híre jelent meg, az öreg urat szívszélhüdés érte és otthon, ágyban halt meg, hozzátartozói azonban nem mulasztják el a gyászjelentésben megemlíteni, hogy az elhunyt résztvett az 1870–71-iki német-francia hadjáratban. Az öreg úr halála után szinte bocsánatot kér, hogy a sok fiatalember hősi pusztulásának idején ő betegségben és nem a harctéren fejezte be életét, és honfitársainak elnézését kéri, mert hisz ő is megtette kötelességét hazája iránt s úgy állott a franciákkal szemben huszonhárom éves korában, mint ahogy az örök ellenséggel ma küzdenek a mai huszonháromévesek…
AZ UJ PÁPA NEVE.
Az ujságok szerkesztőségében is megürültek az íróasztalok: nem egy szerkesztő ma kardot forgat toll helyet. Igaz ugyan, hogy a legtöbb ujságon az meg sem látszik, mert új erők pótolják a régieket, de egy kis német városkában – Wertingben – a háború lett a szülőoka egy mulatságos tévedésnek.
Werting városában hadba vonult a szerkesztő és helyébe egy kezdő ujságírócska ült. Úgy ahogy elszerkesztette az ujságot, de amikor az új pápa megválasztását kellett tudatnia publikumával, olyan hírt közölt, amelyet senkisem tudott megérteni. És Werting német városka lakói mindaddig, amíg a berlini lapokat meg nem kapták, nagy tévedésben voltak az új pápa neve felől. A Wertinger Zeitung ugyanis szeptember 3-án a lap élén a következő táviratot közölte:
Az új pápa.
Róma, szeptember 3. Dávid Emil Lajos Lipót Antal Celestin Henrik Izidor Emil Siegfried Antal bolognai bíbornokot pápának választották meg.
Ennek a különös táviratnak a nyitja pedig a következő: Amikor egy lapnak telefontudósítást adnak le, a nem általánosan ismert neveket, – miután a telefonon nem mindig lehet pontosan megérteni, – a tévedés elkerülése végett sillabizálva szokták leadni. Nevezetesen olyan szavakat mondanak be a telefonba, amelyeknek kezdőbetűi összeolvasva az illető nevet adják. A Wertinger Zeitung berlini tudósítója is, – aki a pápaválasztás eredményét megtelefonálta – olyan neveket diktált, amelyek kezdőbetűiből a Della Chiesa név olvasható ki, de aki a telefonértesítést fölvette, az új szerkesztő, nem ösmerte még az ujságírásnak ezt a titkát és – tizenegy keresztnevet adott az új pápának.
SZONETTEK A LÖVÉSZÁROKBAN.
Mi van a lövészárokban?
Kilőtt töltények rézkupakja, elszórt sapkák, tört üvegek, ruharongyok, élelmiszerhulladékok, minden, amit a fantázia el tud képzelni és amit a háború elnyű. A lövészárokban katonák alusznak, esőben, szélben, hóban. Illő különös hangsúllyal bejelentenünk, hogy a lövészárokban már versek is teremnek. Eddig sok háborús verset olvastunk. Ezeket többnyire íróasztalon írták a költők. Égett előttük a villanylámpa, a papir kezesen símult tolluk alá, a tolluk engedékenyen ontotta magából a tintát. Azok a versek, amelyeket alább közlünk, a lövészárokról szólnak, de a lövészárokban is születtek. Hans Ehrenbaum írta, a hadbavonult poéta, aki a nyugati harctéren harcol, a franciák ellen. A költő tábori levelezőlapon küldte be a B. Z. am Mittagnak, amely le is közölte.
A verseket magyar fordításban – a „Világ“ nyomán – itt közöljük:
I.
Botorkálunk a bús éjen keresztül,
Susogás hallik, egy fa ága rezdül,
Ki tudja, meddig ér a seregünk?
Fénycsóva lobban. És tejszínű pára
Borúl a fűre, az erdő falára
És a fehér fény csöndesen elönt.
Tapogatózunk, néha puska roppan,
És a lövések zaja sorba zeng.
Egy pillanat, itt zúgnak már a tarlón…
Jön a parancs s fekszünk a porba lent.
II.
Étel nélkül fekszünk és álmosan.
Alig dobol üterünk, szinte alszik,
Erünkbe akadoz a vérfolyam.
Mint gyermeké fázik az ajakunk.
Most mint bábok nyulunk föl a harasztból,
Most sáros földbe ássuk el magunk.
Nem tudnak semmit a görbült kezek már.
„Álom“… „Kenyér“… gondoljuk hallgatag.
Égő faluból, reng a föld alattok
S a villamos hang cél felé ragad.
Ime, a németek szonetteket írnak a háborúban. És a XX. században az olvadékony és kecses olasz versforma is háborús vértezetet kap, a szonett, amely valaha epedő és finomkodó szerelmi vallomások kalitkája volt, csatadalokat foglal magába. Olasz és francia költők éltek vele. Ma a román formát kölcsön kéri egy germán katona. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy a német költő, aki a lövészárokban, rozoga ceruzával írta ritmusait, mindig gondosan ügyelt a mértékre, a rímek tiszta, csengő voltára, a kép tökéletes megszerkesztésére. Ha srapnelzápor zuhogott a lövészárokra, akkor félretette a ceruzáját és elővette a puskáját. Közben megértek a sorok. A németek nyugodt, biztos és fölényes hadjáratára jellemzőek ezek a versek.
Dokumentumok ezek a szonettek is: a XX. század nagy háborújának dokumentumai. A mi korunk katonái szonetteket írnak a lövészárokban…
A SEBESÜLT BAJOR.
Egy németországi előfizetőnk írja:
A magyar virtusnak kedves példája történt meg itt, amiből kitünik, hogy nemcsak a somogyi legények híres verekedők, hanem a bajorok is.
Hilda nagyhercegnő legutóbb meglátogatta az egyik heidelbergi tábori kórházat és megállt egy sebesült bajor előtt, akit nem kevesebb, mint hat golyó ért.
– Na, – mondta a nagyhercegnő, – alaposan elbántak magával.
A bajor mosolyogva felelte:
– Ha látná királyi fenség, hogy békében is mint kerülünk mi haza a vasárnapi búcsúkról, tudom, nem szörnyűködne annyira!