RÉGI VÉRVÁDAK ESETEI.
A tisza-eszlári per alatt önkénytelenül is gondolnom kellett arra, vajjon az én hazámban Magyarországon, fordultak-e elő hasonló esetek, foglalkozott-e ezekkel a rendes biróság, miként folyt bennük a vizsgálat s minő itéletekkel végződtek?
Kutatásaim folyamán rájöttem, hogy nagy számban fordultak elő vérvádesetek még a mult XIX. s az előző XVIII. században is, sőt korábban is. Ötöt kivéve, minden eset azzal végződött, hogy vagy megkerült elevenen az, a kit megöltnek gondoltak, vagy egyébként derült ki tökéletesen a vádolt zsidók ártatlansága.
Az öt eset: a nagy-szombati, a bazini, az orkuti, a péri és a tisza-eszlári.
A nagy-szombati 1494-ben történt. Bonfinius Antal magyar történetiró latin nyelven ir róla Rerum Hungaricarum Decades czímü művében (1771-iki lipcsei kiadás 738-ik oldal).
A bazini eset 1529-ben történt. Leirja Bél Mátyás magyar történetiró szintén latin nyelven (Notitia Hungariae czímü művében 1736-iki bécsi kiadás, II. kötet, 120-ik oldal).
Érdekes és tanulságos volna e két eset történetét is részletesen megirni és fölvilágositani. A mai tisztult jogi felfogás s erős és elfogulatlan lélektani buvárlat talán vigasztaló részleteket tudna e két borzasztó esetből is napfényre hozni. Hatalmi erőszak, kinzó vallatás, máglyahalál, véres felekezeti szenvedély s a vádlók részéről gonosz kapzsiság is uralkodik e két esetben. Rendes büntetőjogi ügynek nem is lehet ezeket tekinteni. Ez a főok, a miért ezekkel e művemben nem foglalkozom.
Az orkuti, a péri és a tisza-eszlári vérvádesetek már birósági és büntetőjogi ügyek.
I.
AZ ORKUTI ESET.
(A kis Balla István halála. – Holttestét megtalálják. – Kötél a nyakán, zsidó betük a testén. – A zsidókat gyanusitják. – A vádlottak. – A zsidó fiu áttérése. – A gyanus jelenségek. – A kinzó vallatás. – Lefkovics a kinzó vallatásba belehal. – A fölmentő itélet.)
Az orkuti eset rejtélyes és szomorú. Nagyon röviden ismertetem. Irói teljes földolgozása, minden részletének gondos lélektani kibuvárolása egész könyvet töltene meg. Száznegyven év előtt történt 1764-ban. Iratai Sáros vármegyének és Kis-Szeben városának levéltáraiban s az országos levéltárban feküsznek. Én főleg csak azokat az adatokat használom, melyeket Thallóczy Lajos jeles történetbuvárunk napvilágra hozott.
Orkuta kis község, alig 500 lakossal. A Tarcza-völgyén fekszik Sáros vármegyében Eperjestől alig 11 s Kis-Szebentől másfél kilométer távolságra. Másfél század előtt Kis-Szeben városának földesuri hatósága alatt állott, jobbágyok és zsöllérek lakták s a földesuri szolgálatot a városnak teljesitették.
Az eset idejében ott lakott Balla János szintén jobbágy-féle ember. István nevü fiacskája 1759. évi junius 19-én született s igy 1764-ik évi junius 3-án már csaknem öt éves volt. Telt idomu, egészséges, jó növésü gyerek, a mint meglévő arczképe mutatja. Junius 3-án vasárnap volt és tiszta, szép, napos idő. A gyerek kis pajtásával, másik kis gyerekkel kora délelőtt kiment a mezőre játszani. Meghuzzák a déli harangszót, az emberek már hazajöttek a templomból, asztalhoz kellene ülni, de a gyerek nem jön haza. Keresik szülői és a szomszédok mindenfelé, nem találják. Kis pajtása megvan, de az felvilágositást adni nem tud. Az otthagyta őt valahol a mezőn. Csak annyit tud mondani, hogy egy-két zsidót látott arrafelé keresztülmenni. Keresik az eltünt gyereket egész éjjel, keresik másnap is: nincs. Eltünt nyomtalanul. Bizonyára értesül az esetről a kis község előljárósága, de bejelentik azt kétségtelenül a földesurnak, a városi hatóságnak is. Elvégre kedden, junius 5-én, a Cservena Hrász nevü csalitosban megtalálják. De csak hideg holttestét.
A holttest meztelen. Ruháit tehát lehuzta s elvitte valaki. Nyakán kötél, mintha annálfogva fojtották volna meg. Egész testén különös jelek, rajzok, alakzatok, elszinesedések mutatkoznak. Ezek okát, titkát, jelentését, keletkezését nem tudja senki. De föltámad az irtózás és csodálkozás. Zajong és lót-fut a kis falu közönsége. Hirt adnak az alispánnak s a városi tanácsnak. Egész csomó tisztviselő nézi és vizsgálja a halottat. Akadnak tudós emberek, a kik a holttesten levő jeleket megfejteni, megmagyarázni törekesznek. Utóbb beviszik a holttestet Kis-Szebenbe. Van ott egy kisvárosi festőművész, ugy látszik, valami cseh ember. A neve: Trtina András Kajetán. Ez a holttestet természetes nagyságban vászonra festi. Nagy bűnvizsgálat lesz az ügyből. A vizsgálatba beleavatkozik a vármegye s a Bécsben székelő magyar udvari kanczellária, sőt a király maga Mária Terézia is. A festmény az iratokkal együtt fölkerül az udvari kanczelláriához s onnan utóbb az országos levéltárba. Megvan és ott van most is. Ott látható az ugynevezett kiállitási teremben. A szegény kis halottat a következő hétfőn, junius 11-én, nagy tisztességgel a kis-szebeni templom sirboltjába eltemették.
Az a kérdés most már: miként történhetett a kis Balla István halála?
Amaz adatokból, melyeket ismerek, nem tünik ki, hogy a holttestet felbonczolták s a halál közvetlen okát igy határozták volna meg. A holttesten látható külön jelek alapján állapitották meg a halál okát. Nyakán kötél, tehát megfojtották. Testén sok jel, a jeleket bizonyosan hegyes késsel szurkálták még az eleven testre: tehát meg is ölték. Egyik szeme is ki van ütve erőszakkal, tehát marczangolták is. »In toto corpore excarnificatus« – igy szól az emberek itélete az akkor divatos latin nyelven. A mi a mi nyelvünkön azt teszi: az egész test agyonkinozva, összemarczangolva.
A leirás megfelel a festménynek s ez megfelel a leirásnak.
Csakhogy én a festmény hűségét több oknál fogva nem tartom tökéletesen biztosnak.
A nyakon lévő kötél csak ugy van ráhelyezve a nyakra, mint a nyakkendő. Nincs a nyakra rászoritva. A szoritás által okozott barázdának a nyakon semmi nyoma. A kötél nyomán s annak közvetlen közelében semmi elszinesedés, se vörös, se kék, se sárga. Ha eleven embert a nyakára szoritott vékony kötéllel fojtanak meg: a szoritás nyomának bemélyedésben vagy elszinesedésben meg kell maradnia. Ha a holttest valósággal olyan volt, a milyennek a festett kép mutatja: akkor a kötél csak a halál után lett könnyedén a nyakra ráillesztve.
A festmény egyéb tökéletlenségei még kirivóbbak.
A megfojtás ily alakban nem történhetik másként, csak ugy, hogy a kötelet vagy hurok segélyével szoritják, vagy nagy erővel csomóra, bogra kötik vagy végül a nyakra tekert kötelet két végénél fogva erősen huzzák. Ámde a festett kép kötelén se hurok nincs, se csomó. Se nem olyan hosszu a kötél, hogy azt két végénél fogva erősen huzni lehetett volna. Azután a kötél két darabból áll a festményen. Az egyik darab gyürüalaku a nyakon, a másik kis darab erről lógg ugyan le, de se ezzel egybefonva, se ehhez kötve nincs, hanem csak ehhez ragasztva. Ilyen kötél pedig nincs a világon. Végre a művész kigyófejet csinált a kötél lelóggó végén. Kigyófejü kötelet pedig nem sodornak lenből, kenderből a kötélverők.
Mindent összevéve a festő csak jelképet nyujtott a kötélben s nem valóságot. Sáros vármegye és Kis-Szeben férfiai akkor is voltak annyira okos emberek, hogy megfojtásról nem beszéltek volna, ha a holttest nyakát ugy látják, a hogy’ a kép feltünteti.
De ha már a festő hűtlen tudott lenni a valósághoz a nyak és kötél dolgában s művészember szabadságával csak jelképet akart alkotni: vajjon nem cselekedhette-e ezt meg a holttesten látható jelek, rajzok, alakzatok festésénél? Egy kis módositással, egy kevés igazitással nem adhatta-e meg azok némelyikének a zsidó betük alakját?
A vizsgálat folyamán tudós szakértők azt állitották, hogy a holttesten levő jelek zsidó betük. Azt állitották, hogy e betükből szavakat és mondatot lehet összeállitani, mely magyarul ezt jelenti:
»Egy az isten, egynek el kell veszni.«
A szakértők zsidó tudományát és csodálatos okoskodásait nem tárhatom olvasóim elé, de saját észlelésem egy-két részletét nem hallgathatom el.
Ugy hiszem, most is, másfél század előtt is csak háromféle zsidó betüalakról lehet vagy lehetett szó Sáros vármegyében. Az egyik a tóra betüalak, a másik a kézirásos folyó betüalak, a harmadik a kézirásos rasi betüalak. A szakértők figyelme is ezekre terjedhetett ki.
Jól megnéztem a holttest jeleit. Talán száz jel, pont, vonal, szám és betüjegy s egyéb értelmetlen rajzolat is van a testen. Csodálatos szakértői szem képes csak ezekből zsidó betüt, szavat és mondatot összekeresgélni.
A jobboldali csipőcsont fölött az ugynevezett »vékonyán« van például egy csoportban, de rendetlenül egy hosszas négyszög; egy tóra alaku, de felforditott »kof« betü; egy madár lábfeje vagy háromágu villa, továbbá egy latin nagy »l« betü, egy latin nagy »e« betü s egy villámczikázat.
A homlokán van egy jel, a melyre némi képzelgéssel rá lehet mondani, hogy ez a szóeleji vagy szóközepi kézirásos zsidó »nun« vagy »nün« betühöz hasonlit.
A jobboldali tomporán pontok s összefüggés nélküli egyenes vonalak.
A jobboldali vesetájon arab 4-es szám, továbbá felforditott tóra alaku »kof« betü és latin »l« betü.
A ballábán a hátulsó térdhajlásban egy görög »lambda« betü alakja. Ugyanott villámczikázat jelképe is.
A jobboldali lapoczka alatt egy kézirásos zsidó »béth« vagy »bész« betüalak, de nem fennálló, hanem fekvő helyzetben. S ugyanott egy x-hez hasonló rajz, melyből egy tóra alaku fekvő »alef« betüt lehet képzelni.
A jobboldali lapoczkán egy sas- vagy kerecsen-szárnynak jelképes vázlata, a mint nemesi czimerekbe kezdetleges rajzzal be szokták iktatni. Ezeken kívül az egész testfelszin tele pontokkal, karczolatokkal s mindenféle ákom-bákom jellel. Nem tudom megérteni, miként lehetett ezekből zsidó szavakat és mondatokat összemesterkedni.
Igaz, hogy minden zsidó betünek van szóbeli és azonkivül számbeli jelentése. A zsidók eredetileg se a római, se az arab számjeleket nem használták. Betüik voltak számjeleik, mint a helleneknél. Elfogult elme, felületes és hézagos tudás s babonás képzelődés kellett ahhoz, hogy a testen látható jelek alakjának s a zsidó betük szó és szám jelentésének szeszélyes egybevetéséből héber szavakat és mondatokat lehessen szerkeszteni.
Nagy kérdés az, minő természetüek azok a testen talált jelek s mily módon kerültek azok a holttestre?
E kérdésre komoly tudós a tudomány mai állásán meg tudna felelni. Másfélszázad előtt a felelet sokkal nehezebb és bizonytalanabb lett volna, de a szegény orkuti gyereknél nem is törekedtek a tudományosan biztos megoldásra.
Ha a festett kép hű: bizonyosnak tartom, hogy a a holttesten lévő jelek és elszinesedések nem hullafoltok. A hullafoltok szine nem oly kirivó, azok alakja nem pontokból s nem keskeny vonalakból, nem vékony csikokból áll. A hullafoltok szine eltünő, elmosódó s a széleken a bőr természetes szinébe mintegy beolvadó. Térképszerü éles körvonala nincs a hullafoltnak. Olyan mértékben, a hogy a festmény mutatja, semmi esetre sincs.
De a vizsgáló tisztviselők se hullafoltnak nézték a jeleket. Ők abban állapodtak meg, hogy a jeleket hegyes késvonásokkal vésték, sőt lehet mondani, edzették a gyerek testére.
Ha ez igaz volt, akkor csak az eleven testen hajthatták végre ezt a műveletet, mert csak az eleven testen képződhettek szurás és beedzés által ily szintünetek. A holttestnek nincs vérmozgása s az elevenéhez hasonló vérelöntése, vagy mint orvosok mondják, véraláfutása.
De ha azután a kis gyereket meg akarták ölni: miért kellett azt kötéllel megfojtani? Hiszen azzal a késsel gyorsabban és könnyebben el lehetett volna végezni a gyilkosságot. A gyilkos nem iszonyodhatott a vértől. Hiszen az ezer meg ezer apró késszurással órákon át vérezte a bizonyára kapálódzó és sivalkodó szegény kis áldozatot.
A kérdések és kétségek özöne támad föl s most már nem is lehet másként.
Orvosi gondos vizsgálat és bonczolás nem történt. Sehogy sincs kideritve, vajjon megfojtás volt-e a halál oka, vagy külső ok folytán bekövetkezett hosszas elvérzés, vagy agyonkinzás vagy egyéb sulyos bántalom.
A testen talált jelek és szinváltozatok természete sincs fölvilágositva. A festett kép hűségében megbizni nem lehet. A szakértők véleményét pedig a zsidó betük, zsidó szavak és zsidó mondatok valóságára nézve figyelembe nem vehetjük.
A mint a holttestet megtalálták, a mint a kis játszó pajtás azt mondta, hogy zsidókat látott arra a mezőn keresztülmenni s a mint a tudós szakértők kijelentették, hogy a holttesten zsidó betük és szavak vannak: abban a pillanatban készen volt a vérvád. Ime a zsidók megint megöltek egy keresztyén gyermeket. Hatóság, biróság, boldog-boldogtalan, örege-apraja rendithetlen meggyőződéssel hitte és hirdette a borzasztó vérvádat. Nyomban elfogtak s vasra vertek egy csomó zsidót, a kit ott találtak a közelben és senkinek eszeágába se jutott a nyomozást más irányban is folytatni s a rejtélyes és szomoru haláleset titkát talán sokkal könnyebben s talán biztos módon kideriteni.
Akkor már az ugynevezett lengyel zsidók a szomszédos Gallicziából kezdtek beszivárogni Magyarországra. A felsővidéki városok vásárjait kezdték látogatni. A látogatók közül mind több és több maradt itt s telepedett le. Szegények voltak, mint a templom egere. Ruhájuk, nyelvük, arczuk, alakjuk különös és szokatlan. Erkölcsük rideg, külsejük rongyos és szennyes, foglalkozásuk alsórendü: cserebere, házalás, hulladékszedés, italmérés, közvetités. Üldözött faj, bujdosó koldus: asszonynyal, sok gyerekkel, sok furfanggal és apró ügyességekkel, mint a ki folyton éhezik, de azért élni akar. A nép nem szerette, néhol gyülölte őket s az ezer éves babona vérvádját sietett rájuk háritani, a mikor csak lehetett.
Harmincz zsidót fogtak el egy hujjában, mindjárt az első hajszára.
Mi alapon? Nehéz volna ezt most már kipuhatolni. Zsidók voltak, jövevények voltak s a helyszinéhez közel laktak: bizonyára ez volt elfogatásuk főoka. Huszonegyet egy-két hónap alatt ártatlannak találtak s ezeket elbocsátották. Kilencz maradt vádlottnak.
Jozefovics Mózes és felesége gombosfalvi bérlők. Gombosfalu keletre van Orkutához 8–10 kilométer távolságban, a mint a hegyeken át a rövidebb vagy hosszabb utat járja az ember. A kis játszó pajtás szerint Orkutától keleti irányba ment az az egy-két zsidó. Jozefovicsék ellen tehát megvan a gyanuok, minthogy ők kelet felé laknak.
Lefkovics Jakab ádámföldi bérlő is vádlott vejével, Sapsa Sámuellel együtt. Sőt ez a fővádlott, a kire nézve e pernek irtózatos vége lett. Lefkovics maga beismerte, hogy a jelzett időben csakugyan arra ment, a merre a gyerekek játszottak. Ez lett halálos végzete.
Vádlottak voltak még: Horimlovics Hersko és idősb Davidovics Jakab s ennek felesége, fia és veje.
A hatóságok nagy hévvel kezdték a vizsgálatot. El akartak fogni a környékben minden zsidót. Néhány vagyonosabb zsidó elmenekült. Ki akarta kerülni a zaklatást, elfogatást. A menekülők közül Markovics Fábián, Berkovics Lázár és Hirsl Ábrahám Pozsonyba futott, ott volt a zsidók legnagyobb és legtekintélyesebb hitközsége, az ugynevezett Pozsonyváraljai Hitközség, latin neve Communitas Judaeorum Posoniensis subarcensis. E hitközség nagy kegyben állt a királynál, Mária Teréziánál. Most is sietett közbelépni s a királynál a szerencsétlen vádlottak érdekében könyörgő szót emelni. Junius 25-iki esedezésükben elpanaszolják, hogy az elfogott zsidókat a fogságban ütik-verik, abajgatják, kérik tehát, hogy elfogulatlan gyors vizsgálattal a valóság sietve derittessék ki.
A vizsgálat minden siettetés daczára is mintegy fél évig tartott s ugy, a hogy az év utolján lett vége, legalább az első itéletre az akkori büntető eljárás szerint akkor került a sor.
Az ügynek egyik mellékes részletére ki kell itt terjeszkednem.
Ádámfölde a Bornemisza-családnak, régi nagy törzsökös előkelő nemzetségnek ősi fészke. Itt volt bérlő, italmérő a fővádlott, Lefkovics Jakab. Ez maga is lengyel zsidó s nagy pártolójuk a befelé folyton költözködő lengyel zsidóknak. Háza nyitva volt minden szegény költöző előtt. Hitében buzgó, a szertartásokat hűséggel megtartó. Ádámföldéhez nincs messze Gombosfalu, Ternyén át s hegyen-völgyön, patakon át alig öt kilométer, tehát Lefkovics a gombosfalui zsidókkal is könnyedén érintkezhetett.
Volt Lefkovics Jakabnak egy 12 éves bátor, szemes fia, a ki junius 24-én, a legnagyobb üldözések egyik napján éjféli 12 órakor megjelent az urasági kastélyban s bebocsáttatást kért az urasághoz.
Az uraság Bornemisza László volt, felesége Palásthy Anna, szintén előkelő árpádkori nagy család ivadéka. Fiatal házasok. Bornemisza később az Eperjesen székelő ugynevezett Tiszáninneni kerületi tábla birája lett, a királyi udvarnál kedvelt név, minden kurucz emlékezéstől mentes. Nála jelentkezett a zsidó fiu éjfélkor.
Ha nincs az orkuti eset: a fiut bizonyára kilökik a cselédek. De a fiu állhatatos kérésére az uraságot felköltik s a fiut eléje bocsátják. A fiu kezet csókol, térdre esik s megvallja, hogy ő többé hitetlen lenni nem akar s föl akarja venni a szent keresztséget.
Az uraság gyanakodott.
– Talán az anyád vert meg s a további büntetés alól akarsz szabadulni?
A fiu bizonykodott, hogy elhatározása tiszta s őt se kényszer, se keserüség nem hajtja. Végre az uraság, látva az állhatatosságot, megengedte, hogy a kastélyban maradjon.
Másnap jön a fiu anyja. Az uraság megengedi, sőt biztatja: beszéljen a fia lelkére. Beszél. Azonban a fiu vele szemben is elszánt marad s az anya keseredett szivvel otthagyja. Ekkor az uraság felhivására Bernát Vitális káplán a fiut két napon át a keresztyén hitben oktatja, Kossa István plébános pedig junius 27-én nagy közönség jelenlétében megkereszteli. A keresztségben Lefkovics László nevet kap az uraság tiszteletére, ki szintén László.
A XVIII. században durva szokás volt a zsidó gyerekeket szülőiktől elragadozni s titokban megkeresztelni. A törvény a keresztyén vallásból a zsidó vallásra való áttérést szigoruan tiltotta, a keresztség eltörölhetetlen s igy a durva szokás sok visszaélésnek, sok keserüségnek és sok panasznak lőn szülőoka. Végre Mária Terézia király szigoru rendeletet bocsátott ki, melyben büntetéssel sujtja a zsidó gyerekek elragadozását s erőszakos megkeresztelését.
S ime ennek daczára a fővádlott 12 éves fiát is szülői engedelem nélkül keresztyénné teszik és pedig akkor, a mikor apja halálos vád terhe alatt börtönben szenved. A pozsonyi hitközség abból is panaszos ügyet csinál s kérésére a magyar udvari kanczellária elrendeli Bornemisza László ellen a vizsgálatot.
E miatt is s ezen kivül a pozsonyi hitközség untalan beavatkozásai miatt is a vármegye urai annál jobban haragudtak a zsidókra s törvényes módon ugyan, de nagy szigorusággal folytatták a vádlottak ellen a büntető eljárást.
A tüneteket, jelenségeket, bizonyitékokat, melyek a zsidókat, különösen a vádlottakat terhelték, julius 12-én már összeállitotta a vármegye s erről a kormányt, az akkor fennállott helytartótanácsot értesitette.
Vegyük sorba a terhelő körülményeket.
Az első körülmény, melyet az akkori felfogás a legnyomatékosabbnak tartott, a holttesten talált zsidó betük, szavak és mondatok. A héber nyelvet más nem ismerhette, csak a zsidók. Annak betüit és szavait tehát a holttestre csak zsidók jegyezhették, más ember tehát nem lehetett a gyilkos.
A mai kor büntető jogásza csodálkozik ezen a felfogáson. Hiszen egyáltalán nem bizonyos, hogy a holttesten látható ákom-bákom jelek némelyike zsidó betüt jelent s hogy ha azt jelent is: a szétszórt betük értelme épen az a zsidó nyelvü mondat, melyet a szakértők olyan határozottan állitanak. És azután, ha a száz jel közül a szakértők ötöt-hatot zsidó betünek látnak: hát a többi, sokkal nagyobb számu jelből mit következtetnek? Például a vonalak, a pontok, a madárláb, a latin és görög betük, az arab számjegy, a négyszögek mit jelentenek? Az se igaz, hogy a zsidó betüket csak zsidók ismerhetnék. Hiszen a szakértők se zsidók, mégis ismerik. S elvégre, ha zsidó volt a gyilkos, el nem képzelhető, hogy a zsidó betüknek a testre edzésével tudatosan, szándékosan, sőt dicsekvőleg árulja el önnönmagát s mintegy fölhivja a világ figyelmét: ide nézzetek, tudjátok, lássátok, ime zsidó volt az ártatlan keresztyén gyerek gyilkosa! A czélból, hogy a gyanut a zsidók ellen irányozzák, ily zsidó betüs jelzés történt ugyan a németek közt a középkorban, de mindig lelketlen izgatók tettek zsidó betüket a holttestre s mindig azért, hogy a tömeg szenvedélyét fölszitsák.
További terhelő körülmény, hogy a gyilkosság idején és szinhelyén junius 3-án számos zsidót láttak seregelni és átmenni Kis-Szebenen és Orkután. Ez megtörténhetett. Csakhogy e tünetnek száz meg száz másféle oka és értelme lehet, semmint csupán a kis gyerek meggyilkolása.
Terhelő körülmény, hogy Lefkovics, Jozefovics és Davidovics bérlők junius 5-én, mikor a holttestet föltalálták, igen izgatottak voltak s már akkor nyomban féltek, hogy a zsidókra fogják a gyilkosság vádját. Ezt a jelenséget se lehetett terhelőnek tartani. Épen ez időben, már az orkuti eset előtt is, országszerte nagy gyülölködés, sőt üldözés folyt a zsidók ellen, okosan s természetesen gondolhatott a három zsidó arra, hogy ez az eset is növeli az izgatottságot s a baj őket, mint közeli lakókat, először érheti.
Terhelő körülmény még, hogy a megölt kis gyerek játszó pajtása, szintén 4–5 éves koru, különböző változatban azt beszélte, hogy a mezőről zsidók vitték magukkal a kis gyereket. Ez a tény a maga egyszerüségében csakugyan terhelő tünet. De tudni kell, hogy a vérvád pereiben rendesen kis gyermek-tanuk szoktak szerepelni s hogy az ily koru gyermek rendesen környezetének szavait, látásait, gondolatait szokta fogékony, de fejletlen agyával ismételni. Semmi nyoma annak, hogy a játszó pajtás akkor beszélte ezt, a mikor a mezőről hazament s a mikor a zsidók elleni vérvádról még szó nem esett, a mikor még mások szavát nem hallotta.
A vármegye nagyon sulyos bizonyitéknak vett egy különös körülmények közt kiejtett szót. Mikor a vádlottakat elfogták: nem a rendes uton, hanem Nyárs-Ardó felé kerülve vitték őket Eperjesre. Nyárs-Ardón megálltak a kocsmánál. A kocsmáros is, felesége is kikeresztelkedett zsidó volt, tehát értette a zsidó nyelvet. Mig a kisérő hajdu bent a kocsmában ivott: a vádlottak kint az ablak alatt a tornáczon álltak. A kocsmárosné háttal állt az ablak felé és e szavakat hallotta zsidó nyelven:
– Bárcsak vizbe dobtuk volna azt a gyereket, most nem kellene ennyit szenvedni!
A kocsmárosné nem tudja, ki mondta ki e szavakat, mert nem látta, kik álltak az ablak alatt. De a kocsmáros és a kisérő hajdu megesküdött az itélőszék előtt arra, hogy ott Lefkovics és társai álltak. Ámbár a vádlottak kereken tagadták e tényt: az itélőszék ezt mégis biróságon kívüli beismerésnek tekintette.
Még sulyosabban terhelő tünetnek tartotta a vármegye azt, hogy két vádlott: Jozefovics és ha nem csalódom, Horimlovics, a börtönből jelentkezett, hogy keresztyénné akar lenni, sőt a fővádlottnak Lefkovicsnak fia im az uraság előtt már azzá is lett. Pedig a vármegye területén ez időtájban gyakori volt a zsidók áttérése s könnyen megérthette mindenki, hogy a vádlottak csak a kinzástól való félelmükben akarnak áttérni; mindamellett az áttérési szándékban csupán bűnösségük tudatát látták.
Ezekből állottak a terhelő bizonyitékok. Egyetlen egy sincs köztük, mely közvetlenül, egyenesen s biztosan a vádlottak ellen irányulna.
A kis Balla István meghalt. Halálának közvetlen okát ugyan orvosi megfelelő vizsgálattal sohase állapitották meg, de azért biztosnak tarthatjuk, hogy erőszakosan vették el életét, ugy gyilkolták meg. A gyilkos ép ugy lehetett zsidó, mint nem zsidó. A valódi tettes kivolta soha ki nem tudódott. Hogy a holttesten zsidó jelek voltak: nem tartom bizonyosnak. De ha mégis voltak: ebből azt gyanitom, hogy nem zsidó volt a gyilkos, hanem mesterkélten a zsidókat törekedett a tettes a gyilkosság gyanujába keverni. Hogy Lefkovicsnak és társainak minő különös okuk lehetett volna a játszadozó kis fiut fényes nappal pajtása társaságából elcsalni s megölni: erre a kérdésre a vizsgálat ki nem terjeszkedett. Még a vérvád babonája is csonka ez esetben. Hiszen a keresztyén gyereknek nem vették vérét.
A vizsgálat mégis szilárdul fentartotta a vádat, sőt annak komolyságát elismerte Mária Terézia és kormánya is.
Akkor még fennállott Magyarországon a kinzó vallatásnak, az ugynevezett torturának büntetőjogi intézménye. Nem világos törvényen alapult ugyan, hanem osztrák eredetü rendeleten s gyakorlaton. Az itélőszék 1764. évi szeptember hó 10-én vádlottak ellen kimondta a kinzó vallatás alkalmazását. Megátalkodott bűnösséget s konok tagadást hozott fel okul a már ismert terhelő tüneteken kivül. A határozatot jóváhagyta a felsőbb kormányszék.
Kétféle vallatás volt. Keményebb és enyhébb. Mind a kettőt hóhér hajtotta végre törvényes bizonyság jelenlétében. Ez a bizonyság intézte a kinzotthoz a kérdéseket, melyeket az itéletben előre meg kellett állapitani.
A keményebb vallatás rendesen halálos volt. Ha a vádlott magára vállalta a vádbeli tényt: akkor itélettel végezték ki. Ha nem vállalta magára: akkor a kinzás következtében halt meg. Orvost nem alkalmaztak a kinzásnál.
Terem nem engedi, hogy a kinzó vallatás intézményét s az orkuti esetben való alkalmazását részletesen ismertessem. A kemény vallatást rendelték el Lefkovics Jakab ellen s a könnyü vallatást Jozefovics Mózes ellen. Jozefovics iránt azért volt kegyesebb az itélőszék, mert ő kijelentette, hogy mindenáron át akar térni a keresztyén katholikus hitre. A kinzás teljesitésével az eperjesi hóhért bizták meg. Német származásu alkalmas embert.
Lefkovicson a kinzó vallatást 1765. évi január hó 25-én hajtották végre. E nap arról is nevezetes, hogy ez volt Magyarországon törvényes alakban az utolsó vallatás. A perrendtartás ugyan fennállott még negyedszázadon át, de az itélőszékek többé e vallatást el nem rendelték. Az országgyülés 1790-ben örökre eltörölte.
A kinzás délelőtti 11 órától esti 9 óráig tartott. Részletei borzalmasak. Lefkovics semmit se vallott se magára, se másra. Azt hiszem, a szenvedett fájdalmak elvették eszét és eszméletét. Nem is jött többé magához s harmadnapon, január 27-én meghalt.
Jozefovics Mózes, a gombosfalvi bérlő kiállotta az enyhébb vallatást. Vallott is valamit. Már korábban is azt állitotta, hogy az eset szinhelyén látta Lefkovicsot, a mint valamit vitt a hóna alatt. Lefkovics be is ismerte, hogy igen is vitt egy ludat. Az itélőszék ezt nem hitte el. Ugy vélte, hogy a kis Balla István holttestét hurczolta. De Jozefovics vallatás közben azt is mondta, hogy véleménye szerint Sapsa Sámuel, Lefkovics Jakab veje, tervezte az egész gyilkosságot. Ez a vélemény alaptalannak bizonyult, Sapsa ártatlansága kiderült.
Ápril közepén 1765-ben készült el a végitélet, melyet azután a kormányszék is jóváhagyott.
Az itélet szerint Lefkovics Jakab a kinzás okozta halállal elvette megérdemlett büntetését. Jozefovics Mózes is megbünhődött azzal, hogy az enyhe kinzó vallatást kiállotta. Az ő nejét, Horimlovicsot s Davidovics Jakabot és egész családját fölmentették, valamennyit nyomban szabadlábra állitották, minden vagyonukat visszaadták, még a büntető eljárás költségeit se kellett megfizetniök.
Az itélet a mai jogi felfogás szerint valósággal a vádlottak ártatlanságát állapitotta meg. Mást nem is állapithatott meg. Hiszen közvetlen, egyenes és valódi bizonyiték egyetlen vádlott ellen se merült föl. Csak gyanus jelenségeket tudott a vizsgálat összehozni, de ezek is olyanok, hogy úgy egyenkint, mint együttesen mást is jelenthetnek s nem egyedül a vádlottak bűnösségét. Csak elfogult elme s ez is csak izgalmas időben tudja azokat egyetlen pontra összeképzelni.
Hogy Lefkovicsot és Jozefovicsot az itélet bűnösnek mondta ki s amannak kinzás okozta halálát s emennek kinzás okozta szenvedését tudta be büntetésül: ez se bűnösséget igazoló birói szó. A birák állásuk természeténél s feladatuk magasztosságánál fogva könnyedén nem tévednek, de ha mégis tévedtek: azt beismerni, megvallani sohase voltak hajlandók. Akkor a bizonykodás daczos érzete támad fel bennük. A kinzó vallatás maga is irtóztató tévedése az emberi miveltségnek. Ebben az esetben épen sulyos tévedés volt, minthogy Balla István halálesetének kideritésére nézve eredményt nem szült. Ha az eperjesi itélőszék a két megkinzott zsidót is ártatlannak mondja ki: ez a legszomorubb birói tévedés töredelmes bevallása lett volna. Itélő biróságtól ilyet soha nem várhatunk. Még ma sem, a mi mivelt korunkban. Ennél sokkal könnyebb megoldás volt szabadra ereszteni azt a vádlottat, a ki a kinzást kiállotta, de életben maradt s rákenni a bűnösséget arra, a ki a hóhér kezén meghalt. A ledér emberi felfogás szerint annak már ez se árthatott, a birói tekintély pedig megmaradt.
II.
A PÉRI ESET.
(A Kutyakaparó csárda. – Takács András hirtelen halála. – A hatalmas alispán. – A lelketlen orvos szakértő. – A vizsgálat. – A kis zsidó gyerek beszéde. – Kínzó vallatás. – A tárgyalás. – A halálos itélet. – A fölmentő itélet.)
Pér jókora falu Szilágy vármegyében, mintegy kétezer főnyi lakossággal. Okiratokban Peérnek irják, a környékbeli nép Pírnek ejti ki. Közelében már oláhok is laknak. Hajdan, ha nem csalódom, Közép-Szolnok vármegyéhez tartozott s az erdélyi kormányszék volt főhatósága.
A falun kivül, a napkeleti oldalon, a Tasnádra vezető út szélen volt ezelőtt 113 esztendővel egy csapszék. Közönséges útszéli csárda körülbelül azon a helyen a hol a pele-szarvadi út a tasnádiból kiágazik. A csárda neve volt: Kutyakaparás vagy Kutyakaparó csárda. Megvan-e még most is: nem tudom.
1791-ben zsidó ember volt benne a csárdás, Salamon Ábrahám nevü fiatal férfi, de már családos. A falusi zsidók ifjan nősültek száz év előtt. A felesége neve volt: Ábrahám Sára. Volt három apró gyerekük. Egy ölbeli, egy futós és a legidősebb, a Miska nevü, öt-hat éves.
Ennek a Miska gyereknek nagy szerepe van az esetben. De azért életkorát biztosan meg nem állapitották. A péri kálvinista pap, Réczei Dániel, akkor öt évesnek tudta; a zilahi itélőszék hét évesnek, az erdélyi kormányszék hat évesnek tartotta.
Pér körül termékeny szőlők voltak az időben is. Az Érmellék néven ismert jeles borvidék idáig kiterjedt. A kutyakaparási zsidó csárdás volt a szőlőhegybeli pálinkafőző is. Az üst a szőlőhegyi hajlékban volt, ott főzte és párolta a törkölyt és a seprőt. A pálinkafőzés karácsony után, de még inkább vizkereszt után megkezdődött s ha már megkezdődött, akkor a zsidónak éjjel-nappal az üst mellett kellett maradni. Volt egy segitő embere is, valami Köteles István nevü péri kálvinista magyar ember, a ki a tüzelőfa hordását, az edények emelgetését s az egyéb szükséges munkát végezte. A zsidó csak pénteken délután szokott hazamenni, hogy a szent napot családja körében tölthesse.
Felesége, Sára asszony, éjjel-nappal maga volt a csárdában. Nem volt még cselédje se, se nő, se férfi. Napközben ugyan nem volt ebből semmi baj, de este és éjjel mégis félt az asszony egyedül kint a szomszédok nélküli útszéli csárdában. Jöhet részeg garázda ember, jöhet idegen rossz ember is, zajt üthet, rendetlenséget csinálhat, a pénzt és italfélét el is orozhatja, a csárdát mindjárt napnyugtakor be nem lehet zárni: gyönge asszony, apró gyerekekkel a nyakán, hogy’ viaskodjék ily esetben. Volt ugyan egy rozzant pisztolya a mestergerendán, de gyönge asszony kezében az is csak arra való, hogy elvegyék tőle.
Gondoskodni kellett éjjeli házőrzőről.
Volt a faluban egy szegény zsöllér asszony, özvegy Takács Istvánné, ennek volt egy 13 éves fia: Takács András. Az özvegy asszony és a zsidó asszony ugy egyeztek, hogy az András gyerek estennen kimegy a csárdába s ott tölti az éjszakát, reggel pedig hazamegy anyjához segiteni. A zsidó asszony ád ezért valamit Andrásnak vagy az anyjának. S ez igy lesz mindaddig, mig a csárdás zsidó a pálinkafőzést be nem végzi s haza nem szabadul.
1791-ik évi február hó 20-án délután az András gyereknek nem volt kedve a csárdába kimenni. Vonakodásának nem adta okát, talán nem érezte jól magát, de azért anyja szavára mégis csak kiment.
Másnap reggel megy az úton gyalogszerrel Kocsis István, utána ötven-hatvan lépésnyire ballag Zagyva Sári leányzó, hogy száraz ágat vigyen haza az erdőről. Kocsis István nem vett észre semmit, Zagyva Sári azonban észreveszi Takács Andrást, a mint ruhástól fekszik az árokban a csárdától 66 ölnyi távolságban. Kalapja mellette, tarisznyája a nyakában. Szólitja a lány: nem felel, nem is mozdul. A leány az előtte menő Kocsis Istvánnak kiált s azt visszahivja. Ketten aztán nézik, emelgetik a gyereket, költögetik, szólitgatják – mind hiába! A gyerek holt.
Szegény anyja gondoskodik a temetésről. A jó öreg pap nincs otthon, a ki tanácsot adna az anyának, iskolavizsgálni jár a vidéken. De otthon van fia, Réczei Pál, a ki debreczeni akadémikus diák és otthon van a rektor, Sándorfi József. Elég okos emberek arra, mit kell tenni. Hozatnak ki borbélyt Tasnádról, vizsgálná meg a halottat. Megvizsgálja. Se vágásnak, se szurásnak, se ütésnek, se semmiféle külső erőszaknak semmi nyoma a holttest külsején. Bonczolás nem szükséges, ugy vélekednek. A halál nyilvánvaló okát is megmondja a borbély. Igen sülyös volt a szegény gyerek, este bizonyára sok bort vagy pálinkát ivott, a süly megindult s nagy hirtelen megfojtotta.
Ez se épen lehetetlen, hanem azért ehhez a szakértői véleményhez sok szó fér.
Van süly is, van görvély is, szenvedhet a gyerek egyikben is, másikban is, talán valami különös ritkaságként egyszerre mindkettőben is. A sülyt a görvélytől a mai orvosi tudás sok jelből meg tudja különböztetni, ha azonban mindegyik a nyakon támadt duzzadásban jelentkeznék, bizony azt XVIII. századbeli falusi borbély könnyen összetévesztheti. Annyi bizonyos, hogy a gyerek nyakán a két baj közül egyiknek ott kellett lenni, másként az értelmes falusi nép, birák, előljárók, tudós asszonyok a szakértői véleményt szó nélkül el nem hallgatják. Hiszen a sülyt, a görvélyt, a gugát, a nyak és áll körüli mirigyduzzadásokat ők jól ismerik. Azt azonban mégis csak ugy kellett elhinniök, hogy a gyerek este egészséges volt, de az éjjel hirtelen megindult süly hirtelen megfojtotta. Ezt már csakis a borbély különös mesterségbeli tekintélyének hitték el, mert különben ez egyáltalán nem valószinü.
A holttestet eltemetik február 21-én.
Pérhez nincs messze Sző-Demeter, csak ugy tiz kilométer távolságban. Az eset hire már a temetés napján elszállt oda is. Ott lakik az alispán, Bydeskuthy Imre, előkelő birtokos; ősi, törzsökös, előkelő család ivadéka maga is, felesége is, a ki a pálóczi Horváth nemzetségből származik. Tekintélye a vármegye területén az akkori viszonyokhoz képest majdnem korlátlan. Választott kormányzója a nagy vidéknek. Ősapja István, dédapja Ferencz, öregapja Zsigmond, apja szintén Zsigmond mind alispánok; másfél száz éve ők kormányozzák Kraszna vármegyét. Öregapja azonkivül Apaffy Mihálynak, Erdély nagyfejedelmének lovászmestere volt, összeköttetésben áll hát családja Erdély főuri és udvari társadalmával is. Az ő fülébe is eljut a haláleset hire, még pedig gonosz gyanusitás kiséretében. Azt suttogják ugyanis, hogy zsidókézen halt meg Takács András, bizonyosan vérét vették, a tasnádi halottvizsgáló borbély ugyan nem talált a testen külső sértést, de csak azért nem, mert a zsidók valószinüleg megkenték a kezét.
Az alispán előtt ily előadásban gyanusnak látszik az eset, beizen Tasnádra másik borbélyért s a mikor ez megérkezik: kocsira ül s átrándul Pérre. Ott kiásatja a holttestet s nyomban a temetőben, egy odavitt deszkán felbonczoltatja. A borbélynak – név szerint Füleky János mesternek – nincs nagyobb orvosi tudása, mint az akkori borbélyoknak szokott lenni. Tudós orvos különben is kevés volt akkor mindenfelé. Ha volt is: csak nagyobb városok területén. A gyakorlati orvoslás voltaképen csak szabályozott és engedélyezett kuruzslásból állott. A borbélyság kézműipari foglalkozás volt, a borbélyok czéhet alkottak; voltak inasok, fölszabadult legények s remekes mesterek, mint a szücsöknél, csizmadiáknál. Ők voltak megfelelő esetekben a biróságok orvosi szakértői. A kórboncztannak akkor még mint nagyterjedelmü szaktudománynak talán hire se volt; az élettani, kórtani és boncztani ismeretek fölötte hézagosak és kezdetlegesek voltak.
Bizonyitja az uj tasnádi borbélynak eljárása is.
Gondosan megvizsgálja a halott külsejét s azon semmi sértést, szakitást, metszést vagy szurást nem talál. Ezt teljes bizonyossággal kijelenti. Hiányzik tehát a külső erőszaknak minden nyoma.
Hogy azután a bonczolásban mire terjeszkedett ki, azt miként végezte, a koponyát fölnyitotta s az agyhártyákat és agyat megvizsgálta-e, a zsigerekre s a nagy véredényekre s általában a nemesebb belső szervekre forditott-e figyelmet: nem lehet tudnom, minthogy az orvosi látleletet nem tudtam megtalálni. Teljesen szavahihető, értelmes tanuk azt állitják, hogy a mikor a holttestet az árokból kivették, már akkor is észlelték, de most a bonczolásnál a borbély is mutatta a jelenvolt közönségnek, hogy a halottnak nemi szervei egészen szét voltak roncsolva, – de hogy ez a roncsolás mily alaku és természetü volt, miből és miként keletkezett; sebzésből, szakitásból, genyesztő kórból vagy állatok marásából származott-e s lehetett-e a halálnak oka: ezzel se a közönség, se a borbély, se később az itélőszék nem törődött.
Hanem a feljegyzésekből s az itélőszék tárgyalásaiból bizonyos, hogy a borbély a nyak körül, a szegy és kulcscsontok körül a bőr- és izomrétegeket átmetszette és felnyitotta s mint a jegyzések mondják, a nagy életérhez, mely az agy felé irányul, eljutott. Ez alatt valószinüleg a carotis nevü nagy vérvezető szervet értették. Mikor a borbély odáig jutott: az eret megmetszette s közbámulatra nem ömlött belőle a vér. A borbély ekkor e szavakat mondotta:
– Kóser volt ez a gyerek, kivették ennek a vérét, nem maradt ebben semmi vagy igen kevés vér.
Kóser!
Ez a durva pajkossággal kiejtett szó adta meg a meginditott bűnpör jellegét. Hiszen a kóser szó csupán a zsidók szava. Csak a zsidók keresik a kósert, mikor az ennivaló élő állatot megmetszik. Ha kóser volt a szegény kis Takács András, akkor azt mások meg nem ölhették, vérét mások nem vehették, egyedül csak a zsidók.
A vérvád irtóztató babonája nyomban feléledt százados szunnyadtából. Keresztyén vér kell a zsidóknak s ime, most a szegény péri özvegyasszony fia lett az áldozat!
A nagyközönség természetesen nem tudós a boncztanban. Nem tudós a hatalmas alispán se, de a csendbiztos se. S azonfelül valamennyi szentül hisz a szakértőnek. Elhiszi, hogy a holttest életeréből azért nem folyik a vér, ha az eret átmetszik, mert nincs benne vér. Holott tudnia kellene, hogy azért nem folyik, mert az agynak, szivnek, tüdőnek nincs többé mozgása s az életnek gépezete megállt. Elhiszi, hogy a szegény kis Takács Andrásnak vérét lehetett venni a nélkül, hogy testén bárhol is sebet ejtettek volna. Sőt elhiszi, hogy az ejtett sebet a zsidók valami csodálatos hatásu titkos írral a halál után nyomban behegesztették annyira, hogy azt többé észrevenni nem lehetett. De hát minden babonás pör, minden boszorkánypör ilyen. Buta hiedelmekből származik.
A borbély véleménye után meg kellett inditani a vizsgálatot. Az alispán kirendeli vizsgálóbirákul Erdődi Ferencz szolgabirót és Németi György megyei esküdtet. Hivnak magukkal csendbiztost s tiszti hajdukat. Kijön maga az alispán is. Letartóztatják s egymástól elkülönitik a zsidó csárdást, a feleségét s a kis Miska gyereküket. Kikérdezik őket a halálesetről.
A csárdás, Salamon Ábrahám, nem tud mondani semmit. Ő nem volt otthon, kint volt a hegyen a pálinkafőzőnél, vele volt embere, Köteles István.
A csárdásné: Ábrahám Sára már tud az eset körülményeiről. Igy adja elő a dolgot: Az András gyerek estennen, szokott időben odament. Jó későcskén két ismeretlen oláh ember ment a csárdába borozni. Ivás közben kértek enni szalonnát. A zsidó asszony nem tart szalonnát. Azt mondja: A faluban árulják a szalonnát. A két oláh rászól: Hozzon hát a faluból. A csárdásné azt feleli: Ő nem hoz, nem hagyhatja ily késő este házát és gyermekeit, hanem majd beküldi a faluba Takács Andrást. Igy is történt. András elindult, de a két oláh is fölkelt s utána ment a gyereknek. Elmulik jó nagy idő, nem jönnek vissza se a gyerek, se az oláhok. Az asszony rosszat sejt, magához veszi gyerekeit, elfut velük a falu felé. A falun kivül, az ugynevezett Iro-Málon vagy Iro-Mályon oláhok laknak. Ezeket közelebb éri s ott fölzajgatja az embereket s elmondja nekik az esetet: Két oláh, két ismeretlen ember, elment az András gyerekkel, nem látták-e valahol? Menjenek segitségére, kisérjék őt haza, talán házát addig már fel is verték az idegenek.
Ez történt. Néhány ember vele megy, hazakiséri, otthon a csárdában nem találnak senkit, a gyertya se ég, se az oláh idegeneknek, se az András gyereknek semmi nyoma, azok nem jöttek vissza, de azért a ház sincs feldulva, nem hiányzik semmi, az aprópénz az asztalfiában, a nagyobb pénz a ládafiában, a pisztoly a mestergerendán, bor, pálinka a pinczében s minden ruha a szobában érintetlen.
Csak az András hiányzik, a kit azután reggel Zagyva Sári megtalál az árokban, de – holtan.
A vizsgáló tisztviselők a zsidó asszony beszédét nem hiszik el.
Igaz ugyan, hogy késő este az iromályi oláhokhoz futott s ott zajt ütött, a mint elbeszélte, de ezt csak furfangosságnak vélik a gyilkosság elpalástolására. Akad tanu, a ki azt mondja, hogy este elment a csárda előtt, be is nézett az ablakon s ugy látta, hogy az a két oláh nem is oláh volt, mert magyarul beszélgettek. Azután miért ölték volna meg az András gyereket? Miért haragudtak volna rá? Mi hasznuk lett volna a gyilkosságból? S ha már épen gonosztévők voltak: akkor is inkább a házat dulták volna fel s a pénzt, pisztolyt s e félét vittek volna el.
Mindez valószínü.
Döntő dolog azonban, a mit a kis Miska, az öt-hat éves zsidó gyerek beszél. A jólelkü, de együgyü gondolkozásu péri lelkipásztor igy jegyzi fel: »A mindentudó Isten a csaknem csecsszopó zsidó gyerek szája által a zsidók álnokságát és gyilkosságát világosságra hozta.«
Csakhogy a mindentudó Isten mellett a csendbiztosok és vizsgáló tisztek is ugyancsak buzgólkodtak. A kis zsidó gyereket ezek birták szemre-szóra s hosszabb rövidebb enyelgés után beszédét igy vették irásba:
– Otthon volt apád az éjjel?
– Otthon bizony!
– Hát más ki volt még ott?
– A nagy-károlyi zsidó pap, meg az ér-endrédi Óser. De hát még Jakab is ott volt egy gubában. Én az ágyról néztem.
– Volt-e gyertya a házban?
– Volt!
– Hát azután mit csináltak?
– Hát a szegény Andrást a szoba közepére állitják, a gubáját lerántják, azután a lábát egy kötéllel megkötik, ő szegény, sirt, – én is mondtam, ne öljék meg, kivel játszom én ezután? De anyámasszony megfenyegetett s azt mondta: »Nem az András az, te bolond, hanem az ördög, azért kell megölni.« Azután a száját bedugták sárral, hogy ne kiálthasson.
– Hát azután mit csináltak vele?
– A gerendára huzták, azután megvágták a nyakát, folyt a vére.
– A földre folyt?
– Nem a földre, hanem egy óntálba, a tálnak füle volt kétfelől.
– Hát a tálat ki tartotta?
– Apám uram, meg Jakab.
– Hát a zsidó pap és az Óser mit csináltak?
– Azok imádkoztak azalatt.
– Hova tették a vért? Elöntötték?
– Dehogy! Eltöltötték valami edénybe és a nagy-károlyi zsidó pap elvitte.
Igy volt a kis zsidó gyerek beszéde. Ez más fordulatot adott az ügynek.
E szerint a zsidók vették vérét Andrásnak s öten voltak a gyilkosok, ugymint: Salamon Ábrahám, a csárdás és a felesége Sára, továbbá a nagy-károlyi rabbi, az ér-endrédi Óser s a Jakab nevü zsidó.
A nagy-károlyi rabbi neve nem fordul elő az irásokban. Az ér-endrédi Óser keresztnevét szintén nem jegyezték föl. Az a Jakab nevü zsidó Jakab Dávid pelei lakos volt. Ér-Endréd is, Pele is Pérhez közel fekvő falvak, Nagy-Károly pedig, a rabbi lakása, a szomszédos Szatmár vármegyének székvárosa. Ez se nagyon messze fekszik.
Most már határozott irányban mozoghatott a vizsgálat. Most már keményebb vallatóra fogták a csárdást és a feleségét is.
A csárdás szilárdul megmaradt első kijelentése mellett. Ő nem volt otthon se napközben, se éjjel. Ő kint volt a hegyen, a pálinkafőzőben, tanuja: Köteles István.
Ám ez a tanu az akkori felfogás szerint nem vált be igazán. Elmondta ugyan, hogy egész nap, egész éjjel együtt voltak, este együtt feküdtek le s virradatkor együtt keltek föl, tehát a csárdás otthon nem lehetett, azonban tanusága mégis elesett. Azt beszélték ugyanis a faluban, hogy másnapon Köteles István a feleségének, ipának és napának ugy mondta, hogy egész nap együtt voltak ugyan s este is együtt feküdtek le s virradatkor is ott volt a zsidó, de ő éjféltájban fölkelt pipázni s akkor a zsidót nem látta fekvő helyén, tehát ő miatta mégis ott lehetett az a csárdában; – igért is neki a zsidó egy aranyat és két kupa pálinkát, hogy ezt a biróságnak be ne jelentse.
Ez a falubeli beszéd megnyomta Köteles Istvánt. Igaz, hogy ő ezt mereven tagadta, de tagadását az alispán rossz indulatu konokságnak tekintette s azért kegyetlenül megfenyitette. A kinzó vallatás ugyan régen el volt már törölve, de a törvény világos szavai szerint csak a vádlottakra s nem a tanukra nézve. Köteles Istvánt tehát deresre huzták s kemény 30 botütéssel sujtották. Akkor föleresztették s ujra vallatóra fogták. Köteles István sulyos szenvedése daczára akkor is megmaradt első vallomása mellett. Nyomban megint deresre huzták s ujabb 30 kemény botütést mértek rá. Ekkor már megtört. A további bántalmazás életébe kerülhetett volna. Elfogadta tehát, hogy a zsidót éjfélkor nem látta ágyán, tehát miatta ott lehetett a csárdában, a mely oda alig van egy óra járásnyira.
Elővették a csárdásnét, Sára asszonyt is. Hogy kinozták, kétségtelen. A fölebbezési biróság által rendelt pótló vizsgálat folyamán hét tanu erősitette, hogy sulyosan verték, bántalmazták, de a kinzás egyéb részleteiről a fönmaradt iratokban semmi följegyzés nincs. De az itélőszéki tárgyalásnál védekeztek a vádlottak azzal, hogy az asszonyt borzasztó rémitéssel s lelki gyötréssel vették rá a vallomásra.
Az asszony vallomása az, hogy Takács Andrást csakugyan ugy ölték meg, vérét ugy vették, mint a hogy kis fia elbeszélte. Száját betömték, lábait összekötötték, lábainál fogva a mestergerendára fölakasztották, nyakát megvágták s vérét tálba csorgatták.
De mégis nagy különbség volt az ő vallomása s kis fia beszéde közt. Az asszony vallomása szerint se az ér-endrédi Óser, se a nagy-károlyi rabbi nem voltak ott s nem tudtak az esetről, hanem igenis a büntettben együttesen részt vettek még Markovics Ferencz pelei és Markovics Jakab ér-kőrösi lakosok. Mindegyik zsidó.
Az ér-endrédi Óser s a nagy-károlyi rabbi különben is teljesen bebizonyitották másuttlétüket s igy a csárdásné s kis fia vallomása alapján csak a következő vádlottakat vonták vérvád alá:
Salamon Ábrahám csárdást és feleségét
Ábrahám Sára péri lakosokat;
Jakab Dávid és
Markovics Ferencz pelei lakosokat; – végre
Markovics Jakab ér-kőrösi lakost.
Mindezek, mint gyilkossággal vádoltak vasbaverve a vármegye központi börtönében Zilahon helyeztettek el. A vádat ellenük Közép-Szolnok vármegye tiszti ügyésze emelte és képviselte s az ügyet 1791. évi október 7-én tárgyalták.
Az itélőszék az akkori alkotmány és megyei gyakorlat szerint sok tekintélyes biróból állott. A vérvád különössége s az eset nagysága kivánta ezt.
Hajdan az elsőfoku büntető biróság itélő tanácsa nem meghatározott számu biróból állott a vármegyében. Az alispán elnöklete alatt legalább négy biróból, törvényes bizonyságból, jegyzőből és tiszti ügyészből alakitották az itélő tanácsot. Nagy ügy tárgyalására azonban gyakran nyolcz, tiz, tizenkét táblabirót is behivott az alispán.
Ebben az ügyben az itélőszék elnöke volt Hatfaludy Ferencz alispán. Eredetileg német származásu család ivadéka. Őse Hattmansdorfer névvel 1454-ben nyert magyar nemességet. Magyar nevét 1776-ban vette föl.
Az itélőbirák közt van Dobay István és Csomay Mihály. Mind a kettő főszolgabiró, előkelő birtokos, családjuk nemessége az Árpád-korból eredő.
A táblabirák: Baróthy István, Laskay Ferencz, Domokos József, Papp Péter régi nemesek és birtokosok. Alszolgabirák: Biró Pál és Gergelly László. Végül a vármegye főjegyzője Kattra Mihály és aljegyzője: Balássy Sándor. Ime az itélőszék tizenegy tagja.
A vádlottak védői rendes ügyvédek voltak. Legalább ötven tanu és szakértő jelent meg az idézésre. A tárgyalás egész napon át tartott. Nem oly részletességgel, a hogy a mi korunkban szokás, de azért a biróság figyelme kiterjedt majdnem minden fontosabb részletre. A vérvád meggyökerezett babonáján kivül egyéb elfogultság alig mutatkozott. De a biróság ezt nyiltan be nem vallotta. Röstelte bevallani.
A vádat igy épitette föl a vádló tiszti ügyész:
Takács András hirtelen meghalt. Halálát az idézte elő, hogy vérét kiontották. Ezt a szakértő borbély bizonyitja. Utoljára a kutyakaparási csárdában volt, a holttestét is annak közelében, a csárdától 66 ölnyire találták meg. A kis zsidó gyerek, Salamon Miska, azt beszéli, hogy a csárda szobájában február 20-án az esti órákban zsidók ölték meg, zsidók vették vérét. Ezt vallja a csárdásné, Ábrahám Sára is s egyben megnevezi a tetteseket, a kik közt ott van önmaga is, a férje is s azonkivül két pelei s egy ér-kőrösi zsidó. A tettesek tehát öten vannak.
A négy férfi vádlott határozottan tagadja, hogy ő részt vett volna a gyilkosságban vagy arról tudott volna valamit. De minthogy a halott megvan, a halál oka kétségtelen, a zsidó asszony mint tettes társuk egyenesen rájuk vall s a kis gyerek beszéde is fontos jel: ennélfogva tagadásukat birói figyelembe nem lehet venni, Hiszen másuttlétüket – alibijüket – se tudják bebizonyitani.
Igaz, hogy hárman is megkisértették másuttlétüket igazolni, de az nem sikerült. Voltak ugyan tanúk, a kik eskü alatt erősitették, hogy este látták a zsidókat otthonukban lefeküdni s reggel ugyanott fölkelni, ámde éjjel a tanuk is aludtak s miattuk a zsidók a kutyakaparási csárdában észrevétlen megfordulhattak. Se Pele, se Ér-Kőrös nincs távolabb a csárdától hat és fél kilométernél, ez gyalogszerrel is legföljebb másfél órai út, a téli éjszaka pedig hosszú.
Volt még más két gyanus jelenség is.
Az egyik az, hogy a zsidóknak különös, érthetetlen, feltünő járásuk-kelésük volt épen a gyilkosság előtti egy-két nap alatt. A nagy-károlyi rabbi épen az előző napokban fordult meg Ér-Kőrösön, Pérben, Pelében s általában a környéken. Azzal mentette ugyan magát, hogy hitvizsgálati körutat tett, de ez is üres mentség, minthogy ily körutat máskor soha se tett. Azután az ér-endrődi Óser éppen február 20-án este volt Markovics Ferencznél Pelében, az ér-kőrösi Markovics Jakab pedig éppen azon a napon estére jött haza Nagy-Károlyból.
Az itélőszék a vádlott zsidók eme nagy sürgését-forgását is gyanusnak találta. Az itélőszék nem gondolta meg, hogy a szegényebb sorsu falusi zsidó százszorta többet jár-kel, lót-fut, beszél és tárgyal, mint a többi falusi gazdaember.
Abban is gyanus jelenséget látott az itélőszék, hogy akadtak péri tanuk, a kik András holtteste mellett a hóban nem bocskor, hanem csizmanyomokat láttak. Már pedig zsidó visel csizmát, oláh pedig bocskort. Sőt arra is akadtak péri tanuk, a kik emlékeztek, hogy a kis András nyakán szurás által okozott lyukakat láttak. A mestergerendán is fölfedezték annak a kötélnek a horzsolási nyomait, melylyel a kis András lábait megkötözték s melylyel azután a mestergerendára fölakasztották. Azt is kinyomozták, hogy előző napon a kutyakaparási csárdás a kis Andrástól elvette pipáját s ime a pipát mégis megtalálták a halott gyerek tarisznyájában.
A vádlottak egyszerüen, természetesen, okosan mentegetődztek. Főmentségük több irányu volt.
Mi okuk lett volna megölni Takács Andrást? Nem igaz az, csak buta babona állitja, hogy a zsidók keresztyén vért használnak.
A kis zsidó gyerek, a Miska csak öt-hat éves. Koránál, éretlenségénél, de a törvénynél fogva se lehet tanu. Különben is édesgetés, czirógatás, kecsegtetés, belebeszélés szülte vallomását.
Sára asszony, a csárdásné, megriadt a kegyetlen faggatástól, a durva lelki gyötretéstől; a mit vallott, kinjában, féltében vallotta s igaz, hogy vallomását az itélőszék előtt is hitelesitette, de azt előbb vissza is vonta s a visszavonást rémületének megszüntével indokolta.
Nem is vág össze a gyerek és anyja beszéde. Az egyik szerint a nagy-károlyi rabbi és az ér-endrédi Óser is ott volt a tettesekkel, a másik szerint azok nem voltak ott, hanem ott volt az ér-kőrösi és pelei két Markovics.
A mestergerendán a kötélhorzsolás nyoma a kis Miska hinta-köteléből származik. Vérnyom is lehetett volna a szobában, mert előző napon lőtt nyulat forgattak ott. A csizmanyom se bizonyit semmit, hiszen nemcsak a zsidó csizmájának, hanem más ember csizmájának is van nyoma a hóban.
Végül pedig mind a két borbély, mind a péri ifju pap és tanitó, mind az alispán, főszolgabiró és csendbiztos jól látta, nyilván vallja is, hogy a szegény halott testén és nyakán semmi erőszakos külső vérzés nem volt, őt tehát szurással, vágással meg nem ölhették, vérét nem vehették. Az orvosi szakértőnek az a véleménye, hogy a nagy életér a nyakon át volt metszve s a külső sértést a bőrön csak azért nem lehetett észrevenni, mert a zsidók a bőr és izom nyilását valami titkos szerrel nyomban behegesztették s mint az itélet mondja: »beenyvezték«, a természet törvényeivel ellenkezik. Holttesten hegedés nem képződhetik, halálos szurást vagy vágást estétől reggelig az észrevétlenségig begyógyitani nem lehet.
Az itélőszék halálra itélte a négy férfivádlottat.
»Minthogy az alperes férfi zsidók összegyülésében közmegegyezésükből esett az ártatlan vérnek kegyetlenül és istentelenül való kiontása és a szegény gyermeknek irgalmatlan megölettetése: a rab zsidó férfiak Istennek és nemes hazánknak törvényei szerint külön-külön mint szántszándékos gyilkosok, fejüknek a hóhér által leendő elüttetésével másoknak rettentő példájára e világból kioltassanak.«
Igy szólt az itélet.
A rab zsidó asszonyt, a csárdásnét felmentették s nyomban szabadon eresztették. Okul a férjétől való erkölcsi függést s eddigi vizsgálati rabságát hozták fel.
Az elitéltek felebbezték az itéletet. A kormányszék, mint felső biróság, felmentette az elitélteket s megszüntette a bűnpert. A felmentésre négy okot hozott fel.
Első ok: hogy a csárdás zsidó tanuját, Köteles Istvánt két izben való 30–30, összesen 60 botütéssel birták valótlan vallomásra. Köteles István vissza is vonta e valótlan vallomását s e szerint az az igazság, hogy a csárdás zsidó a hegyen volt a pálinkafőzőnél egész éjjel, tehát a csárdában nem lehetett s igy a kis zsidó gyereknek s a csárdásnénak vallomása valótlan.
Második ok: hét tanu eskü alatt bizonyitotta, hogy a csárdásnétól veréssel és rémitgetéssel csikarták ki vallomását.
Harmadik ok: a kis zsidó gyereknek, Miskának vallomása 6 éves éretlen kora miatt birói hitelre nem érdemes.
Negyedik ok: a megyei borbélynak, Füleky János chyrurgusnak látlelete lehetetlenséget tartalmaz s hamis feltevésen s hitvány babonán alapszik.
Füleky János ellen el is rendelték a tiszti keresetet, valamint Bydeskuthy Imre alispán ellen s mindazok ellen is, kik Köteles Istvánt s a csárdásnét testileg bántalmazták.
Igy végződött a péri eset.
A kis Takács András halálának igaz története sohase derült ki. Csak az bizonyos: nem úgy halt meg, a hogy’ a zilahi megyei itélőszék látta.
A csárdásné eredeti előadása nyomán kellett volna keresni az igazságot. A gyermek nemi szervei össze voltak roncsolva. A két ismeretlen éjjeli csárdalátogató valamelyike szilaj és bűnös pajkossággal rughatta vagy döfhette meg a gyermeket ama kényes helyen halált okozó erővel. Valószinü, hogy mindjárt meg se halt a gyermek, hanem sértetten és erőtlenül elfeküdt az árokban s ott a hóban s a hidegben a hosszu téli éjszaka folyamán állott be halála. A szakértő, a ki vizsgálta, lelketlen és tudatlan volt.
Forrásaim, a honnan az eset részleteit meritettem: a péri kálvinista egyház anyakönyve, a zilahi itélőszék által az ügy tárgyalásáról 1791. évi október 7-én felvett eléggé terjedelmes jegyzőkönyv s az erdélyi egykori guberniumnak ez ügyre vonatkozó iratai.