I.
Háromnegyed egykor, ép abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre-valahára, nagynehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed egykor, ép ebben a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongora-verkli s ezzel minden komolyságnak egyszeribe vége szakadt. Az ablakok tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon s a friss tavaszi szellő szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt, ami a verkliből indulónak hangzott s olyan csinnadrattásan, olyan bécsiesen pengett hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan lobogott a zöld csík s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos kis házak teteit lehetett látni s a távolban, az aranyos déli napon a templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vígasztalóan haladt a tizenkettős felé. És hogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály. Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyveik közt, a rendesebbek megtörülték a tollaikat, Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgy, hogy sohase folyt ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember, a Csele összeszedte a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert a Csele gigerli volt és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárat, mint a többi, hanem csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva összes külső és belső zsebeiben, a Csónakos az utolsó padban akkorát ásított, mint valami unatkozó víziló, a Weisz kifordította zsebeit és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a zsebéből evett ki darabonkint, a Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani, a Barabás pedig minden szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkos vásznat, nagyság szerint rakván bele a könyveket s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta, hogy a pad is megreccsent és ő maga belevörösödött, – egyszóval mindenki előkészületeket tett a távozásra s csak egyedül a tanár úr nem vett tudomást arról, hogy öt perc mulva vége lesz mindennek, mert a tanár úr végig hordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött és így szólt:
– Mi az?
Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. A Barabás kénytelen volt elereszteni a szíjat, a Geréb maga alá kapta a lábát, a Weisz ismét befordította a zsebét, a Csónakos befogta a száját kezével és a tenyere mögött végezte be az ásítást, a Csele békében hagyta a «lapokat», a Boka hamar zsebrevágta a piros tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép kék antracén.
– Mi az? – ismételte a tanár úr s ekkor már mindenki mozdulatlanul ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányában és így szólt:
– Csengey csukd be az ablakot.
Csengey, a kis Csengey pedig, aki «első pad első» volt, fölkelt és az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.
E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén és odasúgta egy kis szőke fiúnak:
– Vigyázz, Nemecsek!
Nemecsek hátra sandított, majd a földre nézett. Egy kis papirosgombóc gurult melléje. Fölvette, kihajtogatta. Az egyik oldalára ez volt írva: Add tovább Bokának.
Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés és hogy maga a levél, az igazi mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan jellemes férfiú volt és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára és ő súgta:
– Vigyázz, Boka!
És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt az üzleteknek. Valóban, gurulva jött a kis papirosgombóc. A másik oldalára, tehát arra az oldalára, amelyet a szőke Nemecsek becsületből nem olvasott el, ez volt írva:
«Délután háromkor közgyűlés. Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni».
Boka zsebrevágta a kis papirost és egy utolsót szorított már összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni kezdett és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának. A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyíláskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikálnak ki buta üvegszemükkel s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok-titka, a rémek-réme, egy megsárgult emberi csontváz.
És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelidültek sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó gyerek-tömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltünt, újra elkezdődött a lefelé való lóverseny.
A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra oszlott. És tanárok jöttek köztük és ilyenkor lerepültek a kis kalapok. És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyujt. Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényen, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke, amelyben haza kellett találni.
A Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt. A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül fölemelte az árakat. A törökméz ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy a törökmézes ember megfogja a kis bárdot s amennyit a nagy darab fehér, mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül, ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három fél-füge, három prünella, három fél-dió, mind megannyi folyós cukorba mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor és ugyancsak egy krajcár az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diák-abrak is, mely apró staniclikba van osztva s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét, szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diák-abrak felöleli a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.
Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablóklakta vidékeken cipelnek végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugateurópai embereknek kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta jól, szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják s minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni, az előtte elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.
– A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el, – mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:
– Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.
És amíg nagynehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:
– Vágd a kalapodat a cukor közé.
Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy mulattak volna a fiúk!
Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:
– Vágd oda a kalapodat. Ez uzsorás.
Csele levette a kalapját.
– Ezt a szép kalapot? – mondta.
El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot. Hiszen Csele gigerli volt és csak lapokat hozott a könyvekből.
– Sajnálod? – kérdezte tőle.
– Sajnálom, – mondta Csele. – De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok. Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom, mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom.
Ilyet nem lehetett Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt. Fel is fortyant. Ezt mondta:
– Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam. Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.
És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is vette a kalapját, hogy szétüssön vele az ikszlábú asztalon, mely teli volt rakva cukorral.
De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang ezt kérdezte tőle:
Geréb hátra nézett. Boka állt mögötte.
– Mit csinálsz? – kérdezte tőle ismét.
És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán, mikor az állatszelidítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére tette a kalapot és vonogatta a vállát. Boka csöndesen mondta:
– Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem ha valaki bátor, de ennek semmi értelme nincs. Gyere.
És feléje nyujtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet és Boka mitsem sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal tintás lett, de a Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy azonban ezzel be volt fejezve. Boka karonfogta Gerébet és elindultak a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották, amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az olasznak:
– Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért törökmézet.
És belenyult finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott és azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden – három krajcár volna? De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot sújtott a késsel a törökmézre s a lepattant szilánkot egy kis papirba tette.
– Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!
Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva szólt:
– Hát most drágább, hát most kevesebb.
És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a törökmézben.
– Pfuj, – mondta Csele az új vevőnek, – ne vegyen ennél. Ez egy uzsorás.
És egyszerre csapta be a szájába az egész török-mézet, amelyre a fele papir ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.
– Várjatok! – kiáltott Bokáék után és utánuk szaladt.
A sarkon érte őket utól s itt befordultak a Pipa-utcába, a Soroksári-utca felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment és magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelid és komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogó-tempókhoz. Kisebb veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért. Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel megy el és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már elhatalmasodott a baj és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak látszott Boka és úgy indult, mint aki az életben – ha sokra nem is viszi, – de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállni.
A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári-utcából a Köztelek-utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a tavaszi nap s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig húzódik. A Köztelek-utcában mindössze két alak volt látható. A közepén álltak és vártak. Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos s a másik a kis szőke Nemecsek.
Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében a szájába vette két ujját és egy akkorát fütyölt, mint valami gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem tudta utána csinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába. Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyar-tanár mellett ült a katedrán, ez nem illett volna.
Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá és megállottak a csoportban, az utca közepén.
Csónakos a kis Nemecsekhez fordult:
– Nekik még nem mondtad el?
– Nem, – mondta Nemecsek.
A többi mind egyszerre kérdezte:
– Mit?
Csónakos felelt a kis szőke helyett:
– A múziumban tegnap megint einstandot csináltak!
– Kik?
– Hát a Pásztorok. A két Pásztor.
Nagy csönd lett erre.
Ehhez tudni kell, mi az az einstand. Ez különleges pesti gyerekszó. Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szent-jánoskenyérmagba – pesti nyelven: boxenliebe – játszani lát magánál gyöngébbet s a játékot el akarja venni tőlük, akkor azt mondja: einstand. Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak nyilvánítja a golyót s aki ellenállni merészel, azzal szemben erőszakot fog használni. Az «einstand» tehát hadüzenet is. Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak és a kalóz-uralomnak rövid, de velős kijelentése.
Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:
– Einstandot csináltak?
– Azt, – mondta erre neki bátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy a dolog mily hatást tett.
Most Geréb fakadt ki:
– Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit, még meg is vernek bennünket.
Csónakos a szájába vette a két ujját annak jeléül, hogy most fütyölni fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni. De Boka lefogta a kezét:
– Ne süketíts meg, – szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:
– Hát hogy történt?
– Az. Mikor volt?
– Tegnap délután.
– Hol?
– A múziumban.
A múzeumkertet hívják így.
– Hát mondd el, úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit…
A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. A Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni s a fiúk összedugták fejüket.
– Úgy volt, – mondotta, – hogy ebéd után kimentünk a múziumba, a Weisz meg én, meg a Richter, meg a Kolnay, meg a Barabás. Előbb métát akartunk játszani az Eszterházy-utcában, de a lapda a reálistáké volt és azok nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: «Menjünk be a múziumba és golyózzunk a falnál». És akkor mind bementünk a múziumba és golyózni kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót és akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva, akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt a falnál vagy tizenöt golyó és volt közte két üveg is. És akkor egyszerre csak azt kiáltja a Richter: «Vége van, jönnek a Pásztorok!» És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük és lehajtották a fejüket és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan erősek, hogy tizet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok a legjobb futók az egész múziumban és mink hiába szaladunk, mert utólérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek és nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: «Te, ezeknek tetszik a mi golyónk!» És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta: «Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!» De én azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: «Te, Nemecsek, hagyjuk abba». Azt mondom neki: «Hogyne, majd éppen most, amikor te gurítottál és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem, abbahagyjuk». Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a keze a félelemtől és félszemmel a Pásztorokra nézett, hát persze, hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdúltak, csak ott álltak, zsebredugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam. Megnyertem az összes golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem, volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a kisebbik és rám kiáltott: Einstand! Én hátranéztem és a Kolnay meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt és sápadt volt, a Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam előbb becsületesen. Azt mondtam: «Kérem, ehhez maguknak nincs joguk.» De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat és rakta be a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat és rám kiáltott: «Nem hallottad, hogy einstand?» Hát persze, aztán én se szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg a Kende a múzium sarkából kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a Pásztorok mind fölszedték a golyókat és egy szót se szóltak, csak tovább mentek. Ez volt az egész.
– Hallatlan! – mondá fölháborodva Geréb.
– Valóságos rablás!
Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki őt figyelte. Mindenki arra volt kiváncsi, hogy mit fog Boka szólni ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta s amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította. Halkan szólt:
– Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon. Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy ez hallatlan dolog!
Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is felháborodott.
Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a Józsefvárosban, a nap sütött és minden szép volt és minden örömmel volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant a tettvágy s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz? Mert ha Boka mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!
Mentek, mendegéltek az Üllői-út felé. Csónakos hátramaradt Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordúlt feléjük, mindaketten a dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag sárga rétegben rakódott le a finom dohánypor.
– Tubák! – kiáltott vígan Csónakos, újra süvített egyet és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.
Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt és felszippantott vékony kis ujjahegyéről egy kicsit a dohányporból. És tüsszögve vonúltak végig ketten a Köztelek-utcán, boldog örömet érezve e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengeri nyúl, ha bosszantják. És prüszköltek, nevettek, szaladtak s ebben a percben ez oly nagy boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették, amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy hallatlan.