LEGYEN VILÁGOSSÁG!
I.
(Zurányi Kálmán tanusága. – Szakolczai Julcsa biztosan fölismeri Solymosi Esztert. – A biróság mulasztása. – Kozma Sándor főügyész. – A jóhiszemü tanu, mint hamis tanu. – Mit vétett a biróság a mulasztással?)
Hagyjuk el a zavarost, a kusza világot, a minduntalan ránk boruló sötétséget, a készakarva támasztott ködöket, a butaság és fajgyülölet szenvedélyeit, a szivtelen cselszövényeket. Keressük meg az igazságnak ama részeit, a melyekről a vizsgálóbiró nem vett föl jegyzőkönyvet. Keressük meg azt, a mi a vizsgálat mögött van. A mit a vizsgálat elrejtett a helyett, hogy napvilágra hozott volna.
A csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter ruhája volt. Az a ruhája, melyben utoljára látták őt, mint élőt.
Az egyenes úton járó józan elme e tünetre azt mondta volna: ime Solymosi Eszter holtteste. És azt mondta volna: nyaka nincs elvágva, vére sincs kiontva, a zsidók ártatlanok.
Mennyit kellett a vizsgálatnak vétkeznie, mig ezt az okos felfogást eltiporhatta!
Volt egy tanu, az eltünt lánykának jó ismerőse, Szakolczai Julcsa, a ki a fölismerési eljárásnál junius 19-én tökéletes biztossággal fölismerte Solymosi Esztert. E tanu nyilatkozatáról Bary e szavakat iktatta jegyzőkönyvbe:
»Szakolczai Julcsa a fogak, szemek és lábak után itélve, határozottan állitja, hogy a hulla Solymosi Eszteré.«
Ha a vizsgálóbiró nem fiatal, tanulatlan aljegyző, hanem komoly férfi s kiképződött birói lélek: nem marad meg ennél a néhány szónál, hanem nagy gondosan jegyzőkönyvbe veszi: mit mondott Szakolczai Julcsa Eszternek és a holttestnek szemeiről, fogairól és lábairól s igy a holttestet miért mondja határozottan Solymosi Eszterének?
Hiszen ez volt a főkérdés. Lehet ezer tanu, a ki a holttestben nem ismeri föl az eltünt lánykát, de ez mind nem ér semmit egyetlen igaz tanuval szemben, a ki fölismeri. Tehát e tanu szavait föl kellett volna jegyezni.
Ma, húsz év mulva és nyugodtabb időben mindenki ajkán ott lebeg a kérdés: miért nem hozta helyre a védő a vizsgálóbiró mulasztását? Miért nem sietett Szakolczai Julcsát magánuton megkérdezni s szavait a törvényszéknek bejelenteni?
Mentségem teljes.
Én csak juliusban, hetek mulva kaptam a védői megbizást. És azután még akkor se tudtam Szakolczai Julcsáról és vallomásáról semmit. Hét zár alatt álltak az iratok. Az egész vidéken nem ismertem senkit, a kit az ellenőrző nyomozással megbizhattam volna. Csak szeptember végén küldte meg a biróság a fölismerési és bonczolási jegyzőkönyvet. Addig eszembe se juthatott volna bármi irányban a nyomozás.
De azután se. Hiszen csak ugy tombolt a gyanusitás a védők ellen. Egyelőre föltétlenül a vizsgálat embereire kellett biznunk mindent.
Azonban jött segitség.
November 3-án idegen, ismeretlen férfi jelentkezett irodámban azzal, hogy az eszlári bűnügyben akar velem beszélni s bizalmas értesitést nyujtani. Bejelentették s elfogadtam.
Harmincz éves, de jóval fiatalabbnak látszó férfi volt. Neve Zurányi Kálmán, tisza-löki lakos, gyógyszeres Nyilt, tiszta, értelmes arcz, bizalomkeltő. Rendes szokásom volt ismeretlen emberek arczát, ha dolgom volt velük, jól megfigyelni. Ez ügyben éppen nagy óvatosságra volt szükség. A sajtó erős támadásokat intézett ellenem csaknem naponként. Sokan jöttek hozzám s nem mindig őszinte indulattal. Zurányi arcza, beszéde s egész modora jó hatást gyakorolt rám.
Elmondta, hogy a csonkafűzesi holttestet jól megnézte. Junius 18-án este is s a junius 19-iki fölismerési eljárásnál is. Hivatalos tennivalója nem volt, nem is idézték, csak a tisza-löki uri társasággal ment oda a birói szemlére, melynek a törvények szerint ugy is nyilvánosnak kell lenni.
Elmondta azután, hogy a mikor Szakolczai Julcsa jól megnézte a halottat s határozottan kimondta, hogy az Solymosi Eszter, a királyi alügyész durván rárivallt.
– Hogy mered te azt olyan biztosan állitani?
A tanu először megrezzent a durva szóra, de azután magához tért s daczosan feleselt.
– Hogyne merném, mikor meg kell esküdnöm s jól látom, hogy az.
– Hát tudsz-e valami különös jelet, a miről fölismered?
– Igenis tudok. A mult esztendei Szent Mihálynap táján a tehén rálépett a jobb lábafejére és sebet ejtett rajta; – a forradás nyoma azóta mindig nagyon meglátszott.
Az alügyész odanézett, de nem látta a forradást. Megint rárivallt a lányra.
– Mutasd meg hát a hegedést.
Szakolczai Julcsa közelebb lépett, jól megnézte a holttest jobb lábafejét s ujjával odamutatott egy helyre a lábfejen.
– Itt kell lenni, de nem látszik jól, mert a lábfej tele van iszappal.
A jelenlevők nagyrésze a hangos szóváltás által is vonzatva, odament. Látni akarták a hegedés nyomait. De a holttest nem volt megmosva. Ugy volt, a hogy a vizből s a hogy a sirgödörből kivették. A lábujjak köze s a lábfej felső homoru része be volt vonva a Tisza finom iszapjával.
Zurányi Kálmán nem volt rest. Ott volt kéznél egy bádogkanna, megfogta, a Tisza vizéből telemeritette, odament a halott mellé s a kannát magasra tartva, a vizet lassan a lábfejre csurgatta. S a viz tisztára le is mosta az iszapot.
Bátran szólt megint Szakolczai Julcsa, odamutatva a hegedésre:
– Tessék most megnézni!
Csakugyan ott volt a tehéntaposás okozta hegedés. A jobb láb hüvelykujjának tövében barnás sárga folt s ennek megfelelő részen kisebb mélyedés. Egész biztonsággal lehetett látni, hogy ez jó idővel azelőtt történt erőszakos nyomás vagy ütés okozta sebnek maradványa.
A tanu-lány szavait mindenki hallotta, a sebhelyet mindenki látta. Különösen megnézte minden orvos. Leggondosabban megnézte K. Horváth Géza szigorló orvos s maga Zurányi Kálmán.
Döntő körülmény volt ez. Az orvosok szavára Szücs János tisza-löki fuvaros ujra megmosta a lábfejet csutakkal s az orvosok ujra megnézték a hegedést. S a három orvos a jól látszó sebhelyet egykori kisebb bőrseb maradványának állapitotta meg, de egyuttal maguk között úgy egyeztek meg, hogy az a Szakolczai Julcsa által előadott tehéntaposásnak meg nem felelhet.
Ez volt Zurányi Kálmán közlése.
Első pillanatban hihetetlennek tartottam mindazt, a mit elmondott. Hisz az irtózatos dolog! A szakértők véleménye csak vélemény. Okos vagy bolond, de csupán csak vélemény. Hogy a hegedés eredetéről és természetéről mi az ő véleményük, az az ő dolguk, az itéletmondás úgy se rajtuk áll. De hogy ily tökéletes tanuvallomás után a tanu szavait jegyzőkönyvbe ne vegyék s a szakértők a látleletben a nyilván fölismert s az annyi ember által jól megnézett sebforradást föl ne emlitsék: azt erkölcsi lehetetlenségnek tartottam. Hiszen az ilyen birói és szakértői szemle rosszabb a gyilkosságnál, undoritóbb a méregkeverésnél. Az egész országban zug a felekezeti szenvedély, bomlás fenyegeti a társadalom rendjét, annyi ember sinylődik a börtön fenekén, annyi szegény család életöröme van pusztulóban s ime egy igaz szó, egy igaz lépés jóvátehetne mindent s elejét vehetné annyi igazságtalanságnak, annyi keserüségnek – s azt az igaz szót ki nem ejti, azt az igaz lépést meg nem teszi senki!
Dehogy hihettem én Zurányi szavaiban.
Elővettem az orvosi látleletet. A külvizsgálati rész 15-ik pontjában szóról-szóra ez áll:
»15. Az alvégtagok (magyarán mondva: a lábak) a hátsó részen kékes, szederjes hullafoltokkal festvék, különben épek, régi hegeknek még nyomai se fedezhetők fel.«
Tehát régi hegnek, régi sebforradásnak még nyoma sincs!
Mutattam ezt Zurányi Kálmánnak.
Elmondtam neki, hogy ha annyi ember látta azt a jegyet; ha olyan tökéletes tanu, mint Szakolczai Julcsa, annak alakját és helyét előre megmondta, azután meg is mutatta, sőt még eredetét is elbeszélte: akkor az a vizsgálóbiró s az a négy orvos a világ minden kincseért se merte volna azt a látleletet aláirni.
Zurányi egyszerü férfias komolysággal azt felelte, hogy a dolog ugy igaz, a hogy ő mondotta el.
Kételkedésem meg nem szünt. Kérdeztem:
– Valaki biztatta vagy ugy küldte hozzám?
– Senki. Sőt idejövetelemről nem is tud senki. De nem tudtam megnyugodni azokon, a melyek azóta történtek, hiszen velem együtt mindenki arról volt akkor meggyőződve, hogy a csonkafűzesi holttest csakugyan a szegény eltünt Solymosi Eszter holtteste.
– Hát miért nem jelentkezik kihallgatásra az igazság felderitése végett Bary vizsgálóbiró urnál?
– Nem tehetem. Azon a vidéken nem volna maradásom. Életem se lenne biztos.
Gondosan néztem arczát. Ez az ember vagy háborodott elméjü, vagy pedig nemes lelkü, igaz ember.
Közlésének, ha titkon marad, nem vehettem hasznát, de ha nyilvánosan meg nem teszi, nem is hihettem benne.
– Hát arra kész lenne-e, hogy budapesti biróság előtt eskü alatt tegyen vallomást?
Nem nagy hajlandóságot mutatott. Aggódott jövendője miatt. Figyelmeztettem, hogy e nélkül az ő nemes elhatározása nem sokat ér s lelkének nyugalma különben is csak akkor lehet teljes, ha a becsületes ember egész kötelességét teljesiti.
Beleegyezett.
Siettem Kozma Sándorhoz, a királyi főügyészhez. Közöltem vele Zurányi Kálmán leleplezéseit. Bámult ezeken ő is, de hihetetlennek tartotta ő is. Bizalmasan tanácskoztunk, miként lehetne Zurányit biróság által kihallgattatni.
Nagy aggodalomban volt s oka volt rá.
Mindenki tudta, hogy az ő egyenes és tiszta lelke s az ő nemesen gondolkodó elméje a vérvád lehetőségének még gondolatát is elutasitja magától s hogy a zsidók üldöztetését igazságtalanságnak s a kor szégyenének tekinti. A gyülölködő sajtó e miatt folyton támadta őt. Borzasztó gyanúsitás kerekedett ellene. Megvesztegették a zsidók pénzzel. Ezt suttogták az emberek a kocsmától kezdve a nemzeti kaszinóig s a miniszteri palotákig.
Vagyona nem volt. Ősi birtokát már előbb el kellett adnia. Magas állása miatt a fővárosban lakott s csupán hivatali fizetéséből kellett élnie. Sok gyermeke volt: fiak és leányok. Neje már elhalt s gyermekeinek tökéletes nevelést akart adni. Adott is, de ez nagy költséggel járt, adósságot csinálni pedig nem akart.
Ugy élt, mint szegény kishivatalnok. Kicsiny lakás, régi egyszerü butorok, olcsó ruházkodás, szerény étkezés. A fényüzésnek minden nemétől szigoruan tartózkodott. Se kocsin járás, se fürdőzés, se szinház, se vendégeskedés. Még szivarja is olcsó. Minden költségeskedő társaságot került. Nem tellett semmire, a mi nem mulhatatlanul szükséges volt.
S meg merték gyanusitani!
Néhány barátjának szűkebb körü társaságára szoritkozott. Lelke nagy nemzeti ábrándokkal, ifju korának nagy eszméivel s kötelességének egész érzetével volt tele. Ugy látszott, hogy a gyanusitásokat bölcs nyugalommal türi, de keblében nagy fájdalom háborgott. Hát már a hosszu életén át kiképződött szilárd jellem se lehet ment a gyanusitástól? Állása is megrendült. Kormánykörökben már nyugdijazásáról beszéltek. De voltak keserü pillanatok, a mikor ő is arról gondolkodott, hogy félrevonuljon, otthagyja a közéletet. Nem volt érzékenykedő. Erős férfi volt, a közélet harczaiban száz kisérletnek ellenálló edzett lélekkel. S mégis kicsordult könye, ha nagy ritkán baráti körben szóbajött az undok gyanusitás.
Mindenesetre szokatlan dolog, hogy Zurányit ne a nagy per birósága, hanem budapesti biróság hallgassa ki. Nem törvénytelen, de szokatlan. E miatt támadt a főügyésznek aggodalma.
Végre legyőztük az aggodalmat. Az napon már nem lehetett, de november 4-én korán előterjesztést nyujtottam be hozzá s az eset rövid megjelölésével kértem Zurányi sürgős kihallgatását.
Volt egy kitünő aljárásbiró Budapesten, most már nem is tudom, melyik biróságnál. Neve: Gajzágó Manó. Az ő kezébe jutott az ügy s ő Zurányi Kálmánt november 5-én kihallgatta. Zurányi hit alatt előadta mindazt, a mit nekem elmondott. Csak két lényegtelen dolgot hagyott el. Egyik az, hogy a királyi alügyész durván rárivallt Szakolczai Julcsára s a másik az, hogy a kanna vizzel először ő tisztitotta le a holttest lábát.
Most már hihetővé, vagy legalább sokkal hihetőbbé vált a dolog. Hiszen ha nem igazat beszélt volna: büntetést idéz saját fejére, a mit okos és becsületes emberről föltenni nem lehet.
Kihallgatását nem jelentettem be se a törvényszéknek, se a vizsgálóbiróságnak. Azt gondoltam: tegye ezt a királyi főügyészség. Ő se jelentette be. Ugy fogta föl igen helyesen a dolgot, hogy a kihallgatási jegyzőkönyv csak arra való, hogy annak alapján Zurányi Kálmánt a végtárgyalásra idéztesse tanunak. Végre is az a fontos, a mit a végtárgyaláson a nyilvánosság előtt a keresztkérdésekre fog mondani s a mit nyilvános esküvel erősit meg.
Julius 10-én 1883-ban, a tárgyalás tizenhetedik napján került rá a sor.
Vallomása remek példa arra, miként kell a tanunak előtte lefolyt esetet vagy felbukkanó tüneményt megfigyelni.
Őszinte tanu igen sok van, igaz tanu igen kevés. Mert nem abból áll ám az igaztanuság, hogy a tanu az ő lelkéből s igaz meggyőződéssel adja elő, a mit tud. Ez ugyan szükséges az igaz tanusághoz, de nem elég.
Minden tanu véleményt alkot magának arról, a mit hall, tapint s a mit érzékeivel általában észrevesz. Kétféle véleményt alkot. Az egyik véleményt arra nézve, hogy mit vett észre s mi lehetett az a tünet, a mit észrevett? S a másik véleményt arra nézve, miből áll az eset, a melynek valamelyik tünetét észrevette?
Sok tévedése lehet a tanunak arra nézve, hogy mi az, a mit észrevett. Ajtóbecsapódásnak vagy játékröppentyü robbanásának hangját pisztolylövés hangjának véli s úgy adja elő a biróság előtt. Tömeges verekedésnél Péternek betörik a fejét; a seb olyan, mintha fokossal ejtették volna, a tanu Pál kezében látott fokost s jó lélekkel azt vallja: Pál okozta a sebet. Pedig János okozta egy nagy pinczekulcscsal, melyet azonban a tanu nem látott. Nagy országban évenként százezer tanu esik efféle tévedésbe.
Még végzetesebb s gyakoribb a tanu másnemü tévedése, a mikor magáról az esetről s annak miként történt lefolyásáról alkot magának előre véleményt.
Egy-egy baleset vagy bűnös cselekmény rendesen több részletből áll. Valaki meghal mérgezés miatt. Önkényt vette-e be a mérget vagy orvul más adta be neki: ez a kérdés. Mi volt a méreg? Mikor, hol és ki készitette? Miként jutott a méreg a halott házába, kezébe vagy közelébe. Kiről mit beszélt halála előtt a halott? Kire haragudott? Kitől félt? Ki mit beszélt azok közül, – kik közelében voltak? Kinek volt haszna halálából? Igazán mérgezés okozta-e a halált? Az a méreg okozta-e, a melyet a halott közelében vagy közelállói birtokában találtak? Mily helyzetben találták a holttestet?
Száz kérdés, húsz tanu, ezer kisebb-nagyobb tünet. A tanuk tudják már, vagy előre véleményt alkotnak maguknak arról, hogy mi történt. S minden tünetet, melyet észrevettek, ugy adnak elő, hogy teljesen összevágjon azzal az esettel, a melyről szentül hiszik, hogy ugy történt, a mint ők gondolják. Tehát nem a nyers, száraz tünetet adják elő, hanem azt szinte öntudatlanul átalakitják úgy, hogy tanuskodásuk iránya egyetlen pontba jőjjön össze és csupán csak azt az esetet világitsa meg, melyet ők maguknak előre elgondoltak.
Jó lélekkel vallanak, teljes meggyőződésük szerint vallanak s mégis hamisan vallanak. S a szakértők még gyakrabban, még súlyosabban tévednek, mint a tanuk.
Zurányi tanuskodása csodálatraméltó.
Félig hivatalos, félig önkénytes jelenlevő volt a csonkafűzesi holttest mellett s maga egyedül több tünetet vett észre a holttesten, mint valamennyi szolgabiró, vizsgálóbiró, pandur, tanu, szakértő összevéve.
Gondosan megnézte a halott orrát, orrczimpáit. Az orr le volt lapulva s elferdülve. Nem volt természetes állásában. Horváth Géza orvos kiigazitotta, fölpeczkelte, hogy Solymosi Eszter ismerősei esetleg jobban ráismerjenek.
Megnézte fogait. A felsők rendesen állottak, az alsók közül hat fog kissé rendetlenül nőtt, egymásra dült.
Lehunyt szemeit figyelmesen felnyitotta s azok szivárványának szinét tüzetesen meg akarta határozni.
Megnézte a szempillák szőreit. A felsők lemállottak, az alsókból csak ötöt talált, a többit nem találta.
Az emlőkről határozottan látta, hogy azok teljesen fejletlenek. Semmi domborodásuk nincs.
Gondosan méregette elméjében, mennyi idős lehetett a lányka? Lehetett 14 éves, ennek elég fejlett. De lehetett 17 éves is, csakhogy ilyen korunak fejletlen.
Megvizsgálta a halott kezére kötött kendőben levő sárga papirost s a kendőn levő föstékmaradványokat. Ezekből kis mennyiséget össze is gyüjtött s hazavitt Tisza-Lökre. Másnap a királyi alügyész elkérte tőle s azóta a fösték szőrén-szálán elveszett.
A tehéntaposás okozta sebnek forradását, mint döntő fontosságu tünetet különös gonddal figyelte meg. Megnézte – mint mondotta – húszszor is. Lerajzolta magának szabatosan. Nagyobb volt egy akkori ezüstforintosnál. Kissé tojásdad alaku s a hüvelykujj tövétől a harmadik ujj tövéig nyult. El tudta mondani szinét, széleinek s közepének minőségét.
Kulcsos kérdéseket intéztek hozzá az elnök, a védők, az egyetemi hires tudós tanárok. A mit jól megnézett; arról megmondta: igy volt. A mit nem nézett meg jól, arról is megmondta: erre nem tudok felelni, mert ezt nem néztem meg jól.
Szakolczai Julcsa döntő vallomásáról épp oly tisztán tanuskodott, mint a hogy előttem elbeszélte. Még uj jellemző részlet is jutott eszébe.
A lányra igy rivalltak rá:
– Hogy mered te Solymosi Eszternek állitani a halottat, holott azt se tudod, hogy fiu-e vagy lány?
A halott meztelenen feküdt ott, ágyéka kis rongygyal letakarva; feje kopasz s domboru, mellén a női emlőknek semmi nyoma. Szinte jogosan mondhatták Szakolczai Julcsának, hogy nem tudhatja: fiu-e vagy lány a halott.
De Szakolczai Julcsa jól megnézte a jobb lábfejét s az ott levő hegedést s nyugodtan felelte:
– Megesküszöm az élő Istenre, hogy szegény Solymosi Eszter ez a halott!
Az elnök, a nagy közönség, a titkos tanács tagjai, a vármegyeház urai s a csonkafűzesi szakértő orvosok csak ugy hüledeztek Zurányi Kálmán rettentő leleplezéseire. Kirivó szakadásokat okozott ez a tanu a vizsgálat szövevényén. S a szakadásokon át tisztán lehetett látni az igazságot.
Az igazság pedig abból állott, hogy az eltünt lányka sértetlen ép testtel jutott a Tiszába s az enyészet által megroncsolt teteme junius 18-án bukkant föl a folyam árjaiból. Élete utolsó napján viselt ruhája ott volt a tetemen s élő testének különös jegyét a lábfejen megmutatta Szakolczai Julcsa.
Mit kellett volna most tenni a vizsgálóbirónak?
Kötelessége tiszta volt. Csak birói feladatáról nem volt szabad megfeledkeznie. Csak a józan ész ösvényéről nem volt szabad letérnie.
Első kötelessége volt Szakolczai Julcsa vallomását jegyzőkönyvben pontosan felirni.
– Ezt elmulasztotta.
Második kötelessége volt a lábfejen talált különös jegyet alakja és minősége szerint a birói szemlejegyzőkönyvben leirni, akármit beszélnek egyébként az orvosi szakértők. – Ezt is elmulasztotta, sőt megengedte, hogy az orvosok azt vegyék irásba, hogy a holttest lábán semmiféle egykori hegedésnek semmi nyoma.
Különös kötelessége volt kikutatni, hogy mikor és mily körülmények közt taposta meg a tehén Solymosi Eszter lábát? Eszter 1881. évi szeptemberben és októberben Olajos Bálintnénál szolgált Szilvássyné urnő tanyáján. Ott történt a tehéntaposás. A lányka napokon át sántitott s lábafeje be volt kötve s árnika-gyökérrel házilag gyógyitva. Az összes tanyabeliek tudtak az esetről. Olajos Bálintné éppen mindent tudott. Akadt volna tiz tanu is. – Mind e dolgok kipuhatolását megfoghatatlan módon elmulasztották.
Kötelessége lett volna a holttest keze csuklóján kendőbe kötött sárga csomagoló papirost s a Zurányi által gyüjtött föstékmaradványokat megőrizni s Kohlmájer boltosnak megmutatni. Kohlmájer majd megmondta volna, hogy im e festéket e papirba takarva adta április 1-én Solymosi Eszternek. – Mindezt a vizsgálat elmulasztotta, sőt mind a sárga papiros, mind a festék a biróság eljárása közben kézen-közön szőrén-szálán elveszett.
Szabad volt ezeknek elveszni?
Hiszen ezek anyagok, külső tárgyak, száz tanu vallomásánál s ezer szakértő véleményénél fontosabb dolgok. Ezek minémüségét se eltagadni, se elvéleményezni nem lehet.
Ott volt Csonkafűzesen junius 19-én egy eszlári gyerek, Solymosi Eszternek jó ismerője, játszó pajtása, szegről-végről rokona is. Mikor a tetemet mérték: a gyerek előállott a gyerekész ős igazságösztönével s kijelentette, hogy Eszter olyan magas volt, mint ő, összemérkőztek elégszer. Nosza nyomban megmérték a gyereket s ime oly magasnak találták, mint a holttetemet.
A vizsgálóbiró ezt se vette jegyzőkönyvbe. Ezt is eltitkolta a vizsgálat. Pedig a többi mellett ez is igen fontos körülmény. A gyereknek még nevét se jegyezték föl.
A vizsgálat föl az országos szakértőig kutatgatta a sárkányvér nevü gyánta természetét, – egész birói küldöttséggel járt az után, hogy mit álmodott a varjulaposi csárdás szolgálója, mikor éjjel a kocsishoz bement az istállóba, – tanuk egész seregét hallgatta ki arról, miként álmodta meg Tóth Borcsa, hogy őt édes alvása közben megmérték a zsidók, – az abauji Garádicsos csárda szolgálójának fecsegésére egész csapat biró és tanu lett mozgósitva: ezek ostobaságok voltak, ezekre a mindenható állam birói figyelmét ki kellett terjeszteni. De az egyszerü, józan, természetes dolgok, tünetek és tárgyak megállapitását el kellett mulasztani, nehogy az igazság nyomban kiderüljön.
Mert káprázat és rögeszme hatalma nehezedett a vizsgálóbiró és titkos tanács lelkére. S a hatalom sulya alól nem tudtak szabadulni. És elfogta őket a bizonykodás szenvedélye is. Vak ez a szenvedély, mert az emberi hiuságból nő ki s azzal táplálkozik. Ha már egyszer felállitották a vérvádat s annyi embert löktek miatta a börtönbe, hát ők most már ebből törik-szakad nem engednek. Mit szólna a világ, ha kitudódnék, hogy ők a vizsgálat első lépésénél már elbódultak s mint ittas ember a ködben, azóta mindig téves uton jártak? Inkább előre, csak tovább-tovább a téves uton!
II.
(Zurányi vallomásának igazolása. – Az orvosok is beismernek valamit. – Súlyos mulasztásuk. – A szakértő sohase vallja be, hogy valamihez nem ért. – Szakolczai Julcsa az itélőbiróság előtt. – A hazugság. – Olajos Bálintné és Solymosi Gáborné igazolják a tehéntaposást. – Szücs János paraszt, a remek tanu.)
Azonban Zurányi tanuskodása oly döntő fontosságu, hogy e tanuskodás belső értékét minden oldalról meg kell vizsgálnunk. Lehet-e kétség e tanuság belső igazsága fölött? Vajjon mit szól hát ehhez a többi tanu?
Erkölcsi értéke alig lehet amaz orvosok nyilatkozatának, a kik a birói szemlén s a holttest bonczolásán közreműködtek. Ők Zurányi Kálmán tanuságának benső valóságát el nem ismerhetik. Ha elismernék, sulyos büntettbe, hamis tanuságba keverednének önkénytesen, mert akkor el kellene ismerniök, hogy látleletük a döntő pontban hamis volt. De azért nekik is joguk van e kérdésben nyilatkozni, őket is meg kellett erre nézve kérdeznünk.
Trajtler Soma orvostudor volt a vezető orvos. Őt észrevehető izgatottságba hozta julius 10-én Zurányi leleplezése. Bent volt a tárgyaló teremben a közönség közt ő is s mindent hallott. Már julius 10 én sietett felszólalni s kijelenteni, hogy Szakolczai Julcsa tanuskodását ő is hallotta, de a mikor a tetem lábait megmosták: azokon sebforradás jelét senki se látta a világon. Ez csak ugy félvállról tett odavető nyilatkozata volt julius 10-én, de később 13-án annyit beismert, hogy a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen talált ugyan valami jelet, de nem találta fontosnak és semmi esetre se tehéntaposásból eredett hegedésnek. Ezért nem emlitette föl a látleletben.
Ily módon nyilatkozott Kiss Jenő orvostudor is.
K. Horváth László sebész és fia K. Horváth Géza szigorló orvos már másként beszél. Az egyik öreg ember, az orvosi és sebészeti tudományokat az 1830-as években hallgatta s azóta falun lakva az élettan és orvostan azóta földeritett titkaiba nem igen hatolt be. – A másik fiatal ember ugyan, 31 éves, de már rég elhagyta az egyetemet s évek óta mezei gazda. A tudománynak csak töredékeit s műszavait ismeri.
Azonban vallomásukat nem ez teszi kétséges értéküvé. Hanem elfogultságuk s az a rögzött ösztönük, hogy nekik semmire másra ügyelniök nem szabad, csak arra hogy látleletüket megvédelmezzék s magukat is, társaikat is megóvják minden kérdésben a tévedés lehetőségének látszatától is. Jóhiszemü tanuk, de veszedelmesek. Bizonykodók. Azért, hogy nekik legyen igazuk: feláldoznak minden igazságot.
Ők is határozottan emlékeznek Szakolczai Julcsa vallomására, de azt állitják, hogy a mikor a tetem lábát először megmosták, látszott ugyan a jel a lábon, de mikor másodszor is még jobban megmosták: a jel lassanként eltünt, ugyannyira, hogy a mikor a tetemet Eszlárra bevitték s ott kézzel, ruhával és szalmacsutakkal ujra lemosták: a jelnek szine is, körvonalai is teljesen megsemmisültek.
Olajos Bálintnét is kihallgatták a nyilvános tárgyaláson julius 7-én. Tele volt a vérvád hitével is, a megfélemlités nyomai is meglátszottak minden szaván s kegyetlenül óvakodott ő is, nehogy egyetlen szava is a vádlottak javára irányuljon: mind a mellett némi sikerrel járt az a törekvésünk, hogy a tehéntaposás történetét előttünk felvilágositsa.
Nála szolgált Solymosi Eszter, nála taposta meg lábát a tehén.
Mikor? E kérdésre nem tudott biztosan felelni. Csak azt mondta: az eset után még három hónapig volt nála Eszter. Az 1881. évi deczember 31-én hagyta el nála a szolgálatot, tehát a tehéntaposás csakugyan a Szent Mihálynap körüli időre esik. Szakolczai Julcsa jól emlékezett ez időpontra.
A tehén Eszternek mezitelen lábára lépett. Jókora területen leszaggatta a bőrt. Három hétig fájt a lányka sebje. Nem feküdt vele, csak bekötötte s ugy sántikált. Orvos nem látta a tanyán, csak utilapuval s efféle házi szerekkel gyógyitották. Genyedésbe nem ment a seb s egy hét mulva már behegedt, de vörös és dagadt volt még ezentul két hétig s egyuttal fájdalmas is.
Ennyit lehetett a seb természetéről Olajos Bálintné tanuskodásából kivenni. De azt is mondta, hogy gyógyulás után a sebnek semmi látható jele nem maradt.
Ebben nincs igaza. Nemcsak orvos tudja, hanem minden ép szemü és ép eszü felnőtt ember tudja, hogy olyan szakitott sebnek, mely a bőrt elroncsolja s mely 13 és fél éves tisztavérü, egészséges gyermeknél három hétig fájdalommal jár s még behegedés után is két héten át vörös, dagadt és érzékeny, megmarad a nyoma rendszerint hosszabb ideig, gyakran egész életen át.
Szakolczai Julcsa jól ösmerte a hegedés alakját. Volt alkalma jól ismerni, minthogy Olajos Bálintnénál, mint igen közeli rokonánál, gyakorta megfordult. Olajos Bálintné ugyanis családi nevén Szakolczai Erzsébet volt Julcsának vérbeli közel rokona. Szücs János tanu ugy adja elő a dolgot, hogy a mikor Szakolczai Julcsát felszólitotta a vizsgálóbiróság, hogy nézze jól meg a halottat: ez a Solymosi Eszter-e: a tanulány odalépett a halotthoz, jól megnézte s azt mondotta:
– Ha a lábán megvan a jegy, ez a Solymosi Eszter.
Ekkor a halott lábáról az iszapot lemosták, a jegy kitünt, a lány jól megnézte s egész határozottan azt mondta:
– Ez az!
S ezután beszélte el a jegy eredetét, történetét.
A jegyet szine és alakja szerint teljesen fölismerte tehát Szakolczai Julcsa is, Zurányi Kálmán is, Szücs János is.
Hogy a szakértő orvosok a jegyet nem tehéntaposásból eredett sebforradás maradványának tartották: erre alaki joguk megvolt. Csupán alaki joguk. Hiszen, hogy valamely tünetről mi a véleményük: az az ő dolguk. Kötelesek saját véleményüket terjeszteni a biróság elé. Hogy aztán az a vélemény lehet helytelen, lehet tökéletesen alaptalan s ellenkezhetik a tárgyi igazsággal: arról ők nem tehetnek. Ennek oka vagy a tudomány hézagossága, vagy az elme-erő kicsinysége, vagy a megfigyelés gyöngesége. Nagyon sok szakértő nagyon gyakran belesik ebbe a szerencsétlenségbe.
De már ahhoz nem volt joguk, hogy a mikor Szakolczai Julcsa rámutatott a különös jegyre: ennek fölemlitését s leirását elmulaszszák. Hiszen a látlelet nem azért szükséges, hogy csak a szakértőnek lehessen véleménye. A lelkiismeretes biró a jogviszályok legtöbb esetében ugy se veheti figyelembe a szakértői véleményt. Csupán a véleményt nem is szabad itéletben alapul vennie. De a látlelet adatai igen is fontosak mindenkor.
Egyébként is csodálatos volt a csonkafűzesi holttest birói és orvosi vizsgálata.
Ha az élő ember bőrén egykor seb volt, mely a bőr felső kérgét is, de magát az irhabőrt is elroncsolja: a gyógyulás után annak jegye megmarad. A jegynek alakja különbözik a szerint, a mint a roncsolást külső metszés, szurás, lövés, vagy zúzódás okozta s némileg különbözik még a szerint is, a mint a belülről jövő fakadás okozta. Ha a forradás nyoma a teljes gyógyulás után is megmarad: bizony az rendszerint hosszu ideig megmarad. Nagy Napoleon testén is találtak, mikor meghalt, egykori sebesülésből származott hegedési jegyeket. E jegyek némelyike kisebb, másika nagyobb volt. Találtak olyat is, a melyről soha senki nem tudott semmit s a melynek történetét soha se tudták kipuhatolni. Az ily hegedési jegy a holttestnek különös jele, melyről a jegy ismerői kétségtelen biztossággal föl tudják ismerni a halottat. És csakis azok tudják, ha a holttest nagy rothadásban van, ha sokáig állt vizben, ha puffad s arczának minden vonása elvesztette már régi alakját és szinét és ha meztelenen teszik oda a tanuk elé.
A tehéntaposás különös alaku hegedési jegyet hagy maga után, mert a tehén patájának, mely a zuzódást okozta, különös alakja van. A hogy Szakolczai Julcsa megmutatta s a hogy Zurányi Kálmán lerajzolta a hegedési jegy alakját: már maga az alak utalt arra, hogy az csak afféle sértésből származott, a minőt tehénpata vagy hozzá hasonló test külső erőszakkal okozhat.
Mindezt összevéve Solymosi Eszter meztelen testének éppen e hegedési jegy volt különös ismertető jele. A holttestet Csonkafűzesnél fölismerte ugyan öt rokona, ugymint Lóczi János, Solymosi János, Jakab János, Juhász József és Juhász Andrásné, de mindezek tanusága eltörpült Szakolczai Julcsa tanusága mellett. Mert különös ismertető jelre, a minő csak Eszter testén lehetett, egyik se tudott rámutatni, csupán csak Szakolczai Julcsa.
Tárgyilag csak ő az igazi tanu.
Az egész vizsgálatnak az a legnagyobb bűne, hogy az ő tanuságát részletesen meg nem örökitette. Minden további bolondság ebből származott.
Még az is, a hogy a vizsgálóbiró a hegedési jegy megállapitásához az orvosi szakértőket oda eresztette s nekik abban szerepet és befolyást engedett.
Elvégre a faluhelyen minden nap előforduló és szemmel látható hegedési jegyeket felismerni szakértőre éppen nincs szükség. A falusi sült paraszt, az utolsó bivalyos legény is csak oly biztosan fölismeri azt, mint a világnak legelső nagyhirü szakértői összevéve. Sőt bármily furcsán hangzik felfogásom, az ép szemü és józan eszü nyers paraszt tanuskodása az igazságszolgáltatás czéljaira sokkal jobb és sokkal többet ér, mint a szakértők minden tudománya.
A szakértő okoskodik, egybevet, összehasonlit, elmélkedik, magyaráz s a lehetőségek millió esetlege közt futkároz. S minthogy mindenről van véleménye s megvan alaki joga, hogy véleményét kimondja: ennélfogva akként lép föl az emberek előtt s ugy áll a felek s birák elé, mint a ki mindentudó.
Negyven év óta vagyok innen-onnan a gyakorlati jogélet embere s rendszerint elég gondos figyelemmel kisértem az életnek hozzám közel mozgó tüneményeit, de még olyan szakértővel nem találkoztam, a ki a biró s a fél előtt férfias komolysággal kijelentette volna: ez s ez ügyben nincs véleményem, mert e s e kérdésekre tudásom nem elég.
Ilyen szakértőt én nem láttam.
A józan eszü, tanulatlan paraszt pedig odaáll a biró elé s a kérdésekre azt mondja: ezt tudom és igy van, igy történt; – vagy azt mondja: ezt nem tudom, nem láttam, nem hallottam. S ez az igaz tanuság. S az ily tanu is nyomban sulyos tévedésbe eshetik, mihelyt a szakértő elmebeli működésének mezejére tér át s véleményt kezd magának alakitani s azt másokkal közölni akarja.
A korszerü igazságszolgáltatás szakértők nélkül el nem lehet. Szövevényessé lett már a társadalom életének s az emberek működésének minden része. De a jog minden komoly barátja óvakodjék attól, hogy a szakértőknek tág szerepkört nyisson. Hogy minden jogi viszály az igazságszolgáltatás mezején a jog és igazság uralmával nyerjen megoldást: ahhoz csak jó biróra és becsületes ügyvédre van szükség, de minél kevesebb szakértőre. Az egészséges birói elmét gyámság alá helyezni nem szabad. A röst birói elmének pedig nem szabad módot nyujtani arra, hogy az igazságszolgáltatást hanyagul rábizza a szakértőre.
A nyilvános tárgyaláson 1883-ik évi julius 7-én Szakolczai Julcsát is kihallgatták. Szomoruságot okozott nekem az a félénkség, az az ingadozás, az az össze-vissza való beszéd, a melylyel a vallomás alól ki akart bujni.
Meg volt törve igazságérzetének minden erélye és bátorsága. A titkos tanács a községi biró Farkas Gábor segitségével kegyetlenül el tudta egy év alatt késziteni az eszlári tanukat.
Minden fölismerési tanu azzal jött a biróság elé, hogy a csonkafűzesi halott nem lehetett Eszter, mert Eszternek fekete-barna szeme volt, a csonkafűzesi halottnak pedig kék szeme volt. S azután a csonkafűzesi halottnak görvélyes forradás volt a nyakán, Eszter nyaka pedig tiszta volt.
Mint a karikacsapás: oly egy nyomon járt a tanuk nyelve a két ok körül.
Pedig egyik se volt igaz. Az orvosi látleletet mind a kettőre nézve el lehetett fogadni, mert maguk az orvosok s Zurányi Kálmán és Szücs János tanuk is tökéletes határozottsággal bizonyitották, hogy a holttestnek fekete volt a szeme, nyakán pedig semmiféle forradásnak nem volt nyoma.
Azután a tanuk közt 1882-ik évi junius 19-én és 20-án egyetlen egy se akadt, a ki a holttest szemét kéknek látta s a nyakon levő forradást észrevette volna. Egy év mulva pedig a nyilvános tárgyaláson valamennyi tanu erről beszélt.
Igaz, hogy 1882 junius 19-én is akadt egy tanu, Jakab János nevü, a ki Solymosi Eszternek tartotta a holttestet, egyebek közt azért is, mert ennek is éppen olyan kék szeme van, mint Eszternek volt. S a mikor arra figyelmeztették, hogy hiszen Eszternek fekete szeme volt, csak azt felelte: éppen olyan volt, mint ennek a halottnak, ő ezt tartja kéknek.
Ez egyéni tévedés.
S ha csak egy-két eszlári tanu akadt, a ki egy évi képzelődés s magarábirás után kék szemről s görvélyes forradásról beszél: még ezt is elfogadtam volna képzelgésszülte tévedésnek.
De valamennyi igy beszélt. A mi azt bizonyitja, hogy a tanuk összebeszéltek előre és pedig egybehangzó feleletre beszéltek össze. Rátanitotta őket valaki.
Csakhogy ily kiáltó valótlanságra erkölcsi erőszak nélkül egész tömeg embert megtanitani nem lehet. S ez az erkölcsi erőszak meglátszott nyomaiban Szakolczai Julcsán is.
Volt egy felnőtt hajadon lány Eszláron, a kit az apja halálra keresett s agyon akart ütni azért, mert vallomása a zsidókra kedvező is lehetett volna. A biróságnak kellett beavatkozni s a lányt apjától megmenteni.
Szinte megérthettük, miért látszott Szakolczai Julcsán a megfélemlités nyoma is.
Azt nyiltan bevallotta, hogy Csonkafűzesnél a tetemben fölismerte Solymosi Esztert, de mentegetődzött e nagy vétke ellen.
Három mentséget hozott fel.
Egyik mentsége az volt, hogy a faluban is, Csonkafűzesnél is mindenki Eszternek mondta a halottat, hát ennélfogva ő is csak annak mondta.
Másik mentsége az volt: »Buta fejjel mondtam, nem jól cselekedtem!«
A harmadik mentsége az volt, hogy félt és reszketett a holttetem látásától, hát ijedtében csak rámondta, hogy ez a szegény Solymosi Eszter holtteste.
Mind e mentségek üres volta nyomban kitünt.
Mert az ép lelket nyomorékké tenni nem lehet s a fiatal szivben az igazság érzetéből mindig marad annyi, a mennyi elég arra, hogy az emberek észrevegyék.
A lány hazudott, mikor a birósággal el akarta hitetni, hogy ő nem emlékszik semmire. Hazudott, mikor azt mondta, hogy a Csonkafűzesben csak buta fejjel beszélt. És hazudott, mikor azt mondta: félt a holttetemtől. Hiszen jól hallották a tanuk, minő bátran feleselt a királyi alügyészszel.
De a mig hazudott: nem mert a szemünk közé nézni. Szine minduntalan változott, kezének nem találta helyét, szemei a földön tétováztak, beszéde akadozott.
A hazugság, ha komoly ügyben nyilvánul, undoritó. A hazug ember erőlködése ugy fel tudja háboritani az embert. A gyermek hazudozása még fájdalmat is okoz.
De édes tünet az, mikor olyan fiatalt látunk, ki valamely külső hatalom nyomása alatt minden áron hazudni akar, – de arra semmi áron se képes. A ki minden szavával mozdulatával és pillantásával elárulja, hogy most hazudik; – megmondhatná az igazságot, de nem teheti s annak legyen esze, a ki hallgatja.
Ilyen tünet volt ott a biróság és nagy közönség előtt Szakolczai Julcsa. A közönség zsidógyülölő volt, ez a lány a szája ize szerint beszélt, de annak a közönségnek még se volt benne gyönyörüsége.
Nem is lehetett.
Mert a kihallgatás rendén szelid kérdéseinkre lassankint mégis teljes határozottsággal mondta el, hogy a forradás jegyét csakugyan látta a halott lábán, sőt kérdésünkre a saját lábán szemlélhetőleg is megmutatta, hol volt és mekkora volt a jegy. A hüvelykujj tövétől kezdődve terjedt a második és harmadik ujj tövéig.
Tehát éppen ugy, a mint Zurányi Kálmán lerajzolta s julius 10 én a biróság előtt élőszóval is elmondta.
S a lány már teljes nyugodtsággal nézett szemünk közé s hangja se tétovázott tovább, a mint e vallomásával lelkéről a sulyos terhet ledobhatta.
Még egy tanu maradt a vérvád terjesztői közt, a ki nyilatkozott a tehéntaposásról. Ez Solymosi Gáborné özvegy asszony volt, Eszternek nagynénje, Solymosi Jánosnénak testvérje. Ő is látta az eleven sebet. A lány lábának bőre volt – ő szerinte – lezuzva s a seb csunya volt.
Csunya seb alatt a köznép nem egyszerü sérülést vagy horzsolást szokott érteni.
Nagyon érdekes és nagyon fontos Szücs János tanuskodása. Ez az a remek tanu, a kiről már egyszer hosszasabban szólottam.
Nem véletlenül látta a halottat. Nem a kiváncsiság vezette közelébe se junius 18-án este, se 19-én napközben. Fuvarban szállitotta oda a hivatalos urakat, birói megbizásból kezelte, emelgette, mosta s temette a halottat, – tehát teljesen jogos és törvényes uton jutott ahhoz az alkalomhoz, hogy azt jól megszemlélhesse.
Gyanusitották őt is, mint mindenkit, a ki nem a vizsgálóbiró és titkos tanács tetszése szerint beszélt. De a gyanusitás csak üres szavakból állott s azt könnyen elháritotta magáról.
Tanuságát éles, gondos, mély megfigyelése és szabatos beszéde teszi remekké. Az orvosi szakértőknek is óriási anyagot nyujthatott az ő beszéde. Ha a holttest szőrén-szálán eltünt, elveszett volna: az orvosi szakértők csupán az ő megfigyelése alapján is kitünő véleményt alkothattak volna maguknak az eltünt leány koráról, termetéről, nagyságáról, rothadási állapotáról s különös ismertető jeléről.
Emlékezett arra, hogy K. Horváth Géza s mind az urak maguk közt az ő füle hallatára azt beszélték, hogy bizony nem más az a halott, mint Solymosi Eszter.
Gondosan megnézte a halott szemeit és nyakát. A szemek feketék voltak, a nyakon semmi forradásnak jele nem volt.
A termetet felfuvódottnak látta. Több vizi holttestet látott már életében. Legközelebb a tokaji zsidó lánynak Tisza-Lök alatt felbukkant holttestét is, de saját édes fiáét is, ki a Tiszába fult. Biztosan meg tudja különböztetni, melyik a termetes, melyik a kövér, melyik a felfuvódott test.
Gyönyörüen indokolta, hogy miért véli fiatal leány holttestének a csonkafűzesit.
Összehasonlitotta magában a tokaji zsidó lányéval. Ez 18 éves életkoru volt.
– Fiatalabbnak néztem, ugymond, a csonkafűzesi halottat, mint a tisza-lökit.
Megnézte az emlőket mind a kettőnél. A tisza-löki halotté ki volt domborodva, ki volt fejlődve; – a csonkafűzesi halotton a domborodásnak semmi nyoma. Az emlőbimbók kicsinyek s a bimbók udvara még teljesen hiányzik. Az udvarnak semmi látható nyoma.
Teljesen összevág e nyilatkozattal egy csomó eszlári tanúnak vallomása. A fölött nem beszéltek a tanuk össze, hogy a csonkafűzesi halott emlőiről mit beszéljenek. A bimbót mind kicsinynek mondta, – udvart és domborodást egyik se látott.
Pedig a test eme részei szembetünők, a fölismerési tanuk ezeket meg szokták nézni s nem szokták elfeledni.
De összevág e remek tanu észlelése Zurányi Kálmánéval is. Ez is egészen »fejletlen«-nek látta az emlőket s föl se tünt neki, hogy a négy szemlélő orvos is, a mikor irónnal jegyezte a látlelet adatait, az emlőkről azt jegyezte föl: »fejletlenek«. De nagyon feltünt neki azután, mikor napok mulva meglátta a hivatalos látleletet s ebben e szavakat találta:
– Emlők elsoványodottak.
Minő óriási az élettani különbség a »fejletlen« emlő és az »elsoványodott« emlő között! Hiszen elsoványodott emlője százesztendős aggnőnek is lehet, a fejletlen emlő pedig csak gyereklány különös sajátsága.
Józan eszü és éles szemü paraszt sohase eshetett volna ily durva tévedésbe!
Bámulatos gondossággal vizsgálta meg Szücs János a holttest balkeze csuklójára kötött kendőt s annak tartalmát is. A biróság előtt egy kendővel szemléltetőleg mutatta meg: minő volt a kötés. A sárga papirost is megnézte. Az elázott volt.
A fösték nem volt elázva. Jérczetojás nagyságu, még összeálló tömegben volt. Hogy ily nagyságu és fontosságu ugynevezett »bűnjel« a vizsgálóbiró s annyi szakértő szemeláttára elveszhetett!
Furcsa ez!
A tehéntaposás-okozta nyom se kerülhette el az ő éles szemét.
Elmondotta, hol vették az öntöző kannát. Magamnak is feltünt, miként s honnan juthatott oly elhagyatott helyre, mint a Csonkafüzes, a birói szemléhez az öntözőkanna. Ám Szücs János tudta, hogy talált holttesthez mennek, azt esetleg meg kell mosni, oda tehát vizmerő-edény kell, kért hát utközben ő dohányültetvényesektől öntözőkannát. Igaz, hogy a szolgabirónak is eszébe jutott ez.
Többen öntözték és mosták a holttestet. Ő is, Zurányi is, különösen K. Horváth Géza is. Mosták kézzel, rongygyal, szalmacsutakkal is.
Mikor a lábfejről letisztitották az iszapot: nyilván kitünt a sebforradás nyoma.
Ő csak akkor vette észre s akkor nézte meg jól, mikor a lány Szakolczai Julcsa odamutatott:
– Ez az a forradás!
A jegy nem egészen kerek volt. Kissé hosszukás. Sötétebb szinü volt ott a bőr, mint másutt, de nem egyszinü. Az öreg lábujj felett volt a jegy.
Hosszasan néznie nem engedték az urak. A mint a lány megmutatta: őt onnan rögtön elparancsolták az urak. Ne nézze, ne bámulja azt a forradásos jegyet, Solymosi Eszter testének e különös jelét.
Miért cselekedték ezt az urak? Hiszen a vizsgálat érdeke, az igazság kideritése azt követelte, hogy azt a jelet minél több tanu lássa s élő világ biztosan tudja. Hiszen igy nyomban vége lett volna az egész vérvád czimü hajszának.
Szücs János alkalmatlan tanunak látszott.
Más kellemetlensége is volt.
Ő öltötte le a holttestről a ruhadarabokat. Minden darabnak jól megnézte szövését, szabását, föstéseit.
Mikor a holttest mellől elparancsolták: félreállott negyven-ötven lépésnyi távolságra. Ott találkozott Solymosi Jánosnéval, a bánkodó anyával. Egy kendőt lát nála, mely ugyanazon szövésü és föstésü, mint a minőt a halotton látott. A szegény anyát figyelmezteti erre a fontos körülményre.
Vétett ezzel?
Dehogy vétett. Egészen rendes, természetes emberi dolgot művelt. Sőt annak is igaza volna, a ki azt mondaná, hogy tisztes kötelességet teljesitett.
Ám a királyi alügyész meghallotta szavait. S mértéktelen düh támadt benne. Oda ment Szücs Jánoshoz s azt mondta neki rivalgó hangon:
– Takarodjál innen vén gazember, mert felruglak!
Ez a királyi alügyész volt: Egressi Nagy László. Nem rosszlelkü ember, hanem olyan, a minőt a magyar nyelv hóbortosnak nevez. Nyers, ötletes, gunyolódó, hirtelen fellobbanó, a társadalmi érintkezés finomságaival semmit nem törődve, falusi ösztönökkel teljes. A vérvád hitében lelke fenekéig elfogult. Dühbe hozta az, hogy az a mezei paraszt mindent lát, mindent jól megnéz, mindent tudni akar.
Szücs János elképedt erre a durva támadásra. Ő a maga együgyü, de természetes tiszta eszével azt gondolta, hogy a hol az ember szeme és keze dolgozik, ott legyen az esze is egészen s a mit tapasztal: azt jegyezze meg jól az ő lelkében. Ugy hitte, igy készül az igazságszolgáltatás.
Nem hagyott magával paczkázni. Odament kocsijához, lovaihoz s kezdte lovait fölszerszámozni.
– Itt nem maradok az istennek se. A helyett, hogy megköszönnék a munkát, még összeszidnak az urak.
Indulni akart hazafelé.
A panduroknak volt több eszük. Hozzámentek, megkérlelték, szép szóval ott marasztalták. A királyi alügyész is meggondolta a dolgot s nem bántotta tovább.
Igy maradt ott ez a nagy tanu tovább is a holttest közelében. Igy segitett tovább a holttestet becsomagolni, s még e nap estéjén Tisza-Eszlárra szállitani.
Most egy pillanatra vissza kell térnem K. Horváth László és K. Horváth Géza szavaira.
Bőséges beszédükből az tünt ki, hogy a mikor a holttest lábát az iszaptól leöblintéssel megtisztitották: a tehéntaposás jegyét ők is látták, vagy legalább valami foltot a Szakolczai Julcsa által mutatott helyen ők is vettek észre. De a mint azt a helyet jobban megmosták s rongygyal is ledörzsölték: a folt elmosódott. A mikor pedig részint a Csonkafűzesben, részint Tisza-Eszláron szalmacsutakkal is ledörzsölték: minden nyom tökéletesen elenyészett.
Ebben igazuk lehetett.
A holttest régen a vizben volt már s a vizben való rothadásnak nagy fokáig jutott el. A körmök már leváltak, a hajzat kimállott és részben letöredezett, a bőrnek felső rétege, az ugynevezett felhám lefoszlott, sok helyen az irhabőr is foszladozott. Egészen természetes tehát, hogy a sokszoros dörzsölésre az egykori sebforradásnak legalább szine elenyészett, sőt még több is elenyészhetett, mint a szine. A hegedés határvonalán némi kis emelkedés is lehetett ott, a hol a roncsolt bőr az ép bőrrel összeforrad. A szalmacsutak-dörzsölésre az annyira rothadó testen még az a kis emelkedés is eltünhetett.
* * *
Ime megvizsgáltuk Zurányi Kálmán vallomásának belső értékét.
Hogy az eltünt lányka lábát eltünése előtt félévvel a tehén eltiporta s a lábon három hétig gyógyuló csunya sebet ejtett: ezt bebizonyitotta Olajos Bálintné és özvegy Solymosi Gáborné.
Hogy a seb forradásának nyoma mily alaku volt s a lábfej melyik táján feküdt: ezt elmondta és a holttesten is, de a biróság előtt saját lábán is megmutatta Szakolczai Julcsa.
A seb hegedésének jegyét alakra és szinre nézve határozottan látta Szakolczai Julcsán kivül Zurányi Kálmán és Szücs János.
Mind e tanuk arra nézve, hogy a forradás nyoma látható volt-e s az a jegy, a mit láttak, forradás maradványa volt-e: épp oly illetékes tanuk, mint az orvosi szakértők. Jogilag is, erkölcsileg is épp oly illetékesek. Mert ép szemük és józan eszük és megfigyelési akaratuk és alkalmuk épp ugy meg volt, mint az orvosi szakértőknek s az egykori seb hegedésének külső nyomait épp oly tökéletes biztossággal ismerik, mint az orvosok bármelyike. Hiszen egész életen át százat és ezeret látnak.
Bizony megvolt a csonkafűzesi holttesten Solymosi Eszter különös ismertető jele. Nemcsak a ruha, nemcsak a festék, hanem a sebforradás jegye is. A vérvád hívei nagyon szétkürtölték a világban, hogy a ruhát ráölthették a zsidók, de már a félév előtti csunya seb hegedési jegyét a zsidók se varázsolhatták a halottra.
De hát akkor mit beszéltek az emberek tetemusztatásról, holttestcsempészetről, tutajosok halottszállitó rejtelmes vállalatáról?
S maguk azok a nyavalyás zsidók: Herskó és Smilovics miként vállalhatták magukra a tetemusztatásnak s a biróság félrevezetésének undok bűneit?
E kérdésekre a tisza-löki titkok adják meg a feleletet.