TÜNETEK. KALANDOK. TÉVEDÉSEK.
I.
(Grósz Márton és Klein Ignácz. – Szegény ember alibije. – Grósz és Klein alibije. – A lovak szine magyar nyelven. – A sárga ló meg a fekete ló. – Lichtmann az ügyes.)
Apróságokból áll ez a fejezet. El is maradhatnának, ha a nagy per hű képét nem akarnám egészben az olvasó elé állitani. Az igazság kérdését náluk nélkül is tisztába lehet hozni. De szint és zománczot, fényt és árnyékot nyujtanak a kornak s a szereplőknek alakjához. A tudósnak, a jogásznak, a birónak nincs rájuk szüksége. Az iró azonban nem mellőzheti őket, mint az épitő s az iparos nem mellőzheti műve diszitményeit.
Smilovics azt mondta: két eszlári zsidó szállitotta rongyos fakó szekéren a holttestet Tisza-Szentmárton és Tárkány körül. Rá is mutatott a két eszlári zsidóra. Az egyik volt Grósz Márton, a másik volt Klein Ignácz.
A vizsgálóbirónak kötelessége volt e két zsidót vallatóra fogni.
Grósz Márton tisza-eszlár-ujfalusi lakos, mezei gazda, de csak néhány holdnyi haszonbéres szántóföldön, 45 éves, nős, hat gyermeke van, kissé házsártos természetü, de előélete büntetlen. Összes vagyona némi ingóságból áll. Butor, ágybeli, ruhanemü, gazdasági szerek összes értékét négyszáz koronára becsüli a községi előljáróság.
Smilovics egyenesen szemébe mondta, hogy ő volt az egyik zsidó, a ki a csempészett holttetemet átadta.
Miért tette ezt Smilovics?
Ez a kérdés különösen érdekes, noha nem tudok rá tökéletesen megfelelni.
Az egész holttest-csempészetből természetesen egyetlen szó sem igaz. Maga Smilovics és minden társa csakhamar visszavonta minden vallomását s külső körülményekkel is igazolta, hogy egész vallomása puszta koholmány volt. Erre azonban később terjeszkedem ki.
De bizonyos, hogy volt idő, a mikor Smilovics is, Herskó is bámulatos részletességgel beszéltek a holtestcsempészetről. S bizonyos, hogy akkor meg kellett jelölniök két eszlári zsidót, olyat, mint a ki a tetemet szállitotta.
De hát miért éppen Grószt és Kleint jelölték meg? Hiszen volt Eszláron harmincz-negyven zsidó. Ők nem ismertek közülök egyet se. Épp oly könnyen és véletlenül jelölhettek volna meg más két zsidót is.
Grószra és Kleinra bizonyára neheztelt valaki a titkos tanács tagjai közül, a kik a vizsgálóbiró füleit tele suttogták. S ez a valaki éppen csak ezt a két zsidót akarta kissé sarkantyuja alá venni, kissé megtoporzékoltatni.
S ebben a nagy per sorsára némi szerencse volt, a mint ez utóbb majd kiviláglik.
Junius 11-én vasárnap vették át a holttestet a tutajosok Herskó és Smilovics szerint. Grósz és Klein adta át a holttestet Tárkánynál, tehát Grósznak és Kleinnak junius 11-én Tárkánynál kellett lenni. Minthogy pedig rossz kocsival, rossz lovakkal s rossz utakon jártak s Tárkány Tisza-Eszlártól bármely úton is 50–60, sőt több kilométer távolságra van s a rothadó holttesttel nappal, szabadon nem is lehetett népes helyeken észrevétlen járni: ennélfogva Grósz és Klein már junius 9-én se lehetett Tisza-Eszláron s előbb, mint 12-én este, haza nem érhetett. A két embernek tehát legalább négy napon át junius 9-től 12-ig hazulról távol kellett lenni.
Ez könnyüvé tette Grósz és Klein védekezését. Csak az otthonlétet kellett nekik bebizonyitaniok. Az alibit, miként a jogászok mondják.
Csakhogy szegény embernek, kis embernek, falusi jelentéktelen embernek gyakran igen nehéz, gyakran lehetetlen bebizonyitani, hogy hetek-hónapok, évek előtt melyik napon hol volt, mit csinált, kikkel érintkezett.
Hivatalbeli ember, gyári munkás, heti béres, vasutas, tengeri hajós, irka-firkával foglalkozó könnyebben bizonyithat. Mikor és hol járt, mikor és minő munkát végzett s miféle bért kapott: van nyoma a papiroson.
De a szegény falusi embernek sehol semmi nyoma. Az ő emlékezete csak nagy dologhoz tud kapcsolódni. Tűzveszély, árviz, jégesés, születés, halál, nagy ünnep, betegség, ökre, lova, malacza hullása, szüret, disznótor s egyéb efféle egy időre, néha egész életére leszegezi emlékezetét, de egyéb nem. A minden nap megujuló gondok hihetetlen gyorsasággal törlik el az elmult napok apró eseményeinek képét.
Grósz Mártonnak különös szerencséje volt.
Sógorának, Szüszmannak junius 3-án halt meg egy kis gyermeke s ezt 4-ikén temették el. Grósz Márton az általános szokás ellenére nem vehetett részt a temetés körüli teendőkben, mert 3-án megbetegedett s 4-én ágynak esett.
Arra már minden épelméjü, felnőtt ember emlékezik, hogy néhány hét előtt hány napig volt fekvő-beteg. Junius 4-ike vasárnap volt. Elmondta Grósz, hogy szombatig, 10 éig ágyban feküdt, de ekkor mint vallásos ember, okvetlenül templomba akart menni. Fölkelt tehát s nagy gyöngesége s felesége intései daczára is elindult az isten házába. Hanem bizony nem volt ereje odajutni, megint csak le kellett feküdnie.
Hivatkozott tanuként feleségére, hivatkozott a 72 éves öreg Groszbereg Illésnére, a kik apróra bebizonyitották az e napokon át tartó betegségét. Hivatkozott a 18 éves Gyulay Zsuzsánna s a 16 éves Nagy Borcsa hajadonokra, kik szomszédjainál, Einhorn Józsefnél és Májernál voltak szolgálatban, a kik napokra ugyan biztosan nem emlékezve, azt mégis igazolták, hogy a nyár elején több napon át beteg volt.
Elmondta Grósz, hogy junius 13-án, kedden ujra megkisértette a fölkelést. Valami ügye-baja miatt be akart menni Ó-Faluba a községházához. De ereje elhagyta utközben. Csak Pap József törvénybiró malmáig tudott menni. Szerencséjére szemközt jött egy kocsin Szilvássy Jánosné birtokos urnő, ment volna ki a szőlőjébe s útja az Ujfalun vezetett át. Ez meglátta az erőtlen, vánszorgó embert, fölvette kocsijára s elvitte haza. Az urnővel együtt volt kocsiján cselédje, Hatalovszky Mária is. Mind az urnő, mind cselédje eskü alatt igazolták az esetet.
Ez se volt elég.
Éppen e betegsége alatt kiment hozzá a nyiregyházi törvényszék végrehajtója, hogy valami adósság miatt lovát, szekerét, ágybelijét elharácsolja. A végrehajtóval együtt volt valami irnok, aztán a kisbiró s egy szakértő becsüs. Valamennyi ágyban fekvő betegnek találta Grósz Mártont. Akadt egy tanu, özvegy Pásztor Józsefné, Csuha Mária, ki emlékezett arra, hogy a beteg számára tőle is kértek hasfájás ellen orvosságot.
Hát bizony volt itt alibi elég. Halál, temetés, betegség, birói végrehajtás, elég emlékeztető biztos jelenség. De azért mind nem használt semmit. A birói végrehajtót ki se hallgatta a vizsgálóbiró.
Hanem e helyett Grósz Mártont faggatták, nyaggatták, Tisza-Lökre hurczolták, tyukólba zárták, csendbiztos kezére adták s utóbb is vizsgálati fogság czimén a börtönbe zárták.
Ez julius közepén történt. Bérelt kis gazdaságában már elvégezte az aratást s felesége kint volt a tarlón. Ha őt elzárják: mindene odavesz. Takarodás, cséplés elmarad, hitelezőjével nem végezhet, bérbeadója elveszi lovát, kocsiját, felesége és hat gyereke mehet koldulni.
Panasza nem segitett rajta.
Pedig bizonyos volt, hogy 10-én és 11-én Tisza-Szentmártonban nem szállithatott holttestet s 12-én azt Smilovicsnak és Herskónak át nem adhatta.
Hát Klein Ignácz, a czimbora, miként tudta magát védelmezni?
Ezzel ugyan csuffá lett a vizsgálóbiró minden furfangja és bölcsesége.
Ez 31 éves katonaviselt ember volt. Még a honvédség kötelékébe tartozott s nem ijedt meg hamarosan a maga árnyékától. Smilovics ugyan neki is szemébe mondta, hogy ő adta át a holttestet Tisza-Tárkánynál, de azt a feleletet, a mit erre Kleintől nyert, nem kedves emlékei közt őrzi meg. Ha a vizsgálóbiró, a csendbiztos s Karanczai fogházőr meg nem gátolják: kegyetlenül összemarczangolta volna a vörös szakállu Smilovicsot a szembesitésnél.
Klein szegény ember volt. Összes vagyona nem ért száz koronát. Volt egy kétkerekü hitvány talyigája s egy görhes lova. Ezen járt ki kora reggeltől késő estig a Tisza-Eszlár körüli tanyákra. Szalagot, bábut, gyerekjátékot, szatyingot, filléres gyürüket, csillogó semmiségeket árult s ha ötven-hatvan fillért megkeresett naponként: azt már szerencsének tarthatta. Maga, lova csak úton-útfélen élt ingyen adományból, útszéli zöldségből. Estére kelve hazament hűségesen nejéhez. Néha az éjfél, néha a hajnal vetette haza. Vevőközönsége is csak szegény tanyai cselédségből állott.
Csufneve volt: a lótoló. A rossz, kavicstalan dülőutakon sok kátyu, sok mély homok imitt-amott. Görhes, vén lova meg-megunta a talyigát s akkor megállt a kátyuban vagy a homokban és se jó, se rossz szóra meg nem mozdult a világért sem. Mit tett ilyenkor a szegény zsidó? Leszállt a talyigáról, vállát nekifesszitette a lova farának s elkezdte lovát tolni, taszigálni előre.
Nem kellett több. Valaki meglátta s elhirdette a faluban. Nyomban elnevezték lótolónak. A magyar mezei ember vezeti, szidja, üti lovát, ha nem mozdul, arra is rávetemedik, hogy a kocsit tolja, de arra már nem, hogy a lovát tolja.
Nos hát a lótolóra akarták rábizonyitani, hogy ő szállitotta a holttestet.
Ám a holttestet négykerekü fakó szekérrel s két lóval hurczolták Smilovicsék szerint. De a szegény kis lótoló zsidónak csak kétkerekü talyigája s egyetlen görhes lova volt. Hogy lett hát két kerékből négy s az egy lóból kettő? Valaki bizonyára kocsit, lovat adott neki a vállalathoz.
De ki lehetett az?
Klein Ignácz, a lótoló, azt állitotta, hogy ő egész napokon és éjjeleken át az egész nyáron soha se volt távol. Hivatkozott feleségére, a szomszédokra s a vele egy házban lakókra. Tegyenek tanuságot mellette.
Feleségére nem adtak semmit. Felesége is volt, zsidó is volt, tanuságának nem volt nyomatéka.
Szomszédjai voltak: Csuha Ferenczné, született Mocsár Mária, azután Kovács Józsefné, született Farkas Zsófia, Cseres Andrásné, született Bodnár Mária és Nagy István. Szegény emberek, szegény asszonyok, Kleinék jó ismerősei, naponként átjártak egymáshoz csevegni s egyet-mást kölcsönkérni.
Mindezek semmit sem tudtak arról, hogy a lótoló egy vagy két egész napon s éjszakákon távol lett volna a háztól.
Csuha Ferencz azonban mégis tudott valamit. Ez is szegény zsöllér ember volt, mint Klein és pedig házatlan zsöllér. 1882-ik évi ápril 24-én. Szent György napkor ugyanabban a házban fogadott bérelt lakást, a melyben Kleinék laktak. Lakásuk egy pitvarra nyilt, egymás mellett volt, Csuha mindent tudhatott.
Azt mondta: a lótoló az egész nyáron át csak három izben volt távol s mindig két napon s két éjszakán át. Egy izben, bizonyosan tudja, hogy Nyiregyházán járt, de hogy két izben hol járt, nem tudja. A napokat se tudja. De azt tudja, hogy lovával együtt volt távol s hogy egy izben Grószberg szekerét kérte el, egy izben pedig a Matyi, dohányos ember szekerét kérte kölcsön.
A Matyi dohányost könnyü volt kipuhatolni. Ez Antal Mátyás nevü szegény ember volt. Ez igenis bevallotta, hogy tőle egy napon elkérte kocsiját a lótoló, reggel elutazott vele, de másnap reggel visszajött.
Ezzel hát nem boldogult a vizsgálat. A tárkányi holttestszállitáshoz három-négy nap és éjjel volt szükséges. Ezt az utat Matyi szekerén megtenni nem lehetett.
Grószberg szekerével se mentek semmire. Ebből éppen nem sült ki semmi.
Mindegy. A bölcs vizsgálóbirónak ez nem okozott fejtörést. Négykerekü kocsit akárkitől kaphatott a két zsidó, habár ki nem lehet puhatolni is, hogy kitől. Csak azt a kérdést kell tisztába hozni, hogy honnan és kitől került a két ló?
Itt akadt meg már kegyetlenül a vizsgálóbiró.
Julius 15-én különös gonddal kérdezte ki Smilovicsot, milyen szinü volt Tisza-Szent-Mártonnál a holttestszállitó zsidók lova? Smilovics határozottan azt mondta, hogy az egyik sárga volt, a másik fekete. Meg kellett hát keresni ezt a két lovat.
A lótoló zsidó lova sötét pej volt. A magyar embernek százféle szava van a lószinek jelzésére. Fekete, fehér, szürke, deres, vasderes, barna, fakó, sárga, aranyszőrü, tarka, aranyalmás, téli szennyes, hóka, kesej, egérszinü, daruszőrü, vörös és pej s még néhány: mind a ló szőrének szinét jelzi. De a pej is sokféle. Világos pej, sötét pej, sárga és piros pej. A sötét pejt gyakran fekete pejnek is nevezik. Ebben némi ellenmondás látszik, mert hiszen a fekete: fekete, a pej pedig vöröses szint jelent. Miként vág ez össze? Mégis összevág. Hiszen a lónak annyiféle szine van, mint a madárnak, vagy a pillangónak. Csakhogy a lószinek közt sok az összeomló és szétfolyó szin s a magyar parasztnak mindegyikre van jelző szava.
A lótoló zsidó görhes sötét pejszinü lovát bizvást el lehetett a Smilovics-látta fekete lónak fogadni. Csak a sárga lovat kellett most már fölfedezni.
Nosza vizsgálóbirák, királyi alügyészek, csendbiztosok, pandurok, fogházi őrök, eszlári öreg birák és kisbirák s mindenféle önkénytes vérvádlók: keressetek valami hitvány sárga lovat. A melyik illő legyen a fakó szekérhez, kenderhámhoz és a lótoló görhes lovához. Keressetek minden áron s előteremtsétek a föld fenekéről is. Mert máskülönben csuffá lesz az igazság s a bekötött szemü istennő, Justitia, görcsöket kap és sivalkodni talál.
Kerestek sárga lovat.
Volt Tisza-Eszláron egy vagyonos zsidó bérlő, valami Lichtmann Jakab nevü. Uradalmi birtokot bérelt s Ó-Faluban lakott egy tiszaparti magas dombon épült urasági kastélyban. Élete delén levő 42 éves, családos ember volt s eszlári fogalmak szerint elég vagyonos. Vagyonát mintegy 25–30 ezer koronára becsülte a községi előljáróság, de ő maga is.
Erre gondoltak első izben. Nagy gazdasága van, tehát lehet neki sárga lova is. S aztán ehhez a mindenféle vérvádhoz, tetemsikkasztáshoz, álhalott csempészethez elvégre is pénz kellett. A többi zsidó szegény volt, miképen a templom egere. Neki kellett pénzének lenni. De ha neki nem lett volna is, a nagy világ nagy zsidói bizonyára nála helyezték el, mint vagyonos embernél, a szükséges összegeket. A titkos tanács minden áron szerette volna őt a vizsgálatba bele vonni. Az alkalom most itt volt. Adjon számot Lichtmann a sárga lóról.
Jól ismertem husz év előtt e férfit. Él-e még: nem tudom. Azóta nem láttam. Még meg kell róla emlékeznem e mű folyamán később is.
Érdekes alak volt. Félig tanult, félig paraszt falusi zsidó uracska. Ruházkodása, minden szava, minden mozdulata kissé félszeg. Mindenből tud valamit, mindenhez hozzászól s ha engedik: mindig beszél. Maga is, felesége is jó lelkü, mosolygó arczu, vendégszerető, kissé rátarti s komolykodó. De a komolyság nem egészen jól áll neki. A zsidók szeretik maguk közt az ilyen embert, csakhogy tudálékosnak nevezik a maguk nyelvén.
Én nagyon megkedveltem. Ő ugyan tuljárt a titkos tanács és a vizsgálóbiró eszén. Sok derüs órát szerzett a jó embereknek és sok boszuságot a vérvádaskodóknak.
Ő mindjárt a vizsgálat kezdetén látta, hogy akármi történt az eltünt lánykával: a zsidókat életre-halálra fogják üldözni s a melyik eszlári zsidó a vizsgálóbiró körmei közé kerül, az el van temetve egyelőre s a varju se károg utána jó ideig.
Figyelő elméjével hamar észrevette, hogy minden zsidóhoz ez az első kérdés: ez és ez napon hol jártál, ez és ez órában mit csináltál, kik a tanuid, mivel bizonyitod állitásodat? Vagyis az alibi.
Alibi?
Nem volt jogász, nem értette a latin nyelvet, de nyomban utánajárt: mi az az alibi?
Megtudta.
Nosza késedelem nélkül beszerzett magának egy jegyzőkönyvet s abba beleirta nagy gondossággal minden napját, minden óráját, kivel, mikor és miről beszélt, hol járt, merre utazott; Tokajban, Nyiregyházán, Debreczenben, Miskolczon mit csinált, kikkel érintkezett, hova szállt, hol ebédelt, hol hált, ki volt a kocsisa, társasága; mit és hol vásárolt, mikor mennyi pénzt kapott és fizetett. Fölirt mindent kétségbeejtő pontossággal és részletességgel. A minden oroszok czárjáról nem vezetnek olyan pontos naplót, a minőt önmagáról és háza népéről ő vezetett. Nagy Napoleonról tizezer könyvet irtak már, de élete folyása még se oly bizonyos, mint erről a válságos esztendőről Lichtmann Jakabé, a tisza-eszlári egyszerü bérlőé.
A hatás nem maradt el s ez a hatás megsemmisitette a vizsgálóbiró, a titkos tanács és csendbiztosok minden furfangját.
Őt is elzaklatták Smilovicscsal, Herskóval, Grószszal és Kleinnal együtt Tisza-Lökre a szolgabiróhoz és a csendbiztoshoz. Őt is megkisértették faggatni éjjel-nappal két napon át. De mind nem ért az semmit.
Nem is jegyzőkönyvéből, hanem csupán emlékezetéből megfelelt ő mindenre. A jegyzőkönyv eléghet, elveszhet, azt ellophatják, elkobozhatják, de neki az se árthat. Megtanulta könyv nélkül. Nincs az a naptár a világon, a melyik pontosabban tudná a napokat, neveket és ünnepeket, nap keltét és nyugtát, vásárokat, a hold járását, mint a hogy ő tudta a maga dolgát. Utóbb is ugy elriasztotta magától a vizsgálóbirót s annak minden kijáró-bejáróját, hogy csakhamar békességben hagyták. Imádkoztak is, hogy közel se legyen hozzájuk.
A sárga ló dolgába s a tetemszállitás költségeibe sehogy se tudták belekeverni.
De hát hol is az a sárga ló?
Rettentő munkát forditott a vizsgálóbiró erre a kérdésre.
Utóbb is kisütötte, hogy a lótoló zsidó, mikor a Matyi dohányos szekerét kölcsönkérte, a maga lova mellé kölcsönkérte Braun Ábrahám lovát is s igy meglett a két ló. A vizsgálóbiró nagy bölcsen az eszlári községházánál befogatta Matyi dohányos szekerébe a két lovat, felültette az első ülésbe jobbról Klein Ignáczot, balról Grósz Mártont s igy a fogatot bemutatta Smilovicsnak.
– Ez volt-e az a szekér Smilovics?
Smilovics immál-ámmal felelt. Bánja is ő: ez volt-e, nem ez volt-e.
A vizsgálóbiró mesterkedésének nevetni való lett az eredménye.
Mert hát Braun Ábrahám lova nem sárga volt, hanem szintén sötét pej. Az egyik sárga, másik fekete ló helyett tehát két egyszinü fekete ló volt a kocsi előtt.
Ez hát nem lehetett a tárkányi tetemszállitó fogat.
Azután Matyi dohányos kegyetlen biztonsággal állitotta, hogy másnap hajnalban már visszakapta kölcsönadott szekerét, tehát az Tisza-Tárkányból ennyi idő alatt meg nem fordulhatott, de még odáig se érhetett volna el azzal a két rossz gebével.
S a furfangos lótoló zsidó más meglepetésekkel is tudott szolgálni.
Először is bebizonyitotta, hogy ő balkézre kocsis, nem jobb kézre. Tehát az éppen lehetetlen, hogy az ülésben ő ült volna jobb felől s Grósz ült volna balfelől. A vizsgálóbiró az ő nyers tapasztalatlanságával gorombán akarta elütni ezt a kicsi dolgot. De az eszlári előljárók lóval bánó gazdaemberek s kinevették a vizsgálóbirót. Igazat adtak a zsidónak. A hogy a balkéz, balláb sohase lehet jobbkéz, jobbláb: épp ugy nem lehet az, hogy a balkézre hajtó, ha ketten vannak az ülésben, a jobb oldalon üljön. Megbolondulna különben az ostor is, a gyeplő is, a ló is.
A legmulatságosabb mégis az volt, hogy a lótoló bebizonyitotta, hogy ő nem egy halott lányt, hanem három eleven zsidó asszonyt vitt akkor fuvarba, ugymint: Veiszsteinnét, Jungernét és Sarfnénak az édes anyját. Hivatkozott Gerjákné és Nagy Istvánné keresztyén asszonyokra, a kik látták, a mikor a három asszonynyal elindult Nyiregyházára és hivatkozott az éjjeli őrökre, a kik látták, mikor hajnalban velük hazaérkezett.
Smilovicsot hát hiába tanitották be Grósz és Klein ellen. Olyan tisztára hozták ezek a maguk dolgát, mint a napfény.
De hát mai napság, a mikor husz esztendő telt el az eset óta, mindenkiben önkéntelenül az a kérdés támad: vajjon miért kellett a vizsgálatnak a kétkerekü és négykerekü szekér s a sárga és fekete ló kérdésével annyit bajlódni, mielőtt tisztába hozta volna, hogy Grósz és Klein hol vette a holttestet?
Hiszen az első kérdés, a főkérdés, sőt az egyetlen kérdés végre is abból áll, hogy ha az a két zsidó csakugyan holttestet szállitott, hol vette azt? Honnan keritette? Mikor, miként, ki által szerezte?
Faluhelyen holttestet észrevétlenül szerezni majdnem lehetetlen. Holmi szegény embernek éppen lehetetlen. Nagy városokban gazdag emberek nagy pénzzel s különös ügyességgel és szerencsével nagy ritkán talán szerezhetnek. Kórházakból, tantermekből, halottnéző helyekről, temetőbeli halottasházakból talán szerezhetnek. Nagy koczkázattal s az illető őrök és kezelő személyek megvesztegetésével. Képzelődő regényirók, régi idők mesemondói beszélnek efféle esetekről. De hogy tiszaparti magyar faluban két koldus zsidó észrevétlenül jusson holttesthez: nagy dolog ez még futó ötletnek is.
Izgatott időkben gyanakvó lelkek nyavalyás képzelődése szörnyü képtelenségeket tud elgondolni. A titkos tanács sugalmazására akkor egész részletességgel tudtak beszélni arról, hogy a lembergi valamelyik kórházból miként sikkasztották el egy borotvált-testü zsidó asszony tetemét; miként szállitották Máramaros-Szigetre; miként gondoskodtak arról Fógel Amsel és Mendelovics Niszen; hogy kerülhetett az Tisza-Eszlárra Grósz és Klein kezébe; miként utazgattak ezek a tetemmel napokon s éjszakákon át a Tisza partján; miként vártak véletlenül jövő tutajosokra: Smilovicsra és Herskóra, s miként adták ezek a tetemet át Csepkanicsnak és Matejnek, a két orosz tutajosnak. Oly ostoba, oly esztelen, oly durva meseszövet! Mintha két-károm teljesen megbizható eszes ember ezt a tetemszállitást nem százszor jobban és biztosabban végre tudta volna hajtani, mint husz-harmincz ismeretlen koldus zsidó és megbizhatlan tutajos! Mintha bármi elképzelhető ok lehetett volna arra, hogy a holttestet először leszállitsák Máramaros-Szigetről Tisza-Eszlárra, onnan meztelenen fakó szekéren ujra fölszállitsák Tisza-Szent-Mártonba, hogy onnan megint leszállitsák Tisza-Dadáig. S aztán ebben a hetekre terjedő egész bolond utazgatásban a millió szemü társadalom sehol se vegyen észre semmit s a vizsgálóbiró mégis kipuhatoljon mindent, de ő se Nyiregyházán törvényes kihallgatások rendén, hanem Tisza-Lökön a csendbiztossal és a panduroknak segitségével.
Ez az egész felfogás és eljárás szomoru világot vet a vizsgálóbirónak s titkos tanácsosainak nemcsak elmebeli állapotára, de erkölcsi felfogására is.
A száz meg száz ivnyi vizsgálati irathalmazban egy betü se fordul elő arra nézve, hogy Grósz és Klein miként juthattak a holttesthez. Minden irás csak arra tör, hogy a holttestet ők szállitották. Pedig hát addig csakugyan nem szállithatták, mig valahogy hozzá nem jutottak.
Egyébiránt nem terhelte őket semmi. Különös szerencsével háritottak el magukról minden gyanut. Semmiféle házkutatás se deritett ki semmit. Ilyen nagy dolgot jelentékeny haszon nélkül nem végez senki. A két zsidó minden pénze alig volt több néhány fillérnél. De azért elzárták őket szigoruan.
S a mit Grósz előre megmondott: szórul szóra bekövetkezett. Koldussá lett mind a két család. Grósz felesége hat kis gyermekével együtt falusi kéregetésből tengette életét mindaddig, mig csak férje ki nem szabadult.
– Térjünk azonban egyéb furcsaságra.
II.
(Tóth Borcsa testét, mikor aludt, megméri két zsidó. – A vizsgálóbiró napokig vizsgálja az esetet. – Kisül, hogy az egész dolgot ugy álmodta Tóth Borcsa.)
Junius végén s junius elején a tisza-dadai holttest felbukkanása után sajátságos hir kezdett szállingózni Eszláron. A hir azt mondta, hogy a zsidók éjjel egy keresztyén leány holttestét, mig ez aludt, megmérték. Az eszlári öreg biró valahogy tudtára adta ezt a vizsgálóbirónak.
A vizsgálóbiró nagy dolgot látott ebben.
Igaz, hogy a test hosszát megmérni sem nem fájdalmas, se nem veszélyes, se nem tilalmas. A katona ujonczokét mindig megmérik. Most már a rabokét is megmérik. Gyerekek, lányok gyakran mérkőznek egymással. Játékból is, pajzánkodásból, kiváncsiságból is: melyik magasabb a kettő közül?
Nincs benne semmi.
Igaz. De itt keresztyén lány testét zsidók mérték meg és éjjel mérték meg és beleegyezése nélkül mérték meg, mert akkor cselekedték vele, mikor a legédesebb álmát aludta.
Különös! Mit akartak a zsidók? Ok nélkül ezt nem cselekedték. Ki kell puhatolni gondosan az eset körülményeit. Ki tudja, mi sül ki a dologból?
Vizsgálóbiró, alügyész, a vizsgálat egész készsége nekidől a dolognak, a király nevében megindul a gépezet, az állam erői egy pontra irányozvák; készülnek az idézések, kihallgatások, végére mehetetlen jegyzőkönyvek. Mivelhogy megmérték egy leánynak a teste hosszát. Igaz, hogy a hajaszála se görbült meg bele. Sőt nem is tudta, mert a legjobb alvásban volt, a mig mérték és még csak kis ujjal se nyultak hozzá. De ez mindegy. A zsidók fondorkodása ez a mérés, a titkot föl kell deriteni. Az is igaz, hogy harmincz-negyven ember szenved a börtönben. És a vizsgálat napokig eltarthat s az alatt az a sok ember ok nélkül szenved. Azok ügyét elővenni mégis fontosabb dolog lenne. Lélekre és igazságra is kellene adni valamit.
Mindegy, a leánymérés dolga a legelső.
A leány neve Tóth Borcsa, 16 éves, református vallásu, eszlári származásu, szolgáló lány.
Van Tisza-Eszlár-Ófaluban egy zsidó kiskocsmáros, a neve Römer Jakab, ennél szolgál.
A leány korán kel, tehát korán is fekszik. A mint vacsoráját megeszi s elmosogat: nyomban lefekszik s a mint fejét lehajtja, tüstént elalszik s alszik mélyen, mint a kősó. Ágya a pitvarban van nyáron át kemény nyoszolyán. Az utczáról is látni, lehet, kivált holdvilágos éjjelen.
Az eset junius 23-án történt éjszaka. Ő aludt nyugodtan. Odalopódzkodott ágyához gazdája, Römer Jakab s egy másik zsidó, Klein Ignácz nevü, elővettek egy hüvelykmérő szalagot s a mint ott kinyujtózva feküdt: megmérték a feje tetejétől a talpáig. Ő ugyan nem tudja, nem látta, mert aludt, hanem Szalkai Eszter ismerőse jól látta, ez beszélte neki is. Mióta a tiszadadai holttest előkerült: azóta különben is fél a zsidóktól. Az eset után nem is mert otthon hálni, hanem átment Szakolczai Zsófiékhoz. Ott hált. Nem tudja, hogy vele mit akartak a zsidók. Sok zsidó jár gazdájához éjszakánkint s ott a maguk nyelvén tanácskoznak, de ő nem érti beszédüket. Elbeszélte az esetet Oláh Zsuzsinak is, sőt azt is elbeszélte, hogy a zsidók böléndeklevelet gyüjtenek. Azt se tudja: mirevaló.
A mit a képzelgő és álmodozó gyereklányka nem tudott: tudnia kell azt a vizsgálóbirónak. Az a mérés sulyos terveket árul el.
Junius 23-án ugyanis a szakértő orvosok észleléséből bizonyossá lett, hogy a dadai holttest nem Solymosi Eszter holtteste. A zsidók fondorkodása s áltetemszállitása tehát nem sikerült. Uj kisérletet kell tenni. Uj holttestet kell orozni s a Tiszába bocsátani. Azért mérték meg Tóth Borcsa testét, vajjon ő alkalmas lenne-e? Az eltünt lányka ruhája testére illenék-e? A böléndeklevél is alkalmas arra, hogy annak főzete kioltsa az életet.
Ime a zsidóüldöző hirlapok meséje. Ezért fontos a mérés. Ezért kell azt gondosan megvizsgálni.
A vizsgálóbiró nyomoz mindent s megidéz és kihallgat mindenkit. Römer Jakab és Klein Ignácz semmit sem tudnak az egészről. Eszük ágában sem volt a Borcsa testét méregetni. Szalkai Eszter is kijelenti, hogy ő bizony nem látta a mérést, csak azt látta hogy a két zsidó ott áll s ott beszélget a Borcsa fekvőhelye közelében. Szakolczai Zsófi is kijelenti, hogy ő hozzájuk ugyan el nem járt hálni a Borcsa.
Utoljára is az sült ki, hogy a Borcsa lány csak ugy álmodta az egészet.
S a mig a vizsgálóbiró bölcsesége mind a két szemére vakon a Borcsa lánynak bolondos gyermekálmai után hiába futkosott, addig a vizsgálat a főuton csakugyan nem mozdulhatott előre s a tömérdek elzárt szegény ember hiába esenkedett igazságért.
A világ néha csakugyan bolond!
III.
(Orvok éjjel sirt bontanak. – A dombrádi elveszett lány. – Rosenberg Herman Eszterkutató buzgalma. – Hosszu fogsága.)
Keresték azonban az eltünt lánykát zsidók és keresztyének egyaránt. Keresték égen, földön s föld alatt s a Tisza árjaiban is. Keresték utálatos vakmerőséggel is.
A csonka-fűzesi holttest hivatalos és nem hivatalos vizsgálói csakhamar világgá kürtölték, hogy a tetem nem az eltünt lánykáé, hogy az egy idegen ismeretlen zsidónő teteme s hogy azt a biróság félrevezetésére a furfangos zsidók csempészték a Tiszába.
De honnan csempészték?
A hol eltünt lányról, vérvádról, ismeretlen holtakról, Tisza-hozta tetemről, messze földről jött orosz tutajosokról van szó: ott a köznép képzeletének minden hurja erősen feszül s ábrándok, sejtelmek, álmok és látások gyötrik a lelkeket.
A holttestet bizonyára nem messze földről hozták. Ez volt az emberek első gondolata. A titkos tanács Herskó és Smilovics meséit az első napokban még ki nem tudta gondolni. Sokkal természetesebbnek gondolták, hogy a holttestet közelből szerezték valahonnan.
De hát honnan szerezhették volna, ha nem a zsidó temetőből? A zsidó asszonyt csak zsidó temetőben lehet találni.
A junius 24-ike és 25-ike közti éjszaka csöndes, méla éjszaka volt Tisza-Eszláron. A hold kevéssé világitott, de az ég csillagos volt. Nagyvárosi ember vaksötétségnek tarthatta volna az éjszaka homályát, de a mezei ember szeme élesebb, jobban megszokta a sötétséget, jobban lát éjjel a szabadban.
A zsidó temetőt ezen az éjszakán megbolygatták. Rideg lelkü vakmerő emberek felbontottak egy sirt. A legujabb sirt bontották föl. Szentül hitték, hogy onnan került Csonka-Fűzes alatt a Tiszába a női tetem.
A temetőt faluhelyen éjszakánként senki se őrzi. Halottaikat nem féltik az emberek. Mélyen vannak a föld alatt, nehéz volna az orvoknak odajutni. S miért is jutnának oda? A halottnak nincsen ára. A halottat nem lehet használni semmire. S aztán a halotton a felbomlás törvényei uralkodnak. Az enyészet dolgozik a sirnak mélyén. S az enyészet alakja a bomló holttesten rideg, kietlen, visszariasztó, irtózat keltő. A sirnak dohától, a koporsónak férgeitől mindenki fél. Miért őriznék hát éjszakánként a temetőt? Őrzi azt a vallásos érzés is, az érző lelkek andalgó kegyelete is. Szegény halott, hadd pihenjen. Örök nyugodalmát hadd ne bántsa senki. Üdvösségkereső lelke hadd szálljon békén az örökkévaló biróság itélőszéke elé.
Igy érez a nép s ezért nem is bántja a halottakat.
Csakhogy a felekezeti gyülölség se a holtat, se az elevent nem kiméli.
De azért hiába turta föl a sirnak gödrét. Nem találta üresnek. Szüszmann Jakabnak junius 3-án halt meg Samu nevü négy éves fiacskája, a kit 4-én temettek el abba a sirba. Ott találták durva szövetbe burkolt porladó tetemét. Fölvették, megnézték s aztán arczczal a föld felé forditva, a gödör fenekére visszafektették. Immel-ámmal néhány maroknyi porondot szórtak föléje. Ugy találták meg reggel a felbontott sirt.
Bizony ez utálatos cselekedet volt. És bűnös is. A törvény szigoruan bünteti azt, a ki a sirokat háborgatja. A vizsgálóbiró bizonyára gyorsan, ügyesen s erélyesen fogta a dolgot s nyomban kipuhatolta s a törvény elé állitotta a tetteseket.
Dehogy állitotta. Eszébe se jutott a vizsgálat. Nem is szánhatott időt hozzá. A Borcsa lány kusza álmait kellett neki megfejteni. Ugy kivánván a jogrend, köznyugalom és az igazság.
* * *
Egy-két nap mulva Dombrádon tünt el egy serdülő lányka. Vajda József dombrádi lakosnak Mária nevü lánya veszett el. Tizenhárom éves és három hónapos életkoru, középmagasságu, zömök termetü s korához képest jól fejlett lány volt. A szolgabiró, mikor erről értesiti a vizsgálóbirót, leirja az eltünt lányka ruháját is. A körülmények szerint teljesen valószinü, hogy a lányka a Tiszába ugrott. Vajjon nem ez-e a csonkafűzesi holttest?
Bizony nem.
A vizsgálóbiró feje már ekkor a Herskó–Smilovics-féle mesékkel volt tele s azért nem is ügyelt e kérdés földeritésére. Jól cselekedte. Ez a lányka más ruhában tünt el, mint Solymosi Eszter. A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. S aztán a dombrádi lányka holtteste sehogy se lehetett oly előre fejlődött feloszlásban, mint a csonkafűzesi holttest.
* * *
Kegyetlenül megjárta az eltünt lányka keresésével Rózenberg Herman.
Eszlári zsidó, Ó-Faluban lakik, 38 éves, szatócs, feleséges, gyerekes ember, a végzetes zsidó husvét napján a pályázó metszőket jólelküen meg is vendégelte, nála szolgált Solymosi Zsófia, az eltünt lányka testvérje.
Ő a világért se hitte, hogy Eszter elveszett, meghalt volna. Egyetlen eszlári zsidó se hitte azt. Valamennyi bizton reménylette, hogy a lányka egyszer csak előkerül s erőben, egészségben hazatér. Volt ugyanis némi gyanujuk, hogy a lánykát az eszlári urak valamelyike tüntette el, hogy a zsidókat kelepczébe hajtsa, de hát arra számitottak, hogy ez nem egyéb, mint kegyetlen és ostoba tréfa, melynek igy vagy amugy csakhamar vége szakad.
A ki zsidó: az is csak olyan képzelődő, mint a ki nem zsidó. Az ő agyafurt elméje is csak ugy keresi a titok nyitját, mint bárki másé.
Lichtmann Jakab junius 10-ike körül valami levelet kapott valahonnan, hogy Zemplén vármegye felső részén Sztropkó vidékén Mergiskán nevü faluban a papnál van egy szolgáló, egészen magyar lány, hasonlit Solymosi Eszterhez. Az egész vidék lakossága tót vagy orosz. A köznép ott nem beszél magyarul, miként kerülhet tehát oda magyar lány? Nagy dolog ez. Meg kell azt a lányt vizsgálni.
Rózenberg ismerte Esztert, mert ennek nénje, Zsófi, nála volt szolgáló. A két testvért tehát többször látta. Lichtmann mindjárt felszólitotta Rózenberget, menjen Mergiskánba.
Ment. Tokajban az ottani zsidóktól kapott utiköltséget s elindult a hosszu útra. Bodrog-Keresztur, Homonna és Sztropkó felé ment, odaért Mergiskánba, megnézte a lányt; látta, hogy az nem Solymosi Eszter s nyomban visszafordult. Varannón, Őrmezőn s Tokajon át jött haza.
Ugy látszik, Lichtmann Jakabtól ő is megtanulta már az alibi megjegyzésének fontosságát. El tudta utját s napjait beszélni részletesen.
A mint hazajött, eljárt neki a szája a keresztyének előtt is. Elmondta, hogy a zsidók ártatlanok, keresztyén szüz vérét nem ontják, az Isten meg is segiti őket, az eltünt lányka előbb vagy utóbb élve vagy halva előkerül.
Igaz: valami nagy bűnt ebben a beszédben fölfedezni nem lehet.
Azonban a vizsgálóbiró három tanura is akadt Rózenberg ellen. Hegedüs József, Kovács János és Varga Zsuzsánna volt a három tanu. Ezek vallomása szerint ő azt mondta volna, hogy az eltünt lányka élve vagy halva három nap alatt okvetlenül előkerül.
S ime előkerült.
Ő ezt Mergiskánból hazajövet után junius 16-án beszélte s ime junius 18-án a csonka-fűzesi holttest Eszter ruhájában felbukkant.
A dolog teljesen világos.
Ő járt messze földre Eszter után. Ő mondta meg előre: mikor jön elő az eleven, vagy a holt lányka. Elő is jött a mondott időben. Tehát szent, hogy az áltetem szerzésében, a holttest csempészésében bűnös.
Rögtön viszgálat alá helyezték, bezárását elrendelték s a nyiregyházi börtönbe elhurczolták.
Ott meg ujabb balsors érte. Smilovics irt és csempészett át hozzá a maga börtönéből egy levelet, hogy miért tagad, miért hátráltatja tagadásával az ügy befejeztét, miért nem vallja be a csonka-fűzesi álholttest csempészését, hiszen a zsidók is bevallották már, Herskó egyenesen megmondott mindent, Rózenberg makacssága az oka, hogy annyi zsidó oly régóta szenved.
Nyavalyás Rózenberg! Most már igazán nem tudta, hogyan meneküljön a sok gyanu alól. Most már maguk a zsidók is azt hiszik, hogy ő csempészte az áltetemet. Hiába adta át a levelet a börtön-őrmesternek, hiába jelentette fel a fogházi rend megbontása miatt Smilovicsot s levélhordóját, hiába kapálódzott a vádak ellen: ülnie kellett egész esztendőn át.
Pedig a napfény világosságával bizonyitotta be alibijét. Ő Herskóval, Smilovicscsal és a tutajosokkal Szentmártonnál és Tárkánynál nem találkozott, mert ő akkor még otthon volt Eszláron; – de Grósznak és Kleinnak se adhatta át junius 9-én a holttestet, mert hiszen ő csak 12-én indult el Sztropkóra azért a holttestért, melyet rá akarnak tukmálni.
IV.
(Mi a véletlen? – A tisza-löki vizi holttest. – A biró és szakértő tévedései. – A csongrádi vizi holttest, a kinek nincs feje. – A hirlapok kimondják: ez a Solymosi Eszter. – Egy tokaji lakosnak elszökik a szolgálója. – Az eszlári zsidópap virágoskertje. – Az abauji zsidók szövetsége holttestet szerezni. – A hernád-németi titok.)
A véletlen nagy ur. Ez igazán az uraknak ura. És csodálatos lángelme, melynek titkaiba a korlátolt emberi elmének előre betekinteni nem lehet. Gazdagabb, tevékenyebb, találékonyabb, mint a tudósok, költők, művészek lángelméje, a mely pedig besugározza a világot, az elmult ezredek homályát s még a messze jövendőt is.
A természet törvényei millió irányban működnek szakadatlanul s milliószor találkoznak, ütköznek össze s vágják keresztül egymást minden szempillantás alatt. S a szakadatlan működés s a milliónyi találkozás és ütközés a tünetek megszámlálhatlan raját állitja elénk. A tünetek kis részét előre is sejtjük, legnagyobb részét nem is sejtjük, föl se ismerjük, meg se figyeljük. Ezek a véletlenek.
Az emberi lélek kicsinysége, könnyelmüsége, tudatlansága, hivalkodása s rossz ösztöne is a természeti törvények összeütközésének egyik tünete. Ha már most a silány lélek hatalomhoz jut, ha neki uralkodni, kormányozni, itélni kell, ha az emberek lelkébe s a tünetek titkaiba kell benéznie, hogy az igazságot megkeresse s annak győzelmét biztositsa: mit csinál, mire jut, minő sikert mutat?
Nevetséges és szomoru, mert buta és erőszakos minden dolga. Annál nevetségesebb és szomorubb, minél nagyobb buzgalom és tevékenység nyilvánul működésében. S ha az esetlegek csodálatos találkozásaira, ha nem mindennapi tünetekre, ha a nagy véletlenekre bukkan: akkor éppen megszünik tájékozottságának minden biztossága. Csak elfogultsága, vagy ösztöne, hatalmaskodó vágya erősödik. Kivált, ha környezetében támogatást, a tömegek felfogásában biztatást, a felizgatott szenvedélyek rokonszenvében dicsőséget talál. Gyönge uralkodók, hiu kormányzók s elfogult birák kezén ilyenkor sorvadoz a jóllét s vérzik el az igazság.
Talán sohase volt erre kiválóbb példa, mint a nagy per. S ezért érdekes ennek többé vagy kevésbbé minden részlete. S azért kell fölemlitenem a tisza-löki holttest történetét is.
Április 28-ikán, a mikor még az eszlári zsidók ellen meg se indult a vérvád vizsgálata, egy női hulla bukkant föl a tisza-löki parton a Tiszában s éppen ugy a parthoz ütődött s éppen ugy állott meg ott, mint a hogy a tutajosok a csonkafűzesi holttestről beszélik.
Kimegy a helyszinére a szolgabiró, ifjabb Zoltán István s kiviszi magával Kiss Jenő orvostudort s járási orvost, mint hivatalos szakértőt. Ugyanazt, a ki a csonkafűzesi holttestet is vizsgálta.
A szakértő jól megnézi a holttestet. Bőre elszinesedett, arcza duzzadt, bőre fölülete foszladozó, haja egészen hiányzik, miként a csonkafűzesi holttestnél is hiányzott.
Előszámlálja ruháját is.
Kékszinü cselédvászon ruhája van. Ujjasán lapos, kerek csontgombok. Nyakán fekete apró gránátgyöngyfűzér. Jobbkeze névtelen ujján sárgagyürü. Lábán fehér harisnya s rongyos czipő.
Életkora: körülbelül 15 év.
A vizben körülbelül három hét óta lehetett.
Igy mondja a szakértő. Ugyanaz, a ki a csonkafűzesi holttestnek is szakértője.
Érdekes dolgok sülnek ki ebből. Nyájas olvasóim nagy része nem is sejtheti előre.
Egy hónap mulva, május 30-án már folyik a vérvád. Az eszlári zsidók már ott gunnyasztanak a börtön fenekén. Bary vizsgálóbiró e napra tüzi ki a holttest kiásását s ujra való megvizsgálását. Kirendeli szakértőkül Kiss Jenő s dr. Horváth László orvosokat, a kik a csonkafűzesi holttestnél is szakértők lettek és Csurgay H. József orvostudort, vidékbeli községi orvost.
A vérvád indokából történik a kiásás és uj vizsgálat, tehát a bebörtönzött zsidók bőrére folyik az eljárás. Ezek védője, Heumann Ignácz folyamodik, hogy ő is jelen lehessen a szemlénél s hogy a törvényszék orvosa, Flegman Miksa orvostudor is idéztessék oda.
Elutasitják kereken. Igaz, hogy a törvények szerint föltétlen joga van hozzá. De az mindegy. Zsidók a vádlottak, tehát a vizsgálóbiró szerint az ő hivatalos eljárásába zsidó ügyvéd és orvos, habár a törvényszék tekintélyes orvosa is, bele ne tekinthessen. Ha nem tetszik neki az elutasitás, adjon be panaszt a felsőbb birósághoz, de ő nyomban teljesiti a kiásást és birói szemlét.
Igy is lett. Mire a vádlottak a budapesti királyi tábla, mint főtörvényszék utján jogukhoz jutottak volna, akkorra az ujra kiásott, földarabolt s megint eltemetett holttest régen enyészetnek indul s talán ujra föl is támad.
Megtartják hát a birói szemlét.
Először is tisztába kell hozni, vajjon a sirt és a benne fekvő tetemet ápril 28-ika óta nem háboritották-e meg? Három kifogástalan tanu akad. Czitrom Ábrahám, Weiszhauz Sámuel és Fógel Izrael tisza-löki lakosok eskü alatt bizonyitják, hogy a sir és a tetem érintetlen.
Azután az eltünt lányka rokonai és jó ismerősei megszemlélik a tetemet: vajjon nem Solymosi Eszter-e? Az anya Solymosi Jánosné, továbbá Eszter nénje Zsófia, azután Solymosi Gáborné, Gyányi Gábor és felesége határozottan kijelentik, hogy a holttetem nem Eszteré. Más a növése, termete, foga, ruházata.
Igazuk van.
Végül föl kell ismerni a halottat. Vajjon ki volt hát, a mig élt?
Kihallgatják Braun Sámuelné tokaji lakost. Az ő lánya veszett el, a 18 éves Braun Amália. Azután kihallgatják Braun Jozefát, az ő testvéröcscse volt az eltünt Amália s kihallgatják férjét is, Jatzinger József szobafestőt, az eltünt lányka sógorát.
Mind a három tökéletesen fölismeri az eltünt Braun Amáliát. Ruhája különösen bizonyos. Egy kelméből való édes anyjáéval. Kérik is maguknak a gránátgyöngyöt és a sárgagyürüt.
A lányka eltünése igy történt: a lányka anyjával lakott Tokajban, január 5-én vagy 6-án a Tisza jegére ment valamiért, a jég leszakadt alatta, a jég alá merült s a viz elsodorta; – ápril 28-án, tehát 112 nap mulva a viz Tisza-Löknél kivetette s a parthoz sodorta.
Ezzel bevégezték a vizsgálatot. Helyesen, alaposan, igazságosan.
S most lehető röviden hasonlitsuk össze a két eljárást. A csonkafűzesit s a tiszalökit.
Mind a kettőnél ugyanaz volt a vizsgálóbiró: Bary József, és a vezető szakértő orvos: Kiss Jenő.
A tisza löki holttestet nem fosztották meg ruházatától s nem lökték meztelenen az emberek elé, mert hiszen meztelenen nem lehetett volna fölismerni. – Ellenben a csonkafűzesi holttestről lehuztak minden ruhát s meztelen mutatták meg a tanuknak, hogy valamikép föl ne ismerhessék.
A tisza-löki holttestnek is, a csonkafűzesinek is teljesen hiányzott minden haja. A rothadás folytán elhullott, kimállott, letöredezett. A tisza löki holttestnél nem mondták, hogy a fej le van borotválva s hogy ez a nő zsidó volt. Ellenben a csonkafűzesi holttestről kimondták, hogy a fej le van borotválva, tehát az a nő zsidó volt. Pedig erről meg az a bizonyos, hogy nem zsidó nő volt.
Ilyenek gyakran a szakértők s az elfogult tanulatlan birák.
Kiss Jenő orvostudor azt a véleményt adta a tiszalöki tetemről, hogy körülbelül három hétig volt a vizben. Pedig bizonyos, hogy 112 napig, tehát 16 hétig volt a vizben. Hát mit ér akkor a csonkafűzesi tetemről kinyilvánitott véleménye, mely szerint az csak három-négy napig volt a vizben?
S azután ugyanez a szakértő 15 éves életkorunak mondta a tisza-löki halottat, holott erről teljesen bizonyos volt, hogy elmult már 18 éves. S viszont a csonkafűzesi halottat legalább 18–20 évesnek jelentette ki, holott erről bebizonyosodott, hogy csak 14 éves!
A nyilvános tárgyaláson kérdést intéztem Kiss Jenő orvostudorhoz, hogy ha a tisza-löki holttestnél ily nyilvánvaló tévedésekbe eshetett, vajjon nem lehetséges-e, hogy a csonkafűzesi holttestnél is tévedhetett?
– Az nem lehetséges!
Ez volt felelete.
Pedig a négy szakértő közt, a ki Csonkafűzesben szemlélte a holttetemet, ő volt a legtanultabb és legtapasztaltabb.
* * *
A csongrádi fejetlen holttest is emlitésre méltó.
November 6-án Csongrádnál a Tisza árjaiból női holttest bukkant föl. A Tisza hozta mindenféle tutajos és zsidó segitsége nélkül. Hozta pedig Eszlár felől; – onnan folyik a Tisza Csongrád felé. Feje nincs a holttestnek. Azt levágták. A nőnék tehát vérét vették.
Ime az eltünt lányka: Solymosi Eszter!
Semmi kétség. Hiszen Sarf Józsefnek három vagy négy esztendős fiacskája, a kis Samu azt beszélte a vizsgálóbiró előtt is, mások előtt is, hogy a metszők levágták Eszter fejét. Ime az öntudatlan kis gyerek mégis igazságot beszélt.
A vizsgálati iratok még ekkor is hét závárral voltak előlem elzárva. Tartalmukat, titkaikat még ekkor se ismertem. De az ügy részleteiből mégis sokat tudtam s annak képe, a mi valósággal történt, lelkemben már meg volt rajzolva. Az igazságnak arcza, habár itt-ott homályos vonalakban, ott állott akkor már szemeim előtt. Csak még nem tudtam volna eléggé bebizonyitani a világ előtt. A törvény időhöz, alakiságokhoz köti a védő munkáját. S az időhatárok és az alakiságok eddig még nem engedték meg, hogy tudásommal s véleményemmel nyiltan föllépjek.
De habár az igazságnak még homályos volt is arcza: azt tökéletes tisztasággal láttam, hogy a vizsgálóbirónak minden munkája s munkájának minden jelentős része elfogultság, tévedés, erőszak s tökéletes hamisság. Jóhiszemüleg végezhette ő minden munkáját, de azért munkájának összes eredménye csodálatos hamissággá alakult át. Mert minden gondolata alaptalan, minden lépése téves s minden eszköze helytelen volt. Abban pedig kételkedni nem lehet, hogy oly nehéz és szövevényes ügyben, a minő a tiszaeszlári vérvád, téves gondolatokkal s helytelen eszközökkel vak utakon az igazsághoz el nem juthatni.
Tudomásom forrásai ezek voltak:
A törvényszék elnökével, Egressi Nagy László királyi alügyészszel, Bary vizsgálóbiróval s Trájtler Soma orvostudorral, ki a csonkafűzesi holttestet vizsgálta, alkalmam volt néhányszor hosszabb-rövidebb ideig társalogni. Titkolódzásuk szokatlan és feltünő volt. Csodálatosan féltek attól, hogy az ügy valamely részletébe idő előtt bele találok pillantani. Még azt se közölték velem egészen, hogy melyik vádlott micsoda váddal van terhelve. Megjegyzéseik pedig, melyeket birálatom elháritására odavetőleg tettek, éppen gyerekesek voltak.
Meggyőződtem, hogy felfogásuk alaposságát, igazságuk biztosságát féltik tőlem. Magam is voltam tisztviselő, közvádló; magam is végeztem itélőbirói és vizsgálóbirói dolgokat. A hivatalos titok megőrzésének fontosságát magam is gyakorlatból ismertem. De egészen más: megőrizni a hivatalos titkot s egészen más: félni attól, hogy idegen szem bele talál tekinteni a birói eljárásba.
A csonkafűzesi holttest fölött tartott birói szemléről s orvosszakértői vizsgálatról szóló iratok már birtokomban voltak.
Zurányi Kálmán tanuval akkor már beszéltem. Ő már akkor engem fölkeresett s előadásából a holttest sok nagy titkát megismertem.
Ezek voltak tudásom főforrásai.
Tudásomból, véleményemből nem csináltam titkot. Nagy előterjesztésemen, melynek alapján az uj vizsgálatot el kellett rendelni, már egy hónap óta dolgoztam s ez már akkor készen is volt és sajtó alatt volt. Az igazságügyek miniszterével, Pauler Tivadarral igen heves szóváltásba kellett keverednem, a miért türi azt a törvénytelen állapotot, hogy egy kezdő, tapasztalatlan aljegyző, mint Bary, minden ellenőrzés nélkül végezhessen ily nagyfontosságu birói munkát s hogy a zsidóüldöző hirlapok minden hivatalos titokhoz nyomban eljuthatnak, a védőket és vádlottakat pedig a törvény világos megszegésével minden joguktól elzárják. A sajtó emberei s a parlamenti körök ösmerték azt a kijelentésemet, hogy a vihar nem szórja ugy szét a pelyhet, mint a hogy Bary és társai minden munkáját szét fogja szórni a nyilvánosság és a védelem.
Ekkor bukkant föl a csongrádi fejetlen holttest.
A zsidóüldöző sajtó, mintha vezényszóra történt volna, egyszerre felsüvitett, hogy ezt a holttestet Bary aljegyzőnek kell megvizsgálni. Másnak kezére bizni nem szabad. Ily irányban tett lépést a nyiregyházi törvényszék elnöke is. A fejetlen holttest Solymosi Eszter teteme. A vérvád vizsgálatát eddig Bary végezte, tőle ezt elvenni nem lehet.
Igy érvelt a sajtó.
Ragyogóbb czikkek még soha se láttak nyomdafestéket, mint a minők akkor megjelentek, hogy a nagyközönséget és a biróságot már előre is rábirják, hogy a fejetlen női test az eltünt lányka, a zsidók által megölt lányka teste.
Emberek hazudnak, vádlottak tagadnak, birák tévednek, országok kormányzói huzzák-vonják-halasztják az igazságot. Hamis tudomány, önző érdek, tilos szenvedély, pénznek hatalma, zsidók világszövetsége ért egyet s dolgozik össze, hogy eltakarja a véres nyomokat s a legyilkolt ártatlan szűznek az igazságát az örökös sötétség boritsa el. Ám a természet a maga fenségében áll a szűznek védelmére. Az ős természet, az ős igazság. A Tiszának csendes árja meghallotta a lánya után zokogó bús anya hangját s tiszta hullámkarjain felmutatta a holttestet. Ide nézzetek! E szó hangzik ki áradatának morajából. Én vagyok az ős folyam, a természet romolhatatlan ereje. Se pénzetek, se hizelgéstek, se a könyörgés engem meg nem tántorit, se hamis tudománytok meg nem bódit. Itt az igazság az én karjaimban.
Ily hanggal töltötték meg a hirlapok az ország fülét; ily eszmékkel a népnek lelkét.
Igy kellett menni a fejetlen halott vizsgálatára.
De az igazságügyminiszter maga se merte, maga se akarta többé csupán Baryra bizni ezt a dolgot. A szegedi törvényszék területén van Csongrád, tehát a nyiregyházi törvényszék se rendelkezhetett maga. A miniszter november 9-én ugy intézkedett, hogy Megyery Géza, a nyiregyházi törvényszék birája vezesse a szemlét és a vizsgálatot s Bary József ne legyen ott egyéb, csak jegyzőkönyvvezető.
Egyébként is nagy gondosságot gyakoroltak.
Királyi ügyésznek Havass Imrét, a budapesti törvényszék közvádlóját küldték ki. Eljárásában rideg, keményfejü, az igazság iránt erős érzékü férfiu.
Orvosi szakértőnek Scheuthauer Gusztáv orvostudort, a budapesti egyetem hirneves tanárát s az ország első szakemberét alkalmazták. És Aigner Károly orvostudort, a szegedi királyi törvényszék jeles orvosát.
Tanukul is előkelő férfiakat alkalmaztak. Csemegi Antalt, a járás főszolgabiráját, Bojnitzer Antal orvostudort, Csongrád város tiszti főorvosát s Borsos János orvostudort, a város tiszti alorvosát. Itt hát a csonkafűzesi szakértői és birói eljárás kusza munkájától félni nem lehetett.
A tetem a város köztemetőjének halottas kamrájában feküdt. Koporsóba volt helyezve.
Első dolog volt megbizonyitani: ez-e az a holttest, a melyet a Tisza 6-án este fölvetett?
Vincze Pál, Sági István és Szénási István csongrádi lakosok találták 6-án este a városon felül a fűzesben. A fűzes bokrok közt libegett, odasodorta a folyam árja. Megismerték a testet, a rajta levő feketekendőt s a lábain levő csizmát.
Minden más ruha hiányzott a testről. Csak egy fekete terno vállkendő volt a mellén s tehénbőrből készült patkós csizma a lábain. A lábafején a csizmán belül négy nyüstös házi vászonból való kapcza.
A ruha azt bizonyitja, hogy valami szegény zsöllér-, vagy cselédlány-féle lehetett.
A feje s öt felső nyakcsigolyája hiányzik, valamint mind a két alkarja is a könyöktől fogva. Terhes állapotban volt mintegy négy hónap óta, a mikor meghalt. Halálának okát meghatározni nem lehet. Valószinüleg öngyilkos volt, a Tiszába ugrott. Legalább 22 éves életkoru lehetett, de több is. Valószinü, hogy egy év óta halott, de lehet félév óta s másfél év óta is. Az emberi testek enyészete nem egy módon történik. A rothadás foka szerint meghalhatott fél év előtt, de másfél év előtt is. Feje és nyaka ugy vált el, hogy valószinüleg valamiben fennakadt s a testet tőle a hullám sodra ugy szakasztotta el. A fejjel együtt 140 czentiméter lehetett az egész test.
Ez a vizsgálat eredménye.
Biró, közvádló, szakértők, tanuk teljesen egyetértettek ebben.
A halott fölismerését meg se kisértették. A Tisza hozhatta azt 800 kilométer távolságból is. Hány falu, város van a folyam két partján ily nagy messzeségben! S régóta halott már. Talán nem is volt senkije se, ki utána sirjon, utána kérdezősködjék. Apátlan-anyátlan árva ugy elveszhet, mint beteg madár az erdőben. Kivált, ha szegény, vagyontalan!
Hát bizony nem ő volt az eltünt szegény eszlári lányka.
A lapok süvöltése kárbaveszett!
Mesék, babonák, pajkosságok, bárgyu tervek tolultak a vizsgálóbiró elé seregesen. A nagyközönség ösztönszerüleg sejtette, hogy Bary József s a mögötte levő titkos tanács minden úton elindul nyomozni, csak az út iránya a zsidók ellen mutasson. Hogy az az út megszakad, vagy ingoványban vész el: ezzel nem törődtek. Névvel vagy névtelenül: egyik följelentés a másikat érte.
Heyduk Ambrus tokaji lakos azt jelentette, hogy volt egy Leskó Mária nevü szolgálója. Nem bánt vele rosszul, mégis megszökött. Bizonyára a zsidók szöktették meg, vagy tüntették el.
Miért tették ezt a zsidók?
Ám nyomozza ki a vizsgálóbiró.
Hogy csakugyan elszökött-e a lány s ha elszökött is; mi közük ehhez a zsidóknak: – mindez nagy kérdés. Csak az a feladat, hogy a zsidók ellen kell forditani az esetet. Különösen a sajtóban.
Jött névtelen levél, mely teljes bizonyossággal közli, hogy Eszter holtteste a zsidó pap kertjében két virágágy közé van eltemetve. A feljelentő eleven elmével gondolta el, hogy a vérétől megfosztott szűznek ott kell nyugodni a zsályák, ménták, rozmaringok, hajnalkák tövében.
Minő sugaras kép ez a vérvád sötétségei között! Miként tudja heviteni a hiszékeny közönség képzeletét!
Hogy azután a virágágy közt nem volt meg a holttest, de nem volt meg a kertben a két virágágy se, sőt, hogy a zsidó papnak még kertje se volt, mivelhogy Tisza-Eszláron még zsidó pap sem volt: ezzel már az izgató sajtó éppen nem törődött. Ilyen bosszantó és száraz igazsággal minek zaklatni a hivő embereket?
Jött följelentés Abaujvárról, hogy Svarcz Mózes abaujvári és Dájcs Sámuel és Merer Sámuel zsujtai zsidók szövetkeztek arra, hogy az áltetemet megszerezzék s a Tiszán Csonkafűzes alá leusztassák. Ezek az usztatás idején Máramaros-Szigeten jártak, itthon pedig azt beszélték, hogy Pozsonyban jártak. Bűnösségük nyilvánvaló.
E három zsidónak az volt a szerencséje, hogy Bary ugy belekeveredett már Herskóba és Smilovicsba és a tutajosokba, hogy az abauji három zsidóval éppen nem volt ideje és kedve törődni. Különben ők se kerülték volna el a könyörtelen vizsgálatot.
Tanult emberek is tele voltak följelentő és nyomozó buzgósággal.
A tisza-eszlári katholikus papnak, Adamovich Józsefnek valami rokona volt jegyző Hernád-Németiben. Bizonyára tőle kapott valami intést vagy értesitést arra nézve, hogy tegyen jelentést a vizsgálóbirónál a hernád-németi titokról. Tett is A. J. névaláirással.
Mi volt a hernád-németi titok?
Van ott egy csárda, a Garádicsos csárda. Zsidó a csárdása. Rózenberg Jakab a neve. Van a csárdásnak egy keresztyén szolgálója, a ki azt beszélte, hogy a falubeli metsző, két idegen zsidót rejteget az ő hajlékában.
Ime ez a hernád-németi titok.
A vizsgálóbiró nyomban elrendelte a kegyetlen vizsgálatot »minthogy azok a zsidók a dadai – csonkafűzesi – álhulla előállitásával gyanusithatók«.
Ez immár a vizsgálóbiró eszejárásának egyik remek részlete.
Még azt se tudja, hogy az a szolgáló beszélt-e valamit; azt se tudja, mit beszélt: azt se tudja, igaz-e az, a mit beszélt; azt se tudja, járt-e ott két ismeretlen zsidó, ki volt az a két zsidó s ha ott volt, mi járatban volt ott; – azt se tudja, rejtegette-e őket a metsző az ő hajlékában, de még azt se tudja, van-e hát hajléka is a metszőnek; – tehát semmit se tud, de azért már tudja, hogy azt a két ismeretlen zsidót az áltetem csempészetével lehet és kell gyanusitani.
Előre azzal a vizsgálattal!
Kihallgatnak egy csomó embert, kihallgatnak mindenkit, a kit ez ügyben elcsiphetnek. Kihallgatják a községi jegyzőt Adamovichot, továbbá a metszőt Fischerl Náthánt és feleségét. Kihallgatják a csárdást Rózenberg Jakabot s feleségét a csárdásnét. Kihallgatják Székely Jánost, a ki alighanem kisbiró vagy éjjeli őr, azután öreg Mácsi Jánost, a ki háztulajdonos és Üveges Máriát: a szolgálót. S kihallgatnak még egy csomó zsidót, Steinfeld Maximiliánt, Dájcs Jakabot s ki tudja még kit.
S vajjon mi sült ki a rettenetes vizsgálatból, nyomozásból, házkutatásból, szemléből s mindenféle birói eljárásból?
Kisült, hogy a metszőnek nincs háza, bérben lakik öreg Mácsi Jánosnál, ezzel egy udvarban és sohase rejtegetett magánál se egy zsidót, se kettőt.
És kisült, hogy falusi koldus zsidók járnak és kéregetnek ős idők óta ott is s hogy valamikor két koldus zsidót ott ért el az éjszaka s ott hált mind a kettő a csárdában, mivelhogy másutt nem kaptak éjjeli szállást, a csárda pedig arravaló.
Semmi se sült ki más.
Hogy azután egy csomó eljárási költséget kénytelen volt az állam kifizetni, s hogy az alatt, mig az eljárás folyt, harmincz-negyven ember kénytelen volt a börtönben ok nélkül ülni s a hernád-németi titok földeritését várni: ez is kisült ugyan, de az már mind nem tartozik a dologra.
V.
(A Bodrog vizének titka. – Az öngyilkos ifju vallomása. – A regény tetszik a közönségnek. – Az egész pajkos koholmánynak bizonyul.)
Hát a pajkosság esetei!
A tömeg sohase oly dühös, sohase oly buta és sohase oly ábrándos, hogy egyesek gúnyra, vidámságra, elbóditó ötletre, pajzán cselszövényre képesek ne lennének. A pajkos lélek a halálban is talál derüs tüneteket s isten szine előtt is tud visszás ötletre fakadni.
Szinte csodálom, hogy a vizsgálat intézőinek furfangja és gyámoltalansága több pajkos beavatkozásra nem ingerelte az embereket. Volt ugyan nem egy, de én csak egyet akarok elbeszélni.
A nyilvános tárgyaláson voltunk már, a mikor a törvényszék elnöke előállott ez esettel.
Bodrog-Olaszi mellett folydogál a Bodrog vize, a Tisza legnagyobb jobboldali mellékfolyója. Egyik vasárnapon, julius 1-én két falubeli kis parasztgyerek játszadozik délelőtt a parton. A viz széle kissé mocsaras, a térdig érő vizben ugrándoztak. Az egyiknek neve: Gyöngyösi Jancsi, ez 7 éves. A másiknak neve: Péter Miska, ez 6 éves.
Játékközben üvegpalaczkot pillantanak meg a pocsolyában. Fölveszik, megnézik, lemossák. A palaczk erősen be van dugva parafával. A palaczk belül üres, de egy darab papir van benne. A papiron irás látszik. A két kis gyerek nem tud olvasni még, az üveget beviszik a Jancsi apjához, idősb Gyöngyösi Jánoshoz.
Az öreg se tud olvasni s azért ki se veszi a dugót az üvegből. Nem is sokat törődött vele. De másnap mégis beviszi a községi öregbiróhoz Koleszár Ferenczhez s annak átadja. Csináljon vele, a mit akar.
Az öregbiró kinyitja az üveget, kiveszi belőle a papirost s elolvassa a rajtalevő irást. Elálmélkodik tartalmán. Az irás az eszlári ügygyel, a vérváddal van kapcsolatban. No ez már nagy dolog. A levelet át kell adni a községi jegyzőnek: Balog Jánosnak. A jegyző is elolvassa s ő még sokkal jobban tudja, hogy ez igazán nagy dolog.
A levélben szomoru történet van megirva. A levelet Löki János gépész irta. Igy szól:
»Jun. 30. Meghasonulva a világgal s emberekkel, a kétségbeesés s az életunalom a halál karjaiba kerget. E sorok midőn napvilágot látnak, már halott vagyok. De mielőtt meghalnék, egy vallomást tenni kötelességemnek tartom.«
»1882 jun. hónapban dadai tiszaparti fűzesekbe rejtettem el kedvesemet Timár Julcsát, kit, miután hűtlen lett hozzám, a folyóba fojtottam. Az eszlári bűntény folyamatban lévén, fölfedezték, illetve megtalálták Dada mellett kivégzett kedvesem hulláját. Az igazság érdekében tehát bevallom ezt s a nagy szenzácziót keltett bűntény érdekében felfedezni a valót s adatot szolgáltatni az igazságszolgáltatásnak, töredelmes szivvel bevallani, a jó lelkiismeret szavának engedve Isten nevének bizonyságul hivásával kötelességemnek tartom!«
»A haldoklók nem hazudnak.«
»Löki János s. k. okl. gépész.
Ime a levél.
Megnéztem jól. A papiroson semmi különöst nem vettem észre. Az irás se nem zsidónak, se nem kereskedőnek irása. Egészen gömbölyü betük, a vonalak hajlásában semmi szögletesség, a vonások mindenütt egyenlő vastagok és egyenlő szinüek. A kéz mindig egyenlően nyomja a tollat. A ki irta: németül vagy nem szokott, vagy nem is tud irni. De mégis tanult embernek, gyakorlott kéznek irása. Ilyen iró igen sok csak a kálvinisták közt van. Ő köztük vannak igen sokan, a kik magasabb miveltségük daczára se tudnak németül, irni pedig éppen nem szoktak németül. Közel van a magyar kálvinisták sáros-pataki nagy főiskolája. Onnan kerülhetett az üveg a Bodrog vizén Bodrog-Olasziba.
Tehát diák-csiny az egész.
Azonban az eset, a miről a levél szól, nem lehetetlen Hűtlen kedvesét már sok szenvedélyes ifju meggyilkolta, s aztán önmagát is elemésztette.
Regényekben, hirlapok hasábjain, szinpadon, törvényszékek tárgyalásain sok hasonló eset fordul elő. Ifjak, nők, ábrándos lelküek, dologtalan emberek elméláznak ily esetek fölött s megőrzik azokat emlékezetükben.