A FÖLD ALÓL.
I.
(Az első biztos jelenségek. – Sarf Móriczot nem tudom kiszabaditani. – A csonkafűzesi szakértők munkájában nem biztam. – E munka ellenkezik a tárgyi tünetekkel. – A tünetek és a tömeg. – Mit tehetek ellene? – A vérvád különös természete. – Trajtler Soma orvostudor.)
Az 1882-ik év szeptember havának elején még köd és éjszaka födte el szemeim elől a vérvád részleteit. Még semmit se tudtam bizonyosan. A vizsgálat rejtelmeit a hivatali titok példátlan szigora őrizte. Ezekből csak annyi látott napvilágot, a mennyi a vádlottak bünösségét bizonyitotta. A társadalom napról-napra mélyebben győződött meg e bünösségről. Az áltetem usztatásában éppen senki sem kételkedett már.
Csak imitt-amott fénylett előttem egy-egy kis sugár.
Kozma királyi főügyész ott járt Nyiregyházán s a kis Sarf Móriczot kikergette a fogházból. Nem engedte tovább is ott őrizni és tartani. Ám az alispán megyei huszárjai ott várták a gyerek-tanut a fogház ajtajában. S elcsipték rögtön, mint a fecske a bogarat. S vitték a vármegye házába, Henter Antal várnagy kezébe. Itt még jobban elzárták a fiut a világtól. Istenért se lehetett vele értekezni.
Hogy ily féltékenyen őrizték: nagy jelentőségü tünet volt ez én előttem.
Ha volna több tanu, ha volna több erősség a vérvádra: akkor nem őriznék úgy a gyereket. Ezzel tisztában voltam. Ok nélkül törvénytelen erőszakot nem csinál a hatóság. A tanu elzárása törvénytelen erőszak. Erre más ok nem lehetett, csak az, hogy a vérvádlók féltették e tanujokat. Más bizonyságuk nem volt.
Ez volt a sötétségben az egyik sugár.
A másik a tutajosok máramaros-szigeti panasza, hogy őket Tisza-Lökön megkinozták. Ennek is erős oka lehetett. Az agyongyötrés-szülte vallomásban nem lehet teljes igazság. Tehát az áltetem usztatását, a holttestcsempészet történetét se lehet aranyigazságnak tekinteni.
A társadalom aggódó része s különösen az egész zsidóság türelmetlen volt már, vajjon mikor mozdul meg a védelem? Azt mondták: ime hires ügyvéd, jeles szónok, törvényhozó férfiu, tekintélyes ember a védő, társai is jeles emberek, azok közt is két országgyülési képviselő van: Horánszky és Funták, s még se tudnak semmit mozditani. Sokan mulasztásnak vélték a védelem mozdulatlanságát.
Kettőt akartam elérni minél előbb.
Először is Sarf Móriczot kiszabaditani a vármegye és a titkos tanács kezéből.
Előterjesztést intéztem a belügyi kormányhoz: adja ki a zsidó fiut. A vármegye nem arra való, hogy tanukat fogdosson s azokat kalitkában tartsa. A fogoly tanu ugy se valóságos tanu. Ha tanusága igaz lenne is, akkor is értéktelenné tenné a törvénysértő erőszak. Mindezt kifejtettem. De nem akartam, hogy azt higyje a társadalom, hogy én a zsidók kezére akarom a gyereket átjátszani. Azt javasoltam, helyezzék el a végtárgyalásig valamelyik budapesti előkelő keresztyén intézetben. A hol nem elfogult emberek veszik körül. A vármegye és a hajduk kezében nem hagyhatom.
A belügyi kormány elutasitotta előterjesztésemet. Komoly jelenség volt ez arra nézve, hogy a védelem a kormánytól és a hatóságoktól különös segitséget nem nyerhet.
Azután irásban is, személyesen is sürgettem a törvényszéket és a vizsgálóbirót, hogy valahára rendelje már el a rendes vizsgálatot. Ha ezt elrendelik: hozzájutok legalább a csonka-fűzesi holttest orvosi vizsgálatához. Belenézhetek a szakértők munkájába. Megismerhetem munkájukat s fölfedezhetem tévedéseiket. Minden esetre közelebb juthatok ahhoz a titokhoz, vajjon hát csakugyan idegen holttest volt-e a csonka-fűzesi, vagy valóban az eltünt leányka teteme?
E törekvésemben czélt értem.
Még szeptember végén átadta a vizsgálóbiró az ugynevezett Rendőri Szemle jegyzőkönyvet, melyet a szolgabiróság junius 18-ika és 19-ike közti éjszakán készitett. Átadta a junius 19-iki Fölismerési Jegyzőkönyvet s annak junius 20-iki folytatását s végre átadta az orvosi bonczjegyzőkönyvet s az orvosi véleményt.
Végre tehát volt valami a kezemben, melynek segitségével, ha igazán meg tudom érteni, sok nagy titokra világot derithetek.
Csakhamar meggyőződtem arról, hogy a szakértők összes munkája hibás, véleményük pedig alaptalan. Munkájuk nem is volt egyébre való, csak arra, hogy megnehezitse, sőt végkép meggátolja az egész ügy tiszta kibonyolitását.
Nem vagyok az orvosi tudományokban alaposan jártas, szinte könnyelmüségnek látszik állitásom. Elhirtelenkedve nem szabad itélni a jogtudónak.
De én nem is ugy itéltem.
Már akkor eljutott hozzám Zurányi Kálmán bizalmas értesitése, s már akkor ismertem Szakolczai Julcsa tanuságát. Igaz, hogy e két tanu csak ugy tévedhetett, mint a négy szakértő, csak hogy az én elmémre a szakértők tudományával szemben nem csupán a két tanu beszéde gyakorolt befolyást.
Hanem gyakorolt az élet igazságainak ama megbonthatatlan rendszere, melylyel az orvosok tudománya csakugyan nem tudott összevágni.
Ha e tudomány igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest nem Solymosi Eszteré. De hát hova lett akkor Solymosi Eszter?
Ha az orvosok beszéde igaz: akkor a csonka-fűzesi holttest idegen nő teteme. De hát ki volt az idegen nő? Honnan került elő az ő teteme?
Tisza-Eszláron, folyam partján tünt el Solymosi Eszter bizonyos napon és jól ismert ruhában. Hetvenkilencz nap mulva ugyanazon folyam alsó folyásán fölszinre jut egy holttest. Női holttest, az eltünt leányka ruhájában, az ő testének különös jegyével s rothadási állapota is a hetvenkilencz napnak megfelelő.
Hiszen ez már csak bizonyos.
Dehogy bizonyos: igy szólnak az orvosok. A holttest idősebb nőé, nem is olyan régóta halt meg s nem is volt a vizben oly sokáig.
Az egyszerü józanész tehát szemközt áll a komoly orvosi tudománynyal. Vagy az orvosoknak nincs igazuk, vagy a józan elme rosszul látja a tüneteket.
A vád az, hogy a zsidók meggyilkolták Solymosi Esztert.
Nem lehetetlen.
De ha meggyilkolták: miért őrizték ruháját? Ha holttestét örökre el tudták sikkasztani: miért nem sikkasztották el ruháját is? Hiszen az a ruha minden nap árulójuk lehetett. Arra pedig csakugyan nem számithattak április 1-én, hogy abba a ruhába majd junius 16-án egy áltetemet fognak öltöztetni.
A zsidók minden módon tagadják a gyilkosságot. Nincs is ellenük semmi terhelő bizonyság. Sőt föltétlenül bizonyos, hogy ugy, a miként a vád szól, április 1-én déli 11 és 12 óra közben meg nem gyilkolhatták, hiszen akkor már minden eszlári zsidó szanaszét volt s nem az imaházban volt.
De hát akkor miként veszett el Solymosi Eszter?
Száz kérdés, egyik a másikon keresztül-kasul száguldozva.
Ha az orvosoknak van igazuk: akkor a legfontosabb kérdések nagy részére sohase találunk feleletet. De ha Szakolczai Julcsának van igaza, akkor a csonka-fűzesi holttest a szegény eltünt leánykáé, s akkor minden kérdés nyomban tisztázódik.
Valamely bűnügyben száz tünet áll előttünk.
Kilenczvenkilencz tünet egy dolgot bizonyit, egyetlen tünet azonban mást bizonyit.
Vajjon mit csinál ilyenkor a jogtudó elme? De mit csinál a józan elme?
Megvizsgálja azt az egyetlenegy tünetet, hogy az valódi-e? Vajjon nem látszat-e? Nem tartalmaz-e egyéb jelentőséget is? Tárgyi tünet-e, vagy nem az? Megvizsgálásában nem tévedhetett-e a vizsgáló elme?
Ha az az egyetlenegy tünet való: akkor a vele szemben álló kilenczvenkilencz tünet mind valótlan. Az az igazság, a mit az egyetlenegy igaz tünet bizonyit.
A nagy tömeg nem így itél. A nagy tömeg hitét a látszat alapitja meg. A kilenczvenkilencz egybevágó tünet dönt ő előtte. A századik tünet hiába dönti halomra a kilenczvenkilenczet. Ha a századik tünet igazságát föltétlen biztossággal látja is: abban csak csodát lát, vagy ügyvédi mesterkedést, vagy valamely titkos hatalom részéről való beavatkozást.
A tömegnek csak ösztöne helyes igen gyakran, de itélete sohase mély. Szövevényes dolgokban nem is lehet mély. Ily dolgokban tisztán látni csak erős elme képes s ez is csak akkor, ha erős akarat támogatja. Ezenkivül a tömeg azt szereti hinni, a mit óhajt. Ha pedig felindulásban van: csupán azt akarja hinni, a mi miatt feltámadt a szenvedélye. A tömeggel éppen nem lehet elhitetni, hogy ő tévedhetne.
Izgatott időkben a biróság tagjai is a tömeghez tartoznak. Az erős elme és erős akarat ezek közt is ritka, csaknem kivételes.
Nehéz feladat állott hát előttem.
Rendithetlen voltam abban a meggyőződésben, hogy az eltünt lánykát a zsidók a vérvád szerint el nem emésztették. Hiszen föltétlen bizalommal voltak hozzám az eszláriak. Ezek a szegény zsidók Isten csodálatos követének tartottak engem. Lelkük minden titkát föltárták előttem. Öregek és ifjak, férfiak és nők közt nem volt különbség erre nézve. Ha halálos bűnt követtek volna is el: nekem bizalmasan megvallották volna. Akármelyikhez intéztem kérdést, habozás nélkül nyilatkozott ugy, a hogy jó lélekkel nyilatkozhatott. S a vérvádnak semmi nyomát nem találtam.
A csonka-fűzesi holttest nem lehetett más, mint az eltünt lányka teteme.
A száz jelenség közül kiválasztottam s csomóba gyüjtöttem azokat, melyeket valóknak tartottam. A tárgyi igazság csak az lehetett, a miben ezek a jelenségek megegyeznek. A valódi jelenségek pedig csak abban a tárgyi igazságban egyeztek meg, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszter.
De miként tudom én ezt bebizonyitani?
Legyőzhetlen akadályként áll előttem az orvosok lelete és szakértő véleménye. Miként tudom én megczáfolni a négy orvost? Hiszen ők látták a holttestet, én pedig nem láttam. Ők látták azt, hogy a holttest husz éves elvirágzott nőé, a ki legföljebb tiz nap óta halott s legföljebb három-négy nap óta van a vizben. Én pedig nem láttam, hogy a holttest tizennégy éves szűz lánykáé s hogy hetvenkilencz nap óta halott s holta óta rejtőzött a Tisza árjában.
Nem az én hibám, hogy ezt nem láthattam. A biróság sulyos tévedése, hogy a holttestet a védelem és a vádlottak elől érthetetlen szigorral elzárta. De a közönség nem törődött azzal, hogy a biróság megsértette a törvényt s a jogos védelem legnagyobb érdekeit. A tény megmásithatlan volt, az elmult időt többé visszahozni nem lehetett, a holttetem ott volt a föld alatt s meggátolhatlanul haladt az enyészet utján előre s isteni erő se lett volna képes arra, oly alakban látni meg azt még egyszer, a mily alakban a hullámokból fölbukkant.
S nekem mégis be kellett mindent bizonyitanom. Nem azért, mert a törvény ugy parancsolta; nem is azért, mert a nemesebb jogérzetből ugy következett. Hanem azért, mert az eset különös volt. Azért, mert vérvád volt az eset.
Ha mikor a vádlott ártatlan, minden közönséges bűnügyben elég a védelemre a vádlott egyszerü, komoly tagadása. A ki vádol: annak kell bizonyitani. Oly régi elv ez, a milyen régi a rendezett jogi állapot. Minden ügyben tiszteli és követi ez elvet minden biróság s ezt tartja természetesnek és józannak minden tudomány.
De a vérvád kivétel.
Ez örökös. Sokszor csak titkon lappang. Néha sok évtizeden át lappang, mintha kihalt volna örökre. De a lelkek nem változnak s azok hajlama a babonára, a képzelgésre, a felekezeti gyülölködésre mindig megmarad. S a mint valamely alkalmas fordulat áll be a gondolkozás és az indulatok mozgalmaiban: nyomban teljes üdeséggel s ezeréves multjának teljes fegyverzetével pattan elő a vérvád teljes alakja. Nem öregedett, nem változott, életkorának magassága se őszülést, se roskadást nem idézett elő nála. A műveltség nem szeliditett rajta. Ádáz, mint a középkorban. Ordit, mint fenevad, s kész minden rombolásra. A mint a bolygó zsidó mindig öreg és fáradt, a hol megjelenik: ugy a vérvád mindig fiatal és fáradhatatlan, ha valamely esetleges alkalom kiszólitja odujából.
Ellenében a jogos önvédelemre nem elég a vádlottnak komoly és méltóságos tagadása.
Zsidó ünnepen eltünik egy keresztyén lányka, vagy vérbefagyva találnak egy keresztyén gyermeket. Ha a tömeg lelke alkalmas rá s ha akad hidegvérü izgató: ott terem a vérvád azonnal. S nyomban meg vannak a vádlottak is. Minden zsidó egyaránt vádlott. De művelt korunknak az igazságszolgáltatásban szigoru alakiságai vannak. Ezekhez a biráknak legalább külsőleg ragaszkodniok kell. Tehát százezer zsidó ellen még se lehet egy ügyben vezetni vizsgálatot. Kiválasztják tehát azokat, a kik az eset szinteréhez legközelebb vannak. Ők azonban kivétel nélkül mind gyanusak. Öregek vagy fiatalok, jók vagy rosszak: nem tesz különbséget.
S e vádlottaknak maguknak kell bebizonyitani a vádbeli tény lehetetlenségét. Ha erre nem képesek, ha akár vagyontalanságuk, akár fogságban sinylődésük meggátolja őket az eset valódi igazságának földeritésében: akkor minden esetre bűnösök.
Ez a vérvád különös természete.
Nekem a négy szakértő orvos állitásait meg kellett döntenem. Egyszerü védőügyvéd voltam, jogilag semmi sem kötelezett rá. De hajszolt rá a hivatás fensége, a vérvád természete s az egyéni önérzet küzdő heve.
Ám a sikeres harczban s a győzelem kivivásában csak az orvosi tudomány lehetett alkalmas fegyverem.
Csakhogy ebben én nem voltam jártas. Sohase miveltem az orvosi tudományt. Jogtudó voltam és köztisztviselő, törvényhozó és hirlapiró: mindez nem az orvosi tudomány.
De azt is tudtam, hogy a négy csonka-fűzesi szakértő tudása se az orvosi tudomány. És semmi esetre se az orvosi tudomány gyakorlati teljessége. És azt is tudtam, hogy a tanszéki és irodalmi tudás teljes gazdagsága se elég ahhoz, hogy valamely igen nehéz és szövevényes kérdést teljes biztonsággal megoldhasson. Éles szem, erős itélet, hosszu gyakorlat, nagy elfogulatlanság s a természet határtalan számu tüneteinek gondos figyelése szükséges ahhoz, hogy nagyon ritkán előforduló egyes eset titkos részleteit lehető tisztán megláthassuk.
A négy orvos közül egyikkel, Trajtler Soma orvostudorral, alkalmam volt érintkezni. Az 1882. év nyarán és őszén négy izben találkoztam vele. Fiatal, jókedélyü, kellemes társalgásu férfiu volt. Volt eset, a mikor órákon át társalogtam vele. Nem a csonka-fűzesi holttestről. Szándékosan nem akartam erről beszélgetni; semmi irányban se lett volna ennek haszna. Ha érintettük is ezt, más tárgyra törekedtem átvinni a beszélgetést. Oly tárgyra, melyről szivesen beszélgetett, melynek részleteiben otthonos volt. Jelentékeny észbeli erőt találtam nála, a közepesnél jóval nagyobbat. De megfigyelő képességét nem találtam komolynak. Ugy vettem észre, hogy az életnek körülötte mozgó tüneteit is csak futólag tekinti meg, a tőle messze levő tünetek mivolta iránt pedig nem nagyon érdeklődik s a tudomány nehezebb kérdésein egyáltalán nem töri fejét.
Ez természetes. A vidéki társadalmak tagjai közt ritkán akad nemes nagyravágyás, mely az élet feladataiban messze és magasra törekednék kiemelkedni. Becsültetés, helyi tekintély, tisztes állás, kényelmes megélhetés: a vidék legtöbb férfia ezt véli az élet feladatának. Ezen kívül tisztán láttam, hogy ez az orvostudor a vérvádüldöző helyi áramlatnak nemcsak nem szegül ellene, hanem még inkább segitségére törekszik. Tehát a nagy perben elfogult is.
Bizonyára alig sejtette, hogy én tudásának mértékét s gondolkodásának erejét kémlelem. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy ő a holttest vizsgálatánál könnyen tévedhetett s minthogy véleménye nagyon fontos tárgyi tünetekkel ellentétben állt, tehát valósággal tévedett is.
Pedig ő volt a vizsgálat vezetője. Ha tehát ő tévedett: társainak is tévedniök kellett. Másként nem adhattak volna egyező véleményt.
Tévedésüket csak ugy bizonyithatom be, ha a holttestet magam is megnézem s más szakértő férfiakkal is megvizsgáltatom. De ez lehetetlen, ha a törvényszék a holttest kiásását el nem rendeli.
Ám ahhoz, hogy a törvényszék ezt elrendelje, hatalmas orvostani és élettani okokat kell eléje terjesztenem. Ily okok nélkül egyszerüen megtagadja kérésemet, hiszen a holttest kiásása nélkül is teljes alakilag a vizsgálat.
De hol vegyem én az uj, a meglepő, az elvitázhatlan fontosságu orvostani és élettani okokat? Egyéb nem áll előttem, csak a csonka-fűzesi lelet és orvosi vélemény; miként lehet ezt önmagából megdönteni?
Tisztán állott előttem, hogy ez a lelet és ez a vélemény nem igaz; hogy ez csak elleplezi az igazságot. Nekem pedig azt az igazságot kellett föltalálnom, a mi e lelet és e vélemény mögött van.
II.
(Miként dolgozik az agy? – Törvényszéki orvostani gyakorlatom története. – Kovács József orvos, egyetemi tanár. – Babes Viktor tudós. – Előterjesztésem a holttest kiásása iránt. – A falusi sírok. – A sírbontás gyanuja. – Előterjesztésem hatása.)
Be kellett hatolnom a törvényszéki gyakorlati orvostan sok titkába, mely eddig még ismeretlen volt előttem. S e czélból mindenekelőtt az orvostani fogalmak kezelésére kellett saját agyamat begyakorolni.
Tudós férfiak nem akadnak fönn e szavaimon.
Az agy a maga dolgát csak ugy végzi, mint a testnek többi része. A hogy a földmüves karja és dereka kaszál, kapál; – a hogy a lovas ember egész teste az egyensulyt tartja; a hogy az uszó és kengyelfutó kézzel-lábbal és tüdővel dolgozik; épp ugy dolgozik az agy, mikor gondolkodik, észlel, itél s eszméket szül.
Csak az eszköz, a szerszám, a munka minémüsége más az agynál, mint a kezeknél és lábaknál. De a hogy állandó és teljes gyakorlat kell ahhoz, hogy a kaszás gyorsan és jól kaszáljon, a lovas a nyeregben biztosan üljön s a kengyelfutó gyorsan és sokáig szaladjon: épp ugy állandó és teljes gyakorlat kell az agynak is, hogy a gondolkodás és alkotás sokféle utjainak egyikén sikerrel mozoghasson.
S a gyakorlatnak nemcsak állandónak és teljesnek, hanem szakszerünek is kell lenni. A szabó is, az órás is a szemeivel s ujjaival dolgozik. De a szabónak a varrásban, az órásnak az órakészitésben kell gyakorlottnak lenni. Akármily éles is a szeme s mozgékony is az ujja mindegyiknek: a szabó nem tud órát csinálni s az órás nem tud nadrágot varrni, mert agyát nem arra gyakorolta be.
Nekem a csonka-fűzesi holttest kérdése körül a törvényszéki orvostan s az élettan sok titkába be kellett hatolnom. Ha erre nem vagyok képes: akkor a négy orvos munkáját meg nem birálhatom, a törvényszéket a holttest kiásására rá nem birhatom, a holttestet magam meg nem szemlélhetem s a nagytudásu ujabb szakértők munkáját nem ellenőrizhetem. Pedig talán még irányzó befolyást is kell e munkára gyakorolnom.
Az orvostan s az élettan tudománya rengeteg. Az egészet bejárnom lehetetlen. Időm és módom sincs hozzá. De magában a nagy perben nem is szükséges. A csonka-fűzesi holttestnél csak egy-két nagy kérdést kell tisztába hozni. Meddig lehetett a vizben? Mekkora életkorra utalnak a csontok s a korbeli fejlettség egyéb jelenségei? Hol, miben s miért tévedtek az első szakértők?
De az e körüli fogalmak könnyü, gyors és biztos kezelésére is be kellett agyamat gyakorolni.
A tárgy nem volt előttem teljesen idegen.
Fiatal koromban tiszti közvádló voltam vármegyémben. Élemedett, jeles tehetségü és tudásu s nagy gyakorlatu törvényszéki orvos volt mellettem. Minden leletét és véleményét birálat nélkül s föltétlenül elfogadtam. Ezt cselekedte a törvényszék is, a felső biróságok is. Abban a csalódásban éltem, hogy az egyes esetekben alkalmazott orvostanhoz és élettanhoz a jogtudónak nincs hozzászólója, mert nincs hozzá se elméleti, se gyakorlati képessége. Semmi körülmény se juttatta eszembe, hogy ez a felfogásom csalódás s ebből ki kell keverednem.
Ez a jeles orvos nemsokára meghalt. Jött utána másik. Kezdetben az ő leletei s véleménye előtt is föltétlenül meghajoltam. De csalódásom ez uj törvényszéki orvosnál nem sokáig tartott.
Egyik leletét és véleményét ugyanis nem tudtam az eset egyéb körülményeivel összhangzásba hozni. Vagy az egyéb tárgyi tünetek s jogi sulylyal biró bizonyitékok voltak hamisak, vagy pedig az orvos leletei s véleményének indokai tértek el az igazságtól.
Gondolkodóba estem. Valahol hiba van. De hát hol a hiba?
A birói itéletnek igazságosnak kell lenni. Arról, hogy igazságos legyen, még beszélni se lehet mindaddig, mig a vétek esetét az éles és józan elme teljes megnyugtatásáig nem ismerjük. Addig pedig semmikép nem ismerjük, mig egyrészről a szakértő orvos lelete és véleménye s másrészről az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok közt oly ellentét van, melyet ki nem lehet egyeztetni. Ha csakugyan ki nem lehet: akkor vagy az orvos munkáját kell egyszerüen félredobni, vagy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok valódiságát megtagadni.
Az orvos munkáját félredobni?
Ez nem könnyü dolog. A büntető per kényszerü alakiságával össze nem fér. Ha menti a bűnöst az orvos munkája: akkor a bűnöst el nem lehet itélni, akármilyen sérelmes és utálatos volt cselekedete, vagy mulasztása. Ha terheli a bűnöst, noha az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok mentik: természetesen akkor se lehet elitélni. Mert hiszen büntető itélet hozása nem a szakértő orvos dolga, hanem a tőle független biróságé.
Nem szabály szerint, de tényleg ugy volt, hogy hivatalosan kimondott véleményem vagy vádjavaslatom döntő sulyu volt az itéletmondásnál rendesen.
Mélyen éreztem a felelősséget. Miként adjak én véleményt, miként tegyek én vádjavaslatot, ha az eset büntetőjogi felismerésében magam se vagyok biztos?
Ujra kezdtem a vizsgálatot. Magam mentem ki a hely szinére, magam vezettem a vizsgálat minden munkáját. Elvégre meg kellett győződnöm, hogy az egyéb tárgyi tünetek és bizonyitékok a valódiak.
Nem volt más kilábolás, félre kellett dobnom az orvosi munkát.
De ez se ment hamarosan. Magamhoz kértem a tiszti főorvost s közöltem vele a vizsgálat eredményét s nyomatékosan kifejtettem előtte, hogy lényeges dolgokban kétségtelenül tévedt.
Nem fogadta el, sőt bizonykodott velem szemben s az orvosi tudomány tantételeivel s műszavaival árasztott el.
Hogy az esetet miként fogjam fel: erre nézve nem hatott rám érvelése. De arra igen is rájöttem, hogy vagy az orvosi tudomány hézagos, vagy az ő tudása csonka, vagy elméjének ereje, ugynevezett tehetsége nem elég nagy arra, hogy az orvosi tudományt egyes esetek megfigyelésében tökéletesen képes legyen alkalmazni.
És rájöttem arra, hogy nagyon sok orvostani tünet megfigyelésére s felismerésére az orvosi tudományban járatlan elme is képes annyira, mint bármily orvos, ha az az elme egyébként mivelt, jól képződött, a természet jelenségeinek megfigyelésében gondos és szivós s ekként itélő ereje egészségesen fejlődött.
Az angol birói gyakorlatban alapelvvé vált ez a nézet.
Ez időtől kezdve minden fontosabb esetben különös gonddal vigyáztam arra: miként készülnek az orvosi leletek és főorvosi vélemények. S minden büntetőjogi esetben, akár nagyobb, akár kisebb fontosságu volt, pontosan összemértem az orvosi munkálat adatait a vizsgálat folyamán megszerzett egyéb tárgyi adatokkal, tünetekkel és bizonyitékokkal.
Ime, ez volt oka, miért nem volt idegen agyam előtt a törvényszéki gyakorlati orvostan fogalmainak nagy tömege. Csakhogy husz év óta már törvényhozó voltam s politikai napi iró. Agyam tehát husz év óta más tárgyu, más irányu, más természetü munkára volt begyakorolva. Czélszerü volt tehát a nagy per keretébe szorult orvostani gyakorlati fogalmakra ujolag begyakorolnom.
Könyvek utján erre nem lett volna időm. A társalgás utját választottam. S rövid idő alatt meglehetős sikerre jutottam.
Volt a budapesti egyetemen egy nagyhirü tanár: Kovács József. A gyakorlati sebészetnek volt nyilvános rendes tanára. Egyes sebészeti műveletekben csodálatos gyorsasággal, biztonsággal és sikerrel dolgozott. Éles figyeléséről, a bajnak biztos felismeréséről, bátorságáról s megfelelő testi erejéről ismerték nemcsak itthon, hanem Magyarország határain kívül is. Némely sebészeti szerszámot nagy gyakorlati haszonnal alakitott át. Voltak hozzáértő szakemberek, a kik abban az erős meggyőződésben éltek, hogy néhány sebészeti beavatkozást biztosabban tudott végezni, mint a világhirü Nelaton vagy Billroth.
Ezt megitélni nem tudom, de lehetetlennek nem tartom.
Mert nagy elme volt. Külsőleg is nagy fej, nagy agy, nagy termet, eszes arcz. Egész életemben sohase találkoztam senkivel, a kiben az agynak erősebb, gyorsabb, hatalmasabb s üdébb működését vettem volna észre, mint benne. Pedig volt alkalmam néhány óriási elméjü férfiuval nagyon közelről megismerkedni. Köztük világhírü férfiakkal.
Nem irt. Irodalmi művei kis számuak és kis terjedelmüek s a tudomány történetében alig lehet őket észrevenni.
Rendes jelenség, hogy a gyakorlati feladatok történelmi nagy férfiai nem igen szeretnek irni. Jeles iró kevés van köztük. Ennek talán természetes oka van. Nagy állami kérdés megoldása, döntő csata megnyerése, valamely csodálatos zeneműnek tökéletes előadása, halálos természetü és bonyolult helyi betegségnek sebészeti uton való gyors és biztos eltávolitása olyan gyakorlati dolgok, melyeket utólag ugyan le lehet irni, de a melyek fölött elmélkedni, bölcselő munkát irni, a tanszék tudományos szabályai szerint okoskodni hiábavaló dolog. Gyakorlati nagy elme hiábavalóságra nem érez kedvet magában.
Kovács Józseffel régebben ismerős voltam már. Gyakran találkoztunk és egymással sokat évődtünk. Rokonszenv fejlődött ki köztünk egymás iránt. Meglehetősen kedvelt engem s én is őt. Elméjének működését oly mezőkre tereltem gyakran, a melyeken nem volt otthonos. S az az elme ott is bámulatos volt. Ennek észlelése nagy gyönyörüséget okozott nekem. Ha egy szines pillangó röpdösésében, egy macskakölyök játékában, egy ügyes tánczosnő mozdulataiban is találunk élvezetet: minő fenséges lehet az a gyönyör, mely egy óriási elme játszi működésében ragad el bennünket.
Tudtam róla, hogy abban az eszelős korban ő is zsidógyülölő s azt is tudtam, hogy ő a kórboncztanban s a törvényszéki orvostanban gyakorlatilag nem képzett annyira, mint néhány más szakember. De általános orvostani tudása mégis nagy s elméje mindenkiénél erősebb s azért őt szemeltem ki arra a czélra, hogy vele tanácskozzam.
Czélom csak az volt egyelőre, hogy saját elmémet gyakoroljam be a csonka-fűzesi holttest körül fölmerülhető orvostani fogalmakra s azok könnyü kezelésére s ezt senkivel se érhettem el jobban, mint ő véle. Ezért választottam.
S azért, mert tudtam, hogy benne nincs afféle tudományos elfogultság, melytől a tanszék férfiai ritkán mentesek. Tudtam, hogy elméjét a megszokott eszmék nem képesek lekötözni s tudtam, hogy vele mindenről tökéletes nyiltsággal értekezhetek. S végül számitottam arra, hogy a zsidók iránti ellenszenve az ellenkező irányu tulzástól, ha netalán beleesném, engem visszatart. Nem szerettem volna elfogult lenni munkámban.
Mikor a vizsgálóbiró a csonka-fűzesi szakértők munkálatait nekem kiadta: Kovács József éppen Debreczenben elnökölt az orvosok és természet-vizsgálók országos gyülésén. Táviratot küldtem hozzá, hogy igen fontos ügyben tanácskozni óhajtok vele és kérdem: mikor jön haza? A vérvádat nem emlitettem.
Ő azonban rögtön rájött, mi lehet az, a miben én vele akarok tanácskozni. A vagyonszerzés jogosult vágya benne is megvolt, mint minden gyakorlati gondolkozásu emberben. Felelete erre nézve is jellemző. Távirati felelete igy szól:
– Csütörtökön otthon leszek. Ezer forint.
Derültségre hangolt ez a nyers őszinteség. De hát ő ilyen volt.
Hazajött; fölkerestem; közöltem vele a tárgyat, a mely fölött tanácskozni akarok; megmondtam neki őszintén, nyersen én is, hogy a csonka-fűzesi halott rejtélyeinek megoldását nem várom tőle, ehhez a csonkafűzesi munkálatot magam se tartom elég anyagnak, de azt igen is reménylem, hogy a vele való tanácskozás az én elmémet megedzi annyira, hogy a rejtély megoldásához a kulcsokat megtaláljam.
Tetszett neki az igy meghatározott feladat, késznek nyilatkozott annyi időt forditani rám, a mennyit én akarok s a tanácskozások idejét minden nap délutánjára tüztük ki, ugy emlékszem 4-től 6 óráig.
A pénzt asztalára tettem.
Azután azt kérdeztem tőle, vajjon látott-e, vizsgált-e ő valamikor vizi holttestet?
– Majd hozok én kettőnkhöz harmadiknak olyan embert, a ki látott is, vizsgált is elég vizi holttestet.
Csakugyan hozott.
Ez az ember Babes Viktor orvostudor volt. Szinte álmélkodtam, mikor másnap nekem bemutatta. Ez volna hát az a férfiu, a kit Kovács József vesz segitségül s a kitől nekem is okulni lehet?
Fiatal koru, vézna, kis termetü, bágyadt külsejü, inkább kicsiny fejü emberke. Sehogy se néztem ki belőle a nagy tudást.
Apját ismertem. Apja Babes Vincze volt, harmincz év előtt követtársam. Román ajku és nemzetiségü. Fiáról még semmit se tudtam.
De csakhamar megtudtam, hogy fiatalsága daczára jeles tudós, az egyetemen már segédtanár s hatalmas kutató elme. Akkor – ha jól emlékszem – Scheuthauer Gusztávnak, a kórboncztan nagyhirü tanárának segéde.
Kérdeztem tőle, hány vizi holttestet bonczolt már, mióta szakszerüen foglalkozik e tudománynyal?
– Háromszázkettőt.
Ez volt felelete. Ez a felelet meg is lepett, meg is nyugtatott.
Ez a férfiu később tanszéket nyert Romániában, a bukaresti egyetemen. Ma is él s ez egyetemnek igazi büszkesége s a kutató tudománynak nagy nyeresége. Pasteurnak és Kochnak nyomdokain halad s a bakteriologia terén már jeles vivmányok kapcsolódnak nevéhez. Vannak már – ugy hallom – feltünő tudományos irodalmi művei is.
Szeptember huszadika körül kezdtük meg hárman a tanácskozást s szakadatlanul folytattuk mintegy tiz napon át. A tanácskozások részletei, bármily érdekesek is egyénileg, ugy vélem, nem tartoznak e mű keretébe.
Csak annyit jegyzek meg, hogy Kovács is, Babes is ingathatlan volt abban, hogy nekik minden ténybeli állitást, melyet a csonka-fűzesi szakértők az orvosi leletbe iktattak, szentül valónak el kell fogadniok. Ha az eset összes körülményei némely állitással össze nem férnek, ama körülmények pedig tárgyilag igazak: akkor az orvosok állitásai tévedések; ezt az én álláspontomat Kovács József el nem fogadta.
– Ha én láttam volna azt a holttestet – ugy mond – talán sok más jelenséget is láttam volna s talán másként is láttam volna, de végre is ők látták, nem én.
Végre is arra szoritkoztak, vajjon fölvettek-e leletükbe a szakértők mindent, a mit föl kellett volna venniök s vajjon a leirt tünetekkel kellőkép tudják-e igazolni véleményüket?
Tanulmányuk végső eredményét Kovács József állitotta össze egy hozzám intézett levélben. Ebből nem tünik ki, hogy tanácskozásainkban Babes is résztvett. Ezt akkor se tudta a közönség.
A végső eredmény ez:
A holttest vizsgálatát s leirását szabatosabban kellett volna teljesiteni a czélból, hogy annak fölismerése biztosabb legyen.
Hogy a holttest korát és szinét meg lehessen állapitani: a nemi részeket, a szőr és haj maradványait s a fogak állását pontosabban le kellett volna irni.
A vizsgálat eszerint hiányos, a szakértő orvosok véleménye nem egy pontban tuloz s eléggé nem igazolt. A vizsgálat hiányainak egy részét a holttest kiásásával s ujra vizsgálatával, más részét talán a szakértők ujra való megkérdezésével lehet pótolni.
Egyenesen óhajtottam, hogy legalább ennyit kimondjon a hires tanár. S e czélt csakugyan elértem. Nagytekintélyü tudós férfiu mondta ki, hogy a holttestet ki kell ásni ujra a föld alól, hogy más férfiak is láthassák.
Október 1-én kaptam meg e levelet s nyomban elkezdtem a törvényszékhez szóló nagy előterjesztésem készitését. Éjjel-nappal 36 napon át dolgoztam rajta. November 6-án készültem el vele.
E munka főleg büntetőjogi és orvostani. Kiméletlenül, noha teljesen tudományos módszerrel birálom meg benne a vizsgáló közegek s a szakértő orvosok eljárását. Bebizonyitom, hogy minden munkájuk hézagos s véleményük legfontosabb része téves s meggyőzően mutatom ki, hogy a holttest ujra való kiásása s annak egy vagy több országos hirü s nagy tudományu fővárosi szakértő által ujólag megvizsgálása képessé tesz bennünket a hézagokat pótolni s a tévedéseket kiigazitani s helyrehozni.
E munka terjedelmes. Hogy a törvényszék könnyebben tekinthesse át: kinyomattam. Aláirta mindegyik védő társam, hogy az előterjesztés az összes védők és vádlottak előterjesztése legyen. A mikor a birósághoz benyujtottam s igy nyilvánosságra jutott: rögtön leforditották német nyelvre s Magyarországban, Ausztriában s Németországban több önálló kiadásban is megjelent. De olasz, franczia s angol lapok is terjedelmes közlésekben ismertették. Talán meg se kell emliteni, hogy e munka nem lehet kimeritő s minden pontjában, minden érvében, minden állitásában nem lehet se oly teljes, se oly alapos, mint e könyvem. Hiszen irásakor a vizsgálat óriási anyagát még nem ismertem s a sírban nyugvó holttestet még nem láttam.
Főczélom természetesen az volt e munkával, hogy a törvényszék a holttest kiásását s az én közreműködésemmel való ujra vizsgálását rendelje el. De e mellett igen fontos mellékczélom az volt, hogy a közvéleményhez intézzek intő szózatot.
A közvélemény minden látszat szerint teljes szilárdsággal megalakult már. Annyira megalakult, hogy szinte nem türte a vitát. Hogy a holttest csempészett, idegen tetem s nem az eltünt lányka holtteste; hogy a holttestet zsidók szállitották s ezzel a biróságot félre akarták vezetni s hogy e szerint csakugyan a zsidók ölték meg Solymosi Esztert: mindezt szent igazságnak tartotta a közvélemény.
Ha erős hangon bele nem kiáltok a közvélemény zsibongó zajába: akkor hiábavaló a további védelem. Akkor a biróságot is ellenállhatlan erővel sodorja el. Akkor a vérvád külsőleg és alakilag be lesz bizonyitva s következményei ennek irtózatosak.
Munkámat nem a megszokott törvényszéki nyelven irtam. A törvényszéki nyelv nem hatott volna be mélyen a nagyközönség elméjébe. De én azt akartam, hogy fölszólalásom mélyre hasson s rögtön és nagy erővel hasson.
Megállj közvélemény! A kérdés nehéz és szövevényes. Sok ágát, sok részét még homály boritja. Te igazságot akarsz, én is igazságot akarok. Meglehet, a tökéletes igazságot nem tudjuk kideriteni. De erre törekednünk kell s erre minden komoly és becsületes kisérletet meg kell tennünk. Nyilvánvaló, hogy még sok irányban nagy munkát kell végeznünk. Mig azt el nem végeztük: addig az utolsó szót nem szabad kimondani. Addig idétlen és korai a te megalakulásod oh vérvádhivő közvélemény! Várj még kis ideig. Várj, a mig minden homályt el nem oszlatunk. Pihenj addig s maradj csendesen. Hajszálon függ sokszor, hogy az érdekek, szenvedélyek s véletlen esetlegek által összebonyolitott ügyekben tisztán lássunk. Hadd keressük meg azt a hajszálat.
Ime ez volt mellékes, de igen fontos czélom.
Ezt is elértem. Komoly megilletődés vett erőt a közönségen, a mikor munkám napvilágot látott. Egy pillanatra elhallgatott a gyülölködő közvélemény zajongása.
– Várjunk tehát!
Ezt mondotta minden ember. Csönd lett. A törvényszék felé tekintett mindenki. Ime: a biróság előtt föl van tárva a vérvád másik oldala is – vajjon mit mond hozzá a biróság?
November 11-én adtam be a törvényszékhez a nagy előterjesztést. Ebben a holttest kiásásán s ujra leendő megvizsgálásán kívül azt is kértem, hogy gondoskodjék a biróság, hogy ezentul azt a sirt, a hova Solymosi Esztert, a csonka-fűzesi holttetemet eltemették, a hatóság gondosan őrizze.
Sajátságos vélemények forgó szele zaklatta akkor az emberek lelkét. Vajjon miért kellene egy falusi elhagyatott, begyöpösödött sirt a hatóságnak őriztetni? Ki pusztitaná föl egy szegény ismeretlen, Tisza-hozta lánykának örök nyugvó helyét? Nem királylány volt az, tetemére nem raktak kincseket, az orvok vágyát se ingerelheti az a szegény halott.
Mégis szükségesnek láttam a sir őrizését.
Keresztyének, zsidók képzeletét egyaránt ellepte valami érthetetlen káprázat.
A zsidók azzal csüngtek rajtam, hogy a csonkafűzesi holttestet abban a sirban a titkos tanács emberei mulhatlanul kicserélik. Még nevet is mondtak, a kivel kicserélik. Ápril hónapban, a lányka eltünése után nemsokára halt meg Tisza-Eszláron Tóth Gyurka felesége. Életkora huszonöt év körül volt. Bizonyára ennek holttestét csempészik oda a sir fenekére. S ha majd jönnek az igazi és tudós szakértők s megvizsgálják a kiásott holttetemet: ime csakugyan kisül, hogy a csonka-fűzesi holttest nem a 14 éves Eszteré, hanem a sokkal idősebb elvirult nőé. Tehát igazuk lesz a csonka-fűzesi szakértőknek.
A vérvádhivő keresztyéneket más káprázat bóditott. Ők meg azt hitték és terjesztették, hogy a zsidók bontják föl éjjel titkon a sirt s ők csempésznek oda valami fiatal lánytól eredő holttestet. S ekként játszák ki az igazságot.
Minden efféle feltevést kereken elutasitottam.
Falukon a temető a faluvégen, az utolsó házaktól nem messzire szokott lenni. Nappal nem bontanak sirt tilalmas módon. Észrevennék kétségtelenül. A sirok épségét törvény, kegyelet, babona egyaránt őrzi. A tilalmas sirbontást nagy és gyülöletes bűnnek tartja a köznép. Keserü büntetés vár a gonosz sirbontóra.
Csak éjjel, sötétben, orvul lehet a sirt észrevétlen fölbontani. A falusi temetőt se éjjel, se nappal nem őrzik külön temetőőrök. De nagyon őrzik a falusi házi kutyák. El se lehet képzelni: miként kerülhetné ki a kutya figyelmét olyan munka, zaj és mozgolódás, melylyel a sirdomb felbontása jár. Az nem egy-két percznyi dolog. Két embernél több alig fér hozzá. Két embernek pedig órákra terjedő munkát okoz egy sirüreg kiásása.
Mind igaz ez. Azonban különös idők voltak azok. Sok bódult agy hitte, hogy minden szabad a zsidók ellen s minden szabad, a mi a vérvád látszatát igazolhatja. Valósággal meg is fertőztették a zsidótemetőt. Hiszen junius 25-én felbontották Ziszman Jakab csecsemő fiának sirját s a halottat arczra fektették s a sirt nyitva hagyták. A vad és rideg lélek, a ki ezt megtehette, azt is megteheti, hogy Solymosi Eszter sirját összedulja, hogy ezzel gyanut háritson a zsidókra, mintha ezek cselekedték volna. Ha a tiszai holttest-szállitást rájuk kenhették: mennyivel könnyebben megtehetik ezt?
Az én meggyőződésem rendithetlen volt, hogy a sirban Solymosi Eszter tetemét találjuk meg.
Olyan holttestet találunk, mely lehetett tizennégy éves leányé s mely hatvan-hetven napig ázhatott a Tisza árjaiban. Melyről tehát igazi tudósok és szakemberek megállapithatják, hogy az Solymosi Eszteré lehet.
Ez elég lesz nekem az igazság kideritésére. Eszternek a holttesten talált ruhája s a Szakolczai Julcsa által felismert különös testi jegye is elég lett volna arra rendes viszonyok közt. Csak a csonka-fűzesi szakértők hézagos lelete, vékony tudása s téves véleménye akadályozza a világosságot. Ezt az akadályt el kell háritani.
Minő erős volt meggyőződésem: erre föl kell hoznom egy bizonyitékot.
November 11 én délután odaadtam a hirlapoknak közlés végett nagy előterjesztésemet. Ha közlik: november 12-iki számukban közlik. S kétségtelen volt, hogy közlik, hiszen akkor az egész világ sajtója nem ismert érdekesebb közleni valót.
Ámde a csongrádi fejetlen holttestet is november 11-én vizsgálta egy kitünő birói és szakértői küldöttség. Ez a holttest is nő holtteste volt, feje hiányzott, mintha ugy vágták volna le. Egészen beillett a zsidók által meggyilkolt Solymosi Eszter holttestének. Várta is mindenki, hogy a küldöttség ezt állapitja meg.
November 11-én éjjeli tiz óra után eljött hozzám Simon József ügyvéd, a zsidók országos központi irodájának titkára s azt javasolta, halaszszuk el huszonnégy órával az előterjesztés hirlapi közlését.
– Miért?
– Várjuk be a csongrádi vizsgálat eredményét. Hátha a vizsgálat Solymosi Esztert találja meg a fejetlen holttestben. Igaz, hogy a vérvád akkor is alaptalan, de akkor az egész védelemnek más irányban kell dolgozni s akkor előterjesztése csaknem minden pontja és minden föltevése dugába dől s helytelenné válik s akkor a csonka-fűzesi holttest kiásása nem szükséges.
Minden szavamra jól emlékszem, melylyel ez aggodalomra válaszoltam.
– Nem várok egy órát se. Hadd lássa meg a világ minél előbb, hogy én hol és miben látom az igazságot. Nem lehet csalódnom. A jól ismert sir fenekén Solymosi Eszter fekszik. Csak ott találjuk meg, másutt sehol. Két teljes hónapon át tanulmányoztam az eddigi vizsgálat szövevényét. Itéletem behatolt ebbe, mint a szú a fába. Nincs más megoldás, mint a melyet én keresek.
Komoly voltam magam is. Én is éreztem, hogy védő szerepemnek komoly válsága lenne, ha a csongrádi vizsgálat halomra döntené eddigi tanulmányom s életismeretem minden eredményét. De nem kételkedtem. A mi lehetetlen: lehetetlen. A csongrádi fejetlen női holttest nem lehet az eltünt lányka.
Simon Józsefet nem tudtam megnyugtatni. Erős zsidó érzése s fajának és felekezetének mély szeretete vonaglott a válságsejtő kinos aggodalmak rohama alatt.
A szent-ferencziek házában laktam. Nagy lakásomnak egy kisded szobája volt dolgozószobám. Ott történt ez a beszélgetés. Simon József nem tudott nyugodni, nem tudtam őt megnyugtatni. Föl és alá tipegett a kis szobában s fejét tenyere közé szoritva, rekedt hangon mondta:
– Meg kell őrülni! Meg kell őrülni!
Még se engedtem szavainak.
Pontban éjfélkor Csávolszky Lajos országgyülési képviselő jött hozzám. Ő az »Egyetértés« czimü nagy függetlenségi napilapnak volt tulajdonosa és szerkesztője. Ő is kiszedette már előterjesztésemet s óriási mellékletben akarta közölni. A nagy per őt nem érdekelte különösen, de erős barátság állott fenn köztünk, lapjának is egyik irója voltam s a csongrádi vizsgálat eredményétől ő is féltett engem. Ő is azt javasolta, ő is meleg részvéttel arra kért: halaszszuk el legalább egy nappal a közlést.
Neki is azt feleltem, a mit Simon Józsefnek. Ő megnyugodott, de teljesen ő se.
Ekkor még nem beszéltem az ügyről se vádlottal, se tanuval. Az óriási tömegü vizsgálati iratokból nem láttam egy betüt. A biróság nem engedte meg azok megtekintését. Csak a csonka-fűzesi eljárás iratait láttam, csak Zurányi Kálmán bizalmas közléseit hallottam és csak a három tutajos máramaros-szigeti panaszáról értesültem. De ez is elég volt arra, hogy a helyi viszonyok általános ismerete, s néhány tünet gondos megfigyelése után elfogulatlan elmével erős meggyőződés képződjék bennem arra nézve, hol kell keresni, s hol lehet megtalálni az igazságot.
A ki az életet jól ismeri, annál ily bonyodalmas ügyben nem könnyen alakul meg az erős meggyőződés. Hogy nálam már ily látszólag kis anyagból is meg tudott alakulni: ebben nagy biztositékot láttam arra, hogy helyes uton vagyok. Tehát késlekednem nem szabad.
Azt a hatást, melyet előterjesztésem a törvényszékre tett, alig lehet leirni. A törvényszék vezető tagjaiban is erős meggyőződés képződött már ki. De az enyémmel ellenkező. S ime munkálatom, legalább látszólag, az ő meggyőződésük minden sarokkövét összetöri. Mégis lehetetlennek tartották előterjesztésem elutasitását. Birói felelősségük komoly érzetében teljesiteniök kellett minden kérelmemet. De teljesitették azért is, mert az a remény biztatta őket, hogy a kiásott holttest majd engem fog megczáfolni és majd a csonka-fűzesi szakértőket fogja igazolni.
Elrendelték a sirnak őrizését s erős tanakodás után november 23-án elrendelték a holttest kiásását s annak ujra való megvizsgálását. Szakértőknek kirendelték Scheuthauer Gusztáv, Mihálkovich Géza és Belky János orvostudorokat s a budapesti egyetem nyilvános rendes tanárait.
III.
(Az egyetemi tudósok. – A holttest kiásására kirendelt birói bizottság. – Az igazi sir. – Az igazi koporsó. – A bonczoló helyiség. – Nem kapunk szállást és ételt-italt.)
Miért épen ezeket a tanárokat? Ezt sohasem tudtam meg; igaz, hogy nem is kérdezősködtem utána. A biróságnak még több tagja él; – azok megmondhatnák, miért esett választásuk épen e három férfiura.
Jeles tudós volt mind a három s különösen Scheuthauer és Mihálkovich. Amaz a kórboncztani, emez az élettani kutatásokban volt kitünő. Belky a törvényszéki orvostant adta elő.
Akkor még csak névről ismertem mindegyiket. Személyesen nem láttam még egyiket se. Természetesen tehetségük értékéről fogalmam se lehetett, s tudásuk mélységét és terjedelmét s megfigyelésük pontosságát s élességét se ismerhettem. S eszembe se juthatott a fölött tünődni, hogy a vérvádról s a zsidók bűnösségéről vagy ártatlanságáról miként vélekednek s erkölcsi és tudománybeli bátorságuk milyen erős és milyen tiszta.
Később megismertem őket.
Tisztában voltam azzal, hogy ha igazi tudósok, ha az elmeerő és tudás náluk egészséges: akkor nyugodtan nézhetek munkájuk elé. Akkor a tudománybeli meggyőződés csak a tárgy vizsgálatának eredményei alapján alakul meg. Ha pedig már megalakult: akkor az igazság szolgálatába állanak, akár szeretik, akár nem szeretik a zsidókat s akármi a véleményük a vérvád természetéről és lehetőségéről.
A nagyközönség bizonyos kétséggel és gyanakodással nézett munkájuk elé. Az a közönség, mely indulatainak lobogása közben esküdött a vérvádra, lelke mélyén mindig gondolt arra, hátha megvesztegetik a zsidók az egyetemi szakértőket is. Az a közönség ritkán találkozik a tudomány hőseivel s a meggyőződés vértanuival s alig képes felfogni, hogy a köz- és magánélet ismert és nem ismert férfiai közt mindig sokan vannak, a kiket az igazság utjáról se jó, se rossz szóval, se adománynyal, se igérettel, se megfélemlitéssel, se a szeretet, se a gyülölség hatalmával eltériteni nem lehet.
Maga a törvényszék se volt minden gyanu nélkül.
A holttest kiásását Megyeri Géza törvényszéki biróra bizta, de melléje rendelte jegyzőkönyvvezetőnek Bary Józsefet, az eddigi vizsgálóbirót.
A holttest kiásására s az uj vizsgálatra odarendelték a csonka-fűzesi szakértőket is, a kiknek pedig ott alig lehetett volna helyük.
Magam is megnyugodtam abban, hogy a csonkafűzesi szakértők ott legyenek s mindent figyelemmel kisérhessenek. Sok mende-mondának, sok alaptalan gyanusitásnak vehettük ekként elejét.
Birósági tanukat is rendelt oda a törvényszék. Olyanokat, a kik az orvosi tudományt is, a hatósági tekintélyt is képviseljék.
Az egyik tanu Józsa András orvos-tudor volt, a vármegyének tiszti főorvosa s a közkórházak rendes főorvosa. Jeles tehetségü férfiu, nagyhirü orvos. Ő lett volna hivatva az egyetemi szakértők tudománybeli tévedéseinek s netaláni hibáinak ellenőrizésére s kiigazitására. Legalább a törvényszék igy gondolta. Az a jámbor törvényszék szentül megbizott az ő parlagi tudósaiban, a csonka-fűzesi szakértőkben, de sehogy se tudott megbizni az egyetem jeles tudósaiban.
A másik tanu volt Miklós László, a vármegye főjegyzője s Jármy Jenő, a járás főszolgabirája. A helyi hatósági tekintélyek közt őket találta a biróság legnagyobbnak.
A holttest felásatásához odarendelték a sirhalom őrét s megidéztek hét tanut, a kik közvetlenül tudták, hogy a holttest hova és miként lett eltemetve.
A községi előljáróságnak is ott kellett lenni.
A közvádat Szeyfferth Ede helyettes királyi főügyész képviselte.
A védők közül rajtam kívül Funták Sándor és Heumann Ignácz volt ott. Horánszky Nándor nem jöhetett el képviselői dolgai miatt.
Egész nagy sereg ember volt hát odarendelve, a föld alatt keresni az igazságot. Ha király csontjait kellett volna kiásni a föld alól: ennyi embert, ekkora sokaságot nem csődit oda a biróság. Mióta holttestekkel is vesződnek a biróságok: nem is vizsgáltak még meg tetemet soha annyira, mint azét a szegény lánykáét. Se az előtt, se azóta.
1882-ik évi deczember 7-én volt a fölásás.
Kellemetlen téli idő volt. Olvadó hó a mezőkön, eső és hó vegyesen esett, az utak és utczák sara feneketlen. Tokajig vasuton mentünk, onnan alig tudtunk Tisza-Eszlárra jutni.
A sirhalom jó messze feküdt a községházától. A pusztába kivezető út mentében, az árokparthoz közel, az útszéli magas fák árnyékában. Csakhogy akkor a fáknak nem volt lombjuk.
Először megkérdeztük a sirhalom őrét, melyik sirt őrizte? Mióta és miért őrizte? Ki rendelte oda őrnek? Mit mondtak neki arról, miféle sirt őriz?
Megfelelt, a hogy tudott. Szerencsére zsidót nem kevert a dologba.
Azután a biróság fölhivta Farkas Gábor, Sós András, ifju Papp József, Mészáros Gábor, Dargó András, Sallós Miklós tisza-eszlári lakosokat, jelöljék meg azt a sirt, a melybe az 1882. évi junius 20-án felbonczolt tetemet elhelyezték.
Egyetértőleg jelöltek meg egy sirdomot. Ott fekszik a felbonczolt halott.
– Biztosan tudják? Megesküsznek rá?
A biró kérdezte ezt. Az emberek nagyot néznek és gondolkoznak e kérdésre.
– Mi legalább ide tettük!
Az ő fülükbe is elhatott már a mende-monda, hogy a zsidók talán már ki is cserélték a halottat a sir fenekén.
De a paraszt esze még se volt ugy elködösödve, mint a birói küldöttségé. Az bizonyitja ezt, a mi ezután következett.
Először is szemügyre vette a küldöttség a sirdombot kivülről. A sirdomb oldalain gyér hó, gorcza azonban hótól tiszta. Az eszlári nép a sirhalom ormát nevezi gorcznak.
Azután elrendelte a biróság, hogy a havat a sirhalom oldalairól kézzel gondosan kaparják le, a sirhalom földjét, hantját meg ne sértsék. Mert meg kell vizsgálni, vajjon nőtt-e valami fű vagy gizgaz rajta? Nőnie kellett, mert junius 20-ika után késő őszig mindig nő a fenyéri vad növény. De mi nőtt hát? S a mit ott találunk, magától nőtt-e? Nem titkon ültették-e?
A biróság feje most is tele volt a sirbontás és holttestcsempészet ostoba ötletével. Ennek nyomait kereste a temető füvein.
Nagy lassan megállapitották, hogy a sirdomb oldalait a ludhur, csorbóka, szerbtövis és vad perjefű benőtte, sőt egy nagy mályvaszál is nőtt rajta. Vitatkoztak, vajjon vadmályva-e, vagy egyszerü kerti mályva? Pedig csak oda kellett nézni három méternyi távolságban az árokpartra, az is tele volt hasonló vad mályvával. Oda pedig miért ültettek volna a zsidók?
Volt azon a sirhalmon egyéb vad fű is. Papsajt, tejes fű, vad hajnalka, gyüjtevény, – de azért a sirhalomról mégis nyilvánvaló volt, hogy nem régi, nem tavalyi, nem évek előtti, de nem is csak néhány napos, vagy néhány hetes.
A vezető biró kezébe vett s elnézegetett egy-egy fűszálat s kérdezte az urakat, parasztokat: mi a neve annak a fűszálnak?
Ki tudná azt? Nem volt ott növénytudós. Eleintén nevettem ezt a csodálatos gondosságot és óvatosságot, de azután láttam, hogy rövid a nap, korán beáll a sötétség, belemegyünk a sötétségbe, még se érünk el a halotthoz, ha igy dolgozunk. Szóltam Megyery birónak:
– Talán ne vesződnénk annyit ezekkel a füvekkel, hiszen nyilvánvaló, hogy ezt a sirhalmot nem bolygatta senki.
Ő-e, más-e nyomban felelt rá:
– Jaj uram, a tudományos műkertészet már annyira haladt, hogy nagy pénzzel ősi kertet tud elővarázsolni huszonnégy óra alatt. De bizony csak megvizsgálunk mi minden fűszálat.
No hát vizsgáljunk. Ki tudna megküzdeni a gyanuval és babonával?
A sirgödör ásása igazán remek példája a gyanakodó gondosságnak.
Mekkora volt az eredeti gödör fönt és alant? Hány czentiméter a széle, a hoszsza, a mélysége? Oldalfalai érintetlenek-e? Ráismernek-e az egykori sirásók valami kapavágásukra? Találtak-e a sir ásásakor eleven gyökereket a földben? Természetesen találtak. Labodagyökereket, szerb tövisgyökeret és ákáczfagyökeret. A közeli árokparton ákáczfák vannak. Azok gyökere messze elnyulik a föld alatt. A sirgödörig is elnyult s azt át kellett vágni. – Emlékeznek-e rá a sirásók? – Emlékeznek. – Megtalálják-e a gyökér elvágott részét? – Meg. – De megtalálják még a labodagyökeret és szerb tövisgyökeret is, melyet százhetven nap előtt junius 20-án ásójukkal, kapájukkal, vaslapátjukkal kettévágtak. Szerencse, hogy a sirásó, mikor dolgozik, a munkáján jártatja az eszét s nem hiábavalóságon. Nem versiráson vagy zenedarabon töri fejét, nem az ország dolga, vagy szeretője mulatsága fölött ábrándozik, hanem esze ott, a hol a szeme s szeme ott, a hol a keze, a mely dolgozik. Hiába évődött a birák urak lelke mélyén Rothschild pénze, a zsidók furfangja s a műkertészet mindenhatósága: azok a sirásó parasztok olyan jól emlékeztek mindenre, olyan egyszerüen beszéltek, s olyan világosan rámutattak a természet biztos jelenségeire, hogy a sirban nem lehetett találni semmi hibát, semmi rendetlenséget, semmi kifogást. Az összekaszabolt holttetem nem mozdult meg, a mióta eltemették; a sirgödör földje szabályosan ülepedett a nyár óta s a füvek és fák és a vadvirágok nem törődtek a nagy per izgalmaival, hanem vidáman szőtték-fonták gyökereiket, árasztották szinüket és illatukat a föld alatt és a föld felett.
Igy volt biz az. A gyanakodás tudományának egész hitvány rendszere összeomlott ott a felnyitott sirgödörnél.
Elvégre másfél méternyi mélységben eljutottunk a koporsóig.
Dehogy volt az koporsó.
Korhadt fenyőfa-szekrényke volt, két-három vékony deszkadarabból összetákolva; – valamelyik eszlári boltos néhány üveg budai keserüvizet szállitott benne valamikor. Kicsiny is volt, csak egy macska fért volna el benne kényelmesen kinyujtózva. Ebbe volt begyömöszölve a Tisza-hozta leányka bonczolt teteme.
De hát ebbe volt-e? Elő a tanukkal.
Sós András kijelenti, hogy ez az a sir, a hova a leánykát temették. Ő tüzött a fejéhez ákáczfagyökérből nőtt keresztet. Ime megtalálta a keresztet is. Ez az a szekrényke, melyet koporsónak alkalmaztak. Megismeri a szegezéséről is. A tetejére nem került elég deszka, hogy pedig a föld göröngye ne hulljon egyenesen a boldogtalan halott arczára, a hézagot ő rakta el vadüröm és vadmályva és bürök kóróval. Ime megvannak a kórók. Az árokparton még azok törzsökeit is megtaláltuk, a honnan lemetélte zsebbeli késével.
Ifju Pap József, Dargó András, Mészáros Gábor, Szücs János és Sallós Miklós tanuk egyértelemmel azt vallják, hogy a szekrénykét ismerik s hogy ezt temették ők el a nyáron junius 20-án. Benne volt a lányka holtteste.
Kötelet tettek a sir fenekén a koporsó alá s aztán annál fogva nagy vigyázattal a koporsót kiemelték s a földre letették.
Én is megnéztem jól a sirhelyet. A hol a sir volt: ott egykor homokbuczka lehetett. Futó homokból hordta össze a szél valamikor. Most már megállt, meg volt kötve, begyöpösödött; ha nem szántják, többé a szél nem bánthatja. De a sirgödörből kihányt föld most is olyan száraz, porzó, mintha most is futóhomok volna.
Fontos körülmény ez, a mint majd látni fogjuk.
Sejtették ezt az egyetemi szakértők is.
Mihálkovich Géza és Belky János tanárok megnézték, megtapogatták kivülről a szekrénykét: van-e rajta valami nyoma a nedvességnek. Az emberi test négyötöd részben vizből áll. A rothadó tetem nedveket bocsát ki magából. De itt a szekrényke teljesen száraz volt. A szekrényke deszkáin a beivódásnak se volt semmi nyoma.
De nem volt nyoma a talajban sem.
A koporsó 184 czentiméter mélységben feküdt a föld felszinétől számitva. A mint a koporsót kiemelték, fekvő nyoma csak oly tiszta sárga homok volt, mint a föld egyéb rétege. Leástak egy ásónyomra: mindenütt tiszta sárga homok. A holttestnek tehát száraznak kellett lenni.
A szekrénykét föltették egy szánkára, mely ott várakozott a temető kapujánál. A biróság megrendelte, hogy a szánka vigye a koporsót a bonczoló helyiségbe. Utközben őrizze azt a községi biró s egy megyei pandur.
Ám a közönség maga akarta őrizni. Fölkerekedett a birák, szakértők, királyi ügyészek, tanuk, napszámosok, sirásók, szájtátók egész serege s gyalog kisérte a szánkát s rajta a szekrénykét. El nem eresztette volna a szeme elől a világért se. Hiszen még azt se tudták valósággal: mi van hát a koporsóban?
A királyi főügyészség november 29-én azt terjesztette a törvényszék elé, hogy a vizsgálóbiróság gondoskodjék helyiségről, mely világos legyen s legalább hat órán át fűthető legyen, hogy az egyetemi tanárok ott bizton és nyugodtan dolgozhassanak. No hiszen gondoskodott.
A vizsgálóbiró kezdettől fogva egyetértett a községi biróval: Farkas Gáborral. Képzelhetni, minő helyiségről gondoskodott ez a két hivatalos férfiu.
Valami Farkas András nevü embernek volt a faluvégén, az utolsó házakon is kivül egy zsellérházacskája. Vert fala, szalmateteje, földes padozata; elhagyatott korhadó készség az egész. Lakatlan volt akkor is, régebben is. Nem ment bele lakni még a vályogvető czigány se. Se ajtaja, se ablakja, se kéménye. Még út is alig vezetett hozzá. Kályhája ki s bedülve. Ablaknyilása csak akkora, hogy azon a nyári nap is alig tud bekukucskálni. Most pedig tél volt és szürkeség. Ez lett volna a bonczterem.
Nesze egyetemi tanárok – ha olyan tudós emberek vagytok: itt mutassátok meg, mit tudtok!
Ledér agygyal igy gondolkodtak a vizsgálóbiróság és a titkos tanács tagjai. Csodálatos ösztönük volt. Eleve érezték, hogy azok a tudós férfiak majd más szemmel és különb tudással nézik meg a tetemet, mint a csonkafűzesi parlagi tudósok. Azt is jól érezték, hogy az egyetemi tanárokkal pajtáskodni nem lehet. Ugy álltak hát előre boszut, a hogy tudtak. Minden lehető nehézséget görditettek utjokba.
Nem kaptunk például se nappali, se éjjeli szállást, se ételt-italt.
Én is voltam már valaki akkor. Régi megyei tisztviselő, régi ügyvéd, régi törvényhozó s egy kissé szónok is, iró is, nagy országgyülési pártnak egyik vezető férfia is, két év előtt tizenhét kerületnek jelöltje, több kerületnek egyszerre megválasztott képviselője, a kinek minden dolgát némi figyelemmel kiséri a nemzet. S ime egy tiszta magyar faluban nem akad nemes ember, vagy birtokos, a ki felajánlja vendégszeretetét egy napra!
Ilyet még nem hallottam s nem láttam életemben. Mintha e faluban a magyar fajnak minden nemes erkölcse s minden édes erénye kiveszett volna végképpen!
Nem vettem komolyan a dolgot. Hiszen a zsidókat védtem, a mi akkor, duhaj felfogás szerint, nagy vétek volt. Magamra s védőtársaimra nézve szinte természetesnek tartottam az eszlári urak mérhetetlen vadságát.
De ott volt a királyi főügyész helyettese, ott voltak az egyetemi tanárok, köztük európai hirű tudósok, az országnak büszkeségei, nemes és derék férfiak: hát nekik se nyujt egy nagy magyar falu nappali és éjjeli tanyát?
Több uri kastély van a faluban. Azok közt a legrégibb s talán a legnagyobb a Wesselényi bárók kastélya. Lichtmann Jakab zsidó birta bérbe az uradalommal együtt. Megemlékeztem már róla a nagy per tanui közt. Falusi miveltségü, de jóravaló, derék s vendégszerető férfiu s kedves a családja is. Ő felajánlotta nekünk meleg szobáját, teritett asztalát s tele pinczéjét, szives vendégszeretetét.
Nem akartam elfogadni. Tudtam, minő zajt üt ebből a zsidóüldöző sajtó. Nyomban elboritja az egyetemi tudósokat is a gyanusitás. Ime ők is a zsidók emberei!
Megyery Géza törvényszéki biró figyelmét felhivtam a dologra s kértem, gondoskodjék a tanárok és a királyi főügyész ellátásáról. Megtagadta, vagy neki se állott módjában.
– Magunk is hivott vendégek vagyunk – ugymond – bizony itt mindenkinek magáról kell gondoskodni!
Vendéglő nem volt a faluban, szálló helynek hire sincs, Tokaj messze van, s az utak oda járhatlanok, éjjel kocsin botorkálni oda istenkisértés volna s tél van, hideg és zimankó! Az utczán hálni nem lehet.
Ejh, hajh, lehetetlen, hogy a jó magyar kálvinista nép is ugy gondolkodjék, mint az eszlári urak.
Fölkerestem a volt községi birót. Nem jegyeztem föl nevét, ugy rémlik előttem, mintha Nagy Ferencz lett volna a neve. Közöltem vele az állapotot. Egészen földerült az arcza közlésemre.
– Hozza isten az urakat szegény hajlékunkba, szivesen adjuk, a mink van, mindenünket. Gondoltam én már erre, de nem mertem szólni.
– De sokan leszünk ám!
– Annál jobb. Rokonaimmal megosztozkodunk az urakon.
Ez már magyar lélek volt.
Megmondtam az egyetemi tanároknak. Válaszszanak a Wesselényi-kastély és a jó kálvinista gazdák közt.
Együtt egy helyben akartak maradni a főügyészszel s azért Lichtmann meghivását fogadták el. Mit törődött a gyanusitással az ő tiszta lelkük?
– – A koporsót oda kisértük a faluvégi elátkozott házba. Ott bontottuk fel s benne ott találtuk a csonkafűzesi leánykának kiszáradó, megbarnult holttetemét.