– Mit tanultam én az életben?
Ezt a kérdést veti föl önmaga előtt vörös Smilovics. De meg is felel rá e szavakkal:
– Jól enni, inni és aludni!
Hejh, te tutajos, – a te lelked tökéletessége még csak akkora, a mekkora tíz ezer év előtt volt a te ősödé, a vademberé. De mégis akkora, a mekkora majd csak néhány száz év mulva lesz unokádé, az agyon művelt és éheztetett emberiségé. A messze multnak s a közel jövendőnek vagy te igazi mintaembere. Önző és okos. A ki semmi mással nem törődik, csak önmagával. Megvetésre méltó, de azért igazságát elvitatni nem lehet. Talán jobb még, de semmi esetre se rosszabb, mint azok az urak, birák, csendbiztosok és pandurok, a kik őt a disznóólba zárták s a kikről a világ azt tartja, hogy ők az igazságot szolgáltatják ki.
IV.
(Mendelovics Niszen könnyü szerrel igazolja magát. – Fogel Amsel és tanui. – Vallatása. – A tyukól. – Az egyiptomi harmadik és negyedik csapás. – Fogel inkább meghal, semmint vallomást tegyen. – A pandur lova előtt. – A sötét börtön.)
De mi történt hát Fogellel és Mendelovicscsal, a kiknek történetét eddig még el nem beszéltük?
Mendelovicscsal gyorsan végezhetünk. Az ő története rövid.
Vajnági lakos, 44 éves életkoru zsidó. Van neje és négy gyermeke. Tutajos sáfár. Eddig még nem állott törvény előtt. Erkölcsi bizonyitványa jó.
Közvetlen tanu nem terhelte őt, még hamis tanu se. Csak Smilovics ejtett ki száján annyit, hogy Fogel Amsel emlitette neki, hogy Mendelovics is tudott a holttestszállitásról. Ezt julius 18-án mondta Smilovics s a vizsgálóbiró nyomban elrendelte Mendelovics elfogatását. Másnap julius 19-ikén már elfogták és Nyiregyházára kisérték, julius 20-án pedig már kivitték Tisza-Eszlárra s ott vallatóra fogták.
Nyugodtan s határozottan igazolta magát.
Haas nevü fakereskedő részére szállitott tutajokat.
Bustyaházáról május 19-én indult el. Tehát oly időben, a mikor még a vérvád vizsgálatát a rendes biróság meg se inditotta, a mikor még se zsidó, se biró nem is álmodhatott arról, hogy esetleg áltetem csempészetére és usztatására is rákerülhet a sor. Junius 28-án ért tutajaival Szegedre. Oda kellett az épületfa. Utközben látta Fogelt Mező-Várban junius 5-én vagy 6-án. Fogelt különben már 7–8 éve óta ismeri.
Házkutatás tartottak nála. Nem találtak nála semmi gyanus dolgot. De 40 forintnyi készpénzt találtak. Bary aljegyző ezt gyanusnak vélte. Ám e pénz kérdését tisztába hozta. Haas fakereskedő könyvvezetője, Grünfeld adott neki a tutajszállitási vállalat árában kialkudott dijként 300 forintot. Ebből 260 forintot kifizetett a tutajosoknak, 40 forint pedig megmaradt saját dijaként.
Nem kinozták. Sokáig nem is faggatták. Minden állitása igaznak bizonyult. A tetemsikkasztás koholói szerint se lehetett még szó Mező-Váriban junius 5-én vagy 6-án a holttestről. Ez idő után pedig ő nem találkozhatott se a szeklenczei tutajosokkal, a kiket Herskó vezetett, se Smilovics tutajaival. Ezek mind később indultak s több napi viziuttal jártak utána s őt el nem érhették, mert ő állandóan saját tutajain tartózkodott.
Nem vált be tehát se vádlottnak, se tanunak.
Ostobaságnak bizonyult az a birói cselekmény, a mely szerint elfogták, hurczolták, előzetes vizsgálati fogságba helyezték. Törvényesen még meg se lehetett idézni a nyilvános tárgyalásra. Nem is idézték meg.
Fogel Amselnek más lett a sorsa.
Ez Fejéregyházán lakott Máramaros-Sziget mellett. Már idősebb ember, 50 éves, zsidó, van neje s hat gyermeke. Ez is tutajos sáfár s ez év tavaszán Haas Miksa máramaros-szigeti fakereskedő tutajait szállitotta ő is.
Julius 18-án, rendelték el letartóztatását, 19-én Nyiregyházára kisérték s másnap őt is, mint Mendelovicsot Eszlárra vitték s 20-án vettek föl vele először jegyzőkönyvet.
Elmondta, hogy május 30-án indult el tutajaival Máramaros-Szigetről s 6 kötésen 24 emberrel julius 6-án ért Szolnokra.
Junius 12-én, hétfőn érkezett Eszenybe s ott vesztegelt 23-ig. Ez idő alatt valamelyik napon ment el Smilovics Eszeny alatt a Tiszán s ő váltott is vele néhány szót. Határozottan visszaemlékezve, ez 18-án vasárnapon történt. Ő parton állott, Smilovics a nagy vizen ment lefelé. Smilovicsot tiz év óta ismeri. Odakiáltott hozzá a partról:
– Miért megy a nagy vizen?
– Kicsiny a tutajom s van elég emberem.
Ez igaz is. Meg nem terhelt tutajjal s elég emberrel az áradó nagy vizen is biztosan lehet menni. Zátonytól, malomba vagy partba, vagy sarkantyuba ütközéstől meg lehet a tutajt menteni.
Fogel és tanui tisztába hozták a tutajok egész utirendjét. Junius 4-től 8-ig időztek Mező-Váriban. Eszenybe érkezésük előtt 8-án, 9-én, 10-én és 11-én este Badallón, Kis-Aron és Vásáros-Naményon felül s Nagy-Lónyán kötöttek ki s háltak meg, ugy értek 12-én Eszenybe.
Itt rakták meg a tutajaikat Bájer Herman kisvárdai fakereskedő részére. Sümeghy Istvánnak a parton levő faraktárából 163 ölnyi tüzifát terheltek, e miatt kellett ott annyi ideig vesztegelni.
Tanukra hivatkozott Fogel, a kikkel igazolni törekedett utazásának napjait s naponként való hollétét.
Tanui első sorban tutajos társai voltak. Három ugynevezett oláh. Nevük: Popovics Bazil, Horka Bazil és Hörba Bazil. Ezekkel ment egy tutajon. Java idejebeli fiatal férfi mind a három s jóravaló embernek látszik mind a három. Semmi gyanu se merült föl arra nézve, hogy valaki megoktatta volna őket, hogy miként valljanak. Fogel nem tudta előre, hogy őt miért fogják el s miért kisérik Nyiregyházára, Eszlárra, Tisza-Lökre. A fogságból hivatkozott e tanukra, tehát ezekkel se ő, se az ő utasitása szerint senki más előre nem beszélhetett.
E tanuk határozottan beszélnek mind első kihallgatásuk alkalmával, mind a végtárgyalásnak junius 28-iki napján. Beszédjük összevág. Kijelentik eskü alatt, hogy Fogel Máramaros-Szigettől kezdve lefelé mindig velük volt. Különösen Eszenyben időzésük alatt junius 12-től 24-ig velük töltött éjt és napot, a tutajtól sohasem távozott s ha élelemért ment a faluba, oda is mindig másod- vagy többedmagával ment. Velük dolgozott mindenben.
Igazolták, hogy Tisza-Kerecsenyben nem kötöttek ki, ott meg sem álltak, hanem Vásáros-Naménytől megállapodás nélkül mentek a lónyai határig s junius 11-én Nagy-Lónyán kötöttek ki s ugy mentek 12-én Eszeny alá.
Az eszenyi tartózkodást igazolja Bájer Herman kisvárdai kereskedő is. E tanu a tárgyaláson nem csupán emlékezetből, hanem naplója segitségével beszélt. Fogel Eszenyből irt neki levelet, ő 14-én ment Eszenybe s ettől kezdve 24-ig jól tudja Fogel ottlétét. Hogy nappal mindig vele volt Fogel, azt teljes biztossággal igazolja, mert a terhelésnél, az ölfa-berakásnál mindig együtt volt a tutajosokkal.
Kihallgatták Csonka István eszenyi lakost, a Sümeghy-féle faraktár bátor tekintetü kerülőjét is. Nyilt eszü kálvinista magyar paraszt. Fogelra nem emlékezett határozottan.
– A nyáron át, ugymond, több csatában érkeztek oda zsidó sáfárok; egyik több, másik kevesebb ideig volt ott, ő bizony nem tudja, melyik volt a Fogel.
Igy beszéltek a többi kerülők is: Barta András, Halász Péter, Molnár István. Semmi gondjuk a sáfárokra. Egyik sáfár olyan, mint a másik. Nem barátkoznak ők semmiféle sáfárral.
Hol találkozhatott volna tehát Fogel Smilovicscsal?
Smilovics junius 5-től 14-ig Kerecsenynél állt tutajával. Fogel 11-én ment el Kerecseny alatt, de nem állt meg. Itt tehát a holttest csempészete fölött nem lehetett tárgyalni.
Fogel 12-től 24-ig Eszeny alatt állott tutajaival. Itt 14-én vagy 15-én haladt el Smilovics az ő tutajával, de ő se kötött ki e helyütt. Az összebeszélés tehát itt is lehetetlen volt.
Van még egy lehetőség.
Hátha a két sáfár junius 12-ikétől 14-ig éjszaka találkozott egymással? Hátha vagy Smilovics ment át Kerecsenyből Eszenybe, vagy pedig Fogel Eszenyből Kerecsenybe?
Csakhogy a két hely közti távolság a legrövidebb úton is 19 kilométer, s a ki egész nap fát hord a tutajra: az ezt az utat gyalog oda-vissza 8 óránál kevesebb idő alatt meg nem teszi. Kocsija-lova nem volt egyiknek se. A tutajosok mind azt állitották, hogy Fogel mindig velük aludt a kalyibában. Junius közepén az éjszakai sötétség nem több hat óránál, sőt annyi sincs. Fogel távollétét okvetlenül észrevették volna. De arra sincs semmi jelenség, hogy Smilovics elhagyta volna Kerecsenyben éjszakára tutaját.
Különben a titkos tanács tetemusztató meséjébe se vág bele Fogelnek és Smilovicsnak Kerecsenynél vagy Eszenynél való találkozása. Hiszen e mese szerint Smilovics már junius 11-én átadta Herskónak és Matej Ignácznak a holttestet, tehát Smilovics és Fogel ugymondott összebeszélésének idejét előbbi napokon kell keresni.
De hát mely napokon?
Smilovics junius 5-én ért Kerecsenybe, tehát neki Mező-Váriból legalább 4-én reggel el kellett indulnia. A két kikötő egymástól tiszai úton 70 kilométer. Fogel pedig 4-én ért Mező-Váriba, vagy ha ide ért volna is például 3-án este, a tárgyalásra csak kevés idő jutott s legföljebb éjszakai idő.
Ez ugyan nem volna akadály. Bűnös emberek éjjel is tudnak tárgyalni. S aztán holttest fölött tárgyalni az éjszaka, a sötétség különösen alkalmas.
Csak egy nagy akadálya van e föltevésnek. A tetemusztató mese szerint a holttest, melyet Csonkafűzesnél találtak, legfeljebb tiz nap óta halott. A mese szerint tehát az junius 8-ika előtt még eleven volt. No az pedig mégis bizonyos, hogy olyan nőnek holttestéről, a ki még junius 8-án él, már junius 3-án nem tanácskoznak azok a nyavalyás tutajosok. Ehhez már nagy érdek, nagy számitás, csodálatos gonoszság kellene. Középkorban, fejedelmi udvarok cselszövényeiben, regényköltők lázas álmai közt előfordulhat ilyesvalami. Koronáért, nagy örökségért, hatalmi vagy szerelmi őrültségből el lehet képzelni, hogy valamely élőt e vagy ama napon el lehet és el kell tenni láb alól. De szegény napszámos munkások, a kik életükben sohase láttak jó napot és sohase számitanak hirre, dicsőségre, nagy vagyonra, királykisasszony kezére, országhóditásra: ilyen bolondságra nem adják fejüket.
És azután a tetemusztató mese szerint se nem Fogelnél, se nem Smilovicsnál volt a holttest, hanem a két eszlári zsidónál. De hát honnan került az a két eszlári zsidó kezére? És honnan tudta volna azt Fogel és Smilovics, hogy két földig szegény eszlári zsidó majd junius 9-én elindul Eszlárról, kopott fakó szekér a készségük, sárga és fekete két görhes ló a vontatójuk, meztelen női holttest lesz feldobva a szekér deszkájára s ily állapotban majd ott várják a tisza-szentmártoni parti fűzesekben Smilovicsot, a kit sohase láttak, hogy neki átadhassák a holttestet? Smilovics pedig ott várja Herskót, a ki bizonyos órára Tárkány alá érkezik tutajával s itt mulhatlanul kiköt tizenötödmagával s átveszi tovább usztatásra a halottszaggal teljes rothadó tetemet.
Hiszen teljes lehetetlenség a tutajnak utját, kikötését, mikor s honnan indulását, mikor s hová érkezését napokkal előre biztosan meghatározni. Egy áradás, egy keletkező szél, egy malomba ütközés, egy guzsnak elszakadása, egy hevedernek elpattanása, egy ünnepnap, egy rendőri közbelépés, egy tutajos lerészegedése napokra meggátolhatja a továbbhaladást. Hát ha akár Smilovics, akár Herskó oda nem ér a kitüzött helyre s a megszabott időre: az a két zsidó tovább kóborol vagy ott a parti fűzesekben bizonytalanra tovább ácsorog a halottal napokon és éjszakákon keresztül? Hiszen nem afrikai és amerikai rengeteg ott a Tisza partja! Lakott helyek, művelés alatt álló földek s művelt lakosságu községek azok. Nyári nap és éjszaka el nem mulhat ott a nélkül, hogy csőszök, kerülők, mezei munkások, izenethordók, járókelők, jószágitatók, vizértmenők, halászok, révészek tutajosok ott meg ne fordulnának.
Éles és furfangos elmének kellett volna annak lenni, a ki a halottcsempészetet a biróság félrevezetése végett kitalálta. Miként lehet ilyen elméről akkora bárgyuságot föltenni, hogy a halott csempészését végrehajtani ily módon kisértse meg?
Nyájas olvasóm bizonyára unalmasnak találja ez apróságos dolgokat. De legyen türelemmel. Nem regényt készitek. A regényiró könnyen tulteszi magát a gyakorlati élet apró nehézségein. A regénybeli alak könnyen átugorhat a folyam egyik partjáról a másikra, sőt még egyik világrészből is a másikba s kalapdobozban is szállithat holttestet, ha ugy akarja. De az életkörülményekkel és esetlegekkel teljes s a leggondosabb tervek, javaslatok s elméletek is dugába dülnek gyakran hajszálnyi akadékon.
A tetemusztató mese megkészült. Beránczigált önmagába egy csomó élő embert. A ledér észszel folytatott vizsgálat valószínüvé tudta tenni a mese kereteit, egyébbel azután nem is törődött. A zsidók elleni gyülölködés lobogó szenvedélyei közt az emberek képzelődése megelégedett a puszta keretek látszatával. A belső tartalmat nem vizsgálta, nem is ismerte. Sejtelme se volt a tiszalöki éjjeli vallatásokról. Hiszen még nekem se volt, a kinek pedig magas kötelessége volt mindent gondosan megfigyelni. Ma is akad még ember, a ki esküszik a tetemusztatásra. A balvélekedések mindig vetekednek a józan felfogásokkal s gyakran ők a győzők. Ha tehát tisztán akarunk látni, meg kell vizsgálnunk a dolgok belső valóságát.
Fogel és Smilovics még a tetemusztatási mese szerint is csak ugy keveredhetett a dologba, ha ők már előre is értesülést nyertek valahonnan az egész tervről. De hogy a művelet létrejöhessen, a holttestet valakinek már korábban Eszlárra, vagy Eszlár közelébe kellett varázsolni; másként Grósz és Klein azt nem szállithatta volna Tisza-Szent-Márton füzeseibe. El se képzelhető, hogy más módon történhetett volna az egész.
Csakhogy a titkos tanács furfangjának és a vizsgálat ügyeskedésének határt szabott a lehetetlenség.
A holttest eredetét ki kell nyomozni, ha az csempészett holttest volt. A holttestet nem ugy hordja a szél, mint a falevelet. A tisza-löki vallatás állithatott ugyan elő tanukat és hamis beszédeket, de ezek mind nem érnek semmit, ha a holttest eredetét földeriteni vagy legalább is valószinűvé tenni nem lehet.
Ám a vizsgálóbiró bölcsesége ezt meg se kisérlette. Fogelt is csak annyira akarta Tisza-Lökön rábirni, hogy fogadja el Smilovics hamis tanuságát igaznak s vállalja magára a csempészetben való részességet.
De Fogel Amselban sziklára bukkant.
Vallatásának történetét a nyilvános tárgyaláson 1883. évi julius 5-én beszélte el.
Egy évvel előbb, julius 20-án vitték Nyiregyházára lakásáról, Fejéregyházáról. Csak két-három órát töltött a börtönben s vitték nyomban Tisza-Eszlárra. Ugy mondja el, hogy egy grófnő házában zárták el. A faluban csakugyan volt akkor egy grófi kastély. Ott hallgatták ki, de a grófi kastély a jegyzőkönyvben nincs emlitve. Elmondta hiven tutajozásának történetét, de határozottan tagadta a tetemusztatási vádat.
Szemébe állitották Smilovicsot, a ki egyenesen a szemébe mondta, hogy ő gondoskodott a holttest megkeritéséről. Ő szeme közé köpött Smilovicsnak. Ez a megvetésnek legmagasabb jele, mely az észak-magyarországi zsidóknak különös szokásuk. A szembeköpés egész napkeleten el van terjedve a mohamedán vallásu fajoknál Tibetig és Kináig. Bizonyára a zsidók is onnan hozták valahonnan Ázsiából. Haragot, méltatlanságérzetet, botránykozást, utálatot, megvetést fejeznek ki vele. A felindulás egyik természetes mozdulatának kell tekintenünk. Némely állat is gyakorolja haragjában, meglepetésében vagy ijedtségében. Ilyen a kigyó, a medve s némely macskafajta.
A szembesités nincs emlitve a jegyzőkönyvben, a mi természetes. Jelen volt a kihallgatásnál és szembesitésnél a királyi alügyész is, a mit tilt a törvény. De a szembesitést is tiltja a vizsgálóbirónak. Ez a nyilvános tárgyaláson a tárgyalásvezető elnök joga és feladata.
Fogel szilárd maradt a szembesités után is. Ekkor a királyi alügyész kiment a szobából, csak hárman maradtak bent: Fogel, a vizsgálóbiró és Karanczai fogházőr. Ujabb faggatás minden siker nélkül. A vizsgálóbiró dühbe jön s fékezhetlen indulatában saját kezével arczul üti Fogelt. Fogel, bár élemedett, de eléggé magabiró ember, az ütésre se el nem ájul, se meg nem tántorodik. A vizsgálóbiró vékony dongájunak látszó fiatalember, keze nem sulyos.
Ezután kiviszik a grófi kertbe s Karanczaira bizzák. Ez a fogházőr a czipővarga mesterségét tanulta. A czipővarga huzza-vonja, fesziti, rámázza, varrja, szegezi, lyukasztja, ragasztja, nyesegeti a bőrt. Karanczai azt hitte, hogy az emberrel is oly könnyen lehet bánni, mint a czipellőbőrrel. Megbizói is azt hitték, hogy Karanczai elég ügyes erre. Csak elég gonosz és furfangos volt. Faggatta, ijesztette s kecsegtette Fogelt. Szentül el akarta vele ott a kertben hitetni, hogy legfeljebb két-három hétig ül, ha szépen bevall mindent, a hogy’ Smilovics cselekedte.
Fogel nem hallgatott rá.
Ujra bevitték a szobába a vizsgálóbiró elé. Ujabb sikertelen faggatás. A vizsgálóbiró ekkor azt parancsolta, itassanak vele vizet. Karanczai behozott két kancsó vizet. Smilovicsot ujra eléje állitották s ez ujra szemébe mondta, hogy ő beszélt neki először a holttestről, ő igért az usztatásért 500 forintot s ő adott előre 80 forintot. Fogel szilárdul ellenállt e beszédnek is. Ekkor megitatták vele a vizet s kivitték a kertbe.
Este átkisérték Tisza-Lökre.
Minden áron vallania kell, – igy gondolta a vizsgálóbiró. Ha nem vall: megszakad a tetemusztatás fonala és egész eddigi munkája hiábavaló lesz, mert az ál-tetem kilétéről s honnan való eredetéről semmit se fog tudni.
Tehát vallania kell, ha kinzás árán is.
Éjszakára tyukólba zárták, a mely tele volt tyukkal.
Tudni kell: mi ez! Kevés ember sejti, mit jelent tyukólban tölteni az éjszakát!
Hogy aludni nem lehet, az még kicsiny baj. A tyukok álmodnak s álmukban hol egyik, hol a másik hangosan beszél. A kakas éles, harsogó hangon kiáltja ki az időt, mint a tárogató. Éjjeli tizenegy órakor először, éjfél után egy órakor másodszor, három órakor harmadszor. Zárt helyen és szendergő ember fülében kegyetlen hang ez.
De ez semmi.
A tiszalöki tyukól fáskamrának készült, padlása gerendákból és léczekből. Oda felmennek a tyukok fogaslétrán s teleülik a gerendákat és léczeket s a ki oda nem fér, az ott guggol a létra fokain. Egyetlen hely sincs a tyukólban, a hol az álló ember feje felett tyuk ne ülne. Oda volt két nap előtt bezárva Grósz Márton is. Ő szerinte ötven-hatvan tyuk lehetett ott.
A tyuk ürülékének irtózatos szaga van. Még nehezebb és erősebb, mint a holttestnek. Kivált nyár közepén, a mikor a tyuk főleg rovarral táplálkozik. Undort, émelygést, ájulást idéz elő az a szag. Menekülni tőle nem lehet. Lefeküdni se lehet. Elmondta azt Grósz Márton. A tyukól padozatán halmokban hever a hetek, hónapok óta felgyülemlett guanó. A ki arczra feküdnék rá: irtózatosat kellene szenvednie. A ki hanyatt feküdnék rá: annak arcza, szeme, orra lenne tele az állati ürülékkel.
De a legnagyobb baj mégse ez. Hanem a mindenféle férgek. Ám legyünk kissé természettudósok s vessünk egyetlen szempillantást a férgekre.
A tyuk kedves és hasznos állat. Esze, beszélő képessége, vidámsága, rettenthetlen bátorsága, kicsinyeiről való gondoskodása bámulatos. Lelki élete a legfönségesebb természeti tünemények közé tartozik. Mindig csodálkozom, hogy nagy irói képességgel nincs még gyönyörüen megirva s kedves olvasmányul nincs az ifjuság kezébe adva.
De a hol nem tartják tisztán éjjeli tanyáját s nem ápolják eléggé: ott meglepi a féreg. Nemcsak a tyukot lepi meg. Még nem jutottam halászmadárhoz s kisebb vagy nagyobb csérhez a Balatonon, a melynek feje, nyaka, szárnya tele ne lett volna a tyuk férgeivel.
A tisztátalan tyukólat meglepik a tetvek, a balha, a csótán, az óvantag. Egyik gonoszabb és utálatosabb, mint a másik. Tele van velük a föld, a padló, a fal s a falnak és fának minden sarka és repedése s az embert is csak ugy megrohanják, mint a tyukot.
Napkeleti népek jól ismerik ezt a veszedelmet. Sok ezer év előtt is ismerték már. Mózes második könyve leirja azt a tiz csapást, melylyel az erős boszuálló Jehova isten meglátogatta Egyiptom földjét és népét, a miért a makacs büszke Faraó el nem engedte költözni a zsidókat a szolgaság földéről az igéret földére. A szentirásbeli harmadik és negyedik csapás megvan nálunk mindig a tisztátalan tyukólakban. A földnek pora átváltozik tetvekké s ártalmas férgekkel megtelik minden. Ház, konyha, éléstár, nyugvó ágy, főzőedény, étkező-asztal, még az istenáldotta kenyér is. Igy mondja a szentirás.
Az óvantag, a tyukólak e rettenetes lakója, micsoda állat az!
Hugó Viktor a költészet teremtő erejével irja le »A tenger munkásai« czimü regényében, hogy a fenevadak miként pusztitják el az emberek életét s miként emésztik föl az eleven hust és vért. Az oroszlán, a tigris, a farkas, a czápa, az óriáskigyó s különösen az irtózatos százkaru, a Polypus Gyganteus. De az óvantag nem jutott eszébe. Talán nem is ismerte.
Apró állat. Nem nagyobb egy hosszukásnak képzelt lencseszemnél. Népünk azt hiszi, hogy öt-hat képes megölni egy anyatyukot egy éjszaka. Tyukjaink gyakran szomoruan tántorognak az udvaron, vagy félreállnak egy sarokba, bokor alá, árnyékba és ott gubbasztanak Nem szólnak, nem csevegnek, nem társalognak, nem esznek, bizonyosan óvantag marta meg őket az éjszaka.
Éjjel és sötétben jön elő a repedésből orvul, észrevétlen támad. Az ember szagát megérzi három méter távolságból. Rögtön rárohan. Vért szí, csipése égő, fájdalmas. A többi féreg csipése hozzá képest csak gyönge viszketés. Szine undok, szaga utálatos, fél tőle s kerüli őt még a mezők erős idegzetü pusztai embere is.
Efféle tyukólba, ilyen férgek közzé zárták Fogel Amselt. Itt töltötte az éjszakát. De kitöltötte. Elszántsága meg nem csökkent.
Reggel bevitték a kertilakba a vizsgálóbiró szine elé. Ujra faggatták.
– Én igazságban vagyok, hallgassák ki huszonnégy tanumat, ne bántsanak.
Igy felelt.
A vizsgálóbiró megint arczulütötte mérgében. De azután kiment a szobából. Hanem ottmaradt Karanczai.
Nyomban belépett egy magas, vörös ember, a csendbiztos, s komoran azt kérdezte Fogeltől:
– Tudod-e, ki vagyok én?
– Én nem tudom, én itt idegen ember vagyok.
– Nohát én vagyok a csendbiztos s engem a törvényszék meghatalmazott, hogy addig üsselek, mig az igazságot meg nem mondod.
Fogel igy folytatta tovább elbeszélését a törvényszék előtt:
Ő azt felelte, ha ütik is, ha agyonütik is, ő semmit se tud a holttestről, hallgassák ki tanuit, azok igazolják másuttlétét.
A csendbiztos azt mondta:
– Nézz a szemem közé!
Ő odanézett s erre a csendbiztos háromszor felütötte az állát öklével. Rögtön tele lett a szája vérrel.
Vizet hoztak neki, hogy száját mossa ki. Azután a csendbiztos azt parancsolta: igyék vizet. Karanczai hozta a vizet kancsóban. A kancsó azonban eltörött s akkor vederben hozta. Ő ivott. Ha nem ivott, töltötték bele a vizet. Utóbb nem tudott lábán állni, elesett a földre. Ott a vizet kihányta. Ezután ujra a csendbiztos elé állitották, ki tovább folytatta a faggatást. De ő csak azt mondta: ő nem tud semmit. Ekkor három vagy négy pohár keserüvizet kellett innia. A csendbiztos nagyon haragos volt s haragjában megivott két pohárka pálinkát.
Sőt még őt is megkinálta pálinkával, de ő nem fogadta el.
Ujabb faggatás következett, de ő következetes maradt. Ő mást nem mondhat, mint a mit eddig mondott. Ekkor kezét zsineggel hátrakötötték s egyik halántékán Karanczai megfogta a haját s a hajánál fogva föl akarták emelni. A hajhuzás épen a halántékon a legfájdalmasabb. De nem tudták fölemelni, mert a haja kiszakadozott.
Ezután se vezetett sikerre a faggatás.
Ekkor azt parancsolták neki, vetkőzzék le. Le kellett vetkőznie anyaszült meztelenre. Kivezették a szomszéd szobába. Az vastagon tele lett hintve szalmával. Azt parancsolták: feküdjék le a szalmára. Rémületében azt gondolhatta: megpörkölik, mint a hizott disznót. De nem tették. Inkább rémitgetés volt az egész. A mint ott a szalmán feküdt meztelenen, megint felszólitotta a csendbiztos, hogy valljon. Ha nem vall, lábánál fogva fölakasztja.
Fogel már ezt is hitte kinjában és rémületében, de azért Smilovics hamis tanuságát még se tette magáévá.
– Holttestről semmit se tudok. Hallgassák ki tanuimat.
Ezt ismételte untalan.
A csendbiztos ugy látta, Fogel el van szánva a halálra inkább, semmint a tetemusztatás bárgyu meséjét erősitse meg. Abbanhagyta tehát a további nyaggatást és erőltetést. A további kinzást már nem vélte czélszerünek. S azután felelőssége is eszébe jutott némileg. Bánjék el tovább a zsidóval a vizsgálóbiró, ha ugy akarja. Hiszen neki még csak kihallgatnia se lett volna szabad.
Fogel felöltözött. De a csendbiztos parancsára rögtön mennie kellett Tisza-Eszlárra a vizsgálóbiró elé. Karanczai vitte a vallatás sikertelenségéről az izenetet.
Jellemző volt az Eszlárra vonulás módja is.
Mikor felöltözötten az udvarra kilépett Fogel, egy talyiga már készen állott, egyes ló eléje fogva, az ülésben Karanczai és egy szolgabirói hajdu ült s egy pandur lóháton. A parancs az volt: a ló orra előtt kergessék Fogelt.
Mig a városból ki nem értek, rendes lépésben mentek. Azután ügetésre fogták. Elől Fogelnek kellett futni a pandur lova előtt, a pandur után a talyiga Karanczaival. Fogelnek valósággal futnia kellett, különben nyaka közé és inaira huznak a karikással. Igy fenyegették s Fogel elhitte ezt.
A tisza-löki szolgabirói lakástól a tisza-eszlári községházáig épen 8 kilométernyi az út. Julius 21-én éktelen meleg volt s nagy por az egész uton. Fogel a tyukólban egész éjjel nem aludt, egész éjjel és egész nap nem evett, folyton faggatták és gyötörték, annyi vizet itattak vele, hogy kinjában a földön fetrengett, s ily állapotban a pandur lova előtt kellett futnia több mint egy földrajzi mérföldön át.
Minő durvaság ez! Minő törvénytelenség ez! Minő vakmerő bűn az igazságszolgáltatás embereitől!
Eszláron a grófi kertben volt elzárva estélig. Éjjel Nyiregyházára kisérték társaival. Szomoru volt ez az éjszakai út, melynek részleteit később beszélem el.
Julius 22-én hajnalban érkeztek Nyiregyházára. Ott Fogelt egyes kicsiny börtönoduban magánosan helyezték el. Itt volt 12 napig, augusztus 2-ig.
A faggatás itt is tartott, Smilovicsot itt is szemébe állitották. A vizsgálóbiró csak abban erősködött, hogy fogadja el Smilovics állitását, a mely szerint ennek Eszeny körül nyolczvan forintot adott a holttest szállitásáért.
Nem fogadta el.
De most már ismerte a vádat s magányos odujában volt ideje és alkalma végiggondolni tutajutján s visszaemlékezni az út minden napjára és éjszakájára. Huszonnegyed magával tutajozott, volt hát tanuja elég, a kikkel másuttvoltát – az alibit – igazolni tudta. Okos ötlet támadt elméjében.
Egyik szembesitésnél azt mondta Smilovicsnak:
– Mondd meg hát, melyik napon adtam én neked 80 forintot?
S odafordult a vizsgálóbiróhoz.
– Mondja meg ezt nekem a tekintetes úr is!
Smilovics és a tekintetes ur egymásra néztek. A napot egyik se tudta. A meséből kifelejtették. Nem jutott eszükbe eddig napot határozni s azt a mesébe beilleszteni.
Smilovics és a tekintetes ur együtt bementek más szobába s ott hosszu ideig tanakodtak. Azután visszajöttek és Smilovics csakugyan mondott egy napot. Hogy azon a napon hol jártak: jól tudta Fogel s nyomban, most már harmadszor, kérte alibi-tanuinak kihallgatását.
Hiába kérte. Utóbb is csak három tanut hallgattak ki, kikre már hivatkoztam. Popovics, Hörka és Horba Bazilt. Ezek feleletét is csak nagy általánosságban jegyezték föl. Mind a három igazolta Fogelt. Valószinüleg még meggyőzőbben igazolta volna a többi husz tanu. Ezek megkérdezéséről csak akkor lett volna joga a vizsgálóbirónak lemondani, ha Fogelt mint ártatlant elbocsátja.
Azonban a vizsgálóbiró nem ártatlan zsidót keresett, hanem bűnös zsidót.
Dehogy bocsátotta el Fogelt. Sőt külön sötét egyes oduba zárta el tovább, mint három hétre.
Rettentő erőszak! Csupán elitélt bűnöst lehet és szabad ekként gyötörni s azt is csak akkor, ha a börtön rendet veszélyesen forgatja fel. Vizsgálati foglyot soha se szabad, bármit csinál. Ha embert öl a börtönben: akkor sem szabad. Előbb birája elé kell állitani s elitélni.
Azt hitte a vizsgálóbiró, hogy a sötét egyes odu majd megtöri a sáfárt. Hiszen szabadsághoz szokott ember számára iszonyu gyötrés is az. Nem látni embert, nem látni napvilágot heteken át! Csakhogy az igazságért meg kell jegyeznem, hogy e hihetetlen eljárásban még vétkesebb volt a királyi alügyész, ki első sorban felelős azért, a mi a börtönben történik.
A sáfár nem tört meg, hanem a helyett megbetegedett. Sulyos és fájdalmas betegség lepte meg az agyonkinzott s már élemedett 50 éves embert. A törvényszéki orvos járt hozzá. Azért mégis benthagyták a sötétben három hétig.
Utóbb, mint emlitém már, Egressi Nagy László királyi ügyész kezéből kivették az ügyet s Havas Imre királyi ügyészre bizták. Ez a budapesti törvényszék királyi ügyésze volt. Országszerte tudták, hogy a zsidók iránt nagy ellenszenvet táplál s abból nem csinál titkot. Rideg és szigoru felfogás vezette mindenben. De a mellett erős jogérzet s nagy kötelességtudás élt benne. S alig tette be lábát Nyiregyházára s alig ismerkedett meg ott az emberekkel és viszonyokkal: a sok erőszak és törvénytelenség láttán lelke elborult. Rögtön erélyesen fogott a dolgok rendezéséhez. A vizsgálóbirónak meg nem engedte a börtönökben való szabad kalandozást. Fegyelemre szoktatta a börtönőröket. Karanczait is rendre tanitotta s egy pillanatig se engedte meg a tisza-lökihez hasonló nappali s éjszakai kirándulásokat. Meghallgatta a panaszokat s orvosolta a jogtalan sérelmeket.
Fogel is jelentkezett nála panaszra. Meghallgatta őt is. Az agyongyötört sáfár elmondta az eszlári és tiszalöki kinzásokat. Megkérdezte ezekre nézve Karanczait is, a ki előtte őszintén bevallotta az eszlári és tiszalöki vallatások minden részletét: – a disznóólat, a tyukólat, a vizzel itatást, meztelenre vetkőztetést, bántalmazást s mindent.
V.
(Grósz Márton vallatása. – Klein Ignáczot gyötrik, sanyargatják. – Solymosi Eszter ruhájának kérdése. – A községi biró Buchtánét akarja a vádba keverni. – Grószberg Leóné. – Cseres Andrásné jelleme. – Hamis tanu. – Tanuságtételének részletei.)
– – A tiszalöki titokra tartozik Grósz Márton és Klein Ignácz vallatása is. Elég részletesen adta elő a nyilt törvényszéki tárgyaláson szomoru kalandját mind a kettő. A tárgyalás tizenharmadik napján, julius 5-én került rájuk a sor.
Az előző 1882-ik év julius 17-én, hétfőn, a vizsgálóbiró minden felnőtt zsidó férfit berendelt Eszláron a községházához. Ott volt akkor már Smilovics. Az volt a feladat, hogy Smilovics megmutassa, hogy a zsidók közt ki az a Grósz és ki az a Klein, a ki az ő hamis vallomása szerint Tisza-Szent-Mártonban a holttestet hurczolta. A vizsgálóbiró valóságos szinjátékot rögtönzött, hogy a felismerést biztositsa.
Ha Smilovics igazán beszél, erre semmi szükség. Hiszen akkor jól ismerte Grószt is, Kleint is s nem kellett a felismerés végett őket vagy harmincz zsidóval összekeverni és Smilovics elé ugy állitani. Az igazság azonban az, hogy Grósz és Klein sohase volt Szent-Mártonban és sohase szállitott holttestet s mind a kettő tökéletesen igazolta junius 9-től 12-ig való otthonlétét, vagyis a jogtudósok ugynevezett alibijét.
Szentül meg vagyok győződve, hogy Smilovicsra holttestszállitókként ugy akarták Grószt és Kleint rátukmálni, hogy Smilovics még maga se vegye észre, miként történik a dolog.
Smilovics azt mondja, egészen véletlen dolog, hogy ő épen Grószra és Kleinra utalt. Ép ugy utalhatott volna másra is. Valakire kellett utalnia. A kényszerités alatt s mások kinzatásának láttára saját apjára is rávallott volna.
Grósz nem hitte, hogy véletlen az egész. Ő vakmerő nyiltsággal beszélte el a törvényszék előtt, hogy ő rá és Kleinra Ónody Géza eszlári birtokos és országgyülési képviselő különösen haragudott. Ónody Géza az időben különös mozgékonyságot fejtett ki a zsidók elleni gyülölség szításában, a vérvád vizsgálata alatt rendszerint ott volt a vizsgálóbiró társaságában, julius 17-én is jelen volt a községházánál, mikor a zsidókat oda csőditették, tehát ő szentül hiszi, hogy valamely módon Ónody Géza haragja volt az az ok, a mely Smilovics figyelmét ő ellene és Klein ellen irányitotta.
Van-e, vagy nincs igaza ebben Grósznak: nem lett kideritve. Se Ónodyt, se a vizsgálóbirót e tárgyban nem hallgatta ki az itélőbiróság. Grósz állitása puszta állitás maradt. Smilovics maga is, mint emlitettem, véletlennek mondja Grósz és Klein kijelölését.
Tény azonban, hogy Grószt és Kleint külön állitották s a többi zsidóktól elkülönitették. Smilovics bent volt a községházban s annak ablakján nézett ki. Grósznak és Kleinnak azt parancsolták, hogy külön állva nézzenek az ablak felé, még pedig nyitott szemmel a nyári napba nézzenek. Mind a kettő panaszkodik, hogy ez a kényszeritett napbanézés több perczen át kinos dolog volt. Smilovics akkor mondta, ime, ez a Grósz s ez a Klein szállitotta fakó szekéren Tisza-Szent-Mártonhoz a holttestet.
Este kilencz óra után nagy szélben és porban Grószt és Kleint elhajtották Tisza-Lökre. A pandurok lova előtt kellett gyalog járniok s éjjeli tizenegy óra tájban értek oda. Grószt a tyukólba zárták éjszakára, Kleint a lóistállóba.
Grósz élénk szinekkel adja elő, minő kinos és utálatos állapot ötven-hatvan tyukkal együtt férgekkel teljes tisztátlan tyukólba tölteni az éjszakát.
Másnap kedden, julius 18-án kezdődött az igazi faggatás.
Grószt se fogházőr, se pandur, se csendbiztos nem nyaggatta. Csak a vizsgálóbiró beszélt vele. Részint fenyegette, részint édes kecsegtetésekkel biztatta, hogy vegye magára a holttest szállitását. Grósz különben is makacs és indulatos természetü ember volt, haraggal és kereken utasitott el magától minden gyanut és ráfogást. Smilovicsot mikor ez szemébe mondta a vádat, kegyetlenül összegazemberezte. A vizsgálóbiró nem is sokat bajlódott vele ez után. Még e napon visszakisértette Eszlárra s ott valami sötét helyre, pinczébe vagy hova elzáratta. Julius 19-ét és 20-át a sötét oduban kellett töltenie éjjel nappal.
Kleinnal másként bántak. Hozzá több reményt kötöttek. Hogy tőle kierőszakolják Smilovics hamis vallomásának megerősitését, ahhoz jobban biztak.
A vizsgálóbiró nagyon csalódott. Klein bátor, önérzetes, okos férfiunak bizonyult.
Az első szembesités történetét csaknem szóról-szóra igy adja elő julius 17-ről:
Grósz után rákerült a sor. A mint a községház szobájába behivták s ott a vizsgálóbiró közölte vele Smilovics vádját, ő azt mindjárt szemtelen hazugságnak jelentette. A vizsgálóbiró haragosan rivallt rá.
– Hát maga, jó madár, igy mer beszélni?
S parasztos módon, kemény káromlással szidta. Klein nem ijedt meg.
– Ejha, – ugymond, – még azt se hittem volna ám, hogy vizsgálóbirótól ily szavakat lehessen hallani!
– Még azt meri mondani? Hiszen itt van a vallomás arról, mit cselekedett. Az a vád terheli, hogy ilyen meg ilyen lóval és szekérrel holttestet szállitott Tisza-Szent-Mártonba s ott átadta azt Smilovicsnak.
Klein egészen jóhiszemben azt feleli:
– Méltóztassék csak annak a falunak a nevét még egyszer elmondani, hogy el ne felejtsem. Szeretnék ráemlékezni: voltam-e valaha abban a faluban.
A vizsgálóbiró gunyolódásnak vette e szavakat.
– Mindjárt pofon vágom!
Klein odatartotta az arczát.
– Méltóztassék!
Ez már gúny volt. De ez ugy meglepte a vizsgálóbirót, hogy fenyegetését be nem váltotta. E helyett tovább folytatta a faggatást:
– De azt elismeri, hogy ott járt Tisza-Szent-Mártonban?
– Nem én. Soha hirét se hallottam ennek a falunak.
– Majd szemébe mondja Smilovics, a kinek ott átadta a holttestet.
– Azt szeretném én már látni!
Erre Smilovicsot behivták s ez a vizsgálóbiró szavaira csakugyan szemébe mondta Kleinnak a tetemszállitási mesét. Kleinnak feltünt, hogy Smilovics, a mig nek szemébe beszélt, egy perczig se tudott nyugodtan maradni a szobában, hanem izgatottan fel és alá járkált s félve huzódozva ejtette ki száján a hamis beszédet.
– Mert ő is kénytelen sorsban volt!
Igy jellemezte Klein a szembesitési jelenetet.
Ez még Tisza-Eszláron történt.
Az éjszakát s julius 18-ának délelőttjét Tisza-Lökön a lóistállóban töltötte. Csak délután négy órakor ment be hozzá Karanczai s vezette őt a gyümölcsös kertben levő pandurlakásba vagy üvegházba, a hol több vádlott társát már annyira gyötörték. Ott a vizsgálóbiró várt rá.
– Klein, én jót akarok magával, – szólt a vizsgálóbiró – miért okoz magának bajt? Ismerje be szépen a holttest szállitását, nem lesz ebből semmi baja. Előbb-utóbb ugyis kénytelen lesz bevallani.
– Ha kényszerit – ugymond Klein, – akkor kénytelen leszek bevallani, mert kinozni nem engedem magam, de igazság szerint én a szállitásról semmit sem tudok.
A vizsgálóbiró Karanczaival visszavezettette a lóistállóba s Karanczai ráparancsolt, hogy le ne feküdjék, el ne aludjék.
Este kilencz órakor megint jött hozzá Karanczai s elvitte egy szobába, melynek két ablaka függönynyel volt bevonva – gyertya égett az asztalon.
A szobába Vay György csendbiztos lépett be s igy szólt hozzá:
– Te vagy az a jó madár?
– Én vagyok.
– Hát elismered-e, hogy a holttestet te szállitottad?
– Nem ismerem el.
– Hát engem ismersz-e?
– Nem.
– Dehogy nem, csak nézz rám jól.
Klein némi daczczal felelt:
– Látom tetőtől-talpig, még sem ismerem.
A csendbiztos nagyot káromkodott s kardját kirántotta. Klein megijedt.
– Inkább egyszerre vegye el az életemet, semmint kinozzon. Ha kényszerit, magamra veszem a holttest szállitását.
A csendbiztos dühbe jött. Klein állát fölütötte s parancsolta Karanczainak, hozzon be egy kupa vizet. Közben kegyetlenül káromolta a zsidót.
Karanczai behozta a vizet s elővett egy sörös kancsó alaku literes poharat s Kleinnak egymásután három pohár vizet meg kellett innia.
– Beszélj zsidó!
Tovább töltötték beléje a vizet s e közben elkezdték előtte beszélni a tetemszállitó mese részleteit. Valami Bezdéd nevü falut is emlitettek, hogy ő és Grósz ezt is utba ejtették, mikor Tisza Szent-Mártonba vitték a holttestet.
Klein fülelt a beszédre, a mennyire tudott, de közbe rosszul lett. Tántorgott, lábain alig tudott állani, egyszer a csendbiztos arczul is ütötte, de a mikor már el akart esni, Karanczai megfogta, egy hosszu karos ládához vezette, s arra leültette. A csendbiztos ekkor pálinkát adott neki s ez némileg enyhitette rosszullétét.
Azonban a mesét csak tovább folytatták. Községeket soroltak föl egymásután, hogy Klein és Grósz hol jártak, merre jártak. Elmondták, milyen volt a kocsi, milyenek a lovak s miféle holttest. Utóbb Klein kinjában azt mondta:
– Tudok már mindent, el tudom mondani az egészet.
Ebben a perczben, alig ejtette ki száján a szavakat, ott termett a vizsgálóbiró. Klein ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró ott állott az ajtó mellett. Róka Sándor pandur, a ki az egész eseménynél jelen volt, ugy adja elő, hogy a vizsgálóbiró az ajtón kivül hallgatódzott mintegy félóráig. Ennyi ideig tartott ugyanis az itatás, ijesztgetés és mesélgetés. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Klein megtanulhassa, emlékezetébe véshesse a mese részleteit.
Kétségtelenül igy történt a többi vádlott beoktatása is. S Matejnél, Herskónál, Smilovicsnál egyelőre sikerült is, de Csepkanicsnál, Fogelnél, Grósznál, Kleinnál nem sikerült. Test a kinzásnak, lélek a faggatásnak ezeknél ellent tudott állani.
Kleinnál azonban csak hajszálon mult a dolog.
Ő egy pillanatban, mint láttuk, már elhatározta, hogy a mesét magára veszi. Akkor volt ez, a mikor a vizsgálóbiró a szobába betoppant.
De Klein, a mint őt papirosával s irótollával meglátta, megint magához tért.
– Én istenem, – ugymond, – nagy szerencsétlenség lesz ebből, nagy bajt szerzek magamnak. Ártatlan vagyok én, miként valljak én magamra efféle dolgot?
Kezeit tördelte. Tusakodott lelkében. Könyörögve fordult a vizsgálóbiróhoz.
– Tekintetes biró ur, ne kényszeritsen olyasmire, a mit én el nem ismerhetek.
A vizsgálóbiró türelmetlen volt már. Éjjeli tizenegy óra körül járt az idő. Rárivallt Kleinra.
– Hát te kutya zsidó, még most se akarod elismerni?
Klein félt a gyötréstől, azt hitte, tovább nyaggatják. Elhatározta, hogy vall.
A vizsgálóbiró elővette papirosát s elkezdett irni. Följegyezte Klein vallomását.
Klein szóról-szóra elmondta mindazt, a mi a csendbiztos és a fogházőr mesélgetéséből a fejében maradt. Grósz neve azonban sehogy se jutott eszébe. Csak annyi motoszkált fejében, hogy neki egy eszlári zsidóval együtt kellett a holttestet szállitani s mikor a vizsgálóbiró azt kérdezte, kivel kocsikázott hát együtt? – igy felelt:
– Kinek a lovain?
– Az ő lovain.
S folytatta tovább a mesét szakványban. Ha már benne volt, ő se akart ostobábbnak látszani, mint a többi mesemondó. De azért mégis össze-visszakuszálta Herskó és Smilovics egész tudományát.
Elmondta, hogy éjnek éjszakáján értek valahová a Tisza partján. Talán ott lehetett Tisza-Szent Márton. Lichtman azt mondta: itt álljunk meg, fogja ki a lovakat, s adjon nekik enni. Ő ezt megcselekedte. Lichtman a sötétben elment valahová, őt pedig elnyomta az álom, lefeküdt s elaludt. Egyszer csak érzi, hogy valaki megtaszitja a lábát. Fölébred, fölnéz, Lichtmant látja, a ki visszajött s őt fölébresztette. Fölkelt, fölszerszámozott, kocsijával megfordult s hazatért Tisza-Eszlárra.
A vizsgálóbiró kérdezte.
– Hát miért jártak ott?
Erről a kérdésről jutott eszébe a mesének az a része, mely a holttetemről szól.
– Ugy éreztem, valami holttest volt a kocsiban.
A vizsgálóbiró méregbe jött. Látta, hogy a zsidó összehadar mindent, átabotába beszél s szavaira nem lehet adni semmit. Mérgében a zsidót mellbe lökte.
Klein a lökésre leesett ülőhelyéről s eszméletét elvesztette. Se látott, se hallott ezentul. Két kupa viz már gyomrában volt, megzavart gyomoridegei pillanatilag már az agyát megtámadták. Karanczai s egy hajdu megfogta, ketten kivitték s az istállóban az alomra lökték.
A vizsgálóbiró jegyzetei nem kerültek az ügy iratai közé. Julius 18-ról nincs jegyzőkönyv, mely Klein vallomásáról szólna.
Ez természetes.
Klein elfeledte a mesebeli Grószt s e helyett Lichtman Jakabot szőtte-fonta beszédébe. Ámde a vizsgálóbiró ekkor már igen jól tudta, hogy ez az a Lichtman Jakab, a ki minden napjáról s napjainak minden órájáról jegyzőkönyvet vezet, mindenhova tanukkal jár s minden tanuját föl is jegyzi. Lichtman tehát oly fényesen tudta igazolni alibijét, mint a déli napfény. Akkor pedig dugába dül Herskóék és Smilovicsék minden ostoba meséje.
De még más jelentős ok is volt.
Smilovics Klein társa gyanánt nem Lichtmanra, hanem Grószra lett beoktatva s azért a julius 17-iki tisza-eszlári szembesitésnél Grószt és nem Lichtmant jelölte ki tetemszállitónak. Ezt most már valahogy vissza kellene csinálni, Smilovics fejéből Grószt ki kellene venni, s helyébe Lichtmant rátukmálni.
Csakhogy Smilovics is eszes és ravasz ember. Hátha egykor mégis magába tér s az egész kihallgatási cselszövényt majdan elárulja a védőnek s a törvényszéknek? Mi lesz akkor?
Mindezt meggondolta a vizsgálóbiró s azért jónak látta a Klein vallomásáról szóló jegyzeteket összetépni és megsemmisiteni s azokról a vizsgálat további folyamában mélyen hallgatni. Kihallgatta ő még Kleint julius 28-án, szeptember 2-án és 17-én is, szembesitette is Smilovicscsal akárhányszor, de többé neki a tiszalöki vallomást elő nem hozta. Ám azontul Klein is megmaradt szilárdul az igazság mellett s a mesének egyetlen részletét se vállalta magára, sőt alibijét teljesen igazolta.
A vizsgálóbiró hát kudarczot vallott tetemusztatási meséjével.
Herskóból ugyan kierőszakolta, hogy ő átvette a holttestet Smilovicstól, s e vallomást elfogadta s magára vette Smilovics is, Matej is, de odáig már a vizsgálóbiró nem tudott eljutni, hogy hát Smilovics hol vette, kitől kapta a holttestet?
Fógeltól nem kapta, mert ez minden gyanu alól kitisztázta magát. Grósztól és Kleintól se kapta, mert ezek is tökéletesen igazolták magukat. De ha magukra vállalták volna is a tetemszállitást, még akkor se ért volna vallomásuk semmit, ha a holttest honnan való származása ki nem derült volna. Erre pedig a vizsgálóbiró még csak nem is gondolt.
Honnan került tehát elő a mesebeli holttest?
Égből eredt? Földből támadt? Madár hozta? Szélvész sodorta?
Mit ér a titkos tanács furfangja, a vizsgálóbiró ügyeskedése s a csendbiztos durvasága, vallató vize, hüvelykszoritó gyüszüje s férgekkel teljes tyukóla, de mit ér Matej, Herskó, Smilovics minden beismerése is, ha a főkérdésre nincs felelet?
A vizsgálóbiró azonban nem törődött a főkérdéssel; tovább botorkált a maga tévelygő utain. Föltette magában, hogy a mesét kiegésziti azzal: miként került az eltünt lánykának, Eszternek ruhája az idegen tetemre.
Herskó ugyanis azt beszélte julius 6-iki hamis vallomásában, hogy Smilovics már Tárkánynál junius 11-én figyelmeztette őt, hogy a mikor majd tutajával s a holttesttel Eszlár alá ér, ott egy barna arczu asszony vár rá, a ki 30–35 éves életkoru lehet, egy csomó ruha lesz nála, azt majd átadja s ebbe a holttestet fel kell öltöztetni. Igy is történt. Déltájban haladtak el Eszlár alatt a tutajok. Herskó látta a parton azt az asszonyt, a mint a folyamon nézegetett fel és alá. Ruhacsomag a kezében. Herskóék csak délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul, de a folyamnak nem keleti oldalán, a hogy Eszlár fekszik, hanem nyugati oldalán, a tiszaladányi parton. Ide csolnakon ment át az asszony. Herskó elébe ment s átvette a ruhát. Az asszony e szavakkal adta át: »Itt vannak ezek a ruhák, Jankel küldötte neked arra a holttestre.« Az asszony zsidó nyelven mondta e szavakat.
Igy mesélt Herskó.
Nincs határa annak a bárgyuságnak, a melylyel a titkos tanács ezt kigondolta.
Miért és miként került volna Solymosi Eszter ruhája Máramaros vármegyébe Jankel kezébe? Micsoda ok birhatta volna erre a zsidókat? Ha pedig mégis Jankel kezébe került: miért nem adta volna ő át a ruhát Herskónak ott és akkor, a hol és a mikor a holttestet átadta? Olyan buták csak nem lehettek a zsidók, hogy titkos műveletük esetleges fölfedeztetését kétszeresen megkönnyitsék. Egyszer a holttest ide-oda hurczolásával, azután meg a ruházat ide-oda csempészésével. S azután e fajta titkos munkát minél kevesebb emberrel szokás végezni. Miért kellett volna a ruhaátadás rejtélyébe egy eszlári zsidó asszonyt s egy eszlári vagy ladányi révészt vagy halászt is beavatni? Hiszen más a zsidó asszonyt a mondott helyen a Tisza nyugati partjára át nem szállithatta fényes nappal.
De még ez mind semmi.
Ha a zsidók emésztették el a lánykát: ennek ruhája természetesen az ő kezükbe jutott. De hát miért őrizték volna ezt a ruhát hónapokon át? Tegyük fel, hogy a gyilkosság után ápril 1-én vagy 2-án mindjárt el nem ásták vagy el nem égették. Tegyük fel, ámbár, ha a holttestet nyom nélkül el tudták tüntetni: kétségtelenül eltüntették volna a ruhát is.
Azonban május óta már folyt ellenük a vizsgálat. Hetek óta már nagy csomó zsidó nyavalygott Nyiregyháza börtöneiben. Ha előbb nem is, már akkor csak meg kellett semmisiteniök a ruhát, a gyilkosságnak esetleg kétségtelen tárgyi jelenségét. A közpéldabeszéd szerint Isten gyakran elveszi a gonosztevő eszét. Ám a mikor tizen-huszan vannak a gonosztevők s őket nem is érik tetten, nem üzik sebten: akkor van idejük észretérni. A vérvád babonájában nincs bent a megölt szüz ruhájának ereklyeként őrizése. Hiszen ha a május 19-én megindult vizsgálat után valamelyik eszlári zsidónál az eltünt lányka ruhájából csak egy tenyérnyit találtak volna is: nincs az a hatalom, a mely amaz izgalmas korszakban a legiszonyubb vádtól meg tudta volna őket menteni. Miért őrizgették volna tehát a ruházat darabjait?
Ezen ugyan nem akadtak fönn azok, a kik a mesét kikoholták. Tudták, hogy a tömegnek indulatok által elvakitott része nem lát igazán s mindent elhisz, a mi a zsidók ellen irányul.
A vizsgálóbiró tehát annyira, a mennyire ki akarta egésziteni a mesét s megakarta mutatni, hol rejtőzött időközben az eltünt lányka ruhája.
Az eszlári mindentudó biró Farkas Gábor készen állott a segitségre. Irásban, hivatalosan jelentette, hogy az eltünt lányka ruháját Buchta Szigfridné, született Nováki Amália eszlári lakos adta át Herskó Dávidnak.
E nő bábaasszony, ágostai vallásu, 50 éves, feddhetlen előéletü. Hogy a községi biró mi alapon gyanusitotta, hogy a ruha mikor, miként s ki által került volna valamikor a kezébe: ezt föl nem deritették, komolyan nem is kutatták.
Már kora és alakja se vág össze Herskó 30–35 év körüli barna asszonyával. Szemébe is állitották Herskónak és Matejnek, de ezek csak a fejüket csóválták, mikor meglátták. Ő maga indulatosan utasitotta el magától ezt a vádat.
A vizsgálóbiró nem tehetett mást: zsidó asszonyt kellett keresnie a ruha átadására.
Herskó Dávid és Csepkanics György julius 8-án a helyszinén megmutatták a Tisza partján azt a pontot, a hol a tutajok valósággal kikötöttek. Ez a pont a Tisza nyugati partján, a ladányi oldalán van. Ettől három-négyszáz méternyire van egy halásznak, Viskei Andrásnak halászgunyhója, a hol csónakja is ki szokott kötve lenni. A mese szerint a ruhaátadó asszony a kikötött tutajok irányában csónakon ment át az eszlári partról a ladányi oldalra s minthogy ide legközelebb Viskei csónakja van, tehát valószinüség szerint az ő csónakján kellett átmennie.
Herskó nem vallott Viskeire. Azt mondja, az esti szürkületben nem láthatta jól, hogy a ruhavivő asszonynyal ki vezeti a csónakot. Viskei András 58 éves, kis tokaji lakos egész határozottan vallja, hogy se ő, se fia, se azon a helyen, se másutt sohase szállitott át asszonyt az egyik partról a másikra.
Más halászt vagy révészt kellett keresni, a kinek csónakja van. Ez Hegedüs Benjámin eszlári lakos, révész, 41 éves koru kálvinista. Sehogyse emlékezik, hogy a szeklenczei tutajosok kikötésének napján, junius 16-án vagy 17-ikén vitt volna át valakit a Tiszán. De arra igenis emlékezik, hogy az utóbbi hetekben, junius és julius havában három zsidó asszonyt több izben vitt át a ladányi oldalra. Ez a három asszony Junger Adolfné, Veiszstein Lázárné és Fájerlicht Mártonné volt. Mind a három eszlári.
Tisza-Ladány falu épen szemben fekszik Tisza-Eszlárral a nyugoti parton. Egy holt Tisza partján fekszik, a mostani parttól másfél kilométernyire. Laknak zsidók Ladányban is. A ladányi zsidók is az eszlári zsinagógát szokták használni. Az eszláriak, különösen a zsidók gyakran át szoktak járni a szomszéd faluba. A szomszédolás különösen zsidó szokás. Mindenki egészen természetesnek találta, hogy Benjámin révész gazda akárhányszor vitt át a Tiszán zsidó asszonyt.
De az a három asszony a vizsgálóbiró faggatására kereken és határozottan elutasitott magától minden gyanusitást. Egyébként is tiszta multu mind a három, semmi jelenség ellenük föl nem merült.
Hát hiszen ez se nagy baj. Ruhaátadó asszonynak mindenesetre kell lenni, mert e nélkül a mese csonka maradna. A mily uton-módon Matej berántotta Herskót, Herskó Smilovicsot, Smilovics Fógelt: azon uton-módon asszonyt is lehet keriteni. Csak a hivatalos szertartás szinéről nem szabad megfelejtkezni.
Julius 19-én vagy tiz asszonyt odarendel a vizsgálóbiró a községházához. Nyolcz zsidót, egy németet s egy ágostait, – ez volt Buchtáné. Szembeállitja velök Herskót s ezt felszólitja: válaszszon az asszonyok közül, kire van gyanuja, ki adta át neki a ruhát?
Csodálatos szerencséje volt a vizsgálóbirónak. Van Eszláron vagy ötven zsidó asszony; ő csak nyolczat választ ki szembesitésre s ime, már e nyolcz közt megtalálja Herskó a magáét. Rámutatott Herskó Grószberg Leónéra: imhol az asszony, ugy véli, ez adta át a ruhát, – bizonyosan nem tudja, nem is mondhatja.
Az asszony 40 éves, születési neve Klein Katalin, van férje és családja, előélete minden folt nélkül való, erkölcsi bizonyitványa jó.
De nem vallott vele szerencsét a titkos tanács.
Az asszony nyelves és bátor, mint a nőstény oroszlán. Nem ijed meg senkitől. Ur, pandur, apátur nem kerekedik föléje. Minden keresztvizet leszed arról, a ki szemtől-szembe ellent mer neki mondani, mikor neki van igazsága. Kereken tagad mindent. Csuffá teszi az egész mesét. A nyöszörgő Herskót ugy leszólja, hogy alig látszik ki a föld porából. Nem bir vele senki.
De egy tanu mégis akadt, a ki szembe szállt vele keményen és bátran. E tanu volt Cseres Andrásné.
Érdekes jelenség ez a tanu s még érdekesebb az a körülmény, hogy mikor és miként lett tanu? Ha ez a tanu nincs: kevesebb alkalmam lett volna bepillantani abba a sötétségbe, melynek leple alatt komoly kisérletek folytak a zsidók ellen tanukat szerezni s azok elméjét kiegésziteni.
A tanu Cseres Andrásné, születési neve Bodnár Mária, tisza-löki születésü, eszlári lakos. Vagyona nincs. Ő is, férje is napszámos munkás. Harmincz éves életkoru, kálvinista vallásu. Különös sajátsága, hogy a falusi zsidó nyelvet teljesen érti és jól beszéli. Ez a zsidó nyelv nem más, a hogy már emlitettem, mint a közönséges német nyelv az északi magyarországi zsidók különös hangoztatásával beszélve. A magyar vidékek népe ezt a nyelvet csak zsidóktól hallja s azért csak zsidó nyelvnek tartja. Nem is tudja, hogy az német nyelv. Ha igazi német, vagy keresztyén beszél előtte e nyelven, arról is azt mondja: zsidóul beszél.
Cseres Andrásné megtanulta ezt a nyelvet. Valami másfél esztendeig volt mint szegény zsöllérlány szolgálatban egy tisza-löki metsző zsidónál, ott tanulta meg. Nagy ritkaság ez. Éles figyelő képességre mutat. Nagyon kevés efféle példa van a magyar nép kebelében. Ez egynél többet én nem tudok. Az eszlári nép tudott Cseres Andrásnénak e tulajdonságáról. Bámultak is, de nevették is érte. Legények, lányok gyakran incselkedtek vele e miatt s gyakran kérték ünnepnapok délutánján, hogy beszéljen zsidóul. Mondja el a Miatyánkot, vagy a hiszekegyet, vagy adja elő, hogyan beszél a zsidó asszony luddal, malaczczal, kotlós-tyukkal zsidóul. Ha jó kedve volt, engedett a kérésnek. Nagy mulatság lett ebből. Egyébként is tudta utánozni a falusi zsidókat. Ha ezek élénken beszélgetnek vagy vitatkoznak egymással: nemcsak nyelvük mozog, hanem szemük, szemöldökük, fejük, mind a két kezük, mind a két válluk, még a derekuk is. Hol előre, hol hátra hajolnak. Azonkivül hangjuk hol száll, hol emelkedik s hangsulyozásuk is eltér a magyar beszéd hangsulyozásától. Kivált ha napközben vagy este imádkoznak. Nem közönséges halk mormolás imádságuk, mint a keresztyéneknél, hanem hasonlit az énekléshez s azonfelül használnak orrhangot és torokhangot is, mint az arabok és héberek. A magyar paraszt füle sajátságosnak, idegennek, feltünőnek találja ezt s mezei ember szokása szerint nevetni tud rajta. Cseres Andrásné tökéletesen tudta utánozni a zsidókat.
1882-ik évi áprilistől kezdve tizenöt hónap telt már el, a mióta Solymosi Eszter eltünése miatt szakadatlanul folyt a vizsgálat Tisza-Eszláron a zsidók ellen. A vérvád babonájáról ezer alakban és módosulásban beszéltek az emberek. Időnkint alig volt más tárgya a közbeszédnek. De Cseres Andrásné nem keveredett különösen a társalgásba. Nem haragudott a zsidókra. Ellenszenv se volt benne a zsidók irányában. Ismerte is, meg is szokta őket jól, sokáig szolgált zsidóknál, jó helye volt is náluk. De nem is tudott semmit a vérvádról. Legalább soha senki előtt el nem árulta, hogy tud valamit.
1883-ik év junius 23-án már javában folyt a nagy per nyiregyházi tárgyalása, a mikor éppen szombatnap reggelén előáll Cseres Andrásné, elmegy Farkas Gábor községbiróhoz s bejelenti, hogy ő nagy dolgokat tud s most már csak elmondja, hogy a zsidók hatalmától megmentse a keresztyénséget. Vegyék az ő szavát fontolóra.
Nosza biró, jegyző: tollra, papirosra, irjátok csak iziben, a mit ez a tudós menyecske komolyan beszél!
Irták.
Két nagy és fontos körülményről tett tanubizonyságot. Az egyik az: miként, hova és mikor temették el a zsidók a megölt keresztyén szüz holttestét.
Április 1-én történt, Eszter eltünésének napján. Férje, Cseres András, alkonyattájban hazajött Tokajból a szőlőmunkából, megvacsoráltak, lefeküdtek. Aludtak is már egy sort, a mikor ő nagy zugásra felébredt. Házuk szemben van Grószberg Leóék házával. Az utcza csak öt ölnyi széles. Kinéz az ablakon, hát Grószbergék háza előtt és udvarán nagy csomó zsidó seregel. Jönnek-mennek az udvaron is és különösen a kertben. Idegenek és eszláriak vegyesen.
– Hány zsidó volt ott?
– Nem egy, kettő, három; se nem tizenhárom; több volt az még huszonháromnál is. A jó Isten számlálta meg őket.
Csaknem versben beszélt a jó asszony a törvényszék előtt.
Megütközött a zsidók e nagy gyülekezetén. Leszállt az ágyról, az ablak alatt volt egy láda, arra térdelt s ugy nézte a zsidókat. Nem ismerte őket. Csak Szüszman Jakabot ismerte fel. A holdvilág szépen sütött. Egy csuf idegen zsidó is volt köztük. Borzas, szőrös, bozontos sapka a fején, térdig harisnya a lábán, hosszu kaftán a testén, mint a papok reverendája.
Megismerte Grószberget is, a mint tipegett, jajgatott s a kezeit tördelte.
– Istenem, mit tettünk, mit cselekedtünk?
Odament hozzá a bozontos sapkáju idegen zsidó s a vállára veregetett.
– Ne félj semmit, nem lesz belőle semmi baj!
Grószberg akkor bement a szobába, de nyomban megint kiment a kertbe. Egy kiáltás hangzott:
– Hozd a villát, kapát és ásót!
Ki kiáltotta ezt: nem tudja. De vitték a szerszámokat s a kertben ástak velük. A kapa le is esett a nyeléről, mert tágan állt rajta s ott a kertben ütötték nyelére ujból.
Valami fél óráig nézegette őket az ablakon át s odaszólt a férjének:
– Kelj fel csak, nézz körül, mit csinálnak a zsidók!
A férj azonban nem kelt fel, tovább aludt. Csak annyit mondott az asszonynak:
– Hagyj nekem békét, én alhatnám. Ha dolgod van velük, eredj magad!
Azonban ő se ment. Megunta a látványt, visszament ágyába s aludt nyugodtan reggelig.
Ime, ez az egyik tanuság.
Se reggel, se azután soha el nem mondta a zsidók ez éjjeli sereglését se férjének, se másnak, se a szomszédoknak, se Grószbergéknek. Ezt maga is beismeri, de férje, Cseres András is hüségesen bevallja a törvényszék szine előtt.
De hát hihető ez az éjjeli jelenet?
Még a vérvád őrjöngő hirdetői se hittek el belőle egyetlen szót se. Mulattak a menyecske eleven képzelődésén s vakmerő nyilatkozatán. De azért a sajtó komolyan használta fel.
Valami csakugyan történt azon az éjszakán Grószbergéknél.
Emlékezünk ugyanis, hogy Solymosi Eszter eltünésének napján, este néhány zsidó összejött a zsinagóga pitvarában valami italmérési viszálykodást kiegyenliteni. Ott volt Grószberg is, Szüszman is.
Szüszmannak volt egy beteg gyermeke. Volt Weiszstein Lázárnak is. Szüszman megkérte Grószberget, hogy hajnalban vigye el kocsiján kis betegjét Nagy-Kállóba Józsa András megyei főorvoshoz, a ki nagy tudományáról és szerencsés gyógyitásáról hires volt több vármegyében. El is vitte. Kora hajnalban indult el vele a Weiszsteinék kis betegjével.
Ebben az ügyben tanácskozott Grószberg a másik hét zsidóval. Ezek el is kisérték hazáig. Ezeket csakugyan láthatta Cseres Andrásné. De ásóról, kapáról, bozontos fejü idegen zsidóról, Grószberg jajgatásáról szó se lehetett. Mindezt a szájas menyecske tizenöt hónap mulva gondolta ki. S bizonyára a titkos tanács valamelyik tagja is segitett neki ezt kigondolni.
S mindezt azért, hogy a vérvád annál jobban megerősödjék a szüzölő zsidók ellen.
A másik tanuság talán még érdekesebb. Ezt igy adja elő Cseres Andrásné:
Ama pénteki napon, a mely a csonkafűzesi holttest felbukkanását közvetlenül megelőzte, ő átment Grószbergékhez, a kik boltosok, hogy egy darab szappant vegyen hitelben. Éppen akkor jött haza valahonnan Grószberg Leó s azt mondta tőle pár lépésnyi távolságból feleségének:
– Eredj Jakabhoz, vedd át tőle a ruhát, vidd el a nagyfalui fűzeshez s ott add át.
Az asszony durczásan azt felelte:
– Én nem megyek, eredj a fekete fenében te magad.
Grószberg erre odament a feleségéhez, szeliden megfogta s nyájasan igy szólt hozzá:
– Eredj csak. Előbb menj, öltözzél fel.
Ezt azért mondta, mert az asszony egy tehénganéjba lépett s e miatt papucsa piszkos lett. Cseres Andrásné e beszédet hallva, nem is kért szappant, hanem a zsidó asszonynak segitett öltözni s papucsát ő törülgette meg. Az asszony azután elment. Cseresné nem látta, hogy ruhát vitt volna valami csomagban magával.