Nem ujság az ily eset, tehát hisznek benne.
A bodrog-olaszi jegyző a levelet hivatalosan a nyiregyházi törvényszék elnökéhez küldte nyomban s az elnök nyilt tárgyaláson előterjesztette.
Az én felfogásom magáról a főügyről az volt, hogy a csonkafűzesi holttest az eltünt lánykának, Eszternek holtteste. A védelemnek az volt a czélja, hogy ez a felfogás jusson diadalra.
Az elnök felfogása s általán az ugynevezett hivatalos felfogás az volt, hogy a csonkafűzesi holttestet a zsidók védelmére s a vizsgálat félrevezetése végett a tutajos zsidók csempészték.
A nagy tömeg felfogása szivesen csatlakozott az elnökéhez. A nagy tömegnek csak az volt a forró vágya, hogy a védelem ne győzhessen.
A nagy tömeg hát szivesen fogadta a bodrog-olaszi regényt. Mit erőlködik a védelem? Hiszen most már nyilvánvaló, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter, hanem Timár Julcsa. Tehát a fődologban a hivatalos felfogásnak van igaza.
Az elnök nem is akart az esettel tovább foglalkozni. Elégnek vélte annak nyilvánosságra hozását. De én nem csatlakozhattam hozzá.
Kétségtelen volt, hogy az esetnek éle az én felfogásom ellen irányul s a védelem ellen szinezi és fokozza a közvélekedést. Ennek be kellett vágnom utját.
Rögtön felszólaltam s követeltem a gondos vizsgálatot. Érvelésem világos volt és nagyon egyszerü.
Vagy az sül ki, hogy az egész eset csak koholmány és pajkos cselekvés s ha csakugyan ez: akkor ne rontsa a védelem igazságos sikerét.
Vagy pedig az sül ki, hogy a szomoru eset valósággal megtörtént s a csonkafűzesi halott csakugyan a szerelmese által meggyilkolt Timár Julcsa. – Ez esetben pedig a zsidók ártatlansága nyomban napvilágra jön. Mert hiszen akkor csakugyan nem usztattak ők a Tiszán áltetemet és Solymosi Esztert se ők emésztették el. Hanem elemésztették azok, a kik által Solymosi Eszter ruházata Timár Julcsa testére került.
Mert hiszen a csonkafűzesi halotton kétségtelenül Solymosi Eszter ruházata volt. Tehát nem a zsidók, hanem csak Löki János, Timár Julcsa s közelállóik tudhattak arról, miként szerezték meg Solymosi Eszter ruháit.
Nagy és mivelt közönség töltötte meg a tárgyalási nagy termet. De ez zsidóellenes indulatokkal volt tele. Előterjesztésem meglepte s elbámulásra birta a közönség minden tagját.
– Bizony a védőnek igaza van. Vagy – vagy!
Ezt jelentették a meglepetés miatt elbámult arczok.
El kellett rendelni a vizsgálatot s abból az sült ki, hogy se Löki János, se Timár Julcsa nem volt soha a világon. Koholmány az egész bodrog-olaszi regény.
Csak két év előtt, a nagy per után tizennyolcz év mulva jelentkezett nálam egy jó arczu, művelt uri ember, megmondta nevét s tudatta velem előkelő tisztviselői állását, a melyet itt tölt be Budapesten. Kérdezte tőlem: emlékszem-e még a bodrog-olaszi üvegre s a benne lévő irásra?
– Emlékszem.
– Most már megmondhatom, hogy az az irás az én kezem irása. Sárospataki diákok voltunk akkor, hárman főztük ki ezt a pajkosságot.
Megmondta társainak nevét. Egyik név országosan ismertté lett azóta.
VI.
(A ki magát hitsorsosaiért feláldozza. – Az igazi hős. – Lelkének hányódása. – Elszántsága. – A biróságnál jelentkezik. – Nem hisznek neki. – Földönfutóvá lesz, mikor kiszabadul.)
Lássunk nagy példát. Férfias eltökéllésnek, halálos elszántságnak, hősi elhatározásnak fenséges példáját.
Ott sorvad a börtön nyirkos téglapadozatán a vézna termetü vádlott zsidó. A napnak tiszta sugara alig ér szemeihez; erdők, mezők illatos levegője távol van tüdejétől; a csillagos eget sohase láthatja, a nappali égboltot is csak naponként egy órán át. A börtönnek zárt udvarán magas falak között, a mikor rabtársaival együtt kiparancsolják járkálni. Fegyveres őr vigyáz rá akkor is, hogy ne beszélgessen, ne sirjon, ne panaszkodjék, ne is ábrándozzon. Hanem kimért lépésekkel mozogjon előre sorosan, pontosan. Ez a parancsolat, puskatussal kap intést oldalbordájára, ha nem teljesiti a parancsolatot.
De hát ez a börtön, ne érzékenykedjünk miatta.
Igaz, hogy még nincs elitélve, még nem bűnös, hanem csak vádlott. Igaz, hogy a vérvádra nézve ártatlannak érzi magát, azonban ezt majd a törvény dönti el valamikor. Igazságos, komoly birák kezében lesz a törvény; – a mit ők mondanak majd: meg kell abban nyugodnia.
Svarcz Salamon ez a vádlott, az eszlári metsző. Harmincznyolcz éves már, feleség és négy gyermek sir utána. Miből élnek a nyomorultak?
Hitvány termet, betegesnek látszó rokkant alak. Csak bajusza és szakála tömött és hosszu, mint az ókori zsidóké. Hálni jár bele a lélek. Csak két apró fekete szeme van tele tűzzel-lánggal. Csak abban látszik élet.
Kegyes lélek. Vallásos áhitattal van tele. Születése, természete, véralkata, nagy szegénysége, egyházi foglalkozása: mind kegyességre és áhitatra birja Szent imáit reggel és este s vallásának ünnepnapjain mindig buzgón végzi.
Nem maga van az oduban. Rablók, duhajok, gyilkosok, orvok, gyujtogatók vannak melléje zárva váltogatva. Betyárok, istentagadók felesen. Imáiba belekurjantanak, csuf szavakkal megzavarják, zokogását kiröhögik, taszigálják jobbra-balra, vallásáért kigunyolják. Meg nem engedhetik, hogy fohásza egyenesen jusson föl Izrael Istenéhez.
De hát ez a börtön. A rabnak csak nem lehet olyan jó dolga, mint a papnak. Panaszra pedig hiába menne a porkolábhoz. Csak azt a feleletet kapná:
– Miért imádkozik annyit. Miért zavarja örökké rabtársait?
Nem is megy panaszra. A zsidó végzethivő. Ha az ő istene ugy rendelte, hogy zsidó legyen, üldözést és gyötrődést szenvedjen, hát abban meg kell nyugodnia.
De meg kell-e hát?
Önnönmagára nézve nyugodt a lelke.
Ő már élt. Látta a világot. Örült az örvendezőkkel és sirt a sirókkal. Alapitott családot, nemzett fiakat és leányokat. Izrael nevét fentartotta. Rá most már jöhet bármi sors. Halál, vagy hosszu rabság. Szentül hiszi, hogy ugy is halálos betegség emészti már őt; a mi a napokból még hátra van, miért ne várhatná azt be csöndesen, az isteni végzetben megnyugodva!
De miért szenvednek hitsorsosai? S a kitanulhatatlan végzet miért rendelte azt, hogy éppen általa és miatta szenvedjenek? Mit vétett ő Izrael istene ellen? Mit vétett ő hitsorsosai ellen? És mit vétett az emberek ellen?
Lelke érzékeny, már talán meg is törött. Hangja, mikor beszél is, hasonlatos a sirásnak hangjához. Szegény, nyomorult zsidaja; éjszakákon át zokog. Nem maga miatt, hanem üldözött hitsorsosai miatt. Minő áldozatot hozhatna ő, hogy megmentse őket a keserü üldözéstől.
Nehéz gondolat gomolyog elméjében. Nagy érzés, nagy eszme az ő kis lelkében. Vajjon a sors, a melybe jutott, nem Istennek végzése-e? Ismeri a szentirást. Jól ismeri kivált Mózesnek öt könyvét. Lelke elandalog a szent történeteken, a nagy tanulságokon. Hiszen az Ur Ábrahámot is megkisértette. Hogy vinné magával Morijának földére az ő egyetlenegyét, a kit szeret, az ő Izsák fiát s áldozná azt meg égő áldozatul azon a hegyen, melyet neki megjelölend.
Vajjon becsesebb-e ő a világnak, mint volt Izsák az ő édes apjának? Hátha ő is megáldozná magát! Hátha ezzel megszünnék hitsorsosainak minden veszedelme?
De miként?
Irtóztató vád terheli őket az emberek szemében. Megöltek egy gyermeket, egy ártatlan szüzet s vérét vették szertartásbeli czélokra. Isten látja, hogy ők ebben ártatlanok. De kivilágosodik-e az ő ártatlanságuk? E miatt kell szenvedni a zsidóságnak. És szenved az idők végeig, ha csak egyetlen kis homály marad is az emberek elméjében.
Pedig marad.
A vallásbeli gyülölet szenvedélye áldozatot követel s el nem csillapodik addig, mig áldozatát meg nem kapja. Akkor majd azután elcsillapodik.
Hadd legyen ő az az áldozat!
Magára veszi a bűnt.
Kigondol valamit. Agyonütötte a lánykát s azután holttestét beledobta a Tiszába. Bizonyára neki elhiszik. Akár találják meg a holttestet, akár nem: el kell hinniök, mert hiszen éppen az a vád, hogy valamelyik zsidó ölte meg a lánykát. Hát legyen ugy, hogy ő ölte meg.
Hátha él a lányka s egyszer csak üdén, erőben, egészségben hazatér? Mi lesz akkor?
Ez a gondolat nem gyötri sokáig. Ő vele elvégzi dolgát a törvény hamar. Őt felakasztják s porladó teteme ott pihen már a föld alatt. Kitudódik ugyan, hogy ő a biróság előtt nem mondott igazat s hogy neki ártatlanul kellett halált szenvednie. De azért őt nem kárhoztatják. Halálával nem vétett senkinek, hitsorsosait pedig megmentette az üldözéstől. Inkább akadnak majd jó lelkek, a kik a fájdalom igaz könyjét ejtik, ha végzetére gondolnak s a kik jó szivvel áldják meg emlékezetét.
Mi lesz nejével és gyermekeivel? Miből élnek? Hova sodorja őket az élet vihara s az emberek megvetése? Az ő neve a gyilkos neve marad. Csak ez a név marad örökség gyanánt gyermekeire. És a nyomor. A nyomortól ugy sem mentheti meg őket, de nevének öröklött gyalázatától megmenthetné őket. S ime a helyett, hogy megmentené: ő maga időzi föl rájuk az ádáz jövendőt.
Lelke ugy hányódott, mint viharban a haraszt. Egyik rettenetes gondolat a másik után. Egyik keserü érzés a másik után. Egyik fölemeli, a másik lesujtja azt a hánykolódó lelket.
Talán beteg is már az a lélek.
Nem beteg. Csak a test erőtlen. Se a test, se a lélek nem birja el könnyen a nagy gondolatokat, a sulyos érzéseket. Néha ájulás környékezi. Gyakran kitörnek forró könyei. Az élettől megválni mégis nehéz.
Hiszen az élet kötelesség. Nagy, szép és fönséges kötelesség. A jó embernek azt a kötelességet mindvégig teljesiteni kell. Mindaddig, mig istennek intésére a természet az alól föl nem menti. Csak a halálnak van joga e kötelesség alól föloldani. S szabad-e ezt vakmerően siettetni?
Minden érzése vonaglott. Egyik gondolat a másikat űzte, hajszolta. Vonakodott a döntéstől. Nehéz volt az utolsó elhatározás. Ma még ne! Majd holnap!
Julius 18-án tette meg Smilovics Tisza-Lökön a csendbiztos kezén az ő sulyos vallomását. Julius 19-én a börtön minden lakója tudta már Nyiregyházán, hogy mi történt.
Az történt, hogy a zsidók idegen nő tetemét usztatták le a Tiszán, ezt felöltöztették az eltünt lányka ruhájába s odacsempészték Csonkafűzes alatt a biróság elé. Tehát ők rejtegették Eszter ruháját; tehát ők vették azt le a lányka testéről, tehát bizonyos immár, hogy a gyenge szűznek ők ontották vérét!
Börtönőrök, rabok, ujak és régiek mind megtudták ezt nyomban s mind csak ezt beszélték maguk között.
Egyik rab nem gyűlöli a másikat. Ritka köztük a házsártos, a viszálykodó. Sőt rokonszenv, az összetartás bizonyos érzése támad köztük. Akár bűnösök, akár ártatlanok: most egy sorsnak részesei. Ha bűnös is: most már szenved. A szenvedés látása könyörületet ébreszt s kioltja a gyűlölködés indulatát vagy legalább csillapitja. De a nagy izgalomnak ez esztendejében még a rabok közt is volt zsidó-gyűlölő. Még a rabok közt is akadt, a ki odakiáltott a vérvád üldözöttjeire:
– No kutya zsidó, most már ti is fölkerültök az akasztófára!
Csak azért is akadt, hogy ilyen szóval kedvében járjon az ádáz indulatu börtönőrnek. Mert a börtönőrök közt is akad, a ki kedvteléssel gyötri a rabokat. Durva lélek, a ki igy mutatja, igy bizonyitja s igy gyakorolja az ő hatalmát.
A szegény, háborgó lelkü metsző is értesült e napon mindenről. Most se hitte a zsidók bűnösségét. Most is szentül meg volt győződve, hogy többi társa se bűnösebb, mint ő maga, de értelme mégis belezavarodott az ügy rejtelmeibe. Nem lehet csodálni. Hiszen most már maguk a zsidók is bevallják, hogy az áltetemet ők usztatták, Eszter ruháját rá ők öltötték.
Szemei előtt most már elborult minden.
De azt ott a börtönben látta is, érezte is, hogy a zsidókra még kegyetlenebb napok várnak, mint azok voltak, a melyeket már nagy bánatban eltöltöttek.
Leszállt az est. Elővette esti imáját s nagy szomoru lélekkel és sürű könyhullatással bocsátotta azt fel a magasba. Szerdai napnak estéje volt. A mint elvégezte egyik imáját, elkezdte a másikat.
Egész éjjel nem hunyta le szemét. Hol feküdt, hol üldögélt, mereven, rabágyának kemény deszkáján. Hajnal felé lett teljessé elhatározása. Elszántsága megérett. Szabaduljanak hitsorsosai, ő hadd vesszen el.
Reggel azt mondta az őrlegénynek, hogy Kozák őrmesterrel óhajt beszélni. Odavezették. Az őrmestert megkérte, kisérje őt a biróság elé, most már vallani akar.
Az őrmester futott a királyi ügyészhez, az ügyész sietett értesiteni a törvényszék elnökét s néhány percz mulva az elszánt szegény zsidó ott állott a biróság termében. Az elnök, az ügyész s egyik törvényszéki biró előtt.
Vézna termete görnyedt, keze reszket, inai roskadoznak, hangja bágyadt. Hosszu napok, éjszakák óta küzd már a gyötrő gondolattal. De arcza elszánt, szemeiben különös fény.
Az elnök ridegen, hivatalosan kérdi.
– Ön kihallgatásra jelentkezett, mit akar?
– Eltökéltem magam, meg akarok vallani mindent.
Az elnök intésére a hivatalszolga széket tesz melléje.
– Üljön le.
Leül s folytatja beszédét.
– Én öltem meg azt az eszlári lányt, Solymosi Esztert. Ne vádoljanak mást senkit. Ne kínozzák a többi szegény zsidót. Én vagyok a tettes. Csupán én vagyok a bűnös. Szálljon a törvény én reám.
Az elnök figyelmezteti: beszélje el az esetet részletesen. Több kérdést is intézett hozzá beszédközben.
Ő nem ismerte a lányt, sohase látta azelőtt, nevét se tudta, ő nem volt ismerős Tisza-Eszláron. Ama napon, április 1-én kis ideig ő maga állt az imaház előtt. Arra jött a lány. Oda röhögött a zsidókra s az imaházra és csufságos szavakkal gyalázta a zsidókat. Ő hirtelen indulatba jött, valami volt a kezében, azzal a lánykát fejbeütötte. Nem akarta agyoncsapni, csak megfenyiteni. A lány elesett s többé nem mozdult. Ő nézte, tapintotta, fölemelte, a lányban nem volt élet. Meg volt halva. Ő megijedt. Nem mert szólni senkinek. A lányka holttestét bevonszolta az imaház kertjébe s ott gazzal, szalmával, szeméttel betakarta. Ott volt estélig. Akkor felnyalábolta, elvitte a Tiszáig s a Tiszába beledobta. Nem volt társa senki. Nem is látta az ő dolgát senki. Ime most itt áll: itéljék el, kész a halálra, másokat ne bántsanak.
Fejüket rázták az urak. Egyetlen szavát se hitték el. De azért a jegyzőkönyvbe irták a vallomást s aláiratták a bűnössel.
Jól tették, hogy nem hittek neki. Nagyon ügyetlen gyilkos volt az a szegény zsidó. Sejtelme se volt arról, milyen az igazi gyilkosság s miként kell annak részleteit elbeszélni. Száz kérdést intéztek hozzá a részletekről. Honnan tudná ő a részleteket?
Hány órakor történt az eset? Honnan jött a lány s merre tartott? Mi volt a kezében? Hát ő miféle gyilkos szerszámmal tudta ugy megütni, hogy egyetlen ütésre szörnyet halt? Hiszen nem történik az se oly könnyen, se oly gyorsan.
Minderre az elszánt ember nem volt készen. Nem gondolta ki apróra az egészet. Ötölt-hatolt. Sok kérdésre éppen nem tudott felelni.
De annál állhatatosan megmaradt, hogy ő ölte meg a lánykát s ő vetette a halottat a Tiszába.
Boldogtalan ember! Bizony nem tudtad te elérni, hogy szavaidat elhigyjék. Nem tudtál te hitsorsosaidon segiteni. Még magadon se. Ezer gúnyt és csufságot idéztél föl magadra. Mindenki röhögött rajtad. Ujjal mutattak rád őreid és rabtársaid: ime a hős, az áldozat, a zsidóság megmentője! A te kis lelked nem látta azt, hogy a mikor a zsidóüldözés hullámai magasra hánykódnak, a mikor tombol a felekezetes szenvedély: akkor egyetlen rongyos zsidó nem elég égőáldozatnak. Több kell oda, más kell oda!
Addig zaklatták, addig faggatták a szegény embert, mig utóbb idő multán kénytelen volt elismerni, hogy csak társai iránt való szánalma s vallása és hitsorsosai iránt való mélységes szeretete birta rá a nagy elszántságra.
Az emberi lélek belső harczainak mégis fenséges tüneménye volt e nagy elszántság. Sikere nem volt, nem lehetett, de azért ragyogó példa marad, emlékezésre mindenkoron méltó.
– S mi lett sorsa ennek az embernek?
Egy évig és harmadfél hónapig ott senyvedett a börtönben. A biróság akkor ártatlannak találta s szabadságát visszaadta. Most már mehet haza.
– Haza?
Hova mehessen ő haza?
Tisza-eszlári metsző-állását el nem foglalhatta. Nyiregyházán fogadott lakást, hogy majd ott telepszik meg s él a hogy’ tud. Egy hét mulva elüldözték onnan.
Akkor elköltözött Kis-Várdára. Ismerősei voltak ott. Fogadott lakást s kért telepedési engedélyt. Kérését megtagadták, tovább kellett bujdosnia.
Elment Beregszászra. A közeli faluban, Benében, született, de kis korától kezdve Beregszászon nevelkedett. Ott járt iskolába, ott voltak rokonai, ott volt igazi otthona. Onnan is kiutasitották.
Fölment panaszra és segitségért az ország kormányzó elnökéhez Tisza Kálmánhoz. Az se tudott rajta segiteni. Utóbb is az ország fővárosába költözött. Itt legalább elfér mindenki.
Még ő is: a hős, a koldus, a földönfutó.