II.
A grund… Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldaláról düledező palánk határol s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál-utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kis diáknak a fiatalságát jelentette.
A grund maga üres volt, mint ahogy ez üres telekhez illik is. A palánkja a Pál-utca felől húzódott végig. Jobbról-balról két nagy ház határolta s hátúl… igen, hátúl volt az ami a grundot nagyszerűvé, érdekessé tette. Itt tudniillik egy másik nagy telek következett. Ezt a másik nagy telket egy gőzfürészelő cég bérelte s a telek telisteli volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. Aki mégis nagynehezen keresztülvergődött rajta, az egy kis térre jutott, amelyen kis házikó állt. Ez a házikó volt a gőzfürész. Furcsa, titokzatos, félelmes kis ház volt. Nyáron a vadszőllő véges-végig befutotta s a zöld lomb közül pöfögött ki a karcsú kis fekete kémény, amely az óramű pontosságával, szabályos időközökben köpködte a tiszta fehér gőzt. Ilyenkor azt hitte volna az ember, ha messziről hallotta, hogy a farakások közt valahol egy gőzmozdony kínlódik, amely nem tud elindúlni.
A házikó körül nagy, otromba fáskocsik állottak. Időről-időre az egyik kocsi odaállott a ház eresze alá s akkor recsegés-ropogás hallatszott. A házikó eresze alatt volt egy kis ablak s az ablakból deszkavályú nyúlt ki. Mikor a kocsi odaállott a kis ablak alá, egyszerre csak potyogni kezdett a deszkavályúból az aprófa s szinte csurgott a nagy kocsiba, olyan szaporán jött. És mikor a kocsi tele lett aprófával, a kocsis kiáltott egyet. Erre abbamaradt a kis kémény pöfögése, egyszeribe nagy csönd támadt a házikóban, a kocsis rászólt a lovakra és a lovak elindúltak a tele kocsival. Aztán másik kocsi állt az eresz alá, éhesen, üresen s akkor megint puffogni kezdett a gőz a fekete vaskéményben és megint potyogott az aprófa. És ez így ment évek óta. Ami fát a kis házban felaprózott a masina, ahelyett nagy szekerek újat hoztak a telekre. Így azután sohse fogyott el a farakás a nagy udvarról és sohse szűnt meg a gőzfűrész sivítása. Néhány csenevész eperfa állott a kis ház előtt s az egyik eperfa tövében fakalyiba volt összetákolva. Ebben lakott a tót, aki éjszaka a fát őrizte, hogy el ne lopják, vagy föl ne gyújtsák.
Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudunk képzelni. A Pál-utcai telek gyönyörű síkföld volt s ez volt az, ami az amerikai prairieket helyettesítette. A hátúlsó rész, a fatelep, ez volt minden egyéb: ez volt város, az erdő, a sziklás hegyvidék, szóval mindennap az volt, amivé éppen aznap kinevezték. És valahogy azt ne higyjétek, hogy védtelen hely volt a fatelep! Az egyes nagyobb farakások tetejében várak, erődök voltak építve. Hogy melyik pontot kell megerősíteni, azt Boka határozta meg. Az erődöt azonban Csónakos meg Nemecsek építette. Négy-öt ponton volt erőd és minden erődnek megvolt a maga kapitánya. Kapitány, főhadnagy, hadnagy. Ez volt a hadsereg. Közlegény, fájdalom, nem volt, csak egy. Az egész grundon, a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok egyetlen közlegénynek parancsoltak, egyetlen közlegényt execiroztattak, egyetlen közlegényt itéltek holmi kihágásokért várfogságra.
Talán nem is kell mondani, hogy ez az egyetlen közlegény Nemecsek volt, a kis szőke Nemecsek. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak amúgy kedélyesen szalutáltak egymásnak a grundon, még ha százszor is találkoztak egy délután. Úgy kutyafuttában emelték a kezüket a sapkájukhoz és azt mondták egymásnak:
– Szervusz!
Csak a szegény Nemecseknek kellett magát mindúntalan haptákba vágnia és némán, mereven szalutálni. És aki csak elsétált előtte, mind rákiáltott:
– Hogy állasz?!
– Össze a sarkot!
– Ki a mellet, be a hasat!
– Hapták!
És Nemecsek boldogan engedelmeskedett mindenkinek. Olyan fiúk is vannak, akiknek öröm az: szépen engedelmeskedni. De a legtöbb fiú mégis parancsolni szeret. Ilyenek az emberek. És ezért volt természetes dolog az, hogy a grundon mindenki tiszt volt, csak éppen Nemecsek volt a közlegény.
Délután fél háromkor még senki se volt a grundon. A kalyiba előtt lópokróc volt a földön és ezen aludt édesen a tót. A tót mindig nappal aludt, mert éjszaka a farakások közt kóborolt, vagy fönn ült az egyik erődben és bámulta a holdvilágot. A gőzfűrész zúgott, a kis fekete kémény köpködte a hófehér gőzfelhőcskéket és az aprófa potyogott a nagy kocsiba.
Fél három után néhány perccel megcsikordúlt a Pál-utcai kis ajtó és bejött rajta Nemecsek. Egy nagy darab kenyeret húzott ki a zsebéből, körülnézett s miután látta, hogy még senki sincs itt, csöndesen majszolni kezdte a kenyérhéjját. De előbb gondosan bereteszelte az ajtót, mert a grund törvényei közt az volt egyike a legfontosabbaknak, hogy aki bejön, tartozik maga után bereteszelni az ajtót. Aki ezt elmulasztotta, annak várfogság járt. Általában igen nagy volt a katonai fegyelem.
Nemecsek leült egy kőre, ette a kenyérhéjjat és várta a többit. Ma nagyon érdekesnek igérkezett a grund. A levegőben volt, hogy ma nagy dolgok fognak történni s mi tagadás, Nemecsek e pillanatban nagyon büszke volt arra, hogy ő is tagja a grundnak, a Pál-utcai fiúk híres társaságának. Majszolta egyideig a kenyeret s aztán unalmában sétálni indúlt a farakások felé. A kis utcákban mászkált s egyszer találkozott a tót nagy fekete kutyájával.
– Hektor! – kiáltott rá barátságosan, de Hektor egy csöpp kedvet nem mutatott arra, hogy a köszöntést viszonozza. Röpke kis farkcsóválást jelzett, ami a kutyáknál olyanforma jelentőségű, mint mikor mi siettünkben megbillentjük a kalapunkat. Azzal tovább vágtatott és dühösen ugatott. A szőke Nemecsek pedig utána szaladt. A Hektor egy farakás alatt állott meg s azt ugatta nagy hévvel. A farakás egyike volt azoknak, amelyekre a fiúk erődöt építettek. Fenn, a rakás tetején védőfal volt hasábfákból és egy vékony pálcikán kicsi piros-zöld zászló lengett. A kutya körülugrálta az erődöt és szünet nélkül ugatott.
– Mi lehet ez? – kérdezte a kis szőke a kutyától, mert a kis szőke nagy barátságban volt a fekete kutyával. Talán azért, mert rajta kívül Hektor volt az egyetlen közlegény a hadseregben.
Felnézett az erődre. Nem látott fenn senkit, de érezte, hogy valaki motoszkál az ölfák közt. Hát neki indúlt és fölkapaszkodott a kiálló végeken. Feleúton volt, amikor tisztán és világosan hallotta, hogy valaki teszi-veszi fönn a fadarabokat. Dobogni kezdett a szíve s most kedve lett volna visszafordúlni. De mikor lenézett és lenn meglátta Hektort, megint nekibátorodott.
– Ne félj, Nemecsek, – mondta magának és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta:
– Ne félj, Nemecsek. Ne félj, Nemecsek.
És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó «ne félj Nemecsek»-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt az a lába, amelyikkel lépni akart.
– Jesszus! – kiáltotta.
És hanyatt-homlok kapaszkodott vissza lefelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott. Csendesen szólt le a kis fiúnak:
– Ne félj, Nemecsek.
De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utána rohant s együtt kanyarogtak a farakások közt vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:
– Ne félj, Nemecsek!
De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn az Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltünt a farakások közt. Talán kiment a Mária-utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor-fiúkkal.
És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végig ment a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt s pompásan illett rá a bő vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének. Valami «garibaldis» volt abban a vörös ingben. A fűvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.
A grund palánkjának ajtaján szabályos egymásutánban négyet koppantottak. Nemecsek föllélekzett. A négy koppantás a Pál-utcai fiúk jele volt. Odarohant a bereteszelt ajtóhoz és kinyitotta. Boka jött Cselével meg Gerébbel. Nemecsek alig várta, hogy elmondhassa nekik a félelmetes újságot, de azért nem feledkezett meg arról, hogy ő közlegény s hogy mivel tartozik a főhadnagyoknak és a kapitányoknak. Tehát haptákba állott és feszesen szalutált.
– Szervusz! – mondták az újonjöttek. – Mi ujság? Nemecsek a levegőbe kapkodott és szeretett volna mindent egyszerre, egy szuszra elmondani.
– Borzasztó! – kiáltotta.
– Micsoda?
– Rettenetes!
– Nem fogjátok elhinni!
– De micsoda?
– Áts Feri itt volt!
Most a másik három legényen volt a sor. Hirtelen elkomolyodtak.
– Nem igaz! – mondta Geréb.
Nemecsek a mellére tette a kezét:
– Isten bizony!
– Ne esküdözzél, – szólt rá Boka s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, rákiáltott:
– Hapták!
Nemecsek összecsapta a sarkát. Boka odalépett hozzá:
– Részletesen mondd el, mit láttál.
– Mikor odamentem az utcák közé, – mondta – a kutya ugatott. Utána mentem és valami recsegést hallottam a középső citadellában. Fölmásztam rá és fönn állott Áts Feri vörös ingben.
– Fönn állott? A citadellán?
– Fönn! – mondta a kis szőke és majdnem megesküdött megint. Már a mellén volt a keze, de Boka szigorú pillantására visszakapta. És hozzátette:
– A zászlót is elvitte.
Csele fölszisszent:
– A zászlót?
– Azt.
Odaszaladtak mind a négyen. Nemecsek szerényen leghátul szaladt, részben azért, mert ő közlegény volt, részben azonban azért, mert nem lehetett tudni, hátha ott bújkál még az utcákban Áts Feri. Az erőd előtt megállottak. Valóban, a zászló hiányzott. Még a nyele se volt ott. Mindnyájan nagyon izgatottak voltak, csak Boka tartotta meg a hidegvérét.
– Mondd meg a nővérednek, – fordúlt Cseléhez – hogy holnapra csináljon új zászlót.
– Igen ám, – szólt Csele – de már nincsen több zöld szövetje. Piros még van, de zöld már nincs.
Boka nyugodtan intézkedett:
– Fehér van?
– Van.
– Hát akkor csináljon egy piros-fehér zászlót. Ezentúl piros-fehér lesz a színünk.
Ebben megnyugodtak. Geréb rákiáltott Nemecsekre:
– Közlegény!
– Jelen!
– Holnapra javítsa ki a törvényekben, hogy ezentúl nem piros-zöld a színünk, hanem piros-fehér.
– Igenis, főhadnagy úr.
És Geréb kegyelmesen vetette oda a feszesen álló kis szőkének:
– Pihenj!
A kis szőke pedig «pihent». A fiúk felmásztak a várba és konstatálták, hogy a zászló nyelét letörte Áts Feri. A nyél oda volt szögezve s az a kis darabja, ami a szög alatt volt, még most is ott búslakodott.
A grundról kiáltások hallatszottak:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Ez volt a jelszavuk. Úgy látszik, már megérkeztek a többiek is és keresték őket. Élesen hangzott a sok gyerektorokból:
– Hahó, hó! Hahó, hó!
Csele odaintette magához Nemecseket:
– Közlegény!
– Jelen!
– Feleljen a többieknek!
– Igenis, hadnagy úr.
És tölcsért csinálva a szája előtt a tenyeréből, kieresztette vékony kis gyerekhangját:
– Hahó, hó!
Azzal lemásztak és megindúltak a síkság felé. A síkság közepén csoportba verődve álltak a többiek: Csónakos, Weisz, Kende, Kolnay és még néhányan. Mikor Bokát meglátták, mind haptákba állottak, mert ő volt a kapitány.
– Szervusztok! – mondta Boka.
Kolnay kiállott a csomóból.
– Alássan jelentem, – mondta – mikor bejöttünk, a kis kapú nem volt bezárva. A törvény szerint pedig a kapúnak belülről be kell reteszelve lennie.
Szigorúan nézett hátra Boka a kísérete felé. És a többiek is mind Nemecsekre néztek. Nemecseknek már megint a mellén volt a keze és épp esküdni akart, hogy nem ő hagyta nyitva az ajtót, mikor a kapitány megszólalt:
– Ki jött be utoljára?
Nagy csönd lett. Senki se jött be utoljára. Egy pillanatig hallgatott mindenki. És ekkor Nemecseknek földerűlt az arca. Megszólalt:
– A kapitány úr jött be utóljára.
– Én? – mondta Boka.
– Igen.
Kissé gondolkozott.
– Igazad van, – mondta aztán komolyan. – Elfelejtettem bereteszelni az ajtót. Ezért írja fel a nevemet a fekete könyvbe, főhadnagy úr.
Gerébhez fordult. Geréb kivett a zsebéből egy kis fekete notesz-könyvet és nagy betűkkel beleírta: «Boka János». És hogy tudja is miről van szó, melléje jegyezte: «ajtó». – Ez tetszett a fiúknak. Boka igazságos fiú volt. Ez az önbüntetés oly gyönyörű példája volt a férfiasságnak, aminőt még a latin órán se lehetett hallani, pedig a latin óra tele van római jellemekkel. De Boka is ember volt, Boka se volt ment minden gyöngeségtől. Feliratta ugyan magát, de odafordult Kolnayhoz, ki a nyitott ajtót bejelentette:
– Neked pedig ne járjon mindíg a szád. Főhadnagy úr, írja fel Kolnayt árulkodásért.
A főhadnagy úr megint előkaparászta a rettenetes noteszt és beleírta Kolnayt. Nemecsek pedig, aki leghátul állott, örömében egy csöndes kis csárdást táncolt, hogy ez egyszer nem őt írják be a könyvbe. Mert tudni kell, hogy a könyvben egyéb se volt olvasható, mint Nemecsek neve. Mindíg, mindenért, mindenki csak őt iratta fel. És a törvényszék, mely minden szombaton ült össze, mindíg őt ítélte el. Hiába, ez így volt. Ő volt az egyetlen közlegény.
És most nagy megbeszélés következett. Néhány perc multán mindenki tudta a nagy ujságot, hogy Áts Feri, a vörösingesek kapitánya ide merészkedett, a grund szívébe, felmászott a középső citadellába és elvitte a zászlót. A szörnyűködés általános volt. Az egész társaság Nemecseket vette körül, aki egyre újabb és újabb részletekkel toldotta meg a szenzációs hírt:
– És mondott neked valamit?
– Hogyne! – büszkélkedett Nemecsek.
– Mit?
– Rám kiáltott.
– Mit kiáltott?
– Azt kiáltotta, hogy: «Nem félsz, Nemecsek?»
Itt nyelt egyet a kis szőke, mert érezte, hogy ez nem volt egészen igaz. Sőt épp az ellenkezője volt az igazságnak. Mert ez úgy hangzott, mintha ő nagyon is bátor lett volna, úgy, hogy ezen Áts Feri is elcsodálkozott és rászólt: «Nem félsz, Nemecsek?»
– És te nem féltél?
– Nem én. Megálltam az erőd alatt. Aztán ő oldalt lemászott és eltűnt. Elszaladt.
Geréb közbekiáltott:
– Az nem igaz! Áts Feri még soha sem szaladt el senki elől!
Boka ránézett Gerébre.
– Ejnye, de véded! – mondta.
– Csak azért mondom, – szólt egy kicsit csöndesebb hangon Geréb – mert az nem valószínű, hogy Áts Feri megijedt Nemecsektől.
Erre mindnyájan nevettek. Igazán, ez nem volt valószínű. Nemecsek zavartan állt a csomó közepén és a vállát vonogatta. Aztán Boka állott a középre:
– Hát itt tenni kell valamit, fiúk. Mára úgyis elnökválasztást hirdettünk. Elnököt fogunk választani, még pedig teljhatalmú elnököt, akinek minden parancsát vakon kell teljesíteni. Meglehet, hogy a dologból háború lesz és akkor szükség van valakire, aki a dolgokat előre elintézze, mint az igazi csatában. Közlegény, álljon elő. Hapták. Vágjon annyi darabka papirost, ahányan vagyunk és mindenki reá fogja írni a papírra, hogy kit akar elnöknek. A papirokat majd egy kalapba dobjuk és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az elnök.
– Éljen! – kiáltottak egyszerre mind és Csónakos a szájába vette két ujját és olyat fütyölt, mint egy cséplőgép. Notesz-könyvekből papírlapok kerültek elő és Weisz elővette a ceruzáját. Hátul ketten azon veszekedtek, hogy kinek a kalapját érje a megtiszteltetés. Kolnay és Barabás, akiknek mindíg volt bajuk egymással, már majd hogy ölre nem mentek. Kolnay azt mondta, hogy a Barabás kalapja nem jó, mert zsíros. Kende viszont azt állította, hogy a Kolnay kalapja még zsírosabb. Erre rögtön zsírpróbát is tartottak. Kis késsel vakargatták egymás kalapjában a belső bőrszallagot. De már akkor késő is volt. Csele odaadta a közcélra csinos kis fekete kalapját. Hiába, kalap dolgában Cselén nem tett túl senki.
Nemecsek azonban, legnagyobb meglepetésre ahelyett, hogy szétosztotta volna a cédulákat, felhasználta az alkalmat, hogy a közfigyelem egy pillanatra feléje terelődött és piszkos kis kezébe szorítva a cédulákat, előlépett. Haptákba vágta magát és remegő hangon így szólt:
– Kérem, kapitány úr, az mégse járja, hogy én itt egyedül legyek közlegény… már azóta, mióta a társaságot megalapítottuk, mindenki tiszt lett, csak én vagyok még mindíg közlegény és nekem mindenki parancsol… és mindent nekem kell csinálnom… és… és…
Itt nagyon elérzékenyedett a szőke és finom kis arcán kövér könnycseppek kezdtek végigfolyni.
Csele előkelően szólott:
Egy hang megszólalt hátul:
– Bőg.
Mind nevettek. És ez végképpen elkeserítette Nemecseket. Nagyon fájt szegénykének a szíve s most aztán szabadjára eresztette a könnyeit. Zokogott és sírás közben ezt mondta:
– Nézzétek meg… a… a… fekete könyvben is… is… én vagyok mindíg beírva… én… én… én vagyok a kutya…
Boka nyugodtan szólt:
– Ha azonnal nem hagyod abba a bőgést, többé nem jöhetsz velünk. Pockokkal nem játszunk.
A «pocok» szó aztán megtette a hatását. Nemecsek, szegény kis Nemecsek nagyon megijedt és lassankint abbahagyta a sírást. A kapitány pedig a vállára tette a kezét:
– Ha jól viseled magad és kitünteted magad, májusban még tiszt lehet belőled. Most egyelőre megmaradsz közlegénynek.
A többiek ezt helyeselték, mert ha Nemecsek is tisztté lett volna a mai napon, igazán nem ért volna az egész semmit. Nem lett volna kinek parancsolni. Felharsant Geréb éles hangja:
– Közlegény, hegyezze meg ezt a ceruzát.
A markába nyomták a Weisz ceruzáját, melynek a hegye a zsebben, a golyók közt letörött. És a közlegény engedelmesen vette át a ceruzát, könnyes szemmel, könnyes arccal állt haptákba s aztán elkezdte hegyezni, hegyezni, egy kicsit szepegve-szipogva, ahogy nagy sírás után szokás és minden bánatát, kis szívének minden keserűségét belehegyezte ebbe a kettes számú Hardtmuth ceruzába.
– Me… meg van hegyezve, főhadnagy úr.
Visszaadta és nagyot sóhajtott. S ezzel a sóhajtással egyelőre le is mondott az előléptetésről.
Kiosztották a cédulákat. Mindenki félre vonult, mindenki külön ment, mert ez nagy és fontos ügy volt. Aztán a közlegény összeszedte a cédulákat és beledobta valamennyit a Csele kalapjába. Mikor a Csele kalapját körülvitte, oldalba lökte Barabás Kolnayt:
– Ez is zsíros.
Kolnay belenézett a kalapba. És érezték mind a ketten, hogy nincs többé min szégyenkezniök. Ha már a Csele kalapja is zsíros, akkor már igazán vége a világnak.
Az összegyüjtött cédulákat Boka olvasta fel és mindeniket átadta a mellette álló Gerébnek. Tizennégy cédula gyűlt össze. Sorba olvasta: Boka János, Boka János, Boka János. Aztán egyszer ezt olvasta: Geréb Dezső. A fiúk összenéztek. Tudták, hogy ez a Boka cédulája volt. Udvariasságból szavazott Gerébre. Aztán megint csupa Boka János következett. És akkor megint egy Geréb Dezső. És végül még egy Geréb Dezső. Tehát tizenegy szavazata volt Bokának és három Gerébnek. Geréb zavartan mosolygott. Most történt először, hogy nyiltan a vetélytársa volt a társaságban Bokának. És jól esett neki ez a három szavazat. Bokának azonban a három közül kettő fájt. Egy pillanatig gondolkozott azon, hogy ki lehet az a kettő, akinek ő nem tetszik, de aztán belenyugodott.
– Tehát engem választottatok elnökké.
Megint éljeneztek és Csónakos megint fütyölt. Nemecseknek még könnyes volt a szeme, de azért óriási lelkesedéssel éljenzett. Szerette Bokát nagyon.
Az elnök pedig intett, hogy csönd legyen, mert beszélni akar.
– Köszönöm, fiúk, – mondta – és azonnal lássunk is hozzá a dolgunkhoz. Azt hiszem, mindnyájan tisztában vagytok azzal, hogy a vörösingesek el akarják tőlünk venni a grundot és a farakásokat. Már tegnap is elvették a fiúktól a golyókat a Pásztorok és ma itt bujkált Áts Feri és elvitte a zászlónkat. Előbb-utóbb ide fognak jönni, hogy minket innen elkergessenek. Már pedig mi ezt a helyet meg fogjuk védelmezni.
Csónakos közbe bömbölt:
– Éljen a grund!
És fölrepültek a kalapok. Mindenki teli torokkal lelkesen kiáltotta:
– Éljen a grund!
Szétnéztek a szép nagy telken és a farakásokon, melyeket beragyogott az édes tavaszi délután napja. Látszott a szemükön, hogy szeretik ezt a kis darabka földet és hogy meg is küzdenének érte, ha arra kerülne a sor. Ez a hazaszeretetnek egy neme volt. Úgy kiáltották, hogy «Éljen a grund!» – mintha azt kiáltották volna, hogy: «Éljen a haza!» És ragyogtak a szemeik és mindenkinek tele volt a szíve.
Boka pedig folytatta:
– Mielőtt még ők ide fognak jönni, mi fogunk elmenni hozzájuk, a füvészkertbe!
Máskor ilyen merész terv elől talán meghátráltak volna a fiúk. De a lelkesedés ez órájában mindenki egy szívvel-lélekkel kiáltotta:
– Elmegyünk!
És miután mindenki azt kiáltotta, hogy elmegy, hát Nemecsek is azt kiáltotta, hogy «elmegyünk». Ő szegény úgyis hátul fog menni és cipelni fogja a tiszt urak kabátját. És egy borízű hang is jött a farakások felől. Az is azt kiáltotta, hogy «Elmegyünk!» Odanéztek. A tót volt. Ott állt, pipával a szájában, vigyorogva. Mellette a Hektor. A fiúk nevettek. A tót pedig utánozta őket: levegőbe dobta a kalapját és ordított:
– Elmegyung!
S ezzel a hivatalos dolgok véget értek. Méta következett. Valamelyik gőgösen kiáltott:
– Közlegény, menjen a raktárba és hozza elő a lapdát meg a levattát!
És Nemecsek szaladt a raktárba. A raktár egy farakás alatt volt. Alábujt és kihúzta a levattát meg a lapdát. A farakás mellett állott a tót és a tót mellett állott Kende és Kolnay. Kendének a kezében volt a tót kalapja, Kolnay pedig zsírpróbát csinált benne. Határozottan a tóté volt a legzsírosabb.
Boka odament Gerébhez.
– Te is kaptál három szavazatot, – mondta neki.