A TANÚ.
I.
(Sarf Móricz életkora. – Az anyakönyvek hajdan. – Miért kell Sarf Móriczot letartóztatni? – Elbeszéli, miként ölték meg a zsidók Esztert. – E vallomást Péczely Kálmán veszi irásba. – Péczely rablógyilkos volt. – Sarf Móricz csendbiztoshoz kerül.)
A tanú neve Sarf Móricz. Apja Sarf József, az eszlári zsidó templomszolgának vagy egyházfinak, a nép által ugynevezett zsidó harangozónak fia. A kis Samu gyereknek testvérbátyja.
Nagy vallomást tett. Azt beszélte, hogy ő látta, a mikor a zsidók Solymosi Esztert az imaházban fényes nappal megölték. Elmondta körülményesen, miként oltották ki a lányka életét, miként vették vérét. Vallomása azért is különös, mert saját édes apját is közvetlen gyilkossággal vádolta. A vizsgálat első feladata volt, meghatározni életkorát. A kis Samu gyerek is beszélt a lányka megöletéséről, de ő ötödfél éves kora miatt tanu nem lehetett. Móricz életkorát tisztába kellett hozni, mert ő lett a tanú.
Magyarországon akkor nem volt állami és polgári anyakönyvvezetés. A különböző egyházak maguk vezették anyakönyveiket híveik születéséről, házasságáról és haláláról. A papok és lelkészek voltak az anyakönyvvezetők. Jó pap jól vezette, rossz pap rosszul vezette, de valahogy mégis vezette. Az állam nem sokat törődött az anyakönyvvel. Nem volt általános hadkötelezettség se. A katonát erőszakkal fogták vagy önkéntesekből toborozták, a finemü gyerekek életkorával e miatt se kellett törődni. A születés törvényessége s az öröklési jog biztossága se volt nehéz kérdés. Birtokjoga csak a nemességnek s a városi polgárnak volt; a nemesek és városi polgárok maguk gondoskodtak polgári, öröklési, törvényességi dolgaik biztonságáról. A törvényhozás csak 1827 óta gondolt arra, hogy az anyakönyvek könnyedén el ne pusztuljanak, ha már valaki vezeti őket. De hogy vezessenek is anyakönyvet mindenkiről: akkor se rendelte meg világosan.
A zsidók szegényebb részének éppen nem volt rendes anyakönyve a falvakon. A mult század közepéig a zsidó nem vehetett ingatlan birtokot – házak, földek, erdők fölött nem osztozhattak gyermekei. Csak ingó értéke volt, melyen könnyü volt az örökösök osztozása. Az elaggott szülők rendesen életükben felosztottak mindent a gyermekek között. A zsidó bujdosó nép volt, még ma is az napkelet felől napnyugat felé. Másutt születik s másutt hal meg. Sirja nem ott domborul, a hol bölcsője ringott. Nemzedékekre terjedő otthont nem ismer. Magyarországba Ausztriának lengyel tartományaiból jön először a Kárpátok lejtőire, azután a magyar nagy alföldre, később az ország fővárosába, s lassanként Bécs, Berlin, Amerika felé. A tisza-eszlári huszonöt vagy több családfő közül alig négy-öt született ott. Ha se vagyona, se ingatlan öröklése, se állandó tanyája nincs; ha őseiről azt se tudja, hol aluszszák örök álmukat; ha még állandó nevük sincs, hiszen alig 115 éve annak, a mikor az állam hatalma kényszeritette őket állandó családi név felvételére: hát akkor csakugyan mit ér neki az állandó anyakönyv. Ki őrízze azt s ha bujdosik: hova s miért hurczolja magával?
A mult század első feléből nagyon kevés zsidó anyakönyv van Magyarországon. A mi van is, csak rabbik magánföljegyzéséből áll. Nagyon kevés öreg zsidó él itt, a ki apjának, öregapjának születése helyét, idejét s törvényességét okirattal tudná igazolni. Tisza-Eszláron se volt anyakönyv, a mikor Sarf Móricz született. Hosszas birói nyomozással kellett születési idejét meghatározni.
Apja Sarf József azt mondta, hogy első feleségével, Fajermann Bettivel, 1867. évi januárban lépett házasságra s Móricz fia 1868-ik év julius vagy augusztus havában született. A hónapra és napra nem emlékezik. Mostani felesége, Müller Léni, a fiu mostoha anyja csak megközelitőleg tudja, hogy Móricz tizenhárom éves mult.
Megkérdezték az öreganyát, Fájerman Farkasnét, születési nevén Dávid Sárát. Szerinte nem is Betti, hanem Borbála volt a lánya neve. Nem tudja, hogy lánya melyik évben kelt össze Sarf Józseffel, de azt tudja, hogy Móricz azután másfél évre született.
Az illetékes rabbi, Fried Jakab semmit se tud Móricz születéséről. A ki körülmetélte: az Grosz Énok ladányi lakos, most is él, de ő se tud felvilágositást adni. – Kihallgatták a szomszéd keresztyén asszonyokat is. Urbán Józsefné, családi nevén Csizmárk Juliánna, úgy adja elő, hogy az ő Miklós fia 1867-ik évi február 1-én született. Móricz pedig ez után két hónapra. Megegyez vele Hajdu Mihályné Krobák Ottilia is, a ki 1869. évi februárban került Sarfék szomszédságába, a mikor már Móricz két év körüli futkározó gyerek volt. Ezekkel ellenkezik a bába, a ki szintén keresztyén. Neve Buchta Szigfridné, Novák Amália. Szerinte Móricz 1868. évi augusztusban született. Igy beszélnek a gyerek keresztszülői is, Szüszmann Jakab és neje, a kik onnan emlékeznek jól, mert Móricz születése után hat hétre született az ő Éliás nevű fiuk.
A nyomozás vége az lett, hogy Sarf Móricz valószinüleg 1868. évi augusztusban született s hogy 1882. évi április 1-én már elmult tizenhárom és fél éves. Ebben az életkorban vádlott nem igen lehetett, de tanúnak már sokkal inkább el lehetett fogadni, mint négy-öt éves Samu öcscsét.
De tanú-e hát vagy vádlott?
A kis Samu beszéde szerint a lányka vére vételénél ő is tevékenységet fejtett ki. E szerint neki is bünrészesnek s igy vádlottnak kellett lenni. De csak azért, hogy előzetes letartóztatására törvényes ürügy legyen. Ha mindjárt kezdetben tanuvá teszik: akkor letartóztatni, rokonaitól elkülöniteni, a világtól elzárni nem lehet. Akkor nem lehet vele titkon, ellenőrzés nélkül beszélgetni. Akkor előreláthatólag tizenöt vagy tizenhat éves lesz, mire végtárgyalásra érik az ügy, s ez esetben érettebb elmével talán nem mondja meg az igazságot. Vagy talán nagyon is megmondja az igazságot.
A vizsgálóbiró május 21-én vizsgálati fogolylyá tette Svarcz Salamont, az uj metszőt, Sarf Józsefet a zsidó egyházfit, továbbá Junger Adolfot, Braun Ábrahámot és Sarf Móriczot.
Sarf Móriczot az előző napon hallgatta ki. Tisza-Eszláron, ha nem csalódom, a községházánál nyilvánosan történt a kihallgatás.
A fiú vallomása minden körülményre nézve összevágott a többi zsidó vallomásával. Elmondta, hogy április 1-én 8–9 óra tájban mentek a zsidók az imaházba s 10 óra tájban távoztak el. Ő is ott volt velök az imaházban. Délután 6 óra tájban megint volt imádkozás, s este 8–10 óra közt ismét odamentek azok, a kik a pálinkamérés kérdésében egyezkedtek. Köztük volt az ő apja is. Ő maga nem volt velük, de az imaház pitvarában ő gyujtotta meg a két szál gyertyát. Ő azután az ajtóban hallgatódzott. Hogy mi fölött tárgyaltak: nem tudja, csak annyit értett meg, hogy Einhorn József és Szüszmann Jakab közt volt valami »veszedelem«. Solymosi Esztert nem ismerte. Miként tünt el: nem tud róla semmit.
Igy beszélt. Ha csupán saját emlékezetéből beszélt igy: elméjének becsületére válik emlékezete. Hiszen ötven nap telt el április elseje óta. Azonban valószinű, hogy időközben az öregek többször beszélgettek füle hallatára erről a napról, azért emlékezett annyi részletre is.
Előre meg kell emlitenem, hogy korához, miveltségéhez és környezetéhez képest testileg is, lelkileg is elég fejlett, értelmes fiúnak találtam Sarf Móriczot. Hogy miként lett tanuvá: ennek nagy története van. Hogy e történet minden kis részletét tisztán meg lehessen érteni, már most közölnöm kell tanuvallomását.
»Solymosi Eszter – ugymond – szombaton délben tizenkét óra körül édes apám hivására, midőn az Ó-faluból jött haza, bejött házunkba. Apám azzal hivta be, hogy a gyertyatartót vegye le az asztalról. Solymosi Eszternek, midőn apámmal a házunkba bejött, kopottas fehéres kendő volt a fején, vöröses kendő a nyakán, fehéres forma vizitke és valami – ha jól emlékszem – kékes szoknya volt rajta«.
Vizitkének nevezik Tisza-Eszláron azt a kis festett mosó-szövetből készült ujjas mellénykét vagy kabátkát, melyet a szegényebb sorsu parasztlánykák viselnek. Otthon csak ingvállban vannak, nyakukon s derekukon keresztül kötött kendővel, hogy nyakuk és mellük ki ne lássék. Ha azonban boltban van dolguk vagy látogatóba mennek: felöltik azt a kis olcsó kabátkát. Ezért nevezik azt, de csak a legujabb időben, vizitkének. A magyar falusi nép nem igen tudja azt, mit jelent e latin-franczia-német szó: vizit.
Sarf Móricz igy folytatja:
»Hogy a leányt Solymosi Eszternek hivták, onnan tudom, mert apám Eszternek szólitotta. A leánynak gazdasszonya Huri Andrásné volt, mert mama megkérdezte, hogy kinél lakik. Megnevezte, hogy Huri Andrásnénál lakik. Solymosi Eszter azonban majd ugy nézett ki, mint testvére, Solymosi Zsófia. Solymosi Eszter a gyertyatartókat a mint levette asztalunkról, föltette atyusom meghagyása folytán a sifonra. Midőn a leány a székről leszállott, akkorra a templomból egy koldus zsidót beküldtek a lányért, a koldus zsidó megfogta a lánynak a kezét és kicsalta magával a templomba. Ott a templom pitvarában a magas barna koldus zsidó a lányt megragadta és a földre teritette«.
»Ekkor kezdett a leány jajgatni és orditani, de ekkor hirtelen a már ott volt téglási és tarczali metszők a leányt a földön megnyomták és a Tisza-Lökről jött jelenlegi tisza-eszlári metsző, Svarcz Salamon megmetszette a lány nyakát és veres cseréptányérba eresztették a vérét s midőn a tányér tele folyt vérrel, a vért fazékba öntötte«.
»E jelenetnél nem voltam bent a templomban, hanem kívül, a templom ajtaja kulcslyukán néztem. Apám ott nem volt, hanem bent volt a házunkban«.
»Midőn a lányt bevitték a templomba, a templomajtót belülről riglivel bezárták. A templomban a föntebb emlittetteken kívül jelen voltak: Lusztig Sámuel, Braun Ábris, Weiszstein Lázár és Junger Ábrahám«.
»A lányt előbb egy ingre vetkőztették s úgy metszette meg a metsző, – a lány mezitláb volt. Midőn a lány már nem mozdult, a nyakát rongygyal bekötötték, úgy ismét felöltöztették. A lányt a metszők fogták, a koldus zsidó levetkőztette; midőn meghalt: ugyancsak a koldus zsidó felöltöztette. – Az eset után bementem apám és anyámhoz a szobánkba és megbeszéltem nekiök, hogy a lányt megölték, akkor mámi megtiltotta, hogy senkinek ne beszéljek erről«.
Eddig terjed megszakitás nélkül a fiu tanuvallomása, a mint egy papiron le van irva.
E vallomás Recsky András csendbiztos lakásán történt. Ugyanazon papirra még ez van rávezetve:
»Recsky azon kérdésére, hogy tudja-e apád, hogy a lányt megölték – azt felelte: tudja, mert elbeszéltem előtte, hogy megölték a lányt«.
Végül a papiron a fiunak sajátkezü irásával e szavak állanak:
»Vallottam ezeket minden kényszer nélkül«. Aláirva: Sarf Móricz.
A »kényszer« szót a fiu nem jól irta. Igy irta: »készer«. Azután egy »n« betüt irt az »é« betü után kissé a sor fölé. Igy lett belőle »kénszer«. Végre a »nélkül« szót »nélköl«-nek irta.
A tanulatlan zsidó Magyarországon az ü és ő betüt nem tudja jól ejteni ki. Rendesen fölcseréli a két betüt. Hogy a kis zsidó fiu a »nélkül« szót nem tudja jól irni, ez természetes.
De már hogy a »kényszer« szót se tudta jól irni: ennek más az oka.
A »kényszer« szó irodalmi szó. A magyar köznép ezt nem használja, tehát a fiu se szokhatta meg. A fogalmat ismeri a köznép, de jelzésére vagy a »kényszerités« szót használja vagy ezt: »kénytelenségből«. A »kényszer« szót tehát valaki ugy beszélte a fiú tolla alá.
Több ily szó is van a vallomásában. A magyar köznép sohase mondja azt »a már ott volt téglási és tarczali metszők«. E helyett azt mondja: »az ott levő stb. metszők«. Vagy azt mondja: »a téglási és tarczali metszők, a kik már ott voltak«. Azután a magyar köznép sohase beszél igy: »láttam ezt a jelenetet«. A »jelenet« szót egyáltalán nem használja.
De hát ez mind semmiség. Azt az iratot valami Péczely Kálmán nevű irnok irta s egyáltalában nem a zsidó fiu szavaival irta. A fiu beszélt valamit s az irnok az ő szavaiból kikerekitett mondatokkal rendes elbeszélést irt a papirra.
Általános szokás ez minden országban s minden korszerű törvénykezésben. Esztendőnkint száz meg százezernyi jegyzőkönyvet vesznek föl a vizsgálóbirák, rendőrök és csendőrök minden mivelt országban. Minden tiz jegyzőkönyvből kilencz kikerülhetlenül hamis vallomást foglal magában. Nem azért, mert a hivatalnok hamis iratot akar késziteni. Hanem azért, mert a maga esze, szokása és irásmódja szerint akarja a nyilatkozó vádlottnak vagy tanúnak szavait kerek mondatokba szerkeszteni. Igen gyakran mást jelentenek e kerek mondatok, mint a mit a nyilatkozó akar a maga kuszált szavaival mondani. A legtöbb esetben nem származik ebből nagy baj, de azért igen sok esetben irtóztató tévedésekbe vezeti az itélő birát. Ezért törekszenek a társadalmak arra, hogy az igazságszolgáltatásból az irásbeliséget kiküszöböljék s helyébe a szóbeliséget, a közvetlen meghallgatást tegyék.
Ha Sarf Móricz vallomásában csak ez lett volna a hiba: a nagy pernek egészen más a folyamata is, a vége is. Egészen másról kell itt szólnom.
Ime a tanunak két vallomása áll előttünk.
Az egyik május huszadikán eredt. Ebben az eltünt lányka megöléséről nem tud semmit s az ápril elsején történt dolgokat csak úgy adja elő, mint a többi tanú.
A másik vallomás május 21-én este készült. Ebben már körülményesen elmondja a lányka megöletését s gyilkosokként vagy bűnrészesekként nevezi meg a három pályázó metszőt, továbbá az ismeretlen koldus zsidót, végre Lusztig, Braun, Weiszstein és Junger eszlári zsidókat, de még saját édes apját is.
Melyik igaz a két vallomás közül?
Olyan egyszerünek látszik a felelet: a későbbi. A törvényszéki gyakorlat rendesen az utolsó vallomást veszi figyelembe. A zsidók ellen egyetemes és mély gyülölet lángolt akkor a társadalomban. A sajtó hihetetlen gyorsasággal s harsogó hangjának egész erejével röpitette szét a hirt a zsidó gyerek vallomásáról. A gyűlölettől izzó lelkek nem türtek semmi kétséget. A mit a zsidó fiu mond, a mit utoljára mond, az az igazság.
Hogy a fiu második vallomása miként készült: azt nem tudta a világ. A részleteket szentséges hivatali titok gyanánt őrizték. A hogy’ őrizni kellett volna legalább egyelőre magát a vallomást is.
Volt Bary vizsgálóbiró mellett irnok is. Az irnoknak kellett a szabályok szerint a jegyzőkönyvet vezetni. Se Barynak nem volt szabad irnoka nélkül, se az irnoknak a vizsgálóbiró nélkül jegyzőkönyvet vezetni vagy embereket meghallgatni. Ez volt a törvény és gyakorlat s a törvényes rendeleteken alapuló birói szabály. Igaz, hogy ezzel ebben a perben nem törődtek.
Az irnok neve volt: Péczely Kálmán.
Akkor ötven éves volt, tehát 1833 körül született Hernádon, tisztes magyar kálvinista szülőktől.
Rossz fiu volt. Serdülő korában már erkölcstelen útra tért. Elhagyta az 5-ik középiskolai osztályt, elhagyta szülői hajlékát is. Mint husz éves ifjú már korhely, kocsmatöltelék s veszekedő, dulakodó természetü volt. Később tolvajságra vetemedett. Erkölcsi bizonyitványában azt állitják róla, hogy többrendbeli lopásban gyanus s minden tekintetben rosszhírű egyéniség. Huszonhárom éves korában megismerkedett egy Takács Anna nevü nővel s ennek társaságában kegyetlenül meggyilkolt egy védtelen idősebb embert.
1856-ban cselekedte ezt. Bűnpörbe fogták. A gyilkosság mellett rablással is vádolták. A kihallgatások és tárgyalások alkalmával hidegvérrel ismerte be a gyilkosságot. Az 1857-ik évi május 21-én, tehát éppen azon a napon, melyen ő 25 év mulva a zsidó fiut vallatta, 15 évi sulyos börtönre itélte őt a kassai törvényszék. Az itéletet az eperjesi főtörvényszék 1857. évi deczember 22-én megerősitette s neki ez év deczember 29-től 1872-ik év deczember 29-ikéig fegyházat kellett szenvednie.
A legszebb kort, az élet fenséges örömeinek s gyümölcsöző munkásságának korát börtönben tölteni! Huszonhárom éves korától harminczkilencz éves koráig! Nőtől, családtól, jó emberektől, istennek szabad napfényétől s az élet minden boldogságától elzárva! Irtóztató bűn sulyának terhe alatt görnyedő lelkiismerettel!
Bűntársa, az asszony, hét évi fegyházat kapott.
A fegyházban valami boldogtalan túlbuzgó katholikus pap elhitette vele, hogy kegyelmet kap, ha vallását elhagyja s áttér a római katholikus vallásra. Megtette ezt is s 1859. évi április hó 14-én elhagyta ősei hitét is s áttért a római egyházba. De azért kegyelemről természetesen szó se lehetett.
Az illavai állami fegyházban töltötte az éveket. Erős, egészséges termetű volt. A fegyház orvosai azt tapasztalták, hogy elég erős arra, hogy a börtönbüntetés sulyosbitását, a hetenkénti bőjtöt is elviselje. A bőjt abból állott, hogy hetenként egy vagy két napon át csak kenyéren és vizen éljen s rabruhájában lábán vasat viseljen.
1867-ben, a mikor Magyarország s I. Ferencz József osztrák császár közt béke és kiegyezés jött létre, a magyar király koronázásának alkalmából sok rab kapott kegyelmet. Őt akkor se tartották arra érdemesnek. De a fegyházban nyugodtan viselkedett. Eléggé értelmes is volt. Irodabeli munkákat ügyesen végzett. Elvégre 1869. évi márczius 7-én kegyelem utján megszabadult. Tehát közel 13 évet töltött fogságban.
Mikor s miként jutott Szabolcsvármegyébe: nem tudom. Mikor 1872-ben a biróságot rendezték s államivá tették: ő akkor dijnoki foglalkozást kapott a nyiregyházi törvényszéknél. Később irnokká lett, s mint ilyent küldték ki Bary József aljegyző mellé a vérvád vizsgálatára.
Előbb én nem ismertem. Csak a nagy tárgyalás alatt volt alkalmam annyira-mennyire megfigyelni. Azt nem merem mondani, hogy jól megismertem. Se annyi időm, se annyi érintkezésem nem volt vele. Szürke feje, sápadt arcza, inkább sovány, mint telt termete, előrehajló feje s rideg, komor arczvonásai maradtak emlékezetemben.
Ő volt tehát a kis fiu vallatója.
A vizsgálóbiró május 21-én esti 7 órakor megengedte Recsky András csendbiztosnak, hogy éjjelre haza mehessen birtokára és lakására, Nagyfaluba. Nagyfalu alig 5 kilométernyire fekszik Tisza-Eszlár Ó-falutól, ettől északra. Hogy a csendbiztos otthon tölthesse ily közelben az éjszakát, ebben nincs semmi különös.
Különös azonban az, hogy kezére adja a kis fiut is, Sarf Móriczot, hogy vigye magával. Az a czélzata, hogy a fiut Recsky másnap vigye be Nyiregyházára, mint vizsgálati foglyot. A fiu nyugodtan ott maradhatott volna Eszláron, a hol a vizsgálóbiró is maradt. Elkülönitésére s letartóztatására ott is volt elég kényelmes helyiség. Mégis rábizta a csendbiztosra.
De hát ebben sincs még szokatlan dolog.
Azonban egyidejüleg jelentkezik Péczely Kálmán, az irnok is, hogy ő beteg, s betegsége czimén kéri, hogy eressze őt is haza Nyiregyházára a vizsgálóbiró. A biró ezt is megengedi.
El is megy Péczely. Csakhogy nem hazamegy, hanem ő is Nagyfaluba megy a kis fiuval és a csendbiztossal.
II.
(Recsky András, a csendbiztos. – Ősei, családja. – A magyar nemesség. – A vármegye státusai. – Móricz vallatása a csendbiztosnál. – A csendbiztos cselédei. – A vizsgálóbiró alaki törvénysértései.)
A csendbiztos Recsky András. Akkor 41 éves, nős, családos, birtokos, de zilált vagyoni viszonyok közt.
A család, melynek ivadéka, a hatalmas és előkelő magyar köznemesi családok közé tartozik. Ősi fészke: Recsk, Hevesvármegyében fekszik. Innen vette nevét is a család. Birhatta már az Árpádházi királyok korában is. A középkor utolsó századaiban már hatalmas volt a család. Egyik tagja, Miklós, már 1447-ben az országgyülésen képviselte a vármegyét. A vármegyék akkor, de még azután századokon át csak előkelő, nagybirtoku nemeseket küldtek a törvényhozásba. Heves- és Külső-Szolnokvármegyében három nagy falura terjedt ki a fiági Recsky-birtok. A nőági birtokok még terjedelmesebbek voltak.
Le egész a mult századig a Recskyek mindig kormányzó szerepet viseltek a vármegyében. Még a mult század első felében is László és András előkelő megyei tisztviselő volt. Ha nem csalódom, az utóbbinak volt fia a szabolcsvármegyei csendbiztos.
A tisztavérü nemesi családoknak sok erényük és sok gyengeségük volt. Erősek, büszkék, szabadok és függetlenek voltak; – hazafias, családi és hadi erényekben gazdagok. A hogy Walter Scott jellemzi a középkori skót várlakó urakat és nemeseket: olyan volt a magyar. A királylyal szemben bátor és joga védő. Az alkotmány csorbitását meg nem engedi. Szabadságait, kiváltságait életre-halálra védi. Faját tisztán tartja. Országát ellenségtől, töröktől, némettől szakadatlanul oltalmazza s vérét, vagyonát nem kiméli.
Voltak jobbágyai. Ezek fölött az alkotmány sok jogot biztositott a nemes urnak. Volt alkalma parancsolni, kormányozni, csaknem uralkodni. Edzett testalkat, vagyoni jólét, a szabadságharczokban hősiség, a vadászatokban bátorság, a közügyek vezetésében szabadság és függetlenség: ime ekként támadtak, igy fejlődtek köztük az erős egyéniségek.
Néha eltorzult a fejlődés. Vagy az agyban, vagy az erkölcsben hiba támadt. A vagyoni jólét tékozlássá, a hatalom zsarnokoskodássá, az önérzet gőggé és hetykeséggé, a függetlenség betyársággá fajult. A mult században rohamosan megindult korszerü haladással sok nemesi család erkölcse nem tudott lépést tartani. A törvények és intézmények egyenlősége véletlenül s készületlenül lepett meg sok családot s a meglepetés sok vagyont és sok családi jólétet semmisitett meg.
A hanyatlás végzete sodorta magával a szabolcsmegyei csendbiztost is. A nagy vagyon már szétzilálódott; a magasabb műveltség, a kenyérszerző és pénzhajtó ügyesség már a gyermek nevelésénél elmaradt; vadászat, lakoma, vidám társaság, szeszes italok élvezése már az ősi háznál megszokottá vált: el kellett fogadni a csendbiztosi állást.
Ez az állás pedig már az előkelőbb nemesi család sarjadékához nem volt egészen méltó.
A nemesség kormányzó működésének színtere a vármegye volt. A közférfiak három osztálya fejlődött ki itt.
Az első osztály volt a tisztviselők osztálya. Ezt az uralkodó latin nyelven magistratualisnak nevezték. Tisztviselő a mult század közepéig csak nemes ember lehetett. Hatalomban és fizetésben nagy különbség volt ugyan az alispántól, a vármegye kormányzójától kezdve le a megyei esküdtig, de azért minden tisztviselő voltaképen egy családot alkotott, mint a hadseregnél a tisztikar.
A második osztály volt a hivatalnokok osztálya. Ezt officialis statusnak nevezték. Ehhez tartoztak a segédhivatalok emberei, a kezelő személyzet tagjai; végül a szakemberek, a kik véleményt adtak, de a kiknek rendelkezési joguk nem volt. Ehhez tartozott a csendbiztos is, a kit egyik-másik vármegyében pandurkomiszáriusnak s pandurok hadnagyának is neveztek.
A harmadik osztály volt a szolgáló személyzet, a servilis status. Ezek voltak a vármegye huszárai, a börtönhajduk, a pandurok, a kézbesitők, a tiszti huszárok.
A pandurok voltak a vármegye fegyveres csendőrei és rendőrei. Nem tartoztak a hadsereg kötelékébe, de némi katonai fegyelem alatt állottak. Voltak lovasok is, gyalogok is. Ezek főtisztje volt a csendbiztos. Ezek üldözték a tolvajokat, rablókat, szökevényeket, utonálló betyárokat. Az elfogottak első vallatását ők végezték. Nem a törvény alapján, hanem a gyakorlatnál s gyakran a rossz szokásnál fogva. S bizony ők nem szőrmentében bántak mindig a tetten ért vagy gyanus fogolylyal. A hogy a durva, embertelen bánásmódról például még ma se lehet leszoktatni a német hadsereg tisztjeit és altisztjeit: ugy a pandurok közt is mindig akadt, a ki a fogolylyal kegyetlenül elbánt, mig csak bűnét öregében, nagyjában be nem vallotta. S ha igazi gonosztevővel bánt igy el: erre a vármegyék biróságai rendszeresen szemet hunytak. Természetesen sok ártatlan embert is ért és keseritett a kegyetlen durvaság, de sok panasz e miatt se történt, minthogy nehéz volt az eset bizonyitása s hosszadalmas az eljárás s a panaszosra nézve költséges és vesződséges.
Gyakran a csendbiztosok se voltak szelidebbek, mint pandurjaik. Sőt bátrabbak, mert több hatalmat és jogot éreztek kezükben. Az úgynevezett megyei közvélemény nem nagyon becsülte azt a csendbiztost, a kinek kezéből nyersen, éretlenül jutott a gonosztevő a biróság kezébe, de igen is nagyra tartotta azt, a ki a foglyot részletesen bevallott tényállás kiséretében adta át a vizsgálóbirónak.
Recsky Andrást eredetileg szelid vérmérsékletü embernek ismerte mindenki. De egyuttal pajkosnak és hetykének, s ha szeszes italt élvezett, házsártosnak is. Különös durvasággal vagy affélével soha se vádolták, hogy mesterkélt gyötrést alkalmazott volna azokkal szemben, kik hatalmában voltak, de annyira csendbiztos mégis volt, hogy fellobbanó hevében testi bántalmazástól ne tartózkodjék. A mint a zsidó fiu vallatása ezt meglehetősen megmutatta.
A fiu tehát a vizsgálóbiró kezéből ime mily különös két ember kezébe került.
Az egyik ember egykori gyilkos s kiszabadult fegyencz, a másik hetyke csendbiztos, a kinek a hatalmában levő védtelen ember gyöngédebb és finomabb jogaihoz alig van érzéke.
Bary József bizonyára jól ismerte a csendbiztost, de valószinüleg semmit sem tudott az irnok életének borzasztó titkairól. Lehetetlen föltenni, hogy erről tudott volna valamit.
De azért végzése törvénysértő rendelkezés, s indoka valótlan volt ugy, a hogy a jegyzőkönyvbe vette. Azt mondja, hogy Sarf Móriczot azért adta át Recskynek és Péczelynek, hogy vigyék be Nyiregyházára s adják át a királyi ügyészségnek. Ez nem igaz. Bakó Ignácz pandur világosan hallotta, mikor Bary a fiu átadásakor azt mondta Recskynek, hogy a fiut kihallgatás végett vigyék át Nagyfaluba. Ha a társadalom akkor azt megtudja: minden izgatottsága daczára tiltakozik az ellen.
Hiszen, ha a királyi ügyészségnek akarta átadni: ott volt a királyi ügyész, Egressi Nagy László kéznél, Tisza-Eszláron; – miért nem adta át annak?
És azután volt a kezén már letartóztatva négy vádlott: miért nem adta át ezeket? Miért csupán a kis fiut akarta átadni, a ki pedig mint nyomban kisült, nem is volt vádlott.
Történtek azonban furcsább dolgok is.
Alkonyat tájon indultak el a kis fiúval Nagyfaluba kocsin.
Négyen mentek. A csendbiztos, Péczely az irnok, a Móricz fiu s Bakó Ignácz pandur. Az úton nem beszélgettek.
A mikor Nagyfaluba értek a csendbiztos urilakához, a család már az ebédlőben az asztal mellett ült s vacsorálni kezdett. Az urnő nyomban széket mutatott Péczelynek s kinálta étellel. A kis fiút a konyhában hagyták.
Még tartott a vacsora, a mikor a fiút behivták az ebédlőbe. Épen sódar volt az asztalon, füstölt disznóláb. A csendbiztos odaszólt a fiuhoz:
– Eszel-e, kölyök, sódart?
– Nem eszem.
– Persze, zsidó vagy, te csak a hagymát szereted.
– Azt szeretem, de inkább meghalok, mintsem sódart egyem.
A fiuban erős volt az ó-hitü falusi szegény zsidók által belevert hit. Zsidónak sertéshust enni elkárhozás.
Vacsora után a fiut bevezették Péczely hálószobájába. Hogy itt mi történt: abból kevés tudódott ki. Nekem módomban lett volna utóbb a fiut kikérdezni, de szándékosan nem akartam. Hátha befolyást gyakorolt volna beszéde arra a meggyőződésre, melyet magamnak komoly gondolkozás után megalkottam. Nem akartam semmi idegen befolyást engedni magamra, a fiu igazmondásában pedig nem biztam.
Néhány részlet mégis kiszivárgott Péczely szobájának titkaiból.
Péczely azt kérdezte:
– Tudod-e, hol hálsz holnap?
– Nem tudom.
– Hát a tömlöczben. Ott legalább a kutya nem veszi ki kezedből a kenyeret. Ott rothadsz el, ha meg nem mondod az igazat, hova lett Eszter?
A csendbiztos vallomása szerint Péczely azt mondta a fiunak:
– Miért nem mondod meg, a mi történt? Holnap bekisérnek a tömlöczbe, különben pedig szabadon maradsz.
A zsidó fiu azt felelte a csendbiztos szerint:
– Félek a zsidóktól, féltem apámat is.
Voltak azonban tanúk is.
A csendbiztos egész cselédsége tudta: mi készül. Néhány nap óta egyébről se beszéltek a faluban s kivált a csendbiztos házánál, csak az eszlári esetről. Paraszt észszel mindenki azt gondolta, hogy csak úgy sül ki a véres eset, ha valamelyik zsidó gyereket veszik kemény vallatóra. Ime ezért hozták ide ezt a gyereket. A cselédség biztosan tudta, hogy az éjszakán át vallatás lesz. Kiváncsi lett: miként megy ez végbe?
A cselédek Péczely szobájába nem mehettek. Ott volt az első vallatás. Közvetlenül azt nem láthatták, nem hallhatták, de azért tudni akartak mindent, a mit csak megtudhattak. A fiatal kornak, a cselédszokásnak s az általános emberi természetnek kiváncsisága hajtotta őket.
Este volt, vacsora után, 9 és 10 óra közt. Péczely szobájának ablakja a kertre nézett. Függöny nem volt az ablakon, hanem a zsalu le volt huzva, de nem egészen. A zsalu vitorlái közt be lehetett látni a gyertyával világitott szobába, azért az ablak alá vonultak ki leskelődni a cselédek. Horik Kálmán parádés kocsis, Pálfi Jóska igás kocsis, Mozga Péter kertész, Zdanek Gergely mindenes, Mészáros Juli szobalány, Leskó Mária szolgáló és Szilvási Sára szakácsné. Mindannyian nem fértek az ablakhoz, egymást felváltva néztek be a zsalunyiláson, mindegyik csak egy-egy apró részletet láthatott és hallhatott.
A vizsgálóbiró egyiket se hallgatta ki. A végtárgyalás egy év mulva következett. Két kocsist, Horikot és Pálfit a védelem részéről nem tudtam feltalálni. Csak a többi cselédet lehetett a biróság előtt megkérdezni.
Az irnok, a csendbiztos és Bakó pandur határozottan tagadják, hogy a fiu ellen a vallatás közben bármily csekély testi vagy lelki erőszakot is alkalmaztak volna. A pandur csak annyit mond, hogy a csendbiztos azt mondta a beszélni vonakodó gyereknek:
– Már az apád elbeszélte az egész történetet!
Mozga Péter kertész magánkörben sok ember előtt részletesen elbeszélte, miként kínozták a gyereket, de a biróság előtt azt nyilatkoztatta ki a végtárgyaláson, hogy semmi kínzásról se tud semmit.
Zdanek Gergely azt adta elő a biróság előtt, hogy a mikor a gyerek Péczely előtt állt s vallani kellett volna, a gyerek mögött közvetlenül Bakó pandur állott kezében korbácscsal s a csendbiztos odaszólt neki a hallgató fiura czélozva:
– Üsd pofon!
Leskó Mária látta, a mikor a csendbiztos a fiu füleit megrázta, azután a fiut pofon ütötte s látta azt is, a mikor a pandur a fiut korbácscsal ütötte. Napok mulva ezt Leskó Mária elbeszélte egy máramarosi zsidó asszonynak, ki Nagyfaluban a csendbiztos keze alá került, ez az elbeszélés a csendbiztos fülébe jutott, a ki a leánycselédet erre szobájába hivta s ott bottal keményen megverte, testén öt véres sebet ejtett. A lány ezt nyomban elpanaszolta Árvai Jozéfa cselédtársának és sebjeit is megmutatta. Ezt az esetet Árvai Jozéfa is részletesen elbeszélte a biróság előtt. Azért verte igy meg a csendbiztos Leskó Máriát, a miért a titkot nem tudta megőrizni s eljárt a szája.
Mészáros Juli szobalány szintén ott volt a kertben hallgatózni, de nem fért közel az ablakhoz, négy-öt lépésre állt attól s igy nem látott, nem hallott semmit.
De a cselédek nem sokáig leskelődhettek. Fecsegtek, vihogtak, zajukat meghallotta a csendbiztos. Bakó pandurral haragosan kiment rájuk s ők szétröppentek, a sötétben szétfutottak.
A mint a fiuval Péczely szobájában készen voltak s Péczely vagy elkészitette már a hirhedt vallomást vagy legalább a fiunak fejébe verte: akkor átmentek az ebédlőbe az irnok, a csendbiztos és a pandur s vitték magukkal a fiut is. Itt ünnepélyes játékot hevenyésztek. Mintegy hitelesitették a fiú vallomását.
A csendbiztos berendelt egy csomó embert. Mozga Péter kertészt, Vigvári János dohányost, Bakó Gyuri pandurt és Szojár Anna dajkát. Ez utóbbinak azt mondta:
– Gyere be te is dajka, hallgasd meg a zsidó gyereket te is, hátha valamikor te is tanu léssz ez ügyben.
Valószinűleg ezt mondta a többinek is.
Ezeken kivül ott volt még természetesen Péczely az irnok, Recsky maga s Bakó Ignácz pandur. A gyereket kiállitották, Péczely felolvasta előtte a vallomást; vagy ő, vagy a csendbiztos rámordult: igy volt-e? A gyerek csak annyit mondott:
– Igy volt.
Ekkor már éjjel tizenegy óra felé járhatott az idő. Bakó Ignácz pandur rögtön felült a készen álló kocsira s áthajtott Tisza-Eszlárra. Ott az urak: Bary, a vizsgálóbiró, s Egressi Nagy László, a királyi ügyész, még fenn voltak, borozgattak s nyugodtan várták a hiradást. Megjött Bakó, átadta a leveleket s az urak nyomban kocsira ültek, s mentek át Nagyfaluba, folytatni a kihallgatást.
Bakó két levelet vitt Barynak. Az egyiket Péczely irta s igy szólt:
– Sarf Móricz, a kit a csendbiztos urral Nyiregyházára való bekisértetés végett magunkkal hoztunk, kevés idővel ez előtt önként jelentkezve, kérte magát ujólag kihallgattatni, azt mondván, hogy meggondolta magát, igazat akar vallani. Minthogy nagyon fontos dolgokat adott elő s azok folytán szükségessé válhatik, hogy a holnapi folytatólagos vizsgálatnál Eszláron többekkel szembesittessék, kérem azonnal ide átjönni és a találandókhoz képest intézkedni a felől, hogy bekisérhetjük-e Sarf Móriczot Nyiregyházára vagy sem. Azonnali válaszát mindenesetre kérem. Nagyfalu, 1883 május 21-én, estéli tizenegy órakor. Péczely.
E levél hátlapjára Recsky ezt irta:
– A tuloldalon felkérést én mint e járás csendbiztosa azért vagyok bátor kikérni, hogy az ügy pár óra alatt más fordulatot ne vehessen. Kelt Nagyfaluba, 882.21/V. Recsky csendbiztos.
Hogy Baryék mikor értek Nagyfaluba: biztosan nem tudni. Nem is fontos. Bizonyos, hogy éjféltájban már ott voltak.
Péczely aludt már akkor hálószobájában az ágyon. A kis Móricz is abban a szobában volt s a padlón feküdt öltözötten. Fejaljat és takarót nem kapott. Bary bekopogtatott a hálószobába s kérte a gyerek vallomását. Ez a vallomás Péczely feje alatt volt, a vánkos alá téve. Péczely gyertyát se gyujtott, az irást átadta szó nélkül Barynak, sőt álmos szemmel még azt se tudta bizonyosan: vajjon épen Barynak adta-e át, s aztán tovább aludt. Bary kivitte magával a gyereket is.
Igy beszélte Péczely a törvényszék előtt.
Bary nyomban elkezdte a kis fiu kihallgatását. Legalább a tanuk úgy adják elő.
A jegyzőkönyv felvételében és szerkesztésében Bary sok vigyázatlanságot árult el, sokban sértette az eljárás törvényszabta alakiságait.
Nem alkalmazott jegyzőkönyvvezetőt. Jegyzőkönyve szerint csak négyszemközt társalgott a gyerekekkel. Igaz, hogy nem igy történt, mert a kihallgatásnál jelen volt a csendbiztos is és a királyi ügyész is. De ez megint nincs a jegyzőkönyvben felemlitve. A mi természetes, minthogy törvény szerint ezeknek nem volt helyük a kihallgatásnál. A csendbiztos jelenléte épen megfélemlitő hatással volt a gyerekre.
A jegyzőkönyv fejezetében azt mondja a vizsgálóbiró, hogy a jegyzőkönyv kora reggel félkettőkor vétetett föl. Ez igaz lehet. A házbeli cselédek egyike s másika ugy beszélte, hogy hajnal felé lett vége a kihallgatásnak. »Hajnal felé« e szó alatt a magyar ember azt az időt érti, a mikor a hajnal már kissé szürkülni kezd. A közép Tiszánál május 22-én reggeli 3 óra körül, talán néhány perczczel előbb áll elő éjfél után ez az idő.
A gyerek tehát hajnalig nem alhatott.
Azt is mondja Bary jegyzőkönyve, hogy Móricz esti irásbeli vallomását Recsky András csendbiztostól vette át, ki előző nap estéjén készitette vagy vette fel azt. – A jegyzőkönyv egyik állitása se igaz. Móricz vallomásáról nem Recsky vett föl jegyzőkönyvet, hanem Péczely, s azt a jegyzőkönyvet se Recsky adta Bary kezébe, hanem Péczely. Ez őrizte a feje alatt.
Mindez jelentéktelen apróságnak látszik. De még se az. Jól tudta azt Péczely, Recsky és Bary, hogy Móricz vallomásában jogilag és erkölcsileg egy szó se igaz. Az eszükbe jutott kétségtelenül, hogy e vallatás története egykor kérdésessé válik, törekedtek tehát a törvényszerüségből annyit megmenteni, a mennyit lehetett. Az irnok nem nyomozhat, nem hallgathat ki, nem vehet föl jegyzőkönyvet. Ha valamit megtud is: tanusága csak magán ember tanusága. Ellenben a csendbiztos nyomozhat, s szükség esetén valami jegyzőkönyvfélét is készithet. Ezért fogta Bary Recskyre, hogy ez vette föl a jegyzőkönyvet.
Holott az irás Péczely irása, a cselekmény Péczely cselekménye és Recsky még csak alá se irta a jegyzőkönyvet.
Erről kölcsönösen megfeledkeztek.
Bary különben kiegészitette némileg a fiunak Péczely-féle vallomását. Bary előtt elmondta a fiu azt is, hogy Eszter kezében egy ócskás sárga kendő volt, s hogy abban ő gáliczkövet látott. Elmondta, hogy a lányka Kohlmájer boltjában volt, Huri Andrásné küldte oda föstékért. Elmondta, hogy »a koldus zsidó, kinek nevét nem tudom, – ugymond, – de annyit tudok, hogy Lökről jött Eszlárra, nagy fekete szakálu barna ember, két koldus asszonynyal, egy kis 2–3 éves fiuval jött pénteken délelőtt hozzánk«. – Végre elmondta a jegyzőkönyv szerint, hogy Nagyfaluban nem fenyegették és nem kényszeritették, s hogy Eszláron tegnapelőtt azért nem mondta el ezeket, mert félt, hogy apja elkergeti a háztól.
Kora reggel átvitték a fiut Eszlárra s ott később még egyszer kihallgatták. Még e napon be is szállitották a törvényszék székhelyére, Nyiregyházára.
Május 23-án délelőtt Korniss Ferencz, törvényszéki elnök törvényszéki ülést tartott. A tanács tagjai voltak az ő elnöklete alatt Russu Gusztáv és Gruden Ernő birák s Wouvermans Ferencz jegyző. Jelen volt a királyi ügyész, Both Menyhért is, a ki néhány nap mulva ez után öngyilkosságot követett el s meg is halt. Halála nem volt összefüggésben ez ügygyel.
A törvényszék hitelesitette Sarf Móricz vallomását. Ez a cselekmény a vármegyék régi büntető eljárási gyakorlata volt. Felolvasták a vádlott vagy tanu előtt vallomását s megkérdezték: igy vallott-e? Feleletét jegyzőkönyvbe vették.
A régi vármegye e birói cselekményt authenticatiónak nevezte. Szükséges volt ez, mert a régi vármegye is jól tudta, hogy kevés vizsgálóbiró akad, a ki a tanuk, vagy vádlottak nyilatkozatát tökéletes hűséggel tudná irásban tenni. Maga az itélő biró akart tehát arról meggyőződni, mit vallott az illető.
De husz év előtt már idejét multa, sőt egyenesen törvényellenes volt ez az eljárás. A büntető perek irásbeli tárgyalása megszünt már az előtt egy évtizeddel 1872-ben s a közvetlen igazság kideritésére a nyilvános, a szóbeli, az érdekelt személyek közreműködésével megtartott tárgyalás intézménye állott fenn.
A törvényszéknek ez az ülése nem volt nyilvános. Nem hirdették ki előre, nem is volt rá idő. Május 22-én este vitték a fiut Nyiregyházára s 23-án délelőtt már törvényszék elé állitották tanukép.
A fiu vallomása hat vagy hét embert gyilkosság vádjával terhelt egyenesen. Ezek közül nem idézett meg a törvényszék egyetlen egyet se. Nem is értesitett. Nem gondoskodott számukra védőkről sem. Az ő jogaik biztositására nem tett semmit. E jogok érdekében a fiuhoz nem intéztek se kérdést, se figyelmeztetést.
A törvényszék hitelesitési cselekménye tehát a törvényesség oldaláról nézve törvénytelen volt, büntetőjogilag pedig hiábavaló. Hiszen nyilvánvaló volt, hogy a fiu vallomását, bármennyiszer hitelesitsék is titkon, a nyilvános tárgyalás komoly birálat alá veszi s esetleg halomra dönti.
Miért tette hát ezt a törvényszék?
III.
(A szenvedélyes közvélemény hatalma a biróságok fölött is érvényesül. – Móriczot tanú létére elzárják. – Jogairól nem gondoskodnak. – Szentül hiszem, hogy vallomása Eszláron készült, Nagyfaluban csak elfogadtatták vele. – A szegénysorsu zsidógyerek rendszerint félénk.)
Felnőtt korom óta szakadatlanul azt tapasztaltam, hogy a legóvatosabban alkotott szakbiróságok se képesek arra, hogy a viharos és szenvedélyes közvéleménynek, ha ahhoz a hatalom is csatlakozik, ellenálljanak s a tiszta jogot, melynek önmagán kivül egyéb erőssége nincs, megvédelmezhessék. Ha minden biró vagyonilag független, bölcs s hősi lélek volna: akkor meg tudnák tenni. Olyan nemzet s olyan korszak pedig nincs, a hol minden biró ilyen lenne.
A törvényszékre rettenetes sulylyal rányomakodott a gyülölködő közérzés. Maga a biróság elnöke szentül hitte, hogy az eltünt lánykát igy vagy amugy a zsidók emésztették el. Sokan azt hitték, még a zsidóknak is érdekükben áll a biróság tekintet nélkül való szigorusága. S azután ritka ember az, a ki a gyanusitással s a nyilt rágalommal szembe mer szállani. A levegő tele volt azzal, hogy a zsidók vesztegetnek. Rotschild hozza a millióit s a világ minden zsidója összedugja fejét, hogy a bűntény nyomait eltüntesse. Az igazságügyek minisztere Pauler Tivadar volt, jogtudor, egyetemi tanár, de csupán elméleti jogtudós a gondolkozásnak minden önállósága nélkül. A vérvád babonája erősen befészkelt lelkébe, a birói függetlenséget egyébként se érintette volna, ebben az esetben pedig minden beavatkozástól nemcsak gondosan óvakodott, hanem valósággal irtózott is. A kormány tehát nem mérsékelte a biróságot, a közvélemény a gyanusak halálát követelte, a védelemnek a vizsgálat folyama alatt a törvények szerint egyáltalán nem lehetett szerepe. A megriadt eszlári zsidók fejüket vesztve, egy kitünő nyiregyházi ügyvédhez, Heumann Ignáczhoz tódultak védelmi segitségért, de eredménytelenül. Ő csak társadalmi és egyéni befolyását érvényesithette volna, de ő is zsidó volt s maga az a gondolat, hogy ő védőügyvéd is lehet az ügyben, már ellene uszitotta a sajtó egy részét s az izgatott közönség fenekedését.
A biróság mindent tehetett, nem korlátolta semmi.
Mást is tett azonban a törvényszék ama hitelesitési cselekmény alkalmával.
A közvádló királyi ügyész Both Menyhért szokatlan, sőt példátlan inditványt tett. Javasolta, hogy »Sarf Móricz vallomása netaláni visszavonásának vagy módositásának megakadályozása czéljából továbbra is felügyelet alá helyeztessék«.
Mi akart ez lenni?
Az, hogy a tanu fogságban legyen mindaddig, mig a biróság jónak látja. Hogy ne beszélhessen vele senki, a ki őt, az éretlen gyereket felvilágosithatná. Senki, a ki belé bátorságot önthetne, melyet belőle a nagyfalui éjjeli vallatás kiölt.
Igaz, hogy a királyi ügyész nem fogságot emlitett, hanem felügyelet alá helyezést. De hogy ez alatt mit érthettek: megmutatta a következés.
A törvényszék ily alakban nem fogadta el a közvádló inditványát. A felelősséget ily ostoba és gonosz cselekményért egyenesen elvállalni nem akarta. Kerülő útra terelte ezt a kérdést.
Tanut fogságba tenni: ezt még nem kisértette meg soha semmiféle nyers hatalom. Magyarország büntető biróságai előtt megfordul évenként legalább negyed millió tanú s ennek talán fele terhelő tanu. Ha ezt valamennyit fogságba helyeznék: minden középület tanúval lenne tele. A mi azt teszi, hogy csakhamar nem akadna tanu s megszünnék a büntető igazságszolgáltatás. Hiszen végre a vádlott megmenekülhetne akkor is, de a tanú nem. A tanút nyomban elzárnák, mihelyt valami bűnös cselekményről tud valamit. Hátha módositaná utóbb vallomását, hátha meg is változtatná: meg kell ettől óvni. Vasat kezére, lábára: el kell zárni négy fal közé; ne beszélhessen senkivel, ne beszélhessen vele senki. Minő kényelmes dolguk lenne a gonosztevőknek. Senki se lenne oly őrült, hogy tanúként lépjen föl ellenük.
De hát a kis zsidó gyerek sorsát eldöntötték. Más tanú nem akadt a vérvádra: ezt nagyon meg kellett őrizni.
A törvényszék az iratokkal együtt visszaadta a gyereket a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit akar. Csak arra figyelmeztette, hogy lehető gyorsan végezze vele intézkedéseit. – No hiszen gyorsan végezte. Több mint egy esztendőn és két hónapon át volt fogságban a tanu.
Május 26-án ujra kihallgatta Bary a gyereket. Arra volt kiváncsi, vajjon a templomból merre vihették ki a megölt leányka holttestét?
A templom szabad téren áll. Két oldalán utcza s közös libalegelő, mely nappal tele van gyerekekkel s járókelőkkel. A harmadik oldala is szabad tér, csak a negyedik oldalán van szomszéd, ha jól emlékszem: Lengyel Istvánné háza. De e ház háta mögött is szabadon át lehet látni, sőt átjárni is, mert sehol semmi kerités vagy sürüség nem gátolja a nézést vagy járást. Szinte becsületére válik a gyerek elméjének, hogy mégis tudott a vizsgálóbiró szavaira felelni.
Azt mondta, hogy ha az imaház ajtaján vitték volna ki a holttestet, a szabad mezőn legeltetők bizonyára meglátták volna a déltáji időben. Ugy gondolja tehát, hogy az imaház pitvarának ablakán adták ki a halottat, mert az ablak előtt egy szalmaboglya volt s ez némileg elfödte az ablak elejét.
A következő napon, május 27-én megint kihallgatta Bary. Ekkor a gyerek a veres cseréptányérról és a fazékról beszélt, melybe a lány vérét eresztették. Nem tudja: ezek hova lettek. Végül kijelentette, hogy hazamenni s otthon maradni nem akar, kéri tehát, ruhácskáját hozassák el Eszlárról.
Igy készült el a tanu fogsága.
A mit a törvényszék nem mert megtenni: megtette a vizsgálóbiró. Végzést hozott, melyben a gyermek előzetes letartóztatását megszünteti, de a fogságot számára elrendeli akként, hogy a fogházőrök hivatalos helyiségében legyen elhelyezve s szüleivel ne érintkezhessék.
A fogházőrök hivatalos helyisége, mint mindenki tudja, a fogház. A végzés ezt nem árulja el.
Három okot hoz fel erre a vizsgálóbiró. Az egyik ok az, hogy a fiu hazamenni nem akar. A másik az, hogy Nyiregyházán akar maradni. A harmadik ok az, hogy a zsidók őt, mint terhelő tanut, bizonyára bántalmaznák, ettől tehát meg kell védelmezni.
Mindebből természetesen egy szó se volt igaz. De ki ellenőrizhette a vizsgálóbiró titkos cselekményeit?
Az alkotmány szigoruan biztositja a kiskoru gyermek jogait. E jogok őrizője első sorban az apa. De az apával nem közölték a gyermek fogságát, tehát meg se kérdezték erre nézve. Ha az apa nem él, vagy őrült, vagy nehéz rabságban szenved: ott az árvaszék és a polgári törvényszék. Gondnokot nevez ki a kiskorú részére s ügyvédi segitséggel látja el. De senkinek se jutott eszébe a gyermek jogainak ekként való megőrzése.
Fogoly volt több mint tizennégy hónapon keresztül.
De hát hogy készült nagyfalui éjjeli vallomása?
A mit eddig erről elmondtam: azok csak külső körülmények. Hogy a gyermeket fenyegették, bántalmazták s rémitették: ennyit ezek a külső körülmények is bizonyitanak. Ez azonban még nem elég arra, hogy a dolgot tisztán megértsük.
A tanú elbeszélése egész összefüggő történetet foglal magában, melynek sok részletét a fiu se önmagától, se szüleitől, se másoktól nem tudhatta. Hiszen az egész történetet ugy általánosságban se tudhatta, minthogy az a maga egészében puszta koholmány volt, a fiunak képzelő ereje azt a történetet meg nem alkothatta.
De ki alkotta hát meg s mikor készitette s ki készitette el a fiu vallomását?
Nekem rendithetlen hitem volt s ebből sohase csináltam titkot, hogy a fiu vallomása ugy a hogy Péczely első irásában feljegyződött, nem Nagyfaluban készült. Hanem igen is készült május 20-án és 21-én még Tisza-Eszláron a vizsgálatnál ott szereplő egyéniségek pajkos tanácskozásaiban. Péczely készen vitte azt Nagyfaluba s neki és a csendbiztosnak abból állott minden feladata, hogy a kész munkát a fiuval elfogadtassa s aláirassa.
Vallomás, beismerés, tanu nem igazolja e hitemet, de tárgyi körülmények egész serege teszi azt valószinüvé. S a végtárgyaláson a lehetőség határáig törekedtem is hitemet külön jogi bizonyosságra emelni. Nem áltatom magam azzal, hogy egészen sikerült. Az ügy fordulata nem is ettől függött, tehát nem is kellett erőltetnem ezt a kérdést a végletekig. Hanem a tárgyi körülmények felsorolását mégis szükségesnek tartom. Hadd lássa a nyájas olvasó, hogy az érdekek és szenvedélyek által összekuszált esetekben néha mily nehéz a valódi igazság kideritése.
A fiu vallomása két lényeges részből áll.
Az egyik részben el van mondva a gyilkolási cselekmény története. Sarf behivja az eltünt leányt magához, onnan a koldus zsidó elvezeti az imaházba, annak a pitvarában a földre teriti, két metsző zsidó a lányt fogva tartja, a harmadik metsző nyakát elvágja, vérét cseréptányérba s aztán fazékba veszik.
Ez a cselekmény, ez az eset nem történt meg semmiféle alakban. Ennek minden részlete koholmány. Hiszen megkerült a szegény eltünt lányka holtteste, azon pedig semmi vágás, semmi metszés nem volt.
Ezt a mesét képzelődés szülte.
De hát kinek a képzelődése?
Ha a vallomás csak ebből állana: nem tartanám teljes lehetetlenségnek, hogy a fiu maga képzelte, maga koholta az egészet.
Anyaga volt hozzá. Hiszen a kis Samut, az ő öcscsét többszörös változatban, sőt egymásnak ellentmondó változatokban már ápril végétől kezdve tanitgatták erre a pajkos lányok. Az utczai fecsegés sok részletét kétségtelenül hallotta május hó folyamában a Móricz fiu is. Alkothatott tehát magának képet efféle esetről s azt Péczely előtt is elmondhatta.
De önként nem s jó szívvel se.
A gyerekre testi bántalom s lelki kénytelenség nyomakodott.
Hogy egykor a kínzó vallatás gyötrelmei közt a vádlottak minő képtelen dolgokat s minő csodálatos részletességgel vallottak magukra is, másokra is: azt az igazságszolgáltatás történetének ismerői minden mivelt nemzet multjából jól tudják. A boszorkányperek s az eretnekirtó szent inkviziczió perei tömeges adatot nyujtanak erre.
A gyerek ellen a régi multból ismert kínzó vallatást nem alkalmazták. Hogy fülét megránczigálták, pofon is ütötték s talán Bakó pandur a korbácscsal egyet-kettőt rá is huzott, a mint a tanuk beszélik: ez bizony még nem a történelmi kínzó vallatás.
De nem is az a kérdés, hogy a lelki és testi gyötrelemnek mekkora fokát alkalmazták valósággal. Van olyan elszánt, öntudatos s ezen kivül erős idegzetü ember, a ki irtóztató kínokat elvisel, semmint lelkiismerete s tudása ellenére koholmányos és veszélyes tartamu nyilatkozatot tenne. De van olyan is nagy számmal, ki a legkisebb kényszeritéstől is megretten s nyomban alkalmazkodik vallatói kényéhez.
A gyerek eszébe élénken bevéste Péczely azt a gondolatot, hogy ha nem beszél: börtönben fog elrohadni. A gyerek ezt elhitte, hiszen már rabként vitték Nagyfaluba s ott állott mellette a pandur is; – azt pedig már otthonról is jól tudta, hogy a ki mellett ott áll a pandur: az abban a pillanatban boldogtalan. De Péczely azt is a fejébe verte, hogy ha vall, nemcsak magát, hanem édes apját is megszabaditja a rettenetes vád terhe alól. Recsky pedig, a csendbiztos, az iránt oktatta meg, hogy apja már ugy is elbeszélt mindent, tehát ő, a gyerek, hiába titkolózik.
De mi volt hát az a minden, a mit apja elbeszélt? Más nem lehetett, csak az, a mi Péczely irásában föl van jegyezve. S Péczeli bizonyára gondoskodott arról, hogy az irás tartalmát a fiu megismerje.
A fiunak mégis kételkednie kellett. A vallomástól mégis vonakodott. Igy beszélik a tanuk is. De ha tanuk nem volnának is: akkor is igy kellett történni. Mert az bizonyos, hogy a fülránczigálás, a pofonütés s a kézben korbácsot suhogtató pandur nem lett volna szükséges, ha a fiu nem kételkedik, nem vonakodik, hanem készségesen beszél.
A fiu különben erkölcsileg éretlen volt. Egyéniségének egész jelleméről, gondolkozásának és vágyainak és erkölcseinek természetéről később fogok majd részletesen szólani, de már itt meg kell jegyeznem, hogy félénk, sőt gyáva természetü volt.
Tisza-Eszláron a gyáva, félénk, gyámoltalan, tehetetlen gyereket bandzsi gyereknek nevezik. Ilyennek rajzolta a biróság előtt Sarf Móriczot is mostoha anyja: Müller Léni. Azt mondta, oly gyáva volt, ha egy 6 éves vagy ha egy 4 éves bátor paraszt fiu szembeszállt vele: már annyira megijedt, hogy neki kellett közbelépni s nagy kamasz fiát a kis támadótól megmenteni.
E gyávaság nem egészen az idegek gyávasága.
A szegény zsidó szülők gyerekeiket már kis koruktól kezdve arra intik, arra oktatják, hogy a keresztyén gyerekekkel ne viszálykodjanak, azokkal szembe ne szálljanak, utjukból kitérjenek, mert azok erősek, bátrak, gorombák és nagy többségben vannak s ha czivakodnak, mindig a zsidó gyerek huzza a rövidebbet. A magyar gyerek már öt-hat éves korában lóra ül. Nyereg nélkül csak ugy szőrén üli a lovat. Az az állapot, hogy ő lóhátról nézheti a gyalogos szegény fiut s az öntudatlan önérzet, hogy ő már lovat is tud fékezni s az ő hatalma előtt a ló is meghajlik már: bizonyos elbizakodást, bizonyos foku hetyke bátorságot támaszt benne a szegényebb sorsu zsidó gyerekekkel szemben. De viszont ez is tartózkodóvá, szerénynyé, sőt gyakran félénkké lesz, ha amavval találkozik.
A gyerek, akár milyen állapotu szülők gyereke, mind egyenlő természetü. De nevelésük nem egyenlő. A falusi vagyontalan zsidó bizony engedékenységre, alázatosságra, szelidségre oktatja gyerekét. Ily nevelés mellett gyáva lesz a gyerek, ha idegzete erre különösen alkalmas.
Már most tisztán állhat előttünk a tanu lelkiállapota Nagyfaluban.
Éjszaka van. Idegen ház, idegen emberek. A gyerek magában van. A ki hozzá huzzon, vele érezzen, rajta segitsen: nincs senkije. Tudja, hogy rab s hogy viszik messze a városba, a börtönnek mélységébe. Apja, anyja nem segithet, hiszen azok is rabok. És azok is zsidók, pedig most a zsidók ellen közelget s fegyverkezik kemény, komor, borus tekintettel a törvény. Mellette a hatalmas csendbiztos, a kinek szavára pandur enged, kard villan, puska elsül, bilincs elzáródik. S mellette a pandur, az erőnek jelképe, magas termetével, zordon nézésével, kevély bajuszával, pattogó szavával, – kard az oldalán, pisztoly az övében, korbács a kezében.
Ő maga nyomorult, erőtlen zsidó gyerek. A ki megfutamodik otthon a libalegelőn a kisebb gyerekek elől is. S ime most ily emberek hatalmában vonaglik.
Mit csináljon?
A gyermekagy képzelőtehetsége erősebb, mint a felnőtté. Elképzeli azt a sorsot, a mely reá vár. Talán éhezni fog, talán kinozzák is, aludni nem hagyják, négy fal közé eltemetik s ott rohad el a börtönben.
De ha elfogadja és aláirja, a mit Péczely ad a szájába: akkor megszabadul maga is, apja is minden veszedelemtől.
Semmi hihetetlent se látnék abban se, ha ily rettentő lelki kényszerüség alatt maga a megrettent gyermekagy koholta volna ki lázas képzelődéssel a Péczely-féle vallomást.
Csakhogy annak a vallomásnak oly részletei is vannak, a melyek igazak, a melyeket kikoholni nem lehet s azokat vagy tudja az ember s akkor elbeszélheti, vagy nem tudja s akkor ki nem gondolhatja.
A lányka neve Eszter volt. Fején kopottas fehéres kendő, nyakán vöröses kendő, testén kékes szoknya, derekán és vállán fehéres kabátka. Ó-faluból jött a lányka, Huri Andrásnénál volt szolgálatban.
Ime ezek a részletek. Ezeket tudni kell.
Ám a fiu még ezeket is tudhatta. Hiszen száz paraszt lányka jár ilyen ruhában. De beszéde közben hallhatta is a fiu e részleteket.
De a fiu még azt is elbeszélte, hogy az eltünt lányka Kohlmájer boltjába ment föstékért s kezében egy sárga kendő volt s abban gáliczkövet látott. És azt is elbeszélte, hogy a koldus zsidó Tisza-Lökről jött Eszlárra.
Ezeket a részleteket pedig ő a tényleges viszonyok szerint nem tudhatta. Hiszen az eszlári felnőtt zsidók egyike se tudta. Még azok a lányok se tudták, a kik a kis Samu gyereket oktatgatták. Ezeket csak Bary vizsgálóbiró puhatolta ki nagy buzgalommal május 19-én, 20-án és 21-én.
Péczely a tanuk szerint esti 9 és 10 óra közt kezdett a fiu vallatásához s esti 11 órakor már készen volt a vallomási jegyzőkönyvvel is, a Baryhoz intézett levéllel is, valamint ez időre már a csendbiztos is megirta Baryhoz levelét.
Tehát másfél vagy legföljebb hétnegyed óra alatt készült mindez.
Péczely jegyzőkönyve egy folyamatu, igazitás nélküli összefüggő elbeszélés.
Ha a fiu saját képzelőtehetsége erejére támaszkodva beszél: beszéde zavaros, szakadozott, egyes részleteiben össze nem vágó. Péczelynek sok kérdést kell tenni, sok részletet összhangzásba kell hozni: a munka ily rövid idő alatt el nem készülhet.
A jegyzőkönyvnek nincs kelete.
Miért nincs?
Természetesen azért, mert elfeledték ráirni.
De hát miért feledték el?
Azért, mert a mikor készitették, még nem tudták, hogy a kis fiut mikor tudják rábirni, hogy azt elfogadja és aláirja.
Péczely azt vallja a biróság előtt, hogy a mint a fiu aláirta a jegyzőkönyvet, ő nyomban megirta Baryhoz a levelet.
Ámde e levél más tintával van irva, mint a jegyzőkönyv. A jegyzőkönyv, a mint én észleltem, Eszláron használt tintával, a levél nagyfalusi tintával van irva. Azt pedig mégis szokatlannak, indokolatlannak tartom, hogy a mely tollal és tintával irta Péczely a jegyzőkönyvet, a mely hosszu, – ne ugyanazzal, hanem más tintával irja ugyanott és ugyanakkor azt a levelét, mely rövidebb.
Ezekből a jelenségekből az a gyanúm támadt, hogy a gyerek vallomási jegyzőkönyvét már Eszláron készitették el s a nagyfalui kirándulásnak csak az a czélja volt, hogy azt itt a gyerekkel csak elfogadtassák és aláirassák.
Ezért maradt ébren Tisza-Eszláron Bary József vizsgálóbiró s Egressi Nagy László királyi ügyész. Ezért találta őket Bakó Ignácz pandur éjjeli 11 órakor indulásra készen. Biztosan számitottak arra, hogy a fiu a csendbiztosi kezekben és Péczely kezében olyan vallomást tesz, a milyen csak kivánatos.
Im ezek a jelenségek keltették föl bennem azt a gyanut, hogy Péczely jegyzőkönyve még Eszláron készült. Gondosan kerestem erre a végtárgyaláson a bizonyitékokat. Egyenes és közvetlen bizonyitékokat nem találtam. Péczely nem vallotta be. De ellenmondásokkal és valótlanságokkal teljes vallomása is csak gyanúmat erősitette.