A LÁNYKA ELTÜNÉSE.
I.
(Solymosi Eszter. – Édes anyja. – A szegénység. – Huri Andrásné. – A nagy meszelés április 1-én. – Mikor és kik látták Esztert utoljára? – Anyjának panaszai. – A vérvád megalakulásának külső körülményei.)
A lányka neve Solymosi Eszter volt. 1867-ik évben, deczember hó 9-én született, tehát 14 éves, három hónapos és huszonhárom napos volt 1882-ik évi ápril 1-én, a mikor eltünt. Életkora fontos kérdéssé vált utóbb a perben is s az orvostani és élettani tudományos kutatások mezején is. A lányka korának vizsgálata kicsinynek látszó, jelentős észlelésekre vezetett. Nagy elmék, nagy tudósok, világszerte ismert nevü férfiak foglalkoztak vele nagy komolysággal. A lányka neve egy kis fejezetnek czime a tudomány történetében.
Anyja özvegy Solymosi Jánosné, születési nevén Jakab Mária. Vagyontalan, szegény napszámos asszony, tisza-eszlári lakos. Vallására nézve keresztyén, kálvinista s gyökeres magyar fajta. Három élő gyermeke volt akkor. János nevü fia, akkor már 24 éves; Zsófi nevü lánya, akkor 17 éves és Eszter. Az anya a lányka eltünésének idején 47 éves volt.
Napszámból élő szegény özvegy asszonynak szegény a sorsa, de szegény a gyermekének sorsa is. Mi a napszám faluhelyen, a Tisza partján, a mit egyes asszony megkereshet? Nyolczvan fillérnél többre számitani nem lehet naponként. S vannak ünnepnapok, a mikor nincs munka s nincs napszám. A téli napok nagy részében épen nincs munka. Néha-néha beteg is az özvegy asszony. Egész évi keresete sehogy’ se rug többre 200 koronánál. Egy-egy napra esik általában ötvennégy fillér, a régi számitás szerint huszonhét krajczár.
Ebből kell az özvegy asszonynak lakást fizetni s a tél hideg napjain fütőt szerezni.
Ebből kell negyed magával élni, a mindennapi élelmet, húst, lisztet, zsiradékot, sót, tüzelőt beszerezni.
Ebből kell magát és három gyermekét ruházni.
Ebből kell adóját fizetni, közterheit leróni az államnál, az egyháznál, a papnál, tanitónál, orvosnál, gyógyszerésznél.
Ebből kell az élethez való kedvet is naponként összegyüjteni s fentartani; a lélek nyugalmát a kétségek rohamai közt megőrizni, a gyermekeket szeretni s azok jövőjéről gondoskodni.
Miként lehet ez?
A bölcsek, az állam kormányzói, a gazdagok, a népnek gondviselői, kisértsék meg azt a napi 54 fillért naponként négy ember közt felosztani lakásra, fütőre, élelemre, ruházatra, adóra, betegségre, életkedvre, munkaerőre, szeretetre. Vajjon hány fillér esik egy-egy embernél mindezekre külön-külön?
Nem lehet kiszámitani.
Azonban a szegénység bölcs és találékony, néha a lángelme erejéig találékony. Csak épen önmagától nem tud szabadulni.
Szegény volt az eltünt lányka sorsa is.
Tizenkét éves koráig anyja mellett volt. Azután elszegődött, cseléddé vált. A magyar közbeszéd azt mondja: másnak lett keze-lába. A mikor legszebb, legkedvesebb, legokosabb a lánygyermek: akkor kellett anyjának őt elbocsátania. A mikor szabadságban, napfényben, játékban és tanulásban kellene idejét a gyermeknek tölteni: akkor kell elszegődnie s idegen emberek közt cseléddé, szolgává lennie.
Az eltünt lányka 1880-ik évi szeptembertől a következő uj évig Pap Albertéknél szolgált. Fizetése: enni-inni való, egy kis ruhácska s néhány korona volt. Az egész 1881-ik évet már a falun kivül tanyai birtokon töltötte. Szilvássyné nevü birtokos tanyáján volt egy tanyai alkalmazott, Olajos Bálintné nevü özvegyasszony, maga is cseléd, ő fogadta magához cselédnek. Ez a tanya öt-hat kilométer távolságra van a falutól. Innen már ritkán mehetett haza édes anyjához, ritkán láthatta isten házát s játszó gyermekpajtásait. Az 1882-ik év elején kilépett a szolgálatból, hazament édesanyjához s a mellett töltött két hónapot. Márczius 1-én azonban ismét elszegődött Tisza-Eszlár-Ujfaluban lakó Huri Andrásnéhoz. Asszonyának születési neve Olajos Julianna. Élt férje is. Ezek se voltak épen vagyonosak. Volt kis házacskájuk s Huri András, ha jól emlékszem, valami csősz vagy kerülő volt, valami alsórendü közember.
Itt szolgált az eltünt lányka egy hónapig.
Nagy kérdéssé alakult e perben: vajjon a szolgálatadók jó szivvel voltak-e az eltünt lányhoz? Huri András nem igen lehetett a lányhoz se szelid, se mord, mert ő kevés időt töltött otthon. Huri Andrásnéra a vizsgálat adatai azt bizonyitják, hogy kedvelte a lánykát s jól bánt vele. Igy nyilatkozott a lányka anyja is. Maga Huriné annyit mond, hogy csak egyszer dorgálta meg egy hónap alatt: az eltünés napjának reggelén. A megdorgálás okát, körülményeit s mértékét nem beszélte el. Egyébként azt vallja, hogy csendes, szelid gyermek volt az eltünt lányka.
Nyájas olvasóm ne gondolja, hogy csupán irói kedvtelésből vázolom az eltünt lányka élete sorát oly részletesen. Okom van nekem erre. E munka folyamán egészen kigömbölyödik az az ok. De majd később. A hol a fölött elmélkedünk: miként fejlődik az évek sora szerint az a gyermek, a ki születése pillanatától kezdve szegény, és serdülésének első napjaitól kezdve mindig idegenek parancsára végez cselédmunkát.
Április első napján nagy dolog volt Huriné házánál. A házat külső és belső tisztogatás alá kellett venni.
A magyar földmives a faluban rendesen kétszer végez évenként nagy tisztogatást. Szent György havában a tavaszit s Szent Mihály havában az őszit.
Festett vagy szőnyeges, vagy deszkával bevont fala nincs a parasztnak. Ő kivül-belül ugy meszeli be házának falait. Szobájának sincs deszkapadolata. Az a padolat vert, sulykolt, döngölt agyagból áll, melyet hetenként vagy havonként szines agyagfolyadékkal bevonnak, gyakran sárral ki is tapasztanak, hogy sima legyen s ne gödrös.
Nagy tisztogatás napján minden butort, szekrényt, edényt s ruhanemüt kiraknak a szobából az udvarra. A falakat szép tiszta fehérre bemeszelik, a sárpadlót rendbehozzák; a kályhát, gerendákat, ajtót, ablakot leporolják s mikor a meszelés kissé megszáradt már; az udvarra kirakott butornemüeket akkor rakják vissza a szobába.
Kivül is megmeszelnek minden falat hófehérre. Azután kitapasztják és fölkenik a ház hosszában nyuló keskeny pitvart, tornáczot vagy gádort, a hogy vidékenként nevezik, végül a Tisza melletti falvak nagy részében a házfalak alját egy lábnyi magasságban szines föstékkel beföstik, beecsetelik. A fösték többnyire vagy kék, vagy feketeszinü. Amazt kékkőnek vagy gáliczkőnek, emezt koromnak nevezik Eszláron. A föstéket boltban árulják a szatócsok.
A tisztogatás napja reggeltől estélig munkával telik el. E napon nem is főznek s meleg ételt nem is esznek. Sőt délben még egy kis kenyér- és szalonnaevésre is alig kerül idő. Étlen, szomjan kell sietősen dolgozni egész nap.
Délelőtt tiz-tizenegy óra tájban Huriné beküldte a lánykát föstékért Ó-faluba a boltoshoz.
Lett volna ugyan boltos közelebb is, de csak zsidó. Azonban az eszlári zsidók szigoruan megtartják az ünnepet s kivált husvét szombatján be volt zárva minden boltjuk. Az Ó-faluban volt egy keresztyén boltos, Kohlmájer József nevü, ide kellett bemenni a lánykának.
Huriné Uj-faluban lakott, ennek is a déli végéhez közelebb, Kohlmájer boltja pedig az Ó-falu északi végéhez feküdt közelebb. A kettő közti távolság a kissé kanyargós utczákon bőven megvolt harmadfél kilométer. Oda és vissza tehát a lánykának több mint öt kilométernyi utat kellett tenni. Meglehetős szapora lépéssel ez egy egész órai út.
Hogy ezt az utat pontosan mely órában végezte a lányka: ez jelentős dolog.
Azok, a kik a vérvádat támasztották, először ugy eszelték ki a dolgot, hogy a zsidók a lánykát az esti órákban ölték meg, a mikor a pálinkaügy tárgyalása miatt az imaház pitvara ki volt világitva. Ámde azt semmi jelenséggel és semmiféle tanuval nem tudták hihetővé tenni, hogy idegen metsző este is lett volna az imaházban. Azt a gyanut pedig, hogy csupán eszlári zsidók ölték volna meg a lányt, az eszlári keresztyén nép kinevette, kigunyolta.
Oly időpontot kellett tehát a vérvétel idejeként kiokoskodni, a mikor az idegen metszők ott voltak az imaházban. Ez az időpont reggeli 8 órától legkésőbb délelőtti féltizenkét óráig állhatott elő. Azt a józan köznép egyik-másik tagjának fejébe is be lehetett verni, hogy messze földről jött s oda visszatérő idegen, ismeretlen metszők képesek lehetnek a keresztyén szűz vérének megszerzésére.
Huriné azt mondta, féltizenegy óra tájban küldte a lányt föstékért. Adott a kezébe kék föstékért két krajczárt, koromért – fekete föstékért – szintén két krajczárt.
Ha igy volt is: a lányka nem ment egyenesen a boltba. Elfogta az úton először a közeli szomszédságban lakó Lánczi Gáborné. Kikérdezte: hova megy? Mikor megtudta: ő is adott a lánykának egy krajczárt, neki is hozzon himest vagy föstéket. Himesnek nevezik ott azt a börzsönyforgácsot, melynek szines levével föstik a husvéti pirostojást. – De elfogta a lánykát Csordás Gáborné is, ő is kikérdezte s ő is két krajczárt adott a lánykának, hogy neki meg hozzon ezért csizmasarokra való patkószeget. Mindebben idő telt.
Kohlmájer a boltos azt mondja, hogy a lányka déli 11 óra tájban volt nála s nyolcz-kilencz krajczár ára veres és kék festéket vásárolt. Ez a boltos hat hét mulva, sőt még később május 20-án vallott a biró előtt. A föstékben nyilván tévedett, mert a lányka veres föstéket nem vásárolt, hanem kéket és feketét s tojásra való himeset. A krajczárok számában is tévedett, a patkószegről pedig nem emlékezett meg. Tévedhetett tehát a pontos idő meghatározásában is. Ez nem is csoda. Ötven nap mulva melyik boltos emlékezik biztosan arra, hogy egy ismeretlen, jelentéktelen cselédlány hány órakor fut be hozzá pár krajczárnyi áruczikkért?
A lányka testvérnénje, Solymosi Zsófia, május 20-án azt vallotta, hogy tizenegy óra tájban találkozott a lánykával, a mint jött vissza a boltból, látta is kezében a sárga kendőbe kötött föstékcsomagot. Május 30-án másként mondja az időt. Azt mondja: 11 és 12 óra közt találkozott a lánykával, a mikor az még csak ment a boltba. Szeptember 8-án is nyilatkozott s akkor azt mondta, hogy visszajövet is látta a lánykát, de akkor se volt még déli 12 óra. – Ez a tanu ingadozik az időre nézve.
Van még két tanu.
Rózenberg Herman ó-falui lakos, boltos és pálinkamérő déli 12 és fél órakor bort vitt ajándékba a Taub Emánuelnél ebédelő két idegen metszőnek. De miután szombat volt, nem maga vitte, hanem keresztyén cselédjével vitette. Cselédje Solymosi Zsófia volt. Ekkor találkozott vele együtt Solymosi Zsófia később eltünt Eszter öcscsével az utczán s beszélgettek is pár perczig. Ugyanekként adja elő a találkozás esetét és idejét a 14 éves Rózenberg Rózi is, Rózenberg Herman leánya.
Több megbizható tanut az eltünt lányka utolsó perczeiről nem találtak. Később, több mint egy év mulva, akadt ugyan a végtárgyalásnál még néhány tanu, de hogy ezek vallomása mit jelent, arról később szólok.
Feltünt nekem már akkor is, hogy a vizsgálóbiró se Csordás Gábornét, se Lánczi Gábornét rendesen ki nem hallgatta az időre nézve, a mikor ők a himesre, illetőleg a patkószegre pénzt adtak a lánykának. Van valamely gondolatom erről a látszatos mulasztásról, de annak kifejtése is később lesz helyén.
A lánykát tehát déli 1 óra után nem látta többé senki. Huriné, mint mondja, hiába várta haza. S ugy állitják a tanuk, hogy már déli 12 órakor csodálkozott Csordás Gáborné előtt, hogy az a lányka oly sokáig késik.
Solymosiné, az anya, azt mondja, hogy Huriné már délután 2 óra tájban átment hozzá s kérdezte, hogy a lányka nem ment-e haza, vagy hogy ő, az anya, nem bizott-e rá valamit, nem küldte-e valahová? Ekkor tudta meg leánya elmaradását.
Elmult a nap, elmult a rákövetkező éjszaka is s a lányka nem került meg. Vasárnap az anyja már végig járta a falut és sirva panaszkodott, a kivel úton-útfélen találkozott, hogy elveszett Eszter lánya, nem látták-e valahol, nem hallották-e hirét?
Igy állott szóba vasárnap délután Sarf Józseffel is, a zsidó egyházfival, a kinek lakása előtt vezet el az út Uj-faluból Tót-faluba is, Ó-faluba is. Sarf azt mondta neki:
– Ne busuljon szomszédasszony, megkerül a lánya, csak valahova elbódorgott. Történt már ilyen eset Hajdu-Nánáson is, ott is elveszett egy gyerek, már a zsidókra kezdték ráfogni, hogy ők emésztették el, de azután csak hazajött a gyerek, valahol a zsombékok közt aludt hosszu ideig.
Igy beszéli el Solymosiné is, igy Sarf is, tehát kétségnek nincs helye, Sarf mindig azt hitte, hogy a vérvád gondolata e vigyázatlan ötletből sarjadzott ki. Én is azt hiszem.
Sarf bizonyára nyilvánitotta e véleményét az első napokban mások előtt is. De Solymosiné épen elmondta mindenkinek. Harmadnapon már mindenki beszélte, a ki a lányka eltünte iránt érdeklődött. Azonban a falubeliek, férfiak és asszonyok, teljes képtelenségnek tartották a vádat és sehogy se hihették, hogy a zsidók révén veszett volna el a lányka. Egyelőre a bánkódó anya se tartotta a gyanút komolynak.
Április 4-én mégis elment Vencsellőre, fölkereste a közigazgatási járás főnökét, Jármy Jenő szolgabirót s jelentette neki lánya eltüntét. A szolgabiró megkérdezte, mi a véleménye: miként tünt el? Azt felelte, hogy az ő véleménye szerint a zsidók emésztették el s azért szeretné, ha a hatóság a zsidó imaházat megvizsgálná; – igy vélekedik a falu is. A szolgabiró azonban megnyugtatta, sőt figyelmeztette, hogy ilyesmit ne higyjen, akárki akármit beszél vagy gondol.
A napok teltek. Az eltünt lánykának semmi nyoma nem mutatkozott. Eltünéséről hivatalos körözést bocsátottak ki, melyben ott volt személyleirása. Ennek se lett semmi sikere. De az emberek agyában mindenféle feltevés keletkezett. Részletesen kinyomozni azonban senkinek se jutott eszébe, hogy az utóbbi napokban a lányka miként viselkedett, nem volt-e beteges és képzelődő, nem voltak-e kedélyének háborgó vagy fájdalmas kitörései, érzésében s gondolkozásában nem voltak-e észrevehető zavarok s mi történt közte és asszonya közt az utolsó órákban?
Mindez hiányzik az összes vizsgálat anyagából. A mikor nekem a törvény alkalmat nyujtott a vizsgálat menetét megtekinteni s azt ellenőrizni, akkor már késő volt ez iránt nyomozni. De erkölcsileg is lehetetlen lett volna. Oly erőszakossá vált a vérvád közvéleménye, hogy a védelemre hivatott igazságszolgáltatási férfiaknak lehetetlen volt a tanukkal való érintkezés. E férfiak tisztán védekezésre szorultak, az igazság kideritésére semmit nem tehettek.
De mi volt hát az igazság?
E kérdésre adok feleletet, de csak a munka végén. Oly zavarossá lett az ügy, sok véletlennek találkozása és sok mesterkélten készitett jelenség, sok tudományos kérdésnek eltorzitása, a népszenvedélynek vitát nem türő sok megállapodása oly homályossá tette, ugy összekuszálta az egész eset képét, hogy a mig minden tünetet és jelenséget egyenként meg nem vizsgálunk s azok eredetét, természetét s valóságát föl nem deritjük: az egyszerü és valódi igazságról alig lehet szólani.
Az eltünésnek több oka lehetett.
Lehetett baleset.
Lehetett öngyilkosság.
Lehetett ismeretlen helyre távozás vagy elhurczolás.
Lehetett közönséges gyilkosság vagy emberölés. Lehetett természetesen az is, hogy egy vagy több zsidó ölte meg s tüntette el a lánykát.
De a zsidóság elleni gyülölködés elemi erővel tört ki. Készülődött ez már évek óta, de a lányka eltünése lobogó lángra szitotta. A napi sajtó elkezdte tárgyalni az ügyet. A törvényhozás képviselőházában fenyegető kérdést intéztek a kormányhoz s hangosan vádolták a közigazgatást és igazságszolgáltatást, hogy nem teszi meg a kötelességét. A felzuditott közvélemény nem fontolgatott. Egyszerünek és világosnak látta, hogy a zsidók vették a lányka vérét. Senkinek se jutottak eszébe az eltünés egyéb lehető esetei. Lezugták azt, a ki más lehetőségről is beszélni mert volna. A sajtó a multnak avarjából napfényre hozta a megtörtént vérvád-eseteket. Magyarországon is volt a XVIII. században kettő. Az évkönyvek korábbi századokból is feljegyeztek kettőt. Németországban a középkor utolsó századaiban húsz-harmincz esetet is följegyeztek. Az emberek nem tünődtek, az évkönyvirók tévedésének lehetőségét meg nem engedték. Vitathatlan bizonyosságként kiáltották ki, hogy ha lehetett vérvád a multban: lehet ma is s az eszlári lányka eltünése mindenesetre a vérvádnak különös bűncselekménye.
Sohase csodálkoztam a fölött, hogy végre Tisza-Eszláron is akadtak, a józan, higgadt, hirtelen fellobbanásra sehogy se hajlandó okos magyar nép közt olyanok, a kik a külső és viharos izgatásra utóbb elhitték vagy, a mint mondani szokás, szerették hinni, hogy a vérvád babonás módozatai közt a zsidók emésztették el a szegény lánykát.
Solymosiné május 4-én ujra elment Jármy Jenő szolgabiróhoz s most már nyomatékosan jelenthette, hogy az egész ország hiszi és tudja, mi történt; az országgyülés is felszólalt, a hirlapok is tudnak már mindent, az egész falu egy véleményen van, már a kis gyermekek is erről beszélnek; tartson tehát vizsgálatot.
A szolgabiró higgadt és komoly férfi volt, maga közvetlenül a babonaperbe beleavatkozni nem akart, irt hát levelet a községi birónak Tisza-Eszlárra, hogy a helyben szállongó hirek és hiresztelések tárgyában tartson nyomozást s erről nyujtson be hozzá jelentést.
Ezt a levelet Solymosiné hazavitte s a községi birónak átadta.
A községi birót Farkas Gábornak nevezték. Elemi iskolákat végzett, irni és olvasni jól tudó, eszes, mozgékony, sőt furfangos elméjü mezei gazdaember az ugynevezett parasztok osztályából. A vérvád későbbi körülményes megalakulására ő többet tett, mint rajta kivül mindazok, a kik vele együtt közreműködtek.
Nem hiszem, hogy olvasta vagy hallotta volna, hogy a mult században miként szokták a vérvádat megalakitani s ahhoz a bizonyitékokat összegyüjteni. De ő azért a maga eszével azt kitalálta.
A vérvádak rendezőinek se nálunk, se másutt soha nem volt alkalmuk ahhoz, hogy felnőtt, értelmes, kifogástalan tanukhoz s kétségtelen tárgyi jelenségekhez juthattak volna. Találtak vagy készitettek bizonyos jeleket, azok alapján és azok segitségével az emberek lelkébe sugalmazták a vérvádat, azután fölkeltették a gyülölet és boszu szenvedélyét s végre kerestek és fogtak tanukat. A tömeg, ha szenvedélye már fölkelt, csak boszuló sikert követel s e czélból nemcsak elnéz, hanem meg is követel minden erőszakot, sőt könnyedén gyakorol erőszakot maga is. Törvénynyel, alakisággal, védelem szentségével, az embernek természetes jogaival nem törődik.
A vérvádhoz először is valami emberi holttest szükséges. Fiué vagy lányé, de leginkább lányé. A középkor közepén s végén felnőtt ifjak holttestét is gyakran szerepeltették. A damaskusi vérvád esetében élemedett szerzetes holttestéről volt szó.
Gyakori eset volt hajdan, hogy a holttest körül zsidó irással, héber betükkel, vagy zsidó vallási szertartásos szerek jeleivel ellátott papir, pergamen vagy ruhafoszlány hevert. Annak bizonyságára, hogy ott zsidónak kellett járni. Volt eset, a mikor vashoroggal a tetem bőrére akasztottak egy darab zsidó irást. Magyarországban a sárosmegyei esetben egy gyermeknek bőrén voltak nagy vastag rajzolatokban kék, zöld és veres foltokból zsidó vagy arab betük. Nem föstékkel szinezték ki a bőrt, nem is kivülről való beedzésből támadtak a betü alaku foltok. A foltok olyanok, mintha hullafoltok volnának. A tudomány akkori állása szerint a foltok keletkezését megmagyarázni senki sem tudta. A hullafoltok ismerete is gyenge volt még, s ugy tudom, a törvényszéki orvostan még nem is vette észre. Hogy a hullafoltok zsidóbetük alakját öltsék magukra: ezt természeti és bölcseleti lehetetlenségnek talán nem lehet tartani, de bizonyos, hogy ily alaku hullafoltot, mióta az élettan és orvostan okszerü fejlődésben van, még nem észleltek. De mindegy. A tömeg elhitte, hogy a foltok alakzata zsidó betüt ábrázol, s hogy isten igy akarta a rejtőző bűnöst az igazság szeme elé állitani.
Azonban a vérvád rendezői leleményesek. Pótolni tudják a hiányokat, be tudják tölteni a hézagokat. A péri vérvád esetében a külső erőszaknak semmi nyoma sem volt a kis fiu tetemén; az eszlári vérvád esetében pedig holttest se volt, mégis meg lehetett a vádat szerkeszteni.
Ehhez azonban tanu kellett, még pedig zsidó tanu. Először gyerek tanu, azután felnőtt tanu. Felnőtt zsidó tanusága nélkül a mult században egyetlen vérvádpört se tárgyalhatott a biróság.
Csakhogy a mult századokban könnyü dolog volt ily tanút szerezni. Szabad volt a kínzó vallatás, a testnek és léleknek kegyetlen gyötrése. Ha egy-két zsidó elpusztult is az irtóztató kínok között, mindig akadt néhány, a ki megtört, mielőtt lelke elszállt volna s kész volt mondani mindent, a mit tőle kivántak.
Ma emberségesebb felfogás uralkodik. Az uralkodók, a törvényhozások s a kormányok komolyan tiltják, sőt botrányos esetekben súlyosan büntetik a kínzó vallatást. Azonban alsóbbrendü, nyersebb erkölcsü s fonák gondolkozásu közegek elvétve, titkon és szórványos esetekben ma is meggyötrik a vádlottat s ha a vádlott bünössége csakugyan bebizonyul: a közönség s a biróságok gyakran elnézik a vallató közeg vétkeit. Különösen elnéző a tömeg, ha gyülölködő vak szenvedélylyel követeli a boszut.
II.
(Hátha éretlen kis gyerek lenne a tanú? – A községi biró rokonsága. – A kis Samu zsidógyerek beszéde. – A vizsgálóbiró nem nyomozza ki, honnan ered a kis gyerek beszéde. – Az első nyomozások.)
Azonban könnyü megfogni tanunak az éretlen kis gyermeket. Ott a példa XVI. Lajos franczia király fiának esetében, ki undok vétket vallott saját édes anyjára, s ott a példa a péri vérvád alkalmával az öt éves kis zsidó fiu esetében, a ki saját apja, Péri Ábrahám ellen részletes és kimeritő vallomást tudott tenni.
Farkas Gábor községi biró eszes és agyafurt ember volt, s volt egy igen eszes nőrokona, ha jól emlékszem, testvérhuga: Farkas Eszter, Sós Andrásné; volt egy növendék rokonlány, talán Sós Andrásné édes lánya a kezük ügyében, a 12 éves Sós Erzsébet s volt két bizalmas hajadon felnőtt lány ismerősük: Szabó Juliánna és Tanyi Eszter. E négy nő kezéből került ki tanunak az első kis zsidógyerek.
Volt Sarf Józsefnek egy kis fia, Samu nevü, 4 éves és 9 hónapos. Ott szokott játszadozni a zsidó imaház s apja lakása mellett levő úton, utczán és libalegelőn. A három falurésznek minden találkozó útja itt van, erre kell elmenni mindenkinek egyik falurészből a másikba. Az emlitett lányok a közeli szomszédságokban laktak. Közel lakott Sós Mihályné is. Ennek pitvarában Szabó Juliánna és Tanyi Eszter április második felében játszadozni, enyelegni szokott a kis Samu gyerekkel. Egyszer s másszor egy-két falat harapni valót is adtak a gyereknek, czukrot s effélét.
Semmi nyoma annak az irásokban, hogy a kis zsidógyereket ők naponkint oktatgatták s valamire kitanitották. Még arra se kérdezték ki a lányokat és asszonyokat, vajjon mióta s miért játszadoztak ők a kis gyerekkel?
Ez pedig szokatlan, sőt példátlan dolog.
Ha egy házban, egy födél alatt laknak: a négy éves és kilencz hónapos fiu, ha zsidó gyerek is, eléggé kedves, virgoncz és bájos lehet arra, hogy, ha ideje van hozzá, 19 éves hajadon parasztlány is eljátszadozzék vele. De hogy idegen, felnőtt, férjhez menő parasztlányok és fiatal asszonyok az addig előttük ismeretlen kis, szegény, rongyos öltönyü zsidó gyereket fölkeressék, közeli ház pitvarába odavigyék, neki kedveskedjenek, czukorral, kalácscsal édesgessék, a mit se azelőtt, se azóta sohase tettek: ez mégis fölötte különös. Minden esetre érdemes lett volna ezt gondosan kipuhatolni.
De hát igy történt. Érdekes a folytatása.
Pásztor Józsefné született Tanyi Erzsébet május 2-án libáit hajtotta haza a legelőről Sarfék háza előtt. A kis Sarf Samu pajkosan, rakonczátlanul odaugrott a libák közé s azokat szétzavarta. Pásztor Józsefné ezen felindulva, a kezében levő füzfavesszőt megsuhogtatta a gyerek felé s haragosan, fenyegetőleg rárivallt. A gyerek a mérges hangra elfintoritotta az arczát s azt felelte:
– Azért se mondom meg magának, mit csinált apám a magyar lánynyal.
Ime a szó!
A ki mérgesen, gorombán szól rá: annak nem mondja meg a kis gyerek, mit csinált apja a magyar lánynyal. A gyerekész gondolatának ellenkező fele tehát kétségtelenül az, hogy a ki szépen bánik vele: annak megmondja.
Igy volt szoktatva napok óta.
A tizenkét éves Sós Erzsébet azt beszéli, hogy neki a kis gyerek azt mondta:
– Behivta atyus a magyar lányt a templomba, ott egy karszékbe ültette, Móricz fogta a kezét, atyus fogta a fejét, a metsző megvágta a lábát, azután elvitték arra, a hol az a nagy fa van.
A temető felé mutatott a gyerek, ott volt a nagy fa. A Móricz, a kiről emlékezett, Sarfnak idősebb fia, a kiről még sok szó esik.
Tanyi Eszter, tizenkilencz éves hajadon leány, Sós Mihályné pitvarában beszélgetett a kis fiuval s igy adja elő a beszélgetést. Kérdezte a kis fiut:
– Volt-e nálatok egy lány?
– Volt.
– De láttad-e te azt a lányt?
– Láttam.
– Ki hivta be azt a lányt s mit csináltak vele?
– Atyus hivta be a lányt, leültette, kezét hátrakötötte, a száját rongygyal bedugta s megmosták a lányt, a metsző bácsi pedig elvágta a nyakát.
– Hova tették a lányt?
– Azt nem tudom, mert Móricz bezárta az ajtót.
Sós Andrásné Farkas Eszter, a biró testvére azt beszélte, hogy ápril 30-án ő azt hallotta a kis fiutól, a mint ez a paraszt gyerekeknek beszélte, hogy »atyus hivta be a magyar lányt, megkötözte és megmosta, metsző bácsi pedig megvágta, csirkét is vágott nálunk«.
Szabó Julianna tizennyolcz éves hajadon akként beszél, a mint Tanyi Eszter. Ő is Sós Mihályné pitvarában kérdezősködött a kis fiutól.
A szolgabiró levelére Farkas Gábor községi biró május 6-án tartott nyomozást a községi jegyző segitségével. A nyomozásról jegyzőkönyvet készitett s abba a most ismertetett nyilatkozatokat vette be.
A jegyzőkönyvet még e napon beküldte Jármy Jenő szolgabiróhoz, ki ezt nyomban a nyiregyházi királyi ügyészhez, mint közvádlóhoz terjesztette.
A vizsgálóbiró május 19-én hallgatta ki a kis Sarf Samut. Életkorát négy évben és kilencz hónapban határozta meg. Előtte igy beszélt a kis fiu:
Solymosi Esztert ismeri. Eszter bement lakásukra, apja Eszter szájába fehér rongyot dugott, azután teknőben mosdatták és egy nagy zsidó bácsi egy hosszu késsel nyakát megvágta ugy, hogy a feje leesett. Csak egy vágást tett rajta. Móricz fogta a fejét, ő pedig (maga a kis Samu) tartott egy tányért s abba piros vér csurgott, azután megfogták Esztert s vitték a pitvaron át a templom felé, kezét, lábát és fejét fogták: Brenner meg a fia, Soványkakas meg a fia és Móricz. Sokan voltak ott. Ott volt Kutyakorbács is. Mondták, hogy Esztert a Tiszába vitték, de ő nem látta. – A kis fiunak elébe állitották Svarcz Salamon metszőt s erre azt mondta: »Ez a nagy metsző bácsi, a ki Esztert megvágta«.
Ime a kis fiu leghosszabb nyilatkozata.
Tudni kell, hogy az általa emlitett Brenner valódi neve: Braun Ábrahám; – a Soványkakas valódi neve: Lusztig Sámuel s a Kutyakorbács valódi neve: Grósz Márton. Mindezek eszlári zsidók. Ama furcsa nevek gúnynevek. Némely vidéken a parasztok is gúnynevet adnak a zsidóknak. De például Kutyakorbács nevet nem adnak, minthogy a köznép kutyakorbácsot nem használ, nem is ismer. Ilyen kezebelit csak vadászgató urak használnak. Ezek a gúnynevek csak néhány eszlári ur ajkán éltek. A kis Samu ezeket a maga szegény családi körében soha nem hallhatta. A zsidók önmagukat falun nem csufnéven nevezgetik. A kis gyerek fülébe ugy sugdosták e neveket.
Jól tudta ezt a biróság is. Nem is adott a kis zsidó gyerek beszédére semmit. Azt legalább semmibe se vette, miként adja elő a kis gyerek a lányka megölésének a módját.
Nem is vehette komolyan.
Hiszen nincs oly törvény a világon, mely négy-öt esztendős gyerek fecsegését jogi sulylyal birónak megengedné elfogadni.
Azonban más az itélőbiró dolga s más a vizsgálóbiróé. Ha az itélőbiró szentül hinné is, hogy a gyerek igazat mond, még akkor sem itélné el a vádlottat, ha a vádat egyéb erősség nem támogatja. A vizsgálóbiró pedig akármily éretlen gyerek szavaiban is jelenséget keres s gyakran talál is. Tünetnek tekinti, melyből kiindulhat s a mely helyes nyomra vezetheti őt.
Csakhogy azt gondosan meg kell neki vizsgálni, vajjon a tünet valódi-e vagy koholt? Mi az oka? Miként keletkezett? A keresett irányra utal-e vagy sok más irányra is? Sok hiábavaló munkát, gyakran káros és veszélyes munkát végez a biró, ha mindezt elmulasztja vagy ha erre a vizsgálatra képtelen.
Ebben az esetben ezt a vizsgálatot elmulasztották. A kis zsidó gyerek csacsogását komolynak vélték.
Ha el nem mulasztják: érdekes lélektani részletekhez jutnak el.
Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek ápril elsejétől husz vagy huszonötödik napjáig semmit se beszélt, semmit se tudott. Rájöttek volna arra, hogy a kis gyerek csak akkor kezdett beszélni, a mikor már a vérvád a sajtóban, a törvényhozás képviselőházában s onnan Tisza-Eszlárra érve, a falusi mende-mondában kiképződött s határozott alakot öltött. És arra is rájöttek volna, hogy csak akkor kezdett beszélni, a mikor már az útszélen, a libalegelőn és Sós Mihályné pitvarában Tanyi Eszter, Szabó Juli és Sós Erzsi napokon át játszadoztak vele, édesgették s nyalánksággal magukhoz szoktatták.
Négy-öt éves gyerek, ha nem csodagyerek, nem emlékszik hetekkel előbb történt dolgokra. A kis gyermeknek csodálatos figyelő képessége naponkint százszor több dolgot és jelenséget észrevesz, mint a felnőtté. De a mily gyorsan és tömegesen lepik meg agyát az észleletek, oly gyorsan és tömegesen nyomják el azokat a következő napok észrevett jelenségei. A kis gyerek igen jól tudja, mert élénken érzi, hogy éhes, ha éhes, – de még olyan négy vagy öt éves gyerek alig volt a világon, a kinek eszébe jutott volna arról beszélni, hogy három vagy négy hét előtt milyen éhes volt s miként verte el éhét. Igy van egyéb jelenséggel is, mely látása vagy hallása, vagy tapintása körébe férkőzik.
Szülői ügyetlenül védekeztek a falubeli mende-monda s a gyerek fecsegése ellen. Egy kis lánykájuk halt meg márcziusban vagy áprilisban. Csecsemőlányka. A szülők azt beszélték mentségül, hogy ennek holttestét s ennek megmosatását látta a kis Samu. E helyett megfigyelhették volna gondosan, kik enyelegnek, kik játszanak a kis Samuval, kik hivják el a szomszéd házakhoz, kik s miről beszélgetnek vele, s kik édesgetik, holott az előtt észre se vették és szóba se álltak vele.
A biróság látszat szerint azért is félvállról vette a gyermek beszédét, mert ez a vérvétel cselekményének lefolyását nem egy módon adta elő, s egyébként is hihetetlen volt, hogy a gyilkolásnál a kilencz éves Móricz fogja az áldozat fejét s a 4 éves és kilencz hónapos Samu tartsa a tálat, a melybe a vér csörgedez. A külső rábeszélés megtörténtét az ily részletek nagyon világosan elárulták.
A nyiregyházai büntetőtörvényszékhez május 6-án vagy 7-én érkeztek be a kis Samu beszédéről az irások. A törvényszék valósággal késlekedett az ügy elintézésével. A közvádló csak május 12-én inditványozta, hogy tartsanak vizsgálatot és pedig a helyszinén. Indoka az volt, hogy »tanuk vallomásával azon jogszerü gyanuok állapittatik meg, hogy a kérdéses helyben és időben Solymosi Eszter akár esetleges erőszakos nemi közösülés, akár ellopás és idegen kézre játszás, akár megölés czéljából, idegen befolyás és erőszak által veszett el vagy tünt el«.
Ebben az indokban se ész, se igazság.
Hiszen az összes iratokban egyetlen szó se fordult elő, egyetlen jelenségre se utalt semmi, mely erőszakos nemi közösülést vagy ellopást s idegen kézre játszást engedett volna sejteni. Csak arról volt szó, hogy a zsidók husvét szombatján megölték a leányt. De ezt se tanuk vallották. A tanuk csak a kis Samu gyerek beszédéről szóltak.
Május 12-én már az egész ország a vérvádról beszélt. Más országok társadalma is megtudta a tisza-eszlári esetet. Miért kellett tehát álnok szinbe öltöztetni a vádat vagy gyanut? Miért kellett erőszakos nemi vétségről vagy ellopásról s nőragadásról beszélni? Hiszen ha valósággal a zsidók vették vérét a keresztyén szűznek s ha ezt husvétjuk szombatján imaházukban fényes nappal cselekedték: akkor másról, mint a történelmi vérvádról beszélni csakugyan nem lehetett.
De ez az álnokság bizonyos fokig mégis becsületére válik korunknak s műveltségünknek. Ez azt teszi, hogy a vérvád babonája ott rejtőzik ugyan nemcsak a babonás köznépnek, hanem a tanult művelt embernek, sőt a biráknak lelkében is, de azért ezt a művelt emberek, a birák mégis röstellik bevallani. A babonát érzik ugyan, dolgoznak is benne, de azért a műveltséggel összeférőnek el nem ismerhetik.
A vizsgálatra törvényszéki aljegyzőt küldtek ki. Se a törvény, se a gyakorlat meg nem engedte, hogy ily fontos ügyben ily alsórendü birósági tisztviselő végezze a vizsgálat nehéz és nagy munkáját. De a törvényszék túltette magát a törvényen s a gyakorlaton.
Nem ez volt a baj.
Hanem az, hogy az aljegyző fiatal és tapasztalatlan ember volt. Elég tehetséggel és minden rossz indulat nélkül, de tele feltünési vágygyal. Napfényre hozni a vérvádat, mely még eddig alig sikerült valakinek s ezzel magára vonni a világ figyelmét: erre a fiatal lélekben úgy is folyton pezsgő nagyravágyás méltán törekedhetik. S ha a fiatal ember csakugyan hisz a vérvádban: nagyravágyását nem is lehet nemtelennek gondolni.
Az aljegyző neve: Bary József.
Május 19-én kezdi Tisza-Eszláron a nyomozást. Négy nap alatt nagyszámú tanút hallgat ki, zsidókat és keresztyéneket egyaránt.
Megvizsgálja az imaházat. Ennek előpitvarában egy helyütt a falat ujonnan tapasztottnak s ujonnan meszeltnek találja.
Az imaházzal Lengyel Istvánné háza szomszédos, az imaház kertje e ház faláig terjed. E fal tövében egy hosszu tölgyfadeszka fekszik a földön s a deszka alatt uj ásás nyomai. Az uj ásást széthányják s ugy találják, hogy ott egy kis üreg volt valami edény számára, de nem holttest számára. Megállapitották, hogy azt a kis üreget csak tegnap bonthatták fel.
Vettek észre lábnyomokat is a kertben az uj ásás körül. Ezeket »idegen« lábnyomoknak ismerték fel.
A következő nap, május 20-ika, szombati nap volt. Az előző péntek estéjén több zsidó akart Sarf Józsefnével beszélni, két zsidó el is vitte az imaház kulcsát s bement imádkozni a templomba. Igy jelenti a kisbiró s jelentése igaznak bizonyult.
Fölásták a templom padozatát, a fürdőházat, Sarf lakását és kertjét »a Solymosi Eszter hullájának« avagy erre vezethető gyanunak feltalálhatása czéljából.
Május 21-én kimennek a Tiszára. Kirendelnek halászokat, a kik szigonyokkal megkotorják a folyam medrét.
Sehol semmi eredmény.
A folyam medrének ez a megkotrása nagyon jellemző. Teljes tapasztalatlanságra mutat.
Hiszen a holttest a folyóvizben meg nem marad azon a helyen, a hol látszólag a vizbe merült. A folyóviznek a szerint, a mint apad vagy árad, különböző áramai vannak a meder minden részén. A holttestet az áramok fekvő helyéből kimozditják, azután elsodorják s esetleg néhány nap alatt is messze-messze elhurczolják. De az is lehet, hogy iszappal eltemetik.
A lányka eltünése óta ötven nap telt el. Ötven tavaszi nap, a mikor a Tisza többször is áradni szokott, hozván magával a Kárpátok olvadt hóvizét. Ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel az áradó folyam!
S a holttestben is van élet. A halálnak néma élete. A feloszlás, a test alkatrészeinek légneművé való átalakulása. Ötven nap alatt a gázoktól duzzadó tetem ötször-hatszor is felszinre juthat s órákon, sőt napokon át a viz felső rétegében sodródhatik lefelé. A hullagázok kiszabadulnak, a tetem ismét a fenékre száll alá. Ujabb hullagázok támadnak: a tetem megint felbukkan. A Tisza esése az alföldön kicsiny, kilométerenkint alig 6 czentiméter, alacsony vízállásnál tehát lassu a folyása, de a tetemet ötven nap alatt mégis száz meg száz kilométer távolságra ragadhatja.
Négy napi lázas jövés-menés, kihallgatás és nyomozás után se az eltünt lánynak semmi nyoma, se a zsidók bűnösségének semmi tárgyi jelensége. Más irányba kellett terelni az eljárást.
Tanút kellett szerezni.