A MEGMÉRGEZETT LÉLEK.
I.
(A királyfi vall anyja ellen, a királyné ellen. – Hasonlít hozzá Sarf Móricz. – A hetyke tanú. – Sarf Móricz lelke nem tört meg rögtön. – Sokáig küzködött.)
Az élő állatot, a juhot, borjut, hizott ökröt megölik, megnyuzzák, földarabolják, nyers hússzeleteket szabdalnak belőle. A nyers húst tűz mellé teszik, megsütik, megfőzik, sóval, füszerszámmal meghintik s lesz belőle izes pecsenye, kivánatos falat.
Vajjon az emberi lélekkel el lehet-e ugy bánni, mint az élő állattal s a nyers hússal? Tűzzel, vizzel, hideggel, meleggel, füszerrel és puhitással át lehet-e az emberi lelket alakitani, hogy megmaradjon emberi léleknek, de azért más szine, más ize, más alakja legyen? Olyan legyen, a hogyan legjobban izlik annak, a ki átalakitotta.
Gondoljatok csak a nagy forradalomra s abban a kis királyfi esetére.
Ott áll a kis királyfi a kemény, szigoru, komor biróság előtt. Tanunak hivták oda. Tanuskodnia kell. Nagy pert tárgyal a komor biróság. A királynét kell halálra itélni. A királyné a kis királyfi édes anyja. A ki szülte, a ki emlőin nevelte, a ki mind végig szerette s a ki meghalt miatta is. A kis királyfit tanuként használják anyja ellen.
Ott áll a kis királyfi a biróság előtt. Halvány, bágyadt, kevés vére, semmi vidámsága, reszket. Félelem borong szemein, a mikor azok a komor birákon s a sötét közönségen végig révedeznek. Anyját is észreveszi, a királynét. Szemei rámerednek az édes anyjára. Nini – egy régi ismerős, egy jó lélek, a ki egykor királyné volt, a ki egykor édes anyja volt. Ő még kis gyermek. Lelkendezve oda kellene futnia édes anyjához. Zokogva oda kellene borulnia édes anyja kebelére. S a gyermeki lélek egész szerelmével és egész szomoruságával keserü panaszát el kellene mondania. »Anyám, bántottak, kinoztak, éheztettek, aludni nem hagytak, elsorvadok, meghalok, végy magadhoz, vigy el innen. Hiszen te hatalmas királyné vagy s te vagy az én jó édes anyám.« Igy kellene a kis gyermeknek beszélni és cselekedni.
Nem igy beszél, nem igy cselekszik.
Egy ember áll közelében, a ki oda vezette a biróság elé tanunak. Az embert Simon varga néven ismeri a világtörténet. Ő a kaszab és a szakács egy személyben, a ki megölte a juhot és pecsenyét készitett a nyers húsból. A ki feldarabolta és átalakitotta a királyfi lelkét.
A királyfi vall anyja ellen. Irtóztató vallomásával terheli őt. Azt állitja s részletesen elbeszéli, hogy édes anyja, a királyné, fajtalankodott vele, saját édes fiával, hét esztendős gyönge gyermekével.
A kegyetlen biróság a királynét minden áron meg akarta ölni. Meg is ölte. Másnap a hóhér meg is mutatta a közönségnek a királyné levágott véres fejét a vesztőhelyen. Megölték volna minden esetre, ha gyermeke nem vall is ellene. A királyfi vallomására nem volt szükség. Ez a vallomás csak borzalmas czifraság volt a tárgyaláshoz s a halálos itélethez.
Hanem a királynét meg akarták gyalázni is. Ezért készitették el ellene saját fiát. Ezért kellett eltorzitani a gyönge gyermek emberi lelkét.
Vajjon mily módon, mennyi idő alatt, minő eljárással, a napoknak és éjszakáknak miként felhasználásával tudták eltorzitani?
Nem tudom. Vagy nem jegyezték föl, vagy én nem olvashattam a följegyzéseket. Azt se tudom, hogy a gyermek éles és nyugodt elméjü volt-e, vagy tompa elméjü és képzelődő. Az elmult idők ködén át csak azt látom bizonyosnak, hogy a gyermek a fajtalanság módjára meg volt oktatva s mikor a vallomást tette, régóta gyötrött lelke meg volt rémitve.
Egészen ugy, mint Sarf Móricz, a zsidó fiu, a nagyfalui éjszakán a pandurok és a csendbiztos kezén s a börtönben, a mikor egy hónapi fogsága után én beszéltem vele.
A megoktatott és agyonrémitett Sarf Móricz: ez az egyik tanu. Ez állott a nyiregyházi törvényszék előtt, mikor vallomását hitelesitette 1882 évi május 23-án. Ez állott előttem is ugyanez év junius 19-én, mikor őt a börtönben fölkerestem. Ezt a tanut ismertettem e mű első kötetében.
De van egy másik Sarf Móricz is. A hetyke és fenhéjázó, a számitó és zsidógyülölő tanu. Ez állott előttünk a nyilvános tárgyaláson egy esztendő mulva, 1883-ik évi junius 19-én és a következő napokon. Ez a tanu már nem fél, nem retteg senkitől. Ez már bátran, sőt büszkén beszél. Ez már nemcsak azt mondja el, a mit fejébe vertek, hanem ez már fontol, képzeleg, számit, okoskodik s találékony. Ez már felesel, bizonykodik s diadalmaskodni akar, noha jól tudja, hogy egyetlen szava se igaz.
Most elbeszélem annak történetét, miként lett a megrémitett lélekből hetyke lélek s miként alakult át az első tanu a második tanuvá.
A fiut május 21-én tartóztatták le Eszláron s e nap estéjén vitték át Nagyfaluba a csendbiztoshoz. Éjszaka történt vallatása. Május 22-én estére bevitték Nyiregyházára, a törvényszék székhelyére. A következő napon vallomását hitelesitette a törvényszék s azután nyomban elhelyezték a fogházban. Itt a fogházőrök s különösen Kozák őrmester felügyelete alatt volt. El volt zárva, kimennie nem volt szabad. Étele, itala, fekvőhelye megvolt. A rendes foglyoknál több szabadságot élvezett, de hogy zsidóval beszédbe eredjen, ezt kemény szigorral megtiltották neki. Egy időben a kóbor zsidó asszony Roth Borbála is ott volt a fogházban mint rab. Séta közben hozzáfért a gyerekhez s fékezhetlen természeténél fogva minden tilalom ellenére is nyomban beszélni akart vele. A gyerek azt felelte neki:
– Nem lehet nekem magával beszélni, mert én rossz kezekben vagyok.
Oly nagy volt eleintén félénksége s annyira fejébe verték, hogy senki kérdésére se szabad felelnie, hogy még nekem is csak akkor mondta meg életkorát – mint már elbeszéltem – a mikor erre neki az őrmester engedélyt adott.
Voltak azonban pillanatok, kivált az első napokban, a mikor a félelem zsibbasztó sulya alól kézzel-lábbal menekülni törekedett. Hiszen nem volt ő buta, még tompa elméjü se. Nagyon sokszor eszébe jutott ő neki, hogy a mit a nagyfalui éjszakán s később Eszláron s a törvényszéki hitelesitéskor elbeszélt: mindaz nem igaz. Ott a fogházban lassankint azt is megtudta, hogy ő tanu, de veszedelmes tanu s a zsidók számára keserü sorsot idéz föl az ő tanuskodása. A sok fogházi beszélgetésből lassanként megtudta, miféle szerkezetből áll a büntetőbiróság. Ki és mi a vizsgálóbiró? Minő szerepe és hatalma van a királyi ügyésznek? Mit kell tenni annak a tanunak, a ki hamis vallomást tett s a ki ki akarja igazitani vallomását? Bizonyára akadt zsidó vagy másféle rab, a ki ez iránt tanácsot is adott neki. Oda kéredzkedett tehát Bary vizsgálóbiróhoz s Egressi Nagy László királyi ügyészhez is több izben, hogy vallomását igazitsák ki, ő se nem látott, se nem hallott semmiféle gyilkosságot. Solymosi Eszterről semmit se tud, eresszék őt haza szülői házához.
Jelentkezéseit, kérelmeit nem vették irásba. E helyett jól összeszidták s közben-közben azt is megmagyarázták neki, hogy ugyis hiábavaló minden törekvése, mert vallomását most már a törvényszék előtt is megerősitette. Vallomása most már szent és megmásithatatlan.
A tanulatlan és tudatlan falusi zsidó gyerek ott a fogházban erre természetesen nem tudott felelni. S gondoskodott bizonyára az őrmester s gondoskodtak a fogházőrök is arról, hogy őt a vizsgálóbiró és királyi ügyész igazságáról napról-napra meggyőzzék. A tárgyalás nyolczadik napján 1883 junius 27-én erre nézve kértük a vizsgálóbiró és királyi ügyész megidézését és kihallgatását, de a törvényszék ezt megtagadta.
Elkezdték már a fogházban a zsidó fiunak vallásos érzését is bolygatni s megmételyezni.
Az akkori zsidógyülölet hullámai becsapkodtak a fogház belsejébe is, a rabok és fogházőrök lelkébe. Ők se mások, mint a tömeg, ők is együttéreznek és gondolkodnak a tömeggel. A zsidók ellen százféle csufolódó szót ismer minden keresztyén társadalom. Vallásos villongás idején senki se fukarkodik e szavakkal. A gyerek minden nap látta és hallotta, hogy a zsidókat szóval, jellel, cselekedettel mindenki csak lenézi, gyötri, szidalmazza. A fogházőrök megszokják a hatalmaskodást. Gondolkozásuk szilajjá, érzésük nyerssé, beszédjük élessé válik a rabok közt. Évődtek a fiuval is. Zsidóságát vaskos élczekkel gunyolták s egy-egy csattanós ötlet vagy szójáték fölött nagyokat röhögtek. A fiu mindennap tapasztalta ezt. A gyermeklélek könnyen idomul, könnyen enged az értelmi és erkölcsi nyomásnak. Efféle durva pajzánkodásnak tanuja volt egyszer egy Kulcsár nevü rab, az egyik eszlári vádlottnak, Lusztig Adolfnak szobabeli társa. Igy beszéli el az esetet:
Egyik fogházőr oda szól a fiuhoz:
– Hát te kölyök, te mégis zsidó akarsz maradni?
A fiu ezt felelte:
– Egye meg a fene a zsidókat! Én nem akarok zsidó lenni. Nem kell nekem se apám, se anyám; – most jó dolgom van, eszem, iszom.
Két gondolat van e szavakban. Az egyik: a zsidóságtól való elidegenedés, fajának és vallásának s ezzel együtt a szülőknek megvetése. A másik gondolat: a léha kényelem után való vágyakozás.
Vajjon önként fakadtak-e e gondolatok a gyermek éretlen lelkében? Vagy talán rátukmálta ezeket valaki? Vagy csak szinlés, képmutatás volt a fiutól ez a beszéd, talán jól érzett gyöngeségének ravaszsága, hogy ily beszéddel a fogházőrök tetszését nyerhesse meg?
Bizonyos, hogy a fiu lelkének megromlása se nem könnyen, se nem gyorsan következett be.
A fiu édes anyja néhány év előtt halt meg. Halálának évfordulója a fogházban találta a fiut, s ez megemlékezett anyja haláláról. Valaki bejelentette ezt nálam a nyilvános tárgyalás előtt s mikor a fiu a junius 27-iki tárgyalási napon a zsidó vallást nyiltan gyalázta, e szavakat intéztem hozzá:
– Te kölyök, mikor még a fogházban voltál, másként vélekedtél, másként éreztél a zsidó vallás iránt, mint most. Eszedbe jutott édes anyád halálának napja s könyörögtél őreidnek, engedjék meg, hogy a zsidók törvénye szerint mécset gyujthass s annak világánál egyik napról a másikra gyászolhasd édes anyád emlékezetét. Emlékezel-e erre?
– Emlékezem.
– Lásd, akkor elmondták ezt apádnak is, a ki sirva fakadt, hogy te még most is jó gyerek vagy, a ki megemlékezik halottjáról, meggyászolja anyja emlékezetét s hű vallásához, a melyben született és nevelkedett. Akkor igy volt. Ámde te most már nem vagy többé jó gyerek; te nem emlékezel most már se apádra, se anyádra, se hitsorsosaidra, mióta a várnagy kezére jutottál. Miért van ez?
E szavaimra megható jelenet fejlődött ki egy pillanatra.
Szavaimat csöndes hangon intéztem a fiuhoz. A gyermeki lélek sohase lehet tökéletesen romlott. A legrosszabb ösztönökkel, a legvétkesebb indulatokkal tömjék bár tele, annak a léleknek mindig lesz egy kis zuga, a hol a szülők iránti szeretetnek egy sugára, az apai ház vallásos áhitatának egy kis melege megmarad. Ezt a sugárt, ezt a meleget akartam én erőre lobbantani, hogy a gyerek térjen vissza az igazsághoz s gonosz meséjét taszitsa el magától.
Tervem csaknem sikerült.
A visszaemlékezés nagy erővel szoritotta össze a fiu szivét. Arcza piros lett az agyra tóduló vértől, szemeibe könyek kezdtek gyülekezni s elkezdett nyeldekelni, mint a kin a zokogás akar kitörni, de azt visszafojtani törekszik. Egy legördülő könycsepp, egy zokogó hang, egy pillanat s a fiunak önmagához visszatérő lelke egyszerre megvilágitja a vérvád egész sötét cselszövényét.
Vártam ezt a pillanatot. Elfojtott lélekzettel várta a tárgyalóterem nagyközönsége is. De az elnök nem tudta és nem akarta azt a pillanatot kivárni. Erélyes hangon rászólt a gyerekre:
– Ne felelj! Nem vagy köteles ily zaklató kérdésre felelni!
A gyerek megrezzent s az elnökre nézett. A száján már-már kiröppenő szót visszanyelte. Az elnök arczáról bizonyára azt olvasta, hogy neki nem jó lesz a jól elkészitett tanu szerepéből kiesni.
Ez a jelenet nincs tökéletesen leirva a tárgyalási jegyzőkönyvben. Csak az én szavaim vannak följegyezve, de az elnök beavatkozása nincs. Pedig fölötte érdekes dolog volt s a napi sajtó élénken tárgyalta.
E jelenet közlésével csak azt akartam igazolni, hogy a fiu lelkét a fogházban töltött három hónap teljesen megfertőzni még nem volt képes. Hamis tanu szerepéről még tiszta tudata volt, azt a szerepet még nem fogadta el véglegesnek, a zsidóság iránti gyülölet még csak időnként és szeszélyesen s talán csak ravasz szinlésből lobbant ki nála s édes anyja halálának emlékezete még helyre tudta állitani ingadozó lelkét.
II.
(Sarf Móricz elhagyja a fogházat, de elfogja őt a várnagy. – Mi a várnagy? – Erdődi gróf Pálffy János tartja pénzzel a gyerek-tanut. – Mi a várnagy feladata? – A gyerek jelleme.)
Augusztus vége-felé Kozma Sándor királyi főügyész a fiut kikergette a fogházból. A fogházban nem lehetett helye. Ott csak a foglyok és elitéltek s az őrök tartózkodhatnak a szigoru törvények értelmében. Ott tanunak, kiskorunak, gyámoltalannak ellátás nem adható. De a főügyész egyébként is rendet akart. Tudta, hogy a fiu megfélemlitett hamis tanu. Vissza akarta adni szabadságát, hogy térjen magához. Ki akarta szabaditani a vizsgálóbiró, a királyi alügyész és Kozák őrmester mindennapi befolyása alól.
Jóindulata kudarczot vallott. Még rosszabbá lett a helyzet.
A vármegyeház urait, a közigazgatás vezetőit ugyanaz az érzés hajtotta, ugyanaz a gondolat vezette, a mely az elnököt, a vizsgálóbirót s az alügyészt s az egész ottani társadalmat. Hittek a vérvádban, hirdették a zsidók bűnösségét, szentnek tartották a zsidó gyerek tanuskodását, féltek attól, hogy a gyerek idegen szemek elé s idegen befolyások alá kerül s azért összebeszéltek és elhatározták, hogy a gyereket ki nem eresztik körmeik közül.
A mikor a gyereket Kozák őrmester augusztus 23-án kivezette a fogház kis ajtaján: a kis ajtó előtt ott várta a vármegye várnagya Henter Antal személyében. A gyerek fogta batyuját, a várnagy fogta a gyereket s vitte magával a vármegyeházba, a fogháztól alig száz lépésnyire s elzárta a külső világtól tökéletesen.
Igy rendelte a kormányzó alispán.
Zoltán János volt a hatalmas alispán. A vármegye egyik előkelő, ősi nemes és birtokos családjának ivadéka. Emberszerető, jóravaló, művelt ember, de a ki a vérvádban határtalanul elfogult volt. Akkor nem érintkeztem vele. Megtudtam, hogy védő hivatásom miatt nagy ellenszenvet érez irántam. Később országgyülési képviselőnek választották. A törvényhozásban egy pártra kerültünk. Megismerkedtünk s nagyon megkedveltük egymást.
Ő rendelte tehát el, hogy a várnagy vegye át a fiut s zárja el a világtól.
Volt-e ehhez joga?
Dehogy volt. Csak hatalma volt. Erőszak, a mit mivelt. Nyugodt időkben cselekedete a büntetőtörvénybe is beleütközött volna, ha a gyerek szülői panaszt emelnek. De akkor nem voltak nyugodt idők. A közönség, a biróság, a vármegye tisztikara, a sajtó egyhangulag s izgatottan követelte, hogy a tanuhoz zsidók ne férhessenek. A fiu apja s mostoha anyja börtönben volt, öreganyja tehetetlen agg falusi zsidó asszony. Ezek szavára ugysem hajtott volna senki. Én ugyan mint védő, tettem kisérletet a belügyi kormánynál, hogy a nyilt törvényszegésnek szabjon határt s a fiut a vármegye eressze szabadon. Sőt javasoltam, hogy ám a fiuhoz ne eresszenek zsidókat, de legalább előkelő fővárosi közintézetben helyezzék el, a hol hamis tanuságra mesterkélt ügyességgel nem készitik elő. Az én kisérletemnek sem lett sikere. Előterjesztésemet a kormány elutasitotta.
A várnagy kezére került a fiu. Ő vette családja körébe. Nála volt lakása, élelmezése, ápolása. A várnagynak egy kisebb fia s egy nagyobb lánya voltak játszótársai. A várnagy gondoskodott oktatásáról is. Kezdetben László János, utóbb Orsóvszky Gyula katholikus tanitók voltak oktatói. A magyar nyelvtanra, számtanra, a nemzet történetére s egyéb elemi tantárgyakra gondosan tanitották. A fiu figyelemmel s kedvvel tanult.
Mi a várnagy?
A várnagy rég idők maradványa. Latin neve a régi időkben castellanus. Minden vármegyének volt központi székvárosa, minden székvárosnak volt erőditett része. Ezt a részt várnak hivták. Rendesen a várban volt a vármegye székháza. A székházban tartották a birósági üléseket s a köztanácskozásokat, annak földszinti vagy földalatti helyiségeiben voltak a börtönök is. Minden székháznak megvolt a maga katonai személyzete. Tiszti huszárok, gyalog hajduk, sürgönyhordó huszárok, börtönőrök.
Ostrom és háboru esetén mindezek hadi szolgálatot is végeztek. Ezek tisztje volt a várnagy. Ő gondoskodott lakásukról, ellátásukról s a rendről és fegyelemről. Háborus időben a várkapitány, béke idején az alispán parancsa alatt állott. Szerepe és hatásköre kisebb volt, mint a tiszté, de nagyobb volt, mint az altiszté. Régi czime ma is megvan, de hatásköre csak a székház felügyeletére s gondozására s a kevés számu tiszti huszár és hivatalszolga ellenőrzésére terjed ki. Inkább a hagyomány, mint a közszükség tartja fenn a várnagyi intézményt.
Henter Antal, a várnagy, negyven éves életkoru férfiu. Kerek képü, kipödrött bajszu, pandur alaku. Valóságos katona-természet. A kik fölötte állanak: azok iránt engedelmes; a kik alatta állanak: azokkal paczkáz. Sok természetes észszel, egy csomó pajkos ösztönnel. Leleményes és szolgálatra kész. Inkább vidám természetü, mint komolykodó. Nem rossz lélek. Magasabb iskolákat nem járt. Ugy látszik, csak az elemi oktatásban részesült.
Neki kellett a fiuból végleges és egész tanut teremteni. Olyan tanut, a kivel a vérvád pörét a nyilvánosság elé, a védők elé lehessen hozni.
Alkalmas férfiunak bizonyult. Nevelési módszere tökéletes volt.
Megismertetem ezt a módszert, csak a fiu ellátásának külső körülményeit jegyzem föl először.
A fiunak nem volt vagyona. Szülőinek se volt. Szülői egyébként is börtönben ültek. Közpénzből őt tartani nem lehetett, hiszen törvénytelen volt fogságban tartása. A várnagytól nem lehetett várni, hogy csekély hivatalos fizetéséből a fiut ingyen tartsa.
Szerencsére akadt gazdag magyar főur, Erdődi gróf Pálffy János személyében, a ki gondoskodott eltartásáról. Havonként 80 koronát küldött a fiu számára az alispán kezeihez. Az alispán 1883. évi augusztus 6-án elküldte hozzám a pénzről számadását. Egyszerü számadás. Havonként élelmezésre 30 korona, a tanitónak 20 korona. A többi pénz ruhára, mosásra, tanszerekre, világitásra.
A várnagy ily külső körülmények közt vette munkába a fiu lelkének átalakitását.
Hogy ez a lélek minő alkatu, minő természetü volt, mikor az ő kezére került: azzal a várnagy elméletileg nem törődött. E fölött nem elmélkedett. Ez irányban nem nyomozott. A macska minden elmélkedés, minden különös tanulmányozás nélkül ösztöne szerint az első szempillantásban tudja, hogy melyik állat az ő biztos zsákmánya s miként lehet azt gyorsan megejteni. Igy van a józan és természetes eszü várnagy a kezére bizott gyerekkel. Csak a czélt jelöljék ki neki határozottan.
Zsidóval, idegennel, ismeretlen urral vagy nem urral nem szabad a gyereknek beszélni. Az alispánhoz elmentek könyörögni a gyermek mostoha anyja, nagyanyja s rokonai, engedje meg, hogy a gyereket láthassák, vele beszélhessenek, fejét megsimogathassák. Elutasitotta őket. Heumann Ignácz, a védő, azon buzgólkodott, hogy a zsidó pap időnként oktathassa a vallásban. Ezt se engedték meg. S a várnagy oly óvatos, oly pontos volt abban, hogy a gyereket a zsidóktól elzárja, hogy tiz hónap alatt még Goldstein János szabó se beszélhetett a fiuval, pedig a vármegyeház földszintjén volt műhelye, boltja és raktára. Ugyanott, a hol a gyerek lakott és játszadozott. Holott ezt a Goldsteint a vármegye urai egyenes lelkü, bátor, nyilt embernek ismerték s nagyon kedvelték. De hát ő is csak zsidó volt.
A fiura tehát nem lehetett hatása másnak, csak a várnagynak. Azt tehetett vele, a mit akart és tudott. Tetszése és ügyessége szerint idomithatta át lelkét. Ideje is volt hozzá elég. Senki által meg nem zavart tiz egész hónap.
A mennyire lehetett, gondosan kipuhatoltam, minő volt a gyerek természete.
Mostoha anyja félénknek, sőt gyávának tartotta. A tiz-tizenkét éves gyereket gyakran sirásra fakasztotta, sőt megfutamitotta anyja szerint hat-hét éves bátor parasztgyerek is. De a ki gyáva: az gyakran makacs is. A gyerek, miként szülői elmondták, otthon makacs, konok s visszafeleselő volt. Kiváltképen mostoha anyjával szemben. Néha hirtelen fellobbanó s indulatos. Anyjához egyszer kést vágott, másszor baltát. Sulyos sebet ejthetett volna rajta. Ez tizenegy-tizenkét éves korában történt. A mikor a várnagy kezére került: épen betöltötte tizennegyedik évét.
A gyerekkor jelleme azonban nem fontos. Gyakran az ifjukoré se. A gyereknek nincs még jelleme, csak természete, mely gyorsan s néha igen nagy mértékben változik. Szerencsére ritka eset az, hogy a férfi jelleme olyan legyen, a minő volt a gyerek természete. Hiszen a gyereknél többé-kevésbbé megvannak még az állatvilág erkölcsei. Ravaszság, tettetés, hazudozás, kegyetlenség, önzés, hivalkodás, hizelgés, dacz.
III.
(A várnagy oktatási módszere. – Sarf Móricz megutálja a zsidó vallást. – Megveti hitsorsosait. – Elhiszi a vérvádat.)
A várnagy ösztöne azt sugta, hogy a gyerekkel először is meg kell utáltatni a zsidó vallást s azután a zsidóságot.
A várnagy nem ugy oktatta a gyereket, a hogy a nevelők, oktatók, tanárok szokták. Nem hozzáfordult, nem neki beszélt, nem elején kezdte tanait hirdetni, nem rendszeresen folytatta előadásait. Igy alig tudott volna boldogulni.
Hanem gyüjtött össze társaságot, ha más nem akadt, saját családját. S abban a társaságban pajkos észszel elkezdtek a zsidóság fölött tárgyalni, elméskedni, gunyolódni. Koldus, csavargó nép a zsidóság. Ütik-verik, üldözik, utálják minden országban. Kikergetik mindenünnen, kikergetik nemsokára Magyarországból is. Egyik gunyszó a másik után, egyik durva elmésség követte a másikat. S a társalgás igy folyt naponként reggel, délben, estennen.
Nem a gyerekhez szóltak, hanem előtte beszéltek. Ott volt a társaságban. Hallott mindent és szomju kis lelke mohón nyelt el mindent. A hanyagság látszatával otthagyták előtte a zsidógyülölő ujságokat is. A gyerek jól tudott irni, olvasni. Az ujságokban is csak azt látta, a mit mindenkitől hallott. A zsidóság ócsárlását. Százszor hallotta a várnagy barátaitól, a megyei huszároktól, a tanitóktól, a tiszti irnokoktól s a bejáró iparosoktól, hogy mind futó bolond az, a ki zsidó marad a mai világban. Annak jóllétben, becsületben, köztisztességben része nem lehet. Annak sorsa: közmegvetés és boldogtalanság.
Igy érlelődött meg a gyerekben: megvetni a zsidót s elhagyni a zsidóságot. A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson kijelenti, hogy abban egészen biztos, hogy ő zsidó semmi esetre nem marad. Sok nyilatkozata különösen érdekes.
A junius 20-iki tárgyaláson hidegen szemébe mondja apjának.
– Nem akarok többé zsidó lenni.
A vádlott zsidók sorban ott ülnek a padon egymás mellett. Apja, Sarf József, rájuk mutat. S különösen rátereli a gyerek figyelmét a hosszu szakálu ősz, öreg Jungerre s azt kérdi:
– Hát nem sajnálsz, ha engem felakasztanak? Nem sajnálod ez embereket, a kik itt vannak, mint vádlottak? Mit vétett neked ez az ősz ember?
– Ejh, mit törődöm én ezekkel a rongyos zsidókkal!
Ezt feleli a gyerek s aztán vállat vonva hidegen elfordul a vádlottaktól.
Ime, a gyerekben a zsidók megvetése. Ime, »a rongyos zsidó« szólam, a várnagy társaságának a gyerek előtt mindennapi szavajárása.
Azt kérdé apja.
– Imádkozol-e te minden nap? Hadd látom, van-e rajtad cziczesz?
Ez a cziczesz nyakba vetett szalag a felsőruha alatt. A mellény alól kilóg a két vége. Hagyományos szokás az óhitü zsidóknál. Vallásos buzgóság jele, mint sok keresztyénnél a keresztviselés. Apja odamegy gyereke mellé s meg akarja nézni, van-e cziczesze.
A gyerek durczásan elfordul s igy felel.
– Nem vagyok én ló, hogy rajtam nyakló legyen!
Ime, a zsidó vallás iránti megvetésnek mindennap hallott egyik pórias gunyszava. Nyakló!
A junius 27-iki nyilvános tárgyaláson következő szóváltás folyt le az apa és fiu között:
– Mi annak az oka fiam, hogy te ezt a mi vallásunkat ugy megutáltad?
– Micsoda vallást?
– Hát a zsidó vallást.
– Az az oka, hogy megutáltam.
– Kell lenni valami okodnak. Ha valaki felakasztja magát vagy beleugrik a Tiszába: okának kell lenni.
– Nem akarok zsidó lenni!
– Csak van valamely eredete, hogy nem akarsz zsidó lenni?
– Megutáltam.
– Mióta utáltad meg?
– Mióta itt vagyok a vármegyénél.
– Miként utáltad meg?
– Most olyan idő van Magyarországon, hogy épen csak ki nem kergetik a zsidókat. Fenének kell igy a zsidóság!
– Nem hiszed te azt.
– Hiszen te törsz a zsidók vesztére. Majd ugy jársz, hogy a ki másnak vermet ás: maga esik bele.
– Hát akkor benne leszek.
– Hát fiam, Hámán történetét tudod-e, a ki megakarta öletni a zsidókat, azután utóbb mégis őt akasztották föl?
A gyerek vállat von s elfordul. Félvállról feleli:
– Hát felakasztanak!
Később azt kérdi tőle egyik védő:
– Ki beszélte azt, hogy a zsidókat kiüzik Magyarországból?
– Az ujságban olvastam.
– Milyen ujságot olvasol?
– Olvasok én többet. Függetlenség, Budapest, Nyirvidék, Szabolcsi Közlöny: ez a nevük.
Valóban mindez ujság tajtékzó dühvel szította akkor a zsidók ellen a gyülöletet.
Csaknem szóról-szóra közlöm a biróság tárgyalási jegyzőkönyvéből e szóváltást. Hogy nyájas olvasóm lássa, miként fordult el a gyerek lelke a zsidóságtól, s a szülők vallásától. És lássa a szóváltásból azt is, hogy e gyerek, a ki ekkor tizennégy éves és néhány hónapos volt, épen nem volt tompa elméjü vagy hülye. Lelkének átidomulásában saját eszének is volt szerepe.
De a várnagy sejtette, hogy a zsidóság megutálása még nem elég a czélra. A gyerek feladata az, hogy a vérvád tanuja legyen. A tanunál pedig czélszerü, hogy a mit állit, azt legalább maga higyje el. Ha nem igaz is, a mit állit, de ő maga tartsa azt igaznak.
A vérvádterjesztő urak közt mindenki tudta azt, hogy a gyerek Solymosi Eszter megölését nem látta. Aggódtak is a miatt, vajjon a válságos napon, a nyilvános tárgyaláson nem áll-e el vallomásától, nem tér-e vissza a valódi igazsághoz. Azért zártak el mellőle mindenkit, a ki lelkiismeretét fölébreszthetné. Azért kellett vérébe oltani a hamis tanuságot s azért kellett benne rendithetlen meggyőződéssé tenni a vérvád valóságát.
A zsidóság megutálásának műveletét befejezték nála az év végéig. Augusztus 23-tól deczember 31-ig. Az 1883-ik ujévkor már szinte tombolt benne a zsidóság elleni gyülölet. Most már bele kellett és lehetett verni a vérvád hitét is. A kit gyülöl és utál az ember, arról könnyen elhiszi a rosszat, habár az képtelenség is. S a gyerek elhitte.
Apja azt kérdi tőle junius 27-én:
– Honnan tudod te, hogy a zsidóknak keresztyén vérre van szükségük?
– Én most sem tudom, de vannak nagy zsidók, a kik kikeresztelkedtek s a kik azt mondják, hogy szükségük van rá. Nagy papok is mondták ezt nekem.
Egyik védő, Heumann, később azt kérdi a fiutól:
– A sakterek miért ölték meg a leányt?
– Törvényükben van, hogy szükségük van keresztyén lány vérére.
– Honnan tudod ezt?
– Hallottam beszélni.
– Nagy papoktól.
– Zsidó papoktól?
– Nem azoktól, hanem keresztyén papoktól. Hallottam, hogy ők kikeresték a bibliából, hogy ez a vér szükséges a zsidóknak.
Másik védő, Friedmann, azt kérdi a fiutól:
– Csak egy papot nevezz meg, a kitől hallottad.
– A katholikus pap Nyiregyházán. Tőle is hallottam,
Nem tudom, ki volt akkor a nyiregyházi római katholikus pap, nem ismertem. Tanuként való megidéztetését nem tartottam szükségesnek. Elégnek gondoltam, ha csupán annyi bizonyosodik be, hogy a gyerekkel elhitették a vérvád valóságát. Hogy kiknek segélyével s miként hitették el: az már nem fontos dolog. A szóváltásból kétségtelen, hogy a várnagy társaságában a gyerek ottlétekor egyszer-másszor ott volt a pap is vagy legalább valaki, a kit a gyerek katholikus papnak gondolt. Szegény falusi zsidó gyerek előtt nagy ur a katholikus pap. Kezet csókol neki uton-utfélen a falu örege-apraja. A mit előtte ilyen nagy ur beszél: azt el lehet hinnie.
Ugy vélem sok jelből, hogy a tanugyártók egyelőre ennyit elégnek tartottak.
Ha a gyereknek félig paraszt nyelven, félig hivatalos nyelven megalakitják, megszövegezik vallomását; ha ő azt tökéletesen megtanulja s mindenki előtt hiba és fennakadás nélkül folyékonyan el tudja mondani; ha hitté, meggyőződéssé szilárdul nála a vérvád, a keresztyén szüz vérének szertartásos szükségessége s ha végül megveti és megutálja a zsidóságot és a zsidó vallást: ez valósággal elégnek látszott arra, hogy a vérvád koholói a fiut jó és biztos tanunak tekintsék a maguk czéljaira.
Az 1883-ik évi január, február hónapig más irányban nem is törekedtek lelkét eltorzitani. Ettől kezdve azonban a gyerek tanuságát még biztosabbá kellett tenni.
A vérvádkoholók három nagy erősségre támaszkodtak. Az egyik az volt, hogy a holttestusztatás be van bizonyitva. A másik az volt, hogy a csonka-fűzesi orvosok szerint föltétlenül bizonyos, hogy a holttest nem Solymosi Eszter. A harmadik erősség a fiu látása és tanuskodása.
Ám a holttestusztatás januártól kezdve, a mikor Smilovics is magához tért s a tiszalöki vallatásokról lehullt a lepel, ostoba mesének bizonyult.
A csonka-fűzesi orvosok tudományát is tökéletesen eltiporta az egyetemi tudósok éleslátása. Ők megállapitották, hogy kora, fejlettsége, rothadási fokozata s egyéb tünetei szerint a holttest csakugyan Solymosi Eszter lehetett. Sőt Szakolczai Julcsa, Zurányi Kálmán és Szücs János tanusága elég fenyegetőnek mutatkozott arra nézve, hogy az a holttest nem is lehet másé, csupán csak Solymosi Eszteré.
Most még csak az kellene, hogy a gyerek vonja vissza vallomását s mondja el őszintén, kik és miként vették, oktatták, kényszeritették rá a vallomásra: akkor aztán teljes lesz a vérvádkoholók kudarcza. Akkor ők ugy állanak a világ előtt, mint bünös szövetség tagjai, a kik oktalanul kezdték, bünösen folytatták, s ostobán végezték a vérvád nagy pörét.
De hát van-e erkölcsi lehetőség arra, hogy a gyerek megtántorodjék s elálljon a lelkébe oly tökéletesen beedzett tanuságtól?
Van.
IV.
(A gyerek utálja meg édes apját! – A királyfi és Sarf Móricz. – A gyerek kigunyolja édes apját. – És megtagadja. – Az apa megszaggatja ruháit.)
Szembe kell állania édes apjával. Apja, az öreg Sarf József nyers modoru, de egyenes gondolkozásu és eszes ember. Fiát határtalanul szereti. Még bűnös tanuskodása daczára is szereti. Ezt a szeretetet megérzi az a gyerek, a mikor majd apja előtte áll. Megérzi még akkor is, ha apja daczos lenne hozzá. A gyerek szivéből ugyan a tanugyártók kimostak, kilugoztak már mindent, hitet, hűséget, kegyeletet, vallást, buzgóságot, a mi abba a szivbe a szülői háznál berakodott. De hátha maradt abban a szivben valami mégis az apa tekintélyéből, az apa iránt való szeretetből? Hiszen a gyermeki lélek valósággal csak két hatalmat ismer. Az istent és a szülőt. Hátha mégis van annak a gyerek tanunak szivében egy titkos redő, egy láthatatlan kis fészek, melyben ott lappang még a szülő szeretetének egy szikrája, melyet se a rablógyilkos irnok és a szilaj csendbiztos a nagyfalui éjszakán, se az ügyes várnagy és szövetségesei a vármegyeház pajkos társalgásai közt nem tudtak kioltani egészen. S hátha az a szikra majd a nyilvános tárgyaláson az apa kemény, de szerető szavára ki talál pattanni?
Bizony az meglehet.
Azt a szikrát tehát egészen ki kell oltani.
Ördögi terv. A gyerekkel meg kell utáltatni saját jó édes apját. A szeretet helyébe gyülöletet és megvetést kell ültetni. A törvény és a tisztesség ugyan azt parancsolja, hogy a gyereket még igaz ügyben se használják apja ellen terhelő tanunak. Sőt a törvény egyenesen parancsolja, hogy a gyereket föl kell világositani, hogy apja ellen joga van minden vallomástól tartózkodni. De mindegy. A gyülölet, megvetés és utálat érzelmeivel oly szilajjá kell a gyerek lelkét tenni, hogy az hidegen és bátran beszéljen apja ellen, habár szava akasztófára juttatja is apját.
Bizony sikerült ez a terv egészen. Annyira, mint a franczia királyfinál.
A királyfi nyolcz éves volt. A hagyomány szerint a lélekmérgezés tervét a királyfi ellen magasabb értelmiségü ember, Hébert jakobinus gondolta ki s vad és durva lelkü ember, Simon, a varga, hajtotta végre. A végrehajtás eszközei is vad eszközök voltak. A korbács, a szeszes ital, a testi-lelki gyötrés, a rémités. Sarf Móricznál, a ki tizennégy esztendős volt, ezek az eszközök talán nem vezettek volna czélra. Itt a pajkosság, a dévaj társalgás, a pórias elmésségek és gunyolódások s a gyermek lelkében szunnyadó hiuság, nagyralátás s henye uraskodási vágy ösztönének szenvedélylyé fokozása voltak a végrehajtási eszközök. A várnagy nem volt durva ember, mint a varga s vérszomjas se volt, mint a jakobinus, de ügyesebb lélekbuvár volt mind a kettőnél. Betyáros pajtáskodással ejtette meg a gyerek-tanu lelkét.
Ő is itatta borral a gyereket, de nem részegségig, hanem csak mulatság okából és mértékével. Elvitte a gyereket sétálni, kocsikázni, szinházba. Nyiregyháza mellett Sóstó nevü fürdő és kiránduló hely van, ünnepnapon czigányzene szól benne, elvitte a gyereket oda is. A várnagy lassanként mintaképe lett a gyönge éretlen gyereknek. Ép ugy dalolt, káromkodott és elméskedett, mint ő. Ép ugy szidta, ép ugy nézte le s gunyolta ki a zsidót, mint ő. Lassanként apjáról is csak ugy beszélt, mint a várnagy. Apja is csak »rongyos zsidó«. Azt is sorsára kell hagyni, ha felakasztják is. Azzal is örökre szakitania kell a gyereknek, ha ember, ha ur akar lenni s ha mintaképét, a várnagyot, megközeliteni vagy elérni akarja.
Mindezt igazolja a nyilvános tárgyalás.
Hetykén, félvállról, lenézőleg beszél apjával.
Mindjárt az első napi tárgyaláson, a mikor az öreg Sarf nyugtalankodott fia vallomása közben s bele-beleakart szólni beszédébe, a gyerek azt mondja apjának:
– Ha csöndesen nem viseli magát: beviszik a dutyiba.
Ime, a beléoktatott gunyolódások!
Azt kérdi tőle apja:
– Azt akarod te, hogy én is örökös rab legyek?
A gyerek vállat von s azt feleli:
– Hát az lesz. Bánom is én!
Szemébe mondja apjának e szót:
– Maga hazudik!
A szegény óhitü zsidóknál a szülők és gyermekek nem ugy beszélnek egymással: »maga« – hanem mint az ókor irásai tanitják s mint napkeleten ma is szokás, ugy szólitják egymást: »te«. Az öreg Sarf gunyt és sértést lát a »maga« szóban s azt kérdi fiától:
– Hát én csak »maga« vagyok teneked?
A fiu gunyosan feleli:
– Hát azt mondjam »méltóságos ur«?
A »méltóságos ur« czim illeti meg Magyarországon a főispánokat, a vármegyék kormányzóit, a császári és királyi kamarásokat, a legmagasabb biróság tagjait és tanácselnökeit. Alig képzelhető el: mekkora csufolódás rejlik abban, ha egy szegény vagyontalan zsidót, egy foltozó vargát »méltóságos ur«-nak czimeznek, hogy a tömeg röhögését előidézzék.
Valóban a gyerek gunyos elmésségére a törvényszéki közönség kiröhögi az apát.
A gyerek a negyven napos tárgyalás alatt soha ki nem ejti száján e szót: »édes apám«. Pedig 14 hónap óta nem látta.
Azt kérdi az öreg Sarf a gyerektől junius 20-án:
– Olyan rossz apád voltam én neked, hogy engem már nem is akartál látni?
A gyerek azt feleli:
– Mi hasznom van abból? Jobb, ha nem ismerem!
Ime, a lélekmérgezők irtóztató munkája! Kiirtani a szivből a szülők iránt ott élő minden szeretetet s azután a gyerek eszét arra gyakorolni be, hogy fontolja meg éretten: van-e haszna abból, ha apját megbecsüli vagy pedig nincs?
Ha van haszna belőle: becsülje meg. Ha nincs haszna belőle: vesse meg. A gyermek vonzalma, szeretete a szülők iránt áruczikk. Ha van értéke a piaczon, van becse az élet zsibvásárján: akkor megőrizzük. Ha nincs értéke, ha nincs becse: akkor ellökjük magunktól. A minek a háznál hasznát nem látjuk, azt ki kell söpörni, mert az már csak szemét.
Az óhitü, szegénysorsu zsidó vallásos, mélyen hivő, áhitatos. Üldözött életében egyedüli vigasztalása a multnak szent hagyománya. Egyedüli bölcsesége a tizparancsolat. Tiszteljed apádat és anyádat, hogy hosszuéletü légy a földön. Egyetlen fajt se ismer a történet, melynél a családi kapocs erősebb volna a szülők és gyermekek közt, mint a zsidónál. Az élet a legfőbb jó s életét hosszabbitja meg, a ki szülőit megbecsüli. Erre tanitják a gyermeket először s ezt csöpögtetik vérébe állandóan. Ez az életnek a legmagasabb s egyuttal a legszebb igazsága.
És most a fiu azt mondja apjának: nem ismerlek, nem akarlak ismerni, mert nincs abból semmi hasznom, hogy te vagy az apám.
Fönséges és szomoru jelenet történt a junius 20-iki tárgyaláson.
A szegény zsidó, ha halottja van, megszaggatja ruháit. Ez volt szokás Mózesnek és a királyoknak és a nagy prófétáknak korában is. Háromezer évnek szent hagyománya tartja fenn e szokást a zsidóknál. Mély értelme van e szokásnak. A ruha tisztesség, a rongyos ruha elhagyatottság. A tisztes ruha bizonyos disze az életnek. De a kinek halottja van: az elvesztette életének örömét s akkor már az életnek külső disze se ér semmit. Ezt jelenti a ruhának megszaggatása.
Azt mondja az öreg Sarf a fiának:
– A tizparancsolathoz tartsd magad, még ez ideig zsidó vagy!
A fiu daczosan azt feleli:
– Nem vagyok zsidó!
Az apa szemei előtt elborul a fényes nap világa. Fia tehát már elhagyta ősi hitét, hűtlen lett a szülői ház vallásához. Ime, elvesztette fiát egészen. Rettenetes fájdalom rohanja meg lelkét. Megtántorodik. Oda botorkál ülőhelyére, a vádlottak padjára. Leül, összegörnyed, fejét térdeire hajtja. A másik pillanatban fölemeli fejét, erős balkezével lehasitja ruháját a nyakáról. A közönség néma. Valami érzés nyomja szivét. Az erős szövetü fekete ruha szakitása zajt okoz a csöndben. Az elnök megrázza a csöngettyüt s oda szól feddőleg az apához:
– Mi az, Sarf! Maradjon nyugodtan, mert különben kivezettetem.
Az apa rá se néz az elnökre, csak mély hangon mormolja:
– Nekem halottam van, azt gyászolom.
S kitörnek könyei. Zokog az erős férfiu. A gyerek hátratekint, hogy lássa, mit csinál apja. Azután csaknem nevetve fordul az elnök felé, diadalmas arczczal, mintha azt akarná mondani: ugy-e, derék gyerek vagyok? Ugy-e, legyőztem a zsidót, noha apám?
Sohase feledem el e jelenetet. Mélyen meghatotta még a tárgyalóterem zsidógyülölő nagy közönségét is. Meg van örökitve e jelenet a jegyzőkönyvben is, noha oly halványan és ügyetlenül, hogy alig ismerni rá.
V.
(Sarf Móricz a megyei levéltárban. – Miniszteri leiratból azt olvassa, hogy ő urrá lesz. – Fél a zsidóktól. – Husvétkor a zsidók el akarják lopni. – A tárgyalás előtti éjszakán is el akarják lopni. – Hamisság minden. – Az agy is átalakul.)
– A gyerek hát megutálta apját. Az ember azt gondolná, hogy a várnagy bölcsesége véget ért s hogy ezzel már a gyerek a vérvádkoholók számára teljesen el van készitve jó tanunak. De hátra volt még két dolog. Az emberi lelket arra nézve, hogy magát igy vagy amugy elhatározza, sokféle indok mozgatja. Az indokok közt leghatalmasabb a hiuság s a jövő fölismerése.
A gyerek lelkében meg kellett rajzolni azt a képet, a jövendőnek azt az alakját, hogy mi vár rá, ha megmarad jó tanunak. És meg kellett rajzolni: mi vár rá, ha zsidó marad s a vármegye leveszi róla kezét.
Százszor hallotta a gyerek társalgás, poharazás és séta közben a várnagytól.
– Lásd Móricz fiam, ha megmaradsz a mai jó erkölcsödben, belőled is vármegye ura lesz. Nem kell rongyot szedned, nem kell nyomorognod, uton-utfélen nem üt-dob-rug minden dibdáb ember. Tudod-e, mi a vármegye ura?
Tudta ezt már az éles figyelésü gyerek. Elég módja volt látni a vármegyeház udvarán.
Jön a szegény ember, jön a falusi paraszt igazságért. A kapu küszöbén már leveszi kalapját. Megsüvegel tisztviselőt, irnokot, hajdut, mindenkit egyaránt. Tisztességgel, alázattal beszéli el panaszát s kéri igazságát. A vármegye ura pedig foghegyen, pattogva beszél vele még akkor is, a mikor megadja igazságát. S mily alázatosan köszöni azt meg a paraszt! Pedig hiszen kijár neki az igazság.
Mindennap látja ezt. S a természet minden törvénye azt a vágyat kelti föl szivében: minő jó lenne vármegye urává lenni, a ki parancsol és gondtalanul él!
– Lehetsz fiam, lehetsz, ha az uraknak kedvükben jársz.
Ezt hallja mindenkitől, a ki oda juthat közelébe.
Néha kétsége támad. Nem buta, kell kétségének támadnia. S kétségeinek természetesen hangot is ád, egyszer-másszor a várnagy előtt, a ki iránt föltétlen bizalommal van.
Ezt a kétséget le kell győzni, el kell némitani, ki kell irtani.
A várnagy beviszi a fiut a vármegye levéltárába, a hol az ország kormányzóinak, a minisztereknek leveleit őrzik. Ott a kiváncsi gyerek megnézi a leveleket, azok irásmódját, pöcsétjét, aláirását, boritékját. Megjegyzi magának jól. Az iratok ide-oda adásánál még segit is a levéltárosnak.
Ily levéltári látogatás alkalmával egykor miniszteri leirat kerül kezébe véletlenül. Beletekint s látja, hogy az ő neve fordul elő benne. Mi lehet ez? El kell olvasnia. A leirat a belügyminisztertől jön. Alak, aláirás, pöcsét, minden rendben van. Azt irja a belügyminiszter, az ország hatalmas kormányzója a vármegyének, hogy gondoskodni fog róla s állást kap, ha jól viseli magát, a vármegyénél.
A gyerek szeme megcsillan az örömtől. Kérdezősködik és dicsekszik. Az iratot kikapják kezéből. Álnok komolysággal megfeddik, hogy ez a leirat hivatalos titok volt, neki nem lett volna szabad látnia. Kikergetik a levéltárból.
Mindegy. Ő most már tudja, a mit tudnia kell. A várnagy tehát és barátai igazat mondtak. Belőle hát ur lesz, vármegye ura. Vége minden kételkedésnek. Csak jól kell magát viselnie, csak jó tanunak kell maradnia.
Ártatlan őszinteséggel beszéli el a gyerek a junius 27-iki tárgyaláson, hogy a megyei levéltárban a berakni való iratok közt olvasta a belügyminiszteri rendeletet, a melyben meg volt irva, hogy róla gondoskodva lesz a megyénél. S később a tárgyalás folyamán a keresztkérdésekre hetykén adja elő:
– A belügyminiszter egy rendeletet adott ki, melyben azt mondta, hogy ha jól viselem magamat, el fog tartani s leszek valami itt a megyénél.
– Magam olvastam a levéltárban.
Természetesen egy szó se igaz az egészből. A belügyminiszter ilyen leiratot nem intézett a vármegyéhez s a fiu ilyen leiratot nem olvasott. A kormány a végtárgyalás közben, a mikor a fiu vallomása nyilvánossá lett, hivatalos kijelentéssel czáfolta meg s jelentette ki valótlannak a fiu állitását.
A kormánynak igaza volt, de a fiunak is. Ő álokiratot olvasott, melyet a levéltárban oda csempésztek eléje. Valami furfangos iródiák készitette. Ez is méregkeverés volt a fiu lelkének megbóditására. Ezért vitték őt látogatóba a levéltárba s ezért vezették őt be a levéltár titkaiba. Nem jutott eszükbe, hogy ő ezt valamikor a nyilvánosság előtt ki is fecsegheti.
Vagy pedig nem törődtek vele, ha eszükbe jutott is. Csak a tanuskodás legyen jó, manó vigye a többit. A várnagyi elmék ily apróságokkal nem foglalkoznak.
A jövendő egyik alakja ime elég fényesen képződött ki a gyerek ábrándjaiban. A másik alakja sötét volt és gonosz, – egészen visszája a fényesnek. E szerint a zsidók a gyereket halálra keresték, vérét szomjazták, s ha kezükbe jut: kegyetlenül el fogják pusztitani.
Vajjon-e gondolat önmagától támadt-e a gyerek elméjében?
Nem lehetetlen. A fiunak volt emlékezete, itélőtehetsége és lelkiismerete. Jól tudta, mi történt vele a nagyfalui éjszakán, miként erőszakolták rá a vérvád vallomását. Jól tudta azt is, hogy ebből mérhetlen szenvedés hárult a zsidókra.
Voltak pillanatok, még az időben is, melyet a várnagy kezén töltött, a mikor magához tért s megmozdult lelkiismerete. Barcza Dani, debreczeni csendbiztos szelid fondorkodással befurakodott a várnagy barátságába, hogy titkon beszélhessen a fiuval. Annak ezt mondta a fiu:
– Ha igazat kell mondani, én nem láttam semmit, én Solymosi Eszter megöléséről semmit sem tudok.
A megmozdult lelkiismeret bizonyára azt mondta a fiunak: nagy bűnt követtél el!
A mindennapi beszédből s a vallásos oktatásból ezerszer hallotta kis kora óta, hogy a bűnért meg kell lakolnia a bűnösnek.
Esze, itélőtehetsége inthette őt, hogy a zsidók ellen követte el a bűnt, a megtorlást hát a zsidóktól kell várnia.
Azt kérdi tőle apja nyilvános tárgyaláson:
– Ha kijársz, miért mégysz te mindig vagy a várnagygyal, vagy a hajduval?
– Azért, mert a zsidók megölnének, hogy ellenük vallottam.
– Hogyan, miért akarnának e miatt megölni?
– Ha nem akarnának megölni: miért jöttek be husvét első éjszakáján a megyeház udvarára? És most is, mikor ez a tárgyalás kezdődött, akkor is azt mondták nekem, hogy rám akarnak törni.
Ez a szóváltás nagy világot derit erre a kérdésre. Nem lehetetlen, hogy a zsidók boszujától való félelem a lelkiismeret önálló megmozdulásából is támadhatott, de bizonyos, hogy a félelmet kivülről is beléültették és gondosan ápolták és fokozták.
A várnagy mint tanu a biróság előtt igy nyilatkozik:
– Husvét táján éjjeli 11 és 12 óra közt három idegen embert láttam a vármegyeház udvarán. Hogy kik voltak, nem tudom. Hogy zsidók voltak-e, bizonyosan azt se tudom. Néhányszor közibük lőttem, mire elmenekültek. Azt hiszem, nem egyébért jöttek oda, hanem csak azért, hogy Móriczot ellopják.
Hallatlan és furcsa eset s igy előadva még elég ártatlan is a végső eredményben.
A vármegyeház kapuja éjjel be van zárva, de azért három ismeretlen ember oda be tud és be mer menni, hogy a gyereket ellopja. Vajjon honnan lopja el? Talán a vármegyeház udvarából? Dehogy onnan. Hiszen a gyerek nem az udvaron hál, mint a kutya, hanem a várnagy belső lakásában, tollas puha ágyban. Hogy lehetne azt onnan ellopni a gazda, az asszony, a gyerekek és a cseléd szemeláttára?
Azután a vármegyeház kapuja alatt fegyveres őrség tanyáz, rendes időközökben egymást fölváltva. Miként ereszthetné ez be éjnek éjszakáján az idegen embereket, holott a vármegyeházban hivatalok, pénztárak, levéltárak vannak? Ha pedig nem ugy rendelte be őket készakarva: miként lehetett volna az, hogy a katonailag szervezett és vezetett őrség észre ne vegye a besurrankodókat?
A várnagy is alszik már éjfél felé. De azért rögtön észreveszi, hogy három idegen ember van az udvaron s Móriczot akarja ellopni. Rögtön kezeügyében van a pisztoly s közibük lövöldöz. S a lövöldözésre eltünik a fegyveres őrség, kinyilik a bezárt kapu s kényelmesen elillan a három merénylő. Nem üldözi őket a várnagy, nem megy utánuk az éjjeli őrség s másnap se tart vizsgálatot se alispán, se szolgabiró, se járásbiró, se rendőrkapitány. Sőt hivatalos jelentés se érkezik egyikhez se.
Hanem a zsidógyülölő hirlapok nyomban tele vannak azzal a tudósitással, hogy a zsidók az elmult éjjel betörtek a vármegyeház udvarára, Sarf Móriczot, a félelmes tanut el akarták sikkasztani, de a várnagy éberségének sikerült meghiusitani a bűnös merényletet.
Természetesen egy szó se igaz ily alakban az esetből.
Hanem igaz az, hogy három embert fölkértek vagy fölbéreltek a közreműködésre. Kaftánnal testükön, zsidós kalappal fejükön hárman éjjel bementek a sötét udvarra; a pajkosságra birt őrség beeresztette őket, a gyereket fölriasztották álmából, »nézd a kutya zsidók, téged akarnak elrabolni«, – a gyerek álmából fölriadtan látta is őket az udvarra néző ablakon át, – »de én tőlem ugyan el nem visznek«, – uczczu talpra, pisztoly a házban, utánuk! A gyerek hallotta a lövéseket s látta az orvok eliramodását.
Az orvok nyomban jóizüen itták meg a játék áldomását Andrikovics kocsmájában. De a megriasztott gyerek lelkében ott maradt az égető gondolat s a fojtó félelem, hogy most már ő a zsidóktól örökre és végkép elszakadt, őt a zsidók mulhatlanul elemésztik, menedékét, élete megóvását csak a várnagytól várhatja. Természetesen csak akkor és csak azért, ha megmarad jó tanunak.
Még egy éjszakát készitettek ilyet a gyerek számára.
Junius 19-én kezdődött a nyilvános tárgyalás. Szabály ide, szabály oda: az elnök elhatározta, hogy a gyereket az első napon fogja tanuként kihallgatni. Nehogy a tárgyalás részleteiből elszivárogjon hozzá valami, a mi bódultságából fölébressze. Sietni kell vele. Hadd lássa a világ, hogy a nagy perre, a vérvád támasztására volt alap.
Milyen jó lenne, ha a tárgyalási nap előtt való éjszakán ujra el akarnák lopni a zsidók a gyereket.
Nos, hát megtörtént.
Junius 17-én és 18-án már megtelt a város hirlapróval és hirlaptudósitóval. Volt ezek közt egy nagyon tehetséges és buzgó fiatal iró: Tóth Béla. Apja is a kiválóbb nemzeti költők egyike. Az ő irói működése is feltünt már akkor s husz év mulva, a mikor e sorokat irom, még mindig hirlapiró s a mellett országosan ismert s olvasott jeles iró. Szinte természetes, hogy ő a gyerek tanitóját föl akarta keresni s a gyerek szorgalma, sikerei, erkölcsi s értelmi állapota felől kikérdezni, hogy lapjának a gyerek egyéniségéről érdekes tudósitást nyujthasson.
A tanitó Orsóvszky Gyula. Ott lakott a vármegyeház közvetlen szomszédságában, a megyeház tövéhez épitett épületben. Ebben volt a katholikus elemi iskola. Tóth Béla maga mellé vette Weisz Julián hirlapiró társát, 18-án késő délután fölkereste a tanitót, hogy kikérdezze. A tanitót azonban nem találta otthon, hanem ott talált három idősebb s fiatalabb nőt. Ezek előtt elmondta látogatásának czélját s egyuttal átadta nekik látogatójegyét, melyre neve s állása rá volt nyomtatva. Kimenet egy perczig megáll társával az udvaron beszélgetni s beszélgetés közben mindketten a vármegyeház magas hátulsó falára tekintettek. A fal az udvarra nézett.
Ez történt délesti hét óra tájban. A két férfi előző napon, 17-én vasárnap délután hat óra tájban is volt már ott, ugyane czélból. A tanitót akkor se találták otthon.
A három nő volt: Szokolovszky Mária, a tanitónak, Orsóvszky Gyulának felesége, azután özvegy Spissák Antalné, születési neve szerint Klein Sarolta, végre ennek leánya Spissák Hedvig, Szabó Endre felesége. Ott laktak az udvarban s a vidéki műveltebb nők közé tartoztak.
A három nőnek feltünt a két hirlapiró. Tegnap is itt voltak, ma is itt voltak. Ma épen estefelé. Nézegették a vármegyeház hátulsó magas falát. Vajjon miért voltak itt ismételve? Miért nézegették azt a magas falat? Mi van azon néznivaló?
Valami rejtély van a dologban. A két ember ismeretlen. Bizonyosan zsidó mindkettő. Igaz, hogy csak egyik volt zsidó, de ők ugy látták: mind a kettő az. Sőt testvéreknek látszanak. Kétségtelenül rosszban törik a fejüket. Sőt tervük egészen világos. Holnap kezdődik a nagy per tárgyalása. A Móricz tanu holnap árulja el a zsidókat. Ezt meg kell akadályozni. A tanut még az éjjel vagy el kell lopni, vagy el kell emészteni. A kapun át hozzájutni nem lehet. Ott a fegyveres őrség. Csak a hátulsó falon és a tetőn át lehet éjszaka bejutni. Meg kellett tehát a falat nézni, mekkora hágókötél kell hozzá. Igaz, hogy a zsidók megmondták, miért tették a látogatást. Sőt látogatójegyet is hagytak ott. De a zsidóknak nem kell hinni. Ravaszok, furfangosak.
A három asszony mind ebben nagy bölcsen megállapodott. Napszállta után az esti szürkületben tudtára adják az esetet a várnagynak. A várnagy nagy sebbel-lobbal intézkedik. Tudatja a bajt a gyerekkel. De ne féljen a gyerek, a vármegye megőrzi őt. Nosza, nyargaljon futár a városházához is. Mig a közbiztonság emberei megérkeznek: az alatt előkészitenek egy hágókötelet, hosszut, alkalmasat. Megmutatják a gyereknek. Ime, ezzel akarták őt a zsidók az éjjel ellopni. Mutatnak neki egy bezárt szardiniás szelenczét is. Ebben van a dinamit, melylyel a gyereket a holnapi tanuskodása előtt el akarták pusztitani. Azonban megérkezik a városi csendbiztos: Kovács Lajos, néhány szál fogdmeggel. Megérkezik a polgármester is. Valamennyi beszél a gyerekkel s figyelmezteti a fenyegető veszedelemre. A nagy, hivatalos emberkészség nyomozást, vizsgálatot, házkutatást tart, pedig már öreg este van, sőt éjszakának is beillik. Keresik a merénylő zsidókat. Fölkutatják a vármegyeházat, pinczéket, padlásokat, hátulsó helyeket és szögleteket. Átmennek a szomszéd katholikus iskolatelepre is s ott is tűvé tesznek mindent. Mindezt a gyerek tudtával és szemei előtt, rettentő hivatalos komolysággal. S azután, mikor befejezik a hűhót: oda állitanak két csendőrt, a gyereket reggelig őrizni, a mikor majd a törvényszék előtt meg teheti vallomását. A gyerek nem alszik reggelig.
Igy történt bizony ez.
A birósági jegyzőkönyv csak halvány képet nyujt ez esetről. Henter, a várnagy, csak ugy adja elő az esetet, hogy este félkilencz óra tájban jelentették nála, hogy a katholikus iskola udvarán két zsidó ólálkodik. Ő mindjárt nem ment át, de voltak, a kik elfutottak a városházához ez esetet jelenteni s onnan Kovács Lajos csendbiztos és a polgármester is odajött, átkutattak mindent, nem találtak semmit, de éjszakára csendőröket állitottak a megyeház udvarára.
Körülbelül ennyi van a jegyzőkönyvben s ezen kivül még a három asszony tanuvallomása Tóth Béla és társa látogatásáról.
Vajjon tudhatta-e a gyerek, hogy mindez üres hűhó, csuf fondorkodás, ravaszul végrehajtott jelenet az ő félrevezetésére? Tudhatta-e, hogy ez is csak az urak és a várnagy furfangos ármánya az ő lelke ellen, mint volt a husvéti éjszakán történt lövöldözés? Vajjon fölmerülhetett-e a gyerekben a kétségnek még sejtelme is, mikor az ő mintaképe a várnagy, azután a város polgármestere és csendbiztosa s a hajduk és csendőrök serege végezi együtt a komoly hivatalos cselekményt s értesiti őt arról, hogy épen ő róla háritják el az életveszélyt?
Igy vezették nyomban a biróság elé, hogy álljon elő tanuvallomásával.
Előállt. Az élő lelkek természete az, hogy más vallomással nem állhatott elő.
A nagyfalui éjszakán gyötréssel és rémitéssel rátukmálják, eszére erőszakolják a hamis történetet. Azután elzárják. Azután uraskodó, henye életmóddal s pajkos társalgással fölélesztik s nagyranövelik büszkeségét, hiuságát, nagyravágyását. Megutáltatják vele a zsidóságot. Kiirtják szivéből a szülői ház vallása iránt való vonzalmat és kegyeletet. Lenézést, megvetést és durva érzéketlenséget növesztenek lelkében apja iránt. Elhitetik vele, hogy ha jó tanu lesz, a nagy gróf, a magas kormány s a hatalmas vármegye urrá teszi egész életére, a zsidók pedig halálra keresik s a keserü kínok végzetét késziték számára. Tanuvallomását pedig megirják s megtanultatják és elszavaltatják vele százszor a várnagy előtt, a vizsgálóbiró előtt, az alispán és törvényszéki elnök előtt s a királyi alügyész s az összes bizalmasok előtt.
Azt mondhatná valaki: negyven napig tartott a tárgyalás – ily hosszu idő alatt visszatérhetett a gyermek az eredeti igazsághoz.
De a gyerek az egész idő alatt is el volt zárva a világtól. Nem férhettek hozzá se a védők, se a szülők, se mások, a kiknek szava, tekintete, fölvilágositása fölszaggathatta volna a béklyókat, melyek lelkét megkötözték. Az egész tárgyalás alatt csak ugy a várnagy hatalmában volt, miként a tárgyalás előtt.
Azt is kérdezhetni: miként lehet az elméből a valóság képét kitörölni s helyébe a hazugságot beedzeni?
A kérdés méltó. A természet nagy titkára utal ez a kérdés. A könnyelmüen vagy komolyan elhatározott s végrehajtott hazugság mindennapi tünet. A jellem gyöngeségének s az elme mozgékonyságának eredménye. De Sarf Móricz hazugsága nem efféle. Az övé az ő megmérgezett lelkében valóságos meggyőződéssé alakult át.
Lehető ez?
Igen is lehető. Az agy csodálatos szövetü szerv, de mégis csak olyan testi szerv, mint kezünk, lábunk. Kezünk mozdulata ütés, fogás, tapintás; agyunk mozdulata gondolat, érzés, eszme. S a hogy kezünket állandó gyakorlás által bizonyos mozdulatra vagy erőfeszitésre különösen alkalmassá tehetjük, ép ugy lehet tenni az agygyal s a mi tőle függ: a gondolkozással és jellemmel is. Különös gondolatot, érzést, képet, képzetet lehet beléültetni s különös és állandó gyakorlással benne meg lehet erősiteni. Költők, bölcsek, hitvallók hiába beszélnek csodáról és isteni befolyásról. Vannak az életnek még föl nem fedezett titkai, de azok se csodák. Hogy az agy minő munkát végez, mikor gondolatot szül vagy befogad: ép ugy nem tudjuk, mint a vadember nem tudja a bezárt zsebóránál, hogy az belül min és miként dolgozik. Csak azt látja és tudja, hogy dolgozik. A gyerek agya az egy éven át folytatott egyirányu ráhatástól abban az irányban fejlődött ki, torzult el s erősödött meg, a melyben mesterei, a méregkeverők vezették. Abban az irányban a vérvád képének, a gyilkosság hamis vádjának meggyőződéssé kellett benne erősödni.
* * *
A nagy per végén a gyereket nem akarták kiadni kezemre. A vérvádkoholók ujabb mesét gondoltak ki s a gyereket arra is föl akarták használni. A kormány segitségével elértem végre, hogy a gyereket a vármegyétől megkaphattam.
Vallomásáról sohase beszéltem vele. Egyetlen szóval se kérdeztem tőle: mi történt vele egy éven át. Jobban tudtam én, mint ő. Előadása mindig zavart okozhatott volna azon a képen, melyet gondos figyeléssel róla és mestereiről alkottam.