VI.
(Megvédtem magam a támadások ellen. – Andrikovics uram. – Titkos testőrségem. – A védelem felosztása. – Az én védő beszédem. – Agyam elfáradt. – Miként alkot az agy? – Hét órán át tartó rögtönzött beszéd.)
Ismertem a viszonyokat. Tudtam, hogy falusi magyar parasztot ellenem felbujtani nem lehet. Még cselédet, még napszámost se. De a városban mindig van dologtalan, őgyelgő ember, fiatal és idős, a kit lehurrogatásra, ablakbeverésre, tömeges orditozásra, személyes megtámadásra könnyen ki lehet bérelni. Az ily emberek rendesen ott ácsorognak a köztéren, a templom előtt, a megyeház és törvényszéki terem közelében. Biztosra vettem, hogy az első napokban nem lesz merénylet. Ugy gondoltam, hogy a felbujtásra az ügynökök és közbenjárók a vármegye hajdui s hivatalszolgái lesznek. Az pedig kétségtelen volt, hogy a felbujtáshoz pénz kell, pénz nélkül a köztéri csavargók senki fejét és ablakát be nem verik, hanem erre föl kell őket bérelni.
Nohát fölbérelem én magam mellett. Megelőzöm az izgató urakat. Mire azok fölébrednek: enyém lesz a köztéri ácsorgó tömeg.
Igy történt.
Szállásomból az út a tárgyaló teremig a köztéren keresztül vezetett. Ezt az utat naponként megtettem néhányszor. Zsebjeimet tele raktam ezüst forintosokkal. Mai számitással két koronát, valamivel többet, mint két frankot tesz az akkori forint. S elől-utól akárkivel, akárhol találkoztam a köztéri ácsorgók közül, akár öreggel, akár fiatallal, asszonynyal, leánynyal is, mindegyik számára volt egy ezüst forintom. Ugy tettem a vármegye huszárjaival, hajduival, a hivatalszolgákkal, a szolgálatban levő börtönőrökkel. De nem ingyen, nem jogczim és szolgálat nélkül adtam a jutalmat. Vagy esernyőt, vagy felsőkabátot, vagy valami iratot, botot, zsebbevalót, tollkést készakarva otthon feledtem vagy a törvényszéknél hagytam s annak utánam hozása volt a jogczim és ellenszolgálat. Néhány krajczárnyi szivarért ötször-hatszor küldtem naponként ide-oda. Levelek és névjegyszállitások, üzenetek napirenden voltak sokszorosan. Minden öt-tizpercznyi útért szivesen és jó szóval adtam oda az ezüst forintot.
Szinte csodálni lehet az eredményt, mely rám nézve bekövetkezett. S nem is került épen sok pénzbe. Hat hét alatt csak 1573 darab ezüst forintos fogyott el. De a munkanélküli emberekre különös hatása volt a bőkezüségnek. Ehhez szokva épen nem voltak. Rendes napszámuk alig fél forint s ezért lótni-futni, dolgozni kell egész nap. S ime, most akad ember, a ki néhány percznyi könnyü munkáért két napra járó fizetést nyujt. Nyiregyháza kis vidéki város. Lakossága tulnyomó részben mezei kisbirtokos. Őgyelgő, munkanélküli ember, asszony alig van pár száz. Ez se mindig munkanélküli. Azt az összeget tehát ama rövid idő alatt megérezték.
Az urak maguk közt gunynevet adtak rám. Gunynevem volt a »fősaktervédő«. E néven ismert a szegényebb nép is. Ám a fősaktervédőről egy hét mulva az egész város azt beszélte, hogy derék ember, jó szive van, van ugyan sok pénze, de nem sajnálja, szivesen oda adja a szegény embernek, miért nem olyanok az ő helybeli uraik?
Volt a városban egy vendéglő, a vidékiek, vásárra járók s helybeli szegényebb sorsu iparosok számára. Nagy udvara, nagy szobái, olcsó étele-itala. Ugy emlékszem, Andrikovics uramnak nevezték a vendéglőst.
Nagy tekintélyü férfiu volt az alsó néposztályban. Ő volt a nyiregyházi antisemiták vezére és főszónoka. Az ő vendéglője volt az antisemiták gyülekező és mulatozó helye. Az eszlári biró, Farkas Gábor s a sok eszlári tanu és hozzávalója mind oda szállt. Ott készült a tanuk közvéleménye. Ott születtek a bolond ötletek a holttest kék szeméről, meglévő körmeiről, az eltünt leánykának szétálló lábujjairól s egyéb effélékről. Ott szidták és rémitgették azt a tanut, a ki a zsidóknak pártját fogná s a keresztyénséget elárulná. Valóságos tanugyártó műhely volt Andrikovics uram tanyája, a ki azonban maga nem vett részt az efféle műveletben. Ott beszéltek gyakran arról is, hogy az »urak« mennyire szeretnék, ha a köztéri ácsorgók a »fősaktervédőt« lekiabálnák vagy megdobálnák, vagy valami egyebet is tennének vele.
Ugy két hét mulva fölkeresett engem Andrikovics uram lakásomon. Valami örökségi, valami végrendeleti ügye volt, abban kért volna tőlem tanácsot. Ez volt látogatásának jogczime.
De azt hiszem, mégis azért jött, hogy közölje velem azokat, a melyek az ő vendéglőjében történnek s hogy engem megnyugtasson. Meg is mondta szemembe.
– Én haragszom a zsidókra – ugymond, – a pokolra kivánom valamennyit. De én mindennap ott vagyok a tárgyaláson, mindent megvigyázok, de nekem csak a képviselő ur az én emberem. Becsülöm, tisztelem, igaz embernek tartom a képviselő urat. Az én vendéglőmben sok mindenféle tarkabeszéd történik, de a képviselő ur ne féljen, éjjel-nappal bátorságban legyen, a hajaszála se fog meggörbülni, mert a nép szeretete a képviselő ur mellett vagyon.
Igy beszélt a vendéglős Andrikovics uram.
Volt azonban más intézkedés is arra nézve, hogy merényletet ellenem el ne követhessenek. A városbeli előkelő zsidók tizenhat főből álló őrséget szerveztek fiatal bátor emberekből, melynek az volt a feladata, hogy minden lépésemet figyelemmel kisérje, személyem és lakásom biztonsága fölött őrködjék s esetleg minden szóbeli vagy egyéb bántalmazástól eleve megóvjon s ha mégis történnék valami, azt nyomban és sulyosan megtorolja. Ez őrség vezetője Goldstein János nyiregyházi szabómester volt, nyilt, egyenes, bátor férfiu, egykor huszár altiszt.
Minderről semmit nem tudtam, erről nem értesitettek. Bizonyára nem engedtem volna meg ez intézkedést, mivelhogy nem tartottam szükségesnek. Valóságos szereplésére nem is került a sor. Csak a védőbeszédek befejezte után az itélet kihirdetése előtti napon tudtam meg véletlenül az őrség létezését.
A királyi főügyészi helyettes julius 27-én, a tárgyalás harminczkilenczedik napján terjesztette elő vádbeszédét. Elejtette a vádat, fölmenteni kérte a vádlottakat s inditványozta, hogy a vádlottakat a biróság nyomban helyezze szabadlábra.
A vádbeszéd előterjesztése után a magánvád képviselője Szalay Károly nyilatkozott. A vádat fentartotta.
A védők felszólalásának rendjét, természetesen a védők szives hozzájárulásával, én határoztam meg. Apróra megbeszéltük az anyagot, melyet a védbeszédekben föl kell dolgozni s egyuttal magunk közt felosztottuk azt. A helyzet engem tett a védelem vezérévé s kartársaim őszinte bizalommal fogadták el rendelkezéseimet.
Funták Sándor feladata lett a vérvád helytelenségét általában kifejteni.
Friedmann Bernát feladata főleg az volt, hogy Sarf Móricz alakjában az agyonrémitett, aztán elámitott s végül teljesen kikészitett s szabadságától végig megfosztott tanu képét mutassa föl a világ előtt.
Székely Miksának föl kellett deriteni a tisza-eszlári zsidók 1882-ik évi ápril 1-i egész napirendjét, hogy nyilvánvaló és kézzelfogható legyen, hogy a napirendbe gyilkosság cselekménye, Solymosi Eszter elemésztése bele nem férhetett.
Heumann Ignácz a tutajosok tiszai utját irta le kimeritő részletességgel annak kitüntetése végett, hogy az út egyetlen részlete se engedi meg a holttest-csempészet gyanujának hihetőségét.
Igy osztottam föl az anyagot és szerepeket. Védőtársaim jeles jogászok s önálló férfiak, szabadon kiterjeszkedhettek az ügy egyéb részleteire, de a kijelölt anyagot föl kellett dolgozniok.
Rám, mint a védelem utolsó szónokára maradt a társaim által kidolgozott részletek egységes összekapcsolása, a netalán kihagyott kérdések földeritése s különösen az orvosi tudományt érintő kérdések megvitatása. Ezzel kapcsolatosan a csonka-fűzesi holttest azonosságának igazolása.
És maradt az, a mi talán a legnehezebb és legszükségesebb volt: megvivni a bajt a fölizgatott közvélemény ellen, a tömegek babonája és szenvedélye ellen. Ezt tartottam különös feladatomnak kezdettől fogva s ezt várta tőlem, ha nyiltan nem mondta is, az ország zsidósága.
Társaim beszédei méltók voltak a tárgyhoz és feladathoz. E beszédek teljes sikert eredményeztek, a vádlottak ártatlansága kitünt s ők visszanyerték szabadságukat s becsületük épségét.
Saját beszédemről is kell szólanom, a mívelt közönséget valószinüleg érdekelni fogja.
Szorosan vett törvényszéki beszédnek bizony nem valami kitünő beszéd az. A forumon kétségtelenül különbek hangzottak el már más nemzeteknél is, Magyarországon is. A beszéd értékének felfogásában a pártos sajtó elismerése engem nem zavarhatott meg.
Maga ez a könyv bizonyitja, hogy anyagban és részletekben a nagy per csodálatosan gazdag. Hozzá e tekintetben hasonló alig volt még, mióta rendes biróságok szolgáltatják az igazságot. S az ügy egész anyagának egyes részei nagyon különfélék s alig összeillők. Egységet a beszédben majdnem lehetetlen volt teremteni. Az orvostani részletek sokasága és műnyelve alig engedi meg az elme magasabb szárnyalását s a nyelv szépségeinek kifejtését. A tárgy egysége nélkül s az elme magasabb szárnyalása s a nyelv költői szépsége nélkül a szónoklat szépműtani hatása csak csonka lehet, nagyon is csonka.
A beszélés sora julius 30-án került rám. Reggel 8 órakor kezdtem a beszédet s háromszoros 10–10 perczig tartó félbeszakitással délután negyedfél óráig folyton beszéltem. A terem nagy ablakjai nyitva voltak, a köztéren is óriási közönség hallgatta a beszédet, valamint a nyitott ajtón át a csarnok közönsége is. Óriási hőség volt. Hangom érczessége és tisztasága ugyan még akkor nem volt gyönge, de mégis emelt, erős hangon kellett hét egész órán át beszélnem.
A beszéd minden része elejétől végeig tökéletes rögtönzés, a rögtönzés elmaradhatatlan lazaságával. A lazaság alatt nem a tárgy ismeretének hiányát értem, hanem azt értem, hogy a gondolatoknak a nyelvben való megalakitása nem elég rövid és tökéletes, a rokon gondolatok nincsenek eléggé csoportositva, az egész beszéd váza nem arányos s kiterjeszkedik a szónok oly tárgyakra is, melyekre kiterjeszkednie nem lett volna szükséges.
Mindez azonban nem eléggé érdekes s nem ezért beszélek erről. Hanem azért, mert ezen beszédben az agyam kifáradt. A mit azelőtt magamon nem vettem észre, mástól se hallottam s a miről nem is olvastam.
Hogy az erős hangon tartott hosszu beszédben a torok, nyak és mell izmai s a tüdők is kifáradnak: azt már más alkalommal észrevettem. A hogy a mezei munkás megfelelő izmai karon, mellen, derékon és a felső lábszáron az erős és hosszas kapálásban és kaszálásban kifáradnak, természetesen ép ugy kifárad minden izom, melyet az erős hangu hosszu beszéd szokatlan mértékben mozgat.
De hát az agy is kifáradna? Ez eddig nem jutott eszembe. S az ő kifáradása is egészen olyan lenne, mint az izmoké? Erre eddig nem gondoltam.
Ha az ember mély tudományos vagy magas költői értékü művet megfelelő ugynevezett remek nyelven ir: a fogalmazás teljes képességével naponkint csak bizonyos ideig rendelkezik a mű alkotója. Egyszer csak csillapodni kezd a teremtő elme lángolása. A gondolat megfelelő nyelvi alkata egyszer csak lassabban áll elő, mint kezdetben vagy órák előtt. Egyszer csak előáll az a helyzet, hogy az iró első pillanatra nem a legjobb szót, nem a legtökéletesebb jelzőt, nem a legmagasabb és legszebb képet, hasonlatot, ötletet és ellentétet találja meg. Ilyenkor aztán törülni kell a szót s megkeresni helyette a sokkal jobbat. Tünődni kell más jelzőn, más képen, más ötleten s lassankint vagy más nap vagy több idő multán meg is találja az ember a legtökéletesebbet. S ha erőlteti az iró a munkát s még tovább is dolgozni akar egyfolytában: agya mintha röstté válnék, gondolatai mintha ellaposodnának s egyszer csak kiesik a toll a kezéből.
– Nincs kedvem már a munkához! Meguntam már!
Igy szól az irodalmi alkotó.
Nincs igaza. Kedve is volna, meg se unta a munkát, hiszen az alkotás meg nem határozható nagy gyönyörüség. Hanem az agy szépet, nagyot, tökéleteset termelni naponkint csak meghatározott ideig képes. Sok mindenre képes azután is, de ama szépre, nagyra és tökéletesre most már a következő napig vagy megfelelő ideig nem képes. Abban elfáradt, azt tovább folytatni nem lehet, arra nézve pihennie kell.
Csodálatos szervezet az agy. Működésének törvényeit valószinüleg sohase ismerjük meg tökéletesen. Hogy minden egyfaju, egykoru s egynemü egészséges ember vére egyenlő: a fölött alig lehet kételkednünk. S az egyik agy mégis abból a vérből csupán állati önzés buta gondolatát tudja termelni s a másik agy ugyanabból a vérből Jézus eszméit, Shakespeare gondolatait s Newton számait alkotja meg.
Mi e tünetnek s mi az ehhez kapcsolódó ezer tünetnek valódi oka?
A mint hét órás beszédemet bevégeztem, délután négy órakor, fáradtan és izzadtan ebédelni mentem s igen jó étvágygyal, de nem sokat ettem. Öt órakor már rajtam hajtottak a gyorsirók és hirlaptudósitók, hogy a táviró számára nézzem át a jegyzeteket. Szakadatlanul dolgoztam éjfélig s ugy rémlik előttem, a gyorsirók vagy tudósitók azt közölték velem, hogy éjfélig 17,000 szót tudtak az általam átnézettekből elközölni. De már ekkor aztán tökéletesen meguntam minden munkát, lefeküdtem s jól aludtam reggeli hét óráig.
Hogy agyam elfáradt volna: nem vettem észre semmiből.
A következő napon szokott időben kezdődött a tárgyalás. A magánvád képviselője: Szalay Károly szólt először s vitatta és czáfolta a védelem előterjesztéseit.
Bizonyos kárörömmel hallgattam beszédét. Ugy hittem, az a beszéd tele van túlzással, félreértéssel, félremagyarázással, torzitással és tévedéssel s előre örültem annak, minő harsogó diadallal fogom én őt fényes, vidám szónoklattal legyőzni.
Felálltam utána s megkezdtem a beszédet.
Az első szavaknál, az első másodperczben észrevettem, hogy bár hangom és beszélőképességem meg van, de azért szónoklati beszédet tartani nem tudok.
Nem voltak vagy lassan alakultak gondolataim. Nem találtam meg a megfelelő szavakat. Gondolataimat művészi hatással idomitani épen nem tudtam. Irataimban s nyilvános beszédeimben meglehetős adag vidámságot használok, a mit humornak szoktak nevezni s a magyar nyelv kezelésében különös sajátságom, hogy irataimban s gyakran beszédeimben is, a hol a tárgy megengedi, csaknem a verses költészet magasságáig emelkedik a gondolatok és szavak összecsendülése, az ugynevezett rithmus. Most pedig teljesen képtelen voltam arra, hogy szabatosan vagy vidáman vagy rithmussal beszéljek.
Rögtön félbenhagytam a beszédet. A baloldalomon ülő védőtársamat, Heumannt figyelmeztettem halkan, hogy ő is, Friedmann is legyenek készen rögtön felszólalni, mert én beszélni nem tudok.
A fáradtság két-három napon át tartott s lassanként szünt meg. Gondolkozásom üdesége, mélysége s vidámsága, igen jól emlékszem, még augusztus 3-án se tért vissza tökéletesen. A törvényszék elnökéhez tartottam e napon kis szónoklatot s ez is akadozva folyt le. Pedig naponként jól étkeztem, jól aludtam s jó kedvem volt.
Rögtönzés volt a hét órás beszéd. Hét órán át erős feszültséggel dolgozott az agy. A hosszu beszéd jelentős része orvostani tárgygyal foglalkozott, melyet az én agyam nem szokott meg. Tehát a rögtönzés, a szokatlan tárgy s a hét óráig tartó erős gondolkodás: im ezek okozták az elfáradást. Pedig nem volt hosszu a beszéd. E könyvnek, melyet most nyájas olvasóm lapozgat, alig töltötte volna meg száztiz vagy százhusz lapját. Előre való megirása 45 vagy legföljebb 50 órai fogalmazó munkát emésztett volna föl. Az nem fárasztotta volna ki az agyat.
VII.
(A biróság itélete. – A vádlottak megszabadulnak. – Sarf Móricz is szabad lett. – A munka jutalmat érdemel. – A per költségei. – A védő ügyvédek tiszteletdija.)
Az itélet meghozására s megszövegezésére két napot forditott a biróság. Ki volt az előadó biró, a ki a javaslatot készitette: nem tudom. A birói tanácskozások titkosak s én bizony sohase kérdezősködtem a titkok iránt. Kétségtelen, hogy mind a két szavazó biró a fölmentést javasolta s igy arra, hogy az elnök is szavazzon, nem volt lehetőség.
Kimondta az első birósági itélet, hogy egyáltalán nincs bebizonyitva, hogy Solymosi Esztert akár a vizsgálat folyamán hangoztatott módon, akár egyébként a zsidók ölték meg. És kimondta, hogy nem bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszteré, de az se bizonyos, hogy nem Solymosi Eszteré. A másod- és harmadfoku biróság itéletének végeredménye ugyanaz, a mi az első biróságé.
Az itéletek végeredményükben jók, indokolásuk azonban engem sohase elégitett ki. A mi terhelte a vádlottakat, azt minden itélet bőven, kimeritőn adja elő. A mi mentségük volt, a mi a vád és gyanu képtelenségét bizonyitja: mindaz röviden van előadva. Tiszta elme s erős itélőképesség előtt föltétlenül bizonyos, hogy a csonka-fűzesi holttest más, mint Solymosi Eszter, nem lehet. Ez a szomoru történet sarkpontja. E körül fordul meg minden. Ez az igazság, mely mindent megvilágit s mely az ezerfélekép összezavart s ellentétbe hajszolt tünetek, jelenségek s tárgyi és tanuságbeli körülmények között az összhangzást és kiegyenlitést megteremti. E nélkül nem lehet megnyugvás.
Kinzásokról hallgatnak az itéletek.
Mikor mindent elvégeztünk s az itélőbirósággal már nem volt többé dolgunk: magam mellé vettem védőtársaimat s mintegy testületileg fölkerestem az elnököt s köszönetünket és elismerésünket tolmácsoltam előtte az ügyvédi kar nevében. Kimondtam, hogy a biróság pártatlansága s Magyarország igazságszolgáltatásának becsülete az, a mit a kihirdetett itélet megmentett.
Tuloztam, mikor az elnök érdemeit megvilágitottam. Hiszen ő mindvégig elfogult volt. De a teljes kiengesztelődést akartam. Ez a czél állott előttem.
A vádlottak hát visszanyerték szabadságukat. Közel tizenöt hónapon át sinylődtek rabságban. Óriási közönség várta őket a köztéren, a mikor mint szabad emberek elhagyták a fogházat. Könyeiket nem tarthatták vissza, de a közönség, valláskülönbség nélkül, részvéttel, vigasztaló szavakkal s a szabadulásuk fölött érzett igaz örömmel fogadta őket.
Hazatértek falujokba. Otthon az elmult esztendő alatt pusztává lett lakásuk, koldussá feleségeik, gyerekeik. Szegények voltak egyébként is s több mint egy éven át nem volt otthon kenyérkeresőjük. De az eszlári jó magyar nép nyomban felocsudott a gyülölködés mámorából s jó szóval és tisztes adományokkal halmozta el őket, hogy ne éhezzenek, hanem vigasztalódjanak.
Mi lett további sorsuk: nem tudom.
Hát Móriczból, a veszedelmes tanuból mi lett?
Védő társaim már eltávoztak, de én még Nyiregyházán maradtam. Feladatomnak tekintettem még a gyereket a vármegye kezéből kivenni s apjának, szüleinek visszaadni.
Nagy okom volt erre. Egyszerü szavamra az alispán nem akarta kiadni. El sem tudtam gondolni, miért. Azonban csakhamar hire terjedt, hogy uj és fontos tanukra akadtak, a kik a vérvádat teljesen bizonyitják, a kik Sarf Móriczczal egyezőleg nyilatkoznak, de a kik mellett mégis szükség lesz Móricz tanuságára. A titkos tanács terve az, hogy nyomban megujitja a vérvád pörét s erre ujabb följelentőnek a szegény Solymosi Jánosnét használja föl megint.
A hir hozzám is eljutott.
A titkos tanács jól tudta, hogy Móricz, ha csak egy óráig is lesz szabadon szülei és hitsorsosai társaságában, rögtön eláll hamis vallomásától s nyomban kideriti a rettenetes visszaélést, melyre őt felhasználták. S ekkor pert se lehet ujitani s ha megujitanák, se érne az semmit. Ezért nem akarták a gyereket nekem kiadni.
Táviratban fordultam a kormány elnökéhez, Tisza Kálmán urhoz, a ki egyuttal a belügyek minisztere is volt s a vármegyék főkormányzója. Felhivtam figyelmét a Mortara esetre, melynek Magyarországon sokkal rosszabb s igazán utálatos czélból megismétlődni nem lehet. A nagy pernek vége, a szülői jogot tisztelni kell, a gyermeket vissza kell adni családjának.
A kormány elnöke táviratban intézkedett s a gyerek kiadatását megparancsolta. Augusztus 4-én délután öt órakor a gyerek ott volt már lakásomon. Ott várta apja is. Hat óra tájban indult a vasuti vonat Budapest felé. Oda rendeltem már a bérkocsit s a gyereket rögtön küldtem az indóházhoz.
Nehogy a vármegyének eszébe jusson, hogy elvegye tőlem.
Az ügyről nem beszéltem a gyerekkel soha. Sem akkor, sem azóta. Jobban tudtam én az ő tanuskodásának titkos történetét nála nélkül. Az ő előadásában képzelgésnek és hiuságnak is lett volna szerepe s ez csak zavarhatta volna felfogásomat. Csupán a birósági eljárás alatt fölmerült tünetekből akartam megirni az ő történetét.
Budapesten csak néhány napig volt a gyerek. Kik és kik nem, ugy gondolom, a központi zsidó-iroda emberei, külföldre segitették. Hollandiába került, ugy tudom, Amsterdamba. Ott gyémántköszörüs mesterségre adta fejét. Minő sikerrel, nem tudom. Apjával föntartja levélben az érintkezést. Nagy ritkán haza is jön. Egyszer vagy kétszer engem is fölkeresett, de nem találhatott otthon.
Buzgó zsidó. Gyakran eszébe jut egykori szerepe s mindig busul azon, hogy őt oly ostoba eszközként fel tudták használni. Mi lesz jövendője? Bizonyára nem más, mint elmerülés a homályban. Nevét egykor a zsidóknak sok átka szálldosta körül. Kevés igazság volt az átokban. Nem ő ártott, hanem azok, a kiknek kezébe került. Nem a tölgyfa felelős azért, hogy belőle bitófát faragnak.
A költségekről, munkadijakról, az ügyvédek tiszteletdijáról is szólnom kell valamit. Legyen egész a nagy per története.
Érintettem már más helyütt, hogy a művelt emberiség egyetemes felfogása ma már az, hogy a munkát meg kell becsülni s megfelelő dijjal annak értékét meg kell tériteni. Iparos, gyáros, mezőgazda, bankár, ügynök, üzenethordó, öröklött urodalmak s öröklött nagy nevek tulajdonosa egyaránt elfogadja s egyaránt megköveteli munkájának s munkája eredményének viszontértékét. Birák, ország kormányzói, törvényhozók, tanitók, irók, művészek, hóditó szépség és hóditó alak és hang tulajdonosai, föltalálók és bölcsészek kivétel nélkül számot tartanak arra, hogy dicsőségben és aranyban meg legyen méltó jutalmuk. Dicsőségben is, de aranyban mindenesetre. A gyóntató papok, a kik az emberek üdvösségét őrzik; az orvosok, a kik az emberek egészségét őrzik; a csatornatisztitók és a diadalmas hadvezérek mind megkövetelik agyuk, kezük és szerencséjük érték szerint való dijazását.
Megkövetelik az ügyvédek, jogászok, védők, jogtanácsosok is. A munkájuk megfelelő értékét ép ugy megérdemlik, mint a hogy megérdemlik a pápák, királyok, császárok, czárok, szultánok s mindenféle fejedelmek. Kevés ember lenne jogász, ha munkáját arányos dijjal meg nem tisztelnék, de ép oly kevés ember lenne e nélkül főpap, császár és fejedelem is. A mívelt emberiség előtt az erkölcsnek, a tisztességnek s az életrevalóságnak magasabb fogalmai közé tartozik ez a felfogás.
Alig van dij, melyet több gúny és több megrovás kisérne, mint az ügyvéd tiszteletdija. Igaz, hogy sok ügyvéd rászolgál a gúnyra és a megrovásra. De nem több a számarányhoz képest, mint a mennyi fejedelem, kormányzó és főpap. De azért az ügyvédi dijjal évődni feljogositva érzi magát mindenki.
Különösen a vagyonilag szegényebb társadalomban. S különösen oly izgatottság idején, a minő a nagy pert kisérte. S bizony a napi sajtóban is, magán társalgásokban is szerte hangzott az a gyanusitás, hogy én is, védő társaim is azért védjük a vádlottakat s azért hirdetjük a vádlottak ártatlanságát, mert a zsidók sok pénzt fizetnek érte.
Okos és méltán önérzetes ember semmit se hajt ily ostobaságra. De azzal, hogy a zsidók vesztegetnek, tele volt a levegő. Rövid elmék és sötét lelkek szanaszét beszélték, hogy megvesztegették a tanukat, a szakértőket, a hirlapokat s még a birákat is. Százezrekről, milliókról, más országi zsidók adományairól beszélt a gyanusitás.
A védelemnek, hogy szokott szójárással éljek, alig volt néhány tanuja. Volt két pandurunk a tisza-löki titkos és gyötrő vallatásokról s volt egy tanunk, Mozga Péter nevü, Sarf Móricznak Nagyfaluban történt éjjeli vallatásáról. Mind a három maga jelentkezett. Mind a hármat titkon tartottuk és élelmeztük, hogy a vármegyei titkos tanács tőlünk el ne hódithassa. Napi költségükre fejenkint 20 krt adtunk, minthogy mindegyik vidéki volt s egyik se nyiregyházi. Mozga Péter elszökött tőlünk, azután a vármegye tartotta s kihallgatáskor a vádnak lett tanuja.
Ily tanunk lett volna Hatalovszki András. A hogy a többinek nem: ugy neki se igértünk semmit, de neki még élelmezést és 20 krajczárt se adtunk. Igen fontosnak tartottam vallomását, mint már föntebb leirtam s a miatt nem akartam neki egy fillért se juttatni, nehogy ezen a vád emberei és ügynökei fennakadjanak.
Hires nyomozó csendbiztosa volt Debreczen városának. Neve Barcza Dani. Alakjánál, multjánál s helyi ismereteinél fogva s ama nagy eredmények után, melyek a bűnügyi nyomozás terén nevéhez kapcsolódtak, meg kellett kisértenem, vajjon ő neki nem sikerülne-e valami nyomra vezetni. Nem oly nyomokat kerestem, a melyek a vádbeli tényekre utalnának, hanem olyanokat, melyek Solymosi Eszter eltünésének történetére vetnének világot. Fölhivtam magamhoz Budapestre, közöltem tervemet Kozma Sándor királyi főügyészszel is, ő is beszélt a hires csendbiztossal s talán ő is adott neki némi megbizást. Én a jelzett irányban kértem közreműködését s utazási költségül adtam neki 200 forintot. Nyomozásának nagyon csekély eredményéről másutt szóltam.
Hasonló természetü nyomozásokért nagyon szerény összegeket adtam egyszer-másszor Goldstein János szabónak s egy hirlaptudósitónak. Egyik tanu se jutott a törvényszék elé.
Kovács József nagyhirü egyetemi tanárnak, mint már érintettem, magán természetü tanácskozásért ezer forintot fizettem. Ő se szerepelt a nagy perben hivatalosan.
Az egyetemi tanárok magas jellemü férfiak, a tudomány komoly buvárai, igaz hősei. Természetesen eszembe se juthatott, az én erkölcsi érzékemmel se fért volna össze őket dijjal megkinálni vagy igérettel kecsegtetni. Mikor a holttest kiásása után Tisza-Eszlárról haza indultunk, a kocsi utak járhatatlanok voltak és kegyetlen rossz, havas és esős, szeles, hideg deczemberi nap. Dereglyét fogadtam Eszláron 25 forintért, a mely engem Tokajba a vasuti állomáshoz szállitson. Megkináltam őket azzal a rossz és kényelmetlen, de a szárazföldinél mégis türhetőbb utazással. Csak oly föltétellel fogadták el, ha az arányos utiköltséget megfizethetik. Szinte nevetségesnek tartottam e vonakodást, de végre meg kellett hajolnom előttök.
Ily férfiakat gyanusitani! Mennyire fölháboritott ez engem!
Nem adtunk dijakat a hirlapoknak sem. Ez talán hiba is volt. Volt olyan előkelő hirlap, melynek szerkesztője egyenesen fölkért, hogy adjak neki bizonyos, nem csekély összeget, akkor szolgálatomra áll. Egykor barátom volt, rég meghalt már. Nem adtam, nem is volt rá pénzem. Ellenem fordult. Talán más hirlap is fogadott volna el dijat, de nálam nem jelentkezett amaz egyen kivül senki. De én se engedhettem meg efféle dijazást. Magam is hirlapiró voltam, akkor már több mint tiz év óta, erkölcsi lehetetlenségnek tartottam, hogy az irók működésük irányáért javadalomban ily módon részesüljenek. Meglehet, e felfogás nálunk is, más országban is túl szigoru s talán némileg el is avult már, de akkor a sajtó ilyen volt Magyarországon.
Csupán annak a sok ivre terjedő nagy munkálatomnak közléséért, melylyel a holttest kiásatását kértem, fizettem két hirlap kiadójának 800 forintot.
A törvényszéki hites gyorsiróknak tisztességesen, alku szerint, megfizettük azt a munkát, mely szükséges volt arra, hogy a törvényszéki jegyzőkönyvet egy teljes példányban a védelem részére is elkészitsék. E munka kézirással, ritkás és féloldalas irásban, mintegy 4000 oldal, tehát ezer ivnyi. Nem én, hanem Heumann védőtársam gondoskodott erről. E munka dija – ugy emlékszem – 700 vagy 750 forint volt.
Hogy a nagy tekintélyü bécsi tudósnak, Hoffmannak s a világhirü Virchownak Berlinben adott-e véleményükért tiszteletdijat a zsidóság: nem tudom. Ebbe nem avatkoztam. Ha adott is: az a megfelelő szigoru mértéken túl nem terjedhetett. Nem oly férfiak voltak, a kik illetéktelen adományt bárkitől, bármi czim alatt, elfogadtak volna.
Horánszky Nándor védőtársamnak háromezer forint tiszteletdijat szántunk. Három vagy négy részletben én adtam át neki nyugta mellett. A végtárgyaláson ő nem vett részt.
Ugyanannyit adtam át a végtárgyalás előtt megállapodásunk szerint Funták Sándor társamnak. Ő a nagy tárgyalást velem együtt végezte. Annak befejeztével a központi iroda titkára bizonyos összeget hozott hozzám, hogy a tiszteletdij teljes kielégitésére Funták Sándornak adjam át. Keveseltem az összeget s nem vállalkoztam az átadásra. Ugy tudom, kölcsönös megegyezéssel 6000 forintban állapodtak meg s igy összesen az ő munkadija 9000 forint volt.
Heumann és Friedmann társaim tiszteletdijait nem én kezeltem. Csak magán értesülés után tudok ezekről.
Heumann Ignácznak 5000 forintot adományozott a központi iroda s ezenkivül készpénzbeli kiadásait megtéritette. Ő közvetitette a vádlottak szegény családtagjainak segélyezését is. Több mint egy éven át hihetetlen munkát végzett. Szabolcsmegyei hitsorsosai keveselték ez összeget. Igaz, hogy ez irodájának egy éven át elmaradt rendes hasznát se pótolta. S a maguk részéről még 5000 forinttal tisztelték meg hálájuk és elismerésük jeléül.
Friedmann Bernát védőtársamat 3000 forinttal javadalmazták szép és nagy munkájáért. Igaz, hogy ő csupán a törvényszéki végtárgyaláson szerepelt. Mégis nagyon szerény volt ez a jutalom.
Székely Miksa védőtársamat a központi iroda nem óhajtotta védőnek. Ő e miatt attól se nem igényelt, sem el nem fogadott semmi tiszteletdijat.
Én a magam munkadija kérdésében sohase tárgyaltam senkivel. Szerepemet, munkámat, fáradalmaimat nem kapcsoltam össze a munkadij kérdésével. A tárgyalás befejeztével a központi iroda titkára 10,000 forint tiszteletdijjal kinált meg. Kis összegnek tartottam s nem fogadtam el. Nagyon rövid idő mulva huszezer forintot ajánlott fel s ezt elfogadtam. De amaz egy, vagy több mint egy év alatt, a mig minden időm és erőm a védelemnek szenteltem, harminczháromezer forintot bocsátott rendelkezésemre. Ebben benne voltak utazásaim, eljárási költségeim, nyomozási, értesülés szerzési s a végtárgyalás alatti kiadásaim, de benne volt tiszteletdij-előlegem is. Ügyelnem kellett arra, hogy napisajtóbeli barátaim el ne hidegüljenek irántam s azokat gyakran összehivtam szerény lakomára. E lakomák költségeit is ebből fedeztem. S egy nagy nyomorban levő irótársamnak ebből adtam kétezer forintot. De mégis sikerült az egész összegnek mintegy felét megtakaritanom.
Ez képezte tehát, ama huszezer forinttal együtt, ügyvédi tiszteletdijamat. Nagy-e az összeg vagy kicsiny, s a sajátságos viszonyok közt tényleg nem került-e nekem nagyobb anyagi áldozatba: mindez már a nagy perre nem tartozik. Teljes bizonyossággal tudom, hogy akkor a hazai zsidóság százezer forintot sőt többet is szivesen adományozott volna, ha eszembe jut azt kivánni vagy ahhoz ragaszkodni.