A TISZA-LÖKI TITKOK.
I.
(Miként keletkezett a hullausztatás gondolata? – A tutajosoknak Tisza-Lökre hurczolása. – Vay György csendbiztos. – Ősei és jelleme.)
Az orvosok junius 20-án elkészitették a halott külső és belső vizsgálatáról szóló jelentésüket és szakértői véleményüket.
E vélemény szerint a halált nem okozhatta vizbefulladás, hanem tüdővész, tüdőlégdag, májzsugorodás és gyomorhurut s az ezek által előidézett vérszegénység okozta.
Ha ez igaz: akkor a halott nem lehetett Solymosi Eszter. Hiszen ezt erős, egészséges, piros arczu lánykának ismerte életében mindenki. S ilyen egész kórházra való sulyos betegséggel nem lehetett volna testi ereje arra, hogy szolgálatba lépjen, nehéz munkát végezzen, éjjel-nappal talpon legyen. Olajos Bálintné és Huri Andrásné semmiképen se fogadta volna magához szolgabér mellett szolgálónak.
Az orvosok véleménye szerint a holttest legföljebb három napig lehetett a vizben s legföljebb tiz nap óta lehet halott.
Ez se vág össze Solymosi Eszter végzetével.
A lányka 79 nap előtt ápril 1-én tünt el. Hol volt tehát elrejtve, ha csak tiz nap előtt halt meg? S ha tiz nap előtt halt meg és csak három nap óta van a vizben: hol volt akkor holtteteme hét napon át?
Nehéz kérdések ezek mind.
Az orvosok véleménye szerint a csonkafűzesi holttest legalább tizennyolcz, de valószinüleg már huszadik életévét is eltöltött egyéné.
Ha ez igaz: akkor éppen nem lehet szó Solymosi Eszterről, hisz ez csak tizennégy éves és három hónapos fejletlen lányka volt, a mikor elveszett, – tehát 18–20 éves nem lehetett.
Az orvosok nem mondják meg: kit gondoltak ők a csonkafűzesi halottnak. Nem is mondhatják meg. De a törvényszék előtt elejtett szavaik elárulnak annyit, hogy elfogultságukban ők is ugy vélekedtek, mint a vérvád hitét terjesztő hirlapok.
Valami kórházból keritettek egy halott nőt, azt a zsidók a tutajosok segitségével leusztatták a Csonkafűzes alá. Utközben valahol beleöltöztették Solymosi Eszter ruhájába s ekként oda csempészték a vizsgálóbiró szemei elé.
Ez volt a vélekedés. Ezt bebizonyitani lesz most már a vizsgálat feladata.
Ki jött erre a gondolatra először? Ezt kipuhatolni ma már alig lehet. Ezelőtt húsz évvel se tudtam kipuhatolni. Azok, a kik a vizsgálat körül a főmunkát végezték: a vizsgálóbiró, a királyi alügyész, s a törvényszéki elnök élnek még, talán ők meg is mondhatnák, de még ez se valószinü. Ők szentül hitték a tetemusztatás és holttestcsempészet szövevényes meséjét s náluk valószinüleg a dolgok ama képe rögzött meg az emlékezetben, a melyett Matej, Herskó és Smilovics elbeszélése tár szemeink elé.
Akárki gondolta ki a mesét: annak esze az orvosi szakértők véleménye alapján természetes uton járt. Ha a holttest nem Solymosi Eszteré volt, akkor azt valahonnan ugy kellett csempészni, mert Solymosi Eszter ruhája másként nem kerülhetett volna az idegen testre.
Ha csempészték: ez csak a szeklenczei tutajosok tudtával és beleegyezésével történhetett, mert hiszen az ő utolsó tutajuk mellett bukkant föl a tetem.
Ha pedig a tutajosok közt zsidó is van: annak a zsidónak mindent kell tudnia.
Ime ez a gondolatok egymásból fakadó természetes lánczolata.
A tutajosokat megfogták s köztük zsidót is találtak: Herskó Dávidot a sáfárt. Ezeket kellett vallomásra birni első sorban. A vizsgálóbiró junius 28-án, 29-én, 30-án és julius első és második napjain gondosan kihallgatta, de a tetemusztatás és csempészet semmi nyomára nem akadt. Oly részletesen, oly egybevágóan beszélte el a tutajút egész történetét külön-külön mind a 15 tutajos, hogy beszédük valóságában kételkedni se lehetett. Hogy valaki mind a tizenöt szegény, egyszerü s gyámoltalan eszü napszámost beleavatta volna a titokba: ezt föltenni se lehetett. Voltak köztük öregek és fiatalok, s kisebb-nagyobb eszüek, volt köztük egy magyar ember is: Galsi István, ki Tokajtól kezdve velük volt több napon át: teljes képtelenség, hogy egyiknek vagy másiknak beszédjéből ki ne pattant volna valamelyes gyanus körülmény, ha ugyan tudtak valamit a halott csempészetéről. Pénzt se találtak náluk, a házkutatás se járt sikerrel. Sehol semmi jelenség.
A vizsgálóbiróság maga is nyomban elejtette azt a vak föltevést, hogy minden tutajos tudott volna a dologról. El is bocsátott már julius 2-án egy idegen és nyolcz szeklenczei tutajost és csupán hét szeklenczeit tartott fogva.
Herskó Dávidot azért, mert ez zsidó volt és sáfár s erre irányult a főgyanu.
Csepkanics Györgyöt, Matej Ignáczot és Selever Jánost azért, mert ezek voltak az utolsó tutajon, a melynek közelében a holttetem felbukkant.
Szavinecz Pétert és Matej Pétert azért, mert az első és második tutajon ezek voltak a kormánybirák.
Végre Höcska Györgyöt azért, mert ennek volt ásója. Az az ásó, melyet Galsi Istvántól Tokajban vett meg.
Julius 3-án és 4-én a vizsgálóbiró Tisza-Dadán hallgat ki egy csomó embert s tart ujabb nyomozást arra nézve, miként találták meg a csonkafűzesi holttestet.
Julius 4-én elrendeli, hogy a fogva tartott tutajosokat kisérjék Tisza-Lökre. Ott folytatja velük a kihallgatásokat a szolgabirói hivatalnál. A pandurok ki is viszik oda valamennyit.
A vizsgálóbiró nem hallgatja ki őket. Szóba se áll velük, hanem e helyett julius 5-én délelőtt átmegy Tisza-Eszlárra, délután pedig végzést hoz, melyben elrendeli, hogy Matej Pétert, Szavinecz Pétert, Höcska Györgyöt, Selever Jánost és Herskó Dávidot kisérjék vissza Nyiregyházára. Csak Csepkanics György és Matej Ignácz maradjanak Tisza-Lökön.
Mi ez? Talán megzavarodott volna a vizsgálóbiró elméje?
Nyiregyháza Tisza-Lökhöz messze van. Gyalogszerrel talán 4–5 órai utazás, a hogy valaki menni tud. A pandur lóháton jár, a vizsgálati fogoly gyalog baktat. Azok a tutajosok ártatlanok, de ha utóbb bűnösöknek találná is őket a törvény: ma még csupán gyanu terheli őket, semmi más. Ma még az alkotmány minden személyi jogukat biztositja az emberekkel való szabad érintkezés kivételével. Még a gyanu se valami sulyos bűnre vonatkozik. Nem öltek, nem raboltak, nem gyujtogattak, a fölséget nem sértették, senkinek tudatosan kárt vagy sérelmet nem okoztak. Miért hajtják tehát őket, mint a csürhét, hol előre, hol hátra?
Minő jogon hajszolja őket a vizsgálóbiró Tisza-Lökre?
Ki szabad őket hallgatni lakásukon vagy tartózkodási helyükön, vagy a vizsgálóbiró hivatalos helyiségében s a törvényszék székhelyén, sőt ha van ok rá: a bűntett szinhelyén is. Ám Tisza-Lök se nem hivatalos helyiség, se nem székhely, se nem szinhely. A vizsgálóbirónak épen nincs joga ahhoz, hogy a vizsgálati foglyokkal kengyelfutást vagy mulatságos kirándulást rendezzen.
Azonban ki ütköznék meg ezen. A vizsgálati foglyok koldusok, gyámoltalan szegény emberek, panaszukat senki se hallgatná meg, panaszkodni nem is mernek, védőik semmit se tudnak a kengyelfutásról, nincs is talán védőjük, rokonaik pedig messze földön, a magas Máramarosban. A varju se károg utánuk.
De mégis jól megfontolt dolog ez a tisza-löki ide-amoda való futkározás. Van ennek oka. Ok nélkül efféle bolondságot vizsgálóbiró nem csinál.
Ugyanis Tisza-Lökön lakik a csendbiztos. Ha a tutajosok a vizsgálóbiró előtt semmit sem tudnak: át kell őket adni a csendbiztos kezére. Ott majd tudnak. Sarf Móricz, a zsidó gyerek se tudott semmit, mig át nem vitték Nagyfaluba Recsky András csendbiztos szelid hajlékába. De mihelyt átvitték, alig töltött ott egy éjszakát, nosza tudta mindjárt, miként vették vérét Solymosi Eszternek a metsző zsidók.
Csendbiztos és éjjeli vallatás: ez a kettő majd kideriti az igazságot.
A csendbiztos, Vay György, előkelő hatalmas nemzetség ivadéka.
Ősei Árpáddal jöttek ki Ázsiából s foglaltak földet a Duna-Tisza táján. Ősi birtokukat Vaját Szabolcs vármegyében az első foglalással szerezték s több, mint ezer év óta birják szakadatlanul. Mikor a honfoglaló magyarok Európa felé jöttek, a Tanáisz-folyamon szarvas mutatta meg nekik az átkelést. A Vay-nemzetség ősei rugtattak a szarvas után első sorban s a gázlón ők jöttek át először. Nemesi czimerükben ezért van ott a szarvasfej. Első keresztyén ősük 994-ben vette föl a keresztséget Szent István királylyal együtt s birtokállásuk s nemzetségi leszármazásuk hétszáz év óta kétségtelen okiratokkal igazolt.
Bőven ontották vérüket a nemzet minden nagy harczában. A török ellen, a német ellen s a hitujitás nagy küzdelmei közt mindig az elsők között voltak. Rákóczi fejedelem szabadságharcza nem egy Vaynak örökiti meg nevét a magyar nemzet történetében. A csendbiztos is hires kurucz hősnek, Vay Lászlónak dédősunokája.
A családnak egyik ága a 18-ik század közepén már bárói rangra emelkedett s a bárói ág egyik sarjadéka a 19-ik század első felében grófságot nyert. A csendbiztos ágazata megmaradt köznemesnek, de azért a vármegyék életében épp oly tekintélyes volt, mint a főrendü ágazat. Csak az ujabb kor gondolkozása tesz már köztük kölönbséget.
A csendbiztos már nagyon szerény vagyont örökölt s azt se tudta gyarapitani, sőt érintetlenül megtartani se. Már apja, öregapja s dédapja idején is sok testvér közt sokfelé háramlott az ősi vagyon, neki is – a mint tudom – sok testvérje volt, nem is nevelték szerény kenyérkereső foglalkozásra, valamelyes hivatalt el kellett fogadnia. Szabolcsvármegye kis-várdai járásának lett csendbiztosa 1870-ben. 1876 óta a tisza-löki székhely csendbiztosa.
Gyöngéd és nemes felfogás uralkodott a vármegyék nemességében. Sok nagy és jeles család ivadékát elejtette a sors; a nemesség ugy vélekedett: az elejtettet neki föl kell karolnia. Kárhoztatták is, gunyolták is időnként ezt a felfogást. A közhivatalt csak arra érdemes férfinak kell adni. A közérdek meg nem engedheti a családi összebeszéléseket, a sógorság-komaság hatalmaskodását. Elmult a középkor s a törvénybeli és közjogi egyenlőség korszakában minden születési előjognak, minden személyválogatásnak meg kell szünni. Ez az uralkodó nézet ma már.
S igaza van. Egy szavam sincs ellene. A közélet porondján e nézet mellett harczoltam magam is egész életen át. Még a nagy perben is szükséges volt ez irányban küzdeni. Hisz e perben meg a vallási előjogok babonája hatalmaskodott, holott az előjogoknak az alkotmány szerint, régen meg kellett szünniök s én mindenféle születési, osztálybeli, vallási, meg uralkodói előjogoknak ellensége vagyok. De azért a magyar nemességnek a lelkekben élő hagyományaira kegyelettel gondolok s e hagyományok zománczaiban meglátom és elismerem azt, a mi bennük szép.
S bizony szép a nemzetért élő ősi családok elszegényedett ivadékairól – a mennyire lehet – gondoskodni.
Vay György csendbiztos a nagy perben rideg léleknek, nyers modoru pusztai embernek mutatkozott. Nem volt alkalmam vele közelebbről megismerkedni; – csak a nyilvános tárgyaláson folytatott beszédekből, vádlottak és tanuk rávonatkozó kijelentéseiből alkothattam róla magamnak véleményt. E véleményben pedig sok van, a mi rá nézve nem kedvező.
Kegyetlenkedett a foglyokkal.
A foglyokkal való durva bánásmód minden mívelt nemzetnél előfordul, pedig szigoru törvény tiltja mindenütt. A kinzó vallatás Magyarországon el van tiltva már 1790 óta. De nyomai itt is maradtak. A mit a természettudósok atavizmus néven ismernek: meg van az nemcsak a természeti, hanem az erkölcsi világban is. Évezredek szokása élettani változást idéz elő lassanként a szervezetben s e változás a törvényhozások külső parancsára nyomban meg nem szünik. Katonák, csendőrök, rendőrök agya és foglalkozása különösen alkalmas arra, hogy a nyilvánosság elől elzárt titkos vallatásnál gyakran a gyötréssel járó faggatás utálatos szokása fölelevenedjék.
A vallás, vallomás, vallatás különös értelmü szavak a magyar nyelvben. Minden szónak van története, – e szavaknak nagy történetük van.
Megvallani: e szó eredetileg s a nép felfogása szerint annyit jelent, mint megbirni, elbirni, kiállani. »Megvallja-e ez a szerszám azt a terhet?« »Megvallja-e ez az ember azt a munkát?« »Szégyent vall, kárt vall, becsületet vall.« Igy használja e szót a nép ezer változatban.
A »vallás« eredetileg azt jelentette: hitvallás, latinul: confessio, a hitnek minden kinzás, üldözés, erőltetés daczára is elszánt megtartása s magára vállalása.
A bevallás már birtokjogi műszó a magyarban. Azt jelenti, a mit a latin nyelvben: fassio. Ha valamely nemes ember kénytelen volt birtokát eladni, a birtokot hiteles helyen a vevő részére bevallotta.
Ha a vádlott a biró előtt bűnét elismeri: azt mondják, megvallja, vagy bevallja bűnét. Ha el nem akarja ismerni, akkor vallatóra fogják, gyötrik, kinozzák, kényszeritik. Ez a vallatás.
A régi magyar törvényhozásban, de némely külföldiben is gyakran kétféle vallomás állott az itélőbiró előtt. Az egyik a vallatással kierőszakolt beismerés s a másik az a beismerés, melyet a vádlott kinzás nélkül önkéntesen tett. Ez utóbbit benevolens fassionak vagy még rövidebben benevolumnak nevezte a magyar törvénykezés.
Volt magyar neve is: »törödelmes vallomás.« De már ez a szó is: törödelmes, furcsa sejtelmet támaszt bennünk a szó történetére nézve. Ma a töredelmesség erkölcsi megbánást jelent; a dacznak megszünését, a léleknek megtörését jelenti, de eredetileg bizonyára azt jelentette, hogy a vádlott testben-lélekben összetörve állt a biróság elé s ugy beszélt, a hogy a közvádló, vagy a biró akarta, mit sem törődvén már azzal, mi történik már vele ezen túl.
Vay György csendbiztosban erős hajlam volt arra, hogy a keze közt levő vádlottal gorombán bánjék. Sok panaszt tettek ellene e miatt. Fegyelmi uton – számát se lehet tudni, mennyi eljárást folytattak ellene. Bűnvádi ügye is több volt, s több izben el is itélték a biróságok. A budapesti királyi tábla mint másodfoku biróság Rácz Imre és társai panaszára 1880. évi november 9-én fél évi börtönre s hivatalvesztésre itélte, mely itéletet azonban a legfelsőbb biróság lényegesen enyhitett, 100 forint birságban s esetleg husz napi fogságban marasztalván őt. A nagy per folyama alatt is több fegyelmi és bűnvádi följelentés volt ellene. Egyik pandurja a nyilvános tárgyaláson egyenesen azzal vádolta, hogy a pandurok ruhapénzét is elköltötte s a legénységnek nem adta ki. Bűnpörei alatt Szent-Mihályon lakott s a községi előljáróság azt bizonyitotta, hogy teljesen vagyontalan.
Erőszakos természetét jól ismerte a vizsgálóbiró s alig lehet kételkedni, hogy éppen ez okból adta át neki vallatásra a tutajosokat. Ebben van némi mentsége a csendbiztosnak. Valamint abban is, hogy a társadalom izgatottsága miatt akkor sajtó, kormány, biróság és parlament csaknem mindent elnézett, a mi a zsidók ellen történt. A ki legjobban üldözte őket, bizonyos foku és természetü népszerüségre az tarthatott számot.
II.
(Csepkanics vallatása. – Kinjai. – Inkább meghal, mintsem hazudjék. – A reszkető Matej mindent bevall, a hogy kivánják. – Szabolcsi Miksa szerepe. – Hosszas vonakodás után Herskó is mindent vall.)
Julius 5-én tehát – mint érintettem – minden tutajost visszavittek Nyiregyházára, csak Csepkanicsot és Matejt hagyták Tisza-Lökön.
Csepkanicsot a vizsgálóbiró 5-én reggel átkisértette Tisza-Eszlárra. Mutassa meg azt a helyet, a hol Eszlár és Tisza-Ladány közt junius 16-án a tutajosok kikötöttek. Megmutatta. A vizsgálóbiró megjegyezte, hogy e helyütt a Tisza medrét május 21-én halászokkal kikutatta s itt Solymosi Eszter holttestét nem találta.
Ezért bizony Csepkanicsot nem kellett oda vitetni. De ez volt az ürügy a tisza-löki kirándulásra.
Délre már Csepkanicsot megint visszakisérték Tisza-Lökre s ott Matej Ignáczczal együtt elzárták. Az elzárás egyelőre estig tartott.
Napközben az urak jól mulattak, a vádlottakat ki nem hallgathatták. A királyi alügyésznek ott volt a vadászkutyája is. Tisza-Löktől keletre, a várostól csak néhány kilométernyire jó vadászterület van a Hajnalos nevü pusztán. Odamentek ki vadászni s ott vadászgattak szürkületig.
A mi ezután történt, azt Kazimir József pandur beszéli el részletesen.
A szolgabiró gyümölcsös kertjében volt egy üvegház. Ott volt Csepkanics és Matej elzárva. A szolgálattevő pandurok: Kazimir József és Róka Sándor. A tolmács szerepét Karanczai József fogházőr végezte.
A vizsgálóbiróság kiadta a parancsolatot, hogy Csepkanics és Matej vetkőzzenek le ingre-gatyára. Levetkőztek. Süveget, dolmányt, övet, bocskort leöltöttek s mezitláb és hajadon fővel maradtak.
Először Csepkanicsot vitték vallatóra a csendbiztos elé. A csendbiztossal együtt volt Karanczai, a ki tudott oroszul. De sokat tudott a tetemusztatás részleteiről is.
Ez az a nagy kérdés, melyre sohasem tudtam határozott feleletet nyerni.
Ekkor még se Matej, se Herskó, se Smilovics nem beszélt erről egy szót se. Az urak se tudtak ekkor még a tutajosoktól egyebet, csak annyit, hogy Herskó, mikor tutajával Esseny alatt elhaladt, ott egy parton álló zsidóval néhány szót váltott s aztán azt tudták, hogy Herskó tutajai Tárkány alatt is, Eszlár alatt is kikötöttek. Ebből készült az a mese, hogy a tetemusztatásra Essenynél került össze a két zsidó, továbbá, hogy a holttestet Szent-Mártonnál s Tárkánynál kötötték a tutaj alá s végre, hogy azt Eszlár alatt öltöztették Solymosi Eszter ruhájába.
Mindezt Karanczai jól tudta, mert a csendbiztos intésére ezekről kérdezte a tutajosokat. De minderre Csepkanics nem tudott felelni.
– Nem tudok semmit. Nem láttam, nem hallottam semmit.
Ez volt minden felelete.
A csendbiztos parancsára le kellett feküdnie a földre. Hanyatt feküdt. Két lábát a bokánál Kazimir pandur zsineggel összekötötte.
A tutajos el nem tudta gondolni, mit akarnak vele. Csak a csendbiztos rettenetes haragját látta s káromló és fenyegető szavait hallotta. Rémüldözött.
Ujra kérdezte Karanczai, de megint csak nem tudott felelni.
A csendbiztos odaszólt a pandurhoz.
Kazimir kiment, egy reengrot szilvafáról levágott késével három vékony ágat, letisztitotta róla a falevelet s ment a szobába.
– Vallasz-e?
A tutajos látta a három pálczát, de azért azt felelte:
– Nem tudok semmit.
A csendbiztos azt parancsolta Kazimirnak: üsse a tutajos talpát.
A pandur elkezdte ütni, csakúgy csattogott.
A talpverés keleti országokban egykor divatos volt. Magyarországon sohase volt szokásban. Ez tisza-löki találmány volt, de éppen csak a nagy perben alkalmazták.
Az ember talpa érzékeny, ha kiskorától kezdve lábbelit visel. A tutajos kiskorától kezdve, nyaranta mindig mezitláb jár, talpának bőre meg is vastagodik, meg is kérgesedik s ezért nagy fájdalmat bir el.
Két pálcza csakhamar foszlányokká töredezett. A szilvafaágban nincs nagy szivósság.
De azért a tutajos mégis nagy fájdalmakat szenvedett. Két kezét imádkozó helyzetbe összetette, ugy könyörgött, hogy ne bántsák.
– Ha édes anyámra tudnék valamit – ugymond – még arra is kimondanám, de én nem tudok semmit.
Kazimir a pandur el volt fáradva. Éjjel Nyiregyházáról kisérte a tutajosokat, délelőtt Eszláron volt, délután az urakat kellett vadászatra kisérnie; se nem aludt, se nem evett rendesen egész éjjel és egész nap. Bágyadt volt. A csendbiztos ugy vette észre, gyengén üti a tutajos lábát.
Rárivallt.
– Hát csak igy tudod ütni? Nem ettél még ma?
Boszuság fogta el a pandurt is s a mekkorát csak tudott: akkorát ütött a pálczával a tutajosnak most már nem a lábára, hanem a fejére.
A tutajos nem vallott.
Ekkor lábairól levágták a köteleket, fölemelték s az asztalhoz vezették. A tutajos kifujta magát egy pillanatra.
A csendbiztos elővette a gyüszüt. Azt a gyüszüt, melynek sokkal durvább alakját a kinzó vallatás századaiban hüvelykszoritónak nevezték. Két vasszelet, melyet a kéznek hüvelyk- vagy mutatóujjára fektetnek alul és felül s egy vascsavarral összébb-összébb szoritanak. Az ujjak végein apróbb véredények közt az idegek sok finom szála végződik. A tapintás érzéke az ujjak végén a legélénkebb. A körömágy is tele van ideggel. A sértések itt igen fájdalmasak.
A gyüszü tilos szerszám. Alkalmazását keményen büntetik a biróságok. De ezelőtt negyedszázaddal még sok csendbiztos használta titkon. Azonban leginkább csak nagy gonosztevőknél, rablóknál, gyilkosoknál. A használás bebizonyitása nagyon nehéz s azért az elgyötört ember hiába panaszkodik. Használat után megkékül, megzöldül az ujj, de ez a szin gyorsan elmulik s az izomnak ellapulása is gyorsan szünik. Pandur, rendőr, csendbiztos pedig soha be nem vallja.
A gyüszüt a csendbiztos maga tette a tutajos ujjaira s a csavarral maga szoritotta össze a vaslemezeket. Lassanként szoritotta. A fájdalom lassanként kezdődött s fokozódott, később élessé, czikázóvá, türhetetlenné lett s az ujjakról fölterjedt a karra is.
A csendbiztost dühbe hozta a tutajos ellenállása. Különben is nyers, hirtelen haragu, fellobbanó természetü volt. Komor arczával s rekedt hangjával s káromló szavaival riogatta a makacs embert. Sehogyse tudta megérteni, miért nem vall ez a tutajos. Hiszen nem zsidó. A zsidók neki se inge, se gallérja. Baja se támadhat nagy a tetemusztatás fölfedezéséből.
Azonban hiába káromkodott, hiába kékültek meg az ujjak a szoritó vas alatt, hiába magyarázgatott Karanczay: a tutajos nem tudott semmit.
Nem fiatal ember már a tutajos, közel volt már az ötvenedik életévéhez. Ugy emlékezem, ennél is idősebbnek látszott. Jó magas termetü, csontos szikár alak volt, becsületes, komoly, kissé szomorunak látszó arczczal. Ugy látszik, hideg vérrel tudta türni a szoritó vas fájdalmait. Vagy talán benne is feltámadt a halálos dacz. A mily elszántan törekedett a csendbiztos a sikerre: oly elszántan őrizte ő a maga igazságát.
– Megdöglesz, kutya, a kezem alatt, ha nem beszélsz.
A tutajos csaknem nyugodtan felelt.
– Hát megdöglöm, eleget éltem, de nem hazudok.
E néhány szó nincs benne a jegyzőkönyvben. Ezt már Kazimir pandur többünk előtt a kihallgatás befejeztével beszélte a törvényszék lépcsőcsarnokában. Jegyzeteim közt igy találom.
Nagy szó ez. Az elszántságnak és a kétségbeesésnek szava. De a hős léleknek s a nyomoruságnak szava is. Ötven éves koru egészséges ember előtt a következő esztendőknek még nagy becsük van. Ha ugyan nem nyomorusággal volt teljes az elmult ötven év. Nem minden élet egyenlő értékü. De a korszerü felfogás szerint minden élet megér egy hazugságot s nagy kinoktól menekülni még hazugság árán is érdemes. De az orosz tutajos lelke nem korszerü, divatos kelméből volt szőve. Elnyühetetlen végi darócz kelme volt az a lélek.
Nem hazudott.
Ez pedig nagy dolog volt. A vizsgálóbiróság esze szerint Csepkanics vette észre először a felbukkant holttestet, a mint sodorta azt a folyam árja. Ő látta meg lábait, ő adott róla hirt társainak, ő volt az utolsó tutaj kormánybirája, az ő tutaja közelében történt a felbukkanás: neki mindent kellene tudnia, ha csakugyan ugy csempészték az áltetemet.
A vizsgálóbiró szerint ugy csempészték. Csepkanicsnak tehát – törik-szakad, tanuvá kell lenni.
Bizony nem lett ő tanuvá.
Utolsó szava nagy hatással volt a csendbiztosra is. A csavart megtágitotta s a gyüszüt levette az ujjáról. Belátta, hogy emberére akadt, a ki, ha agyonütik, se enged a rátukmált beszédnek. Tovább kinozni nem akarta.
A meggyötört ujjak gyorsan kezdtek kékülni és dagadozni. A csendbiztos azt parancsolta Kazimir pandurnak, huzogassa meg az ujjakat. A pandur meghuzogatta.
Matej Ignáczra következett a sor. Ezt is levetkőztették, ennek is meg kellett oldania bocskorát is.
Kazimir pandurt is megejtette a hivatali vakbuzgalom. Mikor Matejhez ért, hogy ezt a csendbiztos elé vezesse, azt mondta neki.
– Te is megmondj ám mindent, mert különben te is ugy jársz, mint a másik tutajos. Az már ugy is megvallott mindent.
Matej fiatal férfi volt, ekkor csak 28 éves, erős, egészséges. De az ő lelke már más szövetből készült.
Félt, reszketett, mikor a pandur vezette a haragos nagy ur elé, a csendbiztos elé. Kezei annyira reszkettek, hogy a pandur a törvényszék előtt szemlélhetőleg is megmutatta, minő félelem nyomta meg e tutajos lelkét.
Nagy aggodással kérdezte a pandurtól, hogy mit mondott Csepkanics? Miket vallott? Ő nem hagyja magát kinozni, ő mindent megmond készséggel, de nem tudja, mit beszéljen.
No de ott volt Karanczai. Ez már tudta, miként történt a tetemusztatás. Matej nyomban kijelentette, hogy ő kész tanuskodni mindenre.
Kész is volt. Vallomására a jegyzőkönyvet julius 5-ről keltezi a vizsgálóbiró. De az 6-án fejeződött be, mert éjfél után, sőt hajnali 1 óra után ért véget. E jegyzőkönyvben van az áltetem usztatásának története először részletesen leirva.
Matejjel a csendbiztos nem is vesződött sokáig. A mikor ez készséggel nyilvánitá a vallomására: rögtön átadta Karanczainak és a vizsgálóbirónak.
Mikor a jegyzőkönyv elkészült, ugy hajnali két óra felé az urak elküldték Kazimir pandurt a városba szilvapálinkáért és szarvas süteményért. A háziur aludt egész családjával és cselédségével, a boltból kellett az effélét beszerezni. Mire a pandur a szilvaszeszszel visszaérkezett, már készen volt a birói végzés is, a mely szerint Herskó Dávid tutajos sáfárt haladéktalanul ki kell kisérni a nyiregyházi börtönből Tisza-Lökre.
Hogy e szokatlan és törvénytelen intézkedés helyett miért nem inkább maga a vizsgálóbiróság ment Nyiregyházára, hivatali székhelyére Herskót kihallgatni: ennek oka egyszerü. Nyiregyházán nem volt alkalmas csendbiztos s nem volt a lakott házaktól messzefekvő szolgabirói kerti helyiség, a hol a vádlottat feltünés nélkül lehessen nyaggatni s a hol, ha kegyetlenül találják csiklandozni, jajgatását senki ne hallhassa.
Kazimir pandur késedelem nélkül ment Nyiregyházára szekéren. A törvényszéki elnököt nem találta otthon, de némi késedelemmel mégis megkapta Herskót s déli 12 órára kiért vele julius 6-án Tisza-Lökre.
Azt kapta utasitásul, hogy Herskót feltünés nélkül vigye, az emberek, a mennyire lehet, ne láthassák.
A pandurnak különös tiszte az engedelmesség. Zárt kocsit természetesen nem adtak neki, zsákba nem tehette a zsidót, mint a vásári malaczot s a nyitott fakószekéren még se volt szabad senkinek se meglátni Miként szállitotta ki tehát?
Pandurészszel kitalálta.
Lebegő ülést szerzett kocsijára, az ülés alatt van egy kis szűk hely, valami jól termett macska meglehetős kényelemmel el is férne ott. Oda gyömöszölte be Herskót s keményen meghagyta neki, hogy se ne mozogjon, se ne jajgasson, se hangosan ne szuszogjon. Maga pedig puskásan, fegyveresen felült az ülésbe.
De nem is akadt volna ember, a ki elgondolhatta, vagy csak elképzelhette volna is, hogy a pandur alatt tutajos zsidó kuporog. Szegény Herskó, majd megfuladt, mire Tisza-Lökre értek.
A mi ezután történt, arról Kazimir pandur már semmit sem tud. Két éjjel már nem aludt, másfél nap óta rendesen nem evett s az éhségtől és fáradtságtól már majdnem eldült. Adtak neki egy forintot s egy napi szabadságot.
Bary József vizsgálóbiró, Vay György csendbiztos és Karanczai fogházőr világért se beszélték volna el a törvényszék előtt Herskó faggatásának történetét. Csak a vizsgálati iratok sovány adataira s Herskó szükszavu elbeszélésére vagyunk utalva.
Két jegyzőkönyvet vett föl az napon Herskóval a vizsgálóbiró. Az egyiket délután, a másikat este és éjjel. Az elsőben még semmit se tud Herskó, a másodikban pedig már Matejjel megegyező módon beszéli el a holttestcsempészetnek s az áltetem usztatásának részletes történetét.
A kétféle vallomás közt azonban történt valami. A vallatás.
Hogy a vallatás miként történt, arról Herskó több izben nyilatkozott. Első izben a szeklenczei előljáróság előtt 1882. évi augusztus 22-én. Őt ugyanis, valamint Matejt és Csepkanicsot augusztus elején szabadlábra eresztették s ő is, mint társai, egyenesen hazament Szeklenczére. Mindennapi természetes dolog, hogy ott a rokonok és ismerősök százféle kérdést intéztek hozzá: miért tartott oly hosszu ideig a tutajos út, mi történt velük útközben, miként bukkantak a holttestre, miért fogták el őket, mi volt a vád ellenük, miért vállalta magára a holttest csempészését, az áltetem usztatását, miért keverte gyanuba a zsidókat? Herskó erre alig felelhetett mást, mint hogy gyötörték, kinozták, kényszeritették.
Alig hiszem, hogy saját akaratából panaszt emelt volna e miatt. Szegény ember, gyámoltalan zsidó, gyáva idegzet, agyonijesztgetett lélek: örült, hogy túl esett a bajon s hogy végre kiszabadult a birák, pandurok, csendbiztosok kezéből. Ha panaszt emel: ujra biróság elé kerül. Ujra idézgetik, huzzák-vonják, Poncziustól-Pilátusig kergetik, Nyiregyházára hajszolják s azután mi a haszna? Hogy zsidóüldöző korban rongyos tutajos zsidó miatt birónak, pandurnak hajaszála se görbül meg s ő elégtételt ugy se nyer: teljesen bizonyos. A mi pedig eddig történt, a mit eddig szenvedett, azt megváltoztatni ugy sem lehet.
Sok mérsékletre, sok önuralomra, sok bölcseségre tanit a szegénység.
Azonban volt körülöttünk akkor egy zsidó fiu, Szabolcsi Miksa nevü. Ha nem csalódom: Szabolcs vármegyében született. Rabbinak készült, meglehetős műveltségre tett szert s különösen nagy jártassága volt a zsidó szent könyvekben. Tele volt magyar érzéssel s faja és hitsorsosai iránt buzgó ragaszkodással. Lelke fenekéig érezte a zsidóság minden fájdalmát. Szerény hirlaptudósitó volt ekkor s e foglalkozásból élt. Később az »Egyenlőség« czimü hirlapnak lett tulajdonosa és szerkesztője. A fiatalember és fiatal zsidó rajongása vett akkor erőt rajta. Abban az ábrándban élt, hogy az eszlári lányka eltünésének rejtélyét ő fogja földeriteni s a zsidók igazságát ő hozza napfényre. Bátor volt e törekvésében a vakmerőségig s fáradtságot nem ismert. Rajongása, tapasztalatlansága s lázas mozgékonysága sok félszegségbe is belékergette. A vérvád hivei s a vizsgálat vezetői különösen haragudtak rá.
Ő augusztus közepén elutazott Máramaros vármegyébe Szeklenczére, fölkereste Herskót s meg akarta tőle tudni, mi lehetett annak oka, hogy az áltetem-usztatást magára vállalta? Herskó felelete az volt, hogy őt és társait Tisza-Lökön kinozták. Szabolcsi nem nyugodott addig, mig Herskót, Matejt és Csepkanicsot rá nem birta, hogy a kinzás miatt emeljenek panaszt az illetékes hatóságnál.
A szeklenczei községi előljáróság előtt tették meg a följelentést. A községi biró, egy hites előljáró s a jegyző vették föl erről augusztus 22-én a jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv tartalma nagyon általános. Előadja a három tutajos, hogy ők Nyiregyházán igazán vallottak, de azután Tisza-Lökön a csendbiztos veréssel ujabb s egészen más vallomásra birta őket. Megkötözték s bottal és korbácscsal addig verték mindhármajukat, mig csak a csendbiztos kivánata szerint nem vallottak. Ily körülmények közt apjukra is rávallottak volna.
A máramaros-szigeti királyi törvényszék vizsgálóbirája ujra kihallgatta őket szeptemberben s ekkor Herskó azt beszélte, hogy Vay György csendbiztos őt öklével fejbevágta, azután bottal végighuzott rajta, oldalba is döfte s másfél liter meleg vizet erőszakkal megitatott vele. Fájdalmában és rémületében igy vallott terhelőleg önmaga s a zsidók ellen.
Azt kérdezték tőle: miért nem mondta ezt el a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor tisza-löki hamis vallomását hitelesitette.
Azért nem – ugymond – mert vallomásának julius 30-án történt hitelesitése előtt, közvetlenül Bary vizsgálóbiró magához rendelte s azt igérte neki, hogy ha a törvényszék előtt változatlanul jóváhagyja terhelő vallomását s a tisza-löki dolgokról nem panaszkodik, akkor nyomban szabadlábra helyezi, ellenkező esetben pedig ottmarad az ő kezében – ki tudja meddig. S azután a törvényszéki ülésen, hol a hitelesités történt, jelen volt a vizsgálóbiró is s ő e miatt nem mert szabadon nyilatkozni.
1883-ik évi julius 3-án a nyilvános tárgyaláson beszélte el harmadizben a tisza-löki vallatás történetét.
Szaggatott előadásában az a lényeges, hogy ő Tisza-Lökön elszántan vonakodott a holttest átvételére és usztatására vonatkozó hamis vallomást megtenni, de fenyegették s ijesztgették folytonosan s végül Matej Ignáczot szembeállitották vele, a ki a szemébe mondta az egész usztatási koholmányt. Ő Matej szemébe is határozottan tagadta ezt, de azután Matejt eltávolitották, őt pedig a csendbiztos ismételten kézzel fejbevágta s bottal is ütötte s botja végével ismételten oldalba lökte. Jelen volt e bántalmazásnál a vizsgálóbiró, a királyi alügyész s Karanczai fogházőr. A harmadik oldalba döféstől az alügyész mentette meg.
Akkor vizet itattak vele, rumos üvegből mintegy másfél liternyit. Még erre se akart vallani. Az asztalon zsineg volt. A csendbiztos azt kezébe vette s őt azzal rémitette, hogy megkötözik. Ő magánosan volt, védője, tanuja, bátoritója senkise volt, a megkötözéstől nagyon félt, benne voltak már a julius 6-ika és 7-ike közti éjszakában, egész nap nem evett, éhes volt, el volt gyötörve, mind teste, mind lelke elvesztette már az ellenállás képességét – elvégre magára vállalta mindazt, a mit Matej szemébe mondott.
Hogy mit vezettek jegyzőkönyvbe az ő vallomása gyanánt: nem tudja.
Karanczai volt a tolmács. Azt beszélte magyarul, a mit akart. Ő maga magyarul nem beszél, csak oroszul és romlott német nyelven. A jegyzőkönyvet a vizsgálóbiró magyarul irta s azt előtte orosz nyelven föl nem olvasták.
Valóban furcsa is az a jegyzőkönyv. Más körülmények közt fegyelmi büntetés érte volna a miatt a vizsgálóbirót.
A királyi ügyész például nem lehetett volna jelen a vádlott kihallgatásán. Itt jelen volt a faggatásánál, a kinzásánál s a vallatásnál.
A vizsgálóbiró maga nem vehet föl, maga nem irhat jegyzőkönyvet, hanem a törvény szerint jegyzőkönyvvezetőnek kell mellette e munkát végezni. Ez a tanuja, bizonysága, de ellenőre is a vizsgálóbirónak. A vizsgálóbiró, a mint ez mindennap előfordul, lehet elfogult, lehet szenvedélyes, boszus, elkeseredett, feledékeny: kell mellé a tanu, a kinek jelenléte higgadtságra s figyelemre birja észrevétlen is. S a jegyzőkönyvvezető egyuttal tanuja és bizonysága a vádlottnak.
Bary aljegyző nem törődött a törvénynyel. A törvény alakszerüségeire nem is gondolt az ő vérvádkereső vakbuzgalma.
A tolmács se irta alá a jegyzőkönyveket. Se Matejét, se Herskóét, s azután teljesen tudatlan és neveletlen fogházőrt nem is szabad tolmácsként alkalmazni. Hol van a biztositék, hogy ily ember teljes értelmi hüséggel adja elő mindazt, a mit a szintén műveletlen s agyonrémitett vádlott szaggatottan, töredékesen elbeszél vagy elnyöszörög.
De hát elvégre hajnal felé készen lett Herskó vallomása. S most már az ő személyében akadt zsidó is, ki a jegyzőkönyv szerint önként bevallotta a tetemusztatást, a vérvádnak s a zsidók bűnösségének nagy bizonyitékát. Sőt vallomása még ujabb két vagy esetleg több zsidót is sulyosan terhel! Smilovics Jankelt, a tutajost és Vider Mórt, a tokaji szatócsot s esetleg az ismeretlen eszlári zsidó asszonyt, a ki Solymosi Eszter ruháját Tisza-Ladány alatt átadta.
A vizsgálóbiró felfogása szerint igy kellett annak lenni. Hiszen az csak természetes, hogy a valódi tettesek mindenfelé csak a zsidók lehettek, nem a keresztyén tutajosok.
Smilovics Jankel elfogatását s a tokaji szatócs kinyomozását el kellett rendelni azonnal. A kinyomozás gyorsan történt. Vider Mór szatócs már julius 7-én és Smilovics Jankel már két nap mulva, 9-én a vizsgálóbiró hatalmában volt.
A szatócsot nem nyaggatták. Nem is hagyott magára tukmálni semmit, még Matej szembemondása után se. Nála nem járt se Matej, se Herskó; – ő nála se pipát nem vásárolt, se 56 forintot el nem helyezett Matej; – ő soha se látta, hírből se ismerte egyiket se. Azért csak börtönben kellett ülnie sok ideig. Ugy emlékszem: vézna termetü, vértelen arczú, gyönge izomerejü fiatal zsidó ember volt. Szinte csodálkoztam, hogy a csendbiztosék vele semmi nyaggatási kisérletet nem tettek. Szinte ugy látszott, nem hagyta volna magát sokáig gyötörni, inkább vallott volna, mint a karikacsapás.
III.
(Smilovics Jankel. – Az éjjeli vallatás. – Mi a rab éjszakája? – Smilovics vall. – Utóbb vallomását visszavonja. – A hullacsempészet meséjének keletkezése. – Smilovics lelkének mélységei. – Leonidás és Zrinyi más, mint Smilovics. – Szegény ember ne legyen hős.)
Smilovics Jankel egészen más egyéniség. Eredeti és különös lélek. A ledér és önző gondolkozásnak valóságos mintaképe. Ugy vallott maga ellen és a zsidók ellen, a hogy csak a vizsgálóbiró óhajtotta. Nem is kinozták egy pillanatig se. Könnyelmüen keverte az ügybe Fógel Amselt és Mendelovics Niszent, Grósz Mártont és Klein Ignáczot. Vallomását ugyan visszavonta s a törvényszék 1883-ik évi julius 2-iki tárgyalásán a visszavonást annyira, a mennyire indokolta is, de ha terhelő vallomását tőle független tárgyi körülmények hamisnak nem bizonyitották volna: egyetlen szavát se hitte volna el senki, mikor magát ártatlannak bizonyitá. Nem hittem volna neki magam se. Gondolkozásának sivársága oly kedvezőtlen hatással volt rám is.
De érdekes törvényszéki alak kétségtelenül.
Először, mint már emlitettem, Nyiregyházán hallgatták ki julius 9-én. Ez a vallomás igaz. Tutajútjának minden részletét üde emlékezőtehetséggel mondja el. Ekkor még a holttestről s annak usztatásáról nem tud semmit.
Ezután a hetedik napon, julius 15-én vesznek föl vele ujból jegyzőkönyvet. Ebben már regényiró képességével beszéli el, miként találkozott a tetemszállitó két eszlári zsidóval s azután Herskóval s miként vette amazoktól s miként adta át emennek a holttestet.
Vajjon mi történt julius 9-ike és 15-ike közt? Nem kinozták. Ismételve határozottan mondja a nyilvános tárgyaláson, hogy őt nem kinozták, testét nem bántották, testi fájdalmat nem kellett szenvednie.
Miért vallott tehát másként? Miért nyilatkozott akként, hogy önmagát is oly sulyosan terhelje?
Azt mondja: faggatták és fenyegették. Fenyegették azzal, hogy beláthatatlan időkig marad a börtönben. Azután meg fölváltva kecsegtették és biztatták. Ha vall: néhány nap mulva, egy-két hét mulva szabadon eresztik s többé nem lesz bántódása.
Hat napon át folyt makacs lelkének puhitása. Elég-e hat nap arra, hogy a gyötört lélek önmaga ellen s más ártatlan emberek ellen forduljon?
Attól függ, minő az a lélek az ő eredeti alkatában?
A vizsgálóbiró cselekedte ama hat napon át a szünetlen faggatás dolgát. Azt mondja Smilovics: részint magához rendelte, részint hozzáment a tömlöczbe a vizsgálóbiró talán ötvenszer is. Fölzaklatta nem egyszer éjnek-éjszakáján is. Egyik szavával rémitgette, másik szavával kecsegtette. Ezt cselekedték kétségtelenül társai is: rabok, fogházőrök. Önkényt, szokásból, vagy kitanitva cselekedtek: mindegy. A régi tömlöczök állandó gyakorlata ez.
Éjjeli faggatás!
Különös dolog ez. Nyiregyházán és Tisza-Lökön sokszor és sok emberrel megtette ezt a vizsgálóbiró és a csendbiztos. A kis Sarf Móriczot is éjjel birták rá Nagyfaluban a vallomásra. Csepkanicsot, Herskót. Matejt, Grószt és Kleint és Fogelt is éjjel abajgatták.
Nem Bary aljegyző találta ki az éjjeli munkát. Furfangos vizsgálóbirák már előtte is gyakran vélekedtek ugy, hogy sikeres munka, gyors és remek vallatás biztosabb éjjel, mint nappal. Ha nagy büntettről s valódi gonosztevőről volt szó: az emberek nem ütköznek meg az éjjeli vallatáson. Sőt megdicsérik a vizsgálóbiró erélyét, buzgóságát, szerencsés kezét. Derék biró. Még az éjszakát is munkában tölti. A vádlottat senki se sajnálja. Ki szánakozik a nagy gonosztévőn?
Mindez természetes.
De hátha ártatlan ember az, a kit éjszaka faggatnak? Hátha ártatlan ember lelkét töri meg az éjszakánkint való zaklatás?
Pedig megtöri, ha a lélek nem elég erős, vagy nem eléggé vad.
Az éjszaka alvásra való. Leszáll a nap, megszünik a világosság, ránk borul a sötétség, eláll a zaj, csöndesség uralkodik, szemünk-fülünk nem akad munkára s nem ad munkát az agynak. De az agy is elfáradt a napi munkában. Sok vért kellett neki gondolattá feldolgoznia. Áhitja a pihenést ő is és áhitja a testnek minden része. Az élethez tartozik az alvás. Az élő világ minden alkata nyugodni akar. A növény, az állat, az ember, az érzések, a gondolatok egyaránt. S a rabnak kétszeres szüksége van rá. Kivált ha a rab ártatlannak érzi magát. Hiszen egész nap szakadatlan tünődések, kinzó aggodalmak gyötrik lelkét. Mikor szabadul? Mikor lesz megint ép a becsület, teljes a szabadság s virágzó a vagyon? Mikor látja ismét a szeretteit? S azután a rémképek! A gyerek sir, az asszony beteg, az agg és tehetetlen szülők éheznek és fáznak!
Bizony a rabnak éjszakán át szükséges az alvás. Mig alszik: lelke is pihen, szenvedése is. De joga is van hozzá. Hiszen még élő ember. S kivált ha csak vizsgálati fogoly. Még nem tiporta el a törvény. Még szabad is lehet. S ha ártatlan: szentül hiszi, hogy szabad lesz. Nem szabad tőle az álmot elrabolni.
Azonban rátör a vizsgálóbiró. Rátör első álmában esti tíz vagy tizenegy órakor vagy az éjfélnek perczeiben. S ujra kezdi s minden éjjel ujra kezdi a vallatást.
Smilovics azt mondja: ötvenszer is faggatta Bary aljegyző. Talán nincs igaza. Ez a szám magasnak látszik. De hogy sokszor rányomakodott: bizonyos. E miatt a koldus zsidó Volner a törvényszék előtt is előállott e panaszszal. Utóbb a királyi alügyész Egressi Nagy László is összeveszett e miatt a vizsgálóbiróval. A börtönök felügyelete a királyi ügyészség dolga. Ő felelős a törvény szerint a börtönrend fentartásáért. De Bary aljegyző ezzel nem törődött. Keresztül-kasul járt éjjel-nappal a börtönön, rendelkezett foglyokkal és börtönőrökkel s utóbb is megbontott minden rendet. A királyi alügyész nem türhette tovább. Viszály tört ki köztük. A királyi alügyész hirlapokban a nyilvánosság elé hozta az ügyet. A vége az lett, hogy az alügyészt elmozditották onnan s az ügyet kivették a kezéből. A vizsgálóbiró maradt győzedelmes.
De legyőzte utóbb Smilovicsot is.
Smilovics mindaddig ellenállott, mig Herskót szemébe nem állitotta. Herskó huzódozva ugyan, de szemébe mondta Smilovicsnak, hogy ő adta át a holttestet s ő adott pénzt is annak usztatására.
Smilovicsot »vörös zsidó«-nak nevezték. Vörös volt haja, bajusza, szakála s vörös szeplővel tele az arcza. A vörös embert némi előitélet kiséri Magyarországon. Talán másutt is. Furfangosnak vagy fondorkodónak, vagy rossz embernek tartják a vörös embert. A zsidóság a nagy per idején pokolra kivánta a vörös zsidót. Véletlenül Sarf Móricz is vöröshaju volt kissé.
De azért Smilovics mégis fékezhetetlen dühre gerjedt s mégis szemközt köpte Herskót, mikor ez a holttestusztatás regényes meséjét szemébe mondta.
Hanem a düh gyorsan lelohadt. Helyet engedett a ravasz megfontolásnak. Ezután már sikeres lett a vizsgálóbiró riasztgatása és kecsegtetése. Beszélt Smilovics, mint a gép, ha meginditják. Többet tudott ezentul, mint Matej és Herskó összevéve.
Nyomban vitték Eszlárra és Tisza-Lökre. Megjáratták vele a két község közötti utat sokszor. Meg kellett mutatni: ki az a két eszlári zsidó, a kitől ő Tisza-Szentmártonnál átvette a holttestet. Ujabb és ujabb részleteket kellett elbeszélnie. Julius 18-án már Tisza-Lökön vett fel vele a vizsgálóbiró jegyzőkönyvet. Ebben nagy elmére mutató találékonysággal rajzolja meg az áltetem csempészetének mesterei képét. Ebben már Fogel Amselt és Mendelovics Niszent is belerántotta az usztatás történetébe.
Valósággal nem is volt Smilovics ostoba ember. A vizsgálati fogság alatt tökéletesen megtanult magyarul beszélni, a mi nem mindennapi dolog. De elmességét a nyilvános tárgyaláson még jobban be tudta bizonyitani.
Ezután három hónapon keresztül nem zaklatták. Ő se panaszkodott, de a vizsgálati iratok közt sincs semmi nyoma. Csak október 19-én hallgatta ki ujra a vizsgálóbiró s ekkor is változatlanul megmaradt hamis vallomása mellett.
Sajátságos. Ekkor már maga is szentül hitte a holttestusztatás megtörténtét. Azt ugyan tudta, hogy a mit erről beszélt: mindaz valótlan, de a mit erről mások beszéltek, azt hitte. E hitében irta Rózenberg Hermanhoz szeptember 17-én azt a levelet, a melyről már korábban megemlékeztem.
Később nagy tusakodás támadt lelkében. Százszor meg százszor kérdezte magától: vajjon miért is kellett neki ezt a hamis vallomást tennie?
Hogy ne kinozzák?
Jól van. Ezért érdemes volt megtennie. Okos ember csak nem kinoztatja magát, ha azt puszta beszéddel, ha mindjárt hazugsággal is elkerülheti. Most már azonban nem kell félnie a kinzatástól. Novemberben, deczemberben a védők is beleavatkoztak már a vizsgálat vezetésébe. Értesült a börtönben valamikép arról, hogy én november 12-én nagy előterjesztést nyujtottam be a törvényszékhez, a melyben a vizsgálóbiróság eddigi téves és hibás működése kegyetlenül szét van zilálva. Érezték valahogy az összes foglyok, hogy Bary aljegyző korlátlan hatalmának most már vége s hogy Tisza-Lökre kirándulni, nappal a Hajnalosi pusztán vadászgatni, éjszakánként a csendbiztos segélyével a vádlottakat nyaggatni ezentul nem lehet. Nem kellett most már a kinzatástól tartani.
Ámde ő nemcsak félelemből vallott hamisan. Hanem azért is és leginkább azért, mert a vizsgálóbiró nyomatékosan megigérte neki és sokszor megigérte, hogy mihelyt vall, nyomban szabadon bocsátja.
Hova lett hát ez az igéret?
Elmult az 1882-ik esztendő. Ő julius 7-ike óta rab. Olyan rab, mint a többi, a ki szilárdan megmaradt az igazság mellett. Mit ér akkor a hamis vallomás, ha az embert még szabadon se eresztik miatta?
Rosszul számitott. Rossz üzletet csinált. Ez a gondolat nem hagyta nyugodni.
Végre megszünt lelkének tusakodása. Elhatározásra jutott. Neki jóvá kell tennie, a mit eddig önmaga ellen vétett. Elvégre elég volt a börtönben fél évig sinylődnie. 1883. évi január 11-én jelentkezett a királyi ügyészségnél és kérte ujból való kihallgatását. Elrendelték. Ekkor aztán elmondta, hogy mind julius 15-iki, mind julius 18-iki vallomása hamis. Nyiregyházán rémitették és kecsegtették, Tisza-Lökön disznóólba zárták, azért vallott. Egyuttal hivatkozott alkalmas tanukra, hogy ő junius 11-én át se adhatta a holttestet Tisza-Szentmártonnál és Tárkánynál s Herskóval, Grószszal és Kleinnal akkor és ott nem is találkozhatott, mert ő ezen az egész napon át Tisza-Kerecsenyben volt, Benczi nevü korcsmárosnál étkezett; tudja ezt a korcsmáros felesége, fia s leánya is s tudják Veintag Ignácz őrladányi és Vein Samu gergelyi lakosok, a kikkel tanácskozott, tárgyalt, társalgott egész nap. Tisza-Kerecseny pedig Tárkánytól jó 35 kilométernyire van s ő nem madár, hogy oda-vissza röpülgessen.
Képzelhető az elámulás, mely e vallomásra meglepte a vérvádhivő és tettes-kutató urakat. Hiszen ha Smilovics most igazán beszél: akkor Matej és Herskó egész holttestusztatási meséje szemen szedett hazudozás. Akkor a csonkafűzesi szakértők munkája is tévedés, tudatlanság és ámitás. Akkor összedül az eddigi vizsgálat minden mesterkélt eredménye s akkor Szakolczai Julcsa beszéde szentirás és szegény Solymosi Eszternek nem ontotta vérét senki.
Akkor a vérvád ostoba babonává sülyed s a zsidók ártatlanok.
Csakhogy én előttem most már az lett fontossá a nyilvános tárgyaláson: miféle munkát végzett Smilovics lelke, a mikor arra a leleményes és részletes vallomásra szánta el magát, a mely most már hamisnak bizonyult?
Mert vallomása nem pusztán betanitott vallomás volt. Nem is csupán a hozzá intézett kérdésekből állitotta össze a koholt történetet.
Matej és Herskó igy cselekedett.
Az egész usztatási mesét a vizsgálóbiró titkos tanácsa költötte. Volt néhány szilárd pont, a mely körül a mesét meg lehetett szőni.
A szakértő orvosok azt mondták, hogy a csonkafűzesi holttest nem Solymosi Eszter. A ki ezt elhitte: akár bárgyu, akár okos észszel, ebből csak azt következtethette, hogy a holttest tehát valamely idegen nőszemélyé.
Ámde a holttesten kétségtelenül Solymosi Eszter ruhája volt. Minthogy ez a ruha önmagától a holttestre rá nem mászott: valakinek a holttestet föl kellett öltöztetni.
De hát az a valaki hol vette a ruhát?
Bizonyosan a zsidók adták neki. Még pedig az eszlári zsidók. Hiszen a vérvád szerint ők emésztették el Esztert, tehát a ruha csak az ő kezükbe kerülhetett.
Most az a kérdés merült föl: honnan került az idegen nőszemély holtteste?
Eszlárról és környékéről senki se hiányzott, tehát más vidékről kellett azt megszerezni és odaszállitani.
Hogy ki szállitotta oda: az kétségtelen. A tutajosok szállitották oda, mert az ő tutajuk mellett találták. Bizonyára kellett zsidónak lenni a tutajokon, mert keresztyénre és ostoba tutajosokra ily nagy és titkos dolgot a zsidók nem bizhattak.
Ennyiből állott a csonkafűzesi és eszlári halottszemle után a gondosan kikoholt mese. Tovább fejleszteni a mesét egyelőre nem lehetett, mert csak ennyire volt elegendő támaszték. Be kellett várni, hogy a tutajosok közt lesz-e zsidó?
Lett. Köztük találták Herskó Dávidot. A mese valószinűbbé vált.
A tutajosok oroszul beszéltek, de az urak nem tudtak oroszul. Kellett teljesen megbizható s tőlük teljesen függő ember, a ki tolmács legyen. Ilyet találtak Karanczai József fogházőr személyében s azért ez időtől, a tutajosok kézrekeritésétől kezdve a fogházőr mindig az urak körül volt. Ő volt a tolmács, a tanu, a vallató és kinzó segéd, a foglyok kisérője, időnként még a pandurok parancsnoka is. Ő vele közölték az egész összeszőtt font mesét.
Csepkanicscsal nem boldogultak. Ez a tutajos minden gyötrésnek ellenállt s megtörni nem tudott.
De Matej már más ember volt. Ő már akkor is megrémült, a mikor még kis ujjal sem nyultak hozzá. Kész volt vallani mindent. Csak azt nem tudta, mit valljon. Ámde jól tudta ezt Karanczai. Ennek kérdéseit, oktatásait, egész elbeszélését mohón szivta magába Matej, hogy azután a tutajút részleteivel kiegészitve, körülményesen elmondhassa a vizsgálóbiró előtt.
A mesébe bele lehetett volna illeszteni, hogy a holttestet Bustyaházától, vagy Máramaros Szigettől, vagy Mező-Váritól usztatták Herskó és a tutajosok. Ám a titkos tanácsnak száz oka volt arra, hogy ezt meg ne kisértse.
A tutajok elindulási szinhelye Bustyaháza volt. Matej csak olyan mesét mondhatott, a mely Bustyaházánál kezdődik. Ámde itt még kicsiny a Tisza, a tutajok összerovását csak itt kezdték, itt száz meg száz ember jár éjjel-nappal a parton is, a vizen is. Lehetetlen elképzelni, hogy ha itt holttestet csempésznek: valaki azt észre ne vegye. S aztán éppen nem volt arra semmi támaszték, hogy akár Herskó, akár más, miként vitték volna oda Máramaros-Szigetről a holttestet.
A titkos tanács fejében sokáig mozgott Máramaros-Sziget. Ez nagyobb város, itt sok zsidó lakik, itt már gazdag zsidók is vannak, gazdag zsidók nélkül pedig holttest szerzése és szállitása meg nem történhetett. Ehhez pénz kellett. Szegény napszámos zsidó ilyesmire nem is gondolhatott önmagától.
Van ennek nyoma az iratok közt.
Julius hónapban névtelen levél érkezett Máramaros-Szigetről a nyiregyházi törvényszék elnökéhez, melyben az iró elmondja, hogy öreg Vájzer nevü szigeti zsidónak volt egy szolgálója, a ki megbetegedett, kórházba került s ott meg is halt. A szigeti rabbi és Káhán Kálmán szigeti gazdag zsidó tervezte ki az áltetem csempészését. Az elhalt szolgáló holttestét alkalmazták erre a czélra. Káhán adta a pénzt az usztatáshoz Smilovicsnak.
Ezt a levelet az elnök átadta természetesen a vizsgálóbirónak. Csináljon vele, a mit tud és akar.
A levél alapján való intézkedésre azonban nem került sor. Talán utóbb azt is megértjük: miért nem.
Honnan eredt ez a levél? Ki irta ezt?
Ez a kérdés nincs földeritve. Valami könnyen nem is lehetett volna. De nekem ez a levél sok tünődést okozott.
Megnéztem jól, a papirosnak, tintának vagy kézirásnak mását nem találnám-e meg a nyiregyházi, tiszalöki vagy eszlári papirosok, tinták, vagy kézirások között. Tele voltam utóbb már gyanuval magam is. A levelet nem valami képzelődő máramaros-szigeti ember ötletének tartottam. Ki tudná azt Máramaros Szigeten, hogy Smilovics holttestet szállitott, holott teljesen bizonyos, hogy holttestet se ő, se más nem szállitott.
A névtelen levél betüiben s tintájában Karanczai József fogházőr kezeirását véltem fölismerni. Természetesen csalódhattam is. Hiszen Karanczaitól egyéb irást, mint neve aláirását nem is láttam. Az ő nevében csak 12 betü van, ebből is kettő nagybetü, a vezeték- és keresztnév kezdő betüje. Tehát csak 10 betü vonásait hasonlithattam össze, holott a magyar nyelv 28 betüvel irja szavait. Nem is szóltam róla a biróság előtt. Nem is volt rá okom valami nagy, mert a rabbi ellen és Káhán ellen ugy se inditották meg a vizsgálatot.
A titkos tanács Mező-Várit is kihagyta a holttestszállitás meséjéből. Itt sokáig időztek a szeklenczei tutajosok, de itt is száz meg száz ember zsibong éjjel-nappal a parton s a tutajokon. Ez nagy tutajrakodó hely. Zsidó is nagy számban tanyázik itt. Ügynökök, sáfárok, tüzifa- és épületfatulajdonosok, kocsmárosok, boltosok, pálinkamérők. Nagyon nehéz lett volna ezek közül egy vagy két zsidót kiszemelni, a kivel Herskót a holttest kérdésében összekapcsolhatták volna. Erre a titkos tanács nem vállalkozott.
Valami ezután következő kikötőt kellett kiválasztani. Az volt a kérdés: hol találkozott Herskó másik zsidóval?
A szeklenczei tutajosok vallomásából kiderült, hogy a mikor junius 7-én Tisza-Kerecseny alatt elvonultak, a parton Smilovics Jankel állott s ez zsidó-német nyelven néhány szót váltott Herskóval. Jó messziről történt a szóváltás, mert Herskó a Tisza közepén vonult lefelé, Smilovics pedig a szárazon volt.
Smilovics személyében meglett tehát az a zsidó, a ki a holttestet átadhatta. E körülmény megint olyan támaszték volt, a mely körül a titkos tanács Karanczai segélyével tovább szőhette, tovább fejleszthette a tetemusztatás tündérmeséjét. Smilovics, a furfangos »vörös zsidó« is alkalmas volt erre egy ideig.
Csakhogy Smilovics nem csak annyit mondott, a mennyit a titkos tanács kigondolhatott, hanem annál sokkal többet. Kinek juthatott volna eszébe például az eszenyi és tisza-szent-mártoni kirándulás Kesztenbaum Gimplihez és Rubenstein Májerhez? Kinek lehetett volna sejtelme is Fogel Amselről és Mendelovics Niszenről?
Igaz, hogy Smilovicsnak, ha már magára vállalta Karanczai segitségével Herskó beszéde után a holttestet, arra is meg kellett felelnie, hol vette hát ő azt a holttestet? Ám az eszlári sugdosások után rámutatott Grószra és Kleinra; ime ezek hozták. De annál kevésbbé kellett neki Fogelt és Mendelovicsot mégis berántani a hinárba.
S egyebekben is szinezte-himezte, tarkitotta a tetemusztatás meséjét.
Azért gerjesztette fel kiváncsiságomat, vajjon minő utakon járt az ő lelke, a mikor hamis vallomását megcsinálta?
Nyilatkozatai, melyeket a julius 2-iki nyilvános tárgyaláson tett, bevilágitanak lelke mélységébe. A törvényszéki elnök, a közvádló királyi főügyészi helyettes, én és védőtársaim intéztünk hozzá kérdéseket.
Miért vallott hamisan?
– Kérdeztek, fenyegettek, ijesztgettek!
– Kénytelen voltam vallani, mert féltem, hogy a csendbiztos elé visznek s megkinoznak, a mint láttam, hogy Fogelt kinozzák.
De hiszen őt nem kinozták!
– Engem nem kinoztak. Hiszen épen azért fecsegtem össze mindent, hogy ne kinozzanak.
– Agyon hagyjam magam ütni? Édes apám husz év előtt meghalt már, de azért arra is rámondtam volna a tetemusztatást. Mert én ugyan szegény ember vagyok, de azért élni akarok a világon.
Annyit csak tud, hogy a törvény a kinzást, botozást, testi fenyitést szigoruan tiltja.
– Törődnek is azzal az urak, meg a pandurok. Hát Fogelt miért kinozták? Az én törvényem se különb, mint a Fogelé.
Miként ijedhetett meg a puszta fenyegetésre? Azután mi sulya van a fenyegetésnek, ha kis ujjal sem nyultak hozzá?
– Éjszakánként járt be hozzám a vizsgálóbiró. Volt nálam ötvenszer is, mindig fenyegetett. Tisza-Lökön mögöttem állt a csendbiztos és három pandur. Ha ott nem lettek volna, én is másként beszéltem volna. Egyszer bezártak a disznóólba. Hát ez talán jó mulatság? Azután itt ülni a tömlöczben esztendeig. Hát ez nem kinzás? Nem fenyegetés?
Miért nem jelentkezett a törvényszéknél mindjárt s miért nem tett panaszt? Majd segitett volna a törvényszék!
– Mit tud a buta ember? Mit tud az olyan paraszt, mint én vagyok? Nem vagyok én tanult ember. Ha nyolcz vagy tíz iskolát végeztem volna, majd én is másként beszéltem volna. Az oláhnak meg tudtam mondani; ezt a szeget ide vagy amoda verd be, de egyebet mondani nem tudok. Mit tanultam én az életben? A tutajkormányt vezetni. Ha malomnak megy neki a tutaj, onnan azt eltaszitani. Hajszra vagy csáléra tartani. Ha nagy a szél: kikötni s ott lefeküdni. Jól enni, inni és aludni!
Miért épen Grószra és Kleinra fogta rá a holttest szállitását?
– Valakire rá kellett fognom. Véletlen volt az egész. Ép ugy ráfoghattam volna másik két eszlári zsidóra!
Hát Fogelt és Mendelovicsot miként keverhette bele az ügybe. Tudta, hogy elfogják őket is. Ez lelkiismeretlenség.
– Láttam, hogy bajban vagyok. Olyan embereket választottam ki, a kikről tudtam, hogy igazolni tudják magukat s akkor én is megszabadulok. Mendelovics sógorom volt.
– Másért se nagyobb kár, mint értem. Szenvedjen más is, ha nekem ártatlanul szenvednem kell.
Látta Fogelt, mikor a vizsgálóbiró szakálánál fogva huzta állát fölfelé s azután, mikor őt kituszkolták, hallotta jajgatását. Nem esett meg a szive?
– Mit csinálhattam? Hát engem üssenek?
Igy beszélt Smilovics.
Hiven idéztem szavait a jegyzőkönyvből. Csak a szétszórt mondatok egy részét hoztam össze csoportonként. Igy beszélt – álmélkodásunkra!
Vajjon igaza volt-e?
Nem volt igaza.
Hazudni komoly ügyben nem szabad. Ha kinozzák, ha kerékbe törik, ha kegyetlen halállal pusztitják el, ha börtön fenekén kell elrothadnia, ha szép s nemes vidámságu élet vár rá s e helyett a poklok gyötrelmei töltik meg minden nappalát s minden éjszakáját: hazudni akkor se szabad.
Ez az igazi erkölcs. Ezt tanitja a vallás. Ezt csöpögtetik szivébe gyermekségétől kezdve. Az igaz erkölcs magasságába kell felnőni az emberi léleknek. Ha oda nem nő fel: akkor állat marad. Ne hivatkozzék Jézusra az, a ki megszegi a törvényt. De ne hivatkozzék Mózesre se. Szakadjon el Istentől s minden szentjeitől. Szakadjon el még a jó lélektől is. Mindent el kell türni és szenvedni az igazságért, mint a hogy a hősök, a szentek, a vértanuk, a hitvallók, Izrael igaz fiai s az elmult korszakok dicsőséges alakjai eltürtek, elszenvedtek.
Erre oktatnak a tudósok és a bölcsek, a szentirások és a fényes példák s a művészet nagy alkotásai: költemények, festett képek és faragott kövek és hősi dalok.
Te vörös zsidó, te Smilovics, te megszegted a törvényt s megrontottad az igazságot. Hamis szavakat ejtettél ki szádon, nyelved álnok munkát végezett s ártalmas meséiddel keserves bajba keverted Grószt és Kleint, Fogelt és Mendelovicsot. S mindezt megcselekedted azért, mert féltetted a bőrödet. Gyarló elméddel ugy okoskodtál, hogy inkább másokat kinozzanak, semmint téged kinozzanak. Példát vehettél volna Svarcz Salamon metsző esetéből. Te erős, egészséges férfi voltál, ez a metsző pedig ösztövér, kiéhezett, inarogyott, erejefogyott szánalmas alak. S ez mégis keserü elszántsággal odaállott a biró elé, mondván: én öltem meg az eltünt lánykát, én dobtom tetemét a Tisza vizébe, engem akaszszatok fel, fajomat és felekezetemet ne bántsátok! De te vörös szakálu Smilovics, te jobban szeretted a te hitvány életedet s testi épséged nyomorult kényelmét, semmint az igazságot s a magasztos önfeláldozás hősi erényét.
És mégis van számodra mentség, noha meg se érdemled.
Bizony csak állat az ember nagyrészben s nem csupán csak istennek szentje. Az állat pedig menekül a bajtól és fájdalomtól, a hogy’ csak tud. Mit érne az a világnak, ha egy nyomoruságos tutajosban is halálra kész hősi lélek laknék? Neki az evezőt kell huzni s a kormányrudat tartani, nem pedig a thermopiléi szorost védelmezni, vagy Szigetváránál Szolimán világverő török szultánnak utját állani. Azt az evezőt pedig mindennap kell huzni, mert különben másnap már nincs kenyere se neki, se éhező porontyainak. Könnyü Leonidásnak hőssé válni, a ki király volt s a kinek országa volt. És Zrinyi Miklósnak is könnyü, a ki zászlós úr volt s a kinek tizenhat vára és uradalma s nagy hadserege volt! Siró asszony, éhező gyerek tőlük nem kért száraz falatot mindennap. S aztán nekik nem is kellett Thermopilét és Szigetvárát évről-évre mindennap védelmezni. Egy napon és egy halállal levetettek magukról minden gondot s egészen elvégezték munkájukat, holott a nyavalyás tutajosnak kora tavasztól késő őszig mindig huzni kell az evezőt, mert neki meg az a dolga. S a hősök után megmaradt az ország is, a tizenhat uradalom is. De mi marad a tutajos után? Zsiros kalap, elnyütt szürdolmány, foszladozó bocskor. Ezek miatt nem érdemes hőssé lenni. S a hellének hős királyának s a magyarok hős vezérének nevét ajkukra vették a történetirók és a lantosok, elzengték s örökké zengik dicsőségöket minden nemzetnek s minden korszaknak számára az idők végeig. De ki törődik a rongyos tutajossal, ha még olyan nagy hős lenne is, mint amazok? Holttestét gödörbe rugják; gödrét földdel befödik; a földet tavaszra ellepi a fű; a füvet juh, kecske, disznó lerágja s azzal vége az életnek, a névnek és emlékezetnek örökké.
Hőssé lenni nem szegény embernek való ipari foglalkozás.