HAJSZA A KOLDUS UTÁN.
I.
(A vádlottakat egymásután kihallgatják. – Kereken visszautasitják a vádat. – Alibit igazol mind. – A szüzesség fogalma. – Bukszbaum örökös imádkozása. – A zsidó irások. – Mit jelent a Krammolblü?)
Tanú már volt. A Móricz gyerek.
A gyilkossági vád is megvolt. Igaz, hogy holttestnek nyoma se mutatkozott. Élhetett az az eltünt lányka valahol erőben, egészségben. Elvihették magukkal kóbor czigányok is. Elbujdoshatott valahova maga a lány is. Vagy önként válhatott meg örömtelen életétől a Tisza hullámaiban. A víz néma. Nem is kiváncsi, nem is fecsegő. Nem árulja el, mi történik mozgalmas keblének mélységeiben. A folyam nem ott adja ki halottjait, a hol azokat magába fogadta. S nem is akkor, a mikorra várják. A folyam nem engedelmeskedő szolgája se a hatóságnak, se a biróságnak. Nem számit a becsületes megtaláló s a szerencsés felfedező jutalmára se. A zsidók tízezer korona jutalmat tüztek ki annak számára, a ki az eltünt lánykát élve vagy halva megkeriti. A Tisza lassu hullámai nem törődtek ezzel.
De a gyilkossági vád mégis megvolt. Hiszen a tanú látta, a mikor a lányt a zsidók földre teritették, nyakát elmetszették, vérét meggyüjtötték. Tehát a gyilkosságnak meg kellett történni.
A tanuságot pedig elhitte az egész világ. A sajtó minden nyelven gondoskodott arról, hogy a hol irni-olvasni tudó emberek laknak: oda eljusson a tanuság. A tanu bevallotta a csendbiztos előtt, megerősitette a vizsgálóbiró előtt, meghitelesitette a törvényszék előtt: minden kétségnek el kellett tehát oszlani.
Hogy minő titkos és tilos műveletekből állott az a tanuság: erről a világ nem tudott semmit. A kik a műveleteket kigondolták és végrehajtották: azok gondosan őrizték a titkot. Sőt szentül hitték a vérvádat. A tanuhoz nem férhetett senki. Jól el volt zárva ő a fogházban. Ő nem mondhatta el senkinek, mi történt vele a nagyfalui éjszakán.
Most már a vádlottakat kellett vallomásra birni.
Volt vádlott elég.
Ott volt Sarf József, a ki behivta lakásába a lánykát.
Ott volt Svarcz Salamon metsző, a ki elvágta a nyakát.
Ott volt a másik két metsző, a tarczali és a téglási, a kik a rugdalódzó lánykát lenyomva tartották a földön. – Ez a két ember egyelőre nem jutott a vizsgálóbiró kezére. Ezeket még elő kellett teremteni.
És ott volt a négy eszlári zsidó, a ki jelenvolt az imaházban a vérvételnél: Lusztig Sámuel, Braun Ábrahám, Veiszstein Lázár és Junger Adolf. – Ezeket nyomban vizsgálati fogságba helyezték ép ugy, mint Sarf Józsefet és Svarcz Salamont.
Volt azonban még egy vádlott. Ez a koldus zsidó. A rejtelmes alak, a nagy ismeretlen, a mesebeli bolygó zsidónak visszás képe, fonák alakja, a kinek se nevét, se hollétét nem tudja senki, s a kiről a tanu is csak annyit tud, hogy magas barna ember volt.
Ő vezette be a lánykát kezénél fogva az imaházba. Ő hát a főtettesek közé tartozik. Mig ő kézre nem kerül, a vizsgálatot befejezni nem szabad.
Az eszlári zsidókkal nem boldogult a vizsgálóbiró. Sehogyse akartak vallani. Egyáltalán nem ismertek be semmit. Sőt nagy bátorsággal beszéltek a vizsgálóbiró szeme közé, noha eleget szenvedtek s eléggé rémitgették őket.
Lusztig Sámuel akkor 40 éves volt, feddhetlen előéletü, családos, nős, 3 gyermeke; – szegény napszámos és vásározó zsidó. Volt egy kis házacskája Tisza-Eszlár Tót-faluban, melyet a községi előljáróság 150 forintra, mai pénzben 300 koronára becsült. Bizony kis ház lehetett. Ennyi pénzen csak egy jóravaló polgári zsöllyeszéket lehet venni a városban.
A tanu szerint ott volt a vérvételnél. De ő bátran ellene mondott a vádnak. Ott volt a templomban igenis az istentiszteleten, de 11 órakor hazament Vertheimer Farkassal együtt, ki szintén tót-falui lakos. Az eltünt lánykát nem ismerte, még név szerint se hallotta hirét.
A mikor pedig jó későn, az 1882-ik év őszén, október 18-án a vizsgálóbiró közölte vele, hogy a Móricz tanu őt is a vérvevők közt látta: egyenesen megmondta, hogy a Móricz tanu hazudik, beléje a csendbiztos verte ezt a terhelő vallomást. Látta a tanut május 22-én reggel, a mikor Nagyfaluból Eszlárra kisérték vissza, ugy össze volt a tanu verve, hogy alig tudott járni a maga lábán, görnyedve ment be, a mint kisérte a pandur a biró lakására. S nemcsak ő látta ezt, hanem Veiszstein Lázárné is, s ennek leányai is.
Nem volt szerencsésebb a vizsgálóbiró a többivel se.
Braun Ábrahám, más néven Brenner, 37 éves, nős, 3 gyermekkel, szegény napszámos, tiszta előéletü, egyéb vagyona nincs, csak egy lova és talyigája, ezzel fuvaroz. Ő Uj-faluban lakik, ott volt délelőtt a templomban, öt tanuval igazolta, hogy az uj-falui zsidókkal együtt ment haza 11 óra tájban. Az eltünt lánykát jól ismerte, de eltünéséről nem tud semmit.
Veiszstein Lázár 56 éves, csalás és sikkasztás miatt már büntetve volt, nős, 9 gyermeke van, feles bérlő gazdaságot folytat. Ott volt az istentiszteleten, de annak végeztével hazament Ó-faluba egy csoportban kilenczedmagával. A lánykát nem ismerte.
Junger Adolf 58 éves, 6 gyermeke van, mezei gazdaságot folytat, van háza és négy hold földje, multja tiszta. Esztert, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Szentül hiszi, hogy valahol most is él, mert a zsidók őt el nem emésztették. Tizenegy óra tájban ő is hazament az imaházból. Sok tanura hivatkozik, kik vele együtt mentek haza Ó-faluba. – A tanu terhelő vallomása hamis tanuság. Október 18-iki vallomásában azt mondja, hogy Nagyfaluban a csendbiztos erőszakolta ki azt a vallomást. Volt egy ibrányi származásu fogolytársa a fogházban. Ez beszélte neki, hogy Móricz vallatásakor mint letartóztatott vádlott, ő is Nagyfaluban volt a csendbiztosnál, s ő is látta és hallotta, miként erőszakoskodtak a tanuval. Volt még más két fogolytársa is: Hegymegi Sándor és Jámbor Pál nevüek. Ezeknek is elbeszélte az ibrányi fogoly a Móricz gyerek vallatását.
Sarf József, az egyházszolga, félvállról veszi a vádat s nyugodtan és bizonyos játszisággal utasitja el magától és a zsidókról. Október 17-én közli vele a vizsgálóbiró, mit beszél Móricz fia, a tanu. Azt felelte rá, hogy ha fia május 21-én ezt el tudta beszélni, hát akkor ápril 1-től május 20-ig miért nem beszélte el neki, az apjának? Ha pedig ő neki el nem beszélte, miként lehetne az ő beszéde igaz?
Svarcz Salamon a fővádlott, a ki a tanú szerint elvágta késsel a lányka nyakát. Ez miveltebb embernek látszik, mint akármelyik társa. Nem azért talán, mert többet iskolázott, hanem azért, mert többet észlelt, tünődött és gondolkodott. Akkor 37 éves volt, neje, 3 gyermeke és csekély házi butora. Előélete tiszta. Ápril 1-éről minden lépését tanukkal igazolja.
Emlékszik a koldus zsidóra is. Azt hiszi, emődi származásu volt Borsodvármegyéből. Ebben tévedett s e kijelentése utóbb az emődi zsidóknak sok zaklatást és sok szomoruságot okozott.
Lehetetlennek tartja a vérvádat. Október 18-iki vallomásában azt mondja, az egész eszlári hajsza nem egyéb, mint zsidóüldözés, az oroszországi zsidóüldözés folytatása. Azt hiszi, az eltünt lányka most is él és csak Ónody Géza eszlári birtokos rejtette el, hogy megöletését a zsidókra ráfoghassák.
Ónody Géza csakugyan eszlári birtokos s országgyülési képviselő volt akkor. A zsidók elleni gyülölködésben akkor erősen buzgólkodott s a törvényhozásban is ő hozta először nyiltan szóba az eszlári esetet. A vizsgálóbiró társaságában gyakran látták a vizsgálat folyama alatt. Pajkos mókázásként csakugyan beszélték akkor, hogy a lányka eltünéséről neki tudnia kell, vagy lehet valamit. Ez a hiresztelés jutott el Svarcz Salamon füleihez a tömlöczbe.
Vidéki tömlöczök lakói nincsenek elzárva teljesen a világtól.
A nyiregyházi törvényszék tömlöczében lehetett husz-harmincz fülke, de sokkal több elitélt vagy vizsgálati fogoly. A nagy perbe keveredett zsidók közül ugyan kettőt nem tettek egy fülkébe, nehogy egymással beszéljenek s talán összebeszéljenek, de mindegyiknek volt három-négy idegen társa. Több-kevesebb folytonosan. S a társak folyton váltakoztak. Egyik szabadult, vagy központi börtönbe került s jött helyette másik. S a ki jött: az mindig hozott hirt a külső világból.
Ám akkor mindenki a vérvádról beszélt Magyarországon. Ura, szegénye, férfia, asszonya, örege-apraja alig talált egyéb társalgási tárgyat. Az a rab, a kit eszlári zsidóval zártak össze, kifogyhatatlan volt az e fölött való beszélgetésben. Az emberek agya bőven termette az ötleteket, föltevéseket, elméleteket. A rabnak egyébre sincs ideje, mint tünődésre s ha társa van: beszélgetésre. Ebből áll minden tevékenysége s egyuttal minden vigasztalódása is.
S nemcsak a rabok társalognak egymással, hanem a tömlöcztartók, a felügyelők s az őrök is társalognak a rabokkal. Sok jó ember, sok érdekes alak, sok különös egyéniség van a rabok és gonosztevők között. És sok különösség, sok képzeletingerlő részlet az egyes bűncselekményekben. De semmi se érdekesebb, mint az, a melyben szüz lány szerepel. A mit költészetnek nevezünk, a mi művészet van a világon: az őskortól kezdve abban mindenütt nagy szerepe van a szüzesség fogalmának. Nem csupán a keresztyén kornak szüzanya-képe tette gazdaggá és termékenynyé ezt a fogalmat. A fogalomnak rejtélyes bája és titokkal teljes fensége évezredekkel előzi meg a keresztyénség korát. Szüz lánynak vérét venni, keresztyén lánynak vérét vallási szertartásokra felhasználni: lehet-e gondolat, mely jobban izgatná az agyat, nagyobb tevékenységre buzditaná a képzeletet s inkább megoldaná a nyelveket, mint ez?
Bizony nem mulik el olyan nap május végétől kezdve álló esztendeig, hogy a nyiregyházi tömlöczben mindenféle rabok és fogházőrök, zsidók, keresztyének, tömlöcztartók, bejáró családbeliek órákon át ne az eszlári esetről társalogtak volna. Urak a vármegyeházán, birák a törvényszéken s rabok a tömlöczben csak ezzel üzték az időt és unalmat. S a börtönök lakói gyakran sokkal jobban ismerik a valódi igazságokat, mint az igazságszolgáltatás intézői.
Svarcz Salamonból a börtönbeli tudás s a börtönbeli sok tünődés beszélt. Noha volt az ő lelkében valamely csodálatos buzgóság is, melyről lesz alkalmam később szólani.
A vérvád babonája némely vidéken ugy szól, hogy a metsző feladata a keresztyén szűznek vérét venni. A hány metsző tehát április 1-én Eszláron volt: mindazokat a vádlottak sorába kellett iktatni. Csupán azért, mert metsző s mert április 1-én ott volt.
Ilyen metsző még három volt.
Taub Emanuel volt az egyik, a ki április közepéig eszlári metsző volt, de azután Polgárra költözött s a ki helyett választottak épen ápril 1-én uj metszőt. Taubot hamar megkeritették. Május 26-án már ki is hallgatták. Fiatal, 28 éves, nős, vagyontalan s eddig tiszta előéletü. Tagad minden vádat, az eltünt lánykát hirből se ismerte. Az ápril 1-én történtekre, az istentiszteletre, ebédre, az egész délutánnak és az estének miként lett eltöltésére nézve ugy beszél, mint a többi tanu.
Vizsgálati fogságba jutott nyomban.
A gallicziai náj-szandeczi metsző volt a másik. A neve Bukszbaum Ábrahám, 26 éves, nős s már van két gyermeke. Huszonhárom éves koráig Gallicziában lakott, azután kóborlásai közben elvette a tarczali rabbinak, Spirer Jakabnak leányát feleségül, egy évig Sárosmegyében Komárnyikon lakott, azután Tarczalra költözött s onnan ment át gyalogszerrel Eszlárra pályázni. Legutóbb már ibrányi lakos volt s onnan kisérték a vizsgálóbiró kezei alá. Egyetlen szót se tudott magyarul. Csak a lengyel és rusznyák nyelvet értette s a német nyelvnek galicziai zsidó változatát.
Fiatalsága daczára vagy talán fiatalsága miatt igen buzgó, áhitatos lélek volt. Még nem rég került ki a jesivából. Fogolytársainak valóságos gyötrelme volt. Magyarul nem tudván, velük nem beszélhetett. Egész nap nem tett egyebet, mint imádkozott. Heteket, hónapokat töltött el imádkozásban. A mit kis gyerek korától kezdve tanult a szentirásból, talmudból, imakönyvekből: azt hadarta örökké. Héber, lengyel, német keverék nyelvvel örökké tele volt a szája. Mint később kitünt, sok erély és határozottság lakott lelkében. Az ellene támasztott vérvád ellen lenéző gúnynyal, néha haragosan, néha vidáman tiltakozott. A zsidók egyetemes üldöztetését látta a vérvádban. Buzgón hitte, hogy Izrael istene megvédelmezi őt is, hitsorsosait is, ha ő folyton imádkozik. A magyar faj nem imádkozó nép. A kéregetés nem természete s még istenhez is röstel minduntalan könyörögni. Volt a galicziai metszőnek néhány fogolytársa, a ki őt a sok imádkozásért folyton szidta, egyszer s másszor meg is rázta. Mit alkalmatlankodik annyit az égben? Mit zaklatja örökké a jó Istent? Miért nem mulattatja inkább fogolytársait? Lassanként a tömlöczben megtanulta jól a magyar nyelvet. Több mint egy év alatt volt ideje hozzá elég. De mihelyt magyarul tudott beszélni: abbahagyta az örökös jajgatást.
A harmadik metsző volt a téglási Braun Lipót vagy Lőbi. Ezt nem találták meg hamarosan. Nem volt már Tégláson. A debreczeni törvényszék vizsgálóbirája kihallgatott minden téglási zsidót, senki se tudott róla hirt mondani. Ott volt, eltünt, nyoma veszett. Avas észjárásu vallástanitók azt hirdetik, hogy a földi élet csak bujdosásból áll. A vagyontalan, szegény zsidókra egészen illik ez a tanitás. Ez a Braun három évig lakott Tégláson, onnan áprilban elköltözött Udvariba, a szomszédos Szatmár vármegyébe községi metszőnek s ugy elköltözött, hogy négy-öt hét mulva már Tégláson egy árva lélek se akadt, a ki tudta volna: hova lett. Egy ember nem volt, a ki törődött volna vele. Nem hagyott Tégláson senkit, a kivel tudatta volna, hova megy, merre jár, hol hajtja le fejét. Még nőtlen ember volt, 27 éves, de a sok áhitat és nélkülözés miatt már 40 évesnek is beillett volna. Egészen afféle embernek látszott, a minőt Mózes IV-ik könyvének hatodik részében nazareusnak nevez.
Nagyon sok dolgot adott a vizsgálóbirónak.
A vérvádat ridegen utasitotta el magától, de találtak nála egy csomó zsidó apró betükkel irt ákom-bákom kéziratos levelet. A vizsgálóbiró és barátai nagy titkokat sejtettek ezekben.
De hát ki forditsa le ezeket magyarra?
Braun Lőbi ugyan szivesen leforditotta volna, de neki nem lehetett hinni. S más zsidónak se akartak hinni. Kerestek valami tudós papot vagy barátot, a ki értse a zsidó nyelvet.
Van néhány ilyen tudós pap és tanár Magyarországon minden keresztyén magyar felekezetnél, csakhogy ők is csupán a nyomtatott héber betüket tudják olvasni, de a kéziratok arabos héber kusza vonásaihoz nem értenek. Utóbb mégis találtak egyet, valami dr. Karsz Lólion nevüt, de az is azt felelte, hogy a kéziratok rasi-rabbi féle betükkel irvák, ebben pedig ő nem eléggé jártas, hanem egy kőszegi benczésrendü barát, Paulus Stern, ebben is jártas, forduljanak ahhoz. Utóbb is valamelyik rabbival kellett lefordittatni, a mikor kisült, hogy a levelek csak áhitatos üres vallási bölcselkedésről szólanak, sőt nagy részük csupán jesivabeli tanulók irásbeli gyakorlata.
Mindez csekélység.
Hanem találtak még Braun Lőbinél a házkutatás alkalmával egy kis szennyes papirba csomagolva bizonyos sárgásbarna, vöröses port is, melyről első tekintetre is látszott, hogy ez száritott és porrá tört vér, – ha pedig vér, más vér nem lehet, mint embervér s minthogy metszőnél találták, tehát bizonyára keresztyén szűz vére. Talán épen az eltünt lányka, a szegény Eszter vére!
Nosza meg kell vizsgálni a leleményes ész egész hatalmával, a tudomány minden fegyverével.
A papiroson irás is volt. Két szó volt ráirva: Krahhmol-blű. Ennek értelmét kellett először megfejteni.
E két szó nem magyar, nem is német, nem is latin. Eddig elért a vizsgálóbirák, királyi alügyészek, irnokok és csendbiztosok tudománya. Volt egy börtönőr, a ki értette a rusznyák nyelvet. Ezt is megkérdezték. Az ő szláv nyelvbeli tudománya se tudta a szavakat megmagyarázni.
Egyszerü dolognak látszott Braun Lőbit magát megkérdezni. Övé az a barna vöröses por, ő irta a papirra azt a két szót, neki csak tudnia kell mindent.
Tudott is. Meg is mondotta, hogy az a por vérzés ellen való gyógyitó szer, pénzért árulják a gyógyszerészek, ő is ott vette azoknál nyolcz krajczárért, egyéb neve pedig nincs, mint krahhmol-blű.
Dehogy hitték el egyetlen szavát is. Olyan egyszerü és világos volt ez a megoldás, hogy ezt a vizsgálóbirói észszel már ennélfogva se lehetett volna elfogadni. Félti a vádlott a bőrét, azért beszél igy, azért akarja a biróságot félrevezetni.
Pedig hát a metszőnek igaza volt.
Mikor a csecsemőt körülmetélik, a megsértett testrészen vérzés támad. Erős vérzés, melyben igen gyakran elgyengül a csecsemő, néha meg is hal. A vérzés elállitására ősi időktől fogva bizonyos szereket szoktak használni. E szerek közé tartozik a sárkányvér is, melyet e néven árulnak a gyógyszerészek. Nem sokat érő szer, ma már nem is használják sürüen, de a tanulatlan metszők és a körülmetélők egyike s másika ma is ragaszkodik hozzá.
Valami gyanta ez. Rokonságban van azzal, melylyel a hegedüvonót kenik. A molukki szigeteken tenyészik egy pálmafaj, melynek a neve Calamus Draco vagy Daemonorops Draco. Valószinüleg alakja után s az alakjához kapcsolódó népmesék és a babonák után adták rá ezt a nevet. Az is lehet, hogy eredetileg a molukki vadak a maguk nyelvén nevezték el olyképen, hogy azután a tudósok belevették nevébe a sárkányt. Ennek gyümölcséből izzasztják ki a nedvet, a melyet, ha megsürüsödik, megsárgul, megbarnul és porrá törnek: vérzés csillapitására gyógyitó szerül alkalmaznak. A gyógyszerkönyvekben latin neve: sangvis draconis, magyarul: sárkányvér.
De hát hogy lett ebből Krahhmol-blű vagy Krachmol-blö?
Ez is egyszerü.
Az északmagyarországi ó-hitü zsidó se magyarul, se latinul nem beszél, hanem beszél németül. Németül a sárkányvér: Drachen-bluth. Csakhogy a galicziai és északmagyarországi zsidók német szójárása valami különös, furcsa, megmagyarázhatlan torzitás. A Drachen szót átalakitja Krahhmol vagy Krachmol szóvá, a Bluth-ot pedig Blü vagy Blö szóvá. Igy lesz Drachenbluthból Krahhmol-blü.
Volt Nyiregyházán egy tanult, értelmes gyógyszerész, Korányi nevü. A törvényszéknek ez szokott a szakmájabeli kérdésekben véleményt adni. Megkérdezték ez esetben is. Adott is okos és alapos felvilágositást, a mely azonban igazolta volna Braun Lőbit. A mellett kisült, hogy ez a gyógyszerész is zsidó volt valamikor, vagy legalább apja-anyja volt zsidó. Nem lehetett tehát hinni neki se. Elküldték tehát a vöröses-barna por egy részét a műegyetemhez, az országos fővegyészhez, dr. Felletárhoz. Ő se mondhatott mást. Abban a porban nyoma sincs a vérnek, nyoma sincs a szűz lány vérének.
II.
(Fölkutatják a sirokat. – Az emődi zsidók. – Az alibi. – Az elfogott koldus zsidók serege.)
Másutt kellett keresni a bűntény tárgyi jelenségeit. Minthogy azonban effélék semmi irányban sem mutatkoztak: elő kellett teremteni valahonnan a koldus zsidót.
Pedig megvizsgálták a temetőket is.
Április elseje óta csak két hónap telt el. A keresztyének temetőjében levő minden ujabb sirhalomnak eredete, ideje és kora kétségtelen volt. De a babona szerint a zsidók ide nem is temettek volna senkit. De az eltünt lányka holttestét valahova mégis el kellett temetniök. Máshová nem, csak a zsidó temetőbe.
Kimentek hát oda. Birák, pandurok, előljárók, orvosok, napszámosok, tanuk, kiváncsiak. Föl kell ásni a sirokat. Valahol ott lesz a lányka.
Három ujabb ásatunak látszó sirhalmot találtak.
A legujabbról azt mondta Sarf József, hogy azt ne bántsák, ő temette oda 1882. évi január 30-án kilencz napos csecsemőjét. De azért csak felbontották a sirt. A gödör fenekén a puszta földön egy kis szalmán feküdt a kis csecsemő oszló-bomló maradványa egy ócska kis teknővel letakarva. A régi zsidók egyszerüségével s a szegény ember pénztelenségével történt a temetés. A szakértő orvos megvizsgálta a kis hullát s legalább hét napos s legföljebb 14 napos csecsemőnek találta.
Tovább kutatták a sirokat.
A zsidók bebizonyitották, hogy 1882-ben január elsejétől május végéig nem volt több halottjuk, csak Sarf József csecsemője. Az 1881-ik évben nem volt egy halottjuk se. Az előző 1880-ik év junius 7-én temettek utoljára. A sirhalom alakja is megbizonyitja ezt. Minek tehát felturni a régi sirokat, fölzaklatni a porladó tetemeket? Hiszen a föld megmutatja, hogy április elseje óta, a mikor a lányka eltünt, egyetlen kapavágás se történt a zsidók temetőjében.
Igy beszél az igazi szakértő, a mezei munkás gazda ember. A ki ássa-vési a földet s naponként nézi, hogy az ujonnan ásott föld hantjai miként mállanak, miként sülyednek, miként telnek meg lassanként gyommal, fűvel, vadvirággal s mennyi idő alatt heged be a földnek sebje, melyet rajta ásó, kapa, ekevas ütött. Ismeri a különböző talajok és füvek természetét. Agyagon, kavicson, televényen, égevényesen miféle fű mennyi idő alatt fogamzik, miként nő fel s mi sorsa van télen is, nyáron is?
A falusi előljárók, tanuk, parasztok jól látták, hogy a temetőben nyoma sincs uj ásásnak. Ám a vizsgáló biróság emberei és szakértői másként látták a dolgot. Az ő elméjüket tompává, de egyuttal furfangossá is tette az a töredékes tudomány, a mely oda beleszorult. Ők még a vakondturásokat és hangyabolyokat is felturták: nincs-e ott az eltünt leánykának vagy keze, vagy lába? A paraszt csak a fejét csóválta. Az urakkal nem akart kemény vitába keveredni. Ő jól tudta, hogy földszinéhez közel vakandturásban vagy hangyabolyban rothadó testrész hónapokig meg nem maradhat. A falusi kutyák dülőföldek messzeségéből megérzik a szagát, oda mennek, kikaparják s megeszik vagy elhordják onnan. S aztán a tavasz meleg napjaiban a hangyák, a pondrók s az apró skarabeuszfélék is nagy hirtelen szétszedik a hullarészeket.
Mindegy. Az urak töviről-hegyiről elkutattak a temetőben mindent. Fölástak még nem régi ásatunak látszó két sirt is s a mikor a szakértő orvos azt mondta, hogy ezek halottjai legalább egy év óta pihennek ott: csak akkor hagyták abba a többi sir felbontását.
De hol van hát a koldus zsidó?
A vizsgálóbiró az emődi zsidók közt kereste a koldust első sorban. Svarcz Salamon metsző szava terelte figyelmét az emődiekre.
Emődön sok zsidó van. Több mint 22 család. Alig képzelhető akkora szigor, a melyre akkor a biróságok tagjai feljogositva ne érezték volna magukat. Oktalan és törvénytelen szigort alkalmaztak az emődi zsidók ellen is.
Kit kellett Emődön keresni és megtalálni?
Azt a zsidót, a ki szegénysége miatt koldulni s koldulás végett faluzni szokott. Tehát a vagyonos, birtokos, háztulajdonos, boltos kereskedő zsidókat nem lett volna szabad, mert nem volt szükséges zaklatni.
Békességes időben igy is történt volna. De ha a társadalom zúg és gyülölködik: akkor más a rend.
Gyanuba fogtak minden zsidót tekintet nélkül. Mindenkit arra hivtak fel: bizonyitsa be, hol volt április 1-én.
A büntetőjogban ugy hivják ezt: alibi.
Nagyon kevés ember van a világon, a ki hónapok mulva idegen tanukkal alibit tud igazolni. A királyok, a katonák, a kórházi betegek, a rabok, tömlöcztöltelékek, kisebb fajta hivatalnokok meglehetősen tudják igazolni, hogy hónapok előtt valamelyik napon hol voltak vagy hol nem voltak, de más emberfia nagyon nehezen. Az utazó ügynökök, mintaárusok, tőzsdelátogatók, még vezetnek valamelyes jegyzéket, hol töltik napjaikat; – számlákból, megrendelésekből, körlevelekből sok elmult napjuk miként lett lefolyását meg tudják bizonyitani, de a falusi kis gazda vagy kis szatócs erre nem igen képes. Ő csak néhány különös esemény után tudja magát a régi elmult napok iránt tájékozni. Nagy ünnep, születés, halál, keresztelés, lakodalom, jégverés, tüzi veszedelem, biróválasztás, szüret s néhány efféle esetet megjegyez s az ily napról megtudja mondani, hogy otthon volt-e vagy másutt. Az ily napról gyakran még idegen tanura is tud hivatkozni. De ezzel aztán vége is van minden történettudományának.
Az emődi zsidókat juniusban faggatták, hogy állitsanak tanukat arra, hol voltak április 1-én? Természetesen vagy husz nem tudott állitani, mert maga se tudta bizonyosan, hol volt.
Ez mind valamennyi gyanus lett. Fogságba velük. Néhányat több-kevesebb ideig a fogságban is felejtettek. Egyelőre a varju se károgott utánuk.
Nem lehet biztosan meghatározni, hány kóborló koldus zsidót fogtak el e napokban az ország különböző részein. A rendőrkapitányok mintha versenyre szálltak volna egymással: ki tud minél több koldus zsidót összefogdosni.
Elfogtak egy Reisz Mihel nevüt. Éhes volt és rongyos. Gallicziai czajkovai származásu, egyetlen szót se tudott magyarul. Mig szabadon járt: mindig sirt. Mikor elfogták: azóta mindig nevetett. Megkérdezték: miért nevet? Azt felelte: soha se volt olyan jó dolga, mint a mióta rab. Kialhatja magát kedvére s mégis kap enni. – Néhány nap mulva kilökték, kolduljon tovább.
Jött névtelen levél, mely tudatta, hogy az eszlári koldus zsidó Ózd-Vasváriban van, a neve: Juhszem. Furcsa név. Héberül hangzik, de magyar szó. Elemeire bontva azt jelenti: juhnak a szeme. Bizonyára csufnév vagy költött név. De azért keresték nagy buzgósággal.
A karczagi főkapitány valami csavargó oláh embert fogott el. A neve volt Makszim Lauli. Nem tudta bizonyosan: oláh-e, zsidó-e, czigány-e? Senki se tudott vele beszélni, Mit csináljon vele? Bűnösnek nem találta, csak szegény kéregető volt. Legjobbnak találta azt a megoldást, hogy elküldi Bary vizsgálóbirónak. Előbb azonban megkérdezte távirattal: van-e rá szüksége? Bary azt felelte: nincs.
Efféle mókát gondolt ki Székes-Fehérvár főkapitánya is. Talált egy Svarcz Baruch nevü bujdosó zsidót. Elfogta nyomban s egyebek közt megkérdezte tőle, mi a foglalkozása? Azt felelte, hogy ő tudja könyvnélkül a talmudot. Talmudot? Minden rendőrkapitány tud annyit, hogy a talmud a zsidók könyve, a zsidók titkainak gyüjteménye s a ki azt tudja, az már ennélfogva megérett arra, hogy az eszlári vizsgáló urak kezére kerüljön. Rögtön elfogatta s fényképező elé állitotta a zsidót s fényképét elküldte Barynak azzal a hivatalos kérdéssel vajjon a zsidót is ne küldje-e utána?
Bary erre is azt felelte: nincs szüksége rá.
Galliczia csak ugy ontja Magyarországra a koldus zsidókat.
Egy Rózenblűth Májer nevü koldust is elfogtak. Strzyrovi származás Gácsországból, ötven éves, nős, hat gyermeke van, otthon rőfös-kereskedő volt, de tönkrejutott, most Magyarországot járja, s helyet keres, a hol letelepedhessék. Kéregetésből él.
Elfogtak egy Czukkermann Lipót nevü gácsországi zsidó koldust is. Dinovi születés. Ez is ötven éves volt. Ennek is volt neje és négy gyermeke. Ez már igazi koldus, mert a zsidó tanitói pályára készült.
Mind a kettőt hazakisérték Gácsországba.
III.
(Róth Borbála koldus zsidóasszony. – A ki meg akarja javitani a világot.)
Volt Tisza-Eszláron a lányka eltünésének napján egy koldusasszony is. Ezt is föl kellett keresni a nagy világban. Ő is ott delelt, ott tanyázott a templomszolga lakásán, neki is látnia, tudnia kellett valamit. A nyomozásokat szinte vidám munkának lehetne tekinteni, ha annyi bánatot és szerencsétlenséget nem okoztak volna sok embernek.
Junius 9-én egy ismeretlen zsidóasszony jelent meg Tisza-Eszláron. Már három nap előtt találkozott véletlenül özvegy Solymosi Gábornéval, született Jakab Erzsébet tisza-eszlári lakossal, az eltünt lányka rokonával. A találkozás Bodrog-Kereszturnál történt az országuton. A gyalogosan levő két asszony csakhamar beszélgetésbe keveredett s a zsidónő nyomban az eszlári eseményre forditotta a szót. Azt mondta, hogy ő is zsidó, még pedig bábaasszony, s jó, hogy április 1-én nem ment Tisza-Eszlárra.
Solymosi Gáborné nem sokat adott erre a beszédre. Azonban három nap mulva az asszony csak megjelent Eszláron. Találkozott az utczán egy Nagy Miklós nevü 12 éves fiuval, megkérdezte tőle, melyik házban lakik az eltünt lányka édes anyja, Solymosi Jánosné s két krajczárt igért a fiunak, ha megmutatja a házat.
A fiu megmutatta.
A zsidó asszony bement Solymosinéhoz, keresztyén kálvinista vallásunak mondta magát, előhozta a szegény Eszter eltünését s könyező szemekkel fejezte ki részvétét és sajnálkozását. Együtt sirt a busuló anyával.
Később azt mondta, hogy ő még reményli, hogy a szegény lányka előkerül. Ő ismer Máramaros vármegyében egy tudós asszonyt, menjen el Solymosiné oda, ő szivesen elvezeti hozzá, s ha annak elpanaszolja baját: az élve vagy halva megkeriti a lánykát. De a lányka ingéből vigyen magával egy darabot, mert a tudós asszony csak annak segitségével boldogulhat. Addig is pedig, mig oda jár, a lánykának egy ingét ássák el a földbe, rakjanak föléje nagy tüzet s az égjen addig, mig csak az eltünt lányka meg nem kerül.
Ez bizony ostobaság, közönséges babona.
A zsidó asszonyok nem igen babonásak, de a kálvinista magyar asszonyok se. Nem is adott Solymosiné az egész beszédre semmit. Csak mikor már a zsidó asszony elment és Solymosiné az esetet a faluban elbeszélte: akkor jöttek arra a gondolatra, hogy bizonyosan ez volt az az ismeretlen nő, a ki a lányka eltünésekor ott járt a faluban. Most is csak tőrbe akarta csalni az anyát.
A faluból azonban nem mehetett ki, elfogták még azon a napon.
A neve Róth Borbála volt, elhalt férjét Klein Sámuelnek nevezték. 42 éves s két gyermeke van. Máramarosszigeti származásu s bábaasszony. De otthon megélni nem tudott, nyakába vette tehát az országot s május elseje óta bujdosik egyik városból és vármegyéből a másikba. Már tizenkét várost bejárt, hogy élhető helyet keressen.
Miért akarta megbóditani Solymosinét: ennek nem tudja okát adni. De az bizonyossá lett, hogy április 1-én nem volt Tisza-Eszláron. Nem ő tehát a keresett koldusasszony.
Közel négy hónapi rabság után szabadon bocsátották.
De mit is akart hát ez a szegény kóborló zsidó asszony?
Élete, a mint ez évben folyt, csupa regény, de a nyomoruságnak derütlen regénye.
Férjét elveszti, özvegyen marad két gyerekkel, de kenyér és hajlék nélkül. A telet keservesen huzza át s a tavaszféllel kóborolni megy. Azt mondja, azért kóborol, hogy olyan kelyet találjon, a hol nincs elég bábaasszony, Máramaros-Szigeten harmincz is van, ott nem tud megélni.
Eszlárra vetődik. Azt mondja: véletlenül. Ott Solymosinéhoz, az eltünt lányka anyjához tér be. Azt mondja, oda is véletlenül. Megszomjazott, egy ital vizet kért inni, azért botlott be oda.
Ezt nem lehet elhinni. Neki valami gondolata volt, melyet a vérvád zajos emlegetése szült meg az ő gyenge agyában.
Eszláron elfogják, Recsky csendbiztos kezére adják s ott Nagyfaluban a belső cselédek elfecsegik neki, hogy Sarf Móriczot hogy’ vallatták, hogy’ kínozták, ő is várhatja kínos sorsát.
A csendbiztos csakugyan rárivall. Először a fecsegő lányt véresre veri, azután neki fordul:
– Téged pedig, kutya zsidó, összeváglak, gödörbe hánylak, a zsidók istene számoljon rólad.
De a csendbiztos felesége mívelt urnő, kiveszi a kóbor asszonyt ura kezéből s átadja a pandurnak. A pandur elviszi s belöki a börtönbe.
A börtön szűk helyiség. Három lépés széltében, három lépés hosszában. Nincs benne semmi, padlata csupasz föld, nincs az asszonynak feje alja, még szalmát se adnak alája.
A kóbor asszony bölcselkedik. Odafordul a pandurhoz:
– Mondja meg nekem kigyelmed, ha a juhot a juhász kezére adják, kitől kérik számon?
– Hát a juhásztól, jó asszony!
– Nohát engem se hagyjanak itt a puszta hideg földön feküdni, mert valamikor engem is számon kérnek és rólam is be kell majd számolni.
Igy beszéli el nagyfalui esetét a törvényszék előtt a kóbor asszony.
Másnap lovas pandur bekiséri Nyiregyházára Bary vizsgálóbiró elé.
A pandur ül a lovon, a kóbor asszony megy a ló feje előtt gyalog. Az út hosszu s a kóbor asszony éhes, gyönge, kimerült. Nem tud lépést tartani a lóval, kidől. De ha pénze van: fogadhat kocsit. Van pénze, öt koronát már összekoldult kis gyermekei számára. Éppen elfogy a kocsira. De legalább bejut a központi börtönbe.
Ott tartják s idejét meg nem határozzák.
Ott is az eszlári lányka eltünésén jár az esze. Véletlenül találkozik ott a tanuval, Sarf Móricz fiuval. Rögtön forditani akar egyet a világ során. Zsidó nyelven szólitja meg a gyereket, hogy megoktassa. De a gyerek nem akar vele szóba állani. A gyereket már megtanitották félni.
– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.
Ezért is meglakol a kóbor asszony. Megtudják, hogy beszélt a gyerekkel s büntetésül két napon át nem kap enni.
A börtönben megismerkedik egy sulyos rableánynyal. Pályik Mária a neve. Elvesztette elsőszülött gyermekét s e miatt három évre elitélték. Fiatal s talán csinos lány volt s az őrök bizalmaskodtak vele. Elmondták neki, hogy megkerült az eltünt lányka, holttestét kiadta a Tisza vize, de bizony nem volt azon egy karczolás se, nem ölték azt meg a zsidók.
A kóbor asszony föltette magában, hogy a mikor majd szabad lesz: ő kikeresi a zsidók igazságát.
Négy hónapig ült a börtönben, azután eleresztették. Sietett fel Budapestre, az ország fővárosába. Itt is eljárt a szája mindenütt, hogy micsoda nagy titkokat tud ő. De segit is a zsidók baján. Nyomban irt egy folyamodást az ország kormányzó uraihoz.
Szegény asszony még hozzám is eljött. Néhány vádlottnak már védője voltam s biztatott erősen, hogy csak dolgozzunk, ne aludjunk, egy-két nap alatt véget vethetünk az egész zsidóhajszának.
Szegény volt, mint a templom egere, de buzgalmas. Repülni szeretett volna, mint a madár. Nagyon ráfért a pénzbeli segitség.
Élt Párisban akkor egy százmilliomos zsidó: Hirsch báró. Ez a budapesti szegény zsidók számára is tartott segitő pénztárt. Egy nemeslelkü urnő, Bischitz Dávidné volt az alamizsnaosztogató. Oda is elment a kóbor asszony.
De vesztére. A rendőrség fülön fogta. Jogosulatlan koldulásért három napi fogházra elitélték s onnan, mikor büntetését kiállotta, a tolonczházba átkisérték. Itt elfelejtkeztek róla egészen. Csak akkor vették észre, mikor hetek mulva sulyosan megbetegedett. Akkor meg elvitték a rabkórházba. Csak két hónap mulva tudott szabadulni.
Szabadulni? Mit jelent az?
Azt jelenti, hogy étlen, szomjan, ruhátlanul, hajléktalanul, pénz nélkül a dermesztő hideg télben nekimehetett a nagyvilágnak – koldulni.
Két gyerekét jó emberek eltartották valahogy Máramaros-Szigeten. Ő maga a tavaszon át 1883-ban elvergődött Uj-Fejértóra, a hol bátyja lakott. Néhány napon át ott meghuzhatta magát.
Ott találkozott egy Bogdány Izrael nevü zsidóval. Ez is kóbor életet élt, ez is özvegy volt. Tanitó lett volna, de nem volt helye és kenyere. Ő is járta tehát az országot tanitó-állásért, mint a kóbor asszony bábaságért.
Egymásra találtak, megismerkedtek egymással s harmadnapra összekeltek, házasságra léptek, megesküdtek egymással.
De a mézes hetek alig tartottak egy-két napig, kezdődött a nagy per tárgyalása a nyiregyházi törvényszéknél. S ámbár a kóbor asszonyt nem idézte oda senki: ő mégis fölkerekedett s jött a birósághoz. Tanuságot akart tenni arról, a mit ő Eszláron, Nagyfaluban, Nyiregyházán s Budapesten tapasztalt mindenféle pandurok, csendbiztosok, rendőrök, vizsgálóbirák kezén a börtönökben, toloncztelepeken s rabkórházakban.
A törvényszéki elnök csodálkozott házasságán. Hogy oly hamarosan megtalálta foltját a lyukas zsák!
A kóbor asszony bölcs nyugalommal felelt:
– Szegény özvegy ember, szegény özvegy asszony, mind a kettő zsidó, egyiknek sincs semmije, találkoznak az országuton, nem nagy dolog azoknak összekelni.
Ime a nagy pörnek egyik kis alakja.
Nyerészkedni nem akart az eltünt lányka édes anyján. Hiszen nem kért tőle semmit, csak egy pohár vizet.
Talán csakugyan hitte, hogy az a mesebeli tudós asszony az eltünt lányka nyomaira rá tud mutatni.
Mindenesetre ama nyugtalan elmék közé tartozott, a kik valami hibát mindig látnak a világ rendjén s azt a hibát meg akarják javitani. Mintha a pehely azt mondaná: ferdén állanak az Alpesek, rájuk nyomakodom, hogy egyenes állásba igazodjanak.
IV.
(A varju-laposi rejtély. – A szolgáló megijed s ijedtében látást lát.)
Nemcsak maga volt a kóbor asszony ily lélekkel.
Mind a két táborban akadtak kuruzslók, a kik lépten-nyomon gyanuval, följelentéssel, utbaigazitással állottak elő. A társadalom nagy tömege dolgozott. A zsidók ellen is, a zsidók mellett is. Gyönge elmével, de csapongó képzelődéssel. Eleven példa erre sok van. Néhányat ismertetnem kell.
A varju-laposi rejtély sok idejét és sok erejét vette igénybe a vizsgáló-biróságnak. Önmagában talán nem is volna annyira érdekes, de különösen érdekessé válik az által, hogy igazán megismerjük belőle a vizsgálóbiróság eszejárását, jó kedvét és sok idejét.
A varju-laposi csárda az ugyan e nevü tanya közelében fekszik a Rakamazról Királytelek felé vezető országút mellett. Az útszéli csárdákban zsidó szokott lenni a csárdás. Zsidó volt itt is.
Julius közepe táján jelentés jött magánkézből Bary vizsgálóbiróhoz, hogy e csárdánál csodálatos, rejtélyes, fontos esemény történt két hét előtt.
Egyik napon ugyanis estennen két zsidó ment a csárdába. Idegen, ismeretlen mind a kettő. A korcsmáros és anyja a csárdabeli szolgálót rögtön előhivták s keményen ráparancsoltak, hogy menjen szobájába, vetkőzzék le s aludjék nyomban. A lány bement, levetkőzött, lefeküdt s alvást szinlelt. Hol a csárdás, hol az anyja, egy öreges zsidó asszony, oda-odasurrankodott a lány hálószobájának ajtajához s be-benéztek hallgatózva, vajjon a lány alszik-e?
A lány gyanuja föltámadt. A parancsolat a korai lefekvésre, a kémlelődés, az idegen és ismeretlen zsidók jelenléte; mindez megijesztette. Borzadás és rémület vett erőt a lányon. Az eltünt lánynyal, a dadai hullával, a tiszadobi fejetlen holttesttel ugyis tele volt a képzelete. Ezek a zsidók se jót akarnak itt a csárdában. Vagy ő ellene forralnak valamit, vagy azt akarják, hogy ő ne lássa, ne hallja azt, a mit cselekszenek.
Magára hányta ruháit s egy pillanatban észrevétlenül kiszökött vaczkából s bement az istállóba. Ott hált a kocsis. A leány nagy rémülettel elbeszélte neki az egész dolgot s aztán kettesben kimentek a sötétben a zsidók után leselkedni.
A két idegen zsidó az országúton a csárda előtt föl s alá járkált s egymással titkon beszélgetett.
A csárda mögött temető van. Ez a varju-laposi tanyai halottak temetője. Népes tanya ez, a csárdától alig két puskalövésnyire, a halottakat Királytelekre hurczolni nehéz volna. A temetőben feszület.
A két idegen zsidó egyszer csak bement a temetőbe. Egy csomagot vittek oda s ott sokáig késlekedtek. Hova rejtették el a csomagot: azt a kocsis és a lány nem láthatták.
Nagy eset: Kik voltak az ismeretlen zsidók? Mi volt a csomagban? Hova s miért rejtették el? Hogy mehettek a zsidók a temetőbe éjnek éjszakájában, holott a feszület van ott a keresztre szegezett üdvezitő képmásával?
Ime ez a jelentés érkezett Bary vizsgálóbiróhoz. Nem emlékszem biztosan, ki irta ezt meg neki. Alighanem Kovács Ignácz tiszttartó, a ki ott lakott és kormányzott a varju-laposi csárda közelében a Görögszállási tanyán.
Bary nagy dolgot látott ebben. Közölte nyomban a közvádlóval, Egressi Nagy Lászlóval. Tanakodtak. Meglehet, itt találják meg az eszlári vérvád titkainak kulcsát. Fölkerekedtek csapatosan: vizsgálóbiró, királyi ügyész, irnok, hajdu, kocsis, vadászkutya s mentek Varju-Laposra nyomozni.
Julius 22-én volt a kirándulás. Megbizonyosodtak arról, hogy a csárdásnét Veisz Salamonnénak hivják, özvegy zsidóasszony, a férje néhány hét előtt halt meg, a kocsisa Laczkó János; a szolgáló, a ki éjjel kiment a kocsishoz az istállóba, Janczura Mária, de ez néhány nap előtt innen elszökött, s most Belegrád tanyán tartózkodik valami Vaskóné nevü béres asszonynál.
Ennyivel lett tudósabb a biróság. A nap különben jól telt el vadászattal, lakomával. Augusztus elsején érdemes volt a kirándulást megismételni.
Ujra útra kelt az egész csapat. Mindig nagy feltünéssel csinálták az útrakelést is, az utazást is. A sajtó is kifogyhatatlan volt a kirándulások fontosságának ecsetelésében.
Legelőször mentek a Bas-halom nevü tanyára, hogy kihallgassák Kovács Ignácz tiszttartót. A tiszttartó elmondta az egész borzalmas, rejtelmes éjjeli történetet, a mikor a szolgáló lány fogvaczogva, rémülve menekült a kocsishoz, hogy annak ölében bátorsághoz jusson. De hozzátette, hogy ő ezt csak hallomásból tudja, jót nem áll érte.
Nosza megy a vizsgálat onnan a belegrádi tanyára, hogy a szolgáló leányt felkeresse. A kit ott meg nem talál, az a szolgálólány. Azt mondják: otthon van a varju-laposi csárdában. Utána oda is. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a hajdu, az irnok, a kocsis, a vadászkutya. A lányt ott se találják.
Mit csináljanak? Hazamennek Nyiregyházára s onnan hivatalos levélben felhivják a községi birót, hogy a tanukat bizonyos kitüzött napra küldje be Nyiregyházára.
Ez volt a legjobb. Ez volt a szokásos és törvényes eljárás különben is. A községbiró mindenkit megtalált rögtön. Ezen kellett volna az egész eljárást kezdeni.
Kihallgatják a szolgálólányt.
A leány neve nem is Janczura Mária, hanem Bajczura Mária, 17 éves, görög katholikus vallásu, hajadon. Kereken tagadja, hogy ő éjjel ment volna a kocsishoz. Csak más napon mesélte a kocsisnak, hogy ő megijedt az idegen zsidóktól. Nem is mentek a zsidók a temetőbe, nem is vittek oda semmi csomagot, csak ő maga ment estennen a temetőbe, őt is az asszony küldte oda, hogy hozzon füvet a tehénnek vagy a malaczoknak vacsorára.
De hát mégis mit kerestek ott az idegen zsidók?
E kérdésre a kocsis felelt meg: Laczkó János. A csárdás zsidó junius 25-én meghalt. Temetés után odajöttek az elhalt férjnek s az özvegyen maradt asszonynak rokonai az örökség elintézése végett. Három vencsellői és egy gávai zsidó. Ezek voltak a rokonok a két szomszéd faluból. Este a kocsis szállitotta őket haza. A lány szeme csak káprázott ijedtében s azért beszélte, a mit beszélt. Kinevette vele mindenki.
Csak a biróság nem nevette ki. Az méltatlannak találta magához az együgyü paraszt józan eszét. Neki tovább kellett keresni a nyomokat, melyek soha meg nem történt esethez vezettek.
V.
(A tisza-dobi fejetlen hulla. – Fekete kutya élettelen teste lett belőle. – Eszter a metsző zsidó pinczéjében. – Eszter a zsidó pap virágos kertjében. – Eszter a sirban. – Keresztyén gyerek befalazva a zsidótemplomba.)
A varju-laposi titokhoz egészen hasonló a tisza-dobi fejetlen hulla története.
Farkas Gábor eszlári biró hivatalosan jelenti Bary vizsgálóbirónak, hogy Botos István eszlári lakos egy tisza-dobi asszonytól azt hallotta, hogy a tisza-dobi halászok egy fejetlen leányhullát fogtak ki a Tisza vizéből s ezt bejelentették főnöküknek, a halászat bérlőjének. A bérlő zsidó volt s azt parancsolta a halászoknak, hogy szó nélkül sikkaszszák el a holttestet. Ezek engedelmeskedtek, mást nem is tehettek s a holttestet elsikkasztották, még nyomait is örökre eltüntették.
Ez már nagy dolog.
Tisza-Dob község a Tisza partján fekszik. Eszlártól Tisza-Lökön és Tisza-Dadán keresztül oda folyik a viz. Ha az eltünt lánykát a zsidók a Tiszába dobták, a mi valószinü: holttestét Tisza-Dobnál fölvethette a folyam vize. S természetes, hogy a holttest fejetlen volt s még természetesebb, hogy a dobi halászat zsidó bérlőjének a holttestet el kellett rejtenie, mert különben a vérvád napfényre jut.
A legszigorubb, leggondosabb, legszélesebb vizsgálatot kell teljesiteni halasztás nélkül.
Kimegy a vizsgálat Tisza-Dobra s legelőször kihallgatja Botos Istvánt. Botos István keményen áll nyilatkozata mellett, melyet az eszlári birónak tett, de egyetlen tisza-dobi asszonyt se tud megnevezni, a kitől a hirt hallotta.
A tisza-dobi asszonyokat felhivják: ki tud valamit a fejetlen hulláról, ki beszélt Botos Istvánnak erről?
Senki se tud semmit. Senki se beszélt semmit.
Sorba veszik a halászokat. Tóth Gyula, Rácz Imre, Dancs István, Király Pál, Kis Rácz Imre, Nacsa József a halászok. Kemény, szókimondó, kálvinista magyar ember mind. Kijelentik bátran, hogy ebben az évben még nem fogtak ki semmiféle hullát s nem is hallottak fejetlen hulláról.
A halászat bérlője Hartstein Jakab, csakugyan zsidó, vagyonos és családos ember, ő se hallott hullakifogásról semmit.
Van egy horgas halász is: Papp András. Ez nem szegődvényese a zsidó bérlőnek. Ez talán tud valamit. Ez se tud semmit.
Kihallgatják a révészt is, Lucsi Gábort. Ő se hallotta hirét a fejetlen hullának.
A vizsgálóbiró a fejét csóválja. Csodálatos szerencséjük van a zsidóknak, hogy minden nyom ily nagy hirtelenséggel elenyészik. Pedig van valami a dologban. Hiszen Grosz M. Lajos tisza-löki 52 éves zsidó is kiváncsian kérdezősködött a fejetlen hulla után. A zsidónak e nagy érdeklődése mindenesetre gyanus körülmény.
Nem is hagyta félbe a nyomozást a buzgó vizsgálóbiró. Bizonyos, hogy a fejetlen hulla meséjét senki sem szophatta a kisujjából. Valahol valaki által volt kezdete e mesének s volt valami oka is.
Rájött, hogy először valami Dojtsák Mihály nevü katona beszélte ezt Kassán május elseje és 14-ike közt valamelyik napon, neki pedig Rácz Imre tisza-dobi halász mondotta.
Ezen a nyomon a vizsgálóbiró junius 27-én ujra kiszállt Tisza-Dobra, Rácz Imrét szembeállitotta Dojtsák Mihálylyal, kihallgatta az összes halászok feleségét és azokon kivül még egy csomó dobi lakost, – bizony nem hallott a fejetlen hulláról senki semmit. Dojtsák maradt bent az üres mendemondában. Valami dévaj katonának pipázás közben támadt ötlete volt az egész.
Előállott azonban Dancs János tisza-dobi lakos s bizalmasan jelentette Barynak, hogy gróf Andrássy Gyula osztrák-magyar külügyminiszter szomszédos uradalombeli munkásai igenis tudják, hogy egy női hullát kifogtak a Tiszából s ezt Ferenczi József révész két élő szemével látta, mert jól megnézte.
Kérdőre vonják Ferenczi Józsefet.
Ez révész, 39 éves, nős, családos. Foglalkozásánál fogva idejét a Tiszánál kell töltenie. Estefelé, a mint a tanyára ment: gunyhója előtt megállt s a Tisza vizén nézelődött. Csakugyan jól látta, hogy a viz felszinén egy lábbal fölfelé fordult, feketés szinü felfuvódott tárgy uszik. Vagy ember, vagy valami dög. Szép csöndesen ringatja a viz alá-felé. Utána ment, megnézte jól s meggyőződött arról, hogy az a tárgy egy fekete kutyának holtteste. – Ezt igenis mondta a külügyminiszter ur munkásainak, de női hulláról nem beszélt.
Igy készültek a hirek, a mende-mondák, a látások, a káprázatok és a birói vizsgálatok.
Az eltünt lányka testvérnénje, Solymosi Zsófi is kapott névtelen levelet. Arról tudósitják ebben, hogy a szegény Eszter eldarabolt holtteste az eszlári metsző Svarcz Salamon pinczéjében van eltemetve a boros hordók alatt, mélyen a föld alá. – A levelet beküldik Baryhoz.
Nosza siet ki a vizsgálóbiró Eszlárra fölásni a pinczét s a boros hordó alját.
Odamennek nagy sereggel a metsző lakásához és pinczéjéhez. Községbiró, tanuk, napszámosok kisérik a vizsgálóbirót. S gondos kutatás után rájönnek, hogy a metszőnek sohase volt se hordója, se bora, se pinczéje. Pinczének nyoma sincs.
A vizsgálat nem jön zavarba. Ha ott nincs pincze: van a legközelebb lakó zsidónál. Rózenberg lakik legközelebb. Beható vizsgálat után rájönnek, hogy ott sincs pincze, nem is volt soha. Tovább mennek. Végtére Szüszman zsidónál találnak pinczét, ezt fel is turják minden irányban, de hullának és hulladaraboknak semmi nyoma.
Bolondnál bolondabb képzelődés vesz erőt az embereken.
Szüszman Jakabnak meghal Samu nevü fia s eltemetik az eszlári zsidó temetőbe junius 4-én. Eltelik a temetés után 10–15 nap, néhány ember összebeszél; fejébe veszi, hogy abba a sirba nem is a zsidó gyereket temették, hanem az eltünt leánykának, Eszternek a felvagdalt holttestét. Junius 25-én éjjel nekimennek a sirnak, felbontják, a halottat csakugyan fiunak találják s azután arczczal lefelé forditják.
Az eszlári biró nagyon ügyes ember, de a sirbontókat nem tudta kipuhatolni. Pedig több hetes sirt felbontani nem is éppen pillanatnyi munka. Egy-két embernek órákig tartó fáradság.
Egy névtelen levél azt jelenti Barynak, hogy az eltünt lányka holttestét a zsidó pap kertjében egy virágágy alá temették.
Eszláron se zsidó pap, se kertje nincs.
Valami Holinics Géza nevü tanu az ország fővárosából levélben jelentkezik, hogy ő látta, mikor a zsidók az eltünt lányka meztelen holttestét eltemették.
A rendőrség felkutatja a fővárost s ilyen nevü embert nem talál.
Arról is értesitik Baryt, hogy a zsidók a nyiregyházi zsidó templom falába egy 12 éves keresztyén fiut titkon befalaztattak s ezért a kőmivesnek 500 forintot fizettek. Ez bevallotta halálos ágyán. Tudta a felesége is, de ezt a zsidók Amerikába kituszkolták. Az asszony mielőtt elutazott volna, elmondta ezt bizonyos Ducsaynénak, ki Nyiregyházán a debreczeni utczában lakik.
És igy tovább.
VI.
(A bolygó zsidó, a ki boszut áll. – Volner Herman volt a koldus zsidó Eszláron április 1-én. – Megtalálják. – Elmondja mentségét.)
Az emberek súgnak-búgnak. A vizsgálóbiró megvizsgál mindent s nyomtalanul vész el kezén minden gyanujel.
A hirlapok hirdetik, hogy a zsidók pénze és ügyessége ellen nem használ semmi. Ők meg tudnak hiusitani minden vizsgálatot.
De azért megtalálták utóbb a koldus zsidót is. A kiről a tanu, a Móricz fiu azt vallotta a nagyfalui éjszakán, hogy magas barna zsidó, s ő vezette Esztert kezénél fogva az imaház pitvarába, s ő is segitett fogva tartani a lánykát, mig a metsző megvágta a nyakát s vérét ontotta.
Ha ezt a koldust meg nem találják, csonka marad a vizsgálat. A gyanakodó lelkek örökké azt hitték volna, azért nem derült ki a bűntett világosan, mert a koldust kinyomozni nem lehetett.
A tömeg képzeletében nem is koldus zsidó volt ez.
Van egy titkos alak. Névtelen és ismeretlen zsidó, kinek se országa, se hazája. Időszakonként megfordul a szent földön, Salamon templománál uj erőt nyer s megint elindul messze országokba. Ő szerzi be a keresztyén szűzek vérét. Más meg más alakban jelenik meg mindenütt. Beszél minden nyelven. Néhol koldusnak öltözik és kéreget. Koldusként jelent meg Tisza-Eszláron is. Van titkos jele, melyről minden zsidó megismeri. Minden zsidónak örökkévaló szent kötelessége őt segiteni s a törvény kezétől megmenteni. S ez rendesen sikerül is. De ő is el van szánva életre-halálra. Ha ki nem kerülheti: megállja a törvényt s magára veszi a zsidók minden bűnét.
Nem az a bolygó zsidó ez, a kiről a népek meséi szólanak. Az részvétet gerjeszt soha el nem muló bánatával és soha ki nem alvó örök életével. A koldus zsidó bűnben él, bűnben dolgozik. Nem a bánatnak, hanem a boszunak, a titkos vérontásnak személyes megjelenése ez. Ilyen rémet ábrázolt magának a nép képzelete az eszlári koldus zsidó alakjában.
Sáros-Patakon Zemplén vármegyében jutott valakinek eszébe, hogy ott is járt egy koldus zsidó, a neve Herman s volt felesége is, a kinek a neve: Láje.
Nyomról-nyomra puhatolózva rájöttek, hogy ez a zsidó: Volner Herman, a felesége pedig Dájcs Léni. Igy ejti ki a magyar ajk, különben német nevek: Wollner és Deutsch. Elfogták nyomban mind a kettőt s vitték Nyiregyházára börtönbe s a vizsgálóbiró kezére. A férfi 37 éves, a nő 33 éves, van már két gyermekük.
Csakugyan koldusok voltak.
A férfi napszámba járt, ugy kereste Hodászon sovány kenyerét. Értett a cserző munkához is s azért szivesen vállalkozott timároknál, cserző vargáknál, irhásoknál, tobakoknál áztató munkára. Nyomoruságos kézimunka ez. Gyöngén is fizetik. Bőrnek, csernek erős szaga van. Nagyon meg kell szokni. A sok cser, só, fösték durvává teszi, el is szinezi a kézfejet. Folyton fogy is ez az ipar, mint kézművesség, csak nagy gyárak foglalkoznak már vele, Volnernak nem adhatott ez állandó kenyeret.
Gyakran volt hajtsár is. Vásárról vásárra terelgette az ökröket, teheneket, göbölyöket, néhány fillérnyi napszámért s étkezésért.
Hodászon laktak az 1882-ik év tavaszán.
Jött a zsidó husvét. Nem volt semmi pénzük. Nem tudtak venni pászkát, hizott ludat, ünnepre való ételt, italt, világitót. S az embernek nem volt kabátja se. A mi volt: lerongyollott róla.
Mit csináljanak?
Elhatározták, hogy elmennek koldulni, idegen háznál töltik a husvéti ünnepeket s akadnak majd jó lelkek, kegyes zsidók, a kik vagy pénzecskét, vagy türhető kabátot is adnak az embernek.
Igy is lett.
A husvét előtti szombatot Tisza-Eszláron töltötték. Odaértek Tisza-Lökről már pénteken este. A férfi beteges volt, alig tudott vánszorogni. Még egy zsidó koldus asszony is csatlakozott hozzájuk. Volner soha se tudta meg a nevét se. Felesége megkérdezte s az asszony Lővi Malvinnak mondta magát, a ki eredetileg Sátoralja-Ujhelyből származott. Az volt-e, nem az volt-e, sohase tudódott ki biztosan. Nem találták meg az asszonyt s valami nagyon nem is keresték. Mivelhogy a tanu a nagyfalui éjszakán nem adott neki szerepet.
A koldusok Tisza-Eszláron Sarf Józsefékhez, az egyházfihoz szálltak. Egyik koldus a másikhoz. Sarfnak volt hajléka éjszakára, volt a kertben szalmaboglyája is, melynek árnyékában el lehetett a nappalt tölteni, ha napos volt az idő. Mindez nem került pénzbe. Szivesen adta a szegényeknek s egyuttal szerzett nekik vagyonos zsidóknál étkezést is.
A koldus a törvényszék előtt hiven elbeszélte bujdosását, kóborlásait. A lányka eltünése előtti s az azóta elfolyt időről is. Törvénybe soha nem ütközött, előélete szennytelen volt.
Eszláron ő is ott volt az imaházban az istentiszteleten. Annak végeztével együtt jött ki a többi hivővel s aztán ment ebédre nyomban ahhoz a vagyonosabb zsidóhoz, a kit neki az egyházfi kijelölt.
Mi volt a neve ennek: azt nem tudta megmondani. Lakását meglehetősen el tudta beszélni s alakját is. Elmondta, hogy idős, 60 év körüli zsidó volt a felesége nagy beteg. Ott evett mint vendég az asztalnál. Tőle se kérdezték, hova való, mi a mestersége, hogy hivják? Öreg, vagyonos zsidó nem kiváncsi arra a ki koldus s a kit életében egyszer lát asztalánál s azon túl soha.
Lichtman Móricz volt az ebédadó gazda. Háza, lakása csakugyan olyan volt, a milyennek a koldus elbeszélte. S felesége is nagy beteg volt akkor. Ott volt az ebédlőben az is, de csak a pamlagon fekve.
Mind a kettő jól emlékezett arra, hogy ápril 1-én koldus zsidó ebédelt náluk. De alakjára egyik se emlékezett. Mikor a koldust szemükbe állitották: akkor se tudtak rá visszaemlékezni. Igaz, hogy a szembeállitás 1883. évi junius 23-án történt, tehát egy év és majdnem három hónap mulva.
Három cselédlány volt akkor Lichtmanéknál. Frenkel Háni szakácsné és Orenstein Berta szobaleány. Ezek határozottan emlékeznek arra, hogy ápril 1-én egy koldus zsidó ebédelt náluk pontosan déli 12 óra tájban. Ezek zsidó vallásuak. A harmadik cselédlány, Bátori Zsófia, keresztyén volt. Ez nem emlékezett arra, hogy épen ápril 1-én evett-e náluk koldus zsidó, de arra jól emlékezett, hogy koldus zsidó gyakran szokott ebédet kapni és pedig az urak asztalánál is, azokkal együtt.
A három közül egyik se tudja biztosan, hogy fölismerné-e a koldust, a ki ápril 1-én ott ebédelt.
Igy járt Volnerral a tanu is, a Móricz gyerek. Bary szembesitette vele, de azért nem ismerte föl benne azt a koldust, a ki szerinte az eltünt lánykát kezénél fogva az imaházba vezette.
Ebéd után visszament tanyájára a koldus, a templomszolga lakásához. Ott a szalmaboglya tövében lefeküdt és aludt. De a délutáni istentiszteletre fölébredt s ő is bement rövid időre az imaházba.
Igy tölt el napja ápril 1-én.
Vajjon ebbe a napirendbe beleférhetett-e a gyilkosság?
A leggondosabb vizsgálat szerint Eszter, az eltünt lányka, déli féltizenkettő előtt az imaházhoz nem érhetett. Pontban 12 órakor a koldus már Lichtmanéknál az asztal mellett ebédnél ült. Éhesen, nyugodtan, szerényen.
Ne gondoljunk egyéb körülményre, mely a déli gyilkosságnak még a gondolatát se engedi meg: vajjon minő lelkiállapot lehet az, mely tizenegy óráig áhitatosan végzi az istentiszteletet, féltizenkettő és tizenkettő közt egy általa sohasem látott ismeretlen lánykát meggyilkol, tizenkettőkor nyugodtan asztalhoz ül s ebéd után lefekszik aludni?
Ilyen lelkiállapotot én összes észleléseim területén soha nem láttam.
Van valami érdekesség a koldus eszejárásában, a mint védekezik. A törvényszéki elnöknek azt feleli:
– Hogy lehet olyat gondolni, hogy én részt vettem volna a gyilkosságban? Hiszen én idegen voltam Eszláron, soha előbb ott nem jártam, engem ott senki nem ismert. Lehettem volna részeges, megbizhatatlan, a ki vagy nyomban, vagy később elárulja a gyilkosokat, vagy örökké fenyegeti őket elárulással. Teljesen ismeretlen, soha nem látott embert a vérontók csak nem vehettek maguk közé.
Erre a védelemre természetesen nem volt szüksége s bármily furfangos észjárásu s bőbeszédü is sok zsidó: valószinü, hogy ez egyszerü, józan, de fölösleges okoskodást a börtönben gondolta ki, vagy ott tanulta. Volt ideje hozzá elég.
Feleségét nem vádolták, vizsgálati fogságban se tartották sok ideig.
Az már a vidám adomák közé tartozik, hogy mig törvényszék, közvádló, vizsgálóbiró, rendőrség, csendbiztosok, kémek eget-földet megmozgattak Nyiregyházán, hogy a koldus zsidót előkerithessék: addig ő nyugodtan élt Nyiregyházán. A hajsza-idő legnagyobb részét ott töltötte abban a kis városban. Legalább ötven zsidót elfogtak, nyaggattak s több-kevesebb ideig börtönbe zártak a koldus zsidó képében: ő pedig nyugodtan élt, koldult s járt napszámba a biróság székhelyén.
Meg is kérdezte tőle az elnök: vajjon tudta-e, hogy őt körözik s szerte az országban hajszolják s ha tudta: miért nem jelentkezett a biróságnál?
Felelete egyszerü volt.
Tudott ő mindent. De nem őt keresték, hanem azt a koldus zsidót, a ki az eltünt lánykát kézen fogta, az imaházba bevitte s ott vére ontásánál segédkezett. Mi köze neki ehhez az emberhez? Miért jelentkezett volna ő e gyilkos gonosztévő helyett?
Igaza volt.
És az is igaz, hogy ha bűnösnek érzi magát, nem marad ott a biróság székhelyén s Tisza-Eszlár közeli szomszédságában. Nincs olyan nap, hogy eszláriak kisebb-nagyobb számban meg ne fordulnának Nyiregyházán. S aztán a koldus könnyen eltünhetik napkeletnek, napnyugatnak. A nagy urak, a zeneművészek s a koldusok előtt nyitva áll az egész világ. Szabadon mehetnek mindenfelé. Kit a pénze, kit a hirneve, kit a nyomorusága eltart mindenütt.
A koldus zsidónak azonban eszébe se jutott a menekülés.