MIT LÁTTAK A TUDÓSOK?
I.
(A holttest csakugyan a csonka-fűzesi holttest. – A holttesten mumificatiót találnak. – De hullaszappant is találnak. – A hullaszappan természete. – A hónaljak szőre. – A körmök hiánya. – A csontok fejlődése.)
Hitvány kis szekrényke volt a koporsó. A halott, ha kinyujtóztatják, nem fért volna el benne. A halottat tehát félszakosan fektették bele a temető emberek. Lábait térdben összehajtották, koponyájának az első bonczolásnál lemetszett részét a mellére tették s így azután valahogy csak elfért a halott a keserüviz-szállító szekrénykében.
A biróság legelőször a csonka-fűzesi szakértő orvosokat kérdezte meg: vajjon ez a holtest-e az, a melyet ők Tisza-Eszláron felbonczoltak?
A biróság tagjaiban s a szakértőkben még mindig meg volt a gyanú, hogy a zsidók valamikor valahogy a holttestet kicserélték. Különös gondossággal vizsgálgatták, nem találnának-e valami jelenséget, mely a kicserélésre utalna.
Tehát csakugyan ez a csonka-fűzesi holttest. Az én meggyőződésem szerint csakugyan ez az, a mit az enyészet hatalma az eltünt lánykából, Solymosi Eszterből még meghagyott. Jól megnéztem magam is.
Végezzék most már munkájukat az egyetemi tudósok.
Komor, hideg, téli idő. Az elhagyott lakatlan faluvégi ház szobája homályos, hideg, fűtetlen. Az emberek dideregnek benne. A tudósoknak magukra kell ölteniök téli gunyájukat. Ujjuk fázik. Vágó, fürészelő, kutató, néző szerszámaikat alig tudják kellőkép használni. Világítás hitvány. Pislogó gyertyák fényénél folyik a bonczoló munka.
A tudósok hiába panaszkodnának. Az elfogult biróság nem segítene rajtuk. Az elfogult biróság az igazság ellenségeinek tekinti őket. De ők azért dolgoznak csodálatos buzgósággal a valódi buvárok legyőzhetlen tudásvágyával.
Munkájukban fázás, éhség, szomjuság meg nem lankasztja őket. Munkájuk belemegy az éjszakába s éjfél után hajnali két órára ér véget. Ekkor lettek készen a bonczolással.
Munkájuk eredményét irásba foglalta a biróság. Az irás maga rövid. Avatatlan ember alig hinné, hogy három nagy tudósnak oly hosszú időn át tartott vizsgálódása belefér oly rövid irásba.
De az irás tartalma nagyon fontos. Igen nehéz kérdésekre kell a tudósoknak megfelelniök. S a felelet bizonyságának ott kell lenni az irásban.
Milyen életkorú volt a holttest, mig élt?
Föltalálása előtt mennyi idővel vesztette el életét?
Mennyi ideig volt a vizben?
Mi volt az életmódja, mig élt?
Miben tévedtek a csonka-fűzesi szakértők? S mi bizonyítja azt, hogy tévedtek?
Ezek a fontosabb kérdések. Az enyészetnek indult holttestben, a viz alatt és a föld alatt rothadó holttestben ezekre a kérdésekre kellett fölvilágosítást keresni. A természetnek nagy ereje jőjjön segítségül, hogy a fölvilágosítást meg lehessen találni. Az az ereje, mely csak az igaz tudományban s az igazságra törekvő erős és tiszta elmékben van meg.
Nem közlöm az orvosi lelet szövegét. Az a szöveg csak a szaktudósok s nem a nagyközönség számára való. Még a mivelt nagyközönség se tud azon eligazodni. De azért néhány pontjára rá kell utalnom.
Az arcz bőre ki van száradva. Olyan mint a pergamen s az arczcsontokra szorosan rá van tapadva. Olyan tehát mint az egyiptomi mumiáké. Sirban nálunk ritkán fordul elő a halottnak efféle elszáradása. A tudomány mumificatiónak nevezi az ily állapotot. A legjobb magyar szó volna erre az elszáradás. Csakis oly sirban támadhat ez, melynek földje szintén nedvesség nélkül való, teljesen száraz fövényszerü réteg, melyben tehát a holttest nedvei gyorsan és teljesen eltünnek s a rothadás folyamatában részt nem vehetnek.
Ilyen sirnak találtam azt, a honnan a halottat kivettük. A sirgödörnek oldala is, feneke is teljesen kiszáradt egykori homokbuczka volt.
Az arczizmoknál s egyebütt is hullaszappant, hullaviaszt találtak. Ezt én nagyon fontos körülménynek találtam. Még sokkal fontosabbnak, mint az egyetemi tudósok. S véleményemet védőbeszédemben nem titkoltam el.
Nyájas olvasóm ne tekintse hivalkodásnak, ha nekem valamely kérdésnél még az egyetemi tudósok ellenében is önálló véleményen alakult. Szándékom ellenére történt ez. Én is az igazságot kerestem, mint ők. Elmémnek nem parancsolhattam, hogy mit vegyen és mit ne vegyen észre s azt se tilthattam meg neki, hogy a mit igen gondos figyeléssel észrevett, azt az igazság kiderítésének czéljára fel ne használja. Erkölcsi kényszerüség birt hát arra, hogy véleményem önállólag is megalakuljon.
A hullaviaszt vagy hullaszappant a tudomány e latin szóval jelzi: adipocera. Adeps azt jelenti: zsiradék; cera azt jelenti: viasz. E két szóból alakult az adipocera.
Némely sirban a holttest lágy részei, izom- és zsirrétegei a rothadás folyamán viaszszerü vagy szappanszerü anyaggá alakulnak át. A franczia, angol, német törvényszéki orvosok, valamint a magyar tudósok is sok efféle esetet följegyeztek s megmagyaráztak. Abban minden tudós megegyezik, hogy a holttest száraz környezetben nem szappanosodik el, hanem nedves, vizenyős, sőt vizes környezetben kell a holttestnek állani, hogy elszappanosodjék.
Abban is egyetért minden tudós, hogy bizonyos megfelelő idő kell ahhoz, hogy az elszappanosodás bekövetkezzék. Egy-két nap arra nem elegendő. A legkisebb idő, a mely alatt tudományos bizonyossággal bekövetkezett, tizenhat nap. A legtöbb eset ötven, hatvan, nyolczvan napi, három-négy havi, sőt még sokkal több időtartamra enged következtetést.
Itt most már hézag előtt állunk. A tudomány hézaga előtt.
Hogy izom- és zsiradékféléből a szappanosok mennyi idő alatt tudnak mesterségesen szappant főzni: ezt jól tudjuk. De azt is tudjuk, mennyi viz, mennyi és milyen sóféle kellék s mekkora meleg szükséges ahhoz, hogy a szappan előálljon.
A holttestekkel ezt a kisérletet a tudósok eddig el nem végezték.
Képződik-e hullaszappan mindenféle természetes vizben? Vagy csak némely természetes vizben? S minő hőfokának kell lenni a viznek? S minő sóféle tartalomnak is kell abban a vizben lenni?
S azután mi az oka annak, hogy egyik holttestnél előbb, a másiknál utóbb képződik a hullaszappan? Az élők szerve, kora, életmódja, betegsége vagy haláloka teszi-e a különbséget vagy pedig az évszak, a vizes környezet hőfoka vagy a vizben levő sófélék mértéke és minősége?
Mindez megoldatlan kérdés.
De ennek daczára is vitát nem türő gyakorlati igazságok:
először: vizben és vizes környezetben a holttest ki nem száradhat, bőre pergamenné nem lehet, mumiává nem válhatik;
másodszor: viz nélkül vagy vizes környezet nélkül a holttest semmiféle része hullaszappanná át nem alakul, s rajta adipocera nem képződhetik;
harmadszor: hogy a csonka-fűzesi holttest némely része mumiává vált: annak egészen természetes oka az, hogy 1882. évi junius hó 20-tól deczember hó 7-ig teljesen száraz egykori homokbuczkába volt eltemetve; 170 nap elég arra, hogy a holttest bőre pergamenné váljék;
negyedszer: hogy a csonka-fűzesi holttest némely része hullaszappanná vált: annak természetes oka az, hogy 1882. évi ápril hó 1-től junius hó 18-ig, tehát 79 napon át a Tisza vizében volt.
Mindez teljesen összevágó egyszerü bizonyság, mely nem tanárok és szakértők nyilatkozatán, hanem a természet változhatlan törvényein alapszik.
A csonka-fűzesi szakértők a holttest kiszáradását természetesen nem vehették észre, mert hiszen junius 19-én még az nem volt kiszáradva, mivelhogy akkor vették ki a Tiszából. A holttest elszappanosodását pedig nem vették észre, mert ahhoz nem volt se elég figyelmük, se elég tudományuk. Hogy észrevehessék: épen oly bemetszéseket kellett volna tenniök, a milyeneket az egyetemi tudósok tettek. Ezt azonban elmulasztották.
Ha el nem mulasztják, ha az adipocérát észreveszik: akkor nem mondhatták volna, hogy a holttest csak legföljebb három nap óta van a vizben s hogy legföljebb tiz napos halott. Ily állítást a természet törvényei meg nem engedtek volna. E helyett kénytelenek lettek volna kimondani, hogy a holttest legalább 16 nap óta, sőt az eddig észlelt hasonló esetek nagy száma után valószinüleg 70–80 nap óta van a vizben. Tehát azon idő óta, a mikor Solymosi Eszter eltünt.
De ha ezt kimondják: hova lett volna akkor a tutajosok elleni hajsza, a hullacsempészet otromba elmélete s a vérvád és annak gyülöletszító izgalmai?
– – Volt azonban az egyetemi tudósok leletében még néhány részlet, melyet itt föl kell említenem.
A halott hóna alján semmiféle szőrszálat nem találtak. Van némi jelentősége ennek is. Teljesen felnőtt s a mint mondani szokás, érett nőnél a hónaljon szőr szokott sarjadzani. Alig van kivétel. Ellenben éretlen, kiskoru nőnél még nem szokott kinőni. A csonka-fűzesi szakértők se vettek észre szőrt s azért látleletükben föl se említették. Később a törvényszék előtt mégis azzal álltak elő, hogy ők világosan észrevették a hónaljak szőrét. A kinevettetés lett jutalmuk. Ha észrevették: miként mulaszthatták el annak följegyzését? De ha észrevették volna: akkor az egyetemi tudósok is megtalálják. Hiszen a szőr 170 nap alatt ily körülmények közt el nem rothad, nyomtalanul el nem pusztul.
A lábakról és a kezekről az összes körmök hiányoztak. Valósággal hiányoztak.
Ez a tünet kissé megdöbbentette a csonka-fűzesi szakértőket. Ők azt állították leletükben, hogy a holttestnek gondosan ápolt körmei vannak s ime most nincs egy köröm se. Hová lettek a körmök? A tudományból ők is tudtak annyit, hogy a köröm nem enyészik el hamarosan. A belső részek, az izmok, inak, zsirrétegek, a bőr mind előbb rothadnak el, mint a köröm. S ime itt csaknem minden testrész megvan többé-kevésbbé, csak épen a körmök hiányoznak.
Hiányoztak a bőrnek ugynevezett felhám-részei is. Az egyetemi tudósok gondosan kikutattak mindent, még górcsővel, nagyító üveggel is megvizsgáltak mindent: de hiában. A felhám mindenütt hiányzott, annak semmi részére, semmi lemezkéjére nem akadtak.
E tünet sokban összefügg a körmök hiányával.
Az egyetemi tudósokat is nagyon meglepte a körmök hiánya. Ha a körmök hiányoznak: akkor a csonka-fűzesi orvosok látlelete hamis. Ilyen dolgot nemes gondolkozásu ember könyedén el nem hihet.
A keserüvizes szekrényke fenekén a holttest alatt sok homok volt. Lehetett öt-hat czentiméternyi magasan. A szekrénykének nem volt jó teteje. Temetéskor is, sirbontáskor is sok homok hullott bele.
Az egyetemi tudósok nagy gondossággal összegyüjtötték ezt a homokot s tenyerük és két ujjuk közt átmorzsolták az egészet. Hosszu időkig tartott e munkájuk. Keresték a körmöket. Lehetetlennek tartották, hogy a látlelet hamis legyen. Azt hitték, a körmök a sirban lehullottak az ujjpereczekről s azoknak ott kell lenni a homokban.
Bizony azok nem voltak ott.
Említettem már, hogy Józsa András nagyhirü tudós orvost rendelte oda az egyetemi tudósok ellenőrzésére a törvényszék. A mikor már bizonyos volt, hogy a körmök nem kerülnek meg, igy szólt Józsa:
– Nem tudok arra példát, hogy a körmök ily rövid idő alatt elrothadtak volna.
Scheuthauer nagy nyerseséggel felelt.
– Nem is rothadtak azok el, hanem a bonczoló orvos urak tévedtek; nem látták ők a körmöket; valótlant irtak a látleletbe.
Ingerült volt az ősz tudós. Nehéz testével földig görnyedve több mint fél órája keresgélte már a porszemek közt a körmöket. A hideg, a félhomály, az átkozott gunyhó kietlen szobája, a zsibongó tömeg, a biróság bizalmatlansága fölizgatták már. Azért volt olyan nyers.
Nyers szavában sulyos hadizenet nyilvánult.
A csonka-fűzesi szakértők egyik sulyos okoskodása az volt, hogy a Tisza-hozta holttest azért se lehet Solymosi Eszter, mert a holttest keze-lába finom gyönge bőrü, jól ápolt körmökkel, keztyühöz és czipőhöz szokva, a ki soha durvább munkát nem végzett, holott pedig Solymosi Eszter durva munkához szokott szegény cselédlány, a ki az év nagy részén át mezitláb szokott járni, keztyü pedig sohase volt a kezén.
Most ez az okoskodás dugába dül.
Mert hiszen a vizi holttestről bizonyos idő elteltével lemállik a bőrnek felhám-rétege és csakhamar lemállanak a körmök is. A csonka-fűzesi holttestről már felbukkanása előtt lemállottak, mert különben mind a felhám rongyait, mind a körmöket kétségtelen bizonyossággal meg kellett volna találni, minthogy azok ily rövid idő alatt el nem rothadhattak. Ha pedig már lemállottak: akkor a szegény cselédlányka keze-lába is csak oly finom gyönge bőrü, mint a királykisasszonyé.
Hanem hát a parlagi szakértők nem nézték meg jól se a felhámot, se a körmöket. A körmökben ugy is gyakori, mert igen könnyü a tévedés. A rothadás folytán vizben lemállott köröm ágya csalódásig hasonlít a valódi körömhöz s bemetszések nélkül biztosat állítani nem szabad. Ezt pedig azok a szakértők teljesen elmulasztották s látleletük e pontját ennélfogva könnyelmüen készítették. S e könnyelmüségnek borzasztó következése lett. Erre, mint egyik főkörülményre hivatkozva mondták ki merész határozottsággal, hogy a holttest idegen ismeretlen nőé s nem Solymosi Eszteré.
Az egyetemi tudósok följegyezték, hogy a halottnak 28 foga van, tehát a 4 bölcseségfog még ki nem nőtt. Ezeknek csak most kezdődik a növésük bent a fogmeder mélyén.
Végül egyebek közt gondosan följegyeztek mindent, a mit a csontok fejlődési fokozatára nézve fontos jelenséget találtak. Az emberi csontok az élet kezdetétől fogva az egész életfolyamon át szakadatlan fejlődésben vannak. A fejlődés egyes szakaszait az életkor teljessége után a tudomány kevéssé tudja megkülönböztetni. A negyven éves ember csontjai majdnem tökéletesen olyanok, mint a huszonöt évesé. De másként van ez az életkor teljessége előtti életszakaszokban. A magzatnak, a csecsemőnek, a gyermeknek, a serdülőnek s a fölserdültnek csontjai szembeötlő fejlődési fokozatokat mutatnak. E fokozatokat már több mint száz év óta gondosan jegyezgetik a tudósok. A csonkafűzesi holttestnél az volt a döntő kérdés, vajjon az Solymosi Eszter holtteste lehet-e? Solymosi Eszter a serdülő korban volt, mikor eltünt. Csak 14 éves s azon felül alig négy hónapos. Az ő csontjai, ha csakugyan ő volt a halott, bizonyára sokban más fejlődési fokot mutattak, mint 18–20 éves érett nőé, a milyennek a csonka-fűzesi szakértők állították. Az egyetemi tudósok tehát a csontokra különös figyelmet fordítottak.
II.
(A fogak szemléje. – Huriné nem nézi meg a holttestet. – Két fog rendetlenül fekszik egymás mellett. – Ugyanez a rendetlenség Solymosi Zsófiánál is. – A fogak és körmök tanui. – Hátha ellopták a körmöket.)
Késő éjszakáig folyt a munka. Éhség, hideg és fáradtság éjfél után 2 órakor véget vetett a munkának. A biróság felhivta a szakértőket, hogy másnap 8-án reggel folytassák a munkát s leletük alapján mondjanak véleményt.
Meg kell jegyeznem, hogy a közvád képviselője, Szeyfferth főügyészi helyettes azt inditványozta, hogy a holttest fogait nézzék meg Solymosi Eszter egykori ismerősei, vajjon nem ismernének-e rá Solymosi Eszter fogaira?
Nem elleneztem, de nem is javasoltam ez inditványt. Hiábavaló kisérletnek tartottam. Voltak rá jó okaim.
Hogy valami különös, rendetlen, feltünő, mindenkinek szembeötlő foga lett volna Solymosi Eszternek: ezt nem mondta senki. Sőt az ellenkezőt állította mindenki. Már pedig hogy egy szegény cselédlánynak, a ki még csak most lép ki a gyermekkorból, valaki ugy megvizsgálta volna teljesen rendes alaku fogait, hogy azokról kilencz hónap mulva is biztos tanuságot tehessen: ezt én az élet ismerete alapján gyakorlatilag lehetetlennek tartottam.
Azután a holttestnél az ajkakat a rothadás és az elszáradás már csaknem teljesen lesorvasztotta. Az ajkak nem födték többé az inyt és a fogakat. Eltünt már az iny is, az a szép élénk piros izom-szalag, mely oly szépen tünteti föl a gyermekfogak fehérségét. A halott fogai meztelenen vigyorogtak, mint a hogy halálfejen szoktak. Ily alakban azok az oda hivandó tanuk sohase láthatták az élő Solymosi Eszter fogait. De mások fogait se. Ha az iny már nincs meg: a fog különben is kétszerte nagyobbnak látszik.
Nem volt meg már a fognak élő szine se. Az az igen gyengén sárgás fényes fehér szin, a mely az ép és egészséges gyermekfogat oly széppé teszi. A halott fogait meglepte már az enyészetnek gyöngén szürkés sárga szine, a holttestek csontjainak szokott szine. Bizony más volt ez a szin, mint az élő lányka fogainak szine.
Legfőbb okom pedig mégis az volt, hogy nem biztam az oda hivandó tanukban. A zsidóüldözők által a községi biró révén s mások révén is régen jelszó volt már a faluban, hogy a holttestet a zsidók csempészték, az egy idegen zsidólánynak borotvált fejü holtteste s a ki abban az eltünt Esztert ismerné föl: az a keresztyénység ellensége s a zsidóknak pártolója. Mit várjak én ily körülmények közt ilyen gondolkozásu tanuktól? Oly tanuktól, a kik még juniusban a sokkal épebb csonka-fűzesi holttestben se tudták, sőt nem is akarták az eltünt lánykát fölismerni.
Ám, ha a biróságnak úgy tetszik: hallgassa meg a fogak tanuit.
Oda hivták az eltünt lányka anyját, nézze meg a holttest fogait: ezek voltak-e Eszter fogai!
A szegény asszony oda pillantott a halálfej fogaira, de rögtön elfordult.
– Dehogy voltak ezek az én lányom fogai. Az én lányom fogai olyanok voltak, mint a rizskása, fehérek és kicsinyek.
Ily módon beszélt a többi tanu is: özvegy Solymosi Gáborné, Farkas Eszter és Olajos Bálint.
Azt magam is szerettem volna, hogy Huri Andrásné nézze meg a holttestet. Ő nála szolgált s az ő szemei előtt volt utoljára az eltünt lányka. Más okom is volt arra, hogy ő szemtől-szembe kerüljön a holttesttel. Erről az okomról a munka végén számolok be. Azonban Huri Andrásnét semmiféle hatalom rá nem birta arra, hogy a holttestet megtekintse.
Én követeltem, hogy a biróság jogos erkölcsi kényszerrel rendelje oda a holttest mellé, annak megszemlélésére Hurinét. A biróság nem tette meg. Sőt tanuk gyanánt kihallgatta Jakab Andrásné született Vámosi Juliannát, Dunaveczki Andrásné született Juhász Veronát, Kobrus János esküdtet, Farkas József községi közgyámot eszlári lakosokat, a kik arról tettek tanuságot, hogy Huri Andrásné ijedős természetü, holttestet meg nem tud nézni, még saját lányát se nézte meg, mikor meghalt.
Mindez igaz lehetett.
A fogak története tovább is tartott.
A következő napon megnézték Solymosi Zsófinak és Solymosi Jánosnak, az eltünt lányka testvéreinek fogait. A község házának tanácstermében volt ez a szemle. Én különösen érdeklődtem a fogak iránt s nagyon élesen megnéztem a halott fogait is és Solymosi Zsófi fogait is. És sajátságos tünetre bukkantam.
A holttest alsó fogsorában a két középső metszőfog nem rendesen állott egymás mellett, hanem egyik a másikat kissé eltakarta. Ezt a kis szabálytalanságot nyomban le is rajzoltam magamnak.
De ugyanazon fogakra ugyanazt a szabálytalanságot találtam Solymosi Zsófinál is. Sőt egyébként is egyenlőknek ismertem föl a két egyén fogait.
E nem nagyon feltünő, de mégis különös fogszabálytalanság egyezésére figyelmeztettem az egyetemi tudósokat. Egyáltalán nem találták följegyzésre méltónak. Mihálkovics azt mondta:
– Tiszta esetlegesség is lehet, tehát tudományos szabatossággal közös örökségnek nem tekinthetjük.
Hát jól van. Nem üztem-füztem tovább a dolgot. Döntő fontosságnak a nagy perben magam se tartottam. De ma is azt vélem, hogy sok egyéb azonossági biztos körülmény mellett az anyajegy egyezése is jelentőséges tünet. Ha az egyetemi tudósok el nem riasztanak: minden esetre törekszem megnézni az édes anya fogait és ha ugyanazon fogakon ugyanazt a szabálytalanságot ott is megtalálom: előttem akkor maga ez egyetlen jelenség is vitathatlan bizonyosságra emelte volna a csonka-füzesi holttest származását.
Arra azonban rábirtam az egyetemi tudósokat, hogy leletükbe a fogak ama szabálytalanságát bejegyezzék.
A vizsgálóbirák nem hagyták figyelmen kivül a fogak tárgyában tett nyilatkozataimat. Hisz ők is látták a maguk ép szemével, hogy a holttest fogai s Zsófi fogai teljesen egyeznek s hogy az emlitett két fog állásbeli szabálytalansága is teljesen egyező. Siettek e tünetet lehetőleg lerombolni.
Mivel rombolhatták le?
Tanukkal. Hiszen boszorkányperben, babonák és kisértetek kérdésében tanukra van szükség, mert egyéb bizonyság úgy se kerül.
A hatalmas községi biró deczember 21-én Bary József elé állíttatta özvegy Solymosi Jánosnét, az anyát, Huri Andrásnét, az utolsó szolgálatadót, azután Tanyi Józsefnét, Szabó Györgynét és Tóth Marcsát, kik készek voltak eskü alatt is tanuságot tenni arról, hogy Solymosi Eszter fogai más alakuak és kisebbek voltak, mint Zsófi nénje fogai.
Hát hiszen ez még hagyján. De így oldották meg Bary Józsefék az ő határt nem ismerő jámbor tudatlanságukban a körmök kérdését is.
Köröm ugyanis a sírbontáskor nem volt. Bizonyos pedig, hogy eltemetés óta el nem rothadhatott. Hova lettek hát a körmök? A csonka-fűzesi szakértők szentül állítják, hogy junius 20-án még megvoltak a körmök, a szép, gondosan ápolt körmök. Az ő szavukban a vérvádhivő urak nem kételkedhettek. Az egyetemi tudósokat tehát valahogy ki kellett forgatni tudományukból.
De miként?
Természetesen megint tanuk segítségével. Farkas Gábornak, a mindenttudó községi birónak megint elő kellett állani a tanuk sokaságával.
Először azt kellett a tanuknak bebizonyítani, hogy a csonka-fűzesi holttestnek minden körme megvolt. A csonka-fűzesi szakértők, Trajtler Soma, Kiss Jenő, K. Horváth László, K. Horváth Géza, ezt már mint tanuk és szakértők úgy is hit alatt állítják. A községi biró most segítségükre Bary József elé állítja Sós András, idősb Pap József, Szellei Gábor, Ardai István és Babócsi József tanukat, becsületes szántóvető és napszámos paraszt embereket, hogy ők tisztán látták, hogy a halottnak, mikor a Tiszából kikerült, minden körme megvolt, sőt még a bőre is oly ép volt, hogy arról bizony semmi se hiányzott. Ezzel azt akarta Bary bebizonyítani, hogy a bőrnek még felhám-rétege se hiányzott.
De hátha valaki időközben ellopta a körmöket? Ez is nagy kérdés most már.
A zsidókról föl lehetne tenni ugyan a vizsgálóbiró bölcsessége szerint, hogy még a körmöket is ellopták, de ezzel a fogással semmit se lehet elérni, mert hiszen a zsidókat a holttesthez közel se eresztették attól az időtől kezdve, a mikor a csonka-fűzesi szakértők a körmöket szentül látták. A ki nem zsidó: az pedig miért lopta volna el a körmöket?
A holttest körül az első felbonczolás óta az ide-oda hurczolás, a koporsóba fektetés és temetés közben maga Farkas Gábor, a községi biró rendesen ott volt. Sós András, Szücs János és Gyulai János tették bele a keserüvizes szekrénykébe. Szücs János szekerén Juhász József és Róka Sándor pandurok kisérték ki a katholikus temetőbe. Ezeken kívül a halott körül voltak még csaknem folytonosan Dargó András, ifju Horváth Gábor, Mészáros Gábor, Sallós Miklós és ifju Pap József. Mindezeket az egyetemi tudósok elutazása után Bary József sietett nyomban kihallgatni, vajjon meg voltak-e a körmök, nem lopta-e el azokat valaki, holmi idegenek nem férkőzhettek-e a holttesthez, nem vehettek-e el tőle valamit?
Semmi irányban sehol semmi nyomra vezető jelenség. Ördögök munkája a körmök eltünése.
Bary József maga is látta, hogy az egyetemi tudósok mily hosszu időn át mily gondosan keresték a porondban a körmöket. A gombostű gombját is megtalálták volna teljes biztossággal. A köröm pedig nem épen kis test. Legalább is egy czentiméter a széle is, a hossza is. Azután nem is egy köröm, hanem husz! Ennyi köröm el nem veszhetett!
Boldogtalan vizsgálóbiró! Ott voltak már a vizsgálatnál az egyetemi tudósok. Ott voltam annak ellenőrzésénél már én is. S ő még mindig azt hitte, hogy apró ravaszkodással, a furfangos biró tanuival majd megváltoztatja a természet törvényeit s majd bebizonyítja, hogy a vasorru bába hogy buvik át a kulcslyukon s a boszorkány szeméten ülve, hogy száll át hegyeken és völgyeken fönt a levegőég magasában.
Bizony megvoltak azok a körmök, de csak a Tisza árjaiban. A mikor Csepkanics szemei meglátták Csonkafűzesnél a viz sodra által feléhajtott holttestet: már akkor azok a körmök lemállottak s talán hetekkel előbb lemállottak a holttest ujjairól. Mert igy rendelte a legnagyobb ur, az egyetlen igazi ur: a természet törvénye.
III.
(Az igazi tudós. – Az egyetemi tudósok a holttestnek Budapestre szállitását kivánják. – A törvényszék a holttest felét küldi. – A haj- és szőrszálak letöredezése.)
A következő napon, deczember 8-án kellett volna az egyetemi tudósoknak véleményt adni. De nem adtak, mert nem adhattak.
Véleményeikben főleg a holttest életkorára kellett volna kiterjeszkedniök. Ha erre ki nem terjeszkedhettek: véleményüknek alig lehetett büntetőjogi nyomatéka. Az volt a főkérdés, hogy a holttest életkora megfelel-e Solymosi Eszter életkorának.
Parlagi szakértő könnyen felel. Nála mindjárt kész a vélemény. Igen vagy nem. Manó vigye a dolgok belső igazságát, nem az ő dolguk törődni a vádlottak sorsával, az igazságszolgáltatás pedig védje meg a maga tekintélyét, a hogy tudja.
A komoly, az igazi tudós nem igy vélekedik. Ő tisztán akar látni, a természet törvényét s e törvény működését világosan meg akarja ismerni s világosan föl akarja tüntetni. Előtte az igazság kiderítése becsület kérdése. Sőt gyakran ennél is több: az életnek és halálnak kérdése. Buvárló munkájában az igazi tudós nem riad vissza semmitől s a nehézségek és akadályok csak fokozzák erélyét. Leszáll a tűzokádók torkába, fölmegy a jégcsucsok életölő magasságába, behatol a a fenevadak barlangjába s a földnek sarkaiba s nyugodtan észlel és kisérletez a dögvészek tanyáin. A komoly tudósok az emberiség legfönségesebb hősei. A királyok, a hadvezérek, a népek kormányzói, a csatamezők elszánt vitézei mind kis arányu szürke alakok az igazi tudóshoz képest.
Mind a három egyetemi tudós kidőlt már az élők sorából. Borongó érzéssel gondolok arra, hogy művem megirását meg nem érhették. Néhány szavam jól esett volna nekik s talán jutalomnak tekintették volna ama kinos rágalmak ellenében, melylyel őket a sajtó nagy része s a felizgatott tömeg szitkozódása elborította. Ők maguk legkevésbbé szerették, hogy a nyiregyházi törvényszék őket bizta meg a munkával. Szokott tudományos buvárkodásukból kizavarta őket e munka. Egyébként se örültek a megbizatásnak. Az egyetemi ifjak közt, saját hallgatóik közt is igen el volt terjedve a zsidók ellen való gyülölködés. Tanári tekintélyük szenvedhetett csorbát s e körülmény árt a tanítás sikerének. Ha valamely irányban jutalmazó lett volna a megbizatás: lemondtak volna róla. De kellemetlen s esetleg veszélyes volt: ez okból becsületbeli dolognak tartották annak eleget tenni.
Scheuthauerrel elhitették, hogyha mereven, ridegen ellene szegül a csonka-fűzesi szakértők munkájának, utóbb még ő kerülhet vád alá s szabadságát is elvesztheti. Különböző alkalommal három izben fordult hozzám azzal a kérdéssel: biztosíthatom-e arról, hogy őt, ha minden tekintet nélküli szigorral terjeszti elő véleményét, a biróság nem fogja bántani?
– Gyerekes aggodalom. Miért és miként bánthatná?
– Különben nekem mindegy, így felelt. Én megvizsgálok mindent s ha kerékbe törnek is: nyersen megmondom véleményemet.
Mihálkovich és Belky sokkal simább modorban, de hasonló elszántsággal teljesítették a megbizást.
Deczember 8-án azt mondták hivatalosan: »Arra hogy a csontrendszer fejlettségéből, úgyszintén a fogak állása fejlődöttségéből a hullának életkora állapíttassék meg, kinyilvánítjuk, hogy a csontrendszernek általunk már adott tüzetes leirását, úgyszintén a fogakét is a kérdés pozitiv eldöntésére elegendőnek nem tarthatjuk, a mennyiben az életkornak biztos megállapítása czéljából a csontrendszer egyes részeinek hosszabb művelet alá vétele, nevezetesen azoknak hosszu időn át folytatott áztatása (maceratio) szükséges.«
A serdülő, a még teljességre nem fejlett életkorban még bizonyos csontrészek, csontizvégek csak porczogók s nem tökéletes csontok. Ezenkívül bizonyos csontok még nem teljesen egygyé csontosult egészek, hanem egymástól vékonyabb vagy vastagabb porczogó által elválasztott részek. A teljessé vált életkorban a porczogók már eltünnek s mondhatni, mindenütt csontokká alakulnak át. Fiatalabb életkor: több porczogó; idősebb életkor: kevesebb porczogó. Ám a serdülés kora is több évre terjed. Leányoknál a 12-ik életévtől a 18-ik életévig, sőt egyiknél-másiknál még ennél is korábban kezdődhetik s még annál is későbben végződhetik.
Solymosi Eszter 14 éves s közel 4 hónapos volt. Az egyszerü megtekintés a csontok porczogóinál 15, 16, 17 évi életkorra is mutathatott, azonban ha vizben áztatás által a porczosodás fejlődésének tökéletes méreteit meg lehet határozni, akkor talán a csonka-fűzesi holttest lehet 14 éves életkoru leányé is s akkor talán a Solymosi Eszterrel való azonossága ellen ez oldalról se lehet kifogást tenni.
Végre is a természet minden igazsága kiderül, ha törvényeit működésük eredményeiben tisztán föl tudjuk ismerni. Ez okból azt kérték az egyetemi tudósok, hogy a törvényszék a holttestet egészben küldje Budapestre s azt ott bocsássa rendelkezésükre. Ott majd lesz világos, füthető műterem s ott meglesz minden segédeszköz.
Az egyetemi tudósok e javaslatát melegen támogatta a közvád képviselője is, melegen támogattam én is. Hiszen e nélkül az igazság közvetlen közelébe épen a főkérdésben el nem juthattunk.
Hej, de a nyiregyházi törvényszék másként gondolkodott. Nem mondta ugyan ki, de szentül azzal a gyanuval élt, hogy utközben, mások kezén valahogy utóbb is elvész a csonka-fűzesi holttest s helyébe valamely fiatal 14 éves lányka holttestét csempészi valaki. A zsidóknak sok a pénzük. Sok pénznek nagy a hatalma. Ő bizony az egész holttestet ki nem adja kezéből, legyen elég annak fele.
Földarabolták a holttestet. A test darabjait leltárba se vették s lehetőleg két egyenlő részre osztották. Jobbkéz, balláb ide; balkéz, jobbláb amoda. A csigolyacsontokból s az oldalcsontokból egy csomó az egyik részre, másik csomó a másik részre. Koponya- és izom-részek összekaszabolva ide-amoda. S azután az egyik felerészt elhelyezték eczetes-uborkás üvegbe, bekötötték, birói pecséttel lepecsételték s átadták a börtönőröknek, őrizzék a bünjelek gyüjteményében az idők végezetéig. Megvolt még tizenkét esztendő mulva is.
A másik felerészt szekrénybe csomagolták s felküldték Budapestre az egyetemi tudósokhoz.
A törvényszék ez eljárását tárgyilag igazoltnak kell voltaképen tartanunk. Ha a bünjelekkel afféle tudományos kisérletet kell tenni, a melynek folytán azok alakja vagy természete megváltozik vagy azok megsemmisülnek: akkor a bünjel egy részét változatlan alakban és minőségben lehetőleg meg kell őrizni, hogy a szakértői működést ellenőrizni lehessen s esetleg a perujítás elől az utat a bünjel megsemmisülése el ne zárja.
Deczemben 18-án vették át az egyetemi tudósok a testrészekkel megtöltött szekrényt. A következő napon a közvádló királyi főügyészség azt indítványozta, hogy törvényszéki küldöttség bontsa föl a szekrényt. A budapesti királyi törvényszék egyik biráját és jegyzőjét s törvényszéki orvosát küldte a fölbontásra. Ez deczember 18-án történt. Magam is ott voltam a védelem képviseletében. A holttest tagjait darabonként gondosan leírva vették át az egyetemi tudósok. Az átvétel szabályszerü volt.
Egy parlagi dévajságnak mégis nyomára jöttünk. A mikor Nyiregyházán a vizsgálóbiró néhány szakértő orvos közbenjöttével a holttest részeit becsomagolta: azok közé egy szopós borju egyik bordájának darabját is becsomagolták. A ki ezt cselekedte, bizonyára azt gondolta, hogy az egyetemi tudósok talán hamarjában észre se veszik, hogy az a darab csont borjucsont s majd minő fejtörést okoz az nekik, hogy ez a csont mekkora életkorra mutat.
Ezentúl nem mentem az egyetemi tudósokhoz. Végezzék munkájukat zavartalanul.
Azonban a zsidógyülölő lapokban naponként jöttek közlemények a tanulmány részleteiről. Irányzatos közlemények, melyeket én igaznak nem tarthattam. Láttam, hogy e közlemények a közönséget csak úgy félre akarják vezetni, mint a mikor még a vizsgálat kizárólag Baryék kezében volt. Tudtam, hogy a három egyetemi tudós semmi lappal nincs összeköttetésben, hanem kell valakinek lenni közelükben, a ki széthordja a hireket. Kipuhatolni, hogy ki az s hogy nincs-e valami szerepe a szakértői nyomozási kisérletekben: fölkerestem karácsony ünnepe körül Mihálkovichot.
Következményeiben fölötte fontossá lett e látogatás.
A csonka-fűzesi szakértők egyik állítása az volt, hogy a Tisza-hozta holttest haja, szemöldöke s nemi szőre le volt borotválva. Látleletükben is van erre utalás, de lapjaik egyébként is ezzel kürtölték tele a világot.
A czélzat világos volt. Kimondták, hogy a holttest csempészett idegen holttest s irányt akartak adni arra is, honnan kerülhetett a holttest. Az a vélemény van általában elterjedve az országban, hogy az óhitű zsidók elhalt nőiket, leányaikat eltemetés előtt meg szokták borotválni. Minthogy pedig a csonka-fűzesi szakértők szerint a csempészett holttest is meg van borotválva: ime tehát láthatja a közönség, hogy a holttest valami zsidó lány holtteste eredetileg. Ujabb igen fontos ok arra, hogy az a holttest csakugyan nem Solymosi Eszter.
Az iránt érdeklődtem először, vajjon hát a holttest haj- és szőrszálai csakugyan le vannak-e borotválva vagy a rothadás folytán kimállottak vagy letöredeztek?
Mihálkovich műtermében egy fiatal szőke, rokonszenves és értelmes arczu orvostudorral, úgynevezett tanársegéddel találkoztam. Nevére nem emlékezem. Úgy rémlik előttem: Perényi volt. Épen ő vizsgálta vajjon a haj- és szőrszálak késszerü éles eszközzel vannak-e levágva? Kérdeztem, mit talált eddig? Nagy előzékenységgel felelt kérdésemre s mutatott meg mindent.
Azt mondta: a haj- és szőrszálak bizony borotvával vannak eltávolítva.
Meglepett ez a felelet. A hogy én eddig különös gonddal és óvatossággal magamnak az egész ügy képét megrajzoltam: ez a felelet azt a képet nyomban eltorzította. Hiszen az a kép nem igaz, ha a felelet tartalma igaz.
Kértem, mutassa csak meg azt a hajszálat.
Megmutatta. Talán nyolczszoros vagy tízszeres nagyító üveggel jól megnéztem.
Bizony nem lemetszett, hanem letört vagy leszakított hajszálnak láttam én azt első pillanatra is. S minél jobban megnéztem: annál bizonyosabbnak láttam rajta a törést vagy szakítást. Tökéletesen az eltört kenderkóróhoz hasonlított.
Nyomban lerajzoltam néhány szálat tört vagy szakított végével. Rajzom ma is megvan. Akkor még a törvényszéki orvostanok a haj- és szőrszálak rothadási letöredezésének gyakorlati kérdésével alig foglalkoztak. A következő év elején Hoffmann Eduárd tudor, a bécsi orvosi egyetem nagyhirű tudósa már tüzetesen tanulmányozta ezt a kérdést. Ő is készített a letört vagy leszakított haj- és szőrszálakról rajzot, melyeket vizi holttesteken talált. Az ő rajza tökéletesen összevág az enyémmel. Észlelésem tehát igazolást nyert.
De a nagy perben még sem lett gyakorlati jelentősége.
Az egyetemi tudósok ugyanis úgy találták, hogy a csonka-fűzesi holttesten a haj- és szőrszálak egy része tövestül hiányzott, tehát a rothadás folytán tövestül lemállott. Ez esetben a haj hagymáinak fészke egészen üres volt. De azt is teljes bizonyossággal észlelték, hogy a haj- és szőrszálak egy része a bőr felszíne alatt, másik része pedig a bőr felszíne fölött töredezett le. E két esetben a haj hagymái megvoltak bent a fészekben.
Ezzel a leborotválás könnyelmű elmélete halomra dűlt. Mert olyan borotválás csakugyan nincs, mely a hajszálak egy részét a bőr felszíne fölött, másrészét a bőr felszíne alatt metszhesse le, harmadik részét pedig ugyanazon helyen tövestűl távolítsa el.
Észlelésemről nyomban értesítettem a tanársegédet. Szó nélkűl vette tudomásúl.
IV.
(Mihálkovich első véleménye szerint a holttest idősebb leányé, nem Solymosi Eszteré. – A 17 éves férfi csontváza fejletlenebb. – Engem nem tud meggyőzni. – A fejlődés különböző. – Kérdéseim a tudósokhoz. – A prágai orvosi egyetem 14 éves leánycsontváza. – Scheuthauer buzgósága. – A tudósok végső véleménye.)
Bejött e közben a műterembe Mihálkovich, a kiváló tudós és nagy búvár. Azt kérdeztem tőle, hogy a csontfejlődés állapotából lehet-e már eddigi észlelésünk után a csonka-fűzesi holttest életkorára következtetni?
Azt felelte: az áztatási kisérletet még nem fejezték be teljesen, véleményük végleges megállapítása tehát még lehetetlen, – azonban véleménye szerint a csonkafűzesi holttest életkorát 14 évnél s négy hónapnál magasabbra kell tenniök.
Megdöbbentem.
Ez már komoly dolog. Ez nagy szeplő lenne az agyamban megszerkesztett tényálláson. Ez a csonkafűzesi szakértőknek adna igazat. Hiszen igaz, hogy a három kiváló tudós véleménye is csak vélemény, mely az ellenkező körülmények bizonyosságra emelését nem akadályozza meg szükségképen. Az is igaz, hogy a büntetőjogi bizonyítás anyagának óriási tömege van birtokunkban, melylyel az azonosságot mégis teljesen tudjuk igazolni. De mégis csak meg lenne munkánk nehezítve, a tövis mégis bent maradna a sebben s a zsidók elleni gyülöletszítás mégis új és éles fegyvert kapna kezébe.
Kérdeztem, miféle jelenségekre alapítja véleményét?
Egyik asztalon állt egy tálcza, a tálczán szétszedett emberi csontok, szennyes, sárga színűek, mint a hogy a föld alatt szoktak lenni, a mikor már az enyészet minden lágyabb testrészt megsemmisített körülöttük. Fölvette kezébe a tálczát s elém tartotta.
– Nézze meg, ugymond, e csontokat. Ezek fiatal legény csontjai, a kiről föltétlenül bizonyos, hogy 18-ik életévében volt s 17 éves életkorát teljesen betöltötte. Méltóztassék jól megnézni például a bordák ízvégeit, az epifiziseket, minő csontosodási állapotban vannak azok.
Megnéztem.
Akkor elém tartotta a csonka-fűzesi holttest megfelelő bordáit, hogy most meg ezeket nézzem meg jól s ezek ízvégeinek csontosodási állapotát hasonlítsam össze ama másik bordával.
Összehasonlítottam. Különös gonddal és figyelemmel kerestem a hasonlatot s az eltérést. S valóban a nagy tudós figyelmeztetésének segítségével is abban állapodtam meg, hogy a csonka-fűzesi holttest borda-ízvégeinek csontosodása valami csekélységgel előbbre haladottabb, mint a tálczán levő 17 éves férfié.
Megint szólt a nagy tudós.
– Ugy-e, nyilvánvaló a különbség? Már pedig, ha én biztosan tudom, hogy ez a csont 17 éves életkorú s felötlőleg fejletlenebb, mint a csonka-fűzesi, miként mondhassam én tiszta lélekkel a csonka-fűzesi holttestet 14 évesnek s 4 hónaposnak?
A nagy tudós a léleknek teljes őszinte mélységéből beszélt. Elfogultságra, mellékgondolatra, elhamarkodott véleményre, nem eléggé pontos észlelésre még csak nem is gondolhattam. Hiszen nekem is kezemben volt a kétféle csont s élő két szememmel magam is jól láttam a különbséget.
Még se voltam meggyőződve. Sőt még kétség se támadt bennem egy pillanatra se. Hiszen száz körülmény győzött meg arról, hogy a rejtélynek nincs más okszerü megoldása, csak az, hogy a csonka-fűzesi holttest Solymosi Eszter. Igaz, hogy az 14 éves s közel 4 hónapos életkorú s itt 17 éves csontvázat kevésbbé fejlődöttnek látok, de az okszerű megoldásnak még ez az ellentmondó jelenség se állhat útjába.
Az élettanban s annak fejlődéstani részében természetesen én nem voltam tudományos értelemben véve jártas. Nem voltam szaktudós. De az életjelenségek óriási tömege felnőtt korom óta az én gondos figyelmemet is magára vonta. Jól láttam, hogy az emberek, állatok, növények világában mindennapiak a gyorsabban s lassabban fejlődés tünetei. Föltétlenül biztos voltam abban példáúl, hogy az agynak, az értelmességnek fejlődése egy-két-három évi különbségtől nem függ válhatlanúl. Hány gyermeket, fiút és leányt láttam én életemben, a kinél a minden irányú értelmesség 14 éves életkorban jobban ki volt fejlődve, mint másoknál a 17 éves életkorban. S az agy is csak oly része a testnek, mint a csont, tehát a csontnál is csak oly nagy lehet a fejlődés fokozatában az eltérés, mint az agynál.
Azt is jól tudtam, hogy például a nőgyermeknél a 10-ik és 20-ik életév között más a fejlődési fokozatok közti időtartam, mint a férfigyermeknél. Láttam 12 éves nőt teljesen érettet és 17 éves nőt teljesen éretlent. Egyszóval: tudtam, hogy különböző egyéneknél a fejlődés foka és időtartama nem egyenlő.
A tünetnek okát tisztán nem tudom, nem is keresem. De a szaktudósok se tudják. Oka bizonyára az egyéniségben van. Az egyéniség keletkezésének száz meg száz okát ismeri a tudomány, de még több okát nem ismeri, még több okáról sejtelemmel se bir. Mindez azonban máshová s nem a nagy perre tartozik.
Azt mondtam Mihálkovichnak:
– Megdöbbentett ez az észlelés, de meggyőződésemben meg nem rendített. Önök véleménye nehezebbé teszi a védelem munkáját, de a sikert meg nem gátolja. Egyéb bizonyítékok egész seregével kétségtelenné teszszük, hogy az a holttest Solymosi Eszteré, tehát az 14 éves és közel 4 hónapos életkorú. Önök az ország első szaktudósai e téren, önök által a tudomány nyilatkozik. Ha a tudomány össze nem fér az egyetlen lehető okszerű megoldással: akkor csak a tudomány hézagossága jön napvilágra. Nem az igazság vall kudarczot, hanem mai állásában a tudomány. A törvényszék előtt minden esetre lesz három kérdésem önökhöz, melylyel az önök véleményének sulyos hatását fogom elhárítani.
A nagy tudós szelid, komoly arczával s a szemüvegen át is fényes, okos szemeivel nézett rám kis ideig. Azután azt kérdezte:
– Szabad volna nekem azokat a kérdéseket megismerni?
– Nincs okom titkolni. Az első kérdésem minden esetre az lesz, vajjon bizonyos-e, hogy az embernek s az emberi csontoknak a serdülő korban való fejlődése a nem, fajta, öröklés, átháramlás, életmód, foglalkozás, éghajlat s esetleges betegségek miatt egyénenként gyorsabb vagy lassúbb?
– Bizonyos!
– A második kérdésem az lesz, vajjon az életkort a csontok fejlődéséből megállapító véleményt önök nem a tudomány összegyüjtött összes adataiból állították-e össze, mint olyat, a mely csak átlagos életkort tüntet föl s nem egyéni életkort?
– Természetes, hogy mi csak átlagos életkorról beszélhetünk.
– Magam is belátom, de meg kell jegyeznem, hogy átlag ember nincs, hanem csak egyén van. Végül a harmadik kérdésem az lesz, s ez a legegyszerűbb: látták és e czélból vizsgálták-e önök már egy vagy több 14 éves leányka csontvázát?
– Én nem láttam s úgy tudom, kartársaim se látták. A mi egyetemünkön nincs ilyen csontváz-készület.
– Ily esetben én bizony az önök helyén nem mernék határozottan kizáró véleményt mondani. Sok ember jóléte, becsülete, szabadsága s talán élete függ a szakértői véleménytől.
A nagy tudós mereven nézett rám. A komoly tudósnak és erős elmének nagy küzdelme látszott arczán. És látszott a nemes nagy léleknek az erkölcsi felelősség fölött való viaskodása. Mit csináljon hát? Hitvány gondolatok eltorzítják és csúffá teszik a szép arczot is; – nemes léleknek fönséges gondolatai széppé, ragyogóvá teszik a közönséges arczot is. Háttal volt fordúlva társalgásunk alatt az ablakok felé, de a terem világos volt s én meghatva néztem azt a magával és gondolataival küzködő fényes arczot, ki komoly tudós és becsületes ember. A ki nem bizonykodik, hanem az igazságot keresi.
Végre azt kérdezte tőlem:
– Mit tenne ön a mi helyzetünkben?
– Minden esetre törekedném néhány 14 éves életkorú leány-csontvázat saját szemeimmel megvizsgálni. Én ily igen kényes kérdésben csupán mások észleléseiből nem mondanék véleményt. Hallottam-e vagy Taylorból olvastam-e, de úgy emlékszem, Angliában a Gay-féle kórháznak közel húszezer csontváza van, ott bizonyára kell lenni 14 éves leányénak is, bizony én nyomban kocsira ülnék s oda mennék.
Nem felelt erre semmit. Befejeztük a társalgást s én eljöttem tőle.
Értesültem azután, hogy ő társalgásunkat Scheuthauer és Belky szakértő kartársaival közölte. Megállapították, hogy életkor megállapításának czélzatából egyik se szemlélt még 14 éves leány-csontvázat soha. Megfontolták, vajjon egyikük vagy másikuk ne utazzék-e nyomban Angliába? E helyett azt határozták, hogy átírnak a bécsi, gráczi, prágai egyetemek orvostani karához; megkérdezik: van-e ott 14 éves életkorú leánycsontváz s kérik, ha van, annak csontfejlődéstani pontos leirását elkészíteni s megküldeni, sőt ha szükség, elutaznak maguk oda tanulmányozás végett.
A feleletek megérkeztek. A bécsi és gráczi egyetemek orvostani muzeumában nem volt megfelelő csontváz. Hanem volt szerencsére Prágában. Az itteni orvosi egyetem tudós tanára, dr. Toldt, közölte, hogy ott a 957-ik számú csontváz kétségtelen 14 éves életkorú leány csontváza, s hogy az a fejlődésben észrevehetőleg alig tér el a csonka-fűzesi holttestől.
Minő csodálatraméltó lelkiismeretességgel dolgoztak ezek a szakértő tudósok!
Scheuthauer eddig még soha nem vonta különös tanulmányozása körébe a csontfejlődéstant. Szakmájánál fogva nagyon sok ezer holttestet bonczolt már s széles és mély elméje, tudományszeretete s éles figyelése természetesen sok tünetet megjegyzett már nagy szabatossággal, de különös esetre vonatkozva gyakorlati czélból még nem vizsgált részletesen. Most jogi és erkölcsi feladatává lett ezt cselekedni. Éjt-napot egygyé tett, hogy most e kérdésben a legújabb vizsgálódások eredményét is elsajátitsa. Átbúvárolta az egyetem szakkönyveit és gyűjteményeit, nyomban beszerzett 140 korona értékü új könyveket s így búvárkodott szakadatlanul.
A csonka-fűzesi holttest csontjait ő irta le először s az ő leírását küldték Prágába dr. Toldthoz az ottani 957-ik számu vázzal való összehasonlítás végett. Mikor a válasz megjött, Mihálkovichot némi aggódás fogta el. Ő előtte csak a 17 éves életkorú csontváz lebegett és nagyon meglepőnek tartotta dr. Toldt feleletét.
– Az én kartársam Scheuthauer vérmes természetü. Hátha talán nem tökéletes szabatossággal írta le a csontokat. Most magam írom le.
Ezt mondta nekem.
Most azután ő maga írta le a csontokat. Tökéletesebb leírást nem ismer a tudomány története. Most ezt küldték el dr. Toldthoz. Ő ismét felelt. Azt felelte, hogy e leírás után a csonka-fűzesi holttestet még sokkal nyugodtabban mondhatják 14 éves életkorúnak.
Ily tanulmány után szerkesztették meg e pontra nézve véleményüket a törvényszékhez.
Az eddigi irodalmi adatok a mostani ritka eset teljes fölvilágosítására hézagosak, minthogy a csontok fejlődésének leírásában az egyéneket nem szerint nem különböztetik meg, noha valószinű, hogy a fejlődés a fiunál és a leánynál különböző. De hézagosak azért is, mert azok az irodalmi adatok nem a magyar fajtáról, hanem a német, cseh és angol fajtáról szólanak s a magyar fajtának csontfejlődését még csak ezután kell tanulmányozni. Mindamellett a csonka-fűzesi holttest életkoráról kimondható, hogy a legtöbb adat 16–17 életév mellett szól ugyan, de ezek nem oly nyomós természetűek, hogy kizárnák azt, hogy az illető egyén a 14-ik és 15-ik életév között is ne lehetett volna.
Ezzel elesett a csonka-fűzesi szakértők véleménye s egyúttal szakértői véleményből származó minden akadály megszünt arra nézve, hogy a csonka-fűzesi holttest ne Solymosi Eszter lehessen.
V.
(A holttest olyan lányé, a ki 14 évesnél nem volt fiatalabb s 17 évesnél nem volt idősebb. – A csonka-füzesi szakértők minden lényeges kérdésben tévednek. – A holttest Solymosi Eszter lehet. – A biróság kitörli a tudósok véleményéből ezt a pontot.)
Az egyetemi tudósok egyébiránt 1883-ik évi január 9-ére lettek készen tanulmányukkal, újabb leletükkel s véleményükkel.
Leletüket pótleletnek nevezik. Vannak benne érdekes pontok.
Megtalálták a szempillák szőreit.
Megtalálták a szemöldökszőröket is.
A hajra nézve a mit találtak, azt már föntebb előadtam. A haj egy része tövestűl kihúllott, más része a hajhagymával együtt megvolt, de a hajtörzsön belűl a fejbőr felszíne alatt szakadt el, egy része pedig a fejbőr felszínén felűl szakadt el. A nemi részen is megtalálták a gyermekkor pehelyszőreit s azok közt egy-két szál sarjadni kezdő serdült korbeli szőrt.
Véleményt kettőt adtak. Egyet a biróság kérdéseire s egyet a királyi főügyészség kérdéseire.
A biróság kérdéseire azon túl, melyet föntebb már fölemlitettem, ezt felelik:
»Mind a fogak állapota, mind a csontok fejlettsége arra mutat, hogy a vizsgált hulla az úgynevezett ivarérődési időszakban volt, mely a 14-ik életévtől egészen a 16-ikig s legföljebb a 17-ik évig terjed s némely egyéneknél egy vagy két évvel korábban, másoknál későbben szokott bekövetkezni. Bizonyosnak látszik, hogy 14 éven alúl és 17 éven felűl a hulla nem volt, de hogy ezen évek közűl melyik illik pontosan a hullára: ez esetben határozottan ki nem mondható.«
E véleményt indokolják a koponya kerületével, a bölcsességfogak és homloköblök állapotával, a csontok ízvégeinek s a csontmagvaknak fejlettségi fokával.
Kimondják végül, hogy a hajakat és szőröket se nem borotvával, se nem edző szerrel távolították el, hanem azok, a mennyiben hiányzanak, a vízben való rothadás folytán mállottak ki vagy töredeztek le. A nemi részen talált pehelyszőrök fiatal korra vallanak.
A királyi főügyész kérdéseire szintén fontos feleleteket adnak.
Kimondják s nagy részletességgel indokolják, hogy a csonka-fűzesi szakértők tökéletesen tévedtek, a mikor a kezek és lábak finom bőréről, a tyúkszemről, a kezek szépségéről, a jól ápolt körmökről beszélve azt mondják, hogy a csonka-fűzesi holttest élete folyamán durvább munkával nem foglalkozhatott. Hiszen tyúkszemet a téli csizmában-járás is okoz, holott a körmök és felhám pedig teljesen hiányozván, kéznek és lábnak látszólag finom bőrünek kellett lenni.
Egy másik kérdésre kijelentik, hogy a csonka-fűzesi szakértők abban is tökéletesen tévedtek, hogy a hulla 3–4 napnál tovább ne lett volna a vízben. E szakértők minden ide vágó indoka légből kapott és tudománytalan. Hiszen a hullaviasz képződése csak a vízben történhetett s erre bizony tíz hét is esetleg szükséges volt, minthogy jelentékenyen kevesebb idő alatt hullaviasz nem képződhetik.
Kijelentik a megfelelő kérdésekre azt is, hogy a csonka-fűzesi szakértők épen semmivel se tudják bizonyítani azt az állításukat, hogy a csonka-fűzesi holttest vérszegénységben halt meg, sőt a rothadás azon fokán ezt se bizonyítani, se állítani nem lehet. Ép úgy nem tudják igazolni azt se, hogy az illető nő a nemi érintkezést gyakorolta volna életében. Erre vonatkozó vizsgálatuk a tisza-eszlári bonczolásnál teljesen hiányos.
Végül kijelentik, hogy a csonka-fűzesi szakértők leletében egyetlenegy jelenség sincs fölemlítve, a mely kizárná annak lehetőségét, hogy az illető egyén halálának oka vízbefulás volt. A csonka-fűzesi szakértők ellenkező állítása tehát szintén tévedés. Sőt az egyetemi tudósok több fontos jelenséget födöztek fel, melyek egyenesen arra utalnak, hogy az az egyén vízbe fúlt. De egyébként is, ha ismeretlen holttestet találnak a vízben, ha annak rothadása már nagyon előrehaladt s ha semmi más halálokot kimutatni nem lehet: akkor a tudomány és tapasztalat összes bizonyságai szerint a holtat vízbefúltnak kell tekinteni. Ez az egyszerű, józan, tiszta felfogás.
Feleletük végén igen fontos nyilatkozatot tesznek az egyetemi tudósok.
Kimondják, hogy a csonka-fűzesi holttest 14–17 éves egyéné volt.
Kimondják, hogy legalább hat héttel, de valószínűbb, hogy 11–12 héttel előbb halt meg, mint a mikor Csonka-fűzesnél a Tiszából felbukkant.
Kimondják, hogy ez időnek legnagyobb részét, valószínűleg az egész időt a vízben töltötte.
Kimondják végül, hogy se az első bonczolásnál, se a sírból kiásás és második bonczolás alkalmával egyetlen jelenség a holttestben elő nem tünt arra nézve, hogy az ne Solymosi Eszter, hanem valamely más idegen nő holtteste lehessen.
S e közben kifejtik azt is, minő legyőzhetlennek látszó nehézségekkel járt volna 6–12 hét előtt idegen hullát szerezni, azt ily hosszú időn át víz alatt őrizni, arra Solymosi Eszter ruháját ráölteni s mindezt észrevétlenül intézni. Ezzel a hullacsempészet elméletét teljesen valószínűtlennek nyílvánítják.
1883. évi január 10-ike körül érkeztek be az egyetemi tudósok munkálatai a vizsgálóbirósághoz s a törvényszékhez. Minő elképedés vett erőt erre a vérvádhivő és terjesztő urakon! Minő zsivaj a zsidó-üldöző sajtóban! Mennyi gyanusítás az egyetemi tudósok ellen! Különösen kárhoztatták a tudósokat azért, hogy véleményt mertek adni arról, vajjon könnyü dolog lehetett-e a holttest-csempészet és hogy kimondták kereken, hogy a csonka-fűzesi holttest bizony Solymosi Eszter holtteste lehet.
A törvényszék erre különös hőstettet követett el. Birói tollal kitörölte az egyetemi tudósok véleményének ide vonatkozó szakaszait. Jupiteri haragját igy töltötte ki a tudósokon.
Óh együgyü biróság! Óh vérvád babonája által megvakult emberek! Mintha az igazság elenyésznék azzal, ha a birói toll azt keresztül-kasul huzogálja! Mintha most már annak a három tudósnak megszünt volna meggyőződése! Mintha az a három tudós azt meg ne mondaná nyiltan a tárgyaló s itéletmondó biróság előtt az egész világ hallatára!
VI.
(Az országos Közegészségügyi Tanács. – Nem tud s nem akar dönteni a vitás kérdésekben. – Véleményét nem indokolja. – Hoffmann Bécsben és Virchow Berlinben az egyetemi tudósoknak ad igazat.)
– – Véleményük hát épen a lényeges kérdésekre nézve ellenkezett a csonka-fűzesi szakértők véleményével. Ily esetben az országos Közegészségügyi Tanácsot kell megkérdezni. Ez az ország fővárosában, a kormány és a legfelsőbb biróság székhelyén működik. Tagjai tudósokból, egyetemi tanárokból, az orvosi tudományokban jártas férfiakból állanak. Hatósága az egész országra kiterjed. Végrehajtó hatalma nincs. Csupán véleményező hatásköre van. Tagjai közt zsidók is vannak s innen a zsidókat csakugyan nem lehetett már kirekeszteni. Nem is akarta senki. Se számuk, se egyéniségük nem lehetett döntő.
A vád is kérte a törvényszéket, terjessze föl az iratokat a Tanácshoz. Én is megnyugodtam ebben. A törvényszék maga is szükségesnek látta.
Biztunk az országos Tanácsban mindnyájan, a kik a nagy per végtárgyalására voltunk hivatva. Meglehetősen csalódtunk. A Tanács ugy vélte, hogy se a csonka-fűzesi szakértőknek, se a zúgó közvéleménynek mereven ellent mondani nem tanácsos, az egyetemi tudósokat megczáfolni pedig tudásuk nem engedi. A Tanács tagjainak többségét is megfertőztette a zsidógyülölet. Eszük és tudásuk nem tudta egészen elnyomni érzésüket.
A törvényszék maga tette föl a Tanácshoz a kérdéseket.
Az első kérdés az volt, vajjon 14–17 éves vagy 18 éven fölüli volt-e a holttest? A csonka-fűzesi szakértők 18 éven fölülinek, az egyetemi tudósok 14–17 évesnek mondották. A bölcs Tanács egyik véleményt se akarta elfogadni és egyik véleménynyel se akart ellenkezni. Azért azt mondta, hogy a legtöbb jel szerint 16–18 éves volt, azonban egy-két évvel fiatalabb is lehetett, idősebb is. Tehát szerinte lehetett 20 éves is, de lehetett 14 éves is. Ez, ugy vagyok meggyőződve nem komoly tudományos beszéd.
A második kérdés az volt, vajjon mi volt a halál oka? Vérszegénység-e vagy más testi baj, vagy a vizbefuladás? A bölcs Tanács azt felelte, hogy se az egyik, se a másik halálokot nem lehet bebizonyitani. Tehát nem felelt semmit ezzel a felelettel. A józan ész természetesen másként nyilatkozott volna. A józan ész azt mondta volna: ime, itt egy holttest, vizben találták, előrehaladt rothadásban van, rajta semmi különös halálokot találni nem lehet: tehát azt kell tartani valószinünek, hogy a vizbefult. Ha tűzben találták volna: az volna a valószinü, hogy tűzben halt meg. Ha fának ágán nyakánál fogva kötélen lógva találták volna: az volna a valószinü, hogy akasztás folytán halt meg. Ha széngázzal tele levő zárt levegőben találták volna: az volna a valószinü, hogy széngázmérgezésben halt meg. És igy tovább. Mert ha a holttesten semmi különös halálok biztos jelét fölfedezni nem lehet: hát akkor a halál okának azt kell tekinteni, a mi a halált ott, a hol a holttestet megtalálták, természetes uton közvetlenül s kikerülhetlenül előidézhette. Ez a józan ész.
A harmadik kérdésre a felelet igazi hülyeség.
A csonka-fűzesi szakértők azt mondták, hogy a holttest legföljebb tiz nappal előbb elhalt egyéné, tehát ez az egyén 1882 évi junius 10-ike körül halhatott meg. Az volt tehát a harmadik kérdés: el lehet-e e véleményt fogadni vagy a holttest még korábban elhalt egyéné, a mint az egyetemi tudósok állitják?
A Tanács itt is kitér a felelet alól. A csonka-fűzesi szakértőket nem akarja s az egyetemi tudósokat nem meri megczáfolni. Azt mondja tehát szórul-szóra:
»Nem ismerve elégségesen a viszonyokat, melyek között a hulla a haláltól fogva feltaláltatásáig létezett: a halál beállásának ideje meg nem állapitható.«
Micsoda beszéd ez!
Hiszen ha ismernők azokat a viszonyokat: nem volna szükségünk szakértőre. A hol biztos tudásunk van: ott semmit se ér a szakértők puszta véleménye.
De nem is igaz a Tanácsnak ez az indoka. Hiszen ott van az egyetemi tudósok leletében a hullaszappan. Ez pedig se tiz nap alatt, se viz vagy vizes környezet nélkül nem támadhatott. Tehát a holttestnek tiz napnál jóval több ideig kellett halottnak lenni és vizben lenni.
A negyedik kérdésre adott felelet még meglepőbb, még mulatságosabb.
E kérdés igy szól: a hulla a vizben 3–4 napig, avagy hetekig létezett-e? A Tanács felelete ez: »hogy a hulla tizennégy napnál s talán még néhány napnál hosszabb ideig feküdt volna a vizben, az nem valószinü«.
Az országos Tanács egyetlen tagjával se érintkeztem a vélemény megadása előtt. A mint a vélemény napvilágot látott: elbámult rajta a világ. Egyik bécsi előkelő orvostani szaklap nyilván megirta, hogy nem hiszi, hogy oly tudományos testület, mint a Tanács, ily badarságokat szülhetne, bizonyára valami pajkos ellensége koholta ezt a véleményt.
Később találkoztam a Tanács előadójával. Elterjedt hirü tudós volt, egyetemi tanár s több tudományos könyv irója. Bővebb ismerkedés s többszörös eszmecsere után feltünően kistudásu és korlátolt elméjü férfiunak találtam.
Azt kérdeztem tőle, mint az ügy előadójától s a vélemény szövegezőjétől, vajjon mit jelent ez: »tizennégy napig s talán még néhány napig?« Nem egyszerübb, tisztább s okosabb lett volna ezt mondani: »talán tizennyolcz, vagy talán husz napig, vagy talán tizennégy napnál több ideig?«
Erősen bizonykodott, hogy mély tudományos okokból igy kellett mondani: »tizennégy napig s talán még néhány napig«.
A tudományos okok föltárását ismételt kérdésemre is kereken megtagadta. S bizony én ezekre magamtól rá nem jöttem s nem is jövök soha.
Az ötödik, hatodik, hetedik és nyolczadik kérdések arról szólanak, vajjon a Tiszából felbukkant nő nemileg érintkezett-e férfiakkal, továbbá haja, szőre borotvával van-e eltávolitva, azután: megvoltak-e körmei, mikor a holttest felbukkant a vizből, végre: foglalkozott-e, mig élt, durva munkával s járhatott-e mezitláb?
A feleletek kuszák, minden határozottság nélkül valók. Nem ártanak s nem használnak se a vádnak, se a védelemnek.
Véleményének indokait sohase hozta nyilvánosságra az országos Tanács. Az indokok szövegezésén összevesztek tagjai.
A büntető perjog alapján az indokok hiánya érvénytelenné tette az egész véleményt. A törvényszék feladata lett volna vagy kiegészités végett visszaküldeni, vagy egyenesen visszautasitani a véleményt.
Ez természetes.
A puszta vélemény, bárkitől jön, az igazságszolgáltatás terén se be nem bizonyit, se meg nem czáfol semmit. Csak a jól megindokolt véleménynek lehet sulya. Az indokok alapján döntheti el a biróság is, a vád és a védelem is, vajjon helyes uton járnak-e s nem tévedtek-e a szakértők. Mert az indokokat összemérhetik a vizsgálat egyéb biztos adataival. Ha ez adatokkal a szakértői vélemény egyik-másik indoka nem fér össze: a vélemény elveszti minden nyomatékosságát, vagy hamis utra tereli a biróságot.
Az országos Tanács véleményével egészben nem sokat törődtem. Nem tartottam szükségesnek se a törvényes igazság, se a vádlottak érdekében tovább vitatkozni a Tanácscsal. Elvégre a Tanács véleménye is megengedte:
hogy a holttest eredhetett tizennégy éves leánytól;
hogy a leány halálát vizbefuladás okozhatta;
hogy a halálnak mikor történt bekövetkeztét meghatározni nem lehet;
hogy esetleg tizennégy napnál tovább is fekhetett a vizben s végre,
hogy a csonka-fűzesi szakértők állitását a jól ápolt körmökről, a gyakori nemi élvezetről, az uras lábakról s a hajleborotválásról nem bizonyitja kétségtelenül semmi.
A végczélra én ezt elegendőnek tartottam s igy vélekedett a biróság is.
A mit még az orvosi tudomány alapján szükségesnek véltem: ott lesz a végtárgyalás. Ott az összes orvosokat, tanukat és szakértőket meg fogjuk hallgatni s a még értékes fölvilágositásokat ott meg fogjuk nyerni.
Igy is történt.
Az orvosokat és szakértőket a végtárgyaláson julius 10-től kezdve öt napon át hallgattuk ki. Nagy feltünést keltettek azok a részletes kérdések, melyeket én különös gonddal a csonka-fűzesi szakértőkhöz intéztem. Szakadozott, bágyadt s ingatag feleleteikből meggyőződött még a vérvádhivő közönség is arról, hogy a csonkafűzesi szakértői véleményt tudományosan alaposnak elfogadni nem lehet. Az egyetemi tudósok a végtárgyaláson becses részletekkel egészitették ki irásbeli szakértői véleményüket.