A SÖTÉTSÉG NAGYOBB LESZ.
I.
(Matej vallani kezd. – A tárkányi veszteglés. – Ismeretlen zsidó holttestet hurczol a vizben. – Megegyeznek Herskóval a holttestszállitásra. – A tokaji intézkedések. – Felöltöztetik Tisza-Ladánynál a holttestet. – Matej egyéb kijelentései.)
Vizsgálóbiróék nem csalódtak egészen. A csendbiztos hatalmasnak bizonyult. Ereje és sikere csodálatos lett. A vizsgálóbiró gonosz bölcsessége egyelőre diadalt aratott. Matej Ignácz csakugyan vallott a csendbiztos kezén.
Volt már vallomása, melyet junius 30-án Nyiregyházán tett. Ebben határozottan tagadja, hogy a tetemsikkasztásról s a csonkafűzesi holttest szállitásáról tudna valamit. Ez a vallomása mindenben összevág a többi összes tutajos vallomásával.
Most másként beszélt.
Előadja, hogy junius 10-én délután 1 és 2 óra közt értek Kis-Tárkány és Nagy-Tárkány közt a Tiszán ahhoz a ponthoz, a hol kikötöttek. Ez szombatnap volt. Ott vesztegeltek a következő vasárnapon is és csakis hétfőn reggel indultak el onnan.
Vasárnap dél tájban a tutajosok nagyobb része a sáfárral, Herskó Dáviddal együtt bement Agárdra egyet s mást vásárolni s kissé pálinkázni, de három-négy óra mulva mind hazatért, azonban Herskó nélkül. Herskó néhány perczczel később egyedül jött vissza.
A tutajosok nagy része ittas volt s alkonyat felé már mind aludt a tutajok kalibáiban. Este 8 órakor napnyugta táján csak négyen voltak már a parti fűzesben. Ez a négy ember volt: ő, aztán Csepkanics, a kormánybiró s két más ismeretlen tutajos, kiknek nevét s származását nem tudja. Ezek az ő tutaján voltak eddig, Mező-Váriban fogadták fel őket, de itt Tárkányban önként elmaradtak s igy csak Csepkanicscsal ketten vezették a tutajt Tokajig, a hol aztán Selever Jánost fogadta fel a sáfár harmadiknak.
Nap szállata után már Csepkanics is bevonult a kalikába s csak ő és Herskó maradtak a parton. Ő azért, mert a legközelebbi tanyára akart menni, hogy magának a juhászoktól turót vegyen.
Itt jut Matej Ignácz az ő vallomásában nagy fordulathoz. Igy folytatja:
Elindult a parton a juhászok felé. A mint mendegél: szemébe ötlik egy zsidó. A zsidó felülről jön lefelé közvetlenül a viz szélén s valamit guzsnál fogva vonszol maga után a vizben s egyenesen az ő tutajok felé tart. Az ő tutajuk felé, a melyről a két ismeretlen tutajos szolga már végleg eltávozott s a melynek kalibájában már Csepkanics, a kormánybiró, éjjeli nyugalomra tért.
Utánanéz a zsidónak s látja, hogy Herskó Dávid a sáfár ott áll a parton s várja a zsidót, a ki egyenesen feléje tart. Ő is megfordul utjában, nem megy most már turót venni, hanem nézi a két zsidót, mit csinálnak ezek? Valamelyest beszélnek egymással s azután Herskó átveszi az idegen zsidótól azt a tárgyat, a mit az a guzsnál fogva maga után vonszolt.
Ime holttest volt ez a tárgy.
Odamegy a két zsidóhoz, de mire odaért volna, az idegen és ismeretlen zsidó már visszaindult s ment a parton egyenesen fölfelé, a honnan jött. Herskó pedig fogta a guzst s annál fogva a holttestet a tutajig huzta.
A holttesten nem volt egyéb, csak egy térdig érő ing.
Kérdi Herskó Dávidtól:
– Mit csináltak?
Herskó azt felelte:
– Nincs itt semmi nézni valód, eredj innen dolgodra.
Ő azonban kiváncsi volt s tovább is nézte a sáfárt s látta, a mint ez a holttestet a maga tutajáról a vizben végig vonszolta s átvitte Csepkanics tutajára s ahhoz hozzákötözte.
A mint ezt végignézte, ő is belépett a partról erre a tutajra, melyen ő volt Csepkanics mellett a tutajos szolga s melyhez most már ismeretlen holttest volt odakötve.
Herskó ránézett s ezt mondta:
Ő nem felelt semmit, lefeküdt a kalibában Csepkanics mellé, Herskó pedig hazament a maga tutajára.
Másnap hétfőn, junius 12-én korán indultak. Indulás előtt Herskó a maga tutajáról áthajitott hozzá egy rögöt, egy darabka kemény földet. Ő odanéz: ki hajigál s miért hajigál? Látja, hogy Herskó integet kezével s éppen ő hozzá intéz szó nélkül hivó intést. Ő szintén szó nélkül átment Herskó tutajára, hol ez hozzá igy szólt:
– Vigyázz a holttestre, én is vigyázok, hogy le ne szakadjon s a tutajtól el ne maradjon. Ne szólj róla senkinek, sok pénzt kapsz!
Ő nem szólt senkinek.
Vencsellőnél kikötöttek. Kikötés után Herskó átment az ő tutajára s azt kérdezte:
– Nem romlott-e meg, nem pusztult-e el a holttest?
– Nem.
A zsidó nem hitte. Odament a holttesthez s gondosan megnézte maga.
Tokajban szerdán, junius 14-én este kikötés után a tutajosok mind bementek a városba, de ő Herskóval a többitől különválva együttmaradt. Herskó itt adott neki 56 forintot, a mostani pénz szerint 112 koronát és pedig négy darab öt forintos bankjegyet s 36 darab egy forintosat, melyből 26 darab bankjegy volt, 10 darab pedig tallér.
A felső tiszai nép még ma is tallérnak nevezi a nagyobbfajta ezüst pénzdarabot. A 18-ik században Magyarországon is divatos pénznem volt a tallér nevü kétforintos ezüstpénz. Az ily forintot rénes forintnak is, konvencziós forintnak is nevezték, minthogy ezüst tartalmát nemzetközi szerződéssel állapitották meg. A magyar nép »pengő« forintnak nevezte. Annyit ért, mint három ezüst Máriás huszas. Kelendő pénznem volt a 19-ik század közepéig, azon túl nem. A későbbi osztrák ezüst forintnál többet ért egyhuszad részszel, vagyis tiz fillérrel. De azért Magyarország keleti részein a köznép mind máig a tallér szót használja.
Herskó nagy óvatosságot tartott szükségesnek. Azt mondta Matejnek:
– A pénzről ne szólj senkinek, ne is tartsd magadnál, hanem hadd itt Tokajban valakinél, még irást se végy róla, Szegedről visszajövet magadhoz veheted.
A szó parancsként hangzott Matej füleiben.
Ezután együtt betértek egy kis boltba, mely a Bodrog folyó közelében volt s arra nézett. Mindenféle apróságot árulnak ott s ő is vett – a tanu – nyomban egy pipát. Ott találtak a boltban egy zsidót s egy asszonyt, a zsidó feleségét. Az asszony éppen terhes állapotban volt s a boltból el is távozott csakhamar. Csak hárman maradtak ott. Ő, meg Herskó és a zsidó boltos.
A zsidó boltos magas termetü, barna szinü, fekete szakálu, szikár s mintegy 30–35 év körüli ember volt, ráismerne egyenesen. Herskó beszélt vele valamit zsidóul, de ő nem értette, mit. Azután a zsidó boltos ő hozzá fordult magyar nyelven, de a mikor észrevette, hogy ő magyarul nem jól beszél, tót nyelven szólt hozzá:
– Ad ide nekem a pénzt, majd én megőrzöm számodra s mikor visszatérsz: megosztozunk rajta.
E szóra ő 54 forintot átadott a boltosnak szó nélkül és csupán 2 tallért vagyis forintot tartott meg magánál. Herskó annyit szólt közbe:
– Irás nem kell.
E szóra nyugodtan adta oda a pénzt.
Másnap csütörtökön, junius 15-én, Herskó 8 vagy 9 liter pálinkát vett Tokajban s ezt osztogatta a tutajosoknak. Pénteken délután 2 és 3 óra tájban Tisza-Eszláron alul kötöttek ki, de nem az eszlári oldalon, hanem az átelleni tisza-ladányi oldalon, még pedig egy folyamhajlatnál a fűzesek alatt s itt voltak junius 17-ikének, szombat napnak reggeléig.
A pénteki nap alkonyán Herskó sáfár egyedül maga sétálgatott a parton mintegy két órai időn keresztül, de a tutajra nem hozott semmit. Estefelé ő is felment Csepkanicscsal, Seleverrel s a Tokajban hozzájuk szegődött magyar emberrel, Galsi Istvánnal a partra tüzet rakni. Tutajukon ők nem rakhattak tüzet, mert az ő tutajuk terhelés nélkül üresen ment s azért a szél ellen a tüzet nem vehették körül semmivel. A széltől nem védhették meg. A mint ott voltak a parton hárman a tűz körül, Herskó odasompolygott hozzájuk s őt ruhájánál fogva megrántotta s intéssel a tutajra lehivta.
– Feküdjél le a kalibában s ott légy mig csak nem hivlak.
Engedelmeskedett.
Esti tiz óra tájban Herskó egy rögöt hajitott hozzá. Erre ő a kalibából kiment, Herskó ott várta s a tutaj végére vezette s ime a holttest akkor már a vizből kiemelve a tutajon feküdt. Más nem emelhette ki, mint Herskó. A ki azt mondta:
– Most felöltöztetjük a holttestet, emeld föl!
Ő engedelmeskedett. Hóna alatt fogva fölemelte a tetemet.
Herskó karján egy csomó ruha volt több darabból. Ezeket egyenként huzta föl a holttestre.
A fűzesben lassan susogott az éjjeli szellő. A tutajon levő tüzek s a parti tüzek már hamvadoztak. A lassan hömpölygő folyamárnak nem volt hangja. A tutajosok mélyen aludtak valamennyien, ki a kalibában, ki a parton a fűzesben. Ők ketten zavartalanul, nyugodtan öltöztették a halottat.
Legelőször lehuzták róla az inget s azt a vizbe lökték. Ez nem Solymosi Eszter inge volt.
Azután ráadtak egy kurta inget s azon alul egy pendelyt. A minőt a tiszaparti paraszt lánykák viselnek.
Felső testére felhuztak egy rongyos női kabátot, ugynevezett otthonkát vagy benemérőt, könyökén és vállán szakadozottat.
Alsó testére szines, de szintén rongyos szoknyát adtak.
Nyakába és derekára vastag kendőt illesztettek, hátán összekötve.
Balkezének csuklójára egy kékes szinü sötét kendőt kötött a zsidó s abba fekete festéket helyezett el, melyet előbb egy sárgás papirosba csomagolt. A papiros olyan volt, mint a gyufatokok papirosa s a milyenben dohányt is szoktak adni a boltosok.
Mikor mindez megvolt: akkor a zsidó a holttestet megint visszaeresztette a vizbe s a balkéz csuklójára kötött kendőt gyengén a tutajhoz kötötte s neki ily utasitást adott:
– Ha a holttest le talál szakadni: ne nyulj hozzá. Hadd menjen a maga utján.
Senki se látta ezt a műveletet. Csak ők hárman tudták. A zsidó, a halott és ő. Egyik se szólt róla senkinek. A tutajosok aludtak. Sokan közülök részegek is voltak, mert Herskó folyton kinálgatta nekik a pálinkát. Idegen pedig nem járt ott az éjszakában. Még nappal is ritkán jár ott ember.
A holttestet többé ő se látta, csak a tiszadadai parton a Csonkafűzesben, a mikor már a csősz kihuzta a partra.
Azt a zsidót, a ki a holttestet Tárkány alatt a sáfárnak átadta, nem ismeri. Tisza-Kerecsenyben látta először. Egy kis tutajon volt, melyen hasitványfát szállitott. Vele volt a tutajon egy orosz és egy oláh tutajos. Ezek nevét se tudja. Az oláh tutajost velük együtt fogták el Szolnokon s együtt kisérték Nyiregyházára.
Mi tudjuk már, hogy ez a tutajos Drimusz György volt.
Matej azonban még vallott valamit.
A tetemszállitó ismeretlen zsidót – ugymond – Jankelnek szólitotta Herskó. Ez a zsidó középtermetünél magasabb, szikár, szőke, sőt sárgás szakálu, hosszas arczu, hunczutkája – pajesze fülén alul ér; szemei szürkések, orra kissé lefelé hajló, bajusza kicsiny és sárgás szinü s lefelé lógó.
– – Ebből állott Matej Ignácz julius 5-iki vallomása, melyet Tisza-Lökön a csendbiztos keze alatt tett éjnek-éjszakáján.
Ennek a tisza-löki csendbiztosi vallatásnak jegyzőkönyvét Bary József vizsgálóbiró irta. Az ő kezeirása az egész.
Külön jegyzőkönyvvezető nem volt jelen, tehát nem is irta alá a jegyzőkönyvet. Nem irta alá maga Matej Ignácz se. Igaz, hogy a törvényszék előtt azt jelentette ki, hogy ő se irni, se olvasni nem tud. Ezt a jegyzőkönyv záradékában meg kellett volna jegyezni és csupán már e miatt is külön birósági tanut vagy jegyzőkönyvvezetőt kellett volna alkalmazni. Igy szól a törvény s ezt parancsolta volna a törvényes gyakorlat.
A vizsgálóbiró törvénynyel és törvényes gyakorlattal nem törődött. Biztos volt abban, hogy e miatt se az ügyet ki nem veszik a kezéből, se fegyelmi büntetésben nem részesül.
A jegyzőkönyv záradékában ott van a szokásos ákom bákom: »A jegyzőkönyv felolvastatik s tolmács utján megmagyaráztatik.«
Ki bizonyitja ezt?
Csupán a vizsgálóbiró aláirása. – Ez se felel meg a törvénynek.
De ki volt hát a tolmács?
Matej Ignácz nem tudott magyarul, csak oroszul, a vizsgálóbiró pedig nem tudott oroszul, csak magyarul. Kellett tehát tolmácsnak lenni köztük, de ez a tolmács se irta alá a jegyzőkönyvet. – Ujabb törvénysértés.
E hiányt azonban ugy a hogy pótolta a vizsgálóbiró. Julius 30-án jegyzőkönyvbe veszi, hogy minden alkalommal Karanczay József volt a tolmács. Ez a Karanczay közönséges börtönőr volt; – tudatlan és tanulatlan ember. Sok ravaszság lakott benne, holmi apróbb fegyelmi kihágások is terhelték. Könnyen el lehet hinni, hogy közönséges paraszt beszéd tolmácsolására teljesen képes volt, de azért e fajta embert alkalmazni ily fontos ügyben tolmácsul még se felelt meg a törvénynek.
De hát elvégre is mindez csak alaki dolog. Bármily szabálytalanul, bármily szokatlan, sőt törvénynyel ellenkező módon dolgozott is a vizsgálóbiró: azért Matej Ignácz vallomása igaz lehetett s mindaz, a mi a vallomásban benne van, megfelelhetett a valóságnak. A mint a királyok és országkormányzók aláirása és hét pöcsétes levele még nem föltétlen bizonyság arra, hogy minden igaz, a mi abban a levélben meg van irva: ugy a legpongyolább és legkuszább vizsgálóbirói jegyzet se állja utját annak, hogy valóságos igazság ne lehessen az, a mi abban a jegyzetben benne van.
Matej Ignácz tovább is beszélt.
Julius 14-én Nyiregyházán ujra kihallgatták. Itt már a tisza-löki csendbiztos komor alakja se állt rém gyanánt a háta mögött. Ujra megerősitette tisza-löki vallomását. Sőt holmi apróbb részletekkel megtoldotta. Elmondta ugyanis, hogy ő tutajos társainak a holttestről semmit se szólt. Elmondta, hogy nem tudja, vajjon Herskó Dávid a guzst levette-e a holttest jobb kezéről. Elmondta, hogy a holttest még junius 18-án, vasárnap reggel is a szál, a tutaj alatt volt, mert ő még akkor is ott látta. Nem is ő eresztette el a hullát s nem is tudja, miként szabadult az a szál alól.
Julius 29-én ujra kihallgatták. Ekkor kijelentette, hogy egyáltalában nem tudta, miért kellett a holttestet szállitani.
A következő napon julius 30-án a törvényszék elé állitották a czélból, hogy hitelesitse vallomását. Szokatlan és törvényellenes eljárást követett ezzel a törvényszék. Se a vádlottak, se a védők nem voltak ott. Se nem idézték, se nem értesitették őket. Maguk a védők is csak a hirlapokból később tudták meg e törvényszéki dolgot. De bizony azért a nagyközönségnek nem volt ez ellen semmi kifogása.
Itt Matej ismételte egész vallomását, de uj részletekkel állott elé.
Herskó Dávid nem Tokajban, hanem már Tisza-Kerecsenyben átadta neki a bérpénzt, az 56 forintot.
Azt a tokaji kis boltos zsidót, a kinél 54 forintját letette, Vider Mór tokaji lakosban ismeri föl.
Most már világosan emlékezik arra, hogy annak a kabátkának könyöke, melyet a holttestre felöltöttek, foltos volt. Csodálatos emlékezőtehetség! Éjjel volt, esti 10 óra után, a felöltöztetés ott Eszlár alatt a tiszaladányi füzes árnyékában, a holdvilág is felhők alatt bujkált, a ruha se az ő kezében volt, hanem Herskó kezében, ő csak hóna alatt átfogva tartotta a holttestet és mégis tudja, hogy folt volt a kabátka ujjának könyökén!
Herskó Dávid Tisza-Lökön alól, a dadai Csonkafűzeshez már közel mondta neki, hogy most már elbocsáthatja a hullát, de ő ezt nem cselekedte.
A törvényszék megmutatta neki azokat a ruhadarabokat, melyeket a csonkafűzesi halottról leszedtek. Ő ezekben határozottan felismeri azt a ruhát, melyet a ladányi fűzesnél ő és Herskó a csempészett halottra öltött.
Végül elébe állitották Smilovics Jankelt s ebben nyomban és tisztán megismeri azt a zsidót, a ki Tárkány alatt Herskónak a holttestet átadta.
Nagyon fontos és nagyon érdekes részletek ezek. S ha igazak: nyomatékosságuk nagyságát a vérvád perében elvitatni nem lehet.
De hát igazak-e?
Matej Ignácz nagy emlékezőtehetsége még bámulatosabb volt egy év mulva. A következő 1883-ik év julius havának 3-án és 4-én hallgattuk meg a törvényszék nyilvános tárgyalásán. Itt ujabb finom részletekkel állott elő.
Mikor a ladányi fűzes alatt álltak: látott estennen egy zsidó asszonyt, a mint az ruhanemüt hozott s azt átadta Herskó Dávidnak. – Ebbe a ruhába öltöztették a meztelen holttestet.
Megjegyezte, hogy a holttestnek erős szaga lesz. Erre Herskó betömte az ő orrát falevéllel, hogy ne érezze a szagot, ne panaszkodjék.
A holttestet ugy kötötték guzszsal a talp alá, hogy azt látni ne lehessen. A guzs mogyoróvesszőből s mintegy 3 láb hosszu volt.
Hogy a holttest hány éves lányé lehetett: erre nincs véleménye. Ha férfi lett volna, akkor tudta volna magát életkora felől tájékozni.
Vider Mór tokaji zsidótól sohase kérte vissza pénzét.
Véletlenül álltak meg Tárkány alatt is, Eszlár alatt is. Amott a szél miatt, emitt a kis Tiszába tévedés miatt. Ép ugy véletlenül álltak meg a dadai Csonkafűzesnél is, mivelhogy a szétesett tutajt helyre kellett állitani.
Herskót, mint az ő falujabeli lakost jól ismerte s egyszer már korábban is tutajozott vele. Smilovics Jankelt is többször látta már.
Ezek voltak fontosabb uj nyilatkozatai. Ezek között már van néhány, melyet nem fontolt meg előre, s melyre senki sem tanitotta be, ha ugyan egyáltalán betanitották. Van egy-kettő olyan is, mely ha igaz: akkor a holttest csempészése nem igaz.
De erről később beszélek.
Jól emlékszem erre az emberre. Életkora 28 év. Tartalékos katona volt még akkor. Erőteljes alak, piros napsütötte arczczal. Egyetlen szavát se tudtam elhinni, ha csak többi társa is ugyanazt nem mondta. De azért bámulatba ejtett.
Gyorsan beszélt, s a legrövidebb kérdésre is sokat beszélt. Vagy csakugyan ugy történt a holttest csempészése, a hogy elbeszélte – vagy utóbb maga is szentül hitte, hogy ugy történt. Vagy pedig oly gyors gondolkozásu és erőteljes képzelésü rossz lélek volt, a kinél természetté vált a hazudozás s a ki éretlen igazságszolgáltatási viszonyok közt kenyérkeresetként üzi a hamis tanuskodást. Magyarország északkeleti részén vannak vidékek, hol száz meg száz keresztyén és zsidó ember akadt egykor ily szereplésre. Gyönge birák és hitvány ügyvédek közreműködésével lehetővé vált ez időnként.
Matej Ignácz egyenesen állt a biróság előtt, mint a hogy rendes katona szokott. Minden kérdésre rögtön felelt, de akár a biróság, akár a vád- és védelem képviselői intéztek hozzá kérdést: felelete közben soha se a kérdezőre nézett s nem is a tolmácsra, hanem mereven a földre maga elé.
Vallomásáról ezer részletet közöltek a hirlapok, s megvilágitották azt minden oldalról. A vérvádban való hit régen elgyengült már, a mikor még a tetemsikkasztás hite élénken élt. Még ma is él az akkori nemzedék lelkében. Lehetetlennek tartották, hogy ily különös és szövevényes esetet paraszt észszel ki lehessen gondolni. Annyira összefüggő oly sok részlet alig is lehet puszta képzelődés szülötte.
II.
(Herskó vallani kezd. – A vizsgálóbiró előtt semmit se tud, a csendbiztos kezén mindent tud. – Matejjal egyezően beszél. – A vizsgálóbiró és társai hittek-e a hullacsempészetben?)
De hát mit szóltak ehhez a zsidók? Hiszen két zsidót, Herskó Dávidot és Smilovics Jankelt közvetlenül érintette a vallomás. Az ő cselekményükről szólt.
Herskó Dávid első kihallgatása – mint már emlitettem – junius 29-én Nyiregyházán történt. Ebben hiven adta elő tutajuk történetét Bustyaházától Tisza-Dadáig és azon alul Kőtelekig. Ebben szó sincs a holttest csempészetéről. Ugy beszél, mint a többi tutajos.
Julius 4-én őt is kikisérteti a vizsgálóbiró Tisza-Lökre, de 5-én ötödmagával visszaviteti Nyiregyházára. Nyilván nem állott szándékában a csendbiztos kezén hallgatni ki őt. Nem is remélhette, hogy zsidó létére bevallja a holttest csempészetét.
Azonban Matej Ignácz vallomása változtatott a dolgon.
Ez a vallomás julius 5-ike és 6-ika közti éjszakán került jegyzőkönyvbe s a vizsgálóbiró éjfél után 1–2 óra közt, tehát már 6-án fejezte be az irást. Nyomban lovas futár ment még a hajnalon Nyiregyházára, hogy Herskót hozzák ki azonnal.
Kihozták idejében még délelőtt.
E napról két vallomása került jegyzőkönyvbe. Az egyik nappal, a másik éjjel.
Nappali vallomásában semmit se tud a holttest csempészetéről s határozottan valótlannak jelenti ki Matej egész előadását. Kijelenti azt is, hogy Tisza-Kerecsenyben nem álltak meg, de a mint ott tutajuk elhaladt, látta Smilovics Jankelt, a ki épen akkor ott rakodott. Ismeri Smilovicsot tizenöt vagy húsz év óta, mert az Vajnágra való, az pedig Bustyaháza közelében fekszik, sőt Szeklencze, az ő lakása, sincs oda távol s a Tiszánál gyakran találkoztak. Holttestet nem vett át senkitől, nem kötött semmi tutajhoz, nem is öltöztetett s nem is tud róla semmit. Matejnak se adott Tokajban 56 forintot, magának se volt egyetlen fölösleges forintja se. Smilovicscsal szólt ugyan néhány szót, de csak annyit kérdeztek egymástól: ki hova megy tutajával?
Ez volt a nappali vallomás. Ez már második vallomása volt Herskónak. Az elsőt junius 29-én Nyiregyházán tette, ezt a másodikat most julius 6-án fényes nappal a tisza-löki szolgabiróságnál.
Mind a kettőben egy nyomon beszélt. Az egész tiszai útnak s a csonka-fűzesi holttestnek történetét ugy beszélte el, mint tutajos társai.
Nappali vallomásának jegyzőkönyvén van azonban egy végszó, – a vizsgálóbirók szokásos mondataiból álló. Ez a végszó arról értesiti az olvasót, hogy Matej Ignácz szembesittetett Herskó Dáviddal s Herskó Dávidnak szemébe mondott mindent. Mikor, hol és miként vették át a holttestet, miként kötözték a tutaj alá, mikor és hol öltöztették fel, s mit adott ezért Matejnek Herskó.
Matej hiven és részletesen szemébe mondott Herskónak a sáfárnak mindent. E tény után a vizsgálóbiró örök emlékül azt jegyzi föl a papirosra, hogy szembesités után Herskó kijelentette, hogy most már kész vallani ő is.
A hivatalos adatok s a birósági iratok szerint tehát egészen simán ment minden. Huzódozott, kertelt, ingadozott ugyan a zsidó egyideig, de a mint Matej szembemondásából látta, hogy a biróság ugy is tud már mindent: hát akkor ő is magába szállt s ő is töredelmesen bevallott mindent.
Vallomásának lényege következő:
Junius 7-én szerdán délután haladott el tutajával Tisza-Kerecseny alatt. Smilovics Jankel ott rakodott a parton s a mint őt meglátta, odakiáltott hozzá. Zsidó nyelven beszélt, hogy a keresztyének ne értsék.
– Herskó, elviszel-e egy holttestet jó fizetésért a tutajon?
Ő készséggel felelt:
– El! Hol a holttest s hova kell vinni?
Smilovics azt válaszolta:
– Valahol az utban majd magam adom át a holttestet s ott megmondom azt is, hova kell vinni.
Ennyit beszéltek egymással, semmi többet. Smilovics tovább rakodott, ő meg tovább usztatta tutaját alá felé.
Kis- és Nagy-Tárkány közt junius 9-én, pénteken este kötöttek ki. Ott maradtak hétfőn, junius 12-én reggelig. Azért maradtak annyi ideig, mert szombat az ő ünnepje volt, vasárnap pedig a tutajosoké. Ünnepen nem szokás tutajozni, de különben a szél is fujt.
Vasárnap esti 9–10 óra tájban Smilovics egy kis tutajon oda jött az ő tutaja mellé. Smilovics tutaja 3–4 darab rövidre vágott szálfából állt, s szinte szokatlanul kicsiny tutaj volt. A holttest a kis tutaj alá volt kötve jobb kezénél fogva egy vessző-guzszsal.
Ott Smilovics átadta neki a holttestet azzal az utasitással, hogy vigye el Tisza Dadáig, de ott aztán ereszsze el. Hadd menjen a holttest, a hova viszi a viz.
De azt is megmondta Smilovics, hogy a mikor majd Eszlár alatt elhaladnak, ott egy asszony vár rá a parton. Az asszony 30–35 év körüli barna nő lesz. Egy csomó ruhát fog majd neki átadni, melyet a holttestre fel kell öltenie. Elmondotta részletesen azt is, melyik ruhadarabot miként kell a tetemre felhuzni. Ad át az asszony egy szines kendőt is s abba papirba göngyölve valami festéket. Részletes utasitást adott arra nézve, miként kösse ezt a kendőt a holttest balkezére. Az asszonynyal nem kell sokat értekeznie, az már meg lesz oktatva eléggé, s tudja azt, kinek adja át a ruhákat. Mindezért kap ő jutalmul Smilovicstól 120 forintot, a mai pénz szerint 240 koronát. Át is adott nyomban 56 forintot. Átadná a többit is, de most nincs nála annyi pénz. Majd Szolnokon kifizeti az egész összeget vagy visszajövet valahol az útban.
Smilovicsot azután az egész úton nem látta Ároktőig s a tisza-nánai Gólya-csárdáig.
A tetemszállitás történetét ezentul szórul-szóra ugy beszéli el, mint Matej. A tokaji pénzletételt, a ladányi kikötést, a holttest felöltöztetését s a csonka-fűzesi megállást. Csodálatosan összevág a két ember emlékezőtehetsége. De uj részleteket is tud Herskó.
Eszlár alatt déltájban haladtak el. Ő természetesen ügyelt a partra, a mint utasitásában volt s csakugyan meglátta a Smilovics által leirt alaku asszonyt, a mint a Tiszaparton álldogált s a folyamon alá s föl tekintgetett. Kezében összekötött ruhacsomagot tartott s bele-belenézett a vizbe. Délután 2–3 óra tájban kötöttek ki Eszláron alul a tisza-ladányi oldalon. Az asszony csolnakon ment oda. Ő elébe ment az asszonynak, ki e szavakkal adta át a ruhákat:
– Itt vannak ezek a ruhák. Jankel küldötte neked arra a holttestre.
Zsidó nyelven beszélt, hogy senki más ne értse. A zsidó nyelv alatt a galicziai zsidó kiejtésü német nyelvet kell érteni.
A ruhák fehér kendőbe voltak kötve. A fehér kendőt az asszony nem adta át, azt elvitte vissza magával.
A további részleteket megint teljesen ugy adja elő, mint Matej. De ezen, ha igaz a történet, nincs mit csodálkozni. Junius 12-ike s julius 6-ika közt csak huszonöt nap telt el. A holttest szállitása rendkivüli eset. Se Matej, se Herskó soha nem cselekedtek ilyet még életükben. S aztán a tizennégy napi börtön magányában százszor végig gondolhatták az eset részleteit. Tehát ha csakugyan igaz a történet, emlékezetük egyezése természetes.
Julius 14-én, most már Nyiregyházán ujra kihallgatták Herskót. Azt mondta: semmiből se vette észre, hogy a tutajosok valamelyike tudott volna a dologról. Talán Csepkanics György tudhatott valamit, mert ő mindig azon a tutajon volt, mely alatt egész héten át uszott a holttest.
Julius 29-iki nyiregyházi vallomásában szintén van érdekes részlet. Elmondta, hogy Vider Mór tokaji szatócsot már régebben ismerte, mert többször vásárolt be nála. Ezért tudta odavezetni Matejt a czélból, hogy ez a nála levő pénzt annak kezébe tegye le. Vider Mórral a holttestről semmit se közölt.
De kijelentette azt is, hogy ő maga se tudta, mire való a tetemszállitás s miért vállalkozott arra Smilovics. Ő csak azért lett Smilovics eszköze, mert megörült a 120 forintnak, minthogy ő szegény ember.
Julius 20-án Matejjel egyidejüleg az ő vallomását is hitelesitette a törvényszék. A törvényszéki elnök sok kérdést intézett hozzá a holttest csempészése tárgyában. Készséggel megfelelt, a hogy tudott, minden kérdésre.
Általánosságban s egészben megerősitette tisza-löki éjszakai vallomását.
Matejjel egyezőleg e vallomását azzal igazitotta ki, hogy az 56 forintot nem Tárkány alatt, hanem még Kerecsenyben átadta Matejnek s még 4 forintot igért is hozzá, hogy a 120 forint jutalomból annak is annyi jusson, mint neki.
Az elnök azt is kérdezte tőle: miért kellett a tetemszállitás cselekményébe idegen embert is beavatni? – Okosan felelt rá. Azért kellett, hogy neki legyen segitsége a holttesttel való bajlódásban. És épen Matejt kellett beavatni azért, mert ennek tutaja volt üres, e tutaj nem volt semmivel megterhelve.
Smilovics neki se mondta meg a holttest-csempészet okát, czélját s különös titkait. Csak annyit mondott, hogy Eszlár felé kell a tetemet szállitani.
Az eszlári asszony, a ki a ruhákat átadta, nagyon magyaros kiejtéssel beszélte a zsidó nyelvet. Egészen ugy, a hogy a tiszaparti magyar falvak zsidósága beszél.
A törvényszék előtt fölmutatták neki azokat a ruhákat, melyeket a csonka-fűzesi halottról vettek le. Fölismeri ezekben azt, a mit neki az eszlári asszony átadott s a mibe ő a Smilovics-adta holttestet felöltöztette.
Végül a törvényszék szembeállitotta őt Smilovicscsal s ennek szemébe is megmondott mindent meglehetős határozottsággal.
A törvényszék ülése és tárgyalása nyilvános. Ott joga van megjelenni minden tisztességes, felnőtt embernek. Különös joga van ott megjelenni a vádlottnak és a védőnek. Ez a jog oly erős, hogy ha a vádlottat és a védőt e jog gyakorlásától elzárják: akkor a törvényszék egész eljárása s minden cselekménye semmis. Igy rendelkezik az alkotmány. Ezt igen jól tudta a törvényszék s ennek daczára erről a hitelesitési tárgyalásról se a vádlottakat, se a védőket nem értesitette.
Titokban végezett mindent. Maguk a védők is csak a fővárosi lapok harsogó czikkeiből értesültek a törvényszék titkos eljárásáról. Én nem hittem a lapoknak. Lehetetlennek tartottam az ily műveletet. Nem láttam rá példát életemben.
De hát elvégre megtörtént. A biróság nagy elfogultságát bizonyitja ez. De bizonyitja azt is, hogy a törvényszék se fegyelmi felelősségrevonástól, se a közönség felriadásától nem tarthatott.
Sok ember azt hitte ez időtájban, hogy minden szabad s minden jogosult, a mi a zsidók ellen irányul.
S a társadalmat még se lehet e miatt derüre-borura elitélni.
Ha a zsidók csakugyan idegen halottat csempésztek Solymosi Eszter ruhájába öltözötten a biróság elé: akkor az eszlári vérvád már felfogható alakot nyer. Eddig Sarf Móricz csendbiztosi vallomásán kivül semmi se terhelte a vádlottakat. Ez a vallomás éretlen kölyök vallomása volt. A holttest hiányában még arra sem volt elég komoly tanuság benne, hogy Solymosi Eszter eltünt volna az élők sorából.
De ruhája megvan: akkor azt tőle el kellett venni. Ha élne: jelét adta volna annak, hogy ruhájától megfosztották. Ha pedig ruhája zsidók kezébe került, ha zsidók öltötték azt idegen holttetemre: akkor a zsidók félre akarták vezetni a büntető biróságot. Ilyet pedig csak akkor tehetnek: ha érzik bűnös voltukat.
S ime e rettenetes dolgot most már nem csak az orosz tutajos, hanem a zsidó sáfár is töredelmesen beismeri. Tudja, hogy törvényt kell ezért állania; tudja, hogy szenvednie kell e miatt, tudja, hogy hitsorsosainak sok bánatot okoz s az üldöztetés keserü végzetét idézi föl felekezetére: mégis bevall mindent.
S egyenesen rávall bűntársára is: Smilovics Jankelre s az eszlári ruhaátadó asszonyra. S ezek is zsidók!
Vajjon elhitte-e a vizsgálóbiró s az a titkos tanács, mely neki segitett, a holttest csempészetét? Elhitte-e, hogy a holttest ugy került a dadai Csonkafűzesbe, a hogy Matej és Herskó elbeszélte?
Ez a kérdés sokszor fölmerült agyamban. Véglegesen s határozottan soha se tudtam magam előtt e kérdést eldönteni. Most se tudom. Gyakori s benső érintkezésben kellett volna lennem az emberekkel s őket s gondolkozásukat csupán csak e czélból meg kellett volna gondosan figyelnem, hogy lelkiismeretesen kimondhassam a feleletet. Vagy azt, hogy elhitték, vagy azt, hogy maguk se hitték.
Hogy sok részlet valótlansága előttük is nyilvánvaló volt: ez nem dönthet hiszékenységük fölött. Az elfogultság képes minden bizonyságot legázolni. Az elfogultság erős hitet teremt s a vizsgálóbiró és a titkos tanács hajaszáláig tele volt elfogultsággal s a hitnek ereje független attól, hogy van-e benne, s mennyi benne az igazság?
A vizsgálóbiró nyomban elrendelte Herskó vallomása után, hogy Vider Mór tokaji boltos zsidót fogják el s vezessék szine elé. De nyomban elrendelte távirat utján azt is, hogy Smilovics Jankelt tartóztassák le s rab gyanánt kisérjék Nyiregyházára.
III.
(Smilovics Jankel egyénisége. – Első vallomása. – Lassanként elhatározza, hogy ő is vall. – Nyiregyházán bevallja a hullacsempészet regényes történetét. – Uj adatokat hoz szinre. – A holttest különös szaga. – Vallomása ellenkezik Matejjal és Herskóval, de Tisza-Lökön összeegyezteti ezekkel vallomását.)
Smilovics Jankelt már másnap, julius 8-án elfogták Técsőn s julius 9-én már Nyiregyházán a vizsgálóbiró kezén volt.
Zsidó vallásu és származásu, 43 éves, Remetén született s vajnági lakos Máramaros vármegyében. Van felesége s egy gyereke. Vagyona nincs, büntetve vagy vád alatt még soha nem volt. Napszámos munka után éldegél. Tutajozni is szokott s a tutajon sáfár volt. Tudományos miveltsége semmi, csak zsidó kézirati betükkel tud irni s olvasni is kevéssé.
Herskó alakját elfeledtem s most, mikor e sorokat irom, husz év mulva alig emlékszem rá. Smilovics alakjára meglehetősen emlékezem. Magasabb fajta, középtermetü, szikár, előrehajlott fejü, vörös szőrü, apró szemü ember volt; arczának jellege nem héber, hanem sokkal inkább tatár.
A Smilovics név gyakori lehet a Volga vidékéről hozzánk költöző észak-magyarországi zsidók közt. Smile vagy Smüle a Sámuel héber névnek változata. Smilovics szlávos képződéssel azt jelenti, a mit a héber Ben Sámuel, magyarul: Sámuel fia.
Érdekes lélek volt ez a Smilovics Jankel. Kis lélek, kis ész. Őt nem gyötörték, nem kinozták Tisza-Lökön a csendbiztosi magányban és mégis vallott, mégis sulyos terheket vállalt lelkiismeretére. Sőt volt idő, a mikor szentül meg volt arról győződve, hogy a csonkafűzesi holttestet csakugyan az eszlári zsidók csempészték.
Nyiregyházán julius 9-én hallgatták ki először. Ekkor részletesen elmondta tutajútjának naplószerü történetét.
Veil Salamon szentesi fakereskedő megbizásából s annak számára tutajozott. Május 21-én vasárnapon indult Remetéről hét tutajjal s 15 tutajossal. Váriban még húsz tutaj s 29 tutajos csatlakozott hozzá. Itt junius 3-ig vesztegelt. Tutajainak s tutajosainak száma itt jelentékenyen megcsökkent. Miért s miként: nem tartozik a nagy perre. A biróság se tartotta fontosnak. Junius 5-én délután Tisza-Kerecsenybe ért. Itt sokáig késett s innen már csak két tutajossal indult. Szirkó Mihálylyal és Drimusz Györgygyel, a kikről már megemlékeztem. Junius 14-én Szalók alatt, 15-én Dombrád mellett, 16-án Gáva alatt esteledtek meg s kötöttek ki s 17-én reggel 9–10 óra tájban értek Tokajba. A következő napot itt töltötték s 16-ának reggelén 6 órakor indultak innen. Junius 26-án hétfőn reggel értek Szolnok alá, a hol e napokban minden tutajost elfogtak, tehát őket is. Drimusz Györgyöt el is kisérték Herskó szeklenczei tutajosaival együtt Nyiregyházára, de őt és Szirkót nem. Őket szabadon bocsátották.
Hogy ő bárkinek bárhol holttestet adott volna át: határozottan tagadja.
A szeklenczei tutajosok közül, kik a holttestet a Csonkafűzesnél megtalálták, név szerint egyetlenegyet se ismer. Csak Mező-Váriban tudta meg azt is, hogy ezek szeklenczeiek. Ott látta őket először, azután Tisza-Kerecseny alatt, később junius 20-án Ároktőnél s végre 21-én a tisza-nánai Gólya-csárdánál találkozott velök.
Ez volt első vallomása. Ez egészen összevág társainak Drimusznak és Szirkónak előadásával.
Ez után hat napon át volt módja tünődni Nyiregyháza börtönében.
A börtönök azonban nemcsak tünődésre valók, hanem társalgásra is valók. Egy oduban több rab fészkel. Elitélt rab és vizsgálati fogoly. A ki szabadul vagy a kit máshová hurczolnak: helyébe más jön. A külső világból jön, a hol mindent tudnak és mindenről beszélnek az emberek. S a hol szentül meg van győződve s a napnál tisztábban látja minden ember, hogy a zsidók álnok módon az eltünt lányka ruhájába öltöztettek idegen holttestet s ezt a biróság kezébe csempészték. Minthogy pedig a holttest nyaka ép volt: ezt azért cselekedték, hogy a vérvád alatt levő zsidók megmeneküljenek.
Smilovics minden nap hallotta ezt rabtársaitól is, börtönőreitől is.
Az őrmester Kozák s a börtönőr Karanczay semmi kétséget lelkükhöz férkőzni erre nézve nem engedtek. S nem is titkolták meggyőződésüket. Többi társuk se titkolta. Sőt a rabok előtt s kivált a zsidók előtt ugyancsak előhozakodtak minden terhelő jelenségről, melyek száma napról-napra szaporodott s mind sulyosabbá vált.
Herskó töredelmes beismerése minden kétségnek véget vetett.
Smilovics tünődött. Parányi elméje elkezdte szárnyait emelgetni. Mégis csak meg kell fontolnia: mi lenne jobb? Az-e, ha ő is vall, a hogy a vizsgálóbiró kivánja, vagy az, ha tovább is mindent tagad?
Azt is hallotta a rabok tanácskozásai közt akárhányszor, hogy a tetemsikkasztás bűne nem is nagy bűn. Néhány hónapi vagy talán félévi fogság. Ha vall: el is eresztik nyomban s ha utóbb elitélik is: egy-két hónap nem a világ. Ha pedig nem vall: ott tartják vizsgálati fogságban az egész nyáron, őszön, télen át. Hiszen mikor kerül végső tárgyalásra ilyen szövevényes nagy per? S aztán felesége, gyermeke miből él az alatt, ha a kenyérkereső ott ül a börtön odujában.
Arra határozta el magát, hogy vall.
De hát mindent még se vall meg. Apró eszéhez mért volt erkölcsi érzéke is. Ugy gondolkodott: ha az ember igazságban jár is: akkor is czélszerü némi hazudozás. Hát akkor miért ne tenné, ha már csupán csak hazudnia kell? Miért szoritkozzék arra, a mit tőle a vizsgálóbiró vár? Miért ne bizonyitsa be, hogy ő vezetés nélkül a maga erejéből is elő tud koholt részletekkel állani?
Julius 15-iki nyiregyházi vallomása már ennek a tünődésnek eredménye.
Előadja ebben, hogy Tisza-Kerecsenyben junius 5-től 14-ig ácsorgott tutajával. Innen junius 11-én vasárnapi napon berándult Eszenybe, hol adósa volt. Adósának neve Kesztenbaum Gimpli. Követelése 5 forint volt. Ezt akarta behajtani. Volt azonban Szent-Mártonban is adósa, valami Rubinstein Májer nevü zsidó. Ez ellen 6 forintnyi követelése volt. Ezt is be akarta hajtani. Eszenyből tehát egyenesen át akart menni a szentmártoni partra.
Át is ment.
Ott rév van a Tiszán, dereglyén kell átmenni. A mint átért s fölment a partra: ime ott látott egy lovas szekeret, félreállitva valami cserje mellé. A szekéren két ismeretlen zsidó ember.
Egy pillanatig nézte őket s ez alatt az egyik zsidó őt odaintette. Menjen a kocsihoz.
Odament. A zsidó azt mondta, hogy ő eszlári lakos, szatócs, társa is eszlári zsidó s az az ő fuvarosa. Megmondta mindkettőjük nevét, de bizony ő már elfelejtette a neveket.
Elbeszélte az a kocsin ülő zsidó az eszlári vérvád esetét. Üldözik, nyaggatják, tömlöczözik a zsidókat mindenfelé. Ám a budapesti zsidók ötezer forint jutalmat adnak a szerencsés találónak, a ki az eltünt lánykát élve vagy halva előkeriti. Ime holtteste ott fekszik az ő kocsijukon. Vállalkozzék Smilovics arra, hogy a biróság kezébe juttatja a holttestet. Bizonyosan hozzátette a két zsidó, hogy ha vállalkozik: övé lesz az ötezer forint, s nekik annyit adjon, a mennyit akar.
Smilovics gondolkodott. Az ötezer forint, tizezer korona nagy pénz. Szegény embernek nagyon jól esnék. Csakhogy erős gyanuja támadt arra nézve, hogy ha csakugyan hatóságok, biróságok üldözik a zsidókat: azt a nagy pénzt mégis alig adják ők oda egy rongyos zsidónak. Hanem azt igen könnyen megteszik, hogy pénzadomány helyett vasra verik s a börtönbe zárják. Miért merte ő az eltünt lányka holttestét megtalálni?
Első gondolata az volt, hogy ő bizony erre nem vállalkozik.
Az alatt, mig igy beszélgetnek: csak látják ám, hogy négy tutaj ereszkedik lefelé a Tiszán szemük előtt. Smilovics mindjárt felismerte őket. Ezek a szeklenczei tutajosok, a kiket Mező-Váriban látott. Nyomban azt tanácsolta a két zsidónak, hogy a holttestet adják át a szeklenczeieknek.
A két zsidó elfogadta a tanácsot.
A két ló ki volt fogva, hogy legelészszen a parti füvön. Megnézte jól a két lovat. Egyik sárga volt, a másik fekete. A boltos nyomban meghagyta a fuvarosnak: fogjon be. A boltos összefogdosta lovait, fölszerszámozta, befogott s elindultak vizmentében.
Smilovics is felült a fakó szekérre a két zsidó és a holttest mellé.
Kisérték a szeklenczei tutajosokat. Ezek a vizen, ők a parton. Hol eltüntek előlük a tutajok, a mint a part és a parti füzesek, szilvások és nyárasok elfödték előttük a vizet, hol pedig szemük előtt uszott lefelé minden tutaj.
Útjuk hosszu volt.
Kocsijuk a Tisza balpartján koczogott előre, hol rendes utakon, hol dülőuton, hol csak a gyepen, haraszton.
A tisza-szent-mártoni rév nem ott van, a hol a falu legközelebb fekszik a folyamhoz, hanem több mint egy kilométerrel följebb Szalóka irányában. Innen a két Tárkány közt levő kikötésig vagy huszonöt kilométer a távolság a vizen s annak partján. Vannak ugyan átló utak is, de Smilovics ugy beszélte, hogy a parton követték a tutajokat.
A vizsgálóbiró vakon fogadta el Smilovics beszédét. Nem birálta meg sehogyse a fakó szekér utrendjét. Ha csakugyan a folyam partján döczögött előre a tetemszállitó szekér: akkor Zsurk, Záhony és Györöcske falvakat kikerülniök nem lehetett.
A halott, Smilovics képzelete szerint, valami szalmaalomban feküdt a kocsi fenekén. A halott nem volt felöltöztetve, csak valami rongyos ing volt a testén. De le volt takarva valami pokróczfélével. Igy ment volna vele három zsidó három falun keresztül fényes nappal.
Ezt elhinni nagyon erős dolog.
Halottat szállitani hatóság engedélye nélkül nem is szokás, nem is szabad. Ez a zsidókat ugyan nem akadályozhatta, mert hiszen ők épen bűnt akartak elkövetni; – a merénylők a hatósági rendszabályokat nem szokták tisztelni.
Csakhogy a népnek az a babonás hite, hogy a mely határon idegen halottat visznek át: azt a határt okvetlenül elveri a jég s azért a nép a halottvivőknek utját állja s ha ezek erőszakoskodnak, őket agyon is veri.
Jól tudta ezt mind a három zsidó s lehetetlen, hogy eszükbe ne jutott volna, hogy őket valamelyik faluban mégis csak tetten érik. S akkor jaj lesz árva fejüknek. Az egész országban zúg és harsog a zsidók elleni gyülölködés. Az eszlári keresztyén szüzről mindenki tud immár. Egyéb se kellett volna, csak az, hogy három idegen zsidó kezén találjanak leánytetemet: halálnak halálával pusztul el az a három zsidó.
Abban se bizakodhattak, hogy az emberek figyelmét elkerülik. Tudták ők azt jól, hogy falvakon, népes pusztákon a mezei kutyák figyelmét el nem kerülhetik.
A kutya szaglása óriási. A dögszagot és a halott ember szagát messze dülőföldek távolságából biztosan megérzi. S megy a szag után. S hallat olyan különös üvöltő hangot, melyről a falusi ember mindjárt tudja, hogy valami rendkivüli dolog történik, hogy a három zsidó szekerén valami szokatlan állapot van.
No, de mindegy. Ezzel a vizsgálóbiró nem törődött. Smilovics beszéde a zsidók ellen szólt, örömmel iktatta tehát a beszédet papirosra. Annál nagyobb örömmel, minél képtelenebb volt az.
Bizonyára készakarva nem kérdezte Smilovicstól azt se, volt-e nagy szaga a halottnak. Pedig nagy szaga volt. Hiszen Eszlár száz meg száz kilométernyire van Tisza-Szent-Mártonhoz. Azzal a két rossz gebével a két eszlári zsidó egy hét előtt oda nem érhetett, mert hiszen bujkálva kellett nekik haladni, népes helyeken éjszakákon vonulni keresztül s a tolvajutakat keresni fel mindenütt. S aztán nyári meleg napok jártak, a holttestnek nagy feloszlásba kellett átváltozni.
A vizsgálóbiró ezzel se törődött. Csak beszéltette Smilovicsot.
A szeklenczei tutajosok naplemenetkor kötöttek ki Kis- és Nagy-Tárkány között. S a hol kikötöttek: ott a három zsidó is megállt halottas szekerével.
Smilovics leszállt a szekérről, odament a viz partjára s kihivta a partra Herskót. Herskó kijött, de kihozott magával két tutajost is. Smilovics nem tudja nevüket. A parton azután elkezdtek öten tanácskozni. Smilovics, Herskó, az eszlári boltos zsidó s a két tutajos. Az eszlári fuvaros zsidó, ugy látszik, nem vett részt a tanácskozásban.
De melyik volt az a két tutajos?
Az egyiknek bizonyára Matej Ignácznak kellett lenni s a másik nem lehetett más, mint Csepkanics György. Csak ez a két ember volt az utolsó és üres tutajon.
Csakhogy ez a beszéd sehogy se vágott össze se Herskó, se Matej, se Csepkanics vallomásával.
Mindegy; – a vizsgálóbiró igy vette irásba.
Megállapodtak öten. Herskó vállalkozott a holttest elszállitására s vállalkoztak a tutajosok is. Az eszlári boltos zsidó adott nekik pénzt, de mennyit: ezt Smilovics nem tudja.
Herskó s a két tutajos vette le a szekérről a tetemet s vitte be a tutajra.
Vallomása végén azt mondja Smilovics, hogy a tetem fel volt öltöztetve ugy, a hogy a Csonkafűzes alatt megtalálták. Még a föstékes kendő is ott volt balkeze csuklóján.
Biztos abban, hogy az eszlári boltos zsidót és fuvarosát fölismerné.
Ha igazat beszélt: föl is ismerhette Smilovics a két zsidót. Hiszen nagy eset volt ez, a minőt nem ért még, egész nap együtt volt a szekéren a két zsidóval s az eset óta még csak harminczhárom nap telt el. A feledésre nem elég idő.
– – Ez volt Smilovics julius 15-iki vallomása Nyiregyházán.
Nem tetszett a vizsgálóbirónak a maga egészében. Nem is tetszhetett. Hiszen sok lényeges körülményre nézve homlokegyenest ellenkezett Herskó és Matej vallomásával. Ezek pedig mégis ketten vannak. Az ellenmondást ki kellett egyenliteni valahogy.
Nyiregyházán nem lehetett. Ott a börtön is, a vizsgálóbiró hivatalos helyisége is nagyon népes és zajos volt. Füle volt a falaknak is. Nem volt más mód. Smilovicsot ki kellett vinni Tisza-Lökre. Ott van a csendbiztos. A csendbiztosnak szépen bevall mindenki mindent. Hogy miben állott a csendbiztosnak ez a hatalma: ezt majd később beszélem el.
Harmadnap mulva julius 18-án Smilovicsot már Tisza-Lökön találjuk. Ugy beszél ekkor már, mint a karikacsapás. Egyenesen, a hogy csak kivánják tőle.
Csakhogy megint sok uj dolgot hoz fel az esemény mélységeiből.
Azt mondja: junius 5-én hétfői napon érkezett Kerecsenybe. Kedden vagy szerdán érkezett ugyanoda tutajon egy fejérmegyei ismerőse, névszerint Fógel Amsel zsidó. Ő éppen rakodni akart, a mikor Fógel hozzáment s elbeszélte neki a tisza-eszlári esetet, melyet ő még nem tudott apróra. S elmondta azt is, hogy a zsidók a gyanutól menekedni akarnak s hogy magukat tisztázhassák, egy másik idegen holttestet akarnak a Tiszán leusztatni épp ugy felöltöztetve, a miként az eltünt lányka, Solymosi Eszter volt. De a holttest nála van. Kérte őt, vegye át tőle a holttestet s vigye le Eszlárig s azon alul ereszsze el.
Beszélgetés közben Smilovics természetesen tudni akarta, hogy kitől ered a terv s honnan való a tetem. De Fógel Amsel meglehetősen zárkozott volt. Annyit azonban mégis elárult, hogy őt mások bizták meg e vállalattal s megbizóinak egyike Mendelovics Niszen nevü vajnági lakos zsidó.
Igért neki Fógel e vállalatért 500 forintot, ezer koronát s nyomban át is adott 80 forintot.
Ő nem vállalkozott erre, de azért megállapodtak abban, hogy gondoskodik ő majd emberekről, a kik Fógel utasitása szerint leusztatják a holttestet. Ez után Fógel előállott azzal, hogy Tisza-Szent-Mártonnál lesz majd a holttest, ott adja át két eszlári zsidó s utasitásul adta azt is, hogy a holttestet majd Eszlár alatt öltöztessék föl Eszter ruhájába.
Herskó emberei, a szeklenczeiek junius 7-én haladtak el Kerecseny alatt. Nem álltak meg. Ő rögtön felismerte Herskót, ki régi ismerőse. Csónakon ült, utánament Herskónak, beszélt vele, megállapodtak a tetemszállitásban, meghánytak-vetettek minden körülményt s Herskó 120 forintért vállalkozott az egészre.
Ezután ujra elbeszéli a két eszlári zsidóval Tisza-Szent-Mártonnál való találkozását. Most már azt mondja, hogy a holttest nem volt felöltöztetve, csak valami ing s talán valami szoknyaféle volt még rajta, egyéb semmi. A haja hiányzott.
Az eszlári zsidók, mihelyt a holttestet átadták, nyomban kocsira ültek s elhajtottak. Sietésük okául azt mondották, nekik mielőbb otthon kell lenni, hogy Eszter ruhájának átadása iránt intézkedhessenek, hogy azt Herskóék, mikor odaérnek, késedelem nélkül átvehessék. De a ruhát nem ők fogják átadni, hanem egy közép életkoru barna zsidóasszony.
A két eszlári zsidó nevét elfelejtette, de a boltos zsidót, a mikor az eszlári zsidókat elébe állitották, Grosz Márton eszlári lakosban, a fuvaros zsidót pedig Klein Ignácz szintén eszlári lakosban ismeri föl. És pedig határozottan fölismeri mind a kettőt. Ezeknek volt szekerük s a szekér előtt egy sárga s egy fekete lovuk, Tisza-Szent-Mártonnál. S ezek adták át a holttestet.
Ezt a vallomását fentartja Smilovics október 19-én is.
IV.
(Oly sok közremüködő után a csempészett holttest eredetét könnyü kipuhatolni. – Még se tudják kipuhatolni. – A zsidók szentül hiszik a hullacsempészést. – A börtön magánya. – Rózenberg. – Smilovics levelet ir a börtönben Rózenbergnek.)
Smilovics vallomása után még szövevényesebbé, még homályosabbá vált az eset az ellenkező látszat daczára is. A sötétség még nagyobb lett.
Közreműködő gyanánt ugyan most már sok ember lett megnevezve. Herskón, a két tutajoson s Smilovicson kivül ott volt Fógel Amsel és Mendelovics Niszen s ott volt Grosz Márton és Klein Ignácz. A holttestről valamennyi tudott s nagyobb részük látta is, szállitotta is.
Most már majdnem lehetetlenség volt ki nem deriteni, hogy ki volt hát életében a csonkafűzesi halott, ha nem Solymosi Eszter volt? Hiszen nyomról-nyomra, emberről-emberre könnyen el lehetett jutni idáig. A tisza-löki csendbiztos varázsló hatalma előtt csak gyerekjáték lehetett az embereket rábirni, hogy ezt is megvallják. Hiszen már okuk se volt erről hallgatni. Ha a többit mind szépen bevallották: bevallhatták a holttest eredetét is. Helyzetük ezzel nem vált volna kényelmetlenebbé s vétkességük nem nagyobbá. Sőt enyhithettek volna sorsukon. Siettethették volna az ügy befejezését s önmaguk szabadulását.
Hát miért nem tettek vallomást? Készitsünk most az esetről, a mint e pillanatban előttünk áll, egyszerü, világos, tiszta képet s ne törődjünk oly aprólékos részlettel, mely a fődologhoz szükségképen nem tartozik.
Az eset egyszerü képe ez lesz:
Solymosi Eszter lányka eltünt ápril 1-én. A zsidók ellen vád kerekedik, hogy ezek nyakát vágták, vérét vették, holttestét elsikkasztották.
Hetvenkilencz nap mulva, junius 18-án, a dadai Csonkafűzes alatt női holttest bukkanik föl a Tiszából, mely Solymosi Eszter ruhájában van.
Nyaka nincs elvágva, vérét nem vette senki. Ha ez volt Solymosi Eszter: akkor a zsidók ellen támasztott vád alaptalan.
A vádolt zsidók életre-halálra tagadják a vádbeli cselekmény megtörténtét.
Biróság által fölhivott szakértő orvosok teljes határozottsággal kimondják, hogy a csonkafűzesi holttest nem lehet Solymosi Eszteré. Mert ez a lányka 14 éves életkoru szűz volt, a holttest pedig legalább 18 éves elvirágzott nő holtteste. Ez a nő legfeljebb tiz nap előtt halhatott meg s teteme legfeljebb négy nap óta van a vizben.
Minthogy Solymosi Eszter ruhája volt rajta: kétségtelen, hogy titkos kezek öltöztették föl, a kik Solymosi Eszter ruháját megszerezték s az ismeretlen idegen nő holttestét valahonnan elsikkasztották.
Ilyet tenni se nem szokás, se nem szabad. Valami különös és fontos oka lehetett erre annak, a ki ezt elkövette.
Ez az ok az eset különös körülményei szerint nem lehetett más, csak a vérváddal terhelt zsidók megmentése. Csupán csak ezért csempészhették a hatóságok szeme elé a csonkafűzesi holttestet.
Ha ez igaz: akkor a zsidók kezének bent kell lenni a vállalatban.
S valóban Matej Ignácz tanuságot tesz arról, hogy az ő tutaján s az ő tudtával és közreműködésével csempészték a holttestet junius 11-től 18-adikáig, őt erre Herskó Dávid kérte föl, Herskó Dávid Tisza-Tárkány alatt kapta junius 11-én a holttestet.
Herskó Dávid zsidó.
Töredelmesen beismeri, hogy Matej igazat beszél s egyenesen bevallja, hogy neki Smilovics Jankel adta át a holttestet junius 11-én Tárkány alatt, de már junius 7-én tudatta ezt vele Tisza-Kerecsenynél.
Smilovics Jankel is zsidó.
S némi tekergődzés után utóbb ez is nyiltan beismeri, hogy igenis ő adta át a holttestet ugy, a mint Herskó elbeszéli, de őt erre Fógel Amsel vette rá, a kit meg ezzel Mendelovics Niszen bizott meg. Valósággal pedig Grosz Márton és Klein Ignácz szállitotta hitvány fakószekerén a holttestet Tisza-Szent-Mártonba.
S Fógel, Mendelovics, Grosz és Klein: mind valamennyi zsidó. A mi természetes. Vérvád terhelte zsidók mentségére első sorban csakugyan zsidóknak kellett vállalkozni.
Minden összevág.
Maguk a zsidók is szentül hiszik a tetemsikkasztást és holttest-csempészetet. A kik távol laknak az eset szinterétől: azok nem tudják, mit gondoljanak s miként magyarázzák az eset megtörténtét. A kik közel vannak, a kiket terhel a vérvád, azok lelke keserüséggel telik meg s átkozzák Herskót és Smilovicsot s ezek zsidó társait, a miért ilyenre vetemedtek.
Maga Smilovics rendithetlenül meg van győződve a holttestcsempészet valódiságáról. Ennél különösebb és érdekesebb lelki tünetet életemben nem láttam. Csodálni lehet s elmélkedni fölötte.
Smilovicsnak nem volt börtöntársa. Mint vizsgálati fogoly maga volt külön oduban elzárva. Emberekkel csak akkor találkozott, ha ételét-italát beadták vagy a többi rabbal együttesen naponkénti egy órai sétáját végezte, vagy ha a börtönőr egyszer-másszor ajtót nyitott rá. Beszélgetnie ilyenkor se volt szabad.
A szabad járás-keléshez szokott emberre nézve irtózatos állapot ez. A kényszerü magányosság, ha nincs rá erkölcsi ok s ha nincs benne emberi igazság, rettenetesen meggyötri a lelket.
De át is alakitja. Vagy megszeliditi a vad lelket, vagy dühöngésre lázitja a szelidet. Vagy elmélkedésre birja, a melyik eddig csak cselekedni tudott és szeretett, vagy bűnök, merényletek, kétségbeejtő kisérletek szövésére készti a legjobb szivet is. Imák, könyek, átkok, dühöngések, álnokságok, gyilkos tervek, léleksorvadások a kényszerü magánosság szüleményei.
Smilovicshoz, mig teljes vallomást nem tett, éjjel-nappal bejárt a vizsgálóbiró. Ijesztette, fenyegette, biztatta, rémitette. Különösen azzal biztatta, hogy ha töredelmesen bevallja a holttest csempészetét: akkor elereszti őt, hazamehet, keresheti kenyerét, istennek szabad napjában gyönyörüségét lelheti.
Elvégre a tiszalöki csendbiztos kezén megtette vallomását. S várta ennek fejében a szabadulást.
Matejt, Herskót, Csepkanicsot el is eresztették, de őt nem. Belökték magános oduba s azóta a vizsgálóbiró se látogatta többé.
Volt ideje a tünődésre s ő valóban tünődött.
Ott volt a börtönben, mint tudjuk, Rózenberg Hermann eszlári lakos zsidó is. Más oduban s rabtársakkal összezárva. Volt egyebek közt egy Oláh Sándor nevü vizsgálati fogoly rabtársa is s volt egy másik is: Szilágyi József nevü.
Ezt a Rózenberget is azzal vádolták, hogy bűnrészes a vérvádban. De ő félvállról vette ezt a vádat; – szabad száju, nyilt beszédü ember volt. Mindig azt beszélte fűnek-fának mindenütt, hogy az eltünt lányka élve-halva előkerül mihamar, mert a zsidók azt el nem emésztették.
Efféle beszéde miatt Bary vizsgálóbiró gyanuba vette utóbb, hogy talán a tetemsikkasztásban is bűnös.
Az efféle beszédből kifogyhatatlan volt a börtönben is. Rabtársai s a börtönőrök a közös sétákon s egyébként is csak ilyesmit hallottak tőle.
Kinevették.
A rabok közt is volt keresztyén tábor, zsidó tábor. Köztük is folyt tanácskozás s képződött közvélemény. A közvélemény, ha ingadozott is a vérvád kérdésében, de sziklakemény lett a holttestcsempészet kérdésében. Nem is lehetett másként. Hiszen két zsidó is volt köztük, a ki apróra beismerte a csempészetet.
Rózenberg még azután is kézzel-lábbal hadonázott a holttestcsempészet ellen. Rabok és őrök egyaránt kinevették.
– Bolond zsidó! Mit kiabálsz, mit rugódozol? Hiszen valóságos zsidó van köztünk, a ki ezt beismeri, mert maga is segitett a csempészetben.
Ezt egyik rabtársa mondta Rózenbergnek.
Rózenberg kijelentette, hogy ezt nem hiszi. El nem hiszi még a prófétáknak se. El nem hiszi addig, mig az a zsidó neki meg nem irja. De ha magyarul irja, még akkor se hiszi el. Csak az esetben hiszi el, ha zsidóul irja. Másként csalás lesz, ámitás lesz.
Sohase derült ki, hogy Rózenbergnek ez a feleselése miként jutott Smilovics füleibe. Csak az a bizonyos, hogy odajutott. És ugy jutott oda, hogy Smilovics szentül hitte, hogy a holttestcsempészők egyike mindenesetre ez a Rózenberg.
Ez szeptember hó első felében történt.
Smilovics tünődött. Mit csináljon? Ő szabadulni akar. Most már bizonyos, hogy addig nem szabadulhat, mig minden zsidó be nem vallja a holttestcsempészetet. Hátha ő rá tudná venni Rózenberget a töredelmes beismerésre. Ő is megszabadulna hamarosan s javára lenne ez a többi zsidónak is, mert előbb vége lenne a nagy pörnek.
Hiszen ugy is csak kétségtelen, hogy a zsidók csempészték a holttestet. Herskó nemcsak bevallotta, hanem neki már szemébe is mondta. S ő maga is, akarva nem akarva apróra beismerte. Hát akkor miért makacskodik ez a Rózenberg? Miért állja utját annyi szegény, sanyargatott zsidó szabadulásának?
Ostoba Smilovics! Az nem jutott eszébe, hogy hátha a többi zsidó vallomása is csak ugy készült, a miként az övé!
Kapta magát szeptember 17-én s levelet irt Rózenbergnek. Miként jutott tollhoz, tintához, papiroshoz: isten tudja. A börtönbeli rabok elől pénz, fegyver, irószer tökéletesen el van zárva. Neki azonban mindene lett, mikor levelét meg akarta irni.
S megirta a levelet zsidó nyelven, a hogy Rózenberg óhajtotta. Sohase látta Rózenberget, nem is beszélt vele, nem is hallotta kivánságát, mégis kivánsága szerint cselekedett.
Az a zsidó nyelv romlott német nyelv volt, kéziratos zsidó betükkel irva.
Hogy és miként fért azután Smilovics Oláh Sándor rabhoz: ez se derült ki. Oláh Sándornak kezébe adta a levelet azzal a megbizással, hogy ez adja át azt Rózenbergnek.
A levélben szivére beszél annak a Rózenbergnek. Ne késleltesse makacs tagadásával az ügy befejezését. A holttest csempészete ugy is tisztába van már hozva… Herskó és ő ugyis beismerték. Vallja be hát Rózenberg is. Segit ezzel a zsidókon is és saját lelkiismeretét is megnyugtatja, vétkének terheit megkönnyiti.
Oláh Sándor titkon kezébe adta a levelet s Rózenberg elolvasta azt.
Hanem bármily titokban történt is az egész dolog: bizony nyomban megtudta ezt a börtönőrmester s a királyi ügyészség. Pedig se Smilovics, se Rózenberg nem jelentette föl.
De az is igaz, hogy Oláh Sándor rabnak se lett e miatt semmi bántódása.
Smilovicsot természetesen nyomban vallatóra fogták. Beismerte hüségesen, hogy ő irta a levelet s ő küldte Rózenberghez. Mert hát ő is jól tudja, hogy a holttestet a zsidók usztatták, tehát Rózenberg is vallja be valahára bűnös tettét.
A sajtó is gyorsan megtudta a levél történetét s megismerte szövegét is. Rettenetes fegyver lett ez a vérvád hiveinek kezében. Lehetett is. Mert ezt a levelet csakugyan nem a tisza-löki csendbiztos erőszakolta ki s nem a vizsgálóbiró ügyeskedése szülte. Azt már a zsidó csakugyan lelke bensőjéből szabadon szerkesztette.
A mint ezt Smilovics a következő esztendőben a nyilvános tárgyaláson is őszintén bevallotta.
Smilovicsot többször kérdezte a biróság az eset felől. S kérdezte birósági komolysággal, tisztességgel, törvényes módon. Felelhetett ugy, a hogy akart.
Állt a csendbiztos előtt is s ránehezedhetett lelkére az erkölcsi és testi kényszer valódi vagy képzelt sulyának ijesztő hatalma s e suly alatt mondhatta azt, mit akart vagy a mit vallatói akartak.
De a mikor Rózenberghez irta levelét: akkor nem állott semmi külső, semmi erkölcsi kényszer alatt. Akkor csak két erő dolgozott lelkében. Az egyik erő a börtön lakóinak már megingathatlanná erősödött ama meggyőződése, hogy az idegen holttestet csakugyan a zsidók csempészték s ez a meggyőződés már az ő lelkén is teljesen urrá vált. A másik erő pedig az életnek az az ösztöne: benne vagyunk a bajban, szenvednünk kell, a szenvedést megröviditheti az őszinteség, legyünk tehát őszinték valamennyien s ezzel siettessük az ügy befejezését.
Okos felfogás, az élet sok igazságával teljes.
De éppen azért föltétlenül bizonyos, hogy ha Smilovics tudta volna, hogy az idegen holttest honnan ered s kinek a holtteste: megmondta volna egész nyiltsággal nyomban. A mikor Rózenbergnek a levelet irta: akkori lelki állapotában megmondta volna minden esetre.
Azért nem mondta meg, mert nem tudta.
De más se tudta.
Hiába mesterkedett a vizsgálóbiró s a titkos tanács erélyes, de vak elméje, az idegen holttest eredetének még csak sejtelméig se tudtak eljutni. Mert felfogásuk képtelenség volt s utjuk, a melyen jártak, hamis út. Ezen az úton elbódultak.
Pedig olyan egyszerü volt az eset.
Folyam partján jól ismert ruhában eltünt egy lányka. Hetek mulva ugyanaz a folyam fölvet egy lánykatetemet ugyanabban a jól ismert ruhában. Sok furfang és sok rossz indulat kell már a puszta gondolathoz is, hogy a tetem idegené s nem az eltünt lánykáé.