ESZTER HALÁLÁNAK TITKA.
I.
(A csonka-fűzesi holttest Eszter holtteste. – Bizonyos tehát, hogy Eszter meghalt. – Halála nem baleset, nem is erőszak. – Öngyilkosság. – A vizsgálat nem puhatolta ezt ki. – Sőt eltaposta ennek nyomait.)
Jogtudó vagyok, védő voltam a nagy perben, iró vagyok, szeretek buvárkodni a lelkekben s megfigyelni a természet tüneményeit. Ime nagy tünemény áll előttem: a szegény leánykának különös elsikkadása. Nagy jogi kérdés kerekedik e tüneményből, annak megoldásában közreműködni tiszti kötelességem. Vajjon elgondolható-e, hogy ne foglalkoztam volna Eszter halálának titkával s hogy elmém egész erejével ne törekedtem volna azt földeriteni?
Különös feladata lett volna ez a vizsgálatnak, a vizsgálóbirónak és társainak. De ők éretlen észszel s elfogult és pajkos elmével hamis utra s ostoba fordulatokra terelték a nyomozást. Ott keresték a titkot, a hol azt megtalálni nem lehetett, a hol azt megtalálni minden furfang és erőszak mellett se voltak képesek.
Az itélő biróságnak ez már nem volt különös feladata. Ez a biróság már nem azt kereste igazán: miként tünt el a leányka, hanem csak azt kellett keresnie, hogy a bevádolt zsidók bűnösök-e vagy ártatlanok a leányka eltünésének kérdésében?
A mint meggyőződött arról, hogy nem bűnösök: ki kellett mondani utolsó szavát, meg kellett hoznia itéletét s egyebet cselekednie nem volt szabad. Az állam nem azért tart biróságot, hogy az a lelkek titkát fürkészgesse s a természet tüneteit magyarázgassa. Mások dolga ez.
Talán első sorban az én dolgom s most arról adok számot, minő eredményre jutottam buvárlataimban.
A csonka-fűzesi holttest az eltünt lányka holtteste. Ma az eszlári vérvád nem lobogtatja már a lelkek tüzét. Ma higgadt és tiszta elmével lehet az esetet meggondolni. S a tiszta elme a kétségnek még árnyékát se engedheti magához férkőzni. Az a holttest Eszteré.
Április 1-én folyam partján tünik el a lányka. Junius 18-án hetvenkilencz nap mulva alsó folyásának egyik partján lányka holttestét veti föl a folyam árja. Az eltünt lányka minden ruhája ott van a holttesten. Az eltünt lányka utolsó cselekménye föstékvásárlás volt. Az a fösték is ott van szokott falusi módon keze csuklójára kötve a holttesten. Volt különös ismertető jele életében: a lábán levő hegedés nyoma, melyet a tehéntiprás okozott. Ezt a jelet is megtalálja az előre megmondott helyen három igaz tanu: Szakolczai Julcsa, Szücs János és Zurányi Kálmán. Ha tehát vizi halott kiléte biztos lehet valaha a világon: ezé a halotté tökéletesen biztos. Alak, nagyság, arcz, szem: mindez azonos.
Azonban furfangos elmék, tudatlan emberek kétséget támasztanak. Hátha idősebb nőé az a felbukkant holttest? Hátha az csak néhány nap óta került a vizbe? – De velük szemben áll a természet igaz törvénye, melyet képzelgő tanu és tudákos szakértő ki nem mozdithat helyéből. A holttest csontja, némely épen maradt nemi részének fejletlensége, érettségi szőrének csak kezdetleges mutatkozása mind megfelel az eltünt lányka korának és fejlettségének. S a holttesten talált hullaszappan föltétlen bizonyossággal igazolja, hogy annak hosszu időn át kellett vizben lenni. Annyi időn át, a mely épen megfelel a lányka eltünése s a holttest felbukkanása közt lefolyt időnek. Hullaszappant emberi elme, emberi tudomány, emberi műszerszám néhány nap alatt késziteni nem tud. Ahhoz csak a természet ért a maga műhelyében.
De a furfangos elme tovább is vonaglott. Hátha fondor lelkek csempészték valahonnan azt a holttestet s hátha bűnös kezek öltötték rá Eszter ruháját?
E nyomon botorkált a vizsgálat s más véget természetesen nem érhetett, mint a mit ért: a kudarczot. Egyetlen tárgyi jelet se tudott erre nézve felkutatni. Minden vallomás, a mit erre összehozott, kinzásszülte valótlanságnak bizonyult. Az emberek, a kik ezt cselekedték volna, tökéletes másuttlétet – alibit – igazoltak. És végre az élő Eszter különös lábjegye s a holttestnek hullaszappana minden tanu és szakértő ellenkező nyilatkozatát csuffá teszi.
S mindezek fölött még van egy mindennapi nagy igazság. A vizsgálatnak csak ott lehet és csak ott szabad valami rendkivüli titkos megoldást keresni, a hol az egyszerü, természetes, mindennapi megoldás teljesen hiányzik. Ha a vizsgálat biztos nyomokra bukkant volna, hogy az élő vagy a holt Eszter máshová jutott s nem a Tisza csonka-fűzesi partjához vagy ha biztos nyomokra jutott volna, hogy a csonka-fűzesi holttest kié-másé s honnan-máshonnan származott, ha nem az eltünt lánykától: csak akkor lett volna szabad neki a hullacsempészet pajkos ötletéhez folyamodni.
Hol van hát az eltünt lányka, ha nem a Csonkafűzesnél?
Kinek a holtteste tehát a csonka-fűzesi, ha nem az eltünt lánykáé?
Erre a két kérdésre a vizsgálat meg se kisértette a komoly feleletet megtalálni.
Solymosi Eszter élete tehát elveszett. Enyészetnek indult tetemét száz tanu és orvos látta, vizsgálta, bonczolta, temette.
Vajjon mikor veszett el?
Akkor, a mikor az élő szemek elől eltünt. Április 1-én délután vagy estennen, vagy éjszaka. Ez a természetes megoldás. Ez felel meg a józan felfogásnak mindaddig, mig ellenkező biztos tünet nincs. Itt pedig nincs.
A zsidók meg nem ölték. Ezt tisztán látta az elfogult birák esze is.
Hiszen gyilkos erőszaknak jele nem volt testén. És azután a mikor megölhették volna: arról az időről minden vádlott másuttléte tökéletesen bebizonyult. És ezen felül száz meg száz nagy ok tiltja ez esetben a vérvádszerü gyilkosságnak még gondolatbeli lehetőségét is. Ezt is tisztára belátták még az elfogult birák is.
A józan felfogás szerint a Tisza vizébe fult. Annak közelében járt utoljára, annak vize vetette föl élettelen holttestét. Más természetes megoldás nem lehet, minthogy másra utaló nyom és tárgyi tünet nincs.
De hát miként jutott a vizbe elevenen vagy halottan?
Három eset lehető.
Vagy véletlenül esett bele. Vagy külső erőszak lökte bele. Vagy öngyilkos szándékkal jutott bele.
A véletlenre nem utal semmi nyom. Útja, mikor a boltba ment s onnan hazament, egy darabig a Tisza közelében volt ugyan, de mégis oly távoli s oly biztos út volt, hogy arról a Tiszába be nem csuszhatott, be nem szédülhetett s ha megtörtént volna is, a partképződés miatt könnyen kimenekülhetett volna. A véletlenre hát semmi sem utal, sőt minden időbeli, helyi és személyi körülmény ugyszólván kizárja azt.
Külső erőszakra sem utal semmi nyom. Szegény cselédnek, fejletlen lánynak nem lehet boszuálló, életére törő gyilkos ellensége. Vagyoni önzés nem üldözi. Kincset, örökséget senki se áhit tőle vagy utána. Őrült nemi szenvedély az egyszerü falusi egészséges idegü nép közt erőszakoskodó rajongással nem ostromolhatja őt nyilt utczán, lakott házak között, fényes nappal. S aztán nyoma maradt volna ennek, zaj támadt volna belőle s végül vagy előbb vagy utóbb hasonló kisérlet jelei mutatkozhattak volna a faluban vagy a környéken.
Bizony nincs itt más természetes megoldás, csupán az, hogy a szegény lányka lelkére egy szempillantásig iszonyu sulylyal rányomakodott az élet, közel volt a Tisza csöndes folyása; ember nem volt, ki szemmel kisérte volna, se közel, se távol s abban a pillanatban keserü szivvel jajszó nélkül önkényt átengedte nehéz életét a könnyü halálnak.
Minő könnyen kinyomozhatta volna ezt a birói vizsgálat az első napokban! Hiszen az a szegény lányka s az ő együgyü lelke nem volt még ravasz; nem volt tettető se az élettel, se a halállal szemben. Ha önkényt választotta a halált: erre elszánva kellett lennie. Ha el volt erre szánva: ennek jelét kellett adnia. Könyben szóban, panaszban, kimondott sejtelemben bizonyára adta is jelét. Mindenből azt látom, hogy a falu népe eleintén arról volt meggyőződve, hogy szándékosan ölte magát a Tiszába. Jól tudta ezt a vizsgálóbiróság is. De ez a biróság belekeveredett a vérvád rögeszméjébe s vakon, siketen, konokul, se látni, se hallani nem akart mást, csak a vérvádat. Az öngyilkosság nyomait nem földeriteni, hanem inkább eltaposni, megsemmisiteni törekedett. Tisztán látom s azért határozottan állitom ezt. Az iratok bizonyitják, hogy a közönségnek az öngyilkosság esetéről fenforgó véleményét jól ismerte a biróság, de ugyanazok az iratok még kirivóbban bizonyitják, hogy ebben az irányban még se nyomozott, még se puhatolódzott egy perczig se.
A mikor már a lakosság minden csöpp vére tele volt a vérvád gyülöletes meséjével: akkor már késő lett volna a tüzetes nyomozás. Akkor már mindenki Vámosi Julcsa anyjának mintájára felelt volna:
– Hogy lehetett volna az a szegény lány öngyilkos, ha már bizonyos, hogy őt a zsidók megölték?
Azonban a természetes igazságok nem ugy röppennek el az életben, mint a madarak a levegőégben, hogy nyomot ne hagynának maguk után. A vizsgálóbiró minden óvatossága és furfangossága daczára is az igazság eleven nyomai, habár szétszórtan és töredékesen is, megmaradtak.
Keresgéljük össze e nyomokat.
A mint a vizsgálóbiró a vérvád ostoba alkotmányát összeállitotta: e szerint Eszter meggyilkolását déli 11 és 12 óra közt hajtották végre a zsidók. Előbb nem tehették, mert a lányka 10 óra után indult el hazulról a boltba s 11 óra és 47 percz előtt visszamenőben a zsinagógához nem érhetett. De a gyilkosság később se történhetett, mert a vádlott metszők déli 12 órakor már házigazdáiknál Taubnál és Ziszmannál ebédeltek. Az időbeli körülményeket igy sütötte ki a vizsgálóbiró.
Szinte bizonyos, hogy az időbeli körülmények ily összeállitása hamis és önkényes. Ez összeállitás arra irányult, hogy a lánykának a zsinagógához jutása déli 12 óra előtti időre essék. Huri Andrásné azt vallotta először, hogy tőle a boltba 10 óra után 30 perczkor indult el Eszter. Tőle Kohlmájer boltjáig mintegy 3 kilométer a távolság, tehát kis termetü lány rövid lábu lépéseivel mintegy 45 percznyi gyaloglás. Nem siető, nem is őgyelgő, hanem közönséges gyaloglást kell fölvennünk. Visszafelé a zsinagógáig több mint 2 kilométer. Ez is 30 percz. Tehát, ha Eszter sehol meg nem áll, nem késik, nem várakozik, nem beszélget: akkor 11 óra 47 perczkor csakugyan odaérhet visszamenő utjában a zsinagógához.
Ámde betért Lánczi Gábornéhoz: nem hozat-e valamit a boltból. Bizonyára beszélgettek néhány perczig. Azután ugyanazzal a kérdéssel betért Csordás Gábornéhoz. Néhány perczig ott is folyt a beszélgetés. Falusi parasztasszonyoknál már ez a szokás. Talán máshoz is betért, de megbizást csak e két ismerős asszony adott neki. Bizonyos, hogy a boltban is kellett néhány perczig késnie, mig rá került a sor s mig a boltos Huriné föstékjét, Láncziné gáliczkövét és Csordásné patkószegét előszedte s becsomagolta. Azután sokfélekép be van bizonyitva, hogy visszamenőben Rózenberg Hermanék előtt találkozott testvérnénjével Zsófival, vele megállt és beszélgetett s azután ment tovább a zsinagóga felé. A zsinagógához tehát déli 12 és fél óra előtt nem érhetett még a vizsgálóbiró által összehordott adatok szerint se.
De a tanuk szerint még akkorra se érhetett oda. A vizsgálóbiró helyszini szemléje szerint Rózenberg Herman háza Sarf József lakásáig vagyis a zsinagógáig 10 percznyi gyalogló távolság, közel egy kilométer. Már pedig Rózenberg kapuja előtt délutáni 1 órakor találkozott a lányka Zsófi nénjével. Ezt állitja a törvényszék előtt Solymosi Zsófi, Rózenberg Rozi és Vámosi Julcsa, a kik a találkozásnál jelen voltak s a két lánytestvér beszélgetését hallották. Solymosi Zsófi ugyan habozott eleintén az időpontra nézve, Vámosi Julcsa pedig példátlan szülői kegyetlenségre utóbb elállott vallomásától, de Rózenberg Rozi mindig szilárdul ezt állitotta s utóbb a keresztkérdésekre Solymosi Zsófi is szilárdul ebben állapodott meg.
A szegény eltünt lányka élete folyása tehát délutáni 1 óráig egészen bizonyos. Ettől kezdve mesterkélt homály borul életére. A homályt a vizsgálóbiró idézte elő.
Ki kellett volna puhatolnia, vajjon Eszter hazament-e Hurinéhoz s átadta-e neki a föstéket? Azután átadta-e Lánczinénak a gáliczkövet és Csordásnénak a patkószeget? A vizsgálóbiró elmulasztotta ezt. Terveibe nem vágott az ily irányu nyomozás. Mert ő csak azt akarta bebizonyitani, hogy Esztert már 11 és 12 óra közt megölték a zsidók. Azért kellett minden mást homályba burkolnia.
De azért a homályban is vannak fölcsillámló pontok.
Csordás Gáborné időközben meghalt. A nagy per nyilvános tárgyalását nem érhette meg. Tehát nem szólhatott arról: megkapta-e a lánykától a két krajczár ára patkószeget. A lányka utolsó szavai felől nem intézhettünk hozzá kérdést.
Lánczi Gáborné született Kaszala Teréz lelke fenekéig telve volt a vérváddal s a gyilkosság hitével. Csak ugy omlott belőle a zsidók elleni gyülölség. Ő nem vallotta meg, de nem is tagadta el, hogy az 1 krajczár ára gáliczkövet megkapta. Erről nem beszélt egyáltalán.
Én pedig azt hiszem: mind a ketten megkapták portékájukat. Annálfogva hiszem ezt, mert ha a szegény lányka ezeket át nem adta volna: holttestének csonkafűzesi felbukkanásakor ezek is éppen ugy benne lettek volna a csuklójára kötött kendőben, mint a hogy Huriné föstékje benne volt.
A lányka szépen hazament. Mindenkinek átadta a magáét. Előbb a szomszédasszonyoknak, azután gazdaasszonyának, Hurinénak. A szomoru balsors csak ezután következett be.
Szedjük csak össze azokat a tüneteket, melyek bennünket az eset ily felfogására kényszeritenek.
II.
(Hatalovszki András tanusága. – A lány délután is élt még. – Délután ott sirdogált a kut mellett, a fűzfa alatt. – Anyja, gazdaasszonya, testvérje öngyilkosságra gondolnak. – Ok nélkül ez nem történik.)
Hatalovszki András 23 éves életkoru, szép, nyulánk termetü, erős, egészséges legény, Eszter eltünése idején Debreczenyi Mihálynál volt szolga. Ennek háza közvetlen tőszomszédja Huriné házának. Kertjüket csak hitvány kórókerités választja el egymástól. Egyik telekről a másikra minden hangos szót meghallani, a keritésen keresztül a kertben mindent meglátni. Hatalovszki is látott-hallott mindent.
A törvényszék őt nem idézte be tanunak.
A végtárgyalás folyamán egyik vasárnapon a Nyiregyháza közelében fekvő Sima-tanyán pihentem s ott vendégszerető házigazdám, Klár Dezső, jelentette, hogy Hatalovszki nevü legény óhajt velem beszélni s valami fontos körülményre óhajt figyelmeztetni.
A legényt magam elé bocsátottam s meghallgattam. Elmondta, hogy a végtárgyalás részleteiről értesült s megtudta, hogy az eszláriak azt állitják, hogy a szegény Esztert délelőtt 11 és 12 óra közt ölték meg a zsidók. Ez nem igaz. Az ő lelke nem nyugodhatik meg ezen. Mert ő délután két-három óra körül látta Esztert s hallotta, a mint vele Huriné pörlekedett s különösen hallotta, a mikor Huriné e szavakat intézte hozzá:
– Estélig még háromszor is megjárhatod az utat a boltba.
Gondos kérdéseimre elmondta még, hogy Huriné és a lányka feleseléséből azt értette, hogy a lányka nem olyan festéket hozott a boltból, a milyen kellett volna. Talán kéket hozott, holott Huriné feketével szokta háza fala alját befösteni. Vagy talán megforditva. Azért küldte hát vissza a boltba, hogy cserélje ki a festéket.
Tünődtem: igaz lehet-e ez? A gyanakodás ragálya az én gondolkozásomat is megkörnyékezte. Nem kérték-e föl e legényt e vallomásra? Nem fizettek-e vagy nem igértek-e e vallomásért jelentékeny jutalmat?
Nyomozásom eredménye az volt, hogy jelleme komoly, a munkát szereti, gazdáival sohase volt baja; kocsmázni, duhajkodni nem szokott. Arcza nyilt, fejét egyenesen tartja, szembe néz és megfontolva felel minden kérdésemre, ifju kora miatt se lehet ravasz lélek. Nyugodtan és határozottan állitotta, hogy őt lelkiismerete hajtja erre a vallomásra.
Jól van. Most már lelkére kellett adnom vallomása fontosságát és következéseit.
Nagy szó, a mit kimond. Szembe áll vele az egész falu. Minden eszlári tanu azon erőlködik, hogy azt bizonyitsa be, hogy a szegény Eszter déli 12 óra előtt odaért a zsinagógához s hogy déli 12 órára már vérét vették. Most ő azt mondja, hogy délután 2–3 óra tájban is látta. Magára zuditja az egész falut. Felbőszül ellene a vérvádkoholó egész szövetség. Az eszlári urak, a vizsgálóbiró titkos tanácsa, a községi biró, a törvényszéki elnök, a csendbiztosok, és szolgabirák. Ráfogják, hogy hamis tanu. Meghurczolják mindenfelé. Ellene bujtják rokonait, ismerőseit, barátait. Gondolja meg mindezt jól. Vallomása nagyon fontos ugyan, de mulhatlanul mégse szükséges, mert a nélkül se itélhetik el a zsidókat. A nélkül is kisül a buta és gonosz vérvád alaptalansága. Ha mindezt meggondolva is megáll vallomása mellett: akkor bejelentem tanunak a biróság elé. Különben nem.
Gondolkodott a legény. Jól ismerte ő már az eszlári lakosság ama részének elfogultságát és szenvedélyét, a mely Farkas Gábor biróra hallgatott. Mert hiszen a lakosság többi része nyugodt volt s az egész vérvádat kezdettől fogva az »urak« mesterkedésének tulajdonitotta. Csakhogy ez a része szelid volt és békés. Ugy gondolkozott: a biróság vette az ügyet kezébe, végezze el az! A másik rész azonban dolgozott, futott, zajongott és fenyegetett s a legény épen e rész közepén kénytelen maradni. Mit csinálhatnak hát ő vele?
Gondolkodott a legény. Végre azt mondta:
– Tegye az ur a mit jónak lát. Nincs nekem arra semmi vágyakozásom, hogy én tanu legyek. Csak az urat akartam én felvilágositani arról, hogy én mit tudok. Ha a biróság meghi tanunak: azt se bánom. Ott is megmondom az igazat, mert én hitvány ember nem vagyok. Ha pedig meg nem hi, annál jobb.
Bejelentettem. A törvényszék megidézte s bizony megvallotta ő ott is, a mit előttem fölfedezett s megmaradt vallomása mellett minden keresztkérdés és faggatás daczára.
Ez történt a junius 22-iki ülésen. Huriné kézzel-lábbal tiltakozott a legény vallomása ellen.
Igaz, hogy utóbb, hetek mulva ez a legény is módositotta vallomását. Ujabb vallomásában a réginek határozott állitásai elmosódtak. Se az óra szerinti időpontról, se a Huriné udvarán folyt feleselés személyeiről már nem beszélt határozottan. Látszott rajta, hogy a tanukészitő gyáron már keresztül ment. S ugy is volt. Andrikovics kocsmájában az eszlári biró és emberei körülvették, tyukkal-kalácscsal édesgették, Eszlárra is kivitték. Ott azután halállal fenyegették, ha vallomása mellett megmarad. Tanukat állitottak ellene, hogy ő se nem látott, se nem hallott semmit, otthon se volt azon a napon, hanem kint volt a mezőn burgonyát ültetni. Igaz, hogy ez mind hamis tanu volt. De azért lassanként rajta is erőt vett az élet nyugalmát követelő nyers ösztön s annyira-mennyire megadta magát. Julius hó 8-án, nyilvános vallomása után 16 nap mulva odavitték az elnök lakására, ott is kecsegtették s ijesztgették egy füst alatt s igy julius 9-én az elnök a birósági ülésen ujra előhivta, hogy vallomását módositsa s lényegesen enyhitse.
Előre láttam én ezt, szinte vártam. Nem is faggattam keresztkérdésekkel, csak a mikor elvégezte tanuskodását, az ajtónál kimenet magamhoz intettem.
– Megmondtam én ezt hejh a Sima-pusztán. Kár volt legénykedned!
Az egyenes arczu, nyilt, bátor tekintetü legény lehajtotta fejét, nem nézett szemembe. Mégis szólt:
– Nem tehettem másként. Hanem a mi igaz, azért mégis igaz!
Arról, a mit első tanuskodásában erősitett, nem csak maga tudott. Erre a tényre más tanu is volt.
Ez Frenkel Sámuel 75 éves életkoru agg, beteg zsidó ember. Becsületes előéletü s egyik lábával már a sir szélén áll. Miért mondana valótlant? Ez eskü alatt azt vallotta a junius 22-iki ülésen, hogy ápilis 1-én délután 4 óra tájban találkozott Hurinéval, a ki azt mondta neki:
– Ma már másodszor küldtem be a leányt föstékért Ófaluba, nem tudom, hol van oly sokáig.
S hozzátette még a tanu, hogy Huriné e szavak után kissé haragosan ment Ófalu felé a leányt keresni.
Más jelenségek is vannak erre.
Faluhelyen az éjjeli őrséget, az utczákra, házakra való éjjeli vigyázást nem rendes fizetésü alkalmazottak teljesitik, hanem sorrendben házanként köteles minden gazda éjjeli őrség gyanánt kiállani. Minden gazdára rá kerül a sor a lakosság számához képest évenként négyszer-ötször s néha többször is. Az őrség egyik csapatja éjfél előtt, másik csapatja éjfél után ügyel az utczákra. A mig kocsma van nyitva, ideje nagy részét természetesen ott tölti az őrség.
1882 évi május végén, a mikor már javában folyt a vizsgálat Tisza-Eszláron s mindenki csak Eszter eltünéséről s a zsidókról beszélt, Debreczenyi Mihályra került az őrség sora. Ő szolgáját Hatalovszki Andrást küldte ki őrnek, a ki társával együtt a késő esti vagy éjjeli időben bevetődött Ziszmann Jakab kocsmájába.
Az esetről, a biróság eljárásáról, a leánykának állitólag déltájban történt megöléséről volt a szó. Hatalovszki akkor azt mondta, hogy ő neki nem megy a fejébe ez az egész dolog. Ő biztosan tudja, hogy azon a napon délután, uzsonnaidő felé, Eszter még otthon volt, jól látta, a mint az ujfalui kutnál egy füzfa alatt sirdogált.
Nagy szó volt ez akkor. Hallották e tanuságot maga Ziszmann Jakab, azután felesége Groszberg Rozi, ezeken kivül Groszbergnek mind a két növendék leánya, továbbá Varga Kata cselédleány s még egy szolgalegény, a ki akkor másnál szolgált, de a tárgyalás idején, 1883 nyarán, épen Debreczenyi Mihálynál szolgált. Hatalovszki e beszéde is a végtárgyaláson kétségtelenül bebizonyult. S ez azért is fontos körülmény, mert akkor még Hatalovszkit se a zsidók, se a vérvádkoholók ilyen vagy amolyan vallomás érdekében nem ostromolták.
Minő könnyü lett volna ekkor még elfogulatlan, okos vizsgálóbirónak az öngyilkosság összes nyomait összeszedni!
Pedig bizonyára tudta, hogy a szegény lányka közelállói se vérvádra, hanem az öngyilkosságra gondolnak. Maga az édes anya, özvegy Solymosi Jánosné is azt mondta, hogy Huriné, a mikor délután a lánykát kereste, igy nyilatkozott előtte:
– Elment a lelkem még ebéd előtt, de már nem tudok nyugodt lenni; a part felé, a falu felé néztem. Nem tudom, de talán az isten öntötte belém, hogy arra néztem.
Igy van a birósági jegyzőkönyvben. A part, a melyről szó van, a Tiszafolyam partja. Solymosiné szerint isten sugallta Hurinénak, hogy a folyam felé keresse a szegény lánykát. Isten szokta fölébreszteni a lelkiismeretet.
Azonban Huriné a junius 21-iki ülésen maga is nyiltan beismerte, hogy a leányka öngyilkossága volt első gondolata s hogy délután kereste a Tisza partján a leányka nyomait.
Groszberg Leó azt vallja a junius 23-iki ülésen, hogy másnap, április 2-án ment a községházhoz s útközben találkozott Solymosi Jánossal, Eszter testvérével. Kérdi tőle:
– Dehogy van, dehogy van! Épen most is őt kerestem. A faluban egy ó-kut van, azt néztem meg, nem abba ugrott-e.
Ó-kutnak az olyan kutat nevezik, a melyet már nem használnak, a melynek vizét valami ok miatt nem merik az emberek. Az öngyilkosok faluhelyen ily kutban szokták magukat elemészteni.
Ime a jelenségek, a melyek szerint anya, testvér, gazdaasszony, szolgálatadó, mind arra gondolt először, hogy a szegény leányka önként vetett véget életének.
Kellett lenni okuknak, a mely miatt arra gondoltak. Oly jelentékeny okuknak, a mely elhárithatlanul arra a gondolatra vezette elméjüket.
Minden esetre feltünő, hogy már délután négy-öt óra tájban is arra gondoltak. A mikor különös ok nélkül arra gondolniok szinte lehetetlen volt.
A leánykát Huriné délután is beküldi a boltba s a leányka nem jön haza rendes időre. Vajjon miként lehet itt mindjárt öngyilkosságra gondolni? Hiszen a lánykának anyja, két testvérje, több nagybátyja és nagynénje van a faluban; a boltban is elkéshetett, rokonaihoz is betérhetett, elfecseghette az időt. Hányszor megcselekszik ezt a cselédek!
Ha alkonyatra, ha öreg estére se tér haza, ha még reggelre is elmarad: akkor már nagy ok van a tünődésre, az aggodalomra. Akkor már valószinü, hogy vagy megszökött s elhagyta helyét, vagy valami baj történt vele. Akkor is először végig kell járni azokat a házakat, a hová a leány járni szokott s ha sehol semmi nyoma, sehol senki nem tud róla: csak akkor juthat az ember eszébe a Tisza vagy az ó-kut, az öngyilkosság esete.
Huriné azonban rögtön öngyilkosságra gondol, isten azt önti belé, hogy a part felé, a folyam felé nézzen.
Mikor történt ez?
Solymosiné azt mondja: délutáni 3 óra körül. Groszberg Leó azt mondja: 5 óra körül. A többi tanu nem egészen határozott beszéde szerint négy-öt óra tájban mehetett Huriné Ófalu felé a lánykát keresni.
De hiszen ez még nem is lett volna feltünő késedelem a lánykától. Három óra tájban még otthon pörlekedik vele Huriné. Azután a lányka a kút mellett a fűzfa alatt sirdogál. A bolt oda-vissza másfél órai gyalogos út. Tehát 5 órakor még a lányka nem késett, sőt előbb haza se érhetett.
Miért jött hát az öngyilkosság gondolatára Huriné már öt óra előtt?
Bizonyára azért, mert a lányka valami efféle szót ejtett ki ajkán. Vagy azt mondta: ilyen életet nem birok tovább; – vagy azt mondta: jobb meghalni, mint ennyit szenvedni; – vagy azt mondta: engem nem lát többé!
Valami ilyes dolog történhetett.
Igaz, hogy erről tanuk, jegyzőkönyvek nem szólnak. Ez hát csak föltevés. Csakhogy ennek a föltevésnek rettenetes alapjai vannak a lányka az napi viszonyaiban s lelkiállapotában. Lássuk ezeket.
III.
(A leány elszántságának okai és tünetei. – Egész nap fázott, éhezett és dolgozott. – Asszonyának tanusága. – Barcza Dani tanusága. – A tanuk szomorunak látták. – Soha nem dalolt. – Az utolsó ok.)
A szegény lányka lelkét bússá, komorrá, szomoruvá tették az utolsó napon testi és lelki ráhatások.
Télen át csizmában szokott járni, nyáron át mezitláb. Épen április 1-én a nagy takaritás napján kezdte meg a mezitlábjárást. Változó napos hüvös idő volt. A félév óta megszokott lábbeli nem takarta meztelen lábát. Kétségtelenül fázlódott reggeltől fogva. Magában véve is kellemetlen érzés ez. Kedvetlenséget okoz.
Ez azonban falusi cselédlánynál önmagában nem nagy dolog. De az utolsó napon nem is evett. Huriné bevallja a junius 21-iki ülésben, hogy az napon nem főztek semmit, meleg ételhez nem jutottak. Természetesen a nagy takaritás volt a főzés akadálya. De még hideg ételként is csak a két kis gyerek kapott édes tejet. Ha Eszter is kapott volna: azt Huriné semmikép el nem hallgatja.
Tehát éhezett is. Fázott és éhezett. A mellett dolgozott egész nap, a közpéldabeszéd szerint, mint a kutya s még az Ófaluba, oda és vissza másfélóra járásnyira is be kellett futkosnia két izben is.
Kétségtelenül eszébe jutott, hogy mi ezért az ő jutalma, fizetése? Egész évre 15 forint és egy pár csizma. Igy vallották a tanuk: édes anyja s szolgálatadó gazdaasszonya s mások. Tizenöt forint mai pénz szerint 30 korona, alig 32 frank. Mennyi esik ebből egy napra? Négy krajczár vagyis nyolcz fillér. Ez a koldusnak is csekély alamizsna. Nyolcz fillérért egész istenadta napon fázni, éhezni s hajnaltól késő estig dolgozni: sulyos végzet. A tünődés, a képzelődés s a keserüségszülte felfogás szerint rosszabb helyzet, mint az állaté. A háziállatnak életöröme mindenesetre több.
S ha még jó arczot, édes szót, gyöngéd figyelmet, vigasztalást találna asszonyánál! De az is még durva hozzá s egész nap szidja, piszkolja, átkozza, kergeti.
Igaz, hogy közfelfogás szerint erre okot adott a szegény lányka. A sütő, főző, kormos edényeket, konyhaszereket meg kellett mosni. A miben megmossák: arra való a mosóteknő vagy más alkalmas edény. A sütőteknő egyáltalán nem arra való. Abban kel a kovász kenyérhez, kalácshoz. Abban kormos edényeket mosni nem szabad, mert a benne maradt kormot, szennyet fölveszi a tészta. A kenyérnek pedig tisztának kell lenni, mert istennek az a legnagyobb adománya. S a szegény lányka erre mégse ügyelt. Eltévesztette dolgát. A konyhaedényeket a sütőteknőben mosta meg.
Bizony ez nagy tévedés. Pedig a szegény lányka egyébként nagyon jól tudta, hogy e munkája ellenkezik a jó renddel. Nem is daczból, nem is pajkosságból, nem is ostobaságból cselekedte azt, hanem mint mondani szokták, az esze nem volt helyén.
Hát a szegény lányka hibázott. Tessék azonban akárkinek egész napon át éhezni, fázni, dolgozni s lótni-futni: isten angyala legyen bár, alig kerülheti ki a hibázást. S most képzeljük ehhez a mérges, haragos, örökké zsémbelő és káromkodó gazdaasszonyt.
Huriné ilyen volt. Solymosiné mindenben egyetért vele s a nagy per egész folyamán mindenütt menti s kezére adja a menekülő szót, de azt még ő is megvallja a junius 29-iki ülésen, hogy Huriné »nagyon lármás« asszony. Tudni kell pedig, mit jelent e szó a falusi nép nyelvén!
Maga Huriné a junius 21-iki ülésen egyenesen beismer annyit, hogy az napon megpirongatta a lányt, mert a kormos edényeket a sütőteknőben mosta meg. S hozzátette: élesen szólt hozzá, nem tagadja, de – ugymond – komolyan nem bántotta.
»Komolyan nem bántotta«: mit jelent ez a szó? Bizonyára azt, hogy sulyosan meg nem verte, kezét-lábát nem törte, fejét be nem szaggatta. De ezen kivül igenis megtörténhetett, hogy vesszőt vett a kezébe s azzal megfenyegette, talán meg is kergette. A különben is szomoru és csüggedt lelkü lánynak ez is nagyban növelhette keserüségét és elszántságát.
Emlitettem már, hogy Barcza Dani hires csendbiztos volt Debreczenben, a hortobágyi róna betyárjai fölött. Elhivattam magamhoz, alakja, arcza, beszéde nagyon megtetszett s megbiztam, hogy puhatolódzzék. Különösen abban az irányban is, mely a szegény lányka öngyilkossága felé mutatott. Más megoldást én nem találtam. S abban a nézetben voltam kezdettől fogva, hogy ha másnak nem is, de Hurinénak kell erről valamit tudni.
Barcza Dani fölkereste Hurinét saját házában. Beszélgetett vele mindenről. Rávezette a szót Eszterre is. A lélekbuvár erős érzékével figyelte az asszonynak arczát, hangját, szavait. Nem vett észre semmit. Az asszony ügyesnek és kérges lelkünek mutatkozott.
Beszélgetés közben a csendbiztos vastagocska spanyolnád pálczát vett észre a mestergerendán s erre szegezte szemeit. Rögtön feltünt neki, hogy az asszony megdöbbent. Fölállt a csendbiztos, levette a pálczát a mestergerendáról s mintha játékból tenné: elkezdte azt kezében suhogtatni s e közben mereven nézett az asszonyra.
Az asszonynak elállt a szava. Rémület látszott arczán.
A csendbiztos ezt mondta neki:
– Lássa Huriné, ha ez a spanyolnád beszélni tudna: ez megmondaná, hova lett Eszter.
Az asszony megtántorodott s az asztalhoz esett ijedtében. Azután magához jött egy pillanatra s kifutott a szobából. Többé nem mert a csendbiztossal szóba állani.
Igy jelentette nekem a találkozást Barcza Dani. S hozzátette:
– Egész életemen át a gonosztévők megfigyelésével foglalkoztam s az a szent igazság, a mit most mondok. Az az asszony kergette halálba Solymosi Esztert s annak a nádpálczának volt valamely dolga a szomoru esetben. Isten engem ugy segéljen!
Azonban végre se bizonyitja semmi, hogy a lányt épen testileg bántalmazta volna Huriné. A lelki gyötrés annál nagyobb volt.
A szegény lányka lelki állapotáról a következő jelenségek szólnak:
Rózenberg Rozi beszéli, hogy a lányka, mikor Zsófi nénjével az ő házuk előtt délután egy órakor beszélt, szomoru volt.
Rózenberg Herman és neje egybehangzólag beszélik a junius 25-iki ülésen, hogy cselédjük Solymosi Zsófi április 1-én este, mikor arról volt már szó, hogy a lányka nem ment haza, hanem eltünt, – azt mondta nekik:
– Akkor is szomoru volt már, mikor beszéltem vele, de nem kérdeztem, mi baja.
– Miért nem kérdezted? – szólt gazdája.
– Elég marha voltam, hogy nem kérdeztem.
De egy kérdést mégis intézett hozzá. Vámosi Julcsa legalább a junius 25-iki ülésen ugy beszélt, hallotta Zsófinak e kérdését Eszterhez:
– Miért vagy oly szomoru? Talán megvert az asszonyod?
– Nem vert meg.
Ez volt a szomoru lány felelete.
Groszberg Leo azt vallja a biróság előtt, hogy Zsófi április 2-án vasárnap átment hozzá a boltba czukorért s akkor azt kérdezte tőle:
– Még sincs meg Eszter?
– Dehogy van, dehogy van! Sajnálom szegényt, olyan szomoru volt az a lány.
Mindez a délutáni egy-két órakor jelentkező lelki állapotra vonatkozik. De a szomoruság később sokkal jobban fokozódott. A mikor már éhsége és fázékonysága is nagyobb volt, a mikor Hatalovszki szerint oly élesen szidta asszonya s küldte be ujra a faluba s a mikor a szegény lány az utczai kut mellé a fűzfa alá vonult sirni, zokogni.
Kétségtelenül el is indult a boltba visszafelé. Útja a Tisza közvetlen közelébe ért. A fájdalomnak egyetlen éles fellobbanása, az elszántságnak egyetlen keserü rohama kellett, egyetlen szempillantás s a szegény lány ott volt már a néma folyam szeliden ringó fenekén. Ott azután nem bántotta őt többé az éhség és a hideg, a ruhátlanság és a káromló szavak pirongató átka.
Gyakori történet ez. Se nem különös, se nem csodálatos.
Azt mondhatják: nagy vállalkozás az önkéntes halál, tehát nagy okának kell lenni. S a szegény lánykánál talán nem volt arra elég nagy ok.
Meglehet. De az ő lelke itélte azt meg. Másé azt meg se itélheti.
Különben is abban az életidőben járt, a mikor a serdülő korból megkezdődik az átmenet az érettbe. A mikor érthetetlen titkos mozgalom van a vérben s a mikor a nő egész szervezete a havonkénti változásra készül. Nagyon sok lány életkedve elhervad ilyenkor, fájdalmas ábrándok töltik be gyakran éjjelét-nappalát s heteken-hónapokon keresztül uralkodik lelkében a halál után való vágyakozás.
Hurinénak volt egy eleven eszü 17 éves fia: Huri József. Azt mondta a junius 25-iki ülésen: Eszter nem szokott dalolni. Márczius 1-től áprilisig, mig az ő házuknál volt, nem hallotta dalát.
Ime a szegény lánykánál a lélek gyökeréig beszivárgott mélységes szomoruság! A fa, a mely a tavasz édes melegén nem hajt virágot, a fiatal serdülő lányka, a ki tizennégy éves korában nem fakad dalra, játékra, vidámságra. Haldoklik az már mind a kettő. Csak véletlen pillanat kell ahhoz s jó alkalom, hogy a halál önszántából igazán bekövetkezzék. Szegény cselédlányoknál mily sok eset van efféle!