X.
Az Alcazar a Champs-Elysées-n volt, a szabadban, egy kert volt! A háttérben állott a színpad, néhány sor rózsatő mögött. A rózsák mind virultak s vékony száraikon behajlottak a zenekarba. A zenészek úgy zenéltek, mintha rózsákat rezegtetnének, főleg a hegedűsök, lengő karmozdulataikkal, melyekkel a rózsákhoz értek. Vadgesztenyék s nyírfák alatt kis asztalok sorakoztak finoman megterítve, s villamos lámpák füzére, izzó pirosban és kékben, keretelte be az egészet. E fények és nyírfalombok fölött, ha az ember megemelte a fejét, a nyári ég ragyogott egy olyan tündöklő csillagnépséggel, hogy minden csillag e gyülekezetben szinte extra csillagnak tűnt, kizárólag a párizsi ég számára kiválogatva s kicsiszolva. Minden halk, finom, kedves volt itt, s a pincérek is, fehér köténnyel s ever lasting sarúkban, mint az árnyak suhantak az asztalok között. Éjféltájt Yvette Guilbert, fekete kesztyűsen, de oly fiatalon és fehéren, mint egy beteg liliom, a Petit Cochon-t dalolta itt egy olyan közönségnek, melyet Bossuet nyilván csupa vétkes embernek nézett volna, amilyen finom szent ember volt ő maga.
E tündéri hely, e színpad, lomb, rózsaszüret s a terített asztalsor a lámpafüzér s a csillagok alatt, volt a Boudorevska Anna álma, az ambíciók értelmében. Meduzai ösztöne, hajkötegeinek kígyópárzásával a fején, kitűnően megérezte, hogy csak idevaló e rómavégi plein-air-be, ha arról van szó, hogy kinyissa a száját párduc fogsorával, tatár énekekben! A nők mindig érzik, hová valók, ha olykor tévednek is e tekintetben. Másrészt e café-concert, a szavak játéka nélkül, de csakugyan ama serfőző concern-be tartozván, melyet a hölgy sörgyáros-barátja dirigált, a hölgy komoly barátja, hogy párizsiasan szóljak, ez orientáció iránya magától adódott. E komoly barát, igazi brasseur d’affaires, amilyet csak Balzac és jó magam ismertünk, nem ért rá, lázas elfoglaltsága közben, ezer ügye és vállalkozásai közben, bizonyos árnyalatok mérlegelésére vagy éppen árnyalatok túlzására, ami kevésbbé elfoglalt embereket rendszerint megállít a cselekvésben. Abban a pillanatban, hogy csak rajta mult a hölgy debütje az Alcazar-ban: ez a kitűnő ember nem habozott s nem analizált, de hozzászokván, világszemléletben, a dolgok adottságához, amelyből kiindult, nem is vesztegetett időt művészi vitákra.
– Elle chante merveilleusement! – mondta azon energikusan, ahogy bizonyos emberek tájékozatlanságának senki sem mer ellentmondani. – Elle chante russe! – tette hozzá, politikai érzékével egy olyan időszakban, mikor a francia-orosz szövetség virágzásnak indult. – Et puis elle est belle! – végezte művészeten és politikán túl, a francia ember könnyű konkludálásával, ha a szépséghez fűzheti az összes érveket. – Oui! Oui! Oui! – mondta s száz más dolga közt, amikor egy percre ráért, az Alcazar-ra rádiktálta orosz hölgyét, összes dalaival.
Mit mondjak? Mit mondjak erről az első estéről a Boudorevska felléptével? Talán csak egy Manet tudná visszaadni színekbe mártott tragikumát, kietlen szellemességét, jégeső bájait, a hölgyet a színpaddal, a rózsákkal, a zenekarral, a kis lámpákkal s a kis asztalokkal, s ez összesség fölött azzal a csillagos kendővel, mellyel a júniusi éj kiterítette magát, mint egy ravatalra, az égen. Csak egy Manet a külsőségeket, de egy Michel-Angelo a mélységeket, s fölívelt végtelenségeket. Nagy plakátok hirdették: La Boudorevska à l’Alcazar!
Vörösbársony ruhában, mélyen kivágva a keblén, olyan keményen, olyan méretekben, olyan tüdővel a mellében jelent meg, hogy egy görögkeleti templom szökött bálványának tűnt, valami zord életre varázsolva. Ismeretlen szőkesége, még sápadtabbra válva a villanyfényen, oly robusztus hajfonatokkal koszorúzta a fejét, hogy azt lehetett volna hinni, egy egész hajólegénység dolgozott rajtuk s kötötte át velük a homlokát, mint egy kötélmunka remekével. Két elefántcsont ágyúgolyó, lepréselve a mellén, tündöklő felületeit mutatta oly ruganyos, oly dús, oly lázadó domborulatokban, hogy minden pillanatban robbanni akart. A hölgy énekelt! mit, mondjak? – énekelt! De riadalmas szopránja a csillagok alatt, vészsziréna fuvalmai a nyírfák lombja közt, szerencsésen megenyhült s elveszett a térben, s csak a melle két gömbje vonaglott a cár és a jó Isten felé, miközben kesergő érzése s melankolizálása, úgyszólván leferdítette egész sudárfa egyéniségét. Két kék szeme fölött, a homlok régióiban, a szemöldökök elkanyarítva, már nem voltak egy vonalban felborult kérdőjeleikkel, görög hieroglifákban. Az orrát szinte elfújta a cimpák vibrálása. És szemek, szemöldök s cimpák alatt, két felfakadt ajka rézsút üvöltött, oly hazafias szájtátásba dermedten, hogy nem is a szája nyilt meg, de a torka tárult fel, mint egy kürt!
Az igazság az, hogy a közönség el volt bűvölve. Az első asztaloknál, kötelességtudóan, de külön meghívásra is, Sarcey ült és élvezett.
– Bravo! – kiáltott egy hang, nyilvánvalóan díjtalanul.
– Vive la Russie! – kiáltotta egy másik.
– C’est l’infini! – szólt valaki mellettünk s megragadta a sörgyáros kezét, aki velünk ült egy asztalnál a háttérben, jó Szklezanzséval és velem.
A komoly barát hallgatott, elborulva, amint a «komoly barátok» szoktak, akiknek minden pénzükbe van. Egy üveg pezsgő s a három poharunk között vonta meg magát szerényen, inkognitó tartózkodással. De fölhevülten az izgalmakban s az ajkát harapdálva, világosan látszott rajta, hogy profán életében s kamarai képviselő létére, ez az első lelki élmény, ami végigborzong a bőrén s elsöpri a föld színéről az eszményiek terére! Kuszán a szívében, egy új nőre s egy új életre eszmélt, egyenest a szépségre, zenékre s költészetre eszmélt abban a hullámzó márványkolosszusban, aki vörösbársonyba dagasztva, szájtátva s megvilágítva, félisteni tökélyét lefokozta a hangszálai silányságára. Hányan vannak így, mondaná Balzac, hányan homályos lelkek és bámész ostobák, akik ép abban csodálják a nőt, ami a nőnek leggyászosabb gyöngéje, s hány nő lehetne csakugyan isteni teremtés, ha megmaradna magának önmagában!
De e percekben volt, hogy magam is elborulva, noha más irányokban, egy jobb jövőmön merengtem el az Alcazar lámpái alatt. Elbűvölve gondoltam levelezői tisztségemre, mely e naptól fogva a Horváth Gyula Magyar Hirlap-jához fűzött, az alapító olyan gavallériájával, hogy első havi fizetésemet, kétszáz frankot, uram Isten! már meg is kaptam hajnalban! Az időm letelt Annával s a komornája ágyával gondoltam, s csak úgy láttam viszont in the mind’s eye rue Chambige-beli manzárdomat, ahol a kis orosz cseléd lakótársa voltam, mint Robespierre a magáét, a költészet kedvéért. Még e reggel már ki is váltottam volt úgynevezett garderobomat s inggallérjaimat a mazagrani fogságból, már egy jó kis szobám is volt a rue l’Echiquier-ben, a Conservatoire szomszédságában, ahová ösztönösen mentem, halálosan zenei ember! S micsoda performance-ra s bravúrokra, micsoda munkásságra s szenzációkra, micsoda újságírói non plus ultrá-kra készültem fiatal fejemmel a Horváth Gyula tiszteletére, mint egy Blovitz a Times-től ahogy mondják, vagy egy Harry Russel Dorsan, akinek kollégája lettem! párizsi levelező, fix fizetéssel! Nem cseréltem volna Hoyos gróffal, aki párizsi nagykövetünk volt Ferenc József jóindulatából!
S akkor, még ez éjjel, e nevezetes debüt után, még egyszer összegyűlvén a serfőző vezérletével s Szklezanzsé hadsegédletével Annánál, a rue Chambige-ben, csöndesen, vacsora után, a hölgytől elbúcsúztam. Bevallottam, szerénység nélkül, gazdasági viszonyaim jobbrafordulását, s bőven magyaráztam kirendeltségem jelentőségét ifjonti túlzásokkal. Csak hallgatott s nem szólott semmit. A szoba sarkában, a zongora mögött, egy pálma alatt, azon szőkén a hajkoronájával, csak a kezemet szorongatta.
– Enfant! – mondta végre, mert ezt szerette mondani, – enfant, c’est donc fini!
És csak nézett és megint olyan gyönyörű volt, és csak világított két kék szemének ősemberi jóindulatával, olyan messziről, mint egy hegycsúcs, ami lenéz az emberre, s olyan közelről, ahogy két női szem csak nézhet, két női szem a legtávolibb kezdet kezdetéből, ahol az ember még vad volt és csak jó. Nem tudom, de milyen kábító volt így állani előtte, csak hallgatni, csak nézni, csak szívni magamba, ami szállt belőle, ami ébredt… a lélek!
Holott, sajnos, folytatnom kellett.
– Harminc frankkal tartozom, – mondtam, – engedje meg, hogy megadjam.
S büszkén kivettem az összes pénzemet, inkább, hogy megmutassam mennyi van, semmint, hogy fizessek.
– Enfant! – mondta utoljára s ment vissza a vezérhez s a segédhez a kis szalónba.
Azóta sem láttam soha többé. Mámoros levelező, interjúver és grafomán, az élet s a riport sodort, – des Meeres und der Liebe Wellen! Az idők porából, ha sok minden fel is támad, de mennyi ottmarad! Vajjon hova lett ez a Boudorevska? mivé lett? nem is merem kérdeni. Szklezanzsé is levetette conquistadori előkelőségét, s hazatérvén Pestre, annyi csaták után, egyszerűen megnősült s egyszerűen Serényi lett egy cégtáblán, a körúton, egy kis ékszerbolt fölött, amíg csak meg nem halt izzó szívével kimerülten, aki ez volt! spanyol Miska! Musquat l’Espagnol! De egy nap, évtizedek multán, egy fiatal nő jött felém a Margitszigeten, a legszebb annyi szép között, aki jön felém.
– A Szklezanzsé leánya vagyok, – mondta.
Két régi szem fénylett, egy egész távoli arc merült fel az arcán azzal a megejtő emlékeztetéssel, amelyben olykor a dolgok visszatérnek, ha el is vesztek örökre.
No de akkor éjjel, rohantam, egymagam, megváltva végre! Kiérve a Champs Elysées-re, egy ablaksor fénylett utánam a kis utcából, – még egyszer visszanéztem! Az albino-nak nem is szóltam, el se búcsúztam tőle, kis szőke cselédlány, hát baj? Ott alszik fönn, magasan a hold alatt, az orrával a falra kúszva, úgy alszik a hold alatt, amint a padlásablak nyitva van fölötte. No lám, minden csillog s fénylik a Concorde-tér irányában, s a lombos fákat még mind ismertem, kopáran még zord télidőben, mikor rohantam köztük, énekmester! – il n’a pas de numero! Oh lombok! lombok! vadgesztenyék süvegje! én is kivirultam! Correspondant parisien! mondtam, önönmagam udvarlásában. S ott jöttem el megint az Alcazar előtt.
Már itt nem égett, későn éjfél után, a színes lámpák füzére. Minden üres volt s kietlen a homályban. Csak a sok csillag ragyogott még, szikrázón s magasan, mint poláris egekben. La Boudorevska à l’Alcazar! Hová lett ez a nagy este? kérdeztem. Hová az emléke e nagy éjben? Holott egy hang kísértett e végtelenben s elhangzott messze, – micsoda hang! Egy farkasnőstényt láttam képzeletben, egy lappföldi erdőszélen, egyedül a csillagok alatt!