KÉT MUNKÁS.
AZ ÁGY.
Két munkás, ösztövér, mint a rendszertelenül táplálkozó paraszt kutya, heti keresményét a markában tartva, állt a pálinkás boltban. Az egyik éjjel dolgozott, a másik nappal – mind a kettő a villamosság szolgálatában – nem ismerték egymást. De mivel egyformán rostopcsint ittak rummal, beszédbe elegyedtek:
– No már most én megyek haza – mondá az egyik, a gyorsan élvezett szesztől kissé hebegve.
– Ágyra jár, vagy magának neje van?
A hebegő nevetett és kicsúfolta az összes nőket és durván emlékezett meg arról az asszonyról, a kit egykor majd házastársul fog választani. Az ágyra vonatkozólag pedig megrugta a bolt pádimentomát:
– Földre járok. Drága pénzért, ott vaczkolnak, arra keres az ember, hogy aludjék. (Durvább szóval mondta, de jókedvűen nevetett hozzá.)
– Ha másvégre nem, arra a végre jó az asszony, hogy friss, finom tollas ágyat vet. Nekem még a szalmazsákom is libatollal van tele, kár, hogy éjszaka nem hál rajta senki.
– Maga éjjel dolgozik! Én meg nappal.
– Maga rájárhatna arra az ágyra.
– Rá én.
– Nem tudom, maga milyen ember. Ha rendes ember volna, ha megfizetne.
– Mért ne, inkább egy pajtásnak, mint a lengyel zsidónak. Csak a maga felesége, hogy az mit mond.
Egy pillanatra elgondolkoztak, kissé gyanakodva néztek egymásra. De az egyiknek ismerős volt a másik arcza, hasonlítottak egymáshoz. A gyári munka által elkinzott, befüstölt és kiszárított paraszt arcz, szinehagyott barna haj és bajusz. Az alsó ajka alatt úgynevezett legyet viselt mind a kettő. A nyelvjárásuk is ugyanegy volt: a dunántúli, de már pesti páczban. A nőtlen megkinálta a házast dohánnyal és pipára gyujtva, mindjárt neki is indultak az új tűzhely felé, mely a budai gyártól úgy másfél óra járásnyira volt, a ligeten túl, az úgynevezett Csikágóban. Vidáman szelték keresztül az egész várost, nem kerülték el az úri utczákat sem, sőt egy kisebbrendű czukrászdában az új ágyra járó egy darab süteményt vett, hogy azzal beajánlja magát még ismeretlen háziasszonyának. Közben megittak még egy pohár sört is és már tegeződve értek a tetthelyre, hol az asszony a kapu előtt már várta az urát. Zsámolyon ült és szoptatott, de a mikor meglátta az urát, a gyermeket letette a földre és elébe ment, hogy átvenné a keresményét.
– De nagyon sietsz! – mondá a munkás – meg se látod, hogy valaki van velem.
Beljebb kerültek.
– Ez az az ágy! – szólt a gazda s egyszersmind bemutatta a barátját:
– Ez az ember az ágyra járó.
A munkásné – cseléd volt valamikor – megkötötte a fejkendőjét, aztán kezet nyujtott. Majd megtörült egy széket s helyet kinált a jövevénynek, a ki átadta a süteményt és a szopós gyereknek is megigérte, hogy fog neki hozni czukrot. Kölcsönösen elég jó benyomást tettek egymásra és hamarosan egy tálból ettek bornyúmájat, a melyet az asszony – a szoptatást folytatva – hamarosan elkészített, sőt a nőtlen ember – miután tisztes előpénzt adott – a hálást nyomban meg is kezdte, mivel ő nappal dolgozott, a férj pedig éjjel és vissza is ment a gyárba.
Esti tíz óra elmult, a szobában, mely egyszersmind konyha is volt – egy helyiségben okosan és oekonomikusan kihasznált lakosztály – a ház asszonya elfútta a függő lámpást és gyerekével lefeküdt a tűzhely mellé vetett rendes ágyára. A lakó is levetköződött, lefeküdt. Két perczig nem aludtak. Ezalatt a lakó megszólalt:
– Engem Józsinak, Szovád Józsefnek hivnak – mondá.
– Az uram is József! – mondá az asszony egyszerűen.
– Két József! – jegyezte meg a munkás s abban a pillanatban el is aludt. Az asszony s gyermeke is elaludtak. A függönytelen ablakon besütött a holdvilág és ez nem engedte aludni a szoba ötödik ingyen lakóját, egy Boldi nevű rendkivül sovány fehér macskát, a ki nagy lépésekkel járt föl s alá, meg-megállt az alvók előtt, szemlélődött, megnyugodott s az ajtó egy kitörött rámáján kiosont a tavaszi éjszakába.
ERKÖLCSI KÉRDÉSEK.
Rendesen, jól, de természetesen igen egyszerűen éltek és sem betegség, sem rossz gondolat nem zavarta meg a munkás tűzhelyének levegőjét. Boldit, az állatot kivéve, kötelességének élt itt mindenki és már hónapok multak el, még mindig csak az egyetlen egy szombat estén mutatkozott a két munkás emberen a szeszmérgezés. Az asszony nyelvelt, mire a férj egy kissé meghuzta a haját, főképpen a lakó biztatására. Ezért a ház asszonya és az ágyra járó között a szóbeliség a legszükségesebbre szorítkozott, helyesebben egyoldalú volt: a munkás beszélt az asszonyhoz, az meg nem felelt. Azonban egy kora reggelen, midőn már a tűzhely urának minden perczben meg kellett jönnie a gyárból, kibékültek. És ez így történt.
Az asszony csapkodta az ajtót, hogy a lakó már felkeljen, mire az fel is ébredt és így szólt:
– Maga asszonyság olyan goromba hozzám, mintha az ura lennék. Egyszer még én is azt álmodom, hogy maga a feleségem.
– A hideg, a ki kileli magát! – mondá az asszony egyszerűen, de végre is megszólalt, sőt békélve zsörtölődve hozzátette: Lusta, nekem nem kellene ilyen lusta ember!
– Nekem meg kellene ilyen takaros, dolgos asszony.
– A hideg! – jegyezte meg a nő, a kinek a népies láz kedves és mindenre alkalmazott kifejezése volt.
– Hadd alszom még egyet! – negédeskedett az ágyra járó és a falnak fordult, behunyva a szemét, de csak félig. Mire a nő egy vizes szilkével közeledett hozzá, hogy leöntse. A szemes ember azonban tetten érte, a vizet a padlóra öntötte és a nőt igen erősen szájon és szemen csókolta.
– No jó! – mondá az asszony valóban mérgesen – ezért magát Józsi – ha megtudja – agyon fogja ütni.
– Engem ugyan nem bánt! – nevetett a férfi, fölkászálódott az ágyból, mert a bajtársának a távol lépése hallatszott már. Az asszony rosszkedvüen fogadta és egyáltalán a két férfi iránt napokig nem tudott fölmelegedni, pedig nem volt sem mérges, sem szeszélyes személy. Nagyon is rendes nő volt, olyan, ki a férfit magasabb rendű lénynek tartotta és nemcsak ösztöne, de erkölcsi érzése is azt parancsolta neki, hogy a férfinak szinte önzetlen szolgálatába álljon. Kétszer is megnézte a falatot, mielőtt megette volna: hátha az urának vagy a kosztosának – az ágybérlő félkosztosnak – kell az. Úgyszólván csak azért falatozott, hogy a szopós kis fiúnak legyen mit belőle kiszivnia. Morális lény volt tehát, de azért nem ostoba és cselédkorában is, de most is többször lázadozott:
– A nőt a férfiak csak elcsigázik! – mondá. – Kiélik, aztán elmennek!
A két munkás mulatott ezen és dicsérték az asszony kedves és élczes beszédjét, sőt a lakó egy estén – lefekvés után – tovább fűzte:
– Az asszony a hunczut, mindjárt, mindjárt kakast változtat! – szólt és röhögött.
Az asszony sem állta meg nevetés nélkül, bárha a rendetlenségért – a csókért – még mindig neheztelt. A nevetés után azonban nyomban elhallgattak, de nem aludtak el, forgolódtak az ágyban, a lakó sóhajtozott, Krisztus urunkat emlegette, majd szidta a nyárra már zörgő csontú, neurasztenikussá lett macskát, a ki álmatlanul és rosszkedvűen sétált föl s alá.
– Dobja ki, dobja ki a nyavalyást! – mondá az asszony. – Én se tudok tőle aludni.
Aztán beszélgettek. Midőn pedig reggel lett, az asszony így szólt a lakóhoz:
– Most pedig maga menjen el lakni innent.
– Még csak most maradok itt igazán! – mondá a munkás.
– Jobb, ha vesz magának asszonyt, mit bántja a másét. Megálljon, magát még megveri az isten!
A beszédet tovább nem füzhették, megjött a férj, fáradtan, szinte leragadt szemmel, de jó kedvűen. Három borizű almát hozott, egyet a szopósnak, egyet az asszonynak, egyet a lakónak. A felnőttek éhgyomorra nyomban hozzá láttak. Vizet ittak rá és ujra kezdődött egy nap, olyan, mint a másik.
A BŰN MÉRLEGE.
Csendesen éldegéltek és az asszony lassanként úgy megszokta a lakót, mint az urát; a két férfi között különben alig volt lelki és testi különbség. Ha anyagilag jobban folyt a soruk, udvaroltak neki, ellenben elmaradhatott tőlük, csak főzzön, mosson és takarítson reájuk. Egyébként alapjában gyermeteg lélek volt mind a kettő és a háztartás körül való durvább munkát megosztva egymás között, ők végezték az asszony helyett. Úgy, hogy a férj egyszer – vasárnap délután – meg is jegyezte:
– De jó dolgod is van neked asszony, két urad van!
Azonban nem gondolt semmi rosszat, a féltékenység úri szenvedélye nem férkőzött sem hozzá, sem a lakóhoz, ezek szerették és tisztelték egymást. A nő is így volt velük és a kis családban a legnagyobb egyetértés urálkodott, kivévén rendkivüli alkalmakat, például a mikor egyik vagy másik férfiúnak nem volt dohánya. Ilyenkor ölni tudtak volna. Ilyenkor az asszonyt gyilkolták, szekálták, játszásképpen ütötték, a míg a nő fölingerelve visszaütött és ilyenkor a férfiúi érzés elborította őket és verekedés lett a dolog vége. És hol az egyik férfi, hol a másik volt a békebiró. Ezt játszásnak nevezték. A csendes életnek volt azonban más kimagasló és gyengéd pontja is, a mikor valamelyik munkás külön keresett, természetesen tisztán testi munkával, valamely tárgy czipelésével, hurczolásával, megakadt kocsi kiemelésével, vagy ha a gyár által valamely szabálytalan fájdalmat, esetleg testi sérülést szenvedett. Egy ilyen alkalomból kifolyólag a lakó elvitte a nőt a szinházba is. Egy más alkalommal meg a férj ment vele kávémérésbe. Tehát egyformán figyelmesek voltak hozzá, úgy, hogy a szegény nő, – nem csoda – ha lelkében összevétette őket. Mindazonáltal – különösen az első évben – öntudatában volt annak, hogy a szerep, a melybe belejutott, nem erkölcsös és sokszor el is készítette bűne mérlegét, de nem egészen kedvezőtlenül:
– A kinek felesége van, az ne vállaljon éjszakai munkát! – mondá.
– Mégis, ha egyszer megtudja, széthasítja a fejem és jól teszi! – mondá máskor.
A lakóval ritkán beszélgettek az ügyről. Volt azonban eset arra is, hogy a lakó kezdte. Szokatlanul higiéne-ellenes étkezés után, ha nem tudott aludni, egyszerre föltámadt benne a félsz és a becsületérzés és kijelentette:
– Ennek rossz vége lesz, én elmegyek!
Az asszony csendesen elsírta magát, mivel nagyon megszokta már ez embert és a háztartás végképpen két férfire volt berendezve. Búcsuzkodtak, de együtt maradtak, ám ilyen érzékenyebb jelenetek után a bűn mérlege erősebben a nő felé hajlott, mert ilyenkor sokkal közvetetlenebb, bensőségteljesebb és őszintébb volt a lakóhoz, mint az urához. Egyébként mindig ez utóbbit részesítette előnyben, ennek adta a föleresztetlen levest, ennek a tisztaságára ügyelt jobban, sőt a javára és könnyebbségére zsarolta a másikat. Soha azt el nem feledte, hogy Isten – és a házbeliek előtt – ki az ura és a két kis gyermeke kit nevez majd apának. Mert a kellő időben a második gyermek is jelentkezett. Sőt a rendes idő elteltével a harmadik is. Most már szorongtak a kis szobában és a végképen elzüllött kandurt kitelepítették, de az új lakást – ismervén a ház viszonyait – egy ki nem bérelt pinczeszobában vállalt, a közelükben akart maradni, látni akarta, mi történik velük; a mi pedig a megélést illeti, majd csak megél valahogy.
IDILL.
A munkás gyerekei mind egy emberhez hasonlítottak: a munkáshoz. Alig volt orruk, ellenben a szájuk nagy, köröm éppen csak egy csipet volt a kis kezeiken. Mind a két férfi csaknem egyformán kedvelte mind a hármat, majd eltelvén az idő, mind a négyet. A gyermekek neme is szépen meg volt osztva: fele lány, fele fiú. Ez utóbbiak közül csak az egyiket keresztelték Józsinak, ámde – egyszerűség kedvéért – a másikat is Jóskának nevezték. Kedves teremtés volt mind a négy, nem sírtak, csak komoly éhség okán, a mi néhányszor megesett, mert a gyermekek születésének arányában fogyott a munka a gyárban és hol az éjjel dolgozó, hol a nappali munkást bocsájtották el. A munkában maradt bizonyos fensőbbséget szerzett a házban, tekintet nélkül arra, hogy a férj volt-e, vagy csak a lakó. Általában a nőtlen ember volt inkább állandó poziczióban, sőt egy időben – négy hónapon át – egyedül ő keresett. Az emberi gyengeségnek csúf vonása – az, hogy az anyagiakat oly komolyan veszi – csaknem erőt vett a nőtlen férfin és – szóval – csaknem kitette a házból a gazdát. De az asszony közbelépett és eltérően a rendes asszonyi erkölcstől, a mely a nem kereső urat nem is tekinti urának és egyszerre perfid lesz hozzá – kiválóan hűnek mutatkozott és a lakó jelenlétében ajánlatot tett a férjének, hogy ők ketten a gyermekekkel együtt menjenek a Dunának. A lakó a gyermekeket nem engedte, a felnőtteket is sajnálta volna. Maradt tehát minden a régiben, sőt ki is javult, József ismét munkába állott. A nagy szükség után ilyenkor rendkivül élvezték a bőséges életet, főképen vasárnapon, a mikor az összes gyermekekkel ki is rándultak leginkább a városmajorba, a hol a nagy fűben kintornaszó mellett aludhatott a két munkás, míglen a kisebb gyermekek a gyomrukon mászkáltak.
Igen kedvesek voltak e kivonulások: a két munkás ment elől, ők vitték a gyerekeket a karukon vagy a vállukon, nevetve, szitkozódva a villamossal – a mely nekik-nekik vágtatott – pörölve. Utánuk ment egyszerűen öltözve, de büszkén és boldogan a nő, kézen fogva a már járó kicsinyeket. Bizony ösztövér volt a kis család, főképp a nő, a kit sokféle elfoglaltatása nem rontott volna le, ha nem táplálkozik olyan hiányosan, a maradékból, a mit nagyok és kicsinyek meghagytak. A lombjának, barna hajának a megritkulása és megrövidülése időnek előtte megöregítették. Vöröses arczán is két olyan erős redő mutatkozott, mint a milyen a férfiakon és a fák derekán szokott mutatkozni. A szája is elszáradt. Csak a szeme és a melle maradt asszonyos. Ám ő nem törődött azzal, hogy elcsúful, legalább békén hagyják és a férfiak sem igen bánták, nem vetettek ügyet egyéniségére, nekik az asszony volt. Hesegette le róluk a gyerekeket – és legyeket – ha a majorban békén aludtak egymás mellett. Egyébként is kötelességének mindig és mindenben a legkisebb panaszszó nélkül tett eleget, okos volt, nem hazug, nem zsivány, becsületes. A gyermekeket felszoptatta, kimosdatta, felöltöztette. Virrasztott mellettük, ha var, láz vagy torokfájás kinozta őket.
A két férfi és az egy asszony néha templomba is elmentek, együtt imádkoztak, mert a lényeget nézve valláserkölcsi alapon állott mind a három.
KIBONTAKOZÁS.
Az idő mult és a nő elbetegesedett. Volt rá eset, hogy reggel nem tudott fölkelni. Így történt, hogy a két munkás mindjobban egymáshoz szokott, együtt járkáltak és az asszonyt számításaikból lassanként kihagyták. Sőt – nem gonoszságból, de gyakorlatiasságból – megpendítették egymás között, hogy annak idejében a ház asszonyát beviszik a Szent János- vagy Szent István-kórházba, a hol kipihenheti magát, szegénynek nem kell dolgoznia. Mert azt még ők is belátták, hogy a nő főbaja az, hogy tulságos sok a testi teher, a mit magára vállalt. Mint cseléd, tisztasághoz szokott és nem állhatta meg, hogy a hat tagból álló családot tisztán ne tartsa. Folyton mosott, – különösen a két férfire – a hideg ételt sem állhatta – hogy a férfiak azt egyék – tehát főzött, forralt, gyermekeket ápolt és magát is kellett, hogy rendben tartsa. Ilyen módon két szolgáló munkáját végezvén, megroggyant.
– Csak úgy vonszolom magamat! – mondá a lakónak, mert a férj előtt nem mert őszintén nyilatkozni. És ugyancsak a lakót kérte meg, hogy ne engedje a kórházba vitetni, ha az ura akarná is. Így is történt, köztük maradt és úgyszólván lábon halt meg.
A két munkás ugyan megkönnyezte, a férj kihült arczát meg is csókolta, sőt a lakót is biztatta:
– Te is megteheted neki. Sokat mosott, főzött, takarított rád!
– Ilyen jó, becsületes feleséged se lesz többet! – mondá a lakó, de a csókot – hagyta. Ellenben költségkimélésből – mire nem is igen volt – és mert az asszony más asszonyokkal nem is igen barátkozott, a két férfi felöltöztette az asszonyt ünneplő ruhájába és eközben nagyon lesajnálták fáradt, rheuma kinozta tagjait. Fehér keszkenőt és imádságos könyvet tettek a kezébe, bársony kötésű imádságos könyvét, a melyet az asszony még cselédlány korában vett. (Mert akkor sok borravalót kapott.)
A temetéssel nem volt baj, az asszony «be volt irva». Rendes két lovon, rendes hintó jött érte. És egy kis zöld omnibusz is a családnak. A két munkás – a gyermekekkel együtt – ezen kisérték ki a szépen flóderezett, aranyirásos koporsót. Visszafelé megverte az egyik gyereket, mert az omnibusznak örvendve nevetett. Kioktatta:
– Tudd meg, te gyalázatos, hogy az anyádat temették el! Tudd meg!
– Hagyjad, kicsiny még! – szólt csendesen a férj, a ki valami kevéssel mégis okosabb volt nőtlen bajtársánál. Most is bölcselkedett a halálról, hogy így, úgy, legalább az ember földes uraság lesz, földje lesz.
A kihült tűzhely mellett az ember ugyancsak elszomorodott. Tűz sehol, piszok mindenütt, a gyerekek máris egymás hajában. A polczon egy darab hideg szalonna, a visszatért Boldi szaglászta éppen.
– Haj, haj! – sóhajtott a férj.
– Jaj, jaj! – sóhajtott a lakó.
A megsántult asztal mellett ültek, csaknem egymásba fúva sóhajtásukat, forró lélekzésüket.
– Baj, baj, a beteg asszony nagy baj. Nekem ebből elég is volt! – szólt a férj bús és kedvtelen rezignáczióval. De hirtelen jutott valami az eszébe és egyszerre megkedvesedett:
– Te, te pajti, – szólt a lakójához – már most rajtad a sor. Már most te hozhatnál ide asszonyt, megházasodhatnál. Én lennék a lakó…
– Az igaz, ezeknek a kölyköknek asszony kell! – mondá a lakó elmélyedve gondolataiban.
A nyitott ablak párkányán behajolva az elüzhetetlen görhes macska nézte a két férfit. Később egy piros asszonyarcz is mutatkozott, egy cseléd, a kivel mind a két munkás szokott tréfálkozni.
– Mit bámultok, mi van itt bámulni való! – kiáltott föl a nőtlen ember s becsapta előttük az ablakot. És megfeledkezve, hogy nappal van, az ágy nem az övé, levágta magát az ágyra és sírt keservesen.