A VÉDELEM.
I.
(Miért kell a védő? – A bűnös ember szenvedése. – Heumann Ignácz ügyvéd. – Egyénisége. – Az ügyvéd és a közvélemény. – A fiskális, az advokátusz, a prokátor, a mezei ügyvéd. – Heumann erélye csökken. – Felesége.)
Vádlottnak védő kell.
A vádlott a törvény üldözöttje. A törvény vak és süket, se lát, se hall. De gondolkozni és érezni se tud. Ha tudna, akkor se volna szabad gondolkoznia és éreznie. A gondolkozó és érző törvény alkuba bocsátkoznék s ha azt cselekedné: megszünnék törvény lenni. A törvény csak embert, számot és mértéket, csak szavakat és fogalmakat ismer. Az egyént, az esetek természetét, a lelkek háboruit nem ismeri. Ott minden bűntett annyiféle, a hányféle az ember, a ki azt elkövette. De a törvény minden bűntettet csak egyféle alakban ismer. Mégis azt akarja, hogy a büntetés megfeleljen a bűnnek.
A törvényt emberek kezelik és alkalmazzák. Ezek az emberek a birák. Tanult és gyakorlott elmék, köztisztelet környezi őket, hitvány jutalomért nagy munkát kell végezniök s hatalom van a kezükben. Akkora hatalom, a mekkorának egyes ember ellenállni nem tud. Tehát félnek is tőlük. Sok ember boldogsága, vagyona, joga, önérzete, élete s életöröme függ naponkint a biró hatalmától.
Miért kell a védő?
Hiszen a bűnöst meg kell büntetni. Ha józan eszü: akkor is; – ha beteg elméjü: akkor is. Az embernek és a társadalomnak kincsét meg kell védelmezni, azokat martalékul a bűnösöknek nem lehet átengedni. A bűnösöket ártalmatlanná kell tenni még akkor is, ha őrültek. Hogy az ártalmatlanná tétel mily módon történjék, az már nagyon is mellékes kérdés. A büntető hatalom gyakorlása nem egyéb, mint a társadalom önvédelmi jogának gyakorlása. Ez a jog szent és mindenek fölött való. Ezzel szemben a halálos büntetés kérdése csak a henye elmék játszi mozgalma.
A védő lassitja, gyakran neheziti a büntető eljárást. Néha meg is hiusitja. Néha kiragadja a bűnöst a büntető hatalom kezéből. Mire való hát? Hiszen a bűnösnek bünhődni kell.
A mult századokban nem volt védő. A vádlottak rendszeres védelméről nem gondoskodott se az állam, se a társadalom. Védje magát a vádlott, a hogy tudja. Ez volt az emberek felfogása. S volt igazság ebben a felfogásban is. Magyarországon a rendszeres védelem alig százötven esztendős; – a szabad, független és okszerü védelem nem sokkal idősebb ötven esztendősnél. Még ma is élnek emberek, a kiknek ifju vagy gyermekkorában a legsulyosabb büntetéssel járó hütlenségi vádak ellen a védelem nem volt szabad és független. Az állam megengedte a látszatért, de béklyót tett kezére-lábára, lakatot szájára, tilalmat irására.
Más művelt országban se volt sokkal biztosabb a védelem joga.
A védelem nagy jogi intézményét lassankint mégis felállitották a művelt nemzetek.
Több okuk volt erre.
Az egyik az, hogy gyakran tévedtek a birák. Gyakran itéltek el ártatlan embereket. A birák erkölcsi felelősségét czélszerü volt megosztani a védelemmel.
A másik ok az volt, s ez valóban sulyos ok volt, hogy köztapasztalás szerint a vádló tiszteket, a közvádlókat, a nyomozó rendőrséget, a vizsgálóbirákat, a birósági szakértőket s gyakran még az itélőbirákat is boszuérzet, szenvedély, elfogultság, önző gondolat vezérli s azért a törvény alkalmazásánál feledik az igaz mértéket. Kellett tehát a védelem ellenőrző szerepe, hogy egy bűnre se jusson nagyobb büntetés, egy bűnöst se sujtson ádázabb itélet, mint a mekkorát a törvény megenged s az igazság megkövetel.
S volt másik ok is. A szeretet. Az érző szivek könyje. A könyörület és részvét istenhez méltó indulata.
Vannak sötét és gonosz lelkek, a kik mindig sötétek és mindig gonoszak. Vannak a bűnösök között is, de vannak azok között is, a kik elég ügyesek és szerencsések a büntető törvény kezét egész életen át kikerülni. Az ilyenek iránt alig tudnék könyörületet érezni.
De kevés az a gonosz lélek, a ki mindig gonosz lélek.
A legtöbb bűncselekmény nem a lélek természetéből folyik s nem az egész ember s nem az egész élet cselekménye. A legtöbb bűncselekményt rövid idő érleli vagy pillanat szüli s alkalom, fellobbanó szenvedély vagy véletlenségek kedvezése segiti elő.
Már most a bűnös ott nyomorog a törvény kezében. Becsületének örök elvesztése, önérzetének örök bénitása fenyegeti. Fenyegeti az, hogy meg kell válnia családjától, vagyonától, az élet minden örömétől s talán az élettől is.
Mondhatatlan kín gyötri összeroskadt lelkét.
Keserü megbánás érzete nyomakodik agyára és szivére. Hiszen nem volt ő azelőtt rossz ember s jó ember tudna lenni ezentúl is. S ime el kell vesztenie mindent örökre.
Voltak szerettei. Szülő, testvér, hitves, gyermek, jó barát. A kiket sirat s a kik siratják. A kiknek támasza és kenyéradója volt s a kik most éheznek. Többé nem segithet rajtuk. Vannak a kik átkozzák s a kiknek többé be nem bizonyithatja, hogy ő nem oly rossz ember, a milyennek kikiáltják.
Ott ül a börtönben, talán elvetemült alakok közt.
Fekvőhelye keskeny és hideg. Levegője büzhödt. Étele-itala hitvány. Jó szót nem hall senkitől.
Őre taszigálja, őrmestere ugy beszél vele, mint a kutyával. A rendőr nyaggatja, a vizsgálóbiró faggatja, az itélőbiró gunyolja, paczkáz vele, védelmét meg nem hallgatja, szivébe nem lát, bele nézni nem is akar. Ha fölnyitja száját: durva szóval hallgatásra intik.
Jól van. Ez a bűnös ember sorsa. Ám a megbánás megtisztitotta már megtévedt lelkét s meg is tudna nyugodni a büntetésben. Hiszen kell vezeklenie. De égen-földön nincs senkije, a ki vele emberségesen szólana, jószivü pillantást vetne rá s vigasztaló hangot intézne hozzá.
Minő gyötrelem ez!
Hamlet királyfi tünődik. A nagy britt költő mérhetlen lángelméje tolmácsolja tünődését. S a mikor az emberi lét legnagyobb szenvedései fölött tünődik, eszébe jut: miként bánnak a szegény, bajos emberrel a birák, hivatalnokok, hajduk, börtönőrök. Ime: ez is a legnagyobb szenvedések közé tartozik. Vajjon a halál megszabadit-e ezektől? Vajjon a másvilágon megszabadulunk-e a hatalom ellenséges végrehajtóitól? Vajjon nem paczkáznak-e velünk ott is? Nem ütnek, dobnak, rugnak, taszigálnak-e ott is, mint a rongyot, az útban álló göröngyöt, a szélfujta szemetet?
A mesebeli királyfi s a nagy britt költő nem ismerhette a védői intézményt.
A védő szeretettel járul a bűnöshöz. Kikérdezi, meghallgatja türelemmel, inti, oktatja, vigasztalja. Óvja a kétségbeeséstől, felismeri mentségeit s kikeres mindent, a mi enyhithet sorsán s nyugalomra birja az összetört lelket.
A mi az orvos a kínlódó betegnek, a mi a gyóntató atya a haldoklónak: az a védő a bűnösnek, a kit a vád sulyos terhe nyom s a kit a védőn kívül mindenki elhagyott immár.
Ha a végső itéletet kimondták: azután már lassankint elmulik a bűnös kínzó lelki gyötrődése. Tudja sorsát, ismeri végzetét s számot vet vele. De a végső itéletileg szüksége van a vigasztalásra.
A védőnek van tudása is, kötelességérzete is, van bátorsága is. Szembeszáll a közvádlóval, kárvallottak boszuérzetével, a törvényszék tévedéseivel, a szakértők furfangosságával s a birák elfogultságával. Föltárja a mentséget, ha van s föl az enyhitő körülményeket, ha fenforognak. S az elitélt végighallgatja, megnyugszik a biráskodásban, meghajlik az itélet igazsága előtt. Mert hiszen nem volt elhagyatva, neki is volt szószólója.
Kellett a védő azoknak is, a kiket a vérvád terhe üldözött. Sokan voltak már. A holttestcsempészet gyanuja nagyon megszaporitotta számukat.
Szegény ember volt mind.
Ők maguk nem is gondoltak arra, hogy mindegyik külön-külön valljon ügyvédet, vagy más irástudó embert védőjének. Önkényt pedig nem igen akadt volna védő. A gyülölködésre fölzaklatott közvélemény veszélyes rohama fenyegetett mindenkit, a ki a zsidókat védelmezni merte. Egész vidékenként alig akadt néhány bátor és eszes férfiu, aki arra intse a zajongókat, hogy várják be legalább az ügy nyilvános tárgyalását s az első biróság itéletét.
A mostani nyugodtabb korban alig lehet a tömeg akkori gondolkozását elképzelni.
A nyiregyházi törvényszék területén, éppen a biróság székhelyén Heumann Ignácz volt a legderekabb és legtekintélyesebb ügyvédek egyike. Származása s vallása szerint zsidó. Nős, családos ember. Jeles jogász. Ugy emlékszem, a bécsi jogi egyetemen végezte tanulmányait. Ez az egyetem az alaki, a történelmi s a megszabott anyagi jog mezején jeles tanerőkkel rendelkezett ezelőtt negyven évvel. De a gyakorlati jogélet mezején kezdeményező buvárkodásra nem igen biztatta az ifjuságot. A tudomány nagy birodalmában szerte megállapitott elveket és tételeket s azok történeti kifejlődését nagy sikerrel adta elő, de arra kevéssé buzditotta hallgatóit, hogy az egyéni jogesetek keletkezését, fejlődését s elágazásait különös gonddal figyeljék s a jogtudomány tételeit a figyelés alapján önmaguk is önállóan törekedjenek megszerkeszteni. A fűnek-fának ismerete akkor teljes és igazi, ha a füvet és fát csirázásától kezdve szemléljük különös figyelemmel. És nagyon szép és nagyon gyümölcsöző buvárkodás az, ha a jogot az esetek csiráiból már tanulmányozhatjuk, a mint azok a társadalom talajából, az emberek szenvedélyeiből s érdekeiből kisarjadzanak.
Nemcsak jogtudóssá kell nevelni az ifjuságot, hanem gyakorlati jogászszá is.
Heumann Ignácz eléggé gyakorlati jogász volt, a jogi viszályok afféle eseteiben, a minők a vidéken elő szoktak fordulni. Az ő vidékén nincsenek nagy gyárak, sok milliós vállalatok, nemzetközi forgalmi bankok, tengeri szállitások, világhirü könnyelmü szépségek, milliós játékbarlangok. Óriási vagyoni értékek összeütközése, mérhetlen hiuságok élet-halálharcza, nagy alakok szereplése, nagy szenvedélyek tombolása ott ismeretlen. Ott csak adóssági perek, apró kereskedelmi villongások, szabályos örökségi viszályok, mezei bűnesetek, kisméretü csalások, fellobbanó indulatszülte gyilkosságok merülnek föl. A szövetkezett tömegek szenvedélye se érlelődött még meg. Csupán kis emberek és egyes emberek érdekeinek, jogainak, szenvedélyeinek s hiuságainak zürzavaros csatározásaiból áll az a jogi élet, mely az ügyvéd közbenjárását eltüri vagy megkivánja.
Ebben a legjelesebb vidéki ügyvédek egyike volt ő.
A törvényszék elnökével bizalmas viszonyban, a birákkal szemközt a kölcsönös becsülés állapotában, a vármegye előkelő uraival s nemeseivel meglehetősen barátságban. Családos ember, volt már gyermeke. Volt szerény vagyona is. Adóssága nem volt. Az ügyvédségtől eltérő mindennemü vállalkozást szigoruan s következetesen elutasitott magától. Egészen természetes, hogy az eszlári vádlottak első sorban rágondoltak s rábizták ügyük védelmét.
A nagy perhez nem volt eléggé kifejlődve elméje s ehhez nem volt elég a közönséges jogtudomány s a mindennapi, bármily jeles ügyvédi ügyesség. Az egyéneknek s a társadalomnak annyi oldalról való ismerete, annyi orvosi és mérnöki tudás, a kis emberek életmódjának oly mély megfigyelése kellett a nagy perhez, minőre az ügyvédek nem szoktak készen állani se Magyarországban, se más országban.
De erélye, tiszta és nemes gondolkozása s nagy kötelességérzete megvolt.
S megvolt művelt és nemes gondolkozása nejében is.
A mily erős volt az izgatás a zsidók ellen, a mily szilaj volt a gyülölet az eszlári vádlottak ellen: oly gyorsan és erősen fejlődött ki a gyülölség Heumann ellen is.
Ügyvéd volt és zsidó s védelmezni merte azokat, a kiket tenger árjaként boritott el a közgyülölet.
A ügyvédet talán sehol se szereti a tömeg s az ügyvédi foglalkozást talán sehol se becsülik eléggé. Ugy vannak vele, mint a gyógyszertárral. A kinek nincs szüksége rá, elkerüli. A kinek szüksége van rá: az is fél tőle némileg. Kényszeritő szükség nélkül senki se keresi fel s a kik fölkeresik: rendszerint azok is azt hiszik, hogy többe kerül, mint a mennyit ér. Minden művelt társadalomnak ezer ötlete, példabeszéde, élcze és adomája van az ügyvédek ellen. A nép képzelete ugy bánik az ügyvéddel, mint a mostohával vagy mint az anyóssal.
Sok ügyvéd megérdemli, az ügyvédség nem érdemli meg ezt a sorsot. De ez a sors kikerülhetetlen, kivált ott, a hol sok az ügyvéd. Az ügyvédi pálya a tudománynak, a kormányzatnak s a magasabb műveltségnek pályája. De az ügyvéd sohase alkot, mint a tudós, a művész, a feltaláló, a törvényhozó s a kormányzó. Az ügyvéd mindig csak tataroz, javit, helyreigazit, egyenget, kiegyenlit s a szakadásokat, töréseket, viszályokat, villongásokat törekszik rendbehozni. Ha sikerült: abban a felek főleg a maguk érdemeit s a biróság érdemeit látják. Ha nem sikerül: a kudarczért és veszteségért a felek is, a biróságok is főleg az ügyvédet okolják. Végül mindig dijazni kell az ügyvédi munkát s rendesen a munka befejeztével. A munka értékét, ha már az be van végezve s a multra tartozik, alig tudják az emberek eléggé megbecsülni. A sikertelen munkát dijazni éppen nehéz. S az emberek itélő-tehetsége jól meg tudja mérni, mi hasznot látott az ügyvéd munkájából, de azt már kevésbbé tudja megmérni, hogy az ügyvéd munkája minő bajt, minő zavarokat s mekkora kárt háritott el. Az ügyvédi munka feladata s természete pedig inkább az, hogy a feleket bajtól óvja, semmint, hogy azoknak hasznot hajtson. Sok ügyvéd közt sok a gyönge, sőt a hitvány is. De a kormányzók közt, az uralkodók közt s a hatalmasok közt aránylag sokkal több a hitvány. Csakhogy nekik erejük van a felelősséget másra háritani, az ügyvédeknek pedig erre nincs erejük. S az ügyvédek tulnyomó része vagyontalan. Vagyonos ember kevés van közöttük. S ez a körülmény nagy ok arra nézve, hogy az ügyvédi intézmény sokkal kisebb becsülésben részesül, mint a papi, vagy katonai intézmény. Papnak, katonának becsülést biztosit az erős szervezet s az abban rejlő hatalom és összetartás. Ez hiányzik az ügyvédnél.
S a munka dijazásának kérdése a közvélekedésben még mindig nem tiszta eléggé. Európában legalább még mindig vannak nagy társadalmi rétegek, melyek a rég mult századok felfogásától menekülni nem tudnak. A nagy urak tisztességét hajdan épen nem csorbitotta, ha rablásból uraskodtak, de végkép megölte volna, ha bérért végeznek mindennapi munkát. Bérért dolgozni csak szolgának és inségesnek való állapot.
Ebből a felfogásból még ma is sok lappang az emberek elméjében.
Az ügyvédi állás magas míveltséget követel. Magasabbat és szélesebbet, mint a papi, katonai, uralkodói, vagy született törvényhozói állás. Hogy a papot, katonát, uralkodót, kormányzót, bankárt, főrendü törvényhozót minden munkájáért, sőt még henyéléseért is busásan fizetik: ezt mindenki okosnak és természetesnek találja. A társadalom, a tudomány, az irodalom s a hivalkodó tömeg annyi okot talál rá, hogy szinte elszédül bele a gondolkodó agy. Ám sokkal több ok van arra, hogy az ügyvéd, orvos, tanitó, köztisztviselő munkáját még jobban fizessék. A tudomány tanitja is ezt, de a tömeg a tanitásra nem sokat ad. Orvos, tanitó, köztisztviselő fizetésének kérdése hidegen hagyja, az ügyvédi dijazás pedig gunyra serkenti a tömeget.
Az elmék efféle működésének okát bizonyára meg lehet találni.
A mai ügyvédség egészen más Magyarországban, mint a régi volt.
A régi ügyvéd hatalmas volt, nagy tekintélylyel, biztositott vagyoni jóléttel s nagy hatáskörrel.
Volt ügyvédje az államnak és kincstárnak. Volt minden püspökségnek és uradalomnak. Volt a vármegyének, a királyi városnak s minden törvényhatóságnak. Ezek rendesen kinevezett, vagy megválasztott s állandó évi fizetéssel ellátott ügyvédek voltak s rendesen egész életükre szólt az ügyvédi megbizás. Ezeket fiskálisoknak nevezték, minthogy a fiskust, magyarul: a kincstárt képviselték. Voltak királyi, érseki, püspöki, káptalani, apátsági, uradalmi, vármegyei és városi fiskálisok. Az utóbbiakat magisztratuális fiskálisnak nevezték. Tekintélyük nagy volt, mert nagy hatóságokat képviseltek. Hajdan az uradalmak is közhatóságok voltak, minthogy birósági, közigazgatási hatalmat gyakoroltak. Fiskális nélkül a hatalmat gyakorolniok nem lehetett. A vármegyéknek több fiskálisuk volt. Az egyik jogi tanácsadó volt a közigazgatásban s védte a jobbágyot urasága ellen. A másik az árvákra ügyelt. A harmadik és negyedik közvádló volt a büntető ügyekben vagy a vádlottak közvédője. A vármegyék régi felfogása ép ugy köztisztviselők által gondoskodott a vádlottak védelméről, mint a hogy gondoskodott a vádemelésről. A védelemért a vádlottnak nem kellett fizetni. A vármegye rendes tiszti fizetéssel látta el a védőt. Magyarország egyik legnagyobb államférfia, Deák Ferencz, fiatal korában Zalavármegye tiszti fiskálisa volt s a vádlottak védelmével foglalkozott.
Ritkább esetekben, különösen ha vagyonos volt a vádlott, ennek külön védője is volt. Állithatta védelmére maga a vádlott. Az ilyen védőnek a neve volt advocatus. Ma az ügyvédet latinosan advokátusznak nevezik általában.
A prókátor név megint más. Ez a latin procuratorból származik. A magánjogban s különösen a birtokjogban a középkori adományi rendszer állott fenn Magyarországban a mult század közepéig. A birtokjog peres kérdései óriási kérdések voltak. Tizenöt-husz év előtt egy-egy pert elintézni nem lehetett. Nagyon sok per ötven, hatvan, száz évig eltartott. Az ily perek viteléhez különös jogtudás volt szükséges. Erre a fiskálisok nem igen voltak képesek. Öt elsőfoku birósága volt az országnak e perekre. Egy királyi tábla s négy kerületi tábla. E táblák székhelyén laktak a nagy birtokjog ügyvédei. Ez ügyvédeket nevezték prókurátoroknak. A közéletben tabuláris prókátoroknak.
Ma prókátor név alatt mindenféle ügyvédet értenek. Némileg gúnyos értelemben használják ezt a szót.
Olyan ügyvéd, a ki se fiskális, se advokátusz, se prókátor nem lehetett, kevés volt Magyarországban 1840 előtt. Számuk alig rughatott kétszázra. A közönség csirkeprókátornak vagy mezei prókátornak nevezte őket. Kámpesztrisz prókurátor: ez volt latinos nevük.
Ma az ügyvédek legnagyobb része egyénileg ilyen független, önálló s nem kizárólag egyetlen megbizóhoz kötött állásban van. Az ügyvédi iroda teljesen egyéni magánvállalat s nem tiszti és hatósági foglalkozás. De a jogrendszer is megváltozott vagy hatvan év óta. A hajdan mezei ügyvédnek nevezett mivelt osztály ma legalább háromezer ügyvédből áll. Ide nem értve a megyei, városi, vállalati, takarékpénztári és bankügyvédeket.
De a mily arányban növekedett az ügyvédek száma, oly arányban csökkent az ügyvédek tekintélye. Az élet harcza tolongásra kényszerité a sokaságot. A tolongás összeütközésekkel, surlódásokkal jár. A surlódás legelőször a tekintély zománczát koptatja le.
Heumann tekintélye rohamosan hanyatlott, mihelyt a vérvádlottak védelmét elfogadta. Először az izgatók kezdték tépdesni jó hirnevét, azután a tömeg s lassanként barátai is. Egyszer csak jelszóvá vált, hogy az, a ki a zsidók védelmére kel, még gonoszabb, még utálatosabb, mint maguk a vádlottak. Heumannt és családjának tagjait sértő szavakkal úton-útfélen bántalmazták. Utóbb éjszakánként ajtaját, kapuját, ablakjait döngették. Testének, sőt életének biztonságát is fenyegették.
A sajtó szitotta a tüzet. Az ügyvédi testületek hallgattak. A nemzet vezetői, az országos ügyek élén álló férfiak nem merték szavukat fölemelni. Azt hitték: elvesztik a népszerüséget. Egy-két magas egyházi férfiu nyilatkozott jó szivvel, kenetes szavakban, de csak általánosságban a vérvád és a zsidók üldözése ellen. Nem volt semmi sikere. A kormányzó-férfiak nagy része maga is hitte a vérvádat. De akár hitte, akár nem, mindenki megállapodott abban, hogy az ügynek szabad folyást kell engedni s a biróság dolgába beleavatkozni nem szabad.
Ki az a biróság?
E kérdésre nem ügyeltek. Eszükbe se jutott meggondolni, hogy egy növendék aljegyző mint vizsgálóbiró, egy kurta észjárásu alügyész, egy-két nyers erkölcsü csendbiztos s egy-két tanulatlan, tapasztalatlan orvos nem képviselheti egészen, méltán a nagy, művelt nemzet biróságát.
Heumannban elég férfiasság, elég elszántság volt. De utóbb erélye csökkenni kezdett. Sikert nem mutathatott föl. S oktalan szigorusággal zárkóztak el előle mindenütt. Az akkori büntető eljárás szerint a vádlottakkal nem érintkezhetett. De a tanukkal legalább a törvények szerint beszélhetett volna. Igazán csak egy tanu volt – a gyerek Sarf Móricz. A védőnek csak tudnia kellett volna, hogy ez a tanu épelméjü-e vagy háborodott? Szabadon és önkényt beszél-e, vagy meg van riasztva? S a mit vall: honnan meriti ahhoz tudását? Csakugyan látta-e, hallotta-e a mit beszél, vagy képzelődés is vezeti vagy rábeszélés is irányozza?
De ez a tanu fogva volt. Hét zár alatt állott. Hozzá még csak nem is közelithetett.
Lassankint belátta, hogy védői kötelességét önérzetes férfiu módjára nem teljesitheti. Reáomlik a közgyülölet minden átka, ügyvédi munkáit se végezheti. De lassankint meg is vonják tőle a bizalmat. S ha nincs munka: kenyér se lesz. Rá és családjára vigasztalan, sötét jövő borul. Szegénység és nyomor.
Közölte feleségével mindezt. De azt is, hogy a védelemről le akar mondani. Le kell mondania.
Az asszony gyakran erősebb, mint a férfi. A nagy sziv, ha asszony keblében dobog, nem fél, nem számit, nem bölcselkedik. Azt felelte férjének:
– Nem mondasz le! Ha életünkkel játszunk is, te a szegény vádlottakat, a kik benned biznak, el nem hagyhatod. Ki védje hitünk sorsosait, ha mink is megfutamodunk? Ne félj a szegénységtől. Együtt koldulunk, egymást el nem hagyjuk.
A férfi omló részei rég összevegyültek már a föld porával. Az asszony most is él. Nem emlékszem, hogy tizenkilencz év óta találkoztam volna vele. E néhány sor örökitse meg nevét.
Heumann megmaradt mindvégig a védelemnél. Ez a szóváltás feleségével junius tizedike körül történt. Azonnal felutazott Budapestre, az ország fővárosába, hogy a zsidóság illetékes férfiainál jelentést tegyen arról, minő végzetes arányokban s minő fenyegetőleg fejlődik a nagy per előre napról-napra. Pedig akkor még a csonkafűzesi tetem nem bukkant föl a Tisza hullámaiból.
II.
(A zsidók központi irodája. – A Kagal. – A központi iroda megkér: vizsgáljam meg Sarf Móriczot. – Megvizsgálom. – Tünődöm: elfogadjam-e a védői tisztet?)
Egy kis központi irodájuk volt Budapesten a magyar zsidóknak 1871 óta.
A magyar zsidóknak nincs központi hatóságuk, nincs országos szervezetük. Minden hitközség önálló hitközség, egyiknek a másikhoz semmi köze, egyik rabbi akkora, mint a másik, egyik hitközségi elnök és előljáróság olyan, mint a másik. A zsidók versengő, vitatkozó, a külső kényszert egyáltalán nem türő természete meg nem engedi, hogy ők egyetemesen kötelező állami egyházalkotmány alá hajtsák fejüket.
Általánosan érdeklő ügyeik azonban mégis vannak. Ezelőtt harminczhárom évvel országos alkotmányozó gyülésre seregeltek össze, hogy maguknak egységes szervezetet alkossanak. Viszály lett a tanácskozás vége. Addig csak volt közöttük valami egység. De azóta neológ, orthodox és statusquo községekre váltak szét. A szétválás nagyon sok vagyonmegosztási és egyházi adózási kérdést vetett föl. E kérdéseket önmaguk el nem intézhették s az elintézést a kormányra kellett bizniok. Ezekhez egyéb kérdések is járultak. Ám a kormány messze van s jártasság kell ott az ügyek sürgetéséhez. Minden községnek minden ügyet más-más emberre bizni nehéz és költséges. Czélszerünek látszott a kormány székhelyén valami központi ügynökségfélét állitani fel, a minő volt hajdan a nemesség számára a magyar kanczellária székhelyén az ugynevezett udvari agentura.
Igy alakult Budapesten egy kis szervezet, melyet Központi Irodának neveznek. Elnöke kezdettől fogva egyszerü, derék magyar zsidó: Schweiger Márton; titkára pedig egy jeles ügyvéd, Simon József jogtudor. Az én tudásom szerint ebből áll az egész Központi Iroda. Nem hatóság ez. Külön törvény se fennállását, se szervezetét nem biztositja. Csak azok dolgában jár el, a kik hozzá fordulnak. Hatásköre az egyes megbizáson túl nem terjed. S hatásköre általában csak abból áll, hogy egyes esetekben értesitést s néha kérdésre véleményt ad a kormánynak.
Később az orthodox zsidó községek számára is szerveztek ily természetü központi irodát.
Nyájas olvasóm, talán csodálkozik azon: miért emlitem föl e dolgokat, holott ezek a nagy perre nem tartoznak.
A nagy perre nem tartoznak, de történetével mégis összefüggenek némileg.
A nagy per idején ugyanis a sajtó széltében-hosszában hiresztelte, hogy Magyarország zsidóinak van egy titkos hatóságuk, melynek Kagal a neve. Rejtélyes testület ez, titkon dolgozó, erős esküvés által megkötött férfiakból álló. Mérhetlen pénz fölött rendelkeznek. Védi a zsidókat mindenütt, mindenben és mindenki ellen. Van befolyása császárokra, királyokra, kormányzókra, törvényhozókra s kiváltképen a sajtóra is. Ez veszi kezébe majd a vérvádlottak ügyét is. Ez irányozza majd az ügyvédeket, ez ejti meg a biróságokat s ez dolgozik azon, hogy a zsidók számára meghóditsa a világot.
Izgalmas időben a legképtelenebb hireket hiszi a tömeg leginkább. A kagal szó azóta vidám jelzővé vált, akkor ezren meg ezren esküdtek rá.
Heumann egyebek közt a Központi Iroda titkárját Simon Józsefet értesitette az eszlári ügy részleteiről, azonban természetes és általános emberi érdeklődésből igen kényes dolog volt akkor akár a Központi Irodának, akár a budapesti zsidóknak ez ügyben közvetlenül beavatkozni.
Miről van szó?
Megvédelmezni az eszlári vádlott zsidókat.
Ámde évenként és vidékenként száz meg száz a zsidó vádlott az egész országban, mert hiszen a törvény ellen a zsidó is csak ugy vét, mint a keresztyén.
A többi zsidó vádlott dolgába nem avatkozik se a Központi Iroda, se a budapesti zsidóság. Védje magát mindenki ugy, a hogy tudja. S bánjék el a biróság mindenkivel, a hogy érdemli. Ez a helyes felfogás A keresztyén vádlottakat se védelmezi semmiféle titkos vagy nyilvános központi ügynökség, ne védje hát a zsidókat se.
S ha mégis védelmezné az eszlári zsidókat? Ha a budapesti zsidóság mégis beavatkoznék a nagy perbe? Mit jelentene ez?
Azt jelentené, hogy a zsidóság, az egész zsidóság érzi a vád terhét. Azt jelentené, hogy a szűzvér-szerzés bűne nem egyes emberek, nem az eszlári zsidók egyéni bűne, hanem minden zsidó bűne. Azt jelentené, hogy a zsidóságban még mindig dolgozik valami rejtélyes irtóztató vakhit, mely vérontásra serkent s melyet a mivelt keresztyén társadalom el nem türhet.
A végső pontban azt jelentené: ki kell irtani a zsidókat.
Mulhatatlanul ide vezetne a zsidógyülölők eszejárása.
De másik oldala is van a dolognak.
Eddig a zsidóság magukra hagyta az eszláriakat s ime az izgatás mégis az egész zsidóság ellen folyik. Sőt az egyetemes zsidóság ellen irányzott izgatás hozta egy csomó véletlenség segélyével felszinre az eszlári vérvádat is. Ha bűnösök a vádlottak, ám akaszszák fel őket. De ha ártatlanok: ne hagyják őket elveszni. Segiteni kell őket, hogy ártatlanságuk kiderüljön. A zsidógyülölők kezéből legalább kiesik egy mérgezett fegyver. Olyan fegyver, melyet a tömeg legkönnyebben forgathat.
Lassanként ez a nézet szövődött meg a fővárosi zsidóság vezető férfiainak elméjében. De Heumann Budapestre jöttekor, junius közepén, még nem.
Azonban junius 16-án fölkeresett engem Simon József ügyvéd, a Központi Iroda titkára s arra kért, utazzam el Nyiregyházára, keressem föl Sarf Móricz gyereket s vizsgáljam meg, vajjon mi nyomatéka lehet az ő vallomásának? Mekkora az értelmisége? Szabadon nyilatkozik-e, vagy lelkére valami külső, idegen hatás nyomakodik?
Az ügy igazán érdekelt engem is, mint minden művelt és értelmes embert a kerek földön. Készséggel vállalkoztam erre. Ügyvédi megbizást nem fogadtam el, erről talán ekkor még szó sem volt köztünk. Semmiféle külön meghatalmazást se fogadtam el. Nem is lett volna: kitől. Mint olyan ember, a ki észlelni szeret, mentem Nyiregyházára a különös jelenséget megfigyelni.
Előbb felkerestem Kozma Sándort, az ország királyi főügyészét. Bizalmas benső barátom volt. Közöltem vele, mit akarok. Kértem: figyelmeztesse a nyiregyházi királyi ügyészséget, hogy járjon kezemre s ne akadályozzon abban, hogy a gyereket megtekinthessem.
A királyi főügyész hajlandó volt erre. Sőt örült azon, ha én is körülnézek Nyiregyházán s észleléseimet én is közlöm vele. Azért küldte le helyettesét Székely Ferencz főügyészt is. Az én megfigyelésemre sokat adott. Tizenegy év előtt 1871-ben én is királyi ügyész voltam, vagy nyolcz hónapon át, vele mint akkori főnökömmel néhány komoly igazságszolgáltatási kérdésben bő értekezésem volt. Nagyrabecsülte apró irodalmi műveimet is. Még biztatott is, hogy csak siessek a tanut, Sarf Móriczot megismerni.
Junius 18-án utaztam Nyiregyházára. Véletlenül épen azon a napon, a melynek délutánján a tutajosok a csonkafűzesi holttestet meglátták. Erről azonban a nyiregyházi birói köröknek még e napon sejtelmük se volt.
Másnap reggel fölkerestem Székely Ferencz királyi főügyészt s közöltem vele óhajtásomat. Sarf Móriczot akarom látni s vele akarok beszélni. Kissé aggodalmaskodott, mintha őt is meglepte volna már az idegen szemek odapillantása elleni féltékenység. Azonban még se vonakodott. Csak arra kért, hogy az ő társaságában keressem föl a gyereket és hogy az ügyről se ne kérdezzek tőle, se ne mondjak neki semmit. És arra kért, hogy siessünk. Egy holttestről érkezett a reggeli órákban jelentés, neki annak megszemlélésére Tisza-Dadára kell utazni.
E holttestnek akkor semmi jelentőséget sem tulajdonitottunk.
Tiz óra tájban mentünk a fogházba. Ez a fogház egy régi, avult földszintes épület volt, ma nincs meg, diszes fölház emelkedik helyén. Feltünt már akkor nyomban, hogy a börtönőrmestert előre értesitették arról, hogy »idegen« tesz látogatást, tegye meg tehát a kellő intézkedéseket.
Nem is álmodtam arról, minő gyanu kisért mindenkit, a ki a titkos tanács tagjaival nem állott bizalmas lábon.
Egyenesen az őrmester szobájába mentünk a helyettes királyi főügyészszel. Ott volt a tanu. Maga az őrmester volt vele a szobában s még egy börtönőr.
Ott állott hát a fiu előttem. Az igénytelen zsidó gyerek, ócska, fakó ruhájában, melyet még hazulról hozott. Sárgásszőke piros arcza, nem épen rövidre nyirt haja, komolyan és félénken néző szemei, ideges tipegése s idegesen mozgó kézujjai. Arcza elég értelmes. Nemcsak a hülyeségnek, de még a lassu, vontatott észjárásnak sincs az arczon semmi nyoma. Megczirogattam haját s megtapogattam koponyáját. Nincs-e koponya alakulásában valami rendetlenség? Nem találtam semmit.
Külsőleg tehát egészséges agyu. Annak a vélekedésnek, hogy talán hülye a gyerek, külsőleg semmi nyoma. Hogy látásai, káprázatai, képzelgései volnának: ezt a föltevést se támogatja arczának egészséges szine.
Ime a tanu, a ki rettenetes titkokat tud s azokról már vallomást is tett. A kinek szavain nyugszik az irtóztató vád, melynek sulya alatt egy világtörténelmi hitfelekezet vonaglik. A kinek beszédére már oly sok ember elvesztette szabadságát s még édes apja is ott szenved a börtön odujában.
Beszélnem kellett volna vele. Szóra kellett volna birnom. S mi másról beszéljek, mint az ügyről s annak körülményeiről? Miből itélhetném meg inkább gondolkozása helyességét?
Ám erről, éppen csak erről nem lehetett beszélni. Megigértem a főügyésznek.
Hány éves? Hány testvérje van? Jól alszik-e? Van-e étvágya? Mit tanult eddig? Kik a pajtásai otthon? Kikkel és miként szokott játszani? Mivel tölti idejét a fogságban? Imádkozik-e? Kit óhajtana látni? Mi szeretne lenni az életben? Tud-e már jól irni, olvasni, számot vetni? Kit szeret legjobban? Kiket ismer rokonai közül? Volt-e már Tiszán túl? Látott-e már várost? Fél-e a bikától vagy a szomszédok kutyáitól?
Csak efféle dologról lehetett vele társalognom. Mindjárt az első szónál kezdtem.
– Hány éves vagy fiam?
A fiu hallgatott. Csak nézett rám mereven.
– No beszélj hát! Hány éves vagy?
A fiu aggodalmas arczczal nézett Kozákra, a nagyfejü és hatalmas termetü őrmesterre. Egész nézésében az a félő kérdés rejlett: vajjon szabad-e neki ezt az idegen, ismeretlen ur kérdésére megmondani.
A királyi főügyész nyájas, biztató hangon szólt hozzá.
– Ne féljen Móricz, feleljen bátran!
E szóra az őrmester is intett fejével, mintha beleegyezett volna abba, hogy a fiu feleljen kérdésemre.
Felelt is. Megmondta életkorát.
Ez nekem untig elég volt. Megköszöntem a főügyész szivességét, üdvözöltem a fiut és az őrmestert s indultam kifelé.
Nyomban megmondtam a főügyésznek, hogy nem vagyok kiváncsi tovább a fiura.
Hiszen nem tanu ez, hanem bálvány. Kifaragva, megidomitva, kiföstve s odaállitva a világ elé. De ugy, hogy senki közelébe ne juthasson, senki meg ne tapinthassa, gondosan meg ne szemlélhesse, meg ne vizsgálhassa. Nem a maga valóságát mutatja ez, hanem azok művészetét, a kik kifaragták, megidomitották, kiföstötték s bálványnak odaállitották.
Nem is romlott lélek ez, mint akkor a zsidók általában hitték. Hanem agyongyötört lélek. A ki meg van riasztva, a kit örökös félelem alatt tartanak s a kinek lelke tele aggodalommal és reszketéssel. A kinek közelében senki sincs azok közül, a kik eddig szerették s a kiket eddig ő szeretett. Hanem körülötte vannak a csendbiztosok, pandurok, börtönőrök, rabok és faggató urak. Nem futkározhat többé a tiszaparti sima gyöpön a szabad verőfényben; e helyett ott kell vesztegelnie a sötét falak között a börtön hideg téglapadozatán. Enni, innivalója van ugyan, de kegyetlen ijesztéssel el van attól tiltva, hogy egyetlen szót is másként ejtsen, mint a hogy börtönőrei szemöldöke megengedi.
Hiszen nekem még azt se merte megmondani saját jószántából, hogy hány esztendős.
Nem is tanakodtam aztán senkivel tovább. Hazajöttem a fővárosba s elmondtam véleményemet a tanuról Kozma Sándornak és a ki erre megkért, Simon József ügyvédnek is.
Két Sarf Móriczczal van dolgunk ebben a nagy perben.
Az egyik a megfélemlitett tanu, a ki mindig retteg, csupán felsőbb engedélyre szól és csupán annyit mond, a mennyire engedelmet kap. Ez a tanu egyszerü alak s nem is nagyon érdekes.
A másik a kikészitett tanu, a hetyke alak, a zsidógyülölő zsidó fiu, a teljesen átidomitott lélek. Ezzel találkozunk az ügy nyilvános tárgyalásán. Ez már a legérdekesebb alakok közé tartozik, a kiket csak valaha az irodalom és az élet és a történet felszinre hozott. E munkának aligha az nem lesz legszebb fejezete, a hol ezt a tanut fogjuk apróra megismerni.
Hazajöttömkor nem volt sok időnk Sarf Móricz fölött tünődni és tanakodni. A csonkafűzesi tetemhez csodálatos vélemények kapcsolódtak. Fölmerült a holttestcsempészet vádja. A vizsgálóbiróság emberei nem tartottak titkot. A sajtó tárogatóin minden nap ott harsogott az álhalott csempészetének s a tetemsikkasztásnak ezer részlete. S mind olyan részlet, a mely csak terhelte a zsidókat. S most már lassankint azok is hittek a vérvád alaposságában, a kik eddig azt képtelenségnek tartották. Hiszen ha ártatlanok lettek volna a zsidók: Solymosi Eszter ruhájában nem csempésztek volna idegen holttetemet. S akkor nem is került volna kezükbe az eltünt lányka ruházata. A nagy közönség fölzaklatott indulata s lázongó képzelete vád alá helyezte már az egész zsidóságot.
Az ország előkelő zsidói csakhamar arra a meggyőződésre jutottak most már, hogy a dolgok folyását összetett kezekkel tovább nem nézhetik. A budapesti kiválóbb férfiakhoz százanként jöttek vidékről, sőt külföldről is az izenetek és levelek, hogy valamit tenni kell, mert a zsidóság helyzete, kivált egyes vidékeken, napról-napra kinosabbá és türhetetlenebbé válik.
Egyebet nem lehetett okosan tenni, mint védelemről gondoskodni. Minden erélye és lelkes buzgalma daczára is maga Heumann Ignácz annyi vádlott védelmét sikeresen nem végezhette.
Junius utolsó napjainak egyikén eljött hozzám a Központi Iroda titkárja, Simon József ügyvéd s fölkért arra, vállaljam el a vádlott zsidók védelmét s engedjem meg, hogy erre nézve a vádlottak nekem meghatalmazást adjanak.
Nem kérdeztem tőle, ma sem tudom, kinek megbizásából intézte hozzám e kérést. Az ügy fontossága mellett eszembe se jutott ez iránt érdeklődni. Ügyvéd voltam, alakilag tehát elvállalhattam a védő feladatát. Csak azt a kérdést kellett megfontolnom: vajjon egyéniségem s közéleti állásom alkalmas-e arra, hogy a szerencsétlen vádlottak jogait a birósági eljárás terén eléggé megóvhassam?
E pontnál nyájas olvasóim türelmével, magamról és családomról s magyar közéleti állásomról néhány részletet el kell mondanom. S beszélnem kell védőtársaimról is, kiket segitségül magam mellé vettem. E társaim voltak kezdetben Horánszky Nándor és Funták Sándor. Később az ügy nyilvános tárgyalásán még másik két társam is volt: Friedmann Bernát és Székely Miksa. Később róluk is bőven emlékezem.
Első pillanatra ugy látszik: a védő egyénisége nem tartozik a per történetéhez. Az ügy benső igazságaihoz semmi esetre. De én ugy hiszem, mindenki meg fog győződni arról, hogy a per története nem volna teljes, ha belőle a védők egyéniségének ismerete hiányoznék.
Hogy az illetékes férfiak miért fordultak hozzám s én miért vettem magam mellé segitségül Horánszky Nándort és Funták Sándort: ez jól meggondolt dolog volt s egyáltalán nem véletlen.
III.
(Családom és származásom. – Családom története. – Politikai multam és szerepem. – Aggodalmaim. – Éjjeli tanácskozás. – Előrelátásom.)
A zsidógyülölet szitói ugy vélekedtek s azt hirdették, hogy én is zsidó családból származom. A németországi sajtóban el volt terjedve, hogy öregapám neve Goldschmied volt, a ki a nagy Napoleon elleni háborukban a bécsi udvar számára hadsereg-élelmezési szállitással foglalkozott s ezért kapott volna a keresztyénségre áttérése után uj nevet és magyar nemességet.
Egészen helyes dolog lett volna, ha igy lett volna is. De ez a hirlelés alaptalan.
Családom ősi magyar keresztyén család. Nemesi előneve: Ráczkevi. Ráczkeve Pestvármegyében fekszik, a Duna egyik nagy szigetén, a Csepelszigeten, melyet akkor, a mikor a magyarok ezer év előtt mai államterületüket elfoglalták, az államalapitó első vezérfejedelem Árpád vett birtokába. Családom egyik ága több száz éven át itt lakott, a Duna keleti ágának partján, a XVII-ik század végéig.
A családi hagyomány egyik nagy ősének Eötvös Jánost tartja, a kiről a hazai történetirás emlékezik. Ez Ráczkevéről Budára költözött a XIV-ik század végén. Buda akkor királyi székvárosa volt Magyarországnak, magyar és német lakossággal. A német polgárság volt összetartóbb, vagyonosabb és hatalmasabb. Ennek kebeléből szokták választani a város biráját, a ki akkor első tisztviselője volt a székvárosnak. Eötvös János azonban annyira megnyerte a polgárság s kivált a magyarok bizalmát, hogy 1408-ban őt választották meg birónak. A mennyire az iratok és hagyományok visszavezetnek a multba, ő lett volna az ország székvárosának első magyar birája.
A német polgárság azonban ezt nem türte el. A magyar faj akkor nem szeretett várakban, erőditett városokban lakni. Budán is kisebbségben volt. A német polgárság a régi szokás, a régi szabadalom megszegésének tekintette az uj választást s faji uralmának veszélyét látta abban, ha elnézi, hogy magyar legyen az első tisztviselő. Összeesküdött hát Eötvös János ellen, házát megrohanta, magát agyonütötte s holttestét a Dunába bedobta. Ez beiktatása után harmadnapra történt. A magyarság nem tudta a véres merényletet meggátolni, de városbirájának holttestét mégis megmentette s azt nagy gyászszal eltemette.
De nem maradt meg a puszta gyásznál. Elpanaszolta nagy sérelmét nyomban a szomszédos falvak nemességének s ez boszura gerjedve fegyvert ragadott, a városba betört, a német polgárságot megrohanta, házait fölégette s ezer meg ezer embert lemészárolt. A ki menekülhetett: az a királyi udvarba menekült. A királyi palota akkor is azon a helyen volt körülbelül, a hol most. Zsigmond király éppen itthon volt s királyi seregével alig tudott a vérontásnak véget vetni. Nagy tárgyalás következett az eset után. Buda városa uj szabadalmat kapott, melyben a magyarság tisztviselői joga biztositást nyert. Ennek mintájára készült utóbb a többi királyi város szabadalma is. Eötvös János halála tehát nagy közmiveltségi és nemzeti elhatározásra szolgált alkalmul.
A család sorsa azután századokon át az volt, a mi a legjobb hazafiaké s a legnemesebb magyar fajé.
Mióta a magyar nemzet Habsburgot választott királylyá, azóta e nemzetnek folyton véres harczokat kellett vivnia a török ellen is, a német ellen is. A török országát akarta elvenni, a német pedig alkotmányát, függetlenségét s lelkiismereti szabadságát. De még nyelvét s nemzeti jellemét is.
A tiszta magyarság a hitujitásnak mindjárt kezdetén a protestáns s főleg a Kálvin-féle nézetnek hódolt meg egész lelkével. Magyarsága, függetlenségi érzete összeolvadt hitével. A habsburgi politika egyaránt irtotta a hitujitást, a magyarságot s a szabadság intézményeit. De a jólétet és a vagyonosságot is. Egyetlen népfaja sincs Európának, mely hitének szabadságáért, fajának föntartásáért, függetlenségeért s alkotmányos jogaiért annyit harczolt s annyit vérezett volna, mint a magyar.
Az Eötvös-család ott volt minden harczban a törökök ellen is, a Habsburgok ellen is.
I. Lipót király alatt hóhér-tábornokának, Caraffának üldözései elől Eötvös János 1680 körül a hajduk közé menekült a tiszai alföldre s Hajdu-Böszörményben ütött tanyát. A családnak az az ága, melyből én származom, ekkor vesztette el gömör- és beregmegyei jószágait. Csak ugy tarthatta volna meg, ha a római katholikus vallásra tér át. Inkább vagyonát vesztette el, mintsem hitét hagyja el.
Az elszegényedett család fiai a papi és tanári pályára siettek. A menekülő Eötvös János fia, szintén János, már nagy-kőrösi pap volt s ennek mind a két fia szintén.
István fiát Duna-Szent-Györgyre Tolnavármegyébe választották meg lelkésznek. Ez már itt szép vagyonra tett szert. Sok gyereke közül egyik volt Ferencz, az én öregapám, a ki a mult század elejétől kezdve már mostani birtokunkba, a veszprémmegyei Mező-Szent-Györgyre lépett be házasság és öröklés utján. E birtokot részint leányági, részint fiági öröklés utján 1595 óta birjuk szakadatlanul.
Apám Eötvös Lajos volt. Voltak apró birtokai több vármegyében. Gazdálkodó kis nemes volt; – a mult század negyvenes éveinek nagy alkotmányi küzdelmeiben Veszprém-, Tolna-, Zalavármegyék gyülésein mindig résztvett. Az 1848-iki függetlenségi harczban észrevehető tevékenységet fejtett ki az osztrák sereg ellen s érdemes munkát végzett a haza védelmében.
Testvéreim közül Lajos öcsém nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal tudományos irói pályára készült. Irodalomtörténeti buvárlatai s apróbb irodalmi művei korán feltüntek. Fiatal korában halt meg 1872-ben.
Én korán megszereztem az ügyvédi oklevelet. 1865-ben és 1866-ban, kevés ideig a magyar kálvinisták pápai jogakadémiáján a bölcsészeti tanszéket foglaltam el. A következő évben Veszprém vármegye tiszti ügyésznek választott. Az 1871-ik év végén a veszprémi királyi törvényszék mellé közvádló királyi ügyésznek neveztek ki. De 1872-ben a veszprémi választókerület már országgyülési képviselővé választott. Az országgyülésen a többséghez, az akkor ugynevezett Deák-párthoz csatlakoztam.
E párt vezére az agguló Deák Ferencz volt, a kinél tisztább elmét s nemesebb egyéniséget a világ egyetlen nemzetének története se ismer. Ez különös figyelmére és barátságára méltatott s azért pártja főlapjának politikai vezetője s vezérczikkirója lettem 1873-tól kezdve három éven át.
A következő országgyülésre nem vállaltam megbizást. A többséggel nem rokonszenveztem, a kisebbséggel sok lényeges kérdésben nem értettem egyet. Birtokomra mentem gazdálkodni. Az 1876-ik év elején Széll Kálmán pénzügyminiszter meghivására a pénzügyminiszteriumban foglaltam állást, de az Ausztriával való gazdasági kiegyezés ez év ápril havában oly irányt vett, melylyel nem tudtam kibékülni s azért állásomról lemondtam s vármegyém májusi közgyülésén már a kormány ellen erélyes ellenzéki föllépést sürgettem.
Az országgyülési közjogi ellenzéknek, a magyar függetlenségi pártnak akkori törekvéseivel nézetem teljesen összevágott. 1876-ban és 1877-ben birtokomon gazdálkodtam s vármegyémben az ellenzéket vezettem. Családi körülmények arra inditottak, hogy az 1877-ik év végén Budapestre, az ország fővárosába jőjjek lakni. Irodalmi működés nem jutott eszembe. Hogy foglalkozás nélkül ne legyek, gyakorló ügyvéd lettem s irodát nyitottam. Igy és akkor lettem ügyvéd. Az élet delén álló, már nem fiatal ember erejével kezdtem ezt a pályát. Nem e pályára készülve, természetesen az e pályához a fővárosban szükséges sok ügyesség nagy része bennem egészen hiányzott.
Az 1878-ban megnyiló ujabb országgyülésre megint képviselőjévé választott a veszprémi kerület. Ekkor már Deák Ferencz nem élt. Az ország ügyei oly irányba fordultak, hogy én a parlamenti ellenzék erősitését s az országos függetlenségi párt emelését tartottam szükségesnek. E párthoz csatlakoztam.
Jeles férfiak álltak akkor e pártnak élén. Oly férfiak, a kik résztvettek a harmincz év előtt lezajlott nagy függetlenségi harczban s fiatal koruk eszményeiért még mindig nagy szenvedélylyel tudtak lelkesülni. A kik, ha bágyadni találtak volna, lelkük mindig ujra felüdült az átélt nagy harczok dicső és gyászos emlékein. A kik a nagy korszak elvei fölött nem alkudoztak s a nemzeti végczél felé vezető úton apró napi sikerekért meg nem engedték volna maguknak se a kitérést, se a henye ácsorgást. Akkor még élt a nemzet egykori vezére, az ország választott kormányzó fejedelme, Kossuth Lajos. A szabad Itália adott a nagy bujdosónak menedéket, de bármily messze volt is országa határaitól: voltak igaz hivei a függetlenségi párton, kik időnként fölkeresték, nem azért, hogy nevével hivalkodjanak, hanem azért, hogy maguk számára az ő gondolkozásáról és szenvedélyeiről mértéket vegyenek.
E pártnak parlamenti működésében, vidéki gyülésein és sajtóbeli munkálkodásában nagy részt vettem. Talán nagyobbat, mint egyenkint bármelyik tagja. Szónoklataim tetszést arattak, irásaimat szivesen olvasták az emberek. A közönség lassanként – okkal vagy ok nélkül – a párt egyik vezéremberének kezdett tekinteni. Sokan hitték azt, hogy a párt erősségéhez én is jeles adaggal járultam. Sok jóindulat nyilatkozott e felfogásban. De valami igazság is lehetett benne, mert bár a tömeg szenvedélyeinek soha nem hizelegtem, az 1881-iki választásnál több mint husz kerület hivott meg képviselőjelöltjének s két nagy és nemes kerület meg is választott. Nagy-Kőrös városa s a duna-vecsei kerület.
Nagy harcz kerekedett gondolkozásomban s érzéseimben, mikor a vádlottak védelmére felhivtak. Mit csináljak? Vállalkozzam-e a védelemre, vagy átengedjem azt másnak?
A kérdés nem volt könnyü.
A munkabér, az ügyvédi tiszteletdij mértéke nem jöhetett számitásba. Nem is jött. A nagyközönség felfogása s korunk gondolkozása nagyon fontosnak tartja az anyagi érdeket. Az embereknek s még az országos közférfiaknak elhatározásában s cselekvésében is, ha mikor azt szemléli, arra gondol első sorban: mi haszna van az illetőnek az elhatározásból és cselekvésből? A tömeg hite szerint a zsidóság kezében van sok ország területén a világ pénze. S a ki oly helyzetben, a minőt a nagy per teremtett, megvédi a zsidóságot, az bizonyára százezres, vagy talán milliós munkabérhez is könnyen juthat. Ilyen a közvélekedés, kivált izgatott időkben.
A nagy per ügyvédi dijairól egykor nyilatkoztam már az országgyülés képviselőházában. Fontos okok birtak rá. E munka folyamán teljes részletességgel közlöm e dijak történetét. Ez is egy vonás lesz korunk jellemében. Egyelőre itt csak azt jegyzem meg, hogy a mikor a védelem átvétele fölött tárgyaltam: egyetlen szó se esett a munka dijazásáról senkivel.
Más aggodalmak bántottak.
Nem ismertem az ügyet. A hirlapok közléseit én is figyelemmel kisértem, az izgató hirlapok harsogó zaja ott zúgott az én fülemben is. Annyi tisztán állott előttem, hogy a nyilvánosságra jutott részletek nem igazak s a megtörtént esetnek e részletekből lassanként megalakuló képe hamis. Hamis azért, mert keresztyén szüz vérének egyházi vagy vallásos indokból eredő kiontása lehetetlen. Ámde kettős feladat állhatott előttem. Az egyik az, hogy a vizsgálat terhelő adatainak hamisságát kideritsem. Ezt lehetőnek tartottam. Rendes körülmények közt mindennapos bűnperben közönséges védőügyvéd részéről ez is elegendő munka.
De az én közéleti állásomnak, önbecsülésemnek s kötelességérzetemnek ez meg nem felelt. Nekem a másik nagy és nehéz feladatra kellett vállalkoznom. Arra, hogy kideritsem azt, a mi valósággal történt. Miként tünt el az eszlári lányka s minő elfogultsággal, könnyelmüséggel, sőt vétkes indulattal dolgozott a vizsgálat, hogy a lányka eltünéséből a vérvádat alkothassa meg? Csupán odáig juttatni a nagy pert, hogy a zsidók ellen nincs bebizonyitva a vérvád, nekem nem lehetett elég. A gyanu csupán ily eredmény után fennmaradt volna a zsidóság ellen. Nekem be kellett bizonyitanom, hogy mindaz, a mivel a zsidókat terhelik, az első szótól az utolsóig valótlan; – minden terhelő adat koholt; – minden terhelő tanu és jelenség hamis s a vádlottak csak a biróság végzetes tévedésének és csodálatos elfogultságának áldozatai.
Lehetséges-e ez?
A biróságnál nem remélhettem komoly segitséget. Hiszen éppen a biróság elfogultsága ellen kellett volna a segitség. Másutt kellett azt keresni.
A kormány férfiainál se találhattam pártolást. Az igazságügyminiszter maga is hitt a vérvádban. Ez Pauler Tivadar volt, jogtudor, jeles tudós, a budapesti egyetemen a büntetőjog tanára s tudományos iró. De gyakorlati jogász sohase volt s elméje, gondolkozása csak tanszékileg volt erősen kifejlődve. A jog nemcsak tudomány, hanem élet is. Ő a jogot csak mint tudományt ismerte; – arról mint gyakorlati életről alig volt fogalma. S még ha lett volna is: akkor se avatkozott volna bele az ügybe. S nemcsak azért nem, mert maga is hitt a vérvádban s a nagy per vádlottainak bűnösségében, hanem sokkal inkább azért nem, mert tökéletes gonddal és figyelemmel tartotta tiszteletben a maga hatáskörét is, a biróságét is. Az ügy a biróság kezében van. Abból azt kivenni, vagy annak vezetésébe belekapkodni, lehetetlennek vélte.
A kormány elnöke Tisza Kálmán volt. Több mind hét év óta állt már az ország kormányzatának élén, hatalmas pártja volt a parlamentben s azon kivül is, – birt a korona bizalmával teljes mértékben, a közfelfogás szerint mindenható volt. Ám a hatalom megszerzésében s megtartásában ügyes és gyakorlati gondolkozásu férfiu volt. Erre nézve a legsikeresebb eszközöket mindig megragadta s azok felhasználásáról semmiféle nagy eszméért, semmiféle eszményi czélért le nem mondott. Oly erős, sőt erőszakos volt a zsidók elleni felekezetes izgatás, oly egyetemesen népszerü a vizsgálat iránya és működése, hogy ez irányt megváltoztatni, e működést megzavarni a teljes népszerütlenség állapotába juttatta volna a kormányzatot. Gyakorlati államférfi erre alig vállalkozhatott. Tisza Kálmán semmi esetre se vállalkozott volna.
A népszerüség, ha zajos és egyetemes, alkotmányos államban csodálatos hatalom. A ki azzal viadalra száll, a ki annak ellentáll, a ki annak haragját és fölgerjedését vakmerően maga ellen zuditja: annak a kormányzás és törvényhozás teréről vissza kell vonulni. Lehet tudós, lehet iró, lehet bölcselő, érdemei nagyok lehetnek nemzete iránt s dicsősége sok nemzedékre kiterjedő, de gyakorlati kormányzó s tekintélyes törvényhozó alig lehet. Nagyon kevés kivételt ismer a nemzetek története ezen a mezőn.
A sajtó nem lehetett szövetségesem. Ő tüzelt legjobban.
A pártok még kevésbbé. Az ellenzéki pártok meg nem engedték volna, hogy a vizsgálatba, mig megkezdett irányában halad, bárki beavatkozzék. De meg nem engedte volna a kormánytámogató többség se. Még akkor se engedte volna meg, ha erre a királyi trónról jön az intés. Pedig erre se lehetett számitani. A királyi udvar se szereti a zsidókat. Akkor éppen nem szerette. Mint a közeli s távoli vihar: ugy zugott a zsidók elleni gyülölködés akkor Oroszországban, Romániában, Ausztriában s egész Németországban. S zugott Magyarországban is. S a királyi udvarok, ha káruk nincs belőle, mindig szeretik a népszerüséget s mindig szivesen hajolnak meg előtte.
Volt néhány barátom az országos közélet férfiai közt. Kerkapoly Károly, az ország egykori pénzügyminisztere; Bittó István egykori miniszterelnök s Szilágyi Dezső, ellenzéki vezérférfiu, később igazságügyminiszter s a parlament elnöke. Tekintélyes és kiváló férfiak, nagy és kölcsönös bizalom állott fenn közöttünk egykoron. Mindegyikkel volt alkalmam eszmét cserélni e kérdésben. Mindegyik látta és érezte tisztán, hogy a felekezeti gyülölködésnek az országos ügyek kezelésében szerepet engedni czélszerütlen s esetleg káros és veszélyes is lehet, de azért mindegyik ugy látta, hogy ez idő szerint hálátlan és sikertelen, sőt koczkázatos dolog lenne a nyilt és erélyes felszólalás. Mindegyiknek az volt a nézete: meg kell várni a nagy per végét, a vizsgálatba pedig beavatkozni nem tanácsos. Óvtak és intettek ettől engem is.
Valahogy kiszivárgott a hire, hogy engem a védelem vezetésére felszólitottak. Akkor a főváros negyedik kerületében, a belvárosban laktam a Ferenczrendü szerzetesek palotájában. Ott volt ügyvédi irodám is.
Junius 25-én éjjeli 11 órakor fölkeresett két képviselőtársam. Az egyik függetlenségi párti, a másik kormánypárti volt. Utóbbi akkor nagy személyes ellenfele, vagy – helyesebben mondva – haragosa a kabinet elnökének. Hallották, hogy engem fölkértek a védelemre s most egyenesen azért jöttek ily szokatlan órában hozzám, hogy a védelem elvállalásáról lebeszéljenek. Figyelmembe ajánlották, hogy huszonnégy óra alatt egy harmadik képviselőtársamtól, a függetlenségi párt egyik vezérférfiától is érkezik hozzám erre nézve bizalmas levél – Erdélyből.
A levél másnap csakugyan megjött s fontosságánál fogva kivételesen megőriztem. A levél s a két képviselő együtt a helyzet következő képét tárta fel előttem:
Az Ausztriával való szövetséget lazitani kell, holott Tisza Kálmán kormányzata azt mind szorosabbra füzi s ezzel Magyarország erőit bénitja. Tisza Kálmán megbuktatásával tehát nagy nemzeti czélt érünk el. Ám Tisza Kálmán a nyers anyagi érdekek egyénenkénti legyezgetésével s mind mondani szokás, a korrupczióval tartja fenn uralmát, a korrupczió szálai pedig a zsidóság kezében vannak. A zsidóság ellen most elemi erővel dühöngő gyülöltséget pártszervezésre kell a jó hazafiaknak felhasználni. A jelszó: »Le a korrupczióval, le a zsidósággal, le Tisza uralmával«. Ma ezt megérti mindenki s egyetlen hatalmas föllépéssel győzhetünk. A parlamentben csaknem készen áll erre az egységes ellenzék. Ha én belemegyek: belemegy a függetlenségi párt 80 taggal, a mérsékelt ellenzék 20 taggal s a kormánypártnak 33 tagja nyomban csatlakozik. S engem tesznek meg az igy alakult párt vezérévé. Rám nagy és fényes jövő vár s az országra kétségtelen haszon.
Nagyon meglepett, de nyomban nagyon el is kedvetlenitett ez a felfogás s ez a javaslat.
A függetlenségi pártnak neve volt »1848-as és függetlenségi párt«.
1848-ban két nagy dolgot végezett Magyarország. Az egyik az volt, hogy eltörölte a középkori hűbériség még fennálló intézményeit s megalapitotta a törvény előtti egyenlőséget s az egyházak és felekezetek egyenjoguságát. S ime most az alakuló uj párt 34 év mulva a zsidó felekezetet a jogtalanság állapotába akarná visszaszoritani!
Ez beszennyezése lenne az 1848-iki lobogónak s meghamisitása a függetlenségi pártnak. Szomoru visszaesés régi betegségbe.
A másik nagy dolog, a melyet 1848-ban végeztünk: a nagy függetlenségi harcz, hogy szabadok legyünk Ausztriától és a Habsburgoktól.
Azt az eszmét s azt a nemzeti szenvedélyt, mely a függetlenségi háboruban nyert alakot, képviselte a függetlenségi párt. És képviselte a nemzeti érdekek korlátai közt a szabadelvü haladás irányát.
De ha most már e párt a felekezeti izgatás talajára lép át, azon szervezkedik s szervezetébe egyéb pártelemek szövetségét is befogadja: nyomban elveszti történelmi erősségeit, szakit a nagy multnak dicső hagyományaival, nemzeti jellege elhomályosul s a helyett, hogy történelmi párt maradna, a napi és időszaki eszmeáramlatok fuvataga által engedi magát elborittatni s e fuvatag ereje és iránya szerint fog ingadozni.
Jól emlékszem szavaimra, a melyekkel képviselőtársaim javaslatát elutasitottam magamtól.
– Hiszitek-e azt, hogy a nemzet ez idő szerint képes nagy függetlenségi harczra s egyuttal kész is arra?
– Nem hisszük.
– Én se hiszem. A felekezeti gyülölség utálatos eszköz politikai czélok elérésére, de ha függetlenségünk kivivására alkalmas volna: magam is gondolkozóba esném, ne használjam-e föl? Azonban nem alkalmas. Ha e gyülölködés megerősödik: a tömeg legrosszabb szenvedélyeit kelti föl s ingerli kitörésre. A vezetés csakhamar kiesik kezünkből s a bujtogatók kezére száll. Az ő kezükből pedig a fosztogatók veszik át. Vajjon tetszenék-e néktek, ha egy szép napon Tisza Kálmán azt a jelentést tenné a parlamentben, hogy tegnap az egyesült függetlenségi és nemzeti párt népgyülést tartott Pozsonyban vagy Miskolczon, gyülés után a tömeg a zsidók boltjait és raktárait kezdte fosztogatni, kénytelen voltam tehát katonasággal állitani helyre a rendet? Én ilyen jövendő előkészitésére nem vállalkozom. E helyett azt tanácsolom: álljunk a felekezeti izgatás elé egész mellel s küzdjük le azt egész elszántsággal.
A függetlenségi párt elnöke Mocsáry Lajos volt. Nemes gondolkozás, erős hazafiság, arany jellem. Bizalmas barátság kötött hozzá. Másnap közöltem vele az éjszakai tárgyalást s egyuttal kijelentettem, hogy veszélyesnek és kalandosnak tartom az uj pártalakitási tervet s e terv csak arra indit, hogy habozásom szünjék meg s a védelmi megbizatást fogadjam el.
Erős magyar gondolkozása daczára Mocsáry Lajos se örült e kijelentésemnek. Ugy látta, egy időre megbénitja politikai működésemet ez a vállalat s ez nem lesz hasznára a függetlenségi pártnak.
Nemes tanácskozás fejlődött ki köztünk. Élénken emlékszem egyes részleteire.
Megjegyeztem, hogy törvényes jogomban áll ugyan a hozzám intézett kérést megtagadni, de annak megtagadásában mégis nagy erkölcsi gyöngeség rejlenék. Az orvos se tagadhatja meg a halálos beteg orvoslását s az ügyvéd se a szerencsétlenek védelmét. Kétszáz év előtt a mi egyházainkat, a magyar protestánsokat is gyilkos erélylyel üldözte a felekezeti dühöngés ürügye alatt a habsburgi erőszak, rokonainkat hóhér kezébe, egyházaink lelki tanitóit gályarabságba hurczolták: vajjon a közélet szereplő férfia megengedhette volna-e magának akkor, hogy az üldözöttek keserü jajgatása elől füleit bezárja s a védelem enyhitő segitségét megtagadja? Bűnösek-e vagy ártatlanok az eszlári zsidók: nem tudom. De most már nem is csupán az a kérdés, mert hiszen a felizgatott tömeg indulata odáig fokozódott, a hol már az egész zsidó felekezetet fenyegeti, de fenyegeti egyuttal társadalmunk nyugalmát is.
Mocsáry Lajos csak ugy látta és érezte ezt, mint én. Nem is nagyon törekedett lebeszélni aztán, de hű barátként óvatosságra intett. Sok baja lehet – ugymond – a párt néhány tagjával, mivelhogy ellenem a párt kebelében is elkezdenek majd izgatni, a melyet neki mint elnöknek kell majd meggátolni.
Értesitettem Simon Józsefet, hogy a védői megbizást, ha törvényes alakban a vádlottaktól jön, elfogadom. De van hozzá föltételem is.
Kifejtettem előtte, hogy a vállalatban az ügyvédi munka lesz a legkisebb és a legkönnyebb. Nem a közvádlóval s nem a birák elfogultságával kell nekem a nagy harczot megvivnom.
Hanem a felizgatott közvéleménynyel, a gyülölködés ellenséges indulatával, az ezernyi rágalommal és gyanusitással. Egy nagy bajvivásnak lesz majd tanuja az ország, a melyben az egyik fél én leszek, a másik fél a tömegek szenvedélyei. A jó és nemes lelkek majd részvéttel, talán rokonszenvvel is nézik harczomat, de segitségemre meg nem mozdulnak. Várják ezt majd a koronától, a parlamenttől, a nemzet nagyjaitól, hogy bölcseségük szavát s tekintélyük sulyát ők emeljék fel a felekezeti izgatás ellen. Ők pedig sok mindenféle komoly vagy nem elég komoly okból hallgatni fognak. Hallgatni fognak mind a nemzet kormányzói, az egyházak fejedelmei, a pártok vezérei, az ország főbirái s a mérhetlen uradalmak birtokosai. Hirneves tudósok, költők, tanárok nem emelik föl szavukat. Mind, valamennyien csak a bajvivás végét várják.
De nem hallgatnak s nem várakoznak majd a közélet ama kis és nagy emberei s a napi sajtónak ama számitó férfiai, kik a nép szenvedelmét a maguk részére gyümölcsöztetni óhajtják is, képesek is. Minő könnyü és élvezetes dolog lesz ezek előtt a védőt a gyülölet áradatával elboritani. Az igazság egykor győzni fog ugyan, de addig még sok idő telik el. S az az idő nem az enyém lesz, hanem az izgatóké.
Igen jól láttam előre mindent.
Minden jelentékeny férfiuval együtt egy időben születik meg annak egy csomó ellensége. S együtt nő fel vele s el nem hagyja őt soha. Én is valaki voltam már az országos és irodalmi közéletben, körülöttem is hemzsegtek már a nyilt vagy titkos ellenségek: minő élvezet lesz ezeknek a közgyülölködés egy részét ellenem irányozni.
De hát mindez egy percznyi aggodalmat se okozott nekem. A küzdő pálya nem rózsás pihenő s tudtam, hogy a küzdelem elé kell menni.
Végre is az igazságot győzelemre vinni, a felekezeti gyülölködést megszüntetni s a tömegeket lecsillapitani: ez volt a czél. S szentül meg voltam győződve, hogy alkalmas férfiak, kitünő védőtársak segitségével ezt biztosabban elérem, mintha magánosan maradok. Védőtársakat kerestem.