A védők fontosnak tartották, hogy Zsófi vallja meg, mikor mérkőzött össze Eszterrel.
Nem vallotta meg. Általában nagy konokságot mutatott a tárgyalás alkalmával.
Később kiterjeszkedem arra, hogy a tárgyalást nappal a hivatalos órák alatt a biróság vezette, de éjjel s a hivatalos órákon kivül valami más titkos kéz vezette.
A titkos kéz vezetése senkin se látszott jobban, mint Solymosi Zsófin, az eltünt lány nénjén.
Annyit azonban mégis bevallott: nem tudja s nem emlékezik: vajjon ő Eszterrel tavaly mérkőzött-e össze vagy harmadéve?
Ez nagyon fontos nyilatkozat. Mert 1881-ben a 12 éves Eszter csakugyan érhetett Zsófi melléig, később érhetett szemöldökéig is s halálakor a természet rendes törvényei szerint mégis lehetett 144 czentiméter magas. Jól tudhatta volna ezt a vizsgálóbiró is, ki is tüntethette volna ezt a fölismerési jegyzőkönyvben, de nem tette. Ennek kitüntetését vagy elméje, vagy szándéka nem engedte.
Végre is falusi jónevelésü egyszerü paraszt lányka alig lehet olyan tompa elméjü vagy oly behálózott lelkü, hogy szavain az igazság fénye itt-ott át ne csillanjon. Mikor olyasvalamit kérdeztünk tőle, hogy miként mondhatja Esztert oly határozottan alacsonyabb termetünek, mint ő, mikor azt se tudja, mikor mérkőzött vele össze, igy felelt szórul-szóra:
– Kisebbnek kellett lennie, mint én, mert fiatalabb volt nálam!
Ime egyszerü okoskodása! Ime a mindennapi tanu, a ki nem azt vallja, a mit tud, hanem azt vallja, a hogy vélekedik.
S hány biró téved meg, hány igazságtalan itélet keletkezik az ily vallomás alapján!
Utolsó fölismerési tanu lett volna Huri Andrásné. A ki keresztanyja volt az eltünt lánykának s legutolsó szolgálatadó asszonya is. A ki a lánykát föstékért küldte a boltba s a ki egyedül tudna annak utolsó óráiról, utolsó lelki állapotáról számot adni. Őt a holttesthez oda kellett hivni, neki azt meg kellett mutatni. Fölismeri-e vajjon keresztlányát, szegény gyönge kis cselédjét?
Csakkogy Huriné azt mondta, ő oda nem megy, ő a holttestet meg nem nézi, mert ő ott mindjárt meghal.
Hiába volt minden rábeszélés, minden erőltetés, Huriné kitért a tetemre hivás elől. Érzékenysége előtt, idegeinek gyöngesége előtt az igazságszolgáltatásnak meg kellett hajolni. A lágyszivü vizsgálóbiró fölmentette a tanuskodás alól. A kemény munkához szokott szegény zsöllér asszony érzékenységét nem szabad kisértetbe hozni, mikor csak olyan csekélységről van szó, hogy egy csomó embert gyilkosság miatt halálra itéljünk-e?
Hurinéval ez az eset még egyszer előfordult. E munka végén még visszatérünk rá s idegeinek gyöngeségére.
III.
(A holttest bonczolása. – A haj, a szemöldök, a nemi szőr, a fog, az emlők, a körmök, a tyukszem. – Az orvosi vélemény. – Mindenki egyetértett az orvosokkal, csak három-négy tanu nem. – Megoldatlan kérdések. – A sötétség teljes. – A szegény ismeretlen halottat eltemetik. – A temetés.)
Délelőtt tiz órakor lett vége a fölismerési eljárásnak. Következett volna a holttest orvosi megvizsgálása. Ez bonczolással jár.
Azonban özvegy Bátoriné azt mondta, hogy ezt már ő az ő kis udvarában, az ő eperfája alatt meg nem engedi. Vigyék a holttestet, a hova akarják, de ő nála emberi tetemet szét ne tagoljanak.
Elvitték hát a holttestet Eszlár-Tótfaluból Eszlár-Ófaluba. A falu alatt a Tisza partján kiválasztottak egy szép árnyékos helyet, odavitték, ott állitották fel a bonczoló asztalt. A birói jegyzőkönyv fűzesnek nevezi ezt a helyet, az eszlári nép nyárasnak. Volt benne fűz is, de inkább gyors és szép növésü nyárfákkal volt tele. Ugy hallom: ma már nyoma sincs. Elsodorta a Tisza. A régi Eszlár-Ófalu nagy részét is elsodorta már, távolabbi s magasabban fekvő telkekre épitkeztek az emberek.
Négy orvos foglalkozott a bonczolással. Trájtler Soma és Kiss Jenő orvostudor, Kéri Horváth László sebész s Kéri Horváth Géza szigorló orvos, mint bonczsegéd. Volt a királyi törvényszéknek rendes törvényszéki orvosa is Nyiregyházán. Az egész társadalmat izgató e nagy ügyben a tapasztalt és tekintélyes törvényszéki orvost nem volt czélszerü s nem is lett volna szabad mellőzni. Mégis mellőzték, mert véletlenül zsidó volt.
Az orvosok által felvett jegyzőkönyv olyan alaku, a minő szokott lenni általában. Eléggé bő mind a külvizsgálati, mind a belvizsgálati, mind a véleményező rész.
A csonkafűzesi holttestnek egész irodalma támadt abban az időben. Az orvosi tudománynak sok világhirü férfia foglalkozott ezzel Budapesten, Bécsben, Berlinben s Franczia- és Angolországban is. Az orvosi tudománynak kicsiny, de uj fejezete ez a holttest. Igen röviden meg kell tehát ismertetnem ama négy orvosnak ott a tiszaparti árnyékos ligetben végzett munkásságát.
Megmérték a holttestet, 144 czentiméter hosszunak találták. Erre nézve nem merült fel kétség utóbb se a nagy per folyamában.
A hajról azt mondták: »A fejbőrön a hajzat hiányzik, kopasz.« – Ez már bizonytalan beszéd s később szép és nagy viták támadtak belőle. Nem vizsgálták meg, vajjon azért kopasz-e, mert haja vagy az élőn valami nagy betegség miatt, vagy a holttesten kihullt, lemállott vagy elment; vagy azért kopasz-e, mert éles szerszámmal tőrül lemetszették; vagy azért kopasz, mert a vizben rothadás és valami külső erőszak segitségével a hajszálak letöredeztek s azokat a viz a holttest mellől elsodorta.
Nagy dolog lett ebből a kopaszságból. A tömeg képzelete s gyülölködése nagy rejtélyt látott ebben.
Országszerte, világszerte elterjedt a hiedelem, hogy a csonkafűzesi halott idegen, csempészett holttest volt, – kopaszságából pedig kétségtelen, hogy zsidó nő holtteste volt. Nálunk ugyanis az óhitű zsidó nőnek, mikor férjhez megy, levágják a haját. Valami régi szokás ez, melynek eredetét s eredeti jelentőségét alig lehet biztosan kikutatni. Sok népnél sokféle szokás áll fenn, valami babonaságot, valami hókusz-pókuszt csinálni a szüznek vagy egész alakjával, vagy egyes testrészével, mielőtt törvényes feleségként a nászágyba lefeküdnék. Efféle vallásos természetü babona vagy házassági szokás az óhitű zsidó menyasszony hajának levágása.
Nem a tisztaság érdeke itt a fő ok. Mivelt népek között s mai napság semmi esetre se az. Hiszen bármily tömött vagy hosszu, vagy bodros haja van is a nőnek: vizzel, szappannal és fésüvel tisztán és rendben lehet azt tartani. Szivesen is foglalkozik hajával a nő. Hiszen szépségének királyi lobogója az s mig gondozza: folytonosan tükre előtt ülhet. Csak megszokás már a levágás a mi időnkben, oktalan, valami durva őskorból eredő.
De a haj levágása a kopaszság tünetét nem idézi elő. A magyar nyelv kopaszság alatt a hajnak teljes elhullását, teljes lemállását érti. A levágás után még marad néhány milliméter hosszu haja az óhitű zsidó menyasszonynak.
Ez nem kopaszság. De az életben, a világ előtt ezt is elleplezik a nők. Vagy lószőrből, vagy emberhajból vagy finom fonálból készült parókával – néha szorosan a fejre illesztett fekete selyemkendővel.
Az orvosok odalökték a közönség elé a kopaszságot, de annak okait és természetét meg nem vizsgálták. Kikelt tehát ebből s meg is gyökeresedett a közönség balhite. A mit az orvosok egyébiránt másként is elősegitettek.
Azt is mondták jegyzőkönyvükben, hogy a holttesten a szemöldök és a nemi részek szőreiktől megfosztvák.
»Megfosztvák.«
E szót sokféleként lehet magyarázni. De józan elmével a magyar nyelv értői ez alatt nem értenek, nem is gondolhatnak egyebet, mint azt, hogy mind a szemöldökön, mind a nemi részeken volt szőr, de azt tudatosan, czélzatosan onnan eltávolitották.
Furcsa a szakértői ész!
A szakértői ész képes a szemöldököt s a nemi részeket egy osztályba sorozni. Holott a szemöldökön már a születés előtt is, de mindenesetre már a csecsemőkorban kifejlődik a jellemző szőr s ha az hiányzott a holttesten: bizonyára a hiányzás oka az volt, a mi a hajnál is előidézte a hasonló tünetet.
Más dolog egészen a nemi szőr. Ez csak a serdülő életkor eljöttével kezd sarjadzani s egyénenként lassabban vagy gyorsabban a serdülő kor beléptéig nő ki egészen.
Az orvosoknak semmi kitérést meg nem engedő kötelességük lett volna gondosan megvizsgálni, hogy a nemi szőr azért hiányzik-e, mert eltávolitották, azért hiányzik-e, mert a testről lemállott, vagy azért hiányzott, mert az ismeretlen nő még oly fejletlen volt, hogy a nemi szőr még ki se nőhetett?
A vád természetéhez képest óriási a különbség. Mert ha fejletlenség volt az ok: akkor az ismeretlen nő lehetett 13–14 vagy 15 éves lányka. Ha pedig meg volt a nemi szőr s azt ugy távolitották el: akkor az lehetett akár 40 vagy 50 éves asszony is.
A valódi igazság pedig az volt, mint később bebizonyult, hogy az ismeretlen nő nemi szőre fejletlen életkor miatt még ki se nőhetett se a hónaljon, se másutt.
A szemet barnának látták az orvosok. Az eltünt lánynak szeme is barna volt. A titkos kéz ugy vezette az eszlári tanúkat a tárgyaláson, hogy ezek az eltünt lányka s a holttest közt semmi hasonlóságot se találjanak. Ezért mondta csaknem minden tanu a holttest szemét kéknek. A mi nyilvános valótlanság.
Bölcseségfogak még nem voltak.
– Az alsó fogsor rendetlen növésű. Ezt mondják az orvosok. De nem mondják meg: miben állott a rendetlen növés, csak ugy általánosságban vetik oda a szót. Én is megnéztem azt a fogsort. Egészben nagyon szépnek és rendesnek találtam. Csak két alsó metsző fog dőlt kissé egymásra. De a rendetlenség oly kicsiny volt, hogy arczélből nézve csak czélzatos megfigyeléssel lehetett észrevenni. Különben senkinek se tünhetett fel. A tanuk méltán mondhatták, hogy az eltünt lánykának szép, rendes fogai voltak.
– Az emlők elsoványodottak. Igy szól az orvosok jegyzőkönyve.
Mit ért ez alatt minden józaneszü ember?
Azt, hogy már az ismeretlen nőnek emlői valamennyire kifejlődtek, kidomborodtak, de valamely ok miatt, betegség, nagy nélkülözés vagy korosság miatt domboruságukat elveszitették, mivelhogy az emlők izmai, mirigyei, tejgyüjtő edényei összezsugorodtak.
Másként érteni a szakértők szavát nem lehet.
Ez a szó pedig igy nem igaz.
Minden számbavehető tanú és pedig sok tanú megegyezett abban, hogy az emlőnek semmi domborusága nem volt, a csecsbimbó kicsiny volt s alig látszott; a bimbó udvarának szine is, körvonala is teljesen hiányzott. Egyetlen tanú se vett észre az emlők táján semmi domborodást. S minden tanú megegyezett abban is, hogy az eltünt leánykának se voltak észrevehetően fejlett emlői.
Ime helytelen szó beiktatásával miként hamisitja meg a papiros a tüneteket!
»Elsoványodott« emlőről csak ott lehet beszélni biztosan, a hol a már jó részben kifejlődött emlők külső jelenségei kétségtelenek, s a hol a bőrnek pettyhüdtsége s redőssége azt bizonyitja, hogy korábban nagyobb izmot takart. De mindezekről a szakértők teljesen hallgatnak.
A jobb kéz alsó karjáról, a csukló fölötti részről a csukló és könyök közt az izomrészek hiányoznak. Az orsócsont és singcsont kilátszik. E körülmény utóbb elmés rögtönzésre nyujtott alkalmat azoknak, kik a hires hullausztatást kikoholták.
A kézfejek kicsinyek és szépek. A körmök szép fejlődésük és gondos ápolásuk által különösen feltünőek. S meg is vannak növesztve.
– Ezt mondják az orvosi szakértők.
A körmök!
A történet, a hősi költészet, a szinmű, a regényvilág nem foglalkozik a körmökkel. A jogi élet alig ismeri. Az embertan se fordit rá valami nagy figyelmet. De ebben a perben nagy szerepe van a körömnek.
Solymosi Eszter szegény zsöllér származásu cselédlány volt. Mindenféle durva munkát hidegben-melegben korán kellett végeznie. Bizony ő finom szattyánbőr keztyüket nem viselhetett, keze bőrének selymességét meg nem őrizhette, körmeit gondosan nem ápolhatta s azokat oly hosszura, mint a vércse, meg nem növelhette. Ha tehát a holttestnek finom kezebőre s gondosan ápolt hosszu körme volt: akkor a Solymosi Eszter teteme nem lehetett.
Ez már csak világos!
Csakhogy az is világos, hogy a kezekről lemállott már a felhám s ezekkel együtt a köröm is. A felhámavesztett bőr a szegény cselédlánynál is csak oly finom, mint a királyasszonynál. A körmök pedig teljességgel hiányoztak, a mint mindez utóbb szépen ki fog világosodni.
A jó szakértők! Csak a puszta körömágyat látták s ezt nézték el körömnek. Megesik ilyesmi igen gyakran a szakértőkön. Nincs azon mit csodálkozni, ha a birósági szakértők ilyen apró tévedésekbe esnek.
A lábfejek kicsinyek, finomak. A balláb kisujján tyúkszem. A láb sarkának és talpának bőre vékony. A lábak alkata folytonos czipőviselésre vall. – Igy látták az orvosok.
Ez is érdekes. Szegény Eszter ugyan sohase járt czipőben. Télen csizmában, nyáron mezitláb. Az ő talpbőre a sarkon s az ujjak tövén bizonyosan érdes lehetett. A holttest finom, czipellős lába tehát Eszter lába alig lehetett volna.
Csakhogy a jámbor szakértők itt is megfeledkeztek egy fontos dologról. Itt se vizsgálták meg, vajjon megvan-e a bőr felháma? Erről is lesz még szó utóbb.
Eddig tart a külső vizsgálat. Ezt még junius 19-en a Csonkafűzesen irták jegyzőkönyvbe az orvosok. A jegyzőkönyvnek csak lényeges és vitás pontjait emlitem föl.
Junius 20-án az eszlári füzesben készült a holttest felbonczolása után a belső vizsgálat. A belső vizsgálat adataiból csak egyetlenegyet emlitek föl. Azt, hogy az orvosok szerint a holttest nemi részei olyanok, a minők a férjes asszonyoké szoktak lenni, tehát nem olyanok, mint a hajadon lányoké.
Ez is fontos körülmény.
Véleményt is nyilvánitottak a szakértő orvosok. A vizsgálóbiró erre nézve külön kérdéseket intézett hozzájuk. E véleménynek fontos részletei im ezek:
– A kik ismerték az élőt, a kitől a holttest ered, azok a holttestből felismerhetik, ki volt az, mig élt.
– Az ismeretlen nő nem vizbefulladás áldozata, csak holttestét dobták a vízbe.
– Az ismeretlen nő legföljebb 10 nap óta halott; a holttest nem idősebb.
– A tetem három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett.
– Az ismeretlen nő legalább 18 éves, de valószinüleg 20 éves nő volt.
– A tetem nem szűznek teteme.
– A halál közvetlen oka általános vérszegénység, melyet tüdővész okozhatott.
Ez orvosi vélemény szerint a holttest Solymosi Eszteré semmi esetre se volt. Ezt a véleményt fogadta el a vizsgálóbiró is.
Ezzel most már teljessé vált a sötétség. Mint a szent könyvek szerint egykor Egyiptomban: ugy kialudt most már minden világosság a földön és az égbolt erősségein köröskörül. A titkok özöne omlott rá azokra, a kiknek a törvény szerint a lányka eltünésének történetét föl kellett deriteni.
Lássuk csak közelebbről.
Az orvosok leletében egyelőre nem kételkedett senki. Csupán maguk az orvosok. Ok azonban önmaguk ellen nem szólhattak. Hiszen esküt tettek arra, hogy lelkiismeretük és meggyőződésük szerint az igazságot bizonyitják, a mint az »a tudomány jelenlegi elveivel megegyez«. A tévedést be nem vallja a szakértő soha. Hogy tudatosan hamisitotta volna meg az igazságot: azt épen be sem vallhatja. Ha bevallja: hamis tanuságba keveredik s nagy gonosztevőként fegyházba kerül.
Az urak, a kik ott jelen voltak, az orvosokkal voltak egy nézeten. A vizsgálóbiró, a királyi ügyész, a királyi főügyész helyettese, Miklós László a vármegye főtisztviselője, ifju gróf Pongrácz Jenő ottani birtokos s birósági tanú, a kálvinista pap Lápossy János, Várkonyi Ferencz a tanitó, a katholikus pap Adamovics József, a községi jegyző, a csendbiztosok mind szentül meg voltak arról győződve, hogy a holttest nem az eltünt lánykáé. Tehát mind természetesnek találták az orvosok leletét és véleményét.
A védőt, a vádlottakat s a leánykaismerő eszlári zsidókat nem eresztették a tetem közelébe.
Engem akkor még nem kértek föl a védelemre.
A pandurok és szolgák mindig akként vélekednek, a miként uraik. Szivesen hitték ők is a zsidók bűnösségét. Az ő agyukat is megfertőztette már a vérvád kórsága s a zsidók elleni gyülölködés szenvedélye. Hogy az általános közvélemény ellen föllázadjanak: ki várhatta volna tőlük? Hiszen az a közvélemény mérges is volt már, erőszakos is és hatalmas is. Vele tartott a sajtó, a kormány, a törvényhozás s a biróság. Ennyi hatalommal szemben úgy sincs a szegény ember szavának súlya. Szava hangtalan szó.
Csak három ember nem adott igazat lelkében az orvosoknak.
Zurányi Kálmán, a tiszalöki fiatal gyógyszerész. Ő jól látta a holttest lábán Solymosi Eszter jegyét, a mint arra Szakolczai Julcsa rámutatott. De felkiáltani most még nem jutott eszébe, nem is lett volna abban a környezetben tanácsos.
És Szakolczai Julcsa, a fiatal és erőtlen hajadon paraszt lány, a kire rárivaltak az urak, a miért a tetemben az eltünt lánykát föl merte ismerni és a kit szidott, gyalázott, üldözött e miatt a faluban mindenki s a kit egy év mulva, mire az ügy nyilvános tárgyalása elkövetkezett, le is vettek a lábáról.
És végre Szücs János az éles szemű tiszalöki paraszt. Ő mindent jól látott s emlékezetében is jól megtartott. De ő végre is Solymosi Esztert nem ismerte. S aztán tele volt a magyar paraszt józan bölcseségével. Nem az ő dolga az egész ügy, hanem az uraké és a zsidóké. Ők végezzék a maguk dolgát. S aztán őt nem is kérdezi senki. Ha megkérdezik: akkor megmondja az igazságot. Ha nem kérdezik meg: sohase avatkozik be. Szegény embernek dolgozni, kaszálni, kapálni, fuvarozni kell – különben éhen döglik.
Ez a három ember tudta, hogy az uraknak és az orvosoknak nincs igazuk.
De vajjon az orvosokban a rossz lélek dolgozott-e vagy csak a tudatlanság és elfogultság?
Kiss Jenőt nem ismerhettem meg eléggé, nála e kérdésre nem felelhetek.
Kéri Horváth Lászlóról és Kéri Horváth Gézáról tisztán láttam, hogy ők szentül meg voltak győződve eljárásuk helyességéről és alaposságáról.
Trájtler Somát közelebbről megismertem. Ő volt az eljárásnál a vezető orvos. Vele többször érintkeztem s gondolkozásába behatoltam. Rossz szándék őt se vezette. Hanem elfogult volt teljes mértékben s a fölmerült orvosi kérdések nagy része teljesen ismeretlen volt előtte. A mit tett: teljes jóhiszemüségben tette. Bizonyos, hogy lelkiismereti kétség nélkül szivesen tette s mint fiatal, törekvő orvos az uralkodó áramlathoz szivesen csatlakozott. Az emberek általános gyöngesége volt meg benne, különös egyéni hibák nélkül.
Elvégre hát kimondták az orvosok, hogy a holttest nem Eszteré, nem az eltünt lánykáé. S oly okokat hoztak föl, a melyek szerint, ha azok igazak, minden kételkedésnek meg kell szünnie. A holttest ezek szerint idegen, ismeretlen nőé. Ezt a véleményt, a fölismerő tanuk vallomása se döntheti meg. Hiszen húsz tanú közül csak hat találkozott, a ki a tetemben az eltünt lánykát ismerte meg. Holott tizennégy tanu idegennek tartja a tetemet s ezek közt van az eltünt lányka édes anyja, két édes testvére, sógora, lelkésze, tanitója. Ezek szava mégis csak többet ér, mint a többi tanué. Az édes anyában és a testvérekben a vérnek ösztöne is parancsol, az pedig nem tévedhet. Az a másik hat tanú sokkal távolabbi rokon, részben nem is rokon. Ha jól meggondolják a dolgot: ők is eltérnek majd nézetüktől. Hiszen az urak és az orvosok mégis csak jobban tudják. Az egész világgal csak nem szállhatnak perbe azok se.
Nem is szálltak. A törvényszék előtt folyt nagy tárgyalásnál bizony ez a hat tanú is gyöngének, ingadozónak, sőt gyávának bizonyult. A titkos kéz csaknem egészen megejtette valamennyit.
De mi lesz most már?
Merre és miként kell keresni most már az igazságot?
Hol van hát Solymosi Eszter, ha a holttest nem az övé?
De ki volt hát az a holttest, mig élt, ha most már bizonyos, hogy nem az eltünt lányka volt? Mi volt a neve? Hol élt, hol lakott, miként halt meg, miként került a Tiszába?
A holttest nem ugy támad, mint a gomba – egyik napról a másikra. Nem is a szél hordja, mint a falevelet. Emberek vannak, a kik közt élt, a kiket szeretett, a kik szerették s a kik közül eltünt vagy önszántából, vagy erőszakos úton. A Tisza partján vagy ahhoz közel kellett eltünni valakinek, valami fiatal nőnek, hogy a Csonkafűzesnél ez a holttest kibukkanjon. Felülről hozta a viz, tehát felülről kellett elveszni annak a nőnek. Ám a Tisza nem akkora folyam, mint a Nilus, vagy az Amazon. Partján nem őserdők, nem kigyók és fenevadak, nem félig vad és egészen vad emberek laknak, a kiket senki sem tart számon s a kik támadnak és enyésznek a nélkül, hogy valaki utánuk kérdezősködnék. A Tisza partján vagyonos falvak és városok feküsznek, mivelt népek laknak, a kik közt egy lélek se láthat napvilágot s egy ember se merülhet el az örök sötétségbe, hogy pap, tanitó, bábaasszony, orvos, halottkém, biró, jegyző, anyakönyvvezető, adótárnok, hitelező, rokon, örökségváró, rendőr, csendőr rá ne vigyázna, utána ne nézne, nyomait ne keresné s eleven testét vagy holttestét rovatos ivbe föl ne jegyezné. Az ebeknek is van már itt nevük is, számuk is; az oktalan állatokról is vezetnek már hivatalos jegyzőkönyveket, ezek dögtetemét is magasabb állami tekintetek szerint kell kezelni, vizsgálni, eltemetni vagy étel gyanánt kimérni: hát az emberre s annak holttestére hogy ne ügyelnének? Nem is annyi az ember a Tisza partján, mint a tenger fövénye, hogy azt számba venni ne lehetne.
Mindenesetre ki kell nyomozni: ki volt mig élt, az a csonkafűzesi szegény halott.
De hát mikorra sikerül ez? Mi lesz addig azzal a nagy csomó zsidóval, a ki ott nyomorog Nyiregyháza királyi tömlöczében?
Az lesz, hogy tovább is ott nyomorog. A közigazság mellett egyes ember élete, szabadsága, öröme vagy boldogtalansága figyelembe nem jöhet. Lelkiismeretes birót efféle aggodalmak az ő útjától ki nem térithetnek.
Mindez azonban csak kis dolog.
A nagy dolog az, hogy a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt.
Erre nézve nincs semmi kétség. Minden darab ruhát fölismert anyja is, szolgálatadója is s testvérje is. Egyik s másik ruha kelméjének még otthon levő darabját is felmutatta a gondos anya. Megvolt a holttest mellett még az a fösték is, melyet eltünése előtt egy órával vett a lányka Kohlmájer boltjában. A ruha tehát Eszteré.
De hát hogyan került akkor Eszter ruhája az idegen, ismeretlen nő holttestére? Ki öltöztette fel s miért és mikor öltöztette fel az idegen holttestet Eszter ruhájával?
Hol volt, kinek birtokában volt Eszter ruhája április 1-től, az eltünés napjától fogva?
A kinél az a ruha volt: az kétségtelenül tudja azt is, hova lett az eltünt lányka? Ha él Eszter: tudja hollétét. Ha meghalt: tudja hol van eltemetve.
De hátha nem is holttestet öltöztettek fel Eszter ruhájával? Hátha kóborlók, lánykereskedők, oláh czigányok ragadták el Esztert, ruhájába czigány lány öltözött s ennek holttestét vetette föl a Tiszának csonkafűzesi árja?
Hiszen ha a holttest ruhája Eszteré, de maga a holttest nem Eszteré: akkor az se bizonyos, hogy Eszter kimult volna a világból. Ha pedig most is él: akkor nyakát el nem vághatták, vérét ki nem onthatták a zsidók. De mi sül ki ez esetben a vérvád zsidóhajszájából? Hova sülyed ez esetben a beavatkozó birák bölcsesége, okossága és tisztessége?
Száz kérdés és ezer titok nyomul előre, mint a viharos felhő.
Minden ujabb kérdés ujabb sötétség. Ide fejlesztette az egész ügyet junius 20-án a vizsgálóbiró furfangja, az orvosok hig tudománya s a véletlenségek találkozásának lángeszü szeszélye.
Sötétséget sötétséggel földeriteni pedig nem lehet.
– – Az orvosok által feldarabolt holttestet el kellett temetni. A törvény és józanész parancsolja ezt.
Csakhogy a temetőnek vallásfelekezete van. Az emberek az édes jó anyaföldre is ráütötték a felekezetiség bélyegét. Pedig a holttest már nem a papoké, hanem az örökkévalóságé. S a föld se kérdi, mikor kitárja karját a pihenő elé, hogy ez minő istent imádott egykoron.
A holttestnek élő vallását nem tudhatta senki.
A kálvinisták temetőjébe nem akarták a vizsgáló urak eltemettetni. Solymosi Eszter kálvinista volt, – ezt még némi utalásnak tekinthették volna arra, hátha mégis csak Solymosi Eszter volt a halott?
A zsidók temetőjébe szintén nem akarták. Hiszen a vérvád szerint csak keresztyén szűz vére kell a zsidóknak. Mit keressen hát a halott a zsidók temetőjében?
Ott vannak a katholikusok. Ők elfogadnak elevent, holtat egyaránt. Farkas Gábor, a község furfangos birája ugy rendelte, hogy a katholikusok temetőjébe temessék el. A vizsgálóbiró meg is kérte nyomban a plébánost, hogy ezt engedje meg.
Koporsóról kellett gondoskodni.
De minek a koporsó? Hiszen az költségbe kerül. Miért költekeznék a község ismeretlen, nem is Eszláron talált, Tisza-hozta, feldarabolt holttestre?
A budai keserüvizet gyalulatlan, ócska fenyőfadeszkából összetákolt szekrényben szokták falura szállitani. Efféle szekrényt keritettek valami boltostól. Ebbe akarták a szegény ismeretlen nő holttestét beletenni.
De a szekrény kicsiny volt. Csak egy macska fért volna el benne kinyujtóztatva. Az ősi szokás pedig abból áll, hogy kinyujtóztassák a halottat. Csak az eszkimók s egyéb vad emberek temetik ülő helyzetében s fejét mellére hajtva a halottat. Örökkévaló megnyugvás a halál s a sír a halottnak nyugvó helye s a koporsó: pihenő ágya. Az igazi nyugvás jele a hanyatt fekvés s a kinyujtózás. Ettől a jeltől nem kell megfosztani a halottat. Mióta a kurgánsirok kimentek a divatból: pár ezer év óta így temetik a halottakat.
A keserüvizes szekrénybe ugy helyezték el a halottat, hogy félig ülő helyzetben, hátát a szekrény falának támasztották, lábait térdnél felhuzták, koponyájának azt a tetejét pedig, melyet az orvosok a bonczolásnál lefürészeltek, az ölébe tették. Igy fért el abban a kis, ócska, piszkos deszkaalkotmányban.
Ruhát nem adtak rá. Még csak egy rongyos köténykével se teritették le. Alája se tettek se szalmát, se fenyőforgácsot. Ősi szokás pedig a halottat, bármily szegény volt is, kissé felöltöztetni s a talált tetemeken is legalább rongyaikat rajtuk hagyni. A koporsóba pedig gyaluforgácsot tenni enyésző testük alá. Azt a forgácsot, mely a koporsó deszkáiról lejön, mikor azokat gyalulják. De itt most nem volt koporsó, nem volt hát gyaluforgács se.
A koporsónak azonban födél is kell. De a keserü-vizes szekrénynek a boltosnál nem találták meg födelét. Mégis kivittek két rossz deszkadarabot a sirásó szegény emberek, hogy azt majd koporsófödélnek rávetik a szekrényre.
Tisza-Eszlár-Ófalutól keletre fekszik a katholikus temető. Odavitték a halottat. Ki a mezőkre, tanyákra vezet egy széles dülő út, magas árokpart választja el a temetőtől, az árokparton s az árokban termetes nyárfák. Jó messze a falutól itt választottak sirhelyet az árokpart belső oldalán, a parttól pár lépésnyire. Egykor homokbuczka volt e hely, de akkor már meglehetősen be volt gyepesedve. Itt ástak mintegy öt láb mélységü gödröt s ide tették be a halottas szekrényt.
A temetést Farkas Gábor, a mindenütt jelen levő öreg biró intézte.
A halottas kiséret öt emberből állott. Sós András, ifju Pap József, Mészáros Gábor, Dargó András és Sallós Miklós voltak – mind eszlári lakos – a kisérők is, a sirásók is, a temetők is. Véletlenül ott volt Szücs János is, az éles szemü tiszalöki ember. Pap, tanitó vagy más egyházi ember nem kisérte a halottat. Kimondták, hogy nem Solymosi Eszter, hanem idegen és ismeretlen. Tehát vallásáról semmit se tudnak. Isten mentsen ilyes valakit egyházi szertartással eltemetni. Hátha pogány volt vagy öngyilkos?
Letették a szekrényt a gödör fenekére.
A szekrénynek nem volt födele. Mihelyt rá hányják a földet, hantot, göröngyöt: azonnal a testet éri s talán rögtön megcsonkitja a halott gyönge arczát. Ez pedig isten ellen való vétek. Ezen segiteni kell.
Dargó és Sallós elővették a két kis darab deszkát s rátették a nyitott szekrényre. Azonban egy arasznyi nyilás mégis maradt, deszka pedig már nem volt több. Mit csináljanak?
– Hányjátok a földet!
Igy parancsolta a biró.
– Nem lehet az biró uram! Pogányság volna az! Télen ráfagy, nyáron beleragad a rög az arczába.
– Mindegy az már neki.
De a szegény sirásók nem engedtek. Az egyik visszafeleselt.
– Nekünk nem mindegy. Mink is eldöglünk majd, minket is eltemetnek majd, temessenek tisztességesen minket is.
Odamentek az árokpartra. A mályva, a vad üröm, az ökörfarkkóró, a sóslórom szára már jó magas volt. Hiszen közeledett az aratás. Leszaggattak egy nyalábbal. Találtak félig nyilt pipacsot és szarkalábat is. Abból is letörtek két-két szálat.
A virágszálat odatették kezefejéhez meztelen mellére. A nyaláb zöld kóróval befödték a szekrényke nyilását. A halottnak szemébe ne hulljon a göröngy.
A halottak egykor majd feltámadnak. Ennek a nyomorult lánykának lelke is, ha mikor már bejárta az eget és a földet s nem talált társára, az időtlen idők végén bizonyosan visszajön majd ide még egyszer, hogy az utolsó itélet tárogató szavára ő is örök birája elé álljon. Milyen jól esik majd neki akkor, ha ott találja azt a kis virágszálat porladó csontjainál. A ki bizonyságot tesz neki arról, hogy mégis volt egy-két ember, a ki édes szivvel gondolt rá, mikor ide eltemették.
Balgatag elméjü szegény falusi sirásók! Ok gondolkodtak igy. Jól tették, hogy igy cselekedtek. Ha ily ismertető jeleket nem tesznek a halott mellé: ki tudja milyen vége lett volna a nagy pernek?
Mert bizony se az a két virágszál, se a szegény halott nem maradt ott. Először eltemette a Tisza árja, azután eltemették a jámbor tutajosok, azután eltemette a szolgabiró, s most már végképen eltemette a hatóság azt a szegény halottat. Most már mindenki azt hitte: itt lesz utolsó pihenője.
Dehogy lett. Innen is kiásták, száz darabra széttagolták, soha többé el se temették. A mint majd minderre rátérünk lassankint.
IV.
(A titkos tanács. – A tutajosok megkeritése. – Elfogják őket. – A tutajosok semmit se tudnak hullacsempészetről. – A szakértői nyomozások. – Hova viszi a Tisza vize a fenyődeszkát? – Egy csomó tutajost szabadon eresztenek.)
A tutajosok junius 19-én, hétfői napnak hajnalán nyugodtan elindultak a dadai Csonkafűzesből s usztak lefelé a Tiszán lassan, kényelmesen. Nem is álmodtak arról, hogy az orvosok jegyzőkönyvében s a vizsgálóbiró agyának tekervényeiben minő förgeteg készül ellenük.
Bizony nagy förgeteg készült.
Szentül elhatározták, hogy a holttest nem Eszteré, de ruhája Eszteré.
Nyomban összeült az eszlári titkos tanács. A főügyész helyettese Székely Ferencz ebben már nem vett részt. Benne is megrendült ugyan a hit, hogy a holttest Solymosi Eszteré volna, de magasabb felfogása s emberséges érzése nem engedte, hogy bizonytalan indoku s eredményü emberhajszában részt vegyen. Talán magasabb tiszti állása se engedte. Ő hazament nyomban Budapestre, az ország fővárosába, hogy a főügyésznek, Kozma Sándornak megjelentse, a mit látott, hallott és tapasztalt.
A titkos tanács tagjai a vizsgálóbirón, királyi alügyészen, csendbiztoson s Farkas Gábor községi birón kivül egy-két eszlári birtokos és zsidógyülölő képviselő volt. Összejöveteleikről, tanácskozásaikról, csöndes mulatozásaikról alig szivárgott ki valami hir. Zsidót, ujságirót nem eresztettek maguk közé. Csak egy ujságiró volt köztük, a »Függetlenség« czimü lap szerkesztője és tulajdonosa. Egyébként képviselő. Neve: Verhovay Gyula. Csodálatosan élénk és erős tollu s erős szenvedélyü irő. Hirlapirói működését olthatlan zsidógyülölet vezérelte. Nagy irói képességnek volt birtokában s a nyelvet bámulatos ügyességgel kezelte. De vére csak a gyülöletre, csak a birálatra, csak a tagadásra, csak az emberi gyöngeségnek kinyomozására hajtotta. Irói szelleme nem ismerte a szeretetet, tehát nem ismerte az igazságot. Az a lélek, mely szeretni nem tud, sötétnek látja a világot s a vak sötétségben nem veszi észre vagy eltünő kicsiségnek látja az igazság sugarait. Azért nem is becsüli eléggé ezeket. De épen azért el is téveszti az életnek járt utjait s belebódul a sivatagba. Az az iró, a ki csak haragra, boszura, gyülöletre hajtja közönségét, csakhamar el is veszti közönségét. A tömeg egészen sohase jó, de egészen sohase is rossz. Csupán haragudni és szakadatlanul haragudni nem természete. S emberi fajunknak ebben áll nagy tökéletessége.
A titkos tanács tudta, hogy a tutajosok közt zsidó is van. Herskó Dávid a sáfár. Megtudta ezt a dadai csőszöktől és Zoltán István szolgabirótól. Ebből indult ki a vizsgálóbiró a további útra.
Mert ha a holttest nem az eltünt lánykáé: akkor a holttestet ugy csempészték a Csonkafűzes alá, ugy usztatták le a Tiszán.
Igaz, hogy a Tisza csempészés nélkül is hurczol mozgó árjain női holttesteket. Baleset, gonosz tett, öngyilkosság mindig nyujt zsákmányt akkora folyamnak, mint a Tisza. De a csonkafűzesi tetem még se véletlenül került oda.
Mert a tetem az eltünt lányka ruhájába volt kiöltöztetve.
Ez a körülmény rettenetes titokra utal.
Attól a ruhától meg kellett fosztani az eltünt lánykát. Vagy életében vették el tőle, vagy holttestéről szedték le. S az a ruha idegen holttestre magától föl nem mászott. Valakinek valahol azt a holttestet föl kellett öltöztetni. Igaz, de az is igaz, hogy azt az ismeretlen holttestet előbb valahonnan meg kellett keriteni. De hát honnan? És kik keritették meg?
És miért kellett mindennek megtörténni? A holttestekkel bajlódni se nem hasznos, se nem gyönyörüséges. Sőt ártalmas és veszélyes foglalkozás is lehet. Sohase üdvös a halál közelében időzni. A törvény is boszut állhat e miatt.
Valakinek nagy oka lehetett arra, hogy idegen holttestet keritsen, Eszter ruháját megszerezze, a holttestet abba beleöltöztesse s a hatóságot, vizsgálóbiróságot mintegy véletlenül a holttestre rávezesse. S a kinek erre oka volt: annak bizonyára ereje, hatalma, esze, pénze is volt ehhez. Szegény ember ilyenre nem képes. Ostoba ember ilyet álmodni se tud. Kigondolni semmi esetre.
Az ok nyilvánvaló.
A zsidók vérét vették egy keresztyén szűznek. A biróság nyomukban van. A gonosztettnek kitudódni nem szabad. Ha kitudódik: kiirtják az egész zsidó felekezetet. Félre kell tehát vezetni a biróságot. Eléje kell tolni, észrevétlenül szemei elé kell csusztatni egy alakot, a kinek a nyaka nincs elvágva. Mondja ki a biróság, hogy ez az eltünt lányka s akkor nyomban vége van a vádnak s megmenekül a zsidóság.
A zsidóknak pedig eszük is, pénzük is, hatalmuk is van ehhez. S ime okuk is van!
Igaz, hogy azok a szegény eszlári zsidók, a kik épen egy hónap óta ülnek már a tömlöczben, erről nem tudnak semmit. Hiszen az orvosok szerint a csonkafűzesi halott legföljebb tiz nap óta halott; egy hónap előtt tehát, mikor a zsidókat becsukták, az a halott még örült az életnek s vidáman játszott a napsugárban.
De ez mindegy. A vérvádban nem Izsák zsidó vagy Salamon zsidó a bűnös, hanem minden zsidó. Ám lakoljon, a kit előbb ért a sorsa. A holttest csempészésében ugyan a bezárt zsidók nem bűnösek, de épen ez a csempészés bizonyitja egyenesen, hogy a vérvádban bűnösek. Mi szükség lett volna különben a holttest usztatására?
Hadd üljenek tehát ott a tömlöczben ezentul is.
Első dolog most megkeriteni a tutajosokat. Tudva vagy tudatlanul, ők a zsidók eszközei. Bizonyára bűntársak, czinkosok, a kiket jól megfizettek. Általuk bizonyára napfényre jön minden.
Ime igy gondolkozott a titkos tanács. Ily irányba határozta el további teendőit a vizsgálóbiró.
Hol vannak a tutajosok?
Bizonyosan a Tiszán vannak valahol. Nem is lehetnek valami nagyon messze. Hétfőn hajnalban indultak el, kedden végződőtt a bonczolás: kedden este a titkos tanács áldomásozott, mulatott és tanakodott s szerdán 21-én reggelre szerencsésen föltalálta a holttestcsempészet és tetemusztatás elméletét. Tehát csak két napi egérutjuk van a tutajosoknak.
Utánuk!
Szolnok felé kellett menniök, arra folyik a Tisza. Szolnok a dadai Csonkafűzeshez a vizi úton alig van 250 kilométer távolságra. Ezt az utat még el nem végezhették. Valahol még útban kell lenniök.
Három vármegye dül Szolnokig a Tiszára. A jobbparton Heves, a balparton Hajdu, mind a két parton Jász-Nagykun-Szolnok. Nosza sietni a táviróhoz s felhivni a vármegyék alispánjait, járási főszolgabiráit s mozgékony csendbiztosait, hogy álljanak őrt a Tisza partján s fogják el a szeklenczei tutajosokat.
De közel harmincz falu és város is fekszik Szolnokig a folyam partján vagy a part közelében s néhány rév, hid és csárda is. Kémek álljanak mindenütt s vigyázzanak éjjel-nappal. Jön a tatár, jön a keleti dögvész!
A balparton: Tisza-Polgár, Csege, Egyek, Füred, Őrvény, Szőllős, Derzs, Abád-Szalók, Bura, Roff, Beö, Fegyvernek. Jobbparton: Szederkény, Palkonya, Oszlár, Kürt, Tarján, Keszi, Ároktő, Dorogma, Bábolna, Poroszló, Sarud, Nána, Kis-Kőre, Süly, Kőtelek, Nagy-Kőrü. Kisebb-nagyobb falvak, városok, benépesitett puszták. A szél gyorsaságával mentek mindenüvé a rendeletek és megkeresések. Le kell fülelni a tutajosokat. Csőszök, kerülők, csárdások, révészek, halászok, gátőrök, pandurok, hadnagyok, csendbiztosok talpon legyenek. A hajlatokra, holt ágakra, fűzesekre, reketyésekre különösen vigyázzanak.
Aggodalma is támadt a vizsgálóbiróságnak. Hátha a tutajosok időközben valamerre elszeleltek, elillantak. Valószinü. Hiszen bűnös emberek, halottcsempészők, tetemsikkasztók, a biróság félrevezetői, a vérvád pártolói, kibérelt czinkosok. Könnyen elhagyhatták tehát tutajukat. Mit ér az a négy tutaj? Rongyos néhány ezer koronát. Mi az a zsidóknak, a kik bőrüket mentik s e czélra milliókkal rendelkeznek?
Mindegy. Valahonnan csak előkerülnek. A biróságnak minden esetre első feladata őket a tutajúton keresni, a melyen a Csonkafűzesből elindultak.
A jámbor tutajosoknak pedig minderről halvány sejtelmük se volt. Nyugodtan ballagtak lefelé vizi ösvényükön s az napon nagy utat tettek közel 70–80 kilométernyi távolságra haladtak s este jó későn Ároktő fölött álltak meg s kötöttek ki valahol a Kácsasziget irányában. Szokatlan hosszuságu út ez. Utóbb azzal is gyanusitották őket, hogy különös erőfeszitéssel siettek: minél távolabb lenni a vizsgálóbirótól.
Balga vélemény. Mintha a tutajos sietne valaha valami ok miatt! Mintha előtte különös becse volna az időnek! Sőt ellenkezőleg maguk is ugy meg voltak útjuk eredményével elégedve, hogy másnap jnnius hó 20-án meg se mozdultak Ároktő alól. Ott ácsorogtak egész napon át.
Csak szerdán reggel junius 21-én indultak el. E napon Tisza-Nánáig hatoltak előre.
Tisza-Nána öt-hat kilométer távolságra van a Tiszától. A dinnyés-háti tanyák fölött kötöttek ki s mivelhogy nagy szél kerekedett s az másnap se akart csillapodni, tehát csütörtökön is itt töltötték az egész napot. Csak 23-án pénteken reggel tudtak elindulni s elég gyorsan mentek a kanyarulatokon és átvágásokon keresztül Kőtelekig, sőt kissé azon alól is. Tovább nem mehetnek. A kőtelkiek már tudták a tetemusztatás rettenetes történetét. Ők már őröket állitottak ki a veszedelmes szökevények szemmeltartására. A kőtelki vizi malmok legénysége már a padkáról integetett a tutajosok elé.
– Itt jönnek a jómadarak!
Ki kellett kötni azonnal. Csakhamar ott termettek a pandurok s kötélre fűztek minden tutajost. Vitték őket Szolnokra s onnan vasuton Nyiregyházára. Eszükágába se jutott tiltakozni a letartóztatás ellen. Csak Herskó Dávid a sáfár merte kérdezni:
– Mi lesz a tutajokkal?
– Ne legyen zsidó azokra semmi gondod.
Hiába is lett volna. Sohase látták ők többé azokat a tutajokat. A tutajokat őrizte ugyan a község, a hogy tudta, de bizony azokban sok kár esett, mire a gazda a Sréter és Hillmann-czég azokat ujra átvehette. Jó részben a tutajosoknak kellett ezt a kárt is elszenvedni. Bérük utána rítt. A sok munkáért, időtöltésért, hercze-hurczáért sohase kaptak bért, se kárpótlást. Még a jámbor Hecska Györgynek is meg kellett válni ásójától. Még a pandurok előtt is tartotta ugyan egy darabig a hóna alatt, de csak elvették tőle aztán végképen. Bűnjellé lett az ásó s oda került a bűnjelek nyiregyházi gyüjteményébe.
A tutajosokat Farkas Albert balmaz-ujvárosi csendbiztos vette a kezébe s azután a szolnoki vizsgálóbiró.
Egyiket se ismertem személyesen.
A csendbiztosról olyan értesülést nyertem, hogy állásához méltó s emberséges érzületü férfiu volt. Se a vádlottak, se a tutajosok nem panaszkodtak rá. A csendbiztosok ősi szokása, sőt természete, hogy a vádlottból, tanuból, sértett és károsult félből, ha lehet, előre kiveszik: mi lakik bennük, mit tudnak, mit titkolnak, mit ismernek be. Szinte biztatja őket erre a vizsgálóbiró is, hogy ennek munkáját megkönnyitsék. De ösztönzi őket a természetes emberi hiuság s hivatali buzgóság is. Általános közvélemény szerint az a derék csendbiztos, a ki gyorsan megkeriti a bűnöst s a lopott lóra és tinóra nyomban rávezeti a károsodott gazdát. Tehát a ki ügyesen és erélyesen tudja vallatni a lefülelt vádlottat. A kínzást ugyan szigoruan tiltja a törvény is, a mívelt közérzés is, az igazság is, de a közvélemény gyakran a nélkül alakul meg, hogy ezekre figyelemmel lenne. Gyakran helyesel a közvélemény olyan dolgot, melyet nemzedékek óta tilt a törvény s kárhoztat a tudomány, szószék és irodalom. S a közvélemény csábitásai ellen nincs felvértezve a csendbiztos. Annyi azonban bizonyos, hogy a balmaz-ujvárosi csendbiztos a tutajosokat nem faggatta.
Nem faggatta a szolnoki vizsgálóbiró se. Nem is igen tudta volna mire. Hiszen a holttestcsempészet elmélete még a nyiregyházi vizsgálóbiró agyában is csak általános körvonalakban élt. A részleteket még ő se tudta világosan kiokoskodni. Előbb neki is érintkezni kellett a tutajosokkal.
A mint ezek Nyiregyházára értek, a törvényszék elnöke azonnal intézkedett, hogy a vizsgálóbiró nyomban hallgassa ki őket. Ez meg is történt.
A vizsgálóbiró e napokban majd két héten vagy több napon át is rendkivül el volt munkával foglalva. Végzett munkájának tömege bámulatos. Eszláron, Nyiregyházán, Tisza-Dadán, Tisza-Lökön naponként tiz-tizenkét órai s gyakran éjjeli munkát is végzett. Junius 28-tól julius 1-ig, négy napon át Nyiregyházán az összes tutajosokat kihallgatta. Jegyzőkönyvei e négy nap alatt vagy ötven ivre szaporodtak.
Mit beszéltek a tutajosok?
Azt, a mit mi már előadtunk. Mikor és miként szerződtek tutajszolgálatra. Mikor indultak Bustyaházáról, hol rakodtak, hol terheltek, hol kötöttek ki útjuk közben, hol szereztek be maguknak időnként gyufát, dohányt, pálinkát, élelmiszert, babot, kását, kenyeret. Hogy kerültek a dadai Csonkafűzeshez, miért kellett ott megállniok, miként látták meg a folyamhozta holttestet s mikor és miként temették el.
Egyebet nem tudtak. A mit tudtak: elmondták őszintén, világosan. Egyik jobban emlékezett az elfolyt napokra s útközben talált helyekre s tünetekre, mint a másik, de mindegyiknek minden szava összevágott. Pedig elkülönitették őket egymástól s a furfangos kérdésekben nem volt hiány. Nem volt még a fenyegetésekben s biztatásokban se. Bizonyos, hogy nem beszéltek össze: miféle kérdésre mit feleljenek. Vallomásaik azért mégis annyira megegyeznek, mintha tökéletesen összebeszéltek volna s mintha mindegyik elég okos és elszánt lett volna arra, hogy véges végig ugy beszél és ugy hallgat, a hogy összebeszélt.
A gyanunak árnyéka se támadhatott arra nézve, mintha közülök bárki is sejtette volna, hogy ők tilosban járnak, bűnös dolgot cselekesznek, halottat csempésznek, tetemet usztatnak s a zsidók javára az igazságszolgáltatást megakarják hiusitani. Maga Herskó Dávid is, a sáfár, az egyetlen zsidó köztük, oly egyszerüen adta elő a tutajút történetét, oly közönyösséggel adott mindenről felvilágositást s általában oly kisméretü, tanulatlan s furfangnélküli elmének bizonyult, hogy szinte meg nem érthető oktalanság volt azt hinni, hogy ezekkel az emberekkel majd egy szövevényes, nehéz tetemusztatási elméletet valószinüvé lehet tenni.
Volt egy tünet, mely a vizsgálóbirót tünődésre serkenthette s minden további kalandos kisérlettől visszatarthatta volna.
Egy tutajosnál se találtak pénzt. A sáfárnál is csak két vagy három forint volt, a mennyi kell élelemre s itt-ott kikötő-illetékre, karó-dijra, czövekpénzre. A tizennégy keresztyénnél pedig összesen se volt tiz korona. Ez az a tünet.
Azt csak elgondolhatta volna a vizsgálóbiró, hogy efféle vállalatra pénz nélkül senki sem vállalkozik. Még zsidó se, hát még keresztyén. Sőt az, a ki a tetemusztatást kitervezte, ezt nem is bizta volna oly emberekre, a kik előre megfelelő összeget nem vesznek át, lelküket ezzel előre le nem kötik az ördögnek s pénzük féltése is titoktartásra nem serkenti őket. Büntetéssel járó ilyen szövevényes, hosszas, nehéz gonosztettre puszta igéret fejében nem adja lelkét oda senki.
Aztán tizenöt emberre bizni ilyen munkát! És egyszerü, ostoba, tanulatlan, falusi emberekre bizni! Hiszen ezek és ennyien meg nem őriznek semmi titkot. Ha nem kapnak elég pénzt: követelőznek, viszálykodnak. Ha elég pénzük van: isznak és megittasodnak. Vajjon ki juthatna sikerre ilyen szövetséggel?
Dehogy gondolta meg ezeket a vizsgálóbiró s a körülötte lebzselő titkos tanács. Vakon ment előre olyan czél felé, mely kudarcznál egyéb nem lehetett.
A szeklenczei tutajosok közé keveredett egy idegen tutajos is. Szólanunk kell röviden erről is.
A neve: Drimusz György, máramarosmegyei rónaszéki születésü, 37 éves, görög katholikus, vagyontalan, most bocskói lakos, napszámos. Szokott vállalkozni tutajos-szolgálatra. Május 20-ika körül szintén tutajos lett egy szentesi zsidó vallásu fakereskedő tutaján.
A fakereskedő neve Veil. Vele a nagy perben nem találkoztunk, de apjával igen. Ez öreg, 64 éves zsidó, falusi boltos kiskereskedő, Sátoralja-Ujhelyben született, most gergelyi lakos, neve Veil Sámuel. Egyik fia szolnoki, másik fia szentesi lakos volt. A mikor ezek a Felső-Tiszán tutajos fát vesznek: apjukat szokták megbizni, hogy számukra sáfárt és tutajosokat fogadjon. Ily alkalommal el szokott látogatni az öreg Tisza-Kerecsenybe is, mely szintén tutajinditó, rakodó, terhelő hely.
Junius 11-én itt is volt vasárnapi napon. Szentesi fia, Veil Salamon számára kellett intézkednie fia megbizottjával, Veinstok Ignáczczal egyetértve. Valami Smilovics Jankel nevü zsidó embertől vettek át szálakat, tutajokat, azután Kiss Ferencz szücsmestertől és gazdától vettek tüzifát, a tüzifával megterhelték a tutajokat s igy inditották azokat útnak. A tutajok sáfárja Smilovics Jankel volt, a kormánybirók és tutajosok közül csak Drimusz Györgyöt és Szirkó Mihályt emlitem fel. A többihez a pörnek semmi köze.
Miként eresztették le a tutajokat Szolnokig: erről később emlékezem meg. Junius 24-én este odaértek. Szombat este volt s ekkor nem történt velük semmi. Másnap – hogy és hogy se – Herskó Dávid szeklenczei tutajosai közé keveredett ez a Drimusz s a csendbiztosnak nyomban szemébe ötlött. Hozzáfordult a csendbiztos:
– Hát te ki vagy, mi vagy? Te is ezekhez tartozol?
– Nem én. Én Smilovics sáfár tutajához tartozom.
– De csak láttad ezeket valahol?
– Láttam a Gólya-csárdánál.
A Gólya-csárda a tisza-nánai rév fölött van közvetlenül a folyam partján, a révtől mintegy öt kilométernyire. Kivül esik minden száraz-úton s talán ma már nem is csárda, csak annak hivják. Junius 21-én e csárda közelében kötöttek ki Herskóék s ők itt is maradtak a következő napon át. Smilovics tutaja is megállt itt egy kis időre s Drimusz látta, a mint Herskó Smilovicscsal szót váltott.
Ez elég volt arra, hogy Drimuszt is a szeklenczei tutajosokhoz kötözzék s Nyiregyházára fogoly gyanánt elkisérjék. Tizennégy napig volt e miatt fogságban. De el is tünt aztán ugy, hogy a per nyilvános tárgyalására sehogy se tudtuk előkeriteni.
Smilovicsot és Szirkót útjokra eresztette a balmaz-ujvárosi csendbiztos is, a szolnoki vizsgálóbiró is.
Szirkóval még egyszer találkozunk majd a tárgyaláson. Fiatal, 21 éves orosz volt, katona; tutajútjáról nem tudott semmit, tanuskodása jelentéktelen. A törvényszék elnöke nagy buzgalommal törekedett kivenni belőle, hogy ő is tud valamit Herskó és Smilovics titkos dolgairól, de nem boldogult vele semmire.
Smilovics már főalak. Sokszor lesz vele dolgunk.
Nagy következése lesz annak, hogy Drimusz György Bary vizsgálóbiró kezébe került.
A halottcsempészet elméletének támogatására Herskónak és társainak vallomásában nem talált a vizsgálóbiró semmi tájékoztatót, semmi erősséget. Ő pedig minden áron be akarta bizonyitani, hogy a csonkafűzesi halottat Herskóék csempészték.
De honnan és miként?
Bustyaházán, Huszton, Váriban nem szerezhették meg a halottat, mert ott a tutajok összerovásánál s terhelésénél száz meg száz ember sürög-forog éjjel-nappal. Urak, szegények, magyarok, oroszok, oláhok, zsidók, vállalkozók, ügynökök, kocsmárosok, idegenek, helyi lakosok: itt észrevétlenül holttestet hurczolni nem lehet.
S aztán megmondták az orvosok, hogy a holttest három-négy napnál tovább a vizben nem lehetett, tehát a tutaj azt legföljebb Vencsellő és Tokaj közt vehette át vagy talán csakis Tokajban, hova épen junius 14-én értek Herskóék. S minthogy a holttest 18-án bukkant föl, Tokajtól kezdve lehet három-négy napot számitani.
Ám a holttestet más nem szállithatta, csak zsidó. A titkos tanács s a vizsgálóbiró a maga vak elmélkedésében ugy meg volt erről győződve, mint a hogy ma után holnap következik. Azt a zsidót, azt az ismeretlen, azt a titkos alakot, a ki a holttestet a tutajra hozta, elő kellett teremteni a föld mélységéből is, a pokol fenekéről is.
S ime Drimusz nyomra vezet! Ő látta, a mint Herskó Ignácz a Gólyacsárdánál Smilovics Jankellel néhány szót váltott. Megvan most már, a kit keresünk. Smilovics lesz az, a kinek Solymosi Eszter álteteméről tudnia kell!
Azonban a vizsgálóbiró nem hirtelenkedett. Szinte csodálom mérsékletét. Julius 1-én végezte be a 16 tutajos első kihallgatását s már a következő napon őt Eszláron és Tisza-Dadán találjuk s julius 3-án több, mint húsz embert hallgat ki arra nézve, mikor és hol és miként bukkant föl a holttest?
Kereste a gyanus nyomokat.
Egyetlen egyet se talált.
A jó dadai emberek szintén tele voltak ugyan a vérvád képzeletével, de józaneszüket azért nem adták cserébe s erkölcsi tisztaságukról nem mondtak le. Nem hazudoztak. Beteg agy látományaival nem hozakodtak elő. Előadásuk egyszerü volt, a mint már korábban részletesebben elmondottam. Egészen természetes jelenség képe állott elő beszédükből. Holttest bukkant fel a vizen. A holttest már rothadásban volt, mert nagy szaga volt. A folyam árja a tutajok felé sodorta s ekkor Csepkanics észrevette. Fennakadt egy fűzfa gyökerének ágazatában, a tutajosok értesitették a kerülőt, ez egy horgas ággal kivonszolta a partra s estennen a tutajosok eltemették. Ez az egész.
Gyanus nyom nincsen.
Ha nincs: tovább kell keresnünk. Ez a vizsgálóbiró esze. Ha tanukat nem találunk: vegyük elő a szakértőket. Az orvosi szakértők ime sokféle és becses gyanuokot összetudtak már szerkeszteni. Most vegyük elő a halászokat, révészeket, mérnököket, tengerészeket s általában a vizi embereket. Hátha ők is tudnak valamit!
Tudnak. Csakhogy igen gyakran se ők, se a biróságok nem tudják, hogy szakértő véleményük miben egyezik s miben ellenkezik a valósággal. Gyakran azt se veszik észre a biróságok, hogy a szakértők a valóságot egészen meghamisitják.
Volt a vidéken egy egykori tengerész, Szomjas Károly tisza-dadai birtokos. Ez kifejtette, hogy a folyóviz áramának két része van. Az egyikről azt mondják: ez a »lágy oldal«. A másikról azon a vidéken azt mondják: ez a folyam »sebje«. Seb: a sebesség szónak röviditése.
A lágy oldal az, a hol a part meneteles, fűzes, rekettyés, áradvány-fövényes; a viz sebje pedig azon az oldalon van, a melynek a viz neki iramodik, a melyet mos, szaggat, s a mely azért meredek és szakadékos.
A viz minden hordalékot a sebes oldalon visz s nem a lágy oldalon. Ezen csak a szél tud változtatni, de junius 18-án nem volt szél. A tutajosok nem a sebes oldalon, hanem a lágy oldalon kötöttek ki, mert amott a meredek partnál ki se köthettek volna, mivelhogy fát, czöveket se találhattak, melynél a tutajt megerősithessék. Ha tehát a viz hozta volna a holttestet emberi kéz irányzása nélkül, azt nem a tutajokhoz viszi, hanem az ellenkező oldalon sodorja tova s akkor a fűzfa gyökerében fönn se akadhat. Junius 18-án áradásban volt a Tisza: annál igazabb ez a föltevés.
Az igaz, hogy a tutajosok el szokták temetni az útközben talált tetemeket. Az ily sirt a tiszaparti magyar nép nem is nevezi másnak, csak »oláh sir«-nak. De a sirgödörásáshoz és temetéshez csak fejszéjét használja a tutajos, minthogy ásója sohase szokott lenni. Itt pedig ime ásójuk volt. Nyilvánvaló, hogy temetéshez készültek előre.
Ime az egykori tengerésztiszt szakértő véleménye.
A vizsgálóbiró nem elégedett meg ezzel se. Hanem kivitt a Csonkafűzesbe négy halászt: Szécsi Mihályt, Csóki Lajost, Peszte Györgyöt és Tóth Istvánt s ezek segélyével a tutajok állásán felül hét-nyolczszáz ölnyire eleresztett egy fenyődeszkát: kilesni, vajjon hova viszi ezt a viz? A tutajokhoz viszi-e s a fűzfa gyökeréhez viszi-e?
Ne higyje ám a nyájas olvasó, hogy én a vizsgálóbirót csak nevetségessé akarom tenni, mikor ezt az ostobaságot leirom. Eszembe sincs.
Igy történt. S megtörtént. Igy készültek a gyanujelenségek.
Ime lássuk csak ez eljárás öreges birálatát.
A fenyődeszka egy-két czentiméter mélyen jár a viz felszinén, a holttest pedig húsz-huszonöt czentiméter mélyen. A fenyődeszkának esetleg 44 vagy ötven százaléka, tehát vagy fele van a viz felszine fölött, a holttestnek pedig alig két-három százaléka. Tehát a fenyődeszkát a legkisebb szellő is más irányba tereli, mint a merre a viz sodra önmagától vinné, holott a holttest irányát gyenge szellő épen nem változtatja.
Azután egészen más volt a viz magassága és árja junius 18-án, mikor a holttest felbukkant és egészen más julius 5-én, 6-án és 7-én, mikor a vizsgálóbiró ezt a gyerekjátékot csinálta.
A szél ereje és iránya s ehhez képest a hullám iránya és magassága is egészen más volt az egyik időben, mint a másik időben.
És azután honnan tudta azt a vizsgálóbiró s a négy együgyü halász, hogy a holttest Csepkanics tutaja fölött épen 7 vagy 8 száz ölnyire bukkant föl s épen azon a helyen, a hol ők a fenyőfadeszkát a vizbe lökték? S ha ezt nem tudták: miként merészelték ezt a bárgyu kisérletet végrehajtani s ezzel az emberek ostobaságát fokozni s balvélekedését erősiteni?
Ha ugyanakkora vizmagasság idején ugyanoly erejü és irányu szélben Csepkanics tutaját ugyanazon helyre állitják s attól néhány lépésnyire nem fenyőfadeszkát, hanem ugyanakkora valóságos tetemet vagy legalább hasonló fajsulyu, alaku és méretü testet tesznek a vizbe: ám akkor a kisérlet komoly lett volna s a valóságot valószinüleg megközeliti.
De hát ilyesvalami – ugy látszik – a vizsgálóbirónak nem jutott eszébe. Mintha csak arra törekedett volna, hogy ne a valóságot deritse ki, hanem csupán gyanus jelenségeket gyüjtsön.
Boldogtalan igyekezet!
A vizsgálóbiró mégis arra a meggyőződésre jutott hamarosan, hogy mind a tizenhat elfogott tutajosra nincs szüksége. Mit csináljon annyi emberrel? Ha hitte is, hogy Herskó sáfár tutajosai csempészték a csonkafűzesi holttestet: még se bizonyos, hogy mind a tizenhat tutajos tudott a csempészésről.
El kellett egy csomó tutajost ereszteni.
El kellett azért is, mert a törvényszék börtönében nem volt elég hely. Se zsidóból, se tutajosból egynél többet egy oduba zárni nem lehetett, nehogy összebeszéljenek. Vizsgálati foglyot végleg elitélt bűnösökkel megint nem lehetett volna a szabályok szerint összezárni. A törvényszéknek csak kezdetleges és szűk börtönépülete volt. Régi alacsony földszinti ház. Az őrmester Kozák Sándor s a királyi ügyészség alig birt már az emberekkel. Zsidó és tutajos közel harmincz volt már elzárva s a zsidók folyton szaporodtak. Valamit tenni kellett.
Julius 2-án a vizsgálóbiró kiválasztott kilencz tutajost. Drimusz Györgyöt Smilovics tutajáról, Matej Bazilt, Paczkánt, Simont, Dujtsákot, Susztrát, Potrohost, Lopojdát és Szaukát Herskó tutajairól s ezeket szabadlábra helyezte.
Szabadláb: ez régi törvényszéki műszó.
Hajdan a fogoly sokféle módon volt megvasalva, lelánczolva, bilincsbe verve, megkötözve. Vas, láncz, bilincs, kötél: mind más-más fokát jelentette a büntetésnek.
A vas a két lábszárra vert két vaskarika volt, mely vaslánczczal volt összekötve. Hasonló volt a béklyóhoz és nyüghöz, melyet a legelőre eresztett ló két első lábára szoktak tenni. A nyüg kenderkötélből készül s fakelevézzel van a ló lábára burkolva. A béklyó vasból van. Azért a köznép a börtön-vasat is béklyónak nevezi, de a biróság csak vasnak.
Hajdan a vizsgálati fogoly lábát is vasba verték. Szabadulásának legelső jele az volt, hogy a vasat levették lábáról, a vastól lábát megszabaditották. Hivatalos nyelven szabadlábra helyezték.
De a büntetésnek enyhitéseként is szerepelt a vas eltávolitása. Ha jól viselte magát a rab, kivált ha még azon túl ügyes embernek is látszott; a rabság utolsó hónapjaiban levették lábairól a vasat s közmunka helyett házi munkára használták. A várnagyok, alispánok, központi főbirák, tiszti ügyészek udvara és konyhája tele volt efféle rabokkal. Nevük ez volt: szabadlábas rab.
Kilencz tutajos julius 7-én szabadlábra jutott. Mehetett haza nyugodtan. Éhesen, egyetlen fillér nélkül neki indulhatott a több száz kilométeres útnak. Örülhetett, hogy csak tiz napig kellett a börtönben sinlődnie.
De hát miért kellett tiz napig is? Miért kellett egy óráig is?
Csodálatos állat a mívelt nemzetek törvényhozása! A tulok nem gyönyörködik a virágban s nem óvja azt, hanem vagy eltapossa vagy fölfalja. Mint a törvényhozások a személyes szabadságot.
Magyarország ősi törvényhozása csak akkor engedte meg a személyes szabadság korlátozását s az embernek letartóztatását, ha őt előbb a biró megidézte, az ellene fenforgó vád iránt meghallgatta, a terhelő és mentő körülményre nézve gondosan megkérdezte s az igy szerzett tudás alapján rendes itélettel a letartóztatást elrendelte. Ma már a német és franczia törvényhozások példái után Magyarországban is másként áll a személyes szabadság ügye. Sokkal rosszabbul.
Bűntény támad. Valami rendőrnek, vagy királyi ügyésznek, vagy vizsgálóbirónak ötlete születik, hogy Péter vagy Pál a bűnös. Nosza le kell tartóztatni! Igy kezdődik az igazságszolgáltatás. Igen gyakran az igazi Pétert, az igazi Pált, az igazi bűnöst találja el. De igen gyakran nem azt találja el. Mindegy. Azért Péternek vagy Pálnak egyelőre be kell jutni a foglyok közé. Ha ártatlan: utóbb csak kiszabadul.
Bizony vad emberek igazságszolgáltatása ez.
A nyiregyházi vizsgálóbiró soha hirét se hallotta annak a tizenhat tutajosnak. Azt se tudta: szőkék-e, barnák-e, jók-e, rosszak-e, bűnösök-e vagy ártatlanok? Nem is volt rá kiváncsi. Minden gondolkodás nélkül elrendelte, hogy ott, a hol megtalálják, el kell őket fogni s a nyiregyházi börtönbe hurczolni.
Pedig hát ezek nem is zsidók voltak.
De azért se az ország kormánya, se a sajtó, se a népképviselet, se a biróságok, se a törvényhatóságok föl nem emelték szavukat ez eljárás ellen. Lázban volt a társadalom s szemet hunyt minden erőszakra, mely gyülölködő érzéseinek megfelelt.
Fogságban maradt Herskó, mert ő zsidó volt és sáfár. Fogságban maradt Szavinecz és Matej Péter, mert ezek kormánybirók voltak. Ott kellett maradni Csepkanicsnak, mert ő látta meg a felbukkant holttestet először. Ott kellett tartani Matej Ignáczot és Selever Jánost, mert ezek Csepkanics tutaján voltak s Matej Ignáczra különben is nagy szerep várt. A tanu szerepe. Hecska azért maradt ott, mert neki volt ásója. Miért volt ásója? Nagy bűn volt ez a vizsgálóbiró felfogása szerint.
Julius 4-én elrendeli a vizsgálóbiró, hogy ezt a hét tutajost Tisza-Lökre kell kisérni s a vizsgálatot velük ott a szolgabiróságnál folytatni.
Vajjon mi ok volt erre? Semmi. Hiszen helyszini körülmények megmutatására egyetlen tutajos is elég lett volna. De egyébként is a vizsgálati foglyot nagy ok nélkül ide-oda hurczolni nem szabad. A szolgabiró pedig közigazgatási hatóság, neki birósági ügyekhez semmi köze.
De mégis nagy oka volt erre a vizsgálóbirónak. Tisza-Lökön is volt csendbiztos. Sarf Móricz se gerjedt föl addig az igazság elmondására, mig Nagyfaluba át nem vitték, a csendbiztos kezére nem adták s ott éjnek éjszakáján őt Recsky András csendbiztos föl nem világositotta. Milyen kezes és szókimondó tanu lett ott a kis zsidó kölyök egyszerre.
A tutajosok se akarnak a tetemsikkasztásról tudni semmit. Ártatlan képet ölt a hozzáintézett kérdésekre valamennyi. Őket is czélszerü lesz a csendbiztos elé állitani. Talán a csendbiztos kenetes szavaira s atyai intéseire ők is magukba szállanak s töredelmes vallomásukkal talán ők is földeritik az igazságot s mint jó keresztyének vagy jó zsidók ezzel bűnös lelkük terhén is könnyitenek.
De van-e hát Tisza-Lökön alkalmas csendbiztos s van-e kezén elég pandur? S van-e alkalmas helyiség, a hol éjszakákon át csendesen lehet áhitatoskodni a tanukkal és vádlottakkal s a honnan bűnbánó sirásuk hangja nem hatol a közönség fülébe?
Minden van.
A csendbiztos Vay György. A vármegyében Vay Gyurkának hivják. Előkelő, ősnemes család elszegényedett ivadéka. Nyers ember, de jó csendbiztos; igy vélekedtek róla.
Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni. Gondolkodásának s érzéseinek természetébe nem tudtam eléggé behatolni. Jó lélek-e, rossz lélek-e: nem mondhatok erre nézve itéletet. Csak annyit tudok róla, a mennyit a nagy per irataiból s a tárgyaláson ejtett szavaiból megtudhattam. Nyers hangja, rideg arcza, feleselő természete s a tanukkal és vádlottakkal szemben mutatott szilaj modora nemcsak rokonszenvet nem támasztott bennem iránta, hanem még el is kedvetlenitett. Hajlandó lettem minden állitólagos durvaságot elhinni, melylyel ő éjszakákon át a tutajosokat faggatta, a mint ezek a nyilt tárgyaláson azt őszintén elmondották.