BRÓDY SÁNDOR.
1864–.
Mindenki megfordult már oly helyen, a hol sok építő tégla volt felhalmozva s egyéb építési anyag szana-széjjel; gyönyörűen faragott kváderek és oszlopfők acantus levelekkel vagy egyéb czirádákkal, hatalmas gerendák, szarufák, különböző színű márványok és portálék, filigran balluszterek, ablak- és kapurácsok, a miből legott ki lehetett találni, hogy itt valami fényes palotát építenek, vagy legalább építhetnének, mert van miből.
Ezt a benyomást kelti Bródy Sándor apró rajzainak, tárczáinak, ujságczikkeinek olvasgatása. A palotát még nem látja a szem; de a palotának való anyag mind megvan. Gazdag szinek, pompás ötletek, meglepő gondolatok, értékes megfigyelések és finom hangulatárnyalatok váltakoznak dolgozataiban.
Vannak ezenfelül hosszabb lélekzetű művei is, a hol már teljes építmények állnak elő merész ívezetekkel, kiugrókkal, tornyokkal, árkádokkal: gyönyörködünk bennük, megkapnak; de az anyag értékes voltát tekintve úgy kell találnunk, hogy ez még nem az igazi, – hogy ez a művész még nagyobbat, szebbet is tudna építeni.
Ehhez a gondolathoz hozzá segít talán az a tudat is, hogy Bródy Sándor még csak negyvenkét éves, a mi az elbeszélő írónál gyerekkor.
1864-ben született Egerben s még mint gymnasiumi tanuló irogatni kezdett a lapokban. Huszonegy éves korában, 1884-ben összegyűjtve jelennek meg rajzai a Nyomor czím alatt s az írói körök szemében egy nagy talentum érkezését jelzi az új kötet. A csinos, barna, czinábor dongájú, köhécselő fiú előtt egyszerre megnyilnak a mennyország kapui – a lapok hasábjai. Nem is keres már más pályát. Hiszen egy sem szebb ennél. Kivált a minőre hajlamai kifestik.
Sorsa Kolozsvárra sodorja, hol éles tekintete elé sok megfigyelni való tárul. Mint Goethe a weimari kis udvarnál egy könnyen áttekinthető, liliputi világot talál külön társadalmával, külön mágnásaival, tudósaival, íróival és szinészeivel – és ez csak jó neki. Mint a gyermek, ki kis területen tanul meg a maga lábán járni (egy középütt kivájt székbe teszik és a széket is magával húzza). Bródy azonképen itt kezd önállóan megindulni pályáján, de mikor indul, egyszersmind vezet – egy hangadó lapot, az Erdélyi Híradó-t szerkesztvén. Ebben közli első regényeinek egyikét a Két szőke asszony-t.
Nem csak a látköre szélesedett, de nyelve is nyert szinben, erőben, az erdélyies kiszólásokban. Tömérdek érdekes benyomással, sok originalis alakkal rakta meg különben is degesz írói táskáját, de mégis bekövetkezett, a mi egy igazi bohém temperamentumnál elmaradhatatlan, szűk lett neki a kincses város, Budapestre vágyott, a focusba.
Nem sokára itt találjuk őt. Első kötete már előre nevet csinált neki, útját kiegyengette úgy, hogy abból a sok viszontagságból, mely a kezdő íróra vár, őt a «Nyomor» mentette meg. Egyszerre elismert czéhbeli írónak találta magát s nagy kedvvel írt mindenfelé és mindenfélét, vezérczikket, társadalmi essayfélét, tárczát, novellát, jellemrajzot, szini kritikát, regényt, újdonságot, reportot s minden genreben új nyomokon ment, erős egyénisége kiütődött minden során.
A naturalisztikus iskola látszott rajta. Csakhogy ő nem a Zola könyveiből tanult, mint a Zola-utánzók általában, talentuma nem a könyveken hízott fel, Bródy nem írt le mást, csak a mit ő maga látott, tapasztalt, vagy a mire kombinálva rá jött, nem a külsőségek és az agyafúrtan kieszelt mesék írója. Mint Diogenes lámpájával, ő is az embert keresi rászegzett szúrós tekintetével, de a belső embert, az emberi lélek dokumentumait, a hogy ő mondaná. Az igaznak úgy szólván erősebb barátja, mint a szépnek. S innen némi rokonsága Zoláékkal. Tárgyait a mindennapi élet jelenségeiből szedi, de nem a kitaposott helyeken (hiszen az emberek nem szeretkeznek örökké, némelykor adót is fizetnek) oly csodálatos könnyűséggel, mint egy jongleur, a ki kézelőből, valakinek a hajából, vagy a kabátja hajtókájából kapkod ki tallérokat. Csak az egy Csehov vetekszik vele ebben az ismert újabb írók között, nem töri magát különös szövevények után, meglát egy ruhát poroló asszonyt az ambituson, vagy lovát ütlegelő muzsikot az utczán s megvan a théma; csakhogy Csehov leginkább az élet derült oldalait látja, sőt a sötéteket is bearanyozza humora aranyával, míg Bródy valóságos megfordított Csehov, ki a sötét, mogorva epizódokat keresi s gúnyt és epét kever azokba. Minden borus, komor az ő kis rajzaiban, csak az izzó stylusa világít.
Regényei, melyek sűrű, egymásutánban jelentek meg a nyolczvanas évek végétől kezdve: Faust orvos, Don Quixote kisasszony, Az ezüst kecske, többé-kevésbé nélkülözik az egységes compositiót és a frappans mesét (mert a fantaziát megvetni látszik Bródy s nem él vele!) nem állnak a tökélynek olyan fokán, mint rajzai, mind a mellett jobb regényeink közzé tartoznak, mert mélység, sok megfigyelés és lélektanilag hibátlan fejlemény van bennök. Epizód alakjait esetleg nem domborítja ki eléggé, szereti az elmosódó színeket és a turgenyevi homályt, vázlatosak, és a sötétbe vesznek, de a főalakjait el nem rajzolja, érdekesek vagy nem érdekesek, de kifogástalanok.
Gyűjteményünkbe legutóbb írt regényét «A nap lovagjá»-t vettük fel, mely Bródy Sándor minden írói tulajdonát ép úgy visszatükrözteti, mint minden munkája. Ő rá bízvást ellehet mondani «semper idem».
Merész ember, ki a színpadra is új anyagot próbált felhozni «A dadá»-val, történelmi tárgyú műveiben pedig a magyar ősöket is embereknek merte bemutatni, nem türhetvén az ős hazugságokat, mintha a Bánk bánok, Nagy Lajos királyok örökké csak szavalnának, kardjukat csörgetnék s tableau-kba állítva járnának-kelnének az egyik ajtón ki, a másikon be. Hanem ez kemény dió; a közönség még kiskorú ahhoz az igazsághoz, hogy például Petur bán is kendővel köti át a füleit, ha a foga fáj. Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell.
Bródy mint hirlapíró a Magyar Hirlap-nak volt huzamosan munkatársa, de az írói pegezusról soha se szállott le egészen a politikai marakodások mezejére. A legutóbbi években maga alapította meg a Fehér könyv, majd a Jövendő czímű szemléket s éveken át úgyszólván elejétől végig maga írta vastag köteteit, mindenkit bámulatra, ragadva rendkívüli munkaerejével és termékenységével, mely gyaníttatni engedi, hogy még tömérdek mondani valója van.
Ellenben az én mondani valóm teljesen elfogyott – az ő életrajzára vonatkozólag. Hiszen a mi ezentúl következnék, azt még csak most szövik a Párkák. Csak a len selyme látszik a guzsalyon.
A Párkák szőnek, szőnek… de ő tőle magától is függ, egy és más. Mert a mi az én pennámban benmaradt a továbbiakból, annak az ő tollából kell előkerülnie.
Mikszáth Kálmán.