VII.
Másnap délelőtt a latin órán olyan nagy volt az izgalom az egész osztályban, hogy Rácz tanár úr észre is vette.
A fiúk mozgolódtak a padokban, elbámultak, nem nagyon figyeltek arra, aki éppen felelt s nemcsak a Pál-utcaiak voltak ilyen rendkívüli állapotban, hanem a többiek is, mondhatnám: az egész iskola. A nagy hadikészülődéseknek hamar hírük ment a nagy épületben s még a felső osztályokba járó fiúk, az úgynevezett hetedisták és nyolcadisták is nagyon érdeklődtek a dolog iránt. A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak s így a gimnázium a Pál-utcaiaknak kívánta a győzelmet. Sőt némelyek egyenesen az iskola becsületét kötötték ehhez a győzelemhez.
– Mi van ma veletek? – kérdezte türelmetlenül Rácz tanár úr. – Mozgolódtok, szórakozottak vagytok, valami máson jár az eszetek!
De nem nagyon firtatta tovább, hogy mi van a fiúkkal. Megelégedett azzal, hogy az osztálynak ma nyugtalan napja van. Zsörtölődő hangon mondta:
– Persze, itt a tavasz, a golyózás, lapdázás… most nem esik jól az iskola! Majd adok én nektek!
De ezt csak mondta. Rácz tanár úr szigorú képű, de szelídlelkű ember volt.
– Leülhetsz! – szólt annak, aki felelt és keresgélni kezdett a noteszében.
Ilyenkor mindig halálos csönd volt az osztályban. Mindenki visszafojtotta a lélekzetét, még az is, aki jól el volt készülve és mereven nézte a tanár ujjait, amelyek lassan forgatták a kis noteszben a lapokat. A fiúk már azt is tudták, melyiküknek a neve a notesz melyik lapján van. Mikor a notesz végén lapozott a tanár, az A és B betűsök lélekzettek fel. Mikor aztán a névsor végéről hirtelen visszafordított az elejére, akkor meg az R, S, T betűsöknek kerekedett jókedvük.
Böngészett a névsorban és aztán halkan ezt mondta:
– Nemecsek.
– Nincs itt! – harsogta az osztály. És egy hang – egy jól ismert Pál-utcai hang – hozzátette:
– Beteg.
– Mi baja?
– Meghűlt.
Rácz tanár úr végignézett az osztályon és csak ennyit mondott:
– Mert nem vigyáztok magatokra.
De a Pál-utcaiak összenéztek. Ők jól tudták, hogy hogyan és miért nem vigyázott magára Nemecsek. Szétszóródva ültek az osztályban, ki az első padban, ki a harmadikban, sőt Csónakos, mi tagadás, az utolsóban, de most összenéztek egymásra. Minden arcról le lehetett olvasni, hogy ez a Nemecsek valami szép dologban hűlt meg. Egyszerűen szólván: a hazáért hűlt meg szegény Nemecsek, megfürdött vagy háromszor, egyszer véletlenül, egyszer becsületből, egyszer meg kényszerűségből. És a világért nem árúlta volna el senki ezt a nagy titkot, pedig most már mindenki tudta, még a gitt-egylet is. Sőt a gitt-egylet kebelében mozgalom is indúlt meg az iránt, hogy Nemecsek nevét kitörüljék a fekete könyvből, csak egyelőre még nem tudtak megegyezni arra nézve, hogy előbb javítsák-e ki a kis kezdőbetűket nagy kezdőbetűkre s csak azután törüljék-e ki, avagy hogy kitörüljék minden teketória nélkül. Minthogy Kolnay, aki még mindig elnök volt, azt mondta, hogy teketória nélkül kell kitörülni, természetes, hogy Barabás pártot alakított, mely azt vitatta, hogy előbb vissza kell adni a nevének a becsületet.
De ez most mellékes kérdés volt. Az érdeklődést a háború kötötte le, melyet ma délután kellett megvívni. A latin óra után tömegesen jöttek idegen osztálybeliek Bokához s ajánlkoztak, hogy eljönnek segíteni. Boka mindenkinek ezt felelte:
– Nagyon sajnáljuk, de nem fogadhatjuk el. Mi magunk fogjuk megvédelmezni az országunkat. Ha a vörösingesek talán erősebbek is, mint mi, majd győzzük mi ügyességgel. Lesz, ahogy lesz, de mi már csak magunk akarunk harcolni.
Oly nagy volt az érdeklődés, hogy nemcsak a más osztályok növendékei jelentkeztek, hanem egy órakor, mikor hazafelé rohantak valamennyien ebédelni, a törökmézet áruló ember, aki még mindig ott volt a szomszéd kapualjában, szintén felajánlotta szolgálatait Bokának.
– Ifiúr, – mondta – ha én odamegyek, egymagam kidobom valamennyit!
Boka mosolygott:
– Csak bízza ránk, öregem!
És sietett hazafelé ő is. Az iskola kapujában az osztálytársak körülvették a Pál-utcaiakat és mindenféle hasznos tanácsokkal látták el őket. Még olyanok is akadtak, akik megtanítottak egy-egy Pál-utcait arra, hogy hogyan kell gáncsot vetni. Mások kémeknek ajánlkoztak. Ismét mások arra kérték őket, hogy legyen szabad végignézniük a küzdelmet. De erre sem kapott engedelmet senki. Boka szigorú rendelete az volt, hogy a harc megkezdésekor a kaput be kell csukni s csak akkor kell a kapuőröknek megint kinyitni a kaput, mikor már kifelé szorítják az ellenséget.
De mindez csak néhány percig tartott. A fiúk elszéledtek, mert pontban két órakor már a grundon kellett lenniük. És egynegyed kettőkor már néptelen volt a gimnázium tájéka, a törökmézes is csomagolt és csak az iskolaszolga pipált csöndesen a kapu előtt, miközben néhányszor gúnyosan szólt rá a törökmézes emberre:
– Na, a maga élete se lesz hosszú itt a szomszédban. Eltiltjuk innen azzal a sok szeméttel!
Amire a törökmézes nem is felelt, csak a vállát vonta. Ő nagy úr volt, neki piros fez volt a fején, ő holmi iskolaszolgával szóba se állott. Különösen ilyenkor, mikor érezte, hogy annak a holmi iskolaszolgának van igaza.
És pont két órakor, mikor Boka, fején a Pál-utcaiak színeit viselő piros-zöld sapkával, megjelent a grund kapujában, katonás sorban állott a telek közepén az egész hadsereg. Ott volt mind egy szálig az egész társaság, csak egyetlenegy tagja hiányzott: Nemecsek, aki betegen feküdt otthon. Így történt, hogy a Pál-utcaiak hadserege a csata napján, éppen a csata napján közlegény nélkül maradt. Aki ott volt, mind hadnagy, főhadnagy, kapitány volt.
Maga a közlegény: maga a tulajdonképpeni hadsereg otthon feküdt a Soroksári-utca egyik kertes kis házában, annak is egy csöpp kis ágyában, betegen.
Boka rögtön munkához kezdett. Katonás hangon kiáltotta:
– Vigyázz!
Mind haptákba állottak. Boka harsányan szólt:
– Ezennel tudatom veletek, hogy leteszem az elnöki rangot, mert ez csak békés időben jó. Most hadiállapot van, tehát fölveszem a tábornoki címet.
Mind nagyon meg voltak hatva ebben a pillanatban. És valóban, fölemelő, szinte történelmi pillanat volt az, mikor a háború napján, a legnagyobb veszedelem idején, Boka fölvette a tábornoki címet.
Majd hozzátette:
– És most utóljára elmondom a haditervet, hogy aztán semmi félreértés ne legyen.
El is mondta s ámbátor már mindenki könyv nélkül tudta a hadiparancs minden szavát, feszülten figyeltek.
És mikor vége volt, csak ennyit vezényelt a tábornok:
– Mindenki a helyére!
Hirtelen eloszlott a sor, csak Csele, az elegáns Csele maradt Boka mellett, aki a beteg Nemecsek helyett a hadsegédi tisztet teljesítette. Az oldalán sárgaréz-trombita függött, amit közös költségen vettek egy forint negyven krajcárért, mely összegben benne van a gitt-egyletnek egész, huszonhat krajcárra rúgó vagyona is, amelyet a hadvezér hadicélokra egyszerűen lefoglalt.
Szép kis postástrombita volt s ha belefújtak, épp úgy hangzott, mint a katonák trombitája. Mindössze csak három jelzés volt a trombitával. Az egyik azt jelentette, hogy jön az ellenség, a másik rohamot jelentett s a harmadiknak az volt a jelentősége, hogy mindenki siessen a tábornokhoz. Ezeket a jelzéseket még a tegnapi gyakorlaton megtanulták a fiúk.
Az őrszem, aki kötelességéhez híven fölmászott a palánk tetejére és a jobb lábát kilógatta a Pál-utcára, bekiáltott:
– Tábornok úr!
– No, mi az?
– Jelentem alássan, egy cseléd akar bejönni a grundra egy levéllel.
– Kit keres?
– Azt mondja, hogy a tábornok urat keresi.
Boka odament a palánkhoz:
– Nézd meg jól, hogy nem valami vörösinges-e, aki női ruhába öltözött, hogy kémkedni jőjjön ide.
Az őrszem kihajolt az utcára, úgy, hogy majdnem kipottyant. Aztán jelentette:
– Tábornok úr, jelentem alássan, jól megnéztem. Igazi hölgy.
– Nohát, ha igazi hölgy, akkor bejöhet.
És ment ajtót nyitni neki. Az igazi hölgy bejött és szétnézett a grundon. Valóban igazi hölgy volt. Kendő nélkül, csak úgy papucsban szaladt ide, úgy, ahogy épp a konyhát felmosta.
– A Geréb úréktól hozom ezt a levelet, – mondta. – Az ifiúr azt mondta, hogy nagyon sürgős és hogy válasz van rá…
Boka felbontotta a levelet, mely «Nagyreményű Boka elnök úrnak» volt címezve és tulajdonképpen nem is levél volt, hanem valóságos paksaméta. Volt abban mindenféle papiros: irkapapír, levélpapír, a nővére levélpapirosának egy darabja, árkuspapír, mindenféle, végesvégig teleírva nagy ákombákom betűkkel s pontosan megszámozva minden oldal. Elolvasta. A levélben ez volt:
«Kedves Boka!
Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárúltalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyúlt rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a «Lángbaborúlt szigettenger»-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csakhogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: «Hol a könyv, te csirkefogó?» és pedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: «Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!» – és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanúl szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanúl egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: épp úgy fogom jóvá tenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közűl. Végre úgy négy órakor megjöttek és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is a Pál-utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: «ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál-utcaiak küldték ide közénk kémkedni». És nagy gyűlést tartottak és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést és a Vendauer azt mondta: «Talán megint a fán van az a Nemecsek?» De ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: «Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent hallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.» Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngűltem volna már a fáradságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack és pedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról és haza mentem és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek tégedet. Légy szíves és hidd el, hogy igaz, amit írtam és ne hidd, hogy ez csak hazugság és hogy én titeket félre akarlak vezetni, mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerűlni hozzátok, és ki akarom érdemelni hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgy sincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök és a csatában veletek fogok harcolni és a harc hevében fogom magamat úgy kitűntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jőjjek-e vagy ne jőjjek és ha azt üzened, hogy jőjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál-utca 5. sz. alatt a kapu aljában és várom a feleletet. Maradok hű barátod
Geréb.»
Mikor Boka a végére ért ennek a levélnek, úgy érezte, hogy Geréb nem hazudik s hogy annyira megjavúlt, hogy érdemes visszavenni. Magához intette tehát a hadsegédjét, Cselét.
– Hadsegéd, – mondta neki – fújja meg a harmadik számú trombitajelet, amely azt jelenti, hogy mindenki jőjjön a tábornokhoz.
– Mi a válasz, kérem? – kérdezte a Mari.
– Maga várjon egy kicsit, Mari, – felelt parancsoló hangon a tábornok.
És megharsant a kis trombita, melynek éles hangjára bátortalanul bukkantak elő a fiúk a farakások közül. Nem értették, hogy mi ez, hogy miért hívja őket a trombita a tábornokhoz. De miután látták, hogy Boka nyugodtan áll a helyén, előmerészkedtek s egy perc múlva ismét ott állott a tábornok előtt az egész hadsereg, katonás rendben. Boka felolvasta nekik a levelet és megkérdezte tőlük:
– Visszavegyük?
És a fiúk, mi tagadás, jó fiúk voltak. Valamennyien egyszerre ezt válaszolták:
– Vissza.
Boka pedig a cselédhez fordult és így szólt:
– Mondja meg, hogy jőjjön ide. Ez a válasz.
Mari bámulta az egész dolgot, a hadsereget, a piros-zöld sapkákat, a fegyvereket… De aztán kipöndörült a kis kapun.
– Richter! – kiáltott Boka, mikor magukra maradtak. Richter kilépett a sorból.
– Melléd fogom rendelni Gerébet, – mondta a tábornok – és te fogsz rá vigyázni. Ha az első gyanús jelet észreveszed, azonnal megfogod és bezárod a kunyhóba. Nem hiszem, hogy erre kerül a sor. De azért mindig jó egy kis óvatosság. Pihenj! Ma nem lesz csata, mint a levélből is láthatjátok. Mindaz, amit mára terveztünk, holnapra marad. Ha ők nem változtatnak haditervet, hát nálunk is minden a régiben marad.
Épp folytatni akarta, mikor a kaput, amelyet a szolgálólány után nem zárt be senki, most berúgta valaki s Geréb ugrott be rajta ragyogó arccal, boldogan, mint aki az igéret földjére végre beteheti a lábát. De mikor az egész hadsereget meglátta, elkomolyodott. Odalépett Bokához és általános figyelem közepette sapkájához emelte a kezét. A Pál-utcaiak piros-zöld sapkája volt a fején.
Szalutált és ezt mondta:
– Tábornok úr, jelentkezem!
– Jó, – mondta Boka minden ceremónia nélkül. – Richter mellé vagy beosztva, egyelőre mint közlegény. Majd meglátom, hogy viseled magad a csata napján és akkor visszakaphatod a rangodat.
Azzal a hadsereg felé fordult:
– Tinektek pedig valamennyiőtöknek a legszigorúbban megtiltom, hogy Gerébbel az ő hibájáról beszéljetek. Ő jóvá akarja tenni a bűnét, mi pedig megbocsátunk neki. Senki egyszóval ne bántsa, hibáját a szemére ne vesse. És őneki is megtiltom, hogy erről beszéljen, mert ez most be van fejezve.
Néma csönd lett erre. A fiúk megint ezt mondták magukban: «Mégis csak okos fiú ez a Boka, megérdemli, hogy ő legyen a tábornok.»
S azzal Richter rögtön magyarázni is kezdte Gerébnek, hogy a csatában mi lesz a dolga holnap. Boka Cselével beszélgetett. S amint így csöndesen diskuráltak, az őrszem, aki még mindig a palánk tetején lovagolt, egyszerre csak bekapta a jobb lábát, amelyet eddig kilógatott az utcára. Az arca rémült kifejezést öltött s ijedten dadogta:
– Tábornok úr… az ellenség jön!
Boka mint a villám ugrott a kapuhoz és bereteszelte. Mindenki Gerébre nézett, aki halálsápadtan állt Richter mellett. Boka haragosan kiáltott rá:
– Hát mégis hazudtál?! Megint hazudtál?!
Geréb a meglepetéstől nem tudott felelni. Richter megkapta a karját.
– Mi ez?! – ordított Boka.
Erre aztán nagynehezen dadogott valamit Geréb:
– Talán… talán észrevettek fönn a fán… és így akartak félrevezetni…
Az őrszem kinézett az utcára s aztán leugrott a palánkról, fölkapta a fegyverét és a sorba állott a többiekhez.
– Jönnek a vörösingesek, – mondta.
Boka a kapuhoz ment és kinyitotta. Bátran kiállott a kapu elé, az utcára. Valóban, jöttek a vörösingesek. De csak hárman voltak. A két Pásztor jött, meg Szebenics. És amikor Bokát meglátták, Szebenics egy kis fehér zászlót húzott elő a kabátja alól és azzal integetett Boka felé. Már messziről kiáltotta:
– Követek vagyunk!
Boka visszament a grundra. Szégyelte magát Geréb előtt egy kicsit, amiért ilyen hirtelen meggyanusította. Odaszólt Richternek:
– Bocsásd el. Csak követek jönnek, fehér zászlóval. Bocsáss meg, Geréb.
Geréb, szegény, föllélekzett. Már majdnem belekerült a csávába, ártatlanul. De az őrszem kikapott.
– Te pedig – kiáltott rá Boka – jól nézd meg, hogy mi van, mielőtt tüzet kiabálsz. Adta ijedős csacsija! És vezényelt:
– Hátra, mindenki, a farakások közé. Velem nem marad itt más, csak Csele meg Kolnay. Indúlj!
A hadsereg katonás léptekkel ment el és nemsokára eltünt a farakások mögött, Gerébbel együtt. Épp akkor tűnt el az utolsó piros-zöld sapka, mikor a kapun zörgettek a követek. A hadsegéd ajtót nyitott nekik. Bejöttek. Mind a háromnak vörös inge és vörös sapkája volt. Fegyvertelenül jöttek és Szebenics magasra tartotta a fehér zászlót.
Boka tudta, mi illik ilyenkor. Fogta a lándzsáját és a palánkhoz támasztotta, hogy őneki se legyen fegyvere. Kolnay és Csele szó nélkül követték a példáját, sőt Csele odáig ment a buzgóságban, hogy még a trombitát is letette a földre.
Az idősebbik Pásztor lépett elő:
– Hadvezér úrhoz van szerencsém?
Csele felelt:
– Igen. Ő a tábornok.
– Mi követségbe jöttünk, – mondta Pásztor, – és én vagyok a követség vezére. Azért jöttünk, hogy hadvezérünk, Áts Ferenc nevében megizenjük a háborút.
Mikor a vezér nevét említették, az egész követség szalutált. Bokáék is a sapkájukhoz emelték a kezüket udvariasságból. Pásztor folytatta:
– Nem akarjuk meglepni az ellenfelet. Mi pontban fél háromkor jövünk ide. Ezt akartuk mondani. Kérjük a választ.
Boka érezte, hogy ez nagyon fontos pillanat. Kissé reszketett a hangja, mikor felelt:
– A hadizenetet elfogadjuk. Valamire nézve azonban meg kell állapodnunk. Én nem akarom, hogy ebből verekedés legyen.
– Mi sem akarjuk, – szólt komoran Pásztor és ahogy szokta, mellének szegte a fejét.
– Én azt akarom, – folytatta Boka, – hogy mindössze háromféle harcolási mód legyen. Homokbombák, szabályszerű birkózás és lándzsavívás. Tudják jól a szabályokat, ugy-e?
– Igen.
– Akinek mind a két válla érinti a földet, az le van győzve és többé nem birkózhatik. De azért szabad a másik két módon harcolnia. Beleegyeznek?
– Bele.
– A lándzsával pedig sem verekedni, sem szúrni nem szabad. Vívni kell.
– Úgy van.
– És kettő egy ellen nem támadhat. De csapatok csapatok ellen támadhatnak. Elfogadják?
– Elfogadjuk.
– Akkor nincs több mondanivalóm.
Szalutált. És Csele meg Kolnay is haptákba állván, szalutált. A követség viszonozta a tisztelgést és Pásztor ismét megszólalt:
– Még valamit kell kérdeznem. A vezérünk azzal is megbízott, hogy kérdezősködjünk, mi van Nemecsekkel. Azt hallottuk, hogy beteg. És ha beteg, akkor arra is megbízásunk van, hogy meglátogassuk, mert olyan bátran viselkedett a multkor nálunk, hogy mi az ilyen ellenséget nagyon becsüljük.
– A Rákos-utcában lakik, a harmadik szám alatt. Nagyon beteg.
Erre néma tisztelgés következett. Szebenics ismét magasra emelte a zászlót, Pásztor elkiáltotta magát: «Indúlj!» – és a követség kivonúlt a kapun. Még hallották az utcáról a kis trombita harsogását, mellyel a tábornok ismét maga köré hívta a hadsereget, hogy a történteket elmondja nekik.
A követség pedig sietve masirozott a Rákos-utca felé. Az előtt a ház előtt, amelyben Nemecsek lakott, megállottak. A kapuban állt egy kis lány, attól megkérdezték:
– Lakik itt a házban bizonyos Nemecsek?
– Igen, – mondta a kis lány és odavezette őket a szegényes földszinti lakáshoz, melyben Nemecsek lakott. Az ajtó mellett kis kékre mázolt pléhtábla volt, ezzel a felírással. «Nemecsek András, szabó.»
Beléptek, köszöntek. Elmondták, miért jöttek. A Nemecsek anyja, egy szegény, sovány kis szőke asszony, aki nagyon hasonlított a fiához – vagy jobban mondva: akihez nagyon hasonlított a fia – bevezette őket a szobába, ahol a közlegény az ágyban feküdt. Szebenics itt is magasra emelte a fehér zászlót. És itt is Pásztor lépett elő:
– Áts Ferenc üdvözletét küldi neked és kívánja, hogy gyógyulj meg.
A kis szőke, aki sápadtan, borzas fejjel feküdt a párnán, erre a szóra felült az ágyban. Boldogan mosolygott és ez volt az első kérdése:
– Mikor lesz a háború?
– Holnap.
Erre elszomorodott.
– Akkor én még nem lehetek ott, – mondta bánatosan.
De a követség erre nem felelt. Sorra kezet fogtak Nemecsekkel és a komor, vad-arcú Pásztor elérzékenyülve szólt:
– Nekem pedig bocsáss meg.
– Megbocsátok, – mondta csöndesen a kis szőke és köhögni kezdett. Visszafordult a párnára és Szebenics megigazította a feje alatt a párnát. Aztán azt mondta Pásztor:
– Na most megyünk.
Megint fölemelte a zászlótartó a fehér zászlót és mind a hárman kimentek a konyhába. Ott a Nemecsek anyja sírva mondta:
– Ti mind… ti mind olyan derék jó fiúk vagytok… hogy így szeretitek az én szegény kis fiamat. Ezért… ezért… mind a hárman kaptok most egy csésze csokoládét…
A követség tagjai egymásra néztek. A csokoládé csábító dolog volt. De azért mégis előlépett Pásztor és most az egyszer nem hajtotta a mellére, hanem fölemelte szép barna fejét és büszkén mondta:
– Nekünk ezért nem jár csokoládé. Indúlj!