IV.
Az osztályteremben ismét egyet ütött az óra s a fiúk a könyveikhez kaptak. Rácz tanár úr becsapta a könyvét és felállott a katedrán. A szolgálatkész kis Csengey, az első pad első, odaugrott hozzá és fölsegítette rá a felöltőt. A Pál-utcaiak a különböző padokból összenéztek, várva Boka intézkedését. Tudták, hogy ma délután már kettőkor lesz a gyülekezés a grundon, mert a három tagból álló előörscsapat be fog számolni füvészkerti élményeiről. Azt mindenik tudta, hogy a kirándulás sikerült s hogy a Pál-utcaiak elnöke bátran adta vissza a látogatást a vörösingeseknek. De a dolog részleteire voltak kiváncsiak, az egyes kalandokra, a veszedelmekre, melyekben a fiúk forogtak. Bokától harapófogóval sem lehetett volna egy szót sem kivenni. Csónakos mindenfélét beszélt össze-vissza s isten bocsássa meg neki, de nagyokat füllentett. Még vadállatokról is beszélt, amelyekkel a füvészkerti romok közt találkoztak… Hogy Nemecsek majd belefulladt a tóba… Hogy a vörösingesek egy rettenetes máglya körűl ültek… De össze-vissza beszélt és épp a fontos dolgokat felejtette mindig ki. És nem lehetett a beszédjét végighallgatni, mert majd megsüketítette a hallgatóit a folytonos füttyökkel, melyeket pontok helyett rakott a mondatok végére.
Nemecsek meg olyan fontosnak érezte a szerepét, hogy nagyon komolyan titkolózott. Ha kérdezték, így felelt:
– Nem mondhatok semmit.
Vagy ezt mondta:
– Kérdezzétek meg az elnök úrtól.
A többiek rettenetesen irigyelték Nemecseket, aki közlegény létére ilyen gyönyörű kalandban vehetett részt. A hadnagyok és főhadnagyok érezték, hogy ezek után ők eltörpűlnek a közlegény mellett, sőt némelyek már azt is hangoztatták, hogy a kis szőkét ezek után okvetlenűl tisztté fogják előléptetni s akkor nem marad más közlegény a grundon, mint Hektor, a tót fekete kutyája…
Még mielőtt Rácz tanár úr kiment volna az osztályból, Boka felemelte két ujját a Pál-utcaiak felé, annak jeléül, hogy két órakor lesz a találkozó. A többi fiúk, akik nem tartoztak a Pál-utcaiak közé, rettenetesen irigyelték őket, mikor Boka intésére valamennyien szalutáltak, ezzel mutatva, hogy tudomásúl vették az elnök jelét.
És már mind indúlni akartak, mikor történt valami.
Rácz tanár úr megállott a katedra lépcsőjén:
– Várjatok – mondta.
Nagy csönd lett erre.
A tanár úr kis cédulát húzott elő a felöltője zsebéből. Föltette a szemüvegét s a cédulákról olvasni kezdte a következő neveket:
– Weisz!
– Jelen – mondta ijedten Weisz.
A tanár úr folytatta:
– Richter! Csele! Kolnay! Barabás! Leszik! Nemecsek!
Valamennyi rendre felelt:
– Jelen!
Rácz tanár úr zsebretette a cédulát és így szólt:
– Ti most nem mentek haza, hanem bejöttök velem a tanári szobába. Egy kis dolgom van veletek.
Azzal elindúlt s anélkül, hogy ennek a furcsa meghívásnak okát adta volna, kisietett a teremből.
Nagy zúgás, zsongás támadt erre.
– Miért hív?
– Miért maradunk itt?
– Mit akarnak velünk?
Ezt kérdezgették egymástól a meghívottak. És miután valamennyien Pál-utcaiak voltak, Boka köré sereglettek.
– Én nem tudom, mi lehet, – mondta az elnök. – Csak menjetek be és én majd megvárlak a folyosón benneteket.
Azzal a többiekhez fordúlt:
– Hát nem kettőkor találkozunk, hanem háromkor. Akadály jött közbe.
Az iskola nagy folyosója megnépesült. A többi osztályok is ontották magukból a fiúkat, nagy kavarodás, sietés, csoszogás lett úrrá a máskor csöndes, nagyablakos folyosón. Mindenki sietett.
– Be vagytok zárva? – kérdezte egy fiú a szomorú csoporttól, mely a tanári szoba ajtaja előtt feketélett.
– Nem – mondta büszkén Weisz.
A fiú azzal elszaladt. Irigyen néztek utána. Ő már hazamehet…
Néhány percnyi várakozás után kinyílott a tanári szoba ajtaja s a tejüveges ajtó mögött megjelent Rácz tanár úr magas sovány alakja.
– Gyertek be – szólt és előrement.
A tanári szoba üres volt. A hosszú zöld asztal körül állottak fel a fiúk, halálos csöndben. Az utolsó tiszteletteljesen csukta be az ajtót. Rácz tanár úr leült az asztalfőre és körülnézett:
– Mind itt vagytok?
– Igen.
Alulról, az udvarról a hazasiető fiúk boldog lármája hallatszott fel. A tanár úr becsukatta az ablakot s most ijesztő lett a csönd a nagy, könyvtáras szobában. Síri csöndben szólalt meg Rácz tanár úr!
– Itt arról van szó, hogy ti valami egyletet alakítottatok. Ezt megtudtam. Valami úgynevezett gitt-egyletről hallottam. Akitől ezt tudom, az átadta nekem az egylet tagjainak a névsorát is. Az egylet tagjai ti vagytok. Igaz-e?
Senkise felelt. Mind lehorgasztott fővel, némán állottak egymás mellett, annak jeléül, hogy a vád igaz volt.
A tanár úr folytatta:
– Menjünk szép sorjában. Mindenekelőtt azt akarom tudni, hogy ki alapította az egyletet, mikor világosan megmondtam, hogy semmiféle egylet alapítását nem tűröm meg. Ki alapította?
Nagy csönd.
Egy félénk hang szólalt meg:
– A Weisz.
Rácz tanár úr szigorúan nézett Weiszre:
– Weisz! Nem tudsz magadtól jelentkezni?
Szerényen hangzott a felelet:
– De igen, tudok.
– Hát miért nem jelentkeztél?
Erre megint nem felelt szegény Weisz. Rácz tanár úr rágyújtott egy szivarra s a füstöt a levegőbe fújta.
– Hát menjünk szép sorjában, – mondta. – Először is mondd meg nekem, mi az a gitt?
Felelet helyett Weisz kivett a zsebéből egy hatalmas gittet és letette az asztalra. Egy ideig nézte, aztán olyan halkan, hogy alig lehetett hallani, kijelentette:
– Ez a gitt.
– És mi ez? – kérdezte a tanár.
– Ez egy olyan pép, amivel az üvegesek az ablakot beragasztják a fába. Az üveges bekeni oda és az ember a körmével kikaparja az ablakból.
– És ezt te kapartad ki?
– Nem kérem. Ez az egyleti gitt.
A tanár úr tágra nyitotta a szemét:
– Mi az? – kérdezte.
Weisz most már nekibátorodott egy kicsit:
– Ezt a tagok gyűjtötték – mondta – és a választmány rám bízta, hogy én őrizzem meg. Mert azelőtt Kolnay őrizte, mert ő volt a pénztárnok, de nála elszáradt, mert ő sohasem rágta.
– Hát ezt rágni kell?
– Igen, mert különben megkeményedik és nem lehet nyomkodni. Én mindennap megrágtam.
– Mért éppen te?
– Mert benne van az alapszabályokban, hogy az elnök köteles minden nap legalább egyszer megrágni az egyleti gittet, mert különben megkeményedik…
Itt sírva fakadt Weisz. Pityeregve tette hozzá:
– És most én vagyok az elnök…
Komoly volt a hangulat. A tanár szigorúan kiáltott:
– Hol szedtétek össze ezt a nagy darabot?
Csönd lett. A tanár Kolnayra nézett:
– Kolnay! Hol szedtétek ezt össze?
Kolnay hadarva felelt, mint aki őszinte vallomással akar segíteni a helyzetén:
– Ez van kérem tanár úr, már egy hónapja. Én egy hétig rágtam, de akkor kisebb volt. Az első darabot a Weisz hozta és ezért alapítottuk az egyletet. Őtet az apja elvitte kocsin és ő a kocsiablakból kaparta ki. Egész véres lett a körme. Aztán akkor betört az énekteremben az ablak és én eljöttem délután és egész délután vártam, amíg az üveges jött és öt órakor jött az üveges és én megszólítottam, hogy adjon nekem egy kis gittet, de ő nem felelt, mert ő nem tudott felelni, mert neki tele volt a pofája gittel.
A tanár úr szigorúan ráncolta össze a homlokát:
– Micsoda szavak ezek? Pofája a lónak van!
– Hát a szája volt tele. Aztán odamentem és kértem, hogy hagyjon nézni, amíg ő az ablakot csinálja. És intett, hogy hagy. És én néztem és ő bevágta az ablakot és elment. És mikor ő elment, akkor én odamentem és kikapartam a gittet az ablakból és elvittem.
De nem magamnak loptam, hanem az egyletnek… az ehegy… lehet… nehek… Ő is sírt.
– Ne sírj – mondta Rácz tanár úr.
Weisz a kabátja szélét tépdeste és zavarában szükségesnek találta megjegyezni:
– Mingyár bőg…
De Kolnay csak zokogott, szívettépően zokogott. Weisz súgva szólt rá:
S azzal ő is bőgni kezdett. A nagy sírás meghatotta Rácz tanár urat. Nagyokat szippantott a szivarjából. S ekkor előlépett a sorból Csele, az elegáns Csele, büszkén kiállott a tanár elé s elhatározta, hogy most ő is római jellem lesz, mint a minap a grundon Boka. Határozott hangon mondta:
– Kérem tanár úr, én is hoztam az egyletnek gittet.
Büszkén nézett a tanár szemébe. Rácz tanár úr megkérdezte:
– Honnan?
– Odahaza – szólt Csele – összetörtem a madárfürdőkádat és a mamám becsináltatta és én rögtön kiszedtem a gittet. A víz mind kifolyt a szőnyegre, mikor a mandi fürdött. Minek is kell fürödni egy ilyen madárnak? A verebek nem fürödnek soha, mégis piszkosak!
Rácz tanár úr előrehajolt a székén. Fenyegetőleg mondá:
– Jó kedved van, Csele, majd segítek én mindjárt a bajodon! Folytasd, Kolnay!
Kolnay szipogott és szepegett. Az orrát törülte:
– Mit folytassak?
– Honnan szedtétek a többit?
– Hát most mondta a Csele… És az egylet nekem adott egyszer hatvan krajcárt, hogy én is szerezzek.
Ez már nem tetszett Rácz tanár úrnak.
– Hát pénzért is vettetek?
– Nem – mondta Kolnay. – Hanem az én papám orvos és délelőtt komfortáblin jár a betegekhez és egyszer elvitt és a kocsi-ablakból kiszedtem a gittet és az nagyon jó puha gitt volt és akkor az egylet adott hat hatost, hogy magam üljek be abba a kocsiba és én délután beleültem és kimentem vele a Tisztviselő telepig és kiszedtem belőle mind a gittet, mind a négy ablakból és akkor gyalog jöttem haza a telepről.
A tanár emlékezett rá:
– Ez akkor volt, amikor találkoztam veled a Ludovikánál?
– Igen.
– És megszólítottalak… Te meg nem feleltél.
Kolnay lehajtotta a fejét és szomorúan szólt:
– Mert tele volt a pofám gittel.
És újra eltörött a mécses, Kolnay újra sírni kezdett. Weisz megint izgatott lett, megint tépdesni kezdte a kabátja szélét, megint azt mondta zavarában, hogy:
– Mingyár bőg…
És ő maga is megint rákezdte. A tanár úr felállott s föl-alá kezdett sétálni a szobában. A fejét csóválta:
– Szép kis egylet. És ki volt az elnök?
Erre a kérdésre Weisz hirtelen elfelejtette a bánatát. Abbahagyta a sírást és büszkén szólt:
– Én.
– És ki volt a pénztárnok?
– A Kolnay.
– Add elő, ami pénz maradt.
– Tessék.
Azzal a zsebébe nyúlt Kolnay. Neki se volt kisebb zsebe, mint Csónakosnak. Kotorászni kezdett benne és sorra kirakott az asztalra mindent. Mindenekelőtt egy forint negyvenhárom krajcár került elő. Aztán két darab öt krajcáros bélyeg, egy zárt levelezőlap, két darab egykoronás okmánybélyeg, nyolc új toll és egy színes üveggolyó. A tanár úr megolvasta a pénzt s ennek láttára elkomorodott:
– A pénzt hol vettétek?
– Tagdíjakból. Mindenki minden héten fizetett egy hatost.
– És mire kellett a pénz?
– Csakhogy be legyen fizetve a tagdíj. A Weisz lemondott az elnöki fizetésről.
– Mennyi volt az?
– Öt krajcár egy hétre. A bélyegeket én hoztam, a levelezőlapot a Barabás és az okmánybélyeget a Richter. Neki az apja… Ő az apjától…
A tanár közbevágott:
– Lopta? Mi? Richter!
Richter előállt és lesütötte a szemét.
– Loptad?
Némán intett, hogy igen. A tanár úr a fejét csóválta:
– Micsoda romlottság! Mi az apád?
– Dr. Richter Ernő köz- és váltóügyvéd. De az egylet visszalopta a bélyeget.
– Hogy-hogy?
– Hát mert én elloptam a papától a bélyeget és aztán féltem és az egylet adott nekem egy koronát és én vettem rajta egy másik bélyeget és visszaloptam az íróasztalra. És a papa rajtakapott, nem amikor loptam, hanem amikor visszatettem és a nyakam közé sózott érte…
A tanár egy szigorú pillantására kijavította:
– Megvert érte és külön még megpofozott, mert visszatettem és kérdezte, hogy hol loptam és én nem akartam megmondani, mert akkor megint külön megpofozott volna, hát azt mondtam, hogy a Kolnaytól kaptam és akkor ő azt mondta, hogy «tüstént vidd vissza a Kolnaynak, mert az bizonyára valahol lopta» – és én visszavittem a Kolnaynak és ezért van most az egyletnek két bélyege.
Gondolkodóba esett ezen Rácz tanár úr:
– Hát minek vettetek új bélyeget, hiszen a régit is visszatehetted volna!
– Azt nem lehetett – felelte helyette Kolnay – mert már a hátán volt az egylet pecsétje.
– Pecsét is van? Hol a pecsét?
– A Barabás a pecsétőr.
Most Barabáson volt a sor. Most ő lépett elő. Gyilkos pillantást vetett Kolnayra, akivel mindig baja volt. Még emlékezetében volt a kalapügy a grundon… De nem tehetett semmi egyebet, szépen letette a gummiból készült bélyegzőt a zöld tanári asztalra, a hozzávaló tinta-párnás bádogskatulyával együtt. A tanár megnézte a pecsétnyomót. Ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889.» Rácz tanár úr elfojtotta a mosolygását és megint megcsóválta a fejét. Ezen fölbátorodott Barabás. Az asztal felé nyúlt és vissza akarta venni a pecsétnyomót. De a tanár úr rátette a kezét.
– Mit akarsz?
– Kérem – vágta ki Barabás – én esküt tettem, hogy inkább az életemmel is megvédelmezem a pecsétet, de a kezemből ki nem adom.
A tanár úr zsebre dugta a pecsétet.
– Csönd! – mondta.
De Barabás most már nem maradt nyugton:
– Akkor – szólt – tessék a Cselétől a zászlót is elvenni.
– Hát zászló is van? Add ide – mondta a tanár a Csele felé fordulva. Csele belenyúlt a zsebébe és egy picike kis drótnyelű zászlót húzott onnan elő. Ezt is a nővére csinálta, mint a grund zászlaját. Általában, az ilyen varrnivaló dolgokat mind a Csele nővére csinálta. De ez a zászló piros-fehér-zöld volt s ez volt ráírva: «Gittgyűjtő Egyesület, Budapest, 1889. Esküszünk, hogy rabok továb nem leszünk».
– Hm – szólt a tanár úr – ki az a finom madár, aki tovább-ot egy b-vel írja? Ki írta ezt?
Senki nem felelt. A tanár úr dörgő hangon ismételte a kérdést: Ki írta ezt?
Ekkor Csele gondolt egyet. Azt gondolta, hogy miért mártsa ő be a bajba a fiúkat? A továbbot ugyan Barabás írta egy b-vel, de miért szenvedjen Barabás? Tehát szerényen ezt mondta:
– A nővérem írta, kérem.
És nyelt egyet utána. Nem volt szép tőle, de megmentette ezzel a pajtását… A tanár nem felelt semmit. És a fiúk most össze-vissza kezdtek beszélni.
– Kérem, a Barabástól nem szép, hogy elárulta a zászlót – jegyezte meg dühösen Kolnay.
Barabás mentegetőzött:
– Mindig velem van baja! Ha tőlem elvették a pecsétet, akkor már úgyis vége az egyletnek.
– Csönd! – vágta el a vitát Rácz tanár úr. – Majd segítek én a bajotokon. Ezennel fel van oszlatva az egylet és meg ne halljam többé, hogy ilyesmikbe keveredtek. Magaviseletből valamennyien szabályszerűt fogtok kapni és Weisz pedig kevésbé szabályszerűt, mert ő volt az elnök.
– Pardon! – jegyezte meg szerényen Weisz – éppen ma voltam utoljára az elnök, mert ma kellett volna a közgyűlésnek lenni és már mást jelöltünk erre a hónapra!
– A Kolnayt jelöltük – mondta vigyorogva Barabás.
– Az nekem mindegy – szólt a tanár. – Holnap valamennyien itt maradtok kettőig. Majd segítek én a bajotokon. Most pedig mehettek!
– Alászolgája! – hangzott kórusban és mind megmozdultak. Ezt a zavaros pillanatot Weisz arra használta fel, hogy a gitt után nyúlt. A tanár meglátta:
– Nem hagyod békében?
Weisz alázatos pofát vágott:
– Hát a gittet nem kapjuk vissza?
– Nem. Sőt akinél még van, az adja rögtön vissza, mert ha megtudom, hogy valamelyiknél maradt, azzal szemben a legszigorúbban fogok eljárni.
Erre előlépett a Leszik, aki eddig hallgatott, mint a potyka. Kivett a szájából egy darab gittet és odaragasztotta az egyleti csomóhoz, fájó szívvel és maszatos kézzel.
– Több nincs?
Felelet helyett a Leszik kitátotta a száját. Mutatta, hogy nincs több. A tanár úr a kalapját vette.
– És csak még egyszer halljam, hogy egyletet alapítottatok! Takarodjatok haza.
A fiúk némán sompolyogtak ki, csak egyikük szólalt meg csöndesen:
– Alászolgája! – mondta külön Leszik, mert az előbb, mikor a többiek köszöntek, neki tele volt a szája.
A tanár úr elment s a föloszlatott gitt-egylet egyedül maradt. Szomorúan néztek egymásra a fiúk. Kolnay a várakozó Bokának mesélte el a kihallgatás történetét. Boka föllélekzett.
– Nagyon megijedtem – mondta, – mert már azt hittem, hogy a grundot árulta el valaki…
Ezalatt Nemecsek odament a csoporthoz és suttogva szólt:
– Nézzétek… mialatt kihallgatott benneteket… és az ablaknál álltam… egy új ablak volt… és…
Megmutatta a darab friss gittet, amit az ablakból kapart ki. A többiek áhítattal nézték. Weisznek fölragyogott a szeme:
– Hát ha gitt van, akkor megint egylet is van! A grundon megtartjuk a közgyűlést.
– A grundon! A grundon! – kiáltotta a többi is. És valamennyien szaladni kezdtek, hazafelé. A lépcső visszhangzott a kiáltásaiktól, amint a Pál-utcaiak jelszavát harsogták:
És valamennyien kivágtattak a kapun. Boka egyedül ment, lassan. Neki nem volt jókedve. Neki Geréb járt az eszében, az áruló Geréb, aki a lámpát cipelte a füvészkerti szigeten. Gondolatokba mélyedve ment haza, megebédelt s nekiállott a másnapi latin leckének…
Isten tudja, hogy csinálták ilyen gyorsan, de a gitt-egylet tagjai már fél háromkor megjelentek a grundon. Barabás egyenesen ebédről jött, mert még majszolt egy nagy darab kenyérhéjat. Az ajtóban várta Kolnayt, hogy barackot nyomjon a fejére. Sok volt már a Kolnay rovásán.
Mikor teljes számban voltak, Weisz a farakások közé hívta őket.
– Megnyitom a közgyűlést, – mondta rettentő komolyan.
Kolnay, aki már megkapta, sőt Barabásnak vissza is adta a barackot, azon a nézeten volt, hogy a tanári tilalom ellenére fönn kell tartani az egyletet.
Barabás azonban meggyanusította:
– Azért mondja, mert most rajta a sor elnöknek lenni. Én azt mondom, hogy elég volt a gitt-egyletből. Ti itt mind sorra elnökök vagytok, mi meg hiába rágjuk a gittet. Én már utálom. Hát már egyéb se legyen a szájamban, csak folyton ez a ragacs?
Most Nemecsek akart felszólalni.
– Szót kérek, – mondta az elnöknek.
– A titkár úr szót kér – mondta komolyan Weisz és csöngetett egy kis kétkrajcáros csöngetyűvel.
Nemecsekbe azonban, aki a gitt-egyletben titkári tisztet viselt, belefagyott a szó. Meglátta az egyik farakás mellett Gerébet. Senki más nem tudta Gerébről azt, amit ő tudott, amit azon az emlékezetes estén Bokával együtt ő is látott. Geréb egyedül sompolygott a farakások között és egyenesen a felé a kis gunyhó felé futott, amelyben a tót lakott a kutyájával. Nemecsek érezte, hogy neki kötelessége szemmel tartani az árulót, vigyázni minden lépésére. Boka azt mondta, hogy addig, amíg ő nem jön, Gerébnek nem szabad megtudnia, hogy látták a vörösingesekkel ülni a lámpa körül, a szigeten. Hadd higyje, hogy senki sem tud a dolog felől.
De most itt volt, itt sompolygott. Nemecsek mindenáron tudni akarta, hogy miért megy a tóthoz. Tehát így szólt:
– Köszönöm, elnök úr, de a beszédemet majd máskor mondom el. Eszembe jutott, hogy valami dolgom van.
Weisz megint megrázta a kis csengőt:
– A titkár úr elhalasztja a beszédjét.
De a titkár úr akkor már szaladt. Szaladt, de nem Geréb után, hanem elébe. Keresztülvágtatott az üres telken és kiment a Pál-utcára. Innen a Mária-utcába kanyarodott és lóhalálában száguldott a gőzfűrész kapuja felé. Majd hogy el nem gázolta egy hatalmas aprófás szekér, amely ép akkor döcögött ki a kapun. A kis vaskémény pöfögött, köpködte a fehér gőzt. A gőzfűrész fájdalmasan visított benn a házban, mintha azt mondta volna:
– Viiiigyázz! Viiiigyázz!
– Bizony vigyázok is! – felelt neki futtában Nemecsek s a kis ház mellett elhaladva, lekerült a farakások közé s egyenesen a tót gunyhója mögé ment. A tót gunyhójának menedékes volt a teteje és majdnem összeért ennek a tetőnek a széle azzal a farakással, amely a gunyhó mögött volt. Nemecsek felkapaszkodott a farakásra s hasrafeküdt rajta. Oldalt pislogott ki és várta, hogy most mi lesz. Mit akarhat Geréb a tóttól? Talán a vörösingeseknek valamely hadicsele volt ez? Elhatározta, hogy kihallgatja a beszélgetést, bármi történjék is vele. Ó, mily dicsőséget fog ez neki hozni! Mily büszke lesz, amiért ő fedezte fel ezt az újabb árulást!
Amint várt, nézegetett, egyszerre meglátta Gerébet. Geréb lassan, óvatosan közeledett a gunyhó felé s folyton hátratekintgetett attól való féltében, hogy követi valaki. S csak miután meggyőződött arról, hogy senki se jön utána, vágott neki bátran az útnak. A tót nyugodtan üldögélt a gunyhó előtt a padon s szívta a pipájából azokat a szivarvégeket, amiket a fiúk szoktak volt neki hozni. Mert mindenki gyűjtötte a szivarvégeket Janónak.
Felugrott mellőle a kutya. Egyet-kettőt vakkantott Geréb felé, de mikor megérezte, hogy idevaló ember, visszafeküdt a helyére. Geréb egészen közel ment Janóhoz, úgy, hogy a háztető elrejtette őket Nemecsek szeme elől. De most már merész lett a kis szőke. Halkan, olyan halkan, ahogy csak tudott, átmászott a farakásról a gunyhó tetejére. Hasrafeküdt a tetőn is és úgy csúszott előre, fölfelé, hogy majd elől, az ajtó fölött kidugja a fejét és lenézzen rájuk. Egyet-kettőt reccsentek is a deszkák alatta s ilyenkor Nemecsek úgy érezte, hogy az ereiben megáll a vér… De tovább mászott, óvatosan előredugta a fejét és ha e pillanatban a tótnak vagy Gerébnek eszébe jutott volna, hogy fölnézzen, ugyancsak megijedt volna, ha ott látja a deszkák peremén a Nemecsek okos kis szőke fejét, amint tágranyitott szemmel figyel le azokra a dolgokra, amik a gunyhó előtt történnek.
Geréb odalépett a tóthoz és barátságosan mondta neki:
– Jónapot Janó!
– Jónapot! – felelt a tót és ki se vette a pipát a szájából.
Geréb közel hajolt hozzá:
– Szivart hoztam Janó!
Erre már kivette szájából a pipát a tót. Felragyogott a szeme. Szegény Jankónak életében nem sokszor jutott osztályrészül az a szerencse, hogy egészben lássa a szivart. Ő csak olyankor jutott hozzá, amikor már valaki elszívta a javát.
Geréb három szivart vett elő a zsebéből és Janó markába nyomta.
– Ejnye – gondolta magában Nemecsek – jól tettem hogy fölmásztam ide. Ez akar valamit a tóttal, ha szivarral kezdi!
És hallotta, amint Geréb csöndesen mondta a tótnak:
– Janó jőjjön be velem a gunyhóba… nem akarok itt künn beszélni magával… nem akarom, hogy meglássanak… valami fontos dologról van szó. Lehet itt még szivart kapni nálam többet is!
És kihúzott a zsebéből egy egész marék szivart.
Nemecsek a fejét csóválta a háztetőn.
– Nagy komiszság lehet – gondolta, ha ilyen sok szivart hozott!
Persze a tót örömmel ment be a gunyhóba s Geréb utána. Geréb után besompolygott a kutya is. Nemecsek bosszankodni kezdett.
– Semmit se fogsz hallani abból, amit beszélnek – gondolta – füstbe ment az egész jól kieszelt tervem…
És nagyon irigyelte a kutyát, amely besompolyoghatott utánuk, még mielőtt becsukták az ajtót. Mert még az ajtót is becsukták maguk után. Nemecseknek eszébe jutottak azok a mesék, amelyekben a vasorrú bába fekete kutyává változtatja a királyfit – és igazán most szívesen adott volna érte tíz-húsz finom üveggolyót, ha valami vasorrú bába nehány percre fekete kutyává varázsolta volna s helyette a Hektorból csinált volna egy kis szőke Nemecseket. Hisz elvégre kollégák voltak, közlegények voltak mind a ketten…
De a vasorrú bába helyett segítségére jött – egy vasfogú bogár. Az a szegény szú, amely a fedél egyik deszkáját valamikor régen kirágta s az egész családjával együtt jóllakott a jó puha fával, nem is sejtve, hogy valamikor milyen nagy szolgálatot fog tenni a Pál-utcai fiúknak. Ahol a szú megrágta a deszkát, ott vékonyabb volt. Nemecsek ráhajtotta a fülét a deszkára és hallgatódzott. Tompa hangok jöttek a kis gunyhóból és Nemecsek nemsokára örömmel tapasztalta, hogy minden szót, amit benn egymással beszélnek, kitünően hall. Geréb csöndesen beszélt, mint aki még ezen a magányos helyen is fél, hogy meghallja valaki, amit mond. Ezt mondta a tótnak:
– Janó legyen esze. Tőlem annyi szivart kaphat, amennyit akar. De ezért meg kell tenni valamit.
Janó dörmögve kérdezte:
– Mit kell csinálni?
– Csak ki kell kergetni a fiúkat a grundról. Nem kell megengedni, hogy itt lapdázzanak, hogy széthordják a farakásokat.
Most néhány pillanatig nem hallatszott semmi. Nemecsek ebből arra következtetett, hogy a tót gondolkozik. Aztán ismét hallatszott a tót hangja:
– Ki kell kergetni?
– Igen.
– Mert mások akarnak idejárni. Ezek a mások csupa gazdag fiúk… annyi szivar lesz, amennyi csak kell… még pénz is lesz…
Ez hatott.
– Pénz is lesz? – kérdezte Janó.
– Lesz. Forint lesz.
A forint aztán végleg lekenyerezte a tótot.
– Rendben van – mondta. – Ki fogjuk kergetni.
Csattant a kilincs, nyikorgott az ajtó. Geréb kilépett a gunyhóból. De már akkor Nemecsek nem volt a háztetőn. Mint a macska, oly ügyesen mászott le róla, talpraugrott és rohant a farakások közt vissza, a grund felé. Nagyon izgatott volt a kis szőke és érezte, hogy e pillanatban az összes fiúk sorsa, az egész grund jövője az ő kezében van. Mikor a csoportot meglátta, már messziről kiáltott:
– Boka!
De nem felelt senki.
Újra kiáltott:
– Boka! Elnök úr!
Egy hang felelt:
– Még nincs itt!
Nemecsek száguldott, mint a szélvész. Erről az esetről azonnal értesíteni kell Bokát. Azonnal kell cselekedni, még mielőtt kikergetik őket a birodalmukból. Mikor az utolsó farakás mellett rohant el, meglátta a gitt-egylet tagjait, akik még mindig gyűléseztek. Weisz még mindig komoly arccal elnökölt és amikor a kis szőke elrobogott a közgyűlés mellett, rákiáltott:
– Hahó! Hó! Titkár úr!
Nemecsek futtában intett, hogy nem áll meg.
– Titkár úr! – süvöltött utána Weisz s hogy nagyobb legyen a tekintélye, erősen megrázta az elnöki csengőt.
– Nem érek rá! – kiáltott vissza Nemecsek és szaladt, hogy Bokát a lakásán keresse föl. Weisz ekkor az utolsó eszközhöz nyúlt. Recsegő hangon kiáltott utána:
– Közlegény! Állj!
Erre aztán meg kellett állnia, hiszen Weisz hadnagy volt… Dúlt-fúlt mérgében a kis szőke, de kénytelen volt engedelmeskedni, mihelyt Weisz elővette a rangját.
– Parancsol, hadnagy úr?
És haptákba állt.
– Kérem – mondta a gitt-egylet elnöke – épp most mondtuk ki, hogy a gitt-egylet mától fogva mint titkos egylet fog tovább működni. Új elnököt is választottunk.
A fiúk lelkesen kiáltották az új elnök nevét:
– Éljen Kolnay!
Csak Barabás mondta vigyorogva:
– Abcug Kolnay.
Az elnök pedig folytatta:
– Ha titkár úr meg akarja tartani a titkári állást, akkor most velünk együtt le kell tennie a titoktartási becsületszót, mert ha Rácz tanár úr megtudja, hogy…
Ebben a pillanatban meglátta Nemecsek a farakások közt sompolyogni Gerébet. Ha Geréb most elmegy, vége mindennek… Vége az erődöknek, vége a grundnak… De ha Boka itt a lelkére beszélne, még talán erőt venne rajta a jobb érzés. A kis szőke majdnem sírt dühében. Belevágott az elnök szavába:
– Elnök úr… Én nem érek rá… nekem el kell mennem…
Weisz szigorúan kérdezte:
– Talán fél a titkár úr? Talán attól fél a titkár úr, hogy ha rájönnek, önt is megbüntetik?
De Nemecsek már nem figyelt rá. Csak Gerébet nézte, aki meglapult a farakások között s azt várta, hogy a fiúk másfelé menjenek s ő azalatt kiosonhasson az utcára… És mikor ezt meglátta, se szó, se beszéd, a faképnél hagyta a gitt-egyletet, összefogta elől a kabátját s uccu neki – mint a szélvész, keresztülvágtatott a grundon és kirohant a kapun.
Néma csönd lett a közgyűlésen. A síri csöndben aztán megszólalt az elnök, síri hangon:
– A tisztelt tagok mindnyájan látták Nemecsek Ernő viselkedését. Kijelentem, hogy Nemecsek Ernő gyáva!
– Úgy van! – harsogta a közgyűlés.
Sőt Kolnay ezt kiáltotta:
– Áruló!
Richter izgatottan jelentkezett szólásra:
– Indítványozom, hogy a gyáva árulót, aki az egyletet a bajban cserbenhagyta, csapjuk le a titkárságról, zárjuk ki az egyletből s vegyük bele a titkos jegyzőkönyvbe, hogy áruló!
– Éljen! – hangzott egyszerre minden torokból. S az elnök néma csöndben hirdette ki az ítéletet:
– A közgyűlés Nemecsek Ernőt gyáva árulónak jelenti ki, a titkárságból lecsapja és az egyletből kizárja. Jegyző úr!
– Jelen! – szólt Leszik.
– Vegye be a jegyzőkönyvbe, hogy Nemecsek Ernőt a közgyűlés árulónak nyilvánítja és írja a nevét kis betűvel.
Moraj futott végig a közgyűlésen. Az alapszabályok szerint ez volt a legszigorúbb büntetés. És sokan állták körül Lesziket, aki azonnal a földre ült, a térdére fektette az ötkrajcáros füzetet, mely az egylet jegyzőkönyve volt s nagy ákombákom betűkkel beleírta, hogy:
«nemecsek ernő áruló!!!»
Így vette el Nemecsek Ernőtől a gitt-egylet a becsületét…
Nemecsek Ernő pedig, vagy ha így jobban tetszik: nemecsek ernő rohant, el a Kinizsi-utca felé, ahol Boka lakott egy kis szerény földszintes házban. Berohant a kapu alá s ott egyenesen nekiszaladt Bokának.
– Nini! – mondta Boka, mikor magához tért. – Hát te mit keresel itt?
Nemecsek lihegve mondta el tapasztalatait s a kabátjánál fogva húzta Bokát, hogy siessen. Most együtt szaladtak a grund felé.
– Te ezt mind hallottad, láttad? – kérdezte futtában Boka.
– Hallottam is, láttam is.
– És még ott van Geréb?
– Ha sietünk, még ott találjuk.
A klinika mellett meg kellett állniok. Szegény Nemecsek köhögni kezdett. Nekitámaszkodott a falnak:
– Te csak… – mondta – te csak siess oda… én… én… majd kiköhögöm magamat.
És nagyokat köhögött.
– Meg vagyok hűlve – mondta Bokának, aki nem mozdult mellőle. – A füvészkertben hűltem meg… Mikor a tóba pottyantam, az még nem volt baj. De az üvegházban, mikor a medencében kucorogtam, ott nagyon hűvös volt a víz. Ott végigfutott rajtam a hideg.
Befordultak a Pál-utcába. S épp akkor, mikor bekanyarodtak a sarkon, nyílott a palánk kis kapuja. Geréb jött ki rajta sietve. Nemecsek hirtelen megfogta Bokát:
– Ott megy!
Boka tölcsért csinált a kezéből és harsány hangon kiáltott végig a csöndes kis utcán:
– Geréb!
Geréb megállott és visszafordult. Mikor Bokát meglátta, nagyon nevetett. És nevetve szaladt el előlük, ki a Körútra. A Pál-utca házai közt élesen hangzott ez a gúnyos nevetés. Geréb kinevette őket.
A két fiú úgy állt ott az utcasarkon, mintha leszögezték volna őket. Geréb eltűnt a szemük elől. Érezték, hogy minden veszve van. Nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem s most már csöndesen ballagtak a grund kis ajtaja felé. Belülről a lapdázó fiúk víg lármája hallatszott ki s aztán egy harsány kiáltás: a gitt-egyletiek éljenezték az új elnöküket… Odabenn még senkise tudta, hogy ez a kis darabka föld talán már nem is az övék. Ez a kis darab terméketlen, hepe-hupás pesti föld, ez a két ház közé szorított kis rónaság, ami az ő gyereklelkükben a végtelenséget, a szabadságot jelentette, ami délelőtt amerikai prairie volt, délután magyar Alföld, esőben tenger, télen az északi sark, szóval a barátjuk volt s azzá változott, amivé ők akarták, csakhogy mulattassa őket.
– Látod – mondta Nemecsek – ők még nem is tudják…
Boka lehorgasztotta a fejét.
– Nem tudják – ismételte csöndesen.
Nemecsek a Boka fejében bízott. Nem vesztette el a reménységét, amíg okos, higgadt kis barátját látta. Csak akkor ijedt meg igazán, mikor meglátta Boka szemében az első könnyet és hallotta, amint az elnök, maga az elnök mély szomorúsággal és reszkető hangon mondta: