MI TÖRTÉNT A TISZÁN?
I.
(Miként készül a tutaj? – A tutaj személyzete. – A kormánybiró. – A sáfár. – A vállalkozó hajdan és most. – A tutajhajózás titkai. – A haliba. – Az étkezés. – A pálinka. – A szagnak szerepe a természet történetében.)
Mi a nagy erdő?
A magyar nép közmondása azt a kérdést, azt az ügyet nevezi nagy erdőnek, a mely tisztátalan, zürzavaros, tele van homálylyal, rejtélyeit megmagyarázni nem lehet, vagy sokfélekép lehet magyarázni, a mint kinek-kinek esze, bölcsesége, tapasztalása s jó vagy rossz indulata sugallja. Egy szóval: az át nem látszó ügyre mondja: nagy erdő ez!
Igen jól mondja.
A nagy erdőnek, az őserdőnek nincsenek útjai, nincsenek tisztásai. Biztos járása még a vadnak sincs benne. Napfény nem hat belé, holdnak ragyogását, csillagos ég fényét nem ismeri, leáldozó napnak hanyatló világa, piruló hajnalnak vidám arcza ismeretlen a nagy erdőben. Eltéved benne mindenki, az égnek tájékaiban megzavarodik benne az ember; hol a legrövidebb út, a mely belőle kivezetne: nem tudja senki.
Ilyen az az ügy, melynek sok szála van, s melynek szálait elfogultság, rövid elmék, zavaros indulatok összekuszálják.
A nagy pernek más vidékére térünk át.
A hol eddig jártunk: az csak kisebb vidék. Az még nem az igazi nagy erdő. Az eszlári zsidó imaház, az egyházfi lakása, a nagyfalusi csendbiztosi uriház, a nyiregyházi börtön, néhány metsző, néhány zsidó koldus, néhány eszlári zsidó s a Móricz gyerek tanusága: im, ebből áll az a kisebb vidék, a melyet némileg már megismertünk. E vidéknek csak egy igazi rejtélye van: miként tünt el Eszter, a szegény lányka?
Most más vidékre kell áttérnünk. S először is a Tisza életére kell egy pillantást vetnünk.
A felső Tisza jobb partján fekszik Máramaros vármegyében Bustyaháza. Voltaképen két falu egymás mellett, melyet csak a Talabor folyónak egyik kis ága választ el egymástól. Itt ömlik az északról jövő Talabor folyó a Tiszába.
A két falunak alig van harmadfélezer lakosa. Kisebb részben magyar és német ajku, nagyobb részben görög katholikus vallásu, rusznyák. Ruténnek és orosznak is nevezik őket; az alföldi magyarság, a mikor a bustyaházi oroszok megjelennek körében, csak oláhnak nevezi valamennyit. Zsidó is sok lakik ezen a vidéken. Ó-hitü lengyel zsidó, a ki napkeletről vonul ide, kaftánt visel és füle mellett lógó hajfürtöt, melynek pájesz a neve. Szegény mind, mint a templom egere, de tele van a nyomoruság furfangjával. Hitében buzgó és áhitatos, de míveltsége kicsiny, magyarul törve beszél, az orosz és oláh nyelvet meglehetősen érti, családi nyelve a galicziai romlott német tájnyelv, melyet a magyar ember zsidó nyelvnek tart. Irni, olvasni nem igen tudnak, az oláh és orosz köznép épen nem tud. Csak a vidéken lakó magyar köznépnél van teljes sikere az elemi oktatásnak. Alakra, miveltségre, még a birtokra nézve is a nép előkelőségét a magyarság képviseli.
Itt a felső Tiszának gyönyörü völgye nyilik, mely Técsőtől Husztig vagy harmincz kilométer hosszu s helyenként nyolcz-tiz kilométer széles. A völgy falvakkal, erdőkkel, mezőkkel, a Tisza ágaival s mellékpatakjaival teljes. Jobbról-balról magas, erdős hegységek.
A Tisza itt még szabályozatlan s rendes hajójáratokra nem alkalmas. Öt-hat szakadékos ágon folydogálva alacsony vizállással csaknem mindenütt átgázolható. Zátonyok lépten-nyomon. Tutajozásra azonban már Técsőtől, Bustyaházától kezdve meglehetősen alkalmas.
Ez a körülmény teszi élénkké Bustyaháza falvának forgalmát.
A máramarosi erdőségek száz meg százezer hold területtel a magyar államkincstár tulajdonai. Óriási fenyvesek, bükkel, cserrel s más tüzifával kevéssé tarkitva. Az alföld épületfája e fenyvesekből telik ki. A kincstár magán vállalkozók által huz jövedelmet fenyveseiből. A vállalkozók a bustyaházi telepeken sok fenyőszálat hordanak össze, hogy itt tutajokat kössenek s azokat az alföldre, hét-nyolcz száz kilométer távolságra, sőt messzebb is leusztassák.
A fenyőszál héját lehántják. A mezitelen fenyvek ott szikkadnak, ott száradnak a Tisza partján halmokba rakva. A meglehetősen száraz fenyőszál fajsulya nem sokkal nagyobb, mint a viz fajsulyának fele. Attól függ, mennyire van kiszáradva. Ha tehát két-három szál fenyőt a vizre taszitanak s ott összekötnek, készen áll a hajó, a mely egy-két embert, többet is könnyen elbir. Ez az őshajó, a legelső vizen járó ember gőzöse. Most is olyan, mint tízezer év előtt. Most is olyan egyszerü, biztos és olcsó eszköz vizen járni, mint valaha. A hajó el nem merül, ki nem lyukad, föl nem dül. Nem kell hozzá a folyókon vitorla se. Viszi a víz a maga sodrának erejével.
S a felső Tiszán gyorsan viszi. Bustyaházán a Tisza 200 méter magasan jár a tenger szine fölött. Ez az első nagy tutajinditó állomás. Az utolsó nagy terhelő állomás Mező-Vári. Itt már csak 116 méter a tengerszin fölötti magasság. A két állomás közt a folyam hossza épen 84 kilométer, tehát minden kilométerre egy méter esés. Magas vizállással ekkora esés mellett zugva rohan előre a folyam árja. Igaz, hogy a mint a nagy magyar alföldre kiér a Tisza: ott alig van esése. Tisza-Nánától Kőtelekig 50 kilométer hosszaságban például egy méter esése sincs. Azért mondja az alföldi magyar, mikor alacsony vizállásnál alig mozdul a víz:
– Nem jókedvéből folyik ám ez a mi Tiszánk; – csak azért megy előre, mert tolják a felső vizek.
Azonban a tutajozás még sem oly egyszerü dolog, a milyennek első pillanatra látszik.
A tutajnak már összeszerkesztése is tudomány.
Nem minden szál fenyő egyenlő s valamennyi nem is egyenes. Van tizenkét méter hosszu és van negyvenöt méter hosszu. Van husz czentiméteres s van ötven czentiméteres átmérőjü a tövénél. Van elsőrendü, másodrendü s hitványabb értékü fenyőszál.
A szálakat össze kell válogatni, természetük szerint összeróni s mindkét végükön összekötni. Az összekötés guzszsal és hevederrel történik. A szálak vastagabb végén mind a kettővel. A heveder keresztbe fektetett gerenda, melyet minden szálhoz erős faszeggel erősitenek. A guzst rendszerint mogyorófa vesszejéből facsarják s annak is vastagnak és erősnek kell lenni. A fenyőszál közepén lyuknak, furásnak, faragásnak, csapolásnak lenni nem szabad, mert akkor a kereskedői szokás szerint épületfa értéke nincs. Kötelet, vasat nem használnak, mert az nagyon költségessé tenné a szállitást.
Sok neve van a tutajnak. Tutaj, szál, kötés, talp, tábla: e szavakat egyaránt használja a nép. A nagy perben egészen összezavarodott a biróság a különböző elnevezések miatt. Én a szált az egyes fenyőszálra, a tutajt és talpot az egész szerkezetre, a kötést és táblát a tutaj egyes részeire használom.
Egész tutaj hét vagy kilencz, esetleg tiz kötésből áll. Minden kötésben 12–50 szálfa a szerint, a milyen vastagok a szálak. A tutajnak 5–6 méternél szélesebbnek lenni nem szabad, mert különben a malmok, hidlábak közt veszélyes lehet az áthatolás. A tutaj könnyen odaütődhetik a malomhoz, hidlábhoz vagy jégtörőhöz s ha kivált a tutaj nagy terhet visz, nagy kárt okozhat önmagában, de még az emberekben is.
A tutajon terhet is szállitanak. Tüzifát, zsindelyt, deszkát, léczet, régebben kincstári sót. Sava nincs az alföldnek, Máramarosban pedig rengeteg sóhegységek vannak. Középső s déli és nyugoti Magyarországot Máramaros látja el sóval. Régebben a sáros és homokos rossz utakon nagyon nehéz és költséges lett volna ezer meg ezer kilométernyire tengelyeken szállitani a sót.
Azt a tutajt, mely terhet szállit, sokkal szilárdabban össze kell róni, mint a melyik üresen megy. Egy tutaj – mint mondtam – 7–8 s esetleg 10 kötésből vagy táblából áll. A kötéseket terhelt tutajnál mind a két végükön keményen összerójják csappal, hevederrel és guzszsal. Sőt kissé egymásra is tolják. A külön táblákat guzszsal erősitik egymáshoz.
Egy tutajon rendszerint négy ember teljesiti a szolgálatot. Háromnál kevesebb egyáltalán nem lehet. Ha a vállalkozó tíz tutajt indit is útnak: minden tutajon meg kell lenni az emberszámnak.
Az emberek közt, ép ugy, mint a tengeri hajókon, meg kell lenni a tisztség és fizetés különböző fokozatának.
Két ember minden tutajon csak szolga. Ennek fizetése olyan tutajútra, mely különös akadály nélkül 25 nap alatt elvégződik, a nagy per idején 25 forint volt, a mai pénz szerint 50 korona. Az az idő, a mi alatt a tutajos gyalogszerrel visszajön, az ő javára nem számit semmit. Mert bizony neki gyalogszerrel kell visszajönni s ha útközben keresetre nem akad: csupán a maga költségén. Egy napra alig esik neki 60–70 fillér. Ebből kell magát élelmeznie s ebből kell ruházkodnia is.
Minden tutajon van egy főember, a kinek a neve kormánybiró. Ez magyar szó, de azért az orosz és oláh tutajos is csak e néven ismeri.
Ez a szó: biró, az ősi magyar nyelvben nem azt jelenti, a mit ma jelent. Ma azt jelenti: itéletmondó, igazságszolgáltató. Hajdan azt jelentette: erős, hatalmas, hozzáértő, rendelkező. Az itéletmondót is azért nevezték törvénybirónak, mert rá volt ruházva a törvény végrehajtásának hatalma. Ezért nevezi a magyar nép a falu főtisztjét öreg birónak, a város közigazgatási emberét városbirónak, a nemesi udvarok belső tisztjét udvarbirónak, az urasági magtárak számadóját pajtabirónak, a mezei bérföldesek és szakmánymunkások vezetőjét pusztabirónak. A tutajon is kell valakinek lenni, a ki rendelkezik a tutajos és a szolgák fölött s esetleg kormányozza a tutajt is s ezt kormánybirónak nevezik.
Tehát egy kormánybiró, egy tutajos és két szolga: ez a tutajnak hajós személyzete.
Van ezeken kívül egy sáfár is.
A sáfárnak is nagyobb fizetése van, mint a szolgának vagy a tutajosnak, sőt nagyobb, mint a kormánybirónak. Az ő fizetése huszonöt napos járatu tutajnál ötven, hatvan, hetven forintra is felrug; néha többre is, ha sok tutajból áll a szállitmány. Egy szállitmány mellett rendszerint egy sáfár van, bármennyi a tutaj. Kimélni kell a költséget.
A sáfár zsebjében van a kötés és a faszám.
Vaktában nem indul el a tutaj, mint hajdan. Hajdan összeállitott egy tutajt vagy kettőt valami élelmes és pénzes máramarosi vállalkozó s kikötött Szolnoknál, Csongrádnál, Szentesnél vagy Szeged alatt, sőt kikötött vagy följebb vagy alantabb s keresett tutajára vevőt. Ha talált: jó. Otthagyta fáját. Ha nem talált: eresztette a talpat tovább. Valahol csak akad alkalmas vevője.
Szegényebb sorsu, kevés tőkéjü, vállalkozó természetü falusi zsidók gyakran életmódot találtak a tutajozásban. Egy-két száz forintért beszerezték a tutajnak való szálfát. Azután a tutajt megterhelték gyümölcscsel, szerszámfával, konyhabeli faeszközökkel, kész faszerszámokkal. Az alföldi magyarnak hajdan nem termett gyümölcse. A tutajos szállitott neki almát, körtét, szilvát, diót, mogyorót, gesztenyét, mandulát. Tavasz-féllel pedig aszalt gyümölcsöket. S mind ezt tisztes áron eladta a parti városok lakosságának. Évenként két-három tutaj-uttal vagy ezer-ezerkétszáz korona nyereségre tett szert. Épen elég volt maga és családja eltartására.
Ma a közép és alsó tiszai fakereskedők, épitők, fürészmalmok előre megkeresik a máramarosszigeti, técsői, huszti favállalkozókat s előre megrendelnek ennyi-annyi s ilyen-amolyan minőségü és értékü szálfát, zsindelyt, deszkát, tüzifát, sót s egyéb terhet. Azután megalkusznak, kötést csinálnak, határidőt szabnak. A szigeti, huszti, bustyaházi vállalkozó felelős a szállitásért egészen az átadásig. Ő állitja össze a tutajt. Ő fogadja a sáfárt, kormánybirót, tutajost és szolgát, a kik aztán lemásznak a vizen, a hova küldték őket s átadják a fát és terhet Szolnokon vagy Szegeden, a hol át kell adni.
A sáfár viszi a kötést. E mellett van a faszám, melybe minden szál és teher mérték szerint föl van irva és föl van számolva. A mit ő átvett a vállalkozótól s a mit át kell adnia a megrendelőnek. Erre az irni, olvasni nem tudó orosz tutajos alig lenne képes. A sáfár többnyire zsidó. Ez se tud ugyan irni olvasni valamennyi, de a számjeleket ismeri s a többi tudomány a szokásnál és gyakorlatnál fogva fejében van.
Van dolga a személyzetnek.
A tutaj összeállitását ő végzi. Ha tüzifát, sót s egyebet is szállit a tutaj: ezt a tutajra a partról át kell rakni ott, a hol a víz már alkalmas. Ezt is a tutajosok és szolgák végzik, valamint az út végén a kirakodást is.
De a hajózás is nagy figyelemmel, nagy gonddal s néha nehéz munkával jár.
Csendes vizen evezni kell. A kormányrud mellett mindig ott kell lenni a kormánybirónak vagy helyettesének. A zátonyt, tőkét, sarkantyut, malmot, hidlábakat, jégtörőket minden esetre ki kell kerülni. Szembejövő gőzösökre vigyázni kell. Forgatagba belekerülni semmiképen nem szabad. A hol a Tisza árama szögben dül a partnak s azt mossa és sodorja: ott a parthoz, közeljárni veszélyes. Könnyen odaütődik a tutaj s kivált ha terhelve van, darabokra hull széjjel. A kis viz csak oly ártalmas lehet, mint a nagy. Bajjal jár egyik is, másik is. Különösen vigyázni kell, hogy hamis útra, kiképzetlen átvágásba, eliszaposodó ágba a tutaj ne jusson. A kikötést is mindig nagy figyelemmel kell végezni. Lakott helytől ne legyen nagyon messze. A hol czövekpénzt, kikötő-dijat kell fizetni: azt a helyet el kell kerülni. A tutajok közt menetközben is, kikötésnél is meg legyen a kellő távolság, mint a katonasorok között.
Minden tutajon van egy kis fedett hajlék. Deszka az oldala, deszka a teteje, gunyhó alaku, egészen kezdetleges tákolmány. Zápor, jégeső, erős vihar nem hatol át tetején és oldalán. Némi enyhelyet mégis ad. A tutaj személyzete esős, viharos napokon és éjszakákon ide menekül, itt alszik. Oly kicsiny, hogy egymás mellett fekve épen csak belefér három-négy ember. A neve: kaliba. Igy nevezi az északnyugati tót is, az északkeleti rusznyák is, a tuladunai magyar is. Eredetileg hellen szó: kalübé. El van terjedve egész délkeleti Európában. A régi helleneknél is gunyhó volt a jelentése.
Nagy szélben, áradó magas vizben, ködben, sötét éjszakán nem szabad tutajozni. Minden este ki kell kötni. A kormánybiró és a sáfár csak nagy ritkán engedheti meg, hogy a csillagos és holdvilágos tiszta éjszaka egy részén át legalább mehessen a tutaj. De csak biztos vizen.
Ünnepnapon sohase szabad se menni, se elindulni. De a tutajosok szabálya szerint csak a keresztyén ünnepeken tilos a tutajozás. Zsidó ünnepekre nincsenek figyelemmel, ha van is zsidó köztük, hacsak a zsidó pálinkát nem ad.
De az ünneplés nem arra való, hogy istentiszteletre menjenek. A mint Beregvármegyét elérik: ott már a falvak többsége a partokon kálvinista és magyar. A máramarosi kálvinista nem megy tutajozni. Ez tiszta magyar faj. A magyar faj épen nem kedveli a lézengő, késedelmes és ácsorgó munkát. Vagy dolgozik egész istenadta erejével vagy henyél tökéletesen, mint az útszéli kő. Azután valami gyönge keresetért nem is engedi meg, hogy neki parancsolgassanak.
A tutaj azért áll meg ünnepen vagyis az ünnep előtt való nap estéjén, hogy a tutajos jókor reggel bemehessen a legközelebbi faluba vagy városba dohányt, sót, pálinkát s ennivalót venni. Ha van pénze: annyi pálinkát vesz, hogy megittasodjék tőle. Délelőtti 10–11 órára nemcsak megfordul a faluból, de meg is késziti s el is költi ebédjét, ki is szivja pipáját, pálinkáját is megiszsza mind s be is rug tőle egészen. Akkor lefekszik s aluszik egész nap és egész éjjel. Ha rossz az idő: a kalibában; ha jó az idő: a füzesben a parton. Szunyoggal, légygyel, kigyóval, békával nem törődik. Egy kis tüzet gerjeszt a parton s annak hamvadozó parázsánál tiz-tizenkét órát alszik egyhuzamban. Az elmult napok álmatlanságát kipótolja egészen.
Fizetését sohase kapja ki előre. Baj lenne ebből. Vagy el se menne a tutajjal vagy előre meginná pénze nagy részét s miből élne az úton, szárazon és vizen?
Nagy bölcseséggel állapodott meg erre nézve a százados gyakorlat.
Hajdan állandó tutajosai, szegődvényes állandó szolgái voltak a nagy fakereskedőknek. Ez más dolog. Akkor a gazda gondoskodott a cselédjéről. Most a tutajos csak alkalmilag vállalkozik esetről-esetre s mindig csak egyetlen tutajútra.
A tutaj például Szegedre megy s a tutajos megalkuszik 50 koronára. Bustyaházán kap 5 koronát, Tokajban és Szolnokon ugyanannyit, Szegeden pedig, ha rendben átadott mindent, 10 koronát. Ha azután visszatér és semmi panasz ellene: Bustyaházán vagy ott, a honnan elindult, kapja meg a még járó 25 koronát.
Ez a szabály és az elmélet. A fakereskedő ragaszkodik is ehhez keményen. De a sáfár jelentékenyen módositja ezt útközben.
A rusznyák szokott otthoni ruhájában indul útnak. Szürét gubáját viszi magával, hogy éjjel a hüvös időben legyen mivel takaróznia. Ruhája durva szőrkelme, elég meleg az ő edzett testéhez képest, de zsiros, szurtos és szagos kegyetlenül. Piperére, ujra öltözködésre, fürdésre, semmit se ad. Néha megmosdik, de a mikor megmosdik, akkor már rendesen elfelejtette, hogy mikor mosdott utoljára. Haját és bajuszát azonban megnyirbálja s szakála eltávolitásáról is gondoskodik, kivált a ki katonaviselt ember.
Tarisznyáját elviszi az útra s visz némi főzőedényt is. Gyakran összebeszélnek arra, hogy ki miféle edénykét vigyen a tutajra. Csuprot, lábast, bögrét, apró pálinkás üvegeket. Ez az utolsó épen nem maradhat el. Visz egy botot is, legyen mivel hazajönni.
Élelmiszer készlete nagyon szerény. Van egész kenyere, jó adag kukoriczalisztje s nyers babja. Ha az évszak megengedi: burgonyát is visz magával. Ezt nagyon szereti sülve. Hagyma nem hiányzik s valamelyes szalonna se. Visz magával egy ökölnyi kősó darabot is. A porrá tört sóra nincs épen szüksége. Azért pénzt kell adni. A kősóhoz Máramarosban hozzájut isten nevében is. Mikor eszik, a kősóból leharap egy babszemnagyságut s hatalmas foga ugy megőrli azt, mint malomkő. Ha kukoriczalisztjét vagy babját főzi, abba is tesz egy kis darabot.
A terhelt tutajon rendesen van valami tüzhelyféle alkotmány. Néhány deszkadarab egymás mellé rakva, földdel vagy homokkal pár hüvelyk magasságban beteritve: im erre már lehet tüzet rakni a teherrakomány szélmentes oldalán. Valamely bölcs rendőrség isten világáért se engedné meg ezt a merényletet. Holott okos ember kezében a tűz se veszedelem s azután csakugyan ott van a viz a tutaj közelében, csak meriteni kell belőle. Olyan esetről még nem emlékeznek a krónikák, hogy a tutaj a tutajosok vigyázatlansága miatt égett volna el. Senkinek se jutott az előtt eszébe a tutajt tűz ellen biztositani, mig az a vizen áll vagy mozog.
Nem is főz a tutajos minden nap. Ha az idő vagy a víz állása miatt sokáig kell egy helyben ácsorogni: akkor szivesen főz, valamint ünnepnapon is. Máskor pedig, ha sietős az útja és sok a dolga, napokon át csak kenyérrel, sóval, hideg puliszkával él s ha van neki: egy kis sajttal. Régebben elég sajtja volt ingyen is. Az alföldi jó magyar nép abban a szent meggyőződésben élt, hogy a tutajos oláht és oroszt neki ingyen el kell látni ennivalóval. A kenyeret, köleskását, kukoriczát, burgonyát bizony nem sajnálta tőle. A juhászok pedig birkafejés idején szivesen, sőt hetykén adtak neki egész sajtot. Még kegyetlenül le is nézték vagy megsajnálták, hogy nyavalyás oroszsza milyen hálálkodva fogadja el tőle ingyen a sajtot.
Húsra, halra nem igen áhitozik a szegény tutajos. Pedig szárnyassal és hallal, rákkal és teknősbékával ugyancsak tele vannak a Tisza füzes és rekettyés partjai, a holt Tiszák, az elhagyott medrek, az árterületek gödrei, a morotvák. Mennyi libucz sipákol a partokon, mennyi szárcsa uszkál ott kevélyen, mennyi vadkacsa röpköd és bukdácsol szanaszét! De a szegény orosz, oláh és zsidó mindig csak jobbágy volt. Istenért se vinne magával lőfegyvert. A vadászat csak királyoknak és uraknak való. A vadat nem a szegény ember számára teremtette az isten. El nem sütné a puskát a világért se, ha volna is neki. Nyomban kezébe kerülhetne vagy a csősznek, vagy a csendbiztosnak, vagy a főszolgabirónak. A mitől pedig mentsen isten!
Még hálót se visz magával. Pedig sokszor napokon át nem lát embert a Tisza végtelen kanyarulatain. A horogról fogalma sincs. A rákot és teknősbékát nem is kérné tőle számon senki. Hiszen ezek csak férgek, noha az urak jóizüen megeszik őket. Bizony megehetné ezeket a szegény ember is, a tutajos is. Igaz, hogy röst is ahhoz, hogy rákot, teknősbékát fogdosson, mikor e helyett lefekhetik a harmatos fűbe s kalapját arczára téve, nyugodtan alhatik.
Azonban a Tisza is más már, mint hajdanta volt. A mióta szabályozták: azóta csak a régi térképeken van meg a régi Tisza. Hala, madara eluszott, elszállt, elfogyott azóta. A juhász ürüje se kolompol azóta oly szakadatlanul a partok közelében. A tutajos csak akkor ehetik most már juhsajtot, ha mikor pénzen vesz magának tiz fillérért.
De a tutajos fizetésének s életmódjának okosan kigondolt törvényét kissé megváltoztatja a sáfár.
A tutajos, mikor a tutaj napokig vesztegel, nem tud el lenni pálinka nélkül. Pénze nincs, az ismeretlen falvakban hitele nincs. De szomja, vágya, áhitása nagy.
A sáfár ezt jól tudja. Az ő butykosa mindig tele van pálinkával. Nem tukmálja a tutajosra. Ez nem szabad. A nagyvállalkozó mindig lelkére köti otthon, hogy a tutajost se hitel, se előleg, se pálinka czimén megkoppasztani, vagy eladósítani nem szabad. Nem lenne maradása a sáfárnak otthon se, ha a tutajosok ugy érkeznének haza, hogy minden járandóságukat útközbeli adósság czimén a sáfár teszi zsebre.
Nem kinálja tehát pálinkáját. Hanem a helyett mindig akként hajtja fel butykosát a tutajos közelében, hogy a szellő a pálinka szagát oda legyintse a tutajos orrához. A hatás nem marad el soha.
Egész nap nagy munkában van a tutajos. Reggel óta huzza az evezőt. Két nap óta üres már félmeszelyes pálinkás üvegje. Két nap óta szinét se látta az isteni folyadéknak. S ime most odaütődik orrához az illat. Kegyetlen bűz annak, a ki nincs hozzászokva. Hitvány burgonyaszesz, kozmával vagy effélével teljes. De idegrázó, ingerlő, elbüvölő illat a szegény tutajos érzékeire nézve. Ennek az illatnak ellenállani nem lehet.
A szagban nagy erő rejlik. Nagy hatalom az, melynek titkait még nem buvárolták ki a tudósok. A szerelem ezer válsága, ezer szerencsés és szerencsétlen esetlege függ az illattól. A tüzes rokonszenvek s romboló ellenszenvek egyik rejtélyes forrása a szagló érzék működése. Az életfentartás csodálatos ösztöneit a szag edzi s tartja élénk működésben. A párjaváró nőstény rovar lebukik a föld mélységébe s oda várja himjét. Vajjon rátalál-e lovagjára? Rátalál. Egy mérföldről megérzi illatát, oda talál sötétben is s fölkeresi a föld mélységében. Egyik királynéjukat azért kergették el a spanyolok, mert nem volt kedves illata. Boldogságos Margit szüz, magyar királylány azért jutott az égiek seregébe, mert sok éven át nem váltott ruhát s mégis égi illat vette körül szép alakját. A fejlődés történetében nagyobb szerepe van a szagnak, mint a hangnak. Vannak illatok, melyek az akarat minden szilárdságát lefegyverzik.
A tutajos, a mint megérzi a pálinka illatát, nyomban kér belőle. Eseng, kunyorál, rimánkodik egy italért. A sáfár ugy tesz, mintha nem is hallaná a szót. De utóbb nagy nehezen megkönyörül a szegény tutajoson. Ad neki szeszt. Üvegét megtölti a butykosából. Ismeri már az üveg mértékét. Minden tutajos üvegje egy mértékü. Megtölti azt, de pénzért és hitelben. Igy történik minden tutajossal. S mire a tutajútnak vége van s a legénység visszatér, hogy bérét felvegye, bizony annak nagy részét a sáfár tartja már magáénak.
Ezt cselekedte Hersko Dávid sáfár is a nagy per idejében s egyéb okok is hozzájárulván, bizony nagy következései lettek cselekedetének.
II.
(Herskó Dávid sáfár tutajai. – Kikből állt a tutajok személyzete? – A tutajut története. – Mikor a Tisza virágzik. – Selever és Galsi. – A kártyázás élvezete. – Mi az unalom?)
Hersko Dávid a Sréter és Hillmann kereskedő czég tutajainak volt sáfárja 1882-ik évi május és junius hónapban.
A czég máramaros-szigeti czég volt. Egyik tagja Sréter máramaros-szigeti születésü és lakos 28 éves, nős, fakereskedő s az állami kincstár favállalkozója s egyuttal italmérési bérlő. Társa Hillmann szintén fakereskedő, kolozsvári származásu, nős, 33 éves, szintén máramarosszigeti lakos. Nagyobb tutajszállitmányt akartak útnak inditani Szegedre, egyik ottani gőzfürészgyár számára. Szegedet pár év előtt pusztitotta el az árviz s ott most egy-kétezer házat lázas rohamossággal épitettek. Kellett az épületfa.
A tutajok számára a fa kincstári erdőkből Bustyaházán volt összehalmozva. Innen kellett a tutajokat elinditani.
Első dolog volt a személyzet összeállitása. Sáfárt és kormánybirót kellett kiszemelni, velük a kötést megcsinálni, s tanácsukra és segitségükkel a tutajosokat és szolgákat felfogadni s bérükre nézve velük megalkudni.
Ezt a munkát nem a czég főnökei végzik, hanem a czég sáfárja. A helyi sáfár, a ki végrehajtó közege az üzletvezetésnek. A sáfár neve volt Herskovics Mosko. Ez szemelte ki az embereket.
A tutaj sáfárjának Hersko Dávidot fogadta föl. Talán valami atyafiságban is volt vele. De ezt csak a névből sejtem.
Hersko Dávid zsidó volt. Szeklenczei lakos, 47 éves, nős, négy gyermeke. Volt Szeklenczén házacskája és kertje s talán még néhány száz korona értékü ingósága. Irni-olvasni nem tudott, magyarul meglehetősen beszélt, előéletét törvényes szeplő eddig nem érte. Éles nézésü, gyanakvó tekintetü, kaftánviselő, ó-hitü zsidó volt.
Szeklencze 8–9 kilométernyi távolságra fekszik, Bustyaházától a Tisza jobb portján. Rendetlen épitkezésü nagy orosz falu, közel 2000 lakossal. Házai szanaszét szórva feküsznek a folyam völgyén s fönt a hegyek oldalán is több, mint három kilométer hosszuságban. A falun a Sokicznicza-patak s a Bajlova-patak csatangol keresztül.
Kormánybirónak Matej Pétert fogadta föl Moskó sáfár. Ez is szeklenczei volt. A tiszai utat a vizen már jól ismerte. Előhaladt koru, 55 éves, nős, görög katholikus vallásu, három élő felnőtt gyermeke, s egy házacskája. Lassu, csendes beszédü komoly embernek látszott. A törvénynyel eddig még soha se jött összeütközésbe.
A terv az volt, hogy négy nagy tutajt fognak leszállitani legalább harmincz kötéssel. S Mező-Váriból tüzifát is szállitanak a tutajokon 110 ölet, a mi mintegy 400 köbméter tüzifának felelt meg. Minthogy tehát a tutajok meg lesznek terhelve, egész személyzetre lesz szükség.
Az egyik tutajt vezette Hersko Dávid, a tutajok sáfára. Tutajának személyzete volt még Simon Bazil, 27 éves családos görög katholikus s két szolga: Szolku Mihály és Lupojda Mihály, – mind a kettő nőtlen, fiatal ember s keresztyén. Mindannyian szeklenczeiek.
A második tutajt vezette Matej Péter, a kormánybiró. Tutajosa volt fia: Matej Bazil s szolgái: Potrohos István, 16 éves erős fiu és Paczkan Bazil szintén nőtlen, de már 31 éves legény. Ez utóbbi bocskó-rohai lakos, a többi szeklenczei. Mind keresztyén s mind fenyitetlen előéletü.
A harmadik tutajt vezette Szavinecz Péter, mint kormánybiró-helyettes. Nős, családos s van házacskája is, 30 éves. Tutajosa: Hecska György, 51 éves, nős, családos s szolgái: Susztra Bazil és Dujtsák István nőtlen legények. Az utóbbi unyihai, a többi mind szeklenczei. De valamennyi keresztyén s eddig büntetlen.
Csepkanics György vezette a negyedik tutajt. Ennek a tutajnak volt a pörben a legnagyobb szerepe. Csepkanics élemedett ember volt. 49 éves, nős, gyermekes, görög katholikus. Volt kis erdei házacskája. Ugy emlékszem: magas termetü s törődött alaku ember volt, koránál idősebbnek látszott. A pör folyamán hősi léleknek bizonyult.
Tutajos társa volt Matej Ignácz. Ez is nagyon fontos személye a pernek. Ez is nagy tanu. Az egyik a Sarf Móricz, a másik ő. Sokat beszélünk róla e történet folyamában. Ő is szeklenczei, mint társa.
E tutajon is volt még két szolga. De e tutajra Mező-Váriban teher nem jutott. A két szolgát tehát itt elbocsátották s helyettük, ha kellett, a többi tutaj egyik s másik szolgája segitett időnként. Később fogadtak szolgát, de erre később térünk.
Ime ezekből állt a tutajszemélyzet, a mint azt Herskovics Moskó a sáfár és a kormánybiró javallatára összeállitotta. Megkötötte velük a szerződést, azt a czég főnökének bemutatta s mikor ez jóváhagyta: kiosztotta az emberek közt a felpénzt s megkezdődött nyomban a szálak kiválogatása s a tutajok összeállitása. Ez május 25-ike körül történhetett.
A kész tutajok május 28-án indultak el Bustyaházáról. Zászlólengetés, ágyudurrogás nem történt az elindulásnál. Ki üdvözölné a szegény embereket a hosszu viziuton? Asszonyaik, jegyeseik nem ott laknak; – a család tagjai közül alig egy vagy kettő megy el az induláshoz. Az se lengeti a fehér kendőt, mivel hogy nincs is neki. De még a zöld ágat se. Legföljebb isten áldását kivánja a távozók utjára s ha fehér cseléd, egy könyet enged arczán végigfutni. Hanem a bucsupálinkából ő is iszik egyet s örül annak, ha a tutajosok az elindulás után néhány vig kurjantást tesznek.
Bustyaházától kezdve nehéz a tiszai út. A folyamnak több medre van, sok ágon ömleszti vizét aláfelé, minden ág sekélyes alacsony vizállásnál, sok helyen nekiszögellik a partnak, a tutajosnak egész erővel s figyelemmel kell dolgozni egész napon át. A kormányrudnak mindig erős kézben s biztos kézben kell lenni. Még beszélgetésre sincs idő.
Az első állomás Huszton volt. Mikor értek Husztra; egész bizonyossággal egyik se tudta megmondani. Hajónaplót természetesen nem vezetnek. Hiszen az is megesik, hogy az egész személyzetből senki se tud irni. Csak arra emlékeznek biztosan, mikor éri őket utól valami ünnepnap vagy vasárnap s arra, hogy hol terhelik a tutajt.
Ugy gondolom, még május 30-án estére Husztra értek. Itt már rakodtak, a tutajokat terhelni kezdték. Néhány öl tüzifát ott már fölraktak a tutajokra.
Három napi veszteglés után indultak útnak s a negyedik napon értek indulás után Mező-Váriba. Itt több napon át időztek. A tutajosok többsége azt mondja, hogy itt 8–9 napot töltöttek el. Ezt nem lehet elhinni. A sáfár beszéde leghihetőbb. Ő azt mondja, junius 2-án, pénteki napon értek Mező-Váriba s onnan kedden, 6-án indultak el. Ez lehető. Csak azt nem lehet érteni, miért beszélnek a tutajosok 8–9 napi időzésről. Pedig valótlant mondani szándékosan nem akarnak. Az időzés oka egyébiránt főleg a rakodás volt. Három tutajt itt terheltek meg egészen. Az összes teher, mint már emlitettem, minegy 400 köbméter tüzifa volt. A köbmétert nem tömörméretben, hanem a rakott hasábok külső térfogatában kell érteni.
Mező-Váritól nem messze Nagy-Szőllős alatt már a tiszai nagy magyar Alföld kezdődik. A meder nagy esése már megcsökken, a viznek árama megcsillapodik, a tutajok már lassan hatolnak előre. A nehéz munkára már csak helyenként van szükség.
Mező-Váritól Nagy- és Kis-Tárkány a folyam hajlatait is számitásba véve mintegy 110 kilométer távolságra van.
Az útnak e szakaszán már teljesen rendezve voltak a tutajok. Több terhelés már nem történt. Minden tutajnál megállapitották, kik lesznek a tutaj élén, kik a hátulján s miként történik a szolgálat felváltása. Meghatározták a tutajok sorrendjét is. Az első lett volna Szavinecz Péter tutaja, a második Matej Péter kormánybiróé, a harmadik Herskó Dávid sáfáré, az utolsó Csepkanics Györgyé. Több tutajnak a folyam szélességében egy homlokzattal menni nem szabad. Csak egymásután mehetnek oszlopvonalban. De valami nagyon közel egymáshoz igy se. A tutajok közt legalább 20–25 méter távolságnak kell lenni.
Junius 6-án, keddi napon indultak Mező-Váriból s ugy látszik, e napon nagy utat végeztek, közel ötven kilométert. Estennen elhagyták a Szamosnak, a balparti mellékfolyónak torkolatát s áthatoltak a gergelyi hid alatt is s Vásáros-Namény fölött kötöttek ki.
Innen észak felé folyik a Tisza s éri egyebek közt Tisza-Kerecseny falvát. Itt nem kötöttek ki; szabályos gyorsasággal vonultak el Kerecsénynél, de azt látták, hogy itt idegen tutajok állanak. Nem törődtek se ezekkel, se a tutajosokkal. Annyit Csepkanics György mégis észrevett, hogy a mint tutajuk elhaladt, annak irányában a parton egy zsidó üldögélt s a mint Herskót meglátta, felállt, Herskóhoz néhány szót szólt zsidó nyelven, de Csepkanics se jól nem hallotta a szavakat, se nem értette. Tőle a parti ismeretlen zsidó mintegy kétszáz ölnyire volt. Tovább nem figyelt rá, csak annyit látott még, hogy lefelé ballagott kis ideig, mintha kisérte volna a tutajokat. E napi útjukat egyébiránt a tutajosok nagyon csonkán beszélik el. Egészen össze nem vágó előadásukból ugy értettem, hogy junius 7-én Eszenynél kötöttek ki. E napon is nagy utat végeztek, talán 40 kilométernél is nagyobbat.
Junius 8-án alig végeztek 8 kilométernyi utat. Záhonyon felül kikötöttek körülbelül a vasuti hid és az országúti hid közt lévő szakaszon. A következő pénteki napon, 9-én Tárkány alá értek s alig 7 vagy 8 kilométernyi út után kikötöttek. Gyanus szél támadt az útban, ez volt a kikötés oka.
Érdekes némileg az a kérdés, hol kötöttek ki?
Nagy-Tárkány közvetlenül a Tisza partján, ennek egy nagy hajlatánál fekszik. E hajlatba nem mentek be a tutajok. Tárkány fölött egy jól kiképződött átvágásból uj medre van a Tiszának. Ezen áthatoltak s még a régi medren is leszálltak majd két kilométernyire. Itt kötöttek ki sokkal közelebb Agárdhoz, mint Tárkányhoz. Ez a falu is a jobbparton fekszik, jó két kilométer távolságra a folyamhoz. Tőle egyenesen keleti irányban a Tisza partjához közel egy tanya vagy szállás épülete áll. Itt egy helyütt dombos partja van a medernek. Itt történt meg a kikötés.
Itt töltötték el a pénteki nap nagy részét s az egész szombatot. A szél nem engedte az elindulást. Vasárnap az ünnep miatt nem lehetett indulni; csak hétfőn, 11-én indulhattak útnak.
Mivel ölték az időt? Miként töltötték el a harmadfél napot s a három éjszakát?
Éjszaka aludtak. Egyik a parton, másik a kalibában, de mind elaludtak.
Pénteken már bementek Agárdra, csaknem valamennyien. Sót, dohányt, paszulyt vettek ott. A paprikás lében főzött paszulyt nagyon szereti az orosz tutajos. De pálinkát is vett mindenki 4–6 fillérért.
Szombaton és vasárnapon reggel főzés volt a parton. Déli étkezés után, a mi 10–11 óra közt szokott történni, az összes tutajosok bementek vasárnap Agárdra s annyi pálinkát ittak, hogy mámorossá lett valamennyi. Délután mind elfeküdt a füzes parton aludni. Még Csepkanics is aludt egész délután, egész este. Csak Szavinecz Péter emlékszik arra, hogy vasárnap délután Herskó a parton egy ismeretlen emberrel, még pedig zsidóval beszélgetett. Ez még világossal történt, 5 vagy 6 óra tájban. Hogy mit beszéltek: nem tudja. Egy szavukat se értette. Tőle 150–200 ölnyi távolságban lehetett a beszélgetés, de egyébként se hallhatta a szavakat, mert ő a beszélgetés alatt kalibájából ki se jött. A beszélgetést Matej Péter kormánybiró is észrevette, de ő se értette, ő se ügyelt rá.
Nagy dolognak lett oka és ürügye ez a beszélgetés. Hogy ez megtörtént: el ne felejtsék nyájas olvasóim. E nélkül nem lett volna teljes ez a nagy per.
Junius 12-én, hétfőn indultak el a tutajosok Tárkány alól. Ezen túli megállásuk kikötésük, éjszakázásuk sorrendje nem világos egészen. Az adatok egybevetéséből ugy látom, hogy e napon Czigándra értek s ott éjszakáztak. Alig végeztek 30 kilométernyi utat. Kedden, junius 13-án Berczelig jutottak s a Révdülőnél a rév fölött állottak meg. Szerdán, 14-én értek Tokajba, de valószinüleg Vencsellőnél is megálltak egy darabig. Matej Ignácz azt mondja, hogy itt meg is háltak. Nem vettem észre, hogy ez a pörben teljesen bebizonyult volna. De ez nem is fontos dolog.
Tokajból csak pénteken, 16-án indultak el. Itt töltöttek két éjszakát s egy egész nappalt s 14-ikének délutánját is. Itt már a tutajosoknak némi kis történetük akadt.
Csepkanics tutaján ugyanis kicsiny volt a személyzet. Csak Csepkanicsból s Matej Ignáczból állott. Ez kevés volt. Szelek is jártak, a Tisza zöld árja is közel volt. A máramarosi hegyek s óriási erdőségek hava csak májusban indul nagy olvadásnak s a mellékfolyók is ekkor ömlesztik bővebben vizeiket. Nagy áradás támad, mely junius végére szokott leérni az alsó Tiszára. Ekkortájt van a Tisza virágzása is. A kérész ekkor jön ki az iszapból a felszinre. Ekkor párzik s ezer milliónyi számban röpköd a viz felszinén. Fehér szárnya, gyönge szines teste mintha virággal hintené be a folyam vizét. »Virágzik a Tisza«, ezt mondja a parton lakó. Ilyenkor már egész diszében virul a természet; fű, fa, mező, minden zöld, azért nevezik zöld áradásnak a Tisza felduzzadó vizét. Ilyenkor gyönge személyzettel nem szabad a tutajt ereszteni. Legalább egy embert kellett fogadni Csepkanics tutajára. Fogadtak is.
Selever János volt, a kit fogadtak. Bedellői származásu, 32 éves, görög katholikus, nős, gyermekes. Tutajozni szokott, de visszamenőben aratás és cséplés idején egy-egy Tiszaparti magyar városban vagy faluban munkába szokott állani s jó keresetre tett szert. Jól beszélt magyarul. Török-Szentmiklóson több izben is munkába állt. Épen most is tutajutból ment volna hazafelé, Tokajban találkozott véletlenül Sréter és Hillmann tutajaival s ezekhez elszegődött a szegedi útra. A végtárgyalásra nem lehetett megidézni, tutajúton járt akkor is valamerre, csak a vizsgálóbiró által fölvett vallomása állt előttem.
Még egy ember került itt a tutajra. Ez Galsi István, török-szentmiklósi, 33 éves, nőtlen, törzsökös magyar. Ismerte Selever Jánost Török-Szentmiklósról.
Szabolcs vármegyében valami csatornát ástak. Galsi István odament harmadmagával kubikosnak. A kubikos munkást hajdanában nem ismerték e néven. Földásó, földkiemelő munkás hajdan is volt, de munkája csak napszámos munka volt. A mióta vasutakat épitenek, folyókat szabályoznak, gátakat emelnek, csatornákat ásnak: azóta köbméter szerint mérik és fizetik a földmunkás munkáját. Azóta nevezik kubikosnak a földásó munkást.
Galsi Istvánnak és társainak nem jól ment dolguk. Néhány napi munka után meggyőződtek arról, hogy munkájukból semmi hasznuk. Elszéledtek tehát s iparkodtak hazafelé. Igy került Tokajba Galsi István is. Pénze nem volt, de volt egy vaslapátja s egy ásója. A vaslapátot eladta a városban 80 fillérért, de az ásóját is megvette Szavinecz Péter tutajának egyik szolgája: Höcska vagy Hecska György 32 fillérért. Ez ügyes és szerencsés és véletlen közgazdasági művelet után jutott utiköltséghez a jó kubikos.
Találkozott Seleverrel. Megismerték egymást. Selever mindjárt meghivta Galsit a tutajra. A Tutaj szépen hazaviszi Török-Szentmiklósra, nem kell gyalogolnia és izzadnia. Ha akar: segit az evezésnél, különben alhatik a tutajon, a mennyit akar, egész nap, egész éjjel. Nem kerül egy fillérbe se. Galsi elfogadta a szives ajánlatot s igy került a tutajra.
Fontos dolog volt e két uj embernek Tokajban a tutajra jutása. Azért volt fontos, mert mind a kettő Csepkanics tutaján tartózkodott. Azon a tutajon, a melyen kellett lenni a holttestnek is.
A tutajosok még napközben jókor értek Tokajba s a város alatt elhajózva, a vasuti hidat s Kis-Tokajt is elhagyva, közel a városhoz kötöttek ki. Még ezen a napon bementek a városba valamennyien, vettek kukoriczát s azt megőrletni nyomban el is vitték a malomba. Néhány liter kukoricza megőrléséhez nem is kell sok idő.
A következő nap, csütörtök minden különös esemény nélkül telt el. E napnak ugyan nagy szerepe van a perben, de erről majd később beszélünk. Pénteken, junius 16-án jókor elindultak a tutajosok Tokaj alól, de ez a nap viszontagságot hozott rájuk.
Tisza-Eszlár fölött a balparti részen nagy kanyarulata van a Tiszának. A miatt itt egy másfél kilométer hosszu átvágása, uj medre van neki. Ez a meder akkor még nem volt kiképződve eléggé, a viz fősodra a kanyarulaton ment. Ezt tudnia kellett volna a kormánybirónak, de talán nem ügyelt rá eléggé, a tutajok beletévedtek az átvágásba.
Ebből baj lett. A vizállás alacsony volt, az elől menő három terhelt tutaj megfeneklett. Se előre, se hátra. Meg kellett várni a magasabb vizállást, az erősebb áram kezdetét.
Csodálatos szerencséjük volt. Alig kellett vesztegelniök három óra leteltéig: megjött az erősebb áram. Napokig, hetekig is elidőzhettek volna ott e nélkül, vagy kénytelenek lettek volna a tutajokat szétszedni és járható vizen ujra összeszerkeszteni. Ez nagy munkába, nagy költségbe és sok időbe került volna.
Megjött az áram, odább mentek. Alig hagyták el azonban Tisza-Eszlárt, s alig érték el azt a sarkot, a hol a folyam erős hajlással napnyugatra fordult: erős délkeleti szél támadt s ez kiverte őket a jobb partra, a tisza-ladányi oldalra. Itt a ladányi füzesek alján ki kellett kötniök. Itt is töltötték a napot és az éjszakát, a füzesben kellett hálniok.
Itt se történt semmi más, a mi érdemes volna a följegyzésre. Ez a pénteki nap is nagy és nevezetes nap a per történetében, de erről is később kell szólanunk. Csepkanics tutajának sorsa köti le itt is a figyelmet.
Meg kell tehát erről annyit jegyeznünk, hogy Csepkanicsék e napon főztek künn a parton s Csepkanics, Selever és Galsi a magyar künn is háltak a füzesben. Csak Matej Ignácz, a tanu maradt a tutajon. Ott töltötte el az éjszakát a kalibában.
Másnap szombaton, junius 17-én jókor reggel indultak el s szerencsésen elszálltak Tisza-Lök alatt is. Alig érték el azonban a Rázom pusztai dülőt: Csepkanics tutaja, a sorrendben utolsó tutaj forgatagba jutott s az örvény azt a parthoz ütötte. A folyam ama hajlatánál történt ez körülbelül, a hol most a rázomi vasutállomás van Tisza-Lök közelében.
A parthoz ütődés bajt okozott. A tutaj egyik kötésének guzsai szétszakadtak s a kötés ketté vált. Csepkanics nyomban kiáltozott az előtte menő tutajoknak, hogy baj van, nem lehet tovább menni, álljanak meg, ki kell kötni, segitsenek a szétvált tutajt összeállitani.
Meg kellett állni, ki kellett kötni. A hol kikötöttek: azt a helyet Csonkafűzesnek nevezi a nép. Tisza-Dada határában fekszik ez, légvonalban közelebb is fekszik Dadához, mint Tisza-Lökhöz, de a Tisza maga a nagy kanyarulatok miatt innen Dadáig majd kétszer olyan hosszu utat végez, mint Lökig.
A tutajok abban a sorrendben kötöttek ki, a melyet még Mező-Váriban állapitottak meg. Az első Szavineczé, a második Matej Péteré, a harmadik Herskó sáfáré. Ezek egymás mellett, egymástól szabályos távolságban a füzes alsó végénél kötöttek ki. A sérült negyedik tutaj legalább kétszáz méterrel föntebb egyenesen a füzes alatt állt meg. Kikötés után mind odamentek segiteni, a szétvált szálakat összeguzsolták s ekként a tutajt egészen rendbehozták.
Jó napközben elvégezték ezt s még az napon tovább is indulhattak volna. Tanácskoztak a kérdés fölött. Azt határozták: itt maradnak. A folyam is áradt, a szél is mozogni kezdett, másnap vasárnap következett, junius 18-ika, ünnepnapon ugy se lehetett tutajozni, ez a kikötő csöndes, alkalmas hely volt: ezek voltak az okok az ittmaradásra.
E napon mind a tutajnál maradtak, senki se mozdult ki a falvak és puszták felé. Az éjszakát is ott töltötték, ki a kalibában, ki a parton a füzesben.
Másnap már reggel 6 órakor fölkerekedtek, hogy bemennek a faluba egyet s mást vásárolni. Matej Péter, Szavinecz, Herskó, Selever, Potrohos, Herskó Dávid együtt indultak Dadára. Matej Ignácz is menni akart s hivta Galsi Istvánt, de ez még aludni akart egyet. Matej Ignácz maga indult útnak, de társait már el nem érte s azért visszafordult. Galsi is kialudta magát s ő is elindult, hogy bemenjen Dadára. Az utat azonban eltévesztette, napnyugat helyett napkelet felé ment s Tisza-Lökre ért. Vett egy kis dohányt, egy kis pálinkát s egy csomag gyufát s nyomban visszaindult a tutajokhoz.
A kik Dadára mentek be: kilencz-tiz óra tájban azok is visszaérkeztek mind s délelőtti 11 órára már ebédjüket is elvégezték. Ez után kiültek a partra kártyázni.
Csodálatos időtöltés a kártyázás.
A kik azért kártyáznak, hogy pénzt nyerjenek, vagyont szerezzenek, más ember vagyonát elügyeskedjék s az élet szabad idejét, minden szabad idejét ezzel töltsék el; azok beteg emberek. Vagy agyuk is beteg, vagy erkölcsük is beteg. Rabjai a szokásnak vagy romlott lelkek.
De az egészséges lélek is mulatságot talál a kártyázásban, mikor gondjaitól szabadulni akar s gondolatait pihentetni akarja. Jól is esik neki s valami efféle időtöltés csaknem szükséges is annak, a kinek agya erős és rendszeres munkát végez, naponként. A nemes társalgás, a vidám adomázás ugyan derekasabb időtöltés, de ehhez nincs mindig alkalmas társaság. A kártyához mindig van. A mivelt társadalomban a világnak mind az öt részén mindig van elég ember a szép nőnek udvarolni, a sódart megenni, az illatos bort meginni s a felejtkező kártyaasztal mellé leülni. Az ily kártyázás nem pénz után sóvárog, de nem is pazarolja eszeveszettül a pénzt. Attól függ minden: egymást kedvelő, vidám természetü emberek-e a kártyázó társaság tagjai s egyenlően vagy nem egyenlően becsülik-e a pénzt? Ha összevalók az emberek: tisztes mulatság az időtöltésük.
De mit élvez a szegény tutajos a kártyában? Mi birja őt a kártyázásra?
Az unalom.
Mi az unalom?
Az agynak erőtlensége, a léleknek üressége, az érzésnek hiánya. A kinek szive el nem fásult, a ki tud érezni s méltó tárgyakról tud is, akar is gondolkozni: az nem ismeri az unalmat. Senki sincs, a ki ne találna kötelességet, ha keresi azt. Senki sincs, a ki ne találna munkát, ha érzi kötelességét. Még a falhoz bilincselt rab is talál. Gondolat kötözgeti ahhoz, a mi egykor övé volt a nagy világból s érzéseivel veszi körül azok alakját, a kiktől elszakitották. Terveket készit szabadulásra, eltiprott hazájának menekülésére, zsarnokának megboszulására. Álmaiban s ábrándjaiban talál gyönyört s könnyeiben enyhülést. S alakot keres gondolatainak s érzéseinek. Mindegy az, ha le nem irhatja is, meg nem föstheti is, kőbe nem vésheti is gondolatainak és érzésének alakjait.
Az a világ, a melyet a szegény tutajos gondolata beröpdöshet, nagyon kicsiny. Kicsiny világot adott neki végzete. Felesége, gyereke, rongyos tetejü házacskája, kertje, kecskéje, kutyája, macskája: im ebből áll egész birodalma.
Ország dolgát nem bizzák rá, tehát nem is töri rajta a fejét. A vármegyét nála nélkül kormányozzák. A falu dolgába se szólhat a vagyontalan zsellér. Se istenét, se papját nem ő választja; – azoknak ő rá semmi szükségük. Feleségét is a sors rendeli az atyafi vén asszonyok képében. A szerzés vágya nem bántja lelkét. Urrá lenni nem tud: ezt jól tudja. Tehát nem is akar; van benne annyi becsület és bölcseség. Mindennapi szegény kenyere mindig megvan, ha dolgozik; – munkát pedig kap. A gyárélet munkáskérdéseinek rettentő titkait nem ismeri s vérét e titkok nem hajszolják.
Mi fölött tünődjék tehát, ha a tutajon nincs dolga? Mint a vizimalom kereke kiszárad, ha elfogyott a vize: ugy szárad ki az ő agya is, mikor elfogynak gondolatai. S rá ront az unalom.
Mit csináljon ilyenkor?
Iszik, ha pénze van. Csakhogy pénze nincs.
Aluszik, a mig birja. Dehát ő se hétalvó. Évszakokat nem alhatik át, mint a medve, vagy az ürge.
Kimegy tehát a füzes partra, tisztást keres, kalapját leteszi a földre, az a kártyaasztal; – a kalapot keleti ember módjára körülguggolja s játszik olyan kártyával, melyet még az apjától vagy az ipától örökölt s melyet a bűvész se tud már megkeverni. Nincs az a régiségtudós, a ki a kártya ábráit fölismerné, de a tutajos fölismeri. Megfoghatatlan az ehhez való képessége. Nem pénzre játszik. Hol venné ő a pénzt a tutajozás tizenkilenczedik napján? Hiszen még pálinkára se kap a sáfártól többet hitelbe négy fillérnél. De azután agyon is ütnék azt a közülük való elvetemedett tolvajt és rablót, a ki pénzüket el merné nyerni.
Azért mégis tűzzel játszanak óraszámra. A kiosztott kártyák összealakulása soha se ismétlődik. Azok változatossága a végtelenség. Ez a végtelenség mulatságot szerez még e kisméretü és ritka szövetü szegény tutajos léleknek is.
III.
(Csepkonics nem kártyás. – Meglátja a halottat. – Oláh György uram. – Az alkonyat. – Esti szürkület a Tisza partján. – Jámbor lélek minek nézi a halottat? – A néma temetés.)
Csepkanics György, az utolsó, a hátulsó tutaj helyettes kormánybirája nem ment ki a partra kártyázni. Tokánynak nevezi a tutajos a kukoriczalisztből való puliszkát. Élénkebbé akarta tenni a tüzet, puha és száraz forgácsra volt szüksége. Van ilyen a tutajon. Bement tehát a tutajra forgácsért. S a mint körültekint: látta, hogy a Tisza árja sebesen hoz lefelé valamit. A szél fujdogált, a Tisza vize hullámzott, az a valami vagy harmincz méter távolságra volt tőle, nem tudta, nem láthatta bizonyosan holtest-e vagy fatörzsök, vagy más egyéb, a mit a viz ringatva sodor feléje? De megvillant az elméjében az a gondolat is, hogy holttest lehet az, a mit sodor a viz s azért figyelemmel kisérte.
Csakugyan holttest volt. Az ár egyenesen neki vitte az ő tutaja harmadik táblájának s ennek alája is sodorta.
Ez természetes. Az emberi test fajsulya a tudósok szerint kisebb ugyan, mint a vízé, de alig egy ötvened résszel. Ha a holttestet már a feloszlás gázai puffasztják: fajsulya még kisebb ugyan, de legalább kilencz-tized része akkor is a víz alatt van. Tehát az árnak a tutaj alá kellett azt sodorni. A természet törvénye ez.
De Csepkanics azután is utána nézett s csakhamar látta, hogy a test a harmadik, második és az első tutajtábla alatt tovább sodorva az első tábla alól kibukkan s megy gyorsan a part felé, oda csapódik a parthoz s egy fűzfa-ágazatban megakad. Ekkor már jól látta, hogy emberi holttest ez a tárgy.
Összeszedte a szükséges forgácsot, kiment bográcsához, megélesztette a tüzet s azután odament a kártyázókhoz s megmondta nekik, hogy holttestet látott a vizen, az ár átsodorta az ő tutaja alatt, azután kicsapódott a partra s egy fűzfában fennakadt. Mutatta is a fűzfát.
A kártyázók abbanhagyták a játékot s közülök többen megnézték a halottat.
Vizen járó ember előtt nem ritka tünemény a vizen uszó emberi holttest. Kevés tutajos van az országban, a ki életében egyszer-másszor ne találkozott volna vele. Csak a tenger nyeli el örökre halottjait. A tengernek megvannak a maga emberevői, a kik a holttestet fölemésztik, a mikor a bomlás miatt az a fölszinre törekszik. A folyók tovasodorják a halottakat s ha azokat valahol el nem temeti gyorsan az iszap, a bomlás fokozatai szerint esetleg kétszer is, háromszor is fölszinre hozzák s néha napokig is felszinen tartják. A tutajosok nem nagyon ütköztek meg az eseten.
Megnézték a holttestet. Látták, hogy nő. Abban első pillanatban megegyeztek, hogy az esetet a legközelebbi faluban és pedig Tisza-Dadán a hatóságnak minél előbb be kell jelenteni. Csak a fölött tanakodtak, hogy addig is mit csináljanak a halottal.
Szerencséjükre véletlenül ott termett egy tisza-dadai ember.
Suhancz legény volt a dadai ember. Litvai József 19 éves szolgagyerek, Kecskés József dadai gazdaembernek cselédje. Délután mindjárt az ebéd végeztével ült kocsira gazdájával, hogy a Csonkafűzesből, a hol egy darab rétjök volt, zöld füvet vigyen haza etetni. Épen rakta a füvet a kocsira, a mikor tudatták vele az esetet.
Akkorra Galsi István is a tutajokhoz ért tisza-löki útjából. Két tutajos jön eléje, az egyik Hecska György. Odaszól Galsinak tört, szakadozott magyarsággal:
– Gyere magyar, meglátni nagy halat.
– Micsoda nagy halat, oláh?
A tutajosok mosolyognak. Hecska azonban folytatja:
– Nem halat, hanem asszonyt, a viz hozta, ott van ni!
S mutatták Galsinak a holttestet.
Galsi jobban megnézte a tetemet, mint a tutajosok. Értelmesen el tudta mondani, mit látott.
A tetem hason feküdt a vizben; feje félszakosan. Mezitláb volt, minden lábbeli nélkül, orra mintha nem lett volna. Feje kopasz volt, semmi haja. Testén barna szoknya, verescsikos kötény. Balkarján a csuklóra kötve egy kis csomag, kendőbe takarva. A csomagban fekete fösték. Mikor piszkálták, szétesett a fösték s a vizet maga körül egy kis helyen feketére festette. Lehetett benne ugy négy krajczár ára fösték.
Mikor igy a tetemet megnézték, azt mondja egyik tutajos megint Galsinak:
– Te magyar vagy, itt van egy magyar legény, mondd meg neki, jelentse be a holttestet az előljáróságnak, temessék el.
Az a legény Litvai József volt. Galsi oda ballagott hozzá, megmondta neki a holttest ottlétét. A legény odament a holttesthez s megnézte. Ugy vette észre, hogy lábainál fogva van fennakadva a fűzfa gyökérágazatai közt, feje szabadon mozog, az egész tetemet ringatta a viz csöndes hullámzása. Megigérte különben, hogy a mint a faluba visszatér, jelenti a dolgot arra való embernek.
A tutajosok tovább kártyázgattak.
A legény hazament kocsijával a gazdájához. Kint a falu végén szemközt jött velük Váradi András kerülő s ezzel mint hivatalos személylyel nyomban közölte az esetet. Váradi András a községi biróhoz menet közben találkozott czimborájával, Oláh Györgygyel. Ez is kerülő volt. Épen ment ki a határt járni, a tisza-löki útra. Mondja neki Váradi.
– Nézzen be kend a Csonkafűzesbe, ott egy halottnak kell lenni a vizben, tutajos oláhok is tanyáznak ott. Én az alatt a Patkót kerülöm, azután odamegyek magam is.
Az a Patkó egy kis félsziget, melyet a Tisza kanyarulata alkot. A tudósok a Patkó szóból Bakta szót faragtak.
Oláh György élemedett, higgadt, okos ember volt. Játszi elmével beszélte el a biróság előtt hivatalos eljárását.
Odament s megtalálta a kártyázó tutajosokat. Odaköszönt emberséggel hozzájuk. »Adjon Isten jó napot.« Azután hosszu botjára támaszkodva egy perczig nézte a nyavalygó kártyásokat. Se pénzük, se boruk, se pálinkájuk: mégis kártyáznak. Vajjon mire kártyáznak? Azután megkérdezte: »Hol van hát az a szerencsétlen?« Megmutatták az irányt. Odaballagott a Tisza partjára s nyomban megtalálta a tetemet. Nem tudta fölismerni biztosan, férfi-e, nő-e a tetem. A viz rettenetesen eltorzitja halottjait, ha sokáig tartja őket ölében. Oláh György uramnak azonban tudnia kell, mit jelentsen az előljáróságnak. Férfit-e vagy nőt, s öreget-e vagy fiatalt? Botjával nem érte el a halottat, ha vizbelépni nem akart. De nem akart, mert a viz árt a csizmának, a csizma pedig pénzbe kerül. Körülnézett valami hosszabb rúd, pózna vagy faág után. Van a füzesben elég. Kiválasztott egyet, melyen horog volt. A mint a tetem hason feküdt, hátába, vagyis a hátán lévő ruhába beleakasztotta a horgot s annál fogva a tetemet kihuzta a viz szélére a szárazra. A vizben nincs sulya a halottnak, könnyen mozdul előre-hátra. A mint kihuzta: veszi ám észre, hogy háta mögött valaki kandikál. Rászól: »Hát te ki vagy?« Azonban megnézni, látja, hogy »oláh«. Tovább nem is beszél vele. A hivatalos tekintély nem engedi, hogy ő szóba álljon holmi tutajossal, oláhval, jött-ment emberrel. Azonban több tutajos is megy oda lassanként: Paczkán Bazil, Csepkanics György, Matej Ignácz a tanu, Selever János, Szavinecz Péter, Hecska György. Odaálltak a háta mögé. Körülnézett köztük. Két »oláh« ötlött a szemébe. Csepkanics a hős, magas termetü ragyás képü és Hecska György, a ki mindig hóna alatt tartotta ásóját, melyett Galsitól vett. El nem eresztette volna a világért se azt az ásót, hogy valaki meg ne egye. Erre a kettőre ráparancsolt, hogy forditsák hanyat vagy legalább oldalra a halottat: vajjon férfi-e vagy nő? A ruháról nem lehetett biztosan látni. Lábai meztelenek voltak, a ruha foszlányos, összecsapzott iszappal teljes. A két tutajos megmozditotta a testet. Kitünt mindjárt, hogy nő volt a boldogtalan. Megnézte jól ruháját is. Észrevette balkeze csuklójára kötve a kendőbeli csomagot. Azután megparancsolta a tutajosoknak, hogy hozzá ne nyuljanak, el ne temessék, hagyják érintetlenül a halottat, mindaddig, mig ő az előljárósággal ki nem jön s a temetés iránt nem intézkedik. Ez után visszaballagott a faluba.
Ez történt délután négy óra előtt, négy órára már jelentését el is mondta a községi birónak.
A tutajosok visszamentek kártyázni. Többé feléje se mentek a halottnak.
Azonban telt az idő. Egyik óra a másik után. A faluból nem jött senki. Alkonyodni kezdett, szél is támadt, az eső is elkezdett permetezni. A tutajosok abbanhagyták a kártyázást.
Az alkonyat meghatja a mezei ember lelkét. A nappali munkába kifáradt a test s vele mintha bágyadtabb lenne a lélek is. Elnyugodni készül mind a kettő. A mint csökkenik a napnak fénye, mintha csökkennék az élet mozgékonysága is. A parti fű lehajtja levelét; sóslorom, vad üröm, papsajt, parti mályva fekete szint ölt magára, a bogáncs se olyan büszke, mint fényes nappal s a vad hajnalka is bezárja fehér szirmait. A szunnyadás sejtelme borul fűre, fára, mindenségre. Mintha szótlan komolyság, szelid bánat járna együtt az alkonynyal. A libucz is elhallgat, a fehér csér se csapong, a gólyák is hazatakarodnak fészkeikre, a gémek és kócsagok is némán meredt nyakkal nézik a nyugvó napot.
A tutajosok csöndes lelke még csendesebbé válik.
A közeli falvak tornyaiban megkondul az esti harangszó. Tisza Dada, Tisza-Lök, s a tulsó partról Baj, Rügy, Takta-Kenéz harangszavát oda ringatja a levegő esti áramlása. Minden harangszó más, mégis mind egyenlő. Beleszól a harangba a gulyák kolompja s a teknősbéka füttyenése. Estennen ő is kijön a partra bogarászni. A mint hallja a harang szavát: egyik-másik tutajos keresztet vet magára, talán föl is fohászkodik a magasságba, talán haza is gondol azokra, a kiket otthon hagyott.
Igy borong lelke ott a halott közelében.
A halott!
A kis léleknek nincs tudománya, csak érzése, ösztöne sejtelme. A kis lélek előtt nagy tünemény a halott. Sokkal nagyobb, mint az élő. Állitsd eléje Napoleont, Hannibalt, Julius Caesart: megnézi vagy meg se nézi, de nem bámulja meg. Legföljebb lovát, köntösét, sarkantyuját, buzogányát. De a halott mellett eláll, elgondolkozik, eltünődik, elméláz órákig. Habár ez csak szegény koldus elaszott gyermeke volt is.
Hiába mondanák neki, hogy a holttest nem egyéb, mint egy csomó élettelen ásványnak keveréke, most még ugyan egy tömegben, de csakhamar széjjelszállingózva. Ennyi nitrogén, ennyi oxigén, ennyi viz, ennyi mész, ennyi foszfor, ennyi vas együtt: ime ez a holttest. Ugy nézne rád, mint halálos ellenségére. Vagy bolondnak tartana, vagy pogánynak, istentagadónak.
Ő még hisz. Az ő lelke előtt a holttest még most is élő állat. Hiszen ő is élt, ő is szeretett egykor s őt is szerették egykoron s azok ma is élnek, ma is gondolnak rá, ma is hull érte könnyük. Hogy ne volna tehát benne most is élet? Csak mi nem vesszük észre. A mit benne látunk, az nem mozdul többé, de mi az, minő kevés az, a mit a gyarló ember szeme láthat. Lent a földben, fönt a magasságban, mindenütt uj élet vár a halottra. A halottat tehát magára hagynunk, a földszinén temetetlen hagynunk nem szabad.
A jámbor tutajosok elkezdtek tanakodni. Az elnyugvó nap árnyékai ott borongtak lelkükön. Mit csináljanak a szegény halottal?
A halottnak erős szaga kezdett támadni. Eddig a szag nagy részét elnyelte a viz. Nem igen izgatta az embereket. De most a halott szárazon van. Az emberi test elemeinek felbomlása nem kedves az élő ember előtt. Eszébe jut, hogy egykor ő is porrá, hamuvá, sárrá, levegővé lesz s talán tőle is borzadoznak azok, a kik teteme közelében élve maradnak. Az esti lég, a csepergős idő, az alkonyat finom párázata még fokozta a halálnak keserü szagát.
Egy csonka fűzfa meredező törzsén szarka kezdett csörögni. Valamelyik tanya közeléből vetődött oda, megérezte a zsákmányt. Csörgésére második s harmadik szarka is jött. Egyik leszállt a földre, a halottnak közelébe s gondosan nézegette a tutajosokat. Nincsenek-e ádáz indulattal? Nincs-e lövőfegyverük? Meg lehet-e kopogtatni békével a halottnak koponyáját?
Jól látták ezt a tutajosok. Ők már ismerik a szarka természetét.
Szavinecz Péter ezt mondta:
– Lássátok, a szarkák már itt vannak, jön majd a varju is, a holló is. Jöhet kóbor eb is. Mi lesz a szegény halottal?
Paczkán Bazilt más aggodalom bántotta.
– Temetetlen nem hagyhatjuk szegényt. Ime eső esik, szél támad, holnap vihar ér bennünket, megbüntet az isten, ha el nem temetjük a halottat. Halottam én már ilyen esetet.
Minden tutajos hallott. Elkezdték egymásnak mesélni az eseteket. Öregek mondását, élők tapasztalását, babonás képzelődés alkotását.
De a csősz meghagyta, hozzá ne nyuljanak a halotthoz. Az előljáróság, a biróság, a szolgabiró dolga lesz a temetés.
Alapos volt a kifogás. De ez ellen is megvolt az okos beszéd.
– Hajnalban mi tovább megyünk s a halott itt marad. Hátha megfeledkezik róla a hatóság? Szegény boldogtalan nőnek lelke ott lebeg a végtelenben ég és föld között s nem tud megnyugodni, mig romladó testét be nem fogadja az anyaföld. Nem is jó ember az, a ki temetetlen hagyná a boldogtalant.
Különösen Selever János, a legujabb tutajos társ érzett legmélyebben s ő volt a legbuzgóbb hirdetője annak, hogy a szegény ismeretlen halottat ne hagyják a föld szinén.
De hát hiába volt az okos beszéd. A csősz a hatóság, a hatóság pedig megmondta, hogy a halotthoz nyulni nem szabad. A jámbor orosz pedig a hatóság tilalmát meg nem szegheti.
Nem-e?
Selever János látta, hogy a bölcseség itt nem sokat ér. Valami erősebb okot, győzedelmesebb érvet kell itt előhozni, mely oda férkőzzék a tutajos lelkéhez. Valami hatalomhoz kell folyamodni, a melynek a tutajos ellent ne állhasson, ellenállni eszébe se jusson.
Bement a kalibába, megnézte, mennyi pálinka van butykosában. Jóval több volt egy liternél. Fogta a butykost s kiment a partra. S a partra érve s a tutajosok előtt megállva, megrázta a butykost, azután jobb kezével magasra tartotta s szólt eképen:
– Látjátok ezt? A ki segit eltemetni a halottat, annak én adok áldomást. Halljátok? Egy liter pálinkát!
Ez a beszéd most már nyomatékos beszéd volt. Öregek és fiatalok összenéztek s fejével bólintott mindenki. Selevernek igaza van. Csősz ide, csősz oda: a halottat el kell temetni.
Nyomban kivált a társaságból három tutajos. Hecska György, a kinek ásója is volt, Szavinecz Péter és Paczkán Bazil. Ők segitenek Selevernek eltemetni a halottat.
A part szárazabb részén sebten ástak egy gödröt. Nem is mélyet, nem is hosszut, nem is széleset. Csakhogy a boldogtalan halott beleférjen s éhes róka, kóbor eb ki ne kaparhassa.
Mikor ez megvolt: kihoztak egyik tutajról egy darab deszkát s arra szépen ráfektették a tetemet. Nem forditották hanyatt, a hogy’ a holtat szokás, hanem abban a helyzetben hagyták, a mint a víz szélén feküdt. Hason fekve félszakosan. Még ruhácskáit, rongyocskáit se igazitották meg. Ugy hagyták, a hogy a viz a derekára csapzotta. Balkeze csuklóján is otthagyták a csimbókba kötött kendőcskét a benne levő föstékes csomaggal. Igy huzták a deszkán a sirgödörig. Galsi István azt beszélte a biróság előtt, vigyázniok kellett, mert ha kézzel nyulnak hozzá, szétment volna a holttest, minthogy már nagyon el volt ázva.
Letették a gödör fenekére, azután kihuzták alóla a deszkát s puha földet hánytak rá. Nem volt pap, a ki beszentelje s imádkozzék fölötte; nem volt énekkar, a ki a halottak gyászénekét elzöngedezze, nem voltak siratók, nem voltak rokonok, nem voltak örökösök a temetésnél. Azért a jó emberek eltemették tisztességesen. Nem tiporták le a földet a sirgödör fölött, de azért egy kis sirhalmot mégis emeltek föléje. Gyepes hanttal nem boritották be, de egy csonka faágat mégis odatüztek a fejéhez. És minden tutajos megemelte zsiros kalapját, mikor a temetést elvégezték s az egyik tutajos azt mondta: