XII.
A Hôtel Conservatoire, a rue de l’Echiquier-ben, egy szomorú kis garni volt. Mind a három emeletén három ablak nyílott az utcára, összesen kilenc ablak, egymás fölött, egy keskeny szürke falban. Ez volt a garni külső képe. Belül, a félhomályban s a bizonytalanban, nem mondom éppen, hogy az orgyilkosság kísértett, de az emberi vétek hangulata terjedt bűnös kéjek és szerelmek lappangásával, ami a párizsi élet egy kis szöglete és élő része az ilyen kis hotelokban. A lépcsőn, naphosszat, gázlángok égtek, olyan sötét volt. Csak éjfélfelé oltottak el mindent az utcai lámpáson kívül a kapu fölött s akik ilyenkor hazatértek, vagy betértek ide, egy-egy órára, női kísérettel, úgy jöttek föl a lépcsőn, egy szál gyertyával, mint akik egy holtat látogatnak. Amint ültem az asztalomnál és dolgoztam hajnalig, mind hallottam ezeket a vándor árnyakat, halk suttogással, szoknyasuhogással, kulcszörgéssel s ajtócsapkodással, ahogy jöttek s mentek. De időnként ez éjjeli piano-kba egy-egy drámaibb hang is vegyült s egy-egy női sikoly sivított fortissimo a csendben, zárt ajtók mögül, kétségbeesetten: «Au secours!» Senki sem mozdult s éppen ez volt a tragikus. Ki mozdulna egy női sikolyra, egy kis párizsi garniban? Magam is nyugodtan dolgoztam tovább. Mindenkinek beteljesedik sorsa.
A főnöknő, naponta többször, föltünt a lépcsőn, figyelő állásban. Helyenként, a fal mentén, egy-egy gázcsapot csavargatott apróbb lángra, gazdaságosan. Ez egy szikártermetű öreg asszony volt, művész számára vonzó és förtelmes, gyászosan szőkére festve, feltünően hamis fogsorral a szájában, mely skarlátra kenve virult az arcában egy fürkésző orr alatt. Ez az orr, oldalt görbülve a végében, valami kis kék pettyet viselt, mint egy apró szafirkövet a húsba ékelve. De nem lévén e hölgynek lelki nyugtalansága azon a legfőbb gondján kívül, utógondolatok nélkül, hogy vénségében is fiatalnak tünjön, jóval kedvezőbb személyiség volt számomra, mint az az élveteg mazagrani boszorka, aki szívtelenül kizárt a lakásomból. Türelmes a számlák tekintetében, elnéző, megértő, sőt ironizáló is egy-egy lejáratkor, mint aki tudja, hogy a pénz nem könnyen jön az emberhez: annak az elkallódott dámának tünt, aki még XV. Lajos kedvese lehetett s itt maradt egy botrányos korból. Főleg az volt az elriasztó benne, hogy túlélte a forradalmat. Mert ami a multból megmarad csak úgy szép, ha nincs többé.
A szobám ablakából, a harmadik emeleten, a Konzervatórium épületét láthattam, a Faubourg Poissoniére sarkán. Egyemeletes régi ház, de micsoda élettel benne s körülötte! A kapu félszárnya szüntelenül nyílott és csukódott s derűs fiatalok torlódtak a küszöbön, tündéri kisasszonyok, leendő énekesnők, a jövő csillagjai, lobogóhajú ifjakkal, akik a jövő zenéje voltak! Ezek közül egy-egy fiatal pár észrevétlenül elsodródott az utcán s kivárva az időt, amíg a többiek mind elvonulnak, ide tartott a garni irányában. Beosonva a kapun, mint a tolvajok, ifjú s hölgye néhány szót váltottak barátságosan a naplementi főnöknővel s már siettek fel a lépcsőn, fiatalok! szeretők! s eltüntek egy ajtó mögött, rendszerint az én szomszédságomban, sajnos! Ilyenkor éreztem, papirjaim fölé borulva, az erény nagy becsét ezen a világon. De csodáltam e növendékek ó-görög szabadságát s mámoros elszántságát is a pályájuk virágos kertjében, ahol, úgy látszott, csak a vérmérséklet kötelezi őket és azontúl sajnos, semmi erkölcsük nem volt. Ezt lehetett hallani, hogy semmi erkölcsük nem volt. Az is eszembe jutott, elmélyedő ember létemre, hogy annak a szegény ördögnek, aki azelőtt húsz évvel lakhatott az én szobámban itt, talán éppen Massenet vagy Delibes lehetett egy órai szomszédja, hasonló viszonylatok között, mert azok is itt voltak hajdan zenei tanítványok, zenés nőpajtásokkal. Viszont ki tudja, ha az én számomra nem Charpentier vagy éppen Debussy éltek-e itt vagy haltak meg egy órát, mint kortársaim s konzervatoristák, szívük választottjával! Ilyenkor, ha visszaélem, hosszú évek multán, e távoli szomszédságokat, rögtön kitárom a zongorámon a Louise-t és a Pelléas és Melisande-ot s magam is meghalok egy órát…
De finomabb percekben, a régi ház láttára, arra a szerencsétlen Berliozra gondoltam kegyelettel, akit itt, e szürke falak között egy Cherubini üldözött! S még távolabb fordulva az időkben, Beethoven merült fel bús emlékezetemben, ce fier enfant, Beethoven, ahogy Michelet mondja s akit itt kinevettek a Konzervatóriumban! Gyakran gondoltam azt, számos estén, magányos ablakomban a rue l’Echiquier fölött, hogy talán soha senki nem tudta a való igazságot, értem az egyedül valót, mert akkor ez minden más igazságot legyőzött volna s még ma is élne az emberek szívében. Akik idáig azt hitték, hogy igazuk van, rendszerint tévedtek, ezt látjuk. A jövő is úgy fog megítélni minket, ahogy mi ítéljük meg a multakat. Látni kellene mind a hómezőket a föld két sarkán és a legtávolabbi egeket, hogy az ember ítélni tudjon, – ezt talán mind Renan után mondom. A párizsi Opera gyönyörű, de a zsidó templom téglái is hatásosak, – ezt már magam találom ki. De amikor annyi kétségbeesés közt virrasztottam, majdnem húsz évig, kis hotel-szobákban, egyben el is határoztam, hogy nem úgy fogok gondolkodni, mint a többi emberek ezen a világon.
Egy nap úgy találtam, hogy illő volna, párizsi levelező létemre, bemutatkoznom leghíresebb kollégámnak, a Times Blowitz-ának! Mint tekintélytisztelő fiatalember a régi zsurnaliszták világából, lelkesen nyomoztam utána abban a viharos helyiségben, ami a francia kamarában az úgynevezett Salle des Pas Perdus volt. Kissé feltünő fiatalságommal lépten-nyomon megállíttattam s már nem győztem a szolgáknak felelni. Megpillantván egy közelebbi kollégámat a kettős monarchiából, hozzá fordultam tanácsért. Ez egy Herzl Tivadar nevű úriember volt, a Neue Freie Presse levelezője.
– Mit akar maga Blowitztól? – kérdezte elképedve.
– Hódolatom kívánom bemutatni neki.
– Ezt elengedi magának.
– Az meglehet, – feleltem sértődötten, – de azért mégis szükséges, hogy megismerjem. Mint a Magyar Hirlap párizsi levelezője, kitünő híreket kaphatok tőle, – magyaráztam önérzetesen, angyali butasággal.
Herzl a falnak dőlt.
– Kitünő híreket?! Blowitztól!? – kiáltotta s úgy kacagott s úgy verte a falat a tenyerével, hogy egészen magánkívül volt. – De hát honnan jön maga?! De hát mit gondol maga?! De hát tudja maga, ki az a Blowitz, aki egy minisztert früstököl reggelire! Aki dönt háború és béke fölött! Jaj! jaj! jaj! – kiáltotta, s még jobban odavolt s már harmadik személyben beszélt, úgy odavolt s úgy kacagott: Blowitztól akar híreket! A maga kis zuglapjának Pesten!
– Bocsánat, nem zuglap! – tiltakoztam.
– Hát nem zuglap! Hát világlap! Hát a szent Thora, ha akarja! No de nem áll szóba, érti? még velem se! a Pressé-vel! Goldmannal sem áll szóba, aki a Frankfurter Zeitung! naponta három kiadásban! – kiáltotta. – No de mit gondol maga? – végezte hirtelen nagyon magasról.
– Nem gondolok semmit, – feleltem zavartan, naivitásom felismerésével. A verejték hullt rólam. De a szegényes lelkét is éreztem ennek a bécsi szerkesztőnek. – Ajánlom magam, – dadogtam s mentem.
A Palais Bourbon előtt felkaptam egy omnibuszra s hazaérve, megírtam az első interjúmat Blowitz-cal! Olyan angolszász modorban s londoni észjárással írtam, hogy csakugyan olyan valódinak tűnt, mint ami apokrif volt írva.
De nyílt ez az ablak, kis hotelemből, még egy másik horizontra. Minden hónap harmadik napjától fogva, mint egy toronyőr lestem ebből az ablakból a levélhordót, kora reggeltől késő estig! Ha elsején feladták a fizetésemet Pesten, így számítgattam optimisztikusan, harmadikára meg kellett, hogy érkezzen Párizsba! Sajnos, sohasem adták fel elsején s általában csak nagy ritkán érkezett meg. Aki ezt a pénzügyet kezelte a szerkesztőségben, nem mondhatnám, hogy valami lelkiismeretes ember volt. Nem mintha nem készítette volna el, a többi utalványokkal, az én utalványomat is, de sőt be is váltotta. Csak éppen megtartotta magának szerény járandóságomat. Hányszor kellett megreklamálnom, írnom érte, micsoda leveleket! micsoda michelangeloi modorban! micsoda színekkel! micsoda méretekben! tíz-tizenöt oldalon át, a legsűrűbb írással! Máskor, már-már elmerülvén, zálogba kellett adnom utolsó értékemet, megválnom legbecsesebb könyvemtől egy antikvárius polcán, hogy válságos helyzetem végórájában néhány tébolyodott szót küldjek egy expresszsürgönyben hazafelé… Oh Istenem, így tanultam írni zord napjaim éjszakáján, ebben az iskolában, kétségbeeséseim analizálásával, szenvedések leltározásával, éhségek és könnyek stilizálásával, – kitünő iskola! Mégsem nagyon ajánlom senkinek.
Mikor megláttam az ablakomból a levélhordót, amint az utca végén hirtelen fölmerült: minden idegem megfeszült. Őrködő tekintetem házról-házra követte utcahosszat, s minden lépésével ahogy közeledett, egyenest a szívemen járt. Megint befordult egy kapun, megint kifordult egy másikon, megint jött s már itt volt a szomszédban, milyen furcsa! minél inkább közeledett, annál messzebb éreztem magamtól. Majdnem kiestem az ablakon, ahogy néztem, ha befordul-e a kapun? Befordult, már jött a lépcsőn, már rohantam elébe, már kérdeztem, már felelt is, már rázta a fejét: