XIII.
Valaki a nevemen szólított, egy félig nyitott ajtó mögül a félemeleten, amikor lejöttem a lépcsőn. S. Ö. kollégám volt. Példámat követve, hasonlóképpen ideköltözött a Hôtel Conservatoire-ba.
– Nagyon jó itten, – mondta, mikor beléptem.
Olyan szűk kis szobája volt, hogy az ágy, a mosdó, az asztal alig fért el benne s a széket ide-oda kellett tologatni, hogy az ajtót be lehessen csukni. Az ablakon, mely a tűzfalra nyílt, nem hatolt be fény. Amellett a függönyök össze voltak tüzdelve rajta néhány gombostűvel, végérvényesen. A rossz illatok és szivarfüst után ítélve, soha nem is nyílt meg ez az ablak. Egy gyertyacsonk égett az asztalon s küzdött a homállyal viaszos könnyeit hullajtván, melyekből egy egész kis gótika támadt a láng körül, vékony toronyzattal. A fiatalember, gyér ágyneműk között, még az ágyban feküdt. Vígan szivarozván, látszólag igen büszke volt arra a női hálóingre, amit viselt dús csipkék díszében, mert utóljára, éjjeli toilettjeképpen csak egy úszónadrágja volt.
– Jobban megy! – mondta olyan angyalian, azzal a gavalléros szerénységgel, mely minden földi kincsek közül, egy kis feslett csipkeszegéllyel is beéri, valami kis batiszton. – La guigne ne dure pas toujours! – tette hozzá párizsiasan, mint akinek már az is siker, ha a legsötétebb nyomorból egy fokkal enyhébb nyomorba hajózott. S jelezvén elfogyasztott reggelijét néhány kis cserépedény tanuságával:
– A csokoládém! – mondta. – Minden délben behozza a garçon a csokoládémat! Vaj, két zsemlye – chocolat complet! Utána egy szivar, egy londrès, – ezt is a garçon hozza. Mikor rágyujtok, az az érzésem, hogy a jó Isten valóban elkényeztet engem. Nem cserélek Montpensier herceggel! – fejezte be s lobogtatta a csipkéit s messzefujta a füstöt.
– Boldog ember! – mondtam az ágy végéből, ahol leültem.
– Boldog! az! c’est le mot! – felelte. – A helyzet az, hogy irányt változtattam s rájöttem az útamra, – folytatta. – A magyar lapokból nem lehet megélni, ez régi sor s e ponton le is mondtam. Most minden energiámmal a franciára adom magamat: francia ujságíró leszek. Nem látok s hallok csak francia dolgokat. Eljárok a Collége de France-ba, ahol meglengetem a kalapom minden reggel, egy kövér ember előtt: Bonjour, Monsieur Renan! – mondom neki vígan. Este, színház! Napközben olvasok s kizárólag franciát.
– Imhol dél is elmúlt s még fekszel az ágyban, – szólottam filozófikusan. – Gondolom, a kalaplengetést ma már elmulasztottad. Olvasni sem sokat olvashattál még ma, ahogy a helyzetet ítélem. Nem látok itt egy fia könyvet, amit olvashatnál, – tettem hozzá igazság szerint, miután körülnéztem.
– Először is, ma nincs előadás a Collége-ben, – felelte azzal a könnyedséggel, mellyel nem volt nehéz tisztában lennem. – Másodszor a Cabinet de Lecture-ben olvasok, ahol abonálva vagyok, a Boulevard des Italiens-en! Húsz centimért az összes lapok rendelkezésemre állanak. Mert a lényeg az, a magam szempontjából, hogy a lapokat olvassam. Csak ez a módja, hogy az ő írályukat s formáikat megtanuljam, azt az egész sablónt megtanuljam, amelyen a francia zsurnalisztika épül. Már írtam is egy cikket a L’Epoque-nak s egy másikat a Le Constitutionnel-nek, ha éppen tudni akarod! Most arra várok, hogy megjelenjenek ezek a cikkek s meglássák otthon, hogy francia lapokba írok!
Oh Istenem, – hogy meglássák otthon! Ez volt mindennek mélye, ez volt minden gondolat, minden cselekvésben! Bármerre fordult az ember Párizsban, a vágya csak az volt, hogy hazafelé mutassa magát. Sötét nyomorából a Hôtel Conservatoire-ban, egy csésze csokoládéval a gyomrában egész napi eledelnek, csak odacélzott francia munkássága két kis obskurus párizsi ujságban, az Epoque-ban s a Constitutionnel-ben, hogy ezeken, mint két papírszárnyon, hazafelé szálljon. Francia ujságírónak készülvén, az álma az volt, hogy Pesten olvashassák! Micsoda rejtélyes kötelék volt ez, mely az embert még a naivságával, még az illúzióival is a hazájához fűzte, mikor valamelyes józanság dolgában már nem volt mit remélnie!
Még akkor nem láttam kellőképpen erkölcsi furcsaságait ennek a kitűnő kollégámnak. A legfinomabb eszközökkel élt a legdurvább sors ellen s egy szalmaszállal védett ki viharokat. Amint az élet úgyszólván napról-napra sujtotta s leteperte, megivott rá egy csésze csokoládét egy londrès füstje mellett s ha ehhez még volt egy frankja is, amivel a jövő elé nézhetett, a legboldogabb ember volt! Zord nélkülözéseit, lelki fájdalmak híján, valahogy átformálta, nem tudom micsoda eleganciákra, mint egy letört mágnás, aki fütyül, vagy egy rigómadár, aki a jégeső elől, könnyedén az ágra száll.
– Hát neked, hogy megy sorod? – kérdezte fölényesen, mint aki zárt függönyei mögött, női hálóingjében s a szivarral a szájában, Párizs ura e percben.
– Oh, elég jól, – feleltem azzal a kínos igyekezettel, amellyel leplezni kívántam szegénységemet.
A szegénység, sajnos, nem dísz, ez nyilvánvaló. Erény formájában is, inkább csak teológiai érték. Viszont a gyakorlati életben emeli az ember méltóságát, ha nem kérkedik vele. De másrészt, hogy még finomabban analizáljak, abban van valami sértő, nyomorúságra, boldogtalanságra s általában szolidaritásra, ha az egyik szegény a másiknak a maga jólétét hazudja.
S. Ö. a vállát vonogatta. Még mélyebb örvényben látott engem, mint amilyben éreztem magam. A magyar ujságok fizetési teljesítménye s ezzel kapcsolatosan a párizsi levelező gazdasági helyzete, oly rég megoldott probléma volt előtte, hogy semmi fejtörést nem kívánván, már csak a fantáziájára utalta. Ha azt mondom neki, hogy például tegnap is ebédeltem, nem volt rá mód, hogy ezt elhigyje nekem.
– Ajánlom a csokoládét, – mondta. – Vaj, két zsemlye, – chocolat complet, ez elég egy napra. A garçon nagyon kedves ember, aki tudja, mi az élet. A főnökné is igazi finom úriasszony, vallásos és érzelmes lelkületű, segít is az emberen, ha éppen arról van szó, igazi szent Genovéva, mert őt is úgy hívják, Genovéva! – c’est Madame Geneviève s’il vous plait! – fejezte be patétikusan.
S fújta a füstöt s a szőrös karja kinyúlt a csipkéből, magasra.
– Láttam a portréját a Pantheonban! – mondtam ártatlanul, a Puvis de Chavannes freskóira célozva.
De nem felelt s csak nézett, olyan áthatóan, olyan furcsán, olyan füstökbe borultan, hogy nem tudtam mit gondoljak.
Még ma sem tudom, mit gondoljak, hosszú évek multán, ha kutatnám e tekintet rejtélyét. Ott volna nyitja abban a fojtó vágyban, amellyel az ember olykor megjavítaná a valót? Ha költő ez az S. Ö., ha művész, alkalmasint könnyebben megértem. Ki tudja, ha e gyászos kis szobában, elbűvölt szeme előtt, a két karjában, nem olvasztotta-e át ezt a fonnyadt Madame Geneviéve-t a Puvis szentjének nagy gondolatára?
De nem volt művész, csak egy finom ember, ami nem egészen ugyanaz. S így telt egy perc, a gyertya lángjával, a szobában. Kívülről, tompán, Párizs zaja hangzott. Valaki az időt tudakolta, hangos kiáltozással a lépcsőn. Valaki felelt is. Délután négy óra volt.
– Nem jönnél el velem? – kérdeztem az ágy végéből, ahol még mindig ültem.
– Szívesen, de csak később, – felelte. – Majd estefelé, mikor kigyúlnak a lámpák! – tette hozzá kedvesen. – Nincs más ruhám, csak a frakkom, – vallotta be. – Csak este tudok felöltözködni.
S hirtelen előre hajolva:
– Erről jut eszembe, hogy rajta ülsz a frakkomon, – mondta vendégszeretettel.
Csakugyan, az ágy végében, a vékony paplan fölött, a frakkja volt leterítve lábmelegítőnek. Próbáltam kijavítani, ami gyűrődést okoztam rajta és simítgattam s szépen össze is hajtottam. A félszárnyában, a zseb mélyén, valami kemény tárgyhoz értem. Benyúltam érte. Egy darab száraz kenyér volt.
Mikor lejöttünk a boulevardra és elvegyültünk a tömegben és elindultunk a fényben és a zenebonákban lilaszín ívlámpák alatt, az úttest végtelenjén, melyre az estéli égbolt csillagnépsége borult a legtávolabbi horizontokig: két bús magyarok szinte megfürödtünk a tündöklő atmoszférákban. Legott felüdülten, megújult szívünkkel, az élet terhe leoldódott rólunk fiatalos ruganyosságunkban. Valami kéjes zuhany ért az ívlámpák sugárzásából, a fényekből, az egekből, egyenest a holdból! Sodródva a tömegben, sodródva! elveszve! e tömeg lelkének eleven részévé váltunk s valahogy megéreztük a magunk sorsával vegyesen, egy egész emberiség történelmi sorsát, nagy útját, nagy harcát, ragyogó céltalanságunkban! Mindenesetre oly megnyugtató volt, olyan vigasztaló, olyan különlegesen kitüntető dolog, hogy sok ezrek e tömegben, minden látszatok szerint, éppúgy élnek, mint mi, úgyszólván kivetve biztos egzisztenciákból, kivetve a boulevardra, az éjjelbe, a fénybe, mint egy óceánra s ahol annál vígabban vannak, mert a hullámok összecsapván a fejük fölött, nincs is miért, hogy búsuljanak! Nem búsulni s főként nem szenvedni: ez volt számomra, aki már oly korán hajlamos voltam szenvedésre, a földi boldogság sarki csillaga. Nem is értettem soha, minden tanulmányaim ellenére, mért kell még szenvedni is, ha már muszáj élni! Isten nem szenved, ez nyilvánvaló. Csak az ember és az állat olyan alantas, hogy ki van jelölve a szerencsétlenségre. Olykor, az ilyen bús dolgokban, van némi költészet. S ez minden, amivel be lehet érni. Nyilvánvaló, hogy küzdelmes ifjúkorom odáig juttatott, hogy úgy gondolkodtam, mint egy finom öregember.
De S. Ö. megszólalt mellettem:
– Két párizsi! – mondta önmagunk dícséretéül, s e dícséret, büszkeséggel töltötte el szívem. – Csak tennéd egyenesen a fejedre a cilinderedet s nem félrecsapva, mint Pesten! – mondta még a barátom, s rögtön engedelmeskedtem, hogy eleget tegyek a párizsi követelményeknek. Egy pillanatra el is temettem magamban azt a női tekintetet, mely a Jászai két szeméből sugárzott, még csak nem is olyan régen, mennyei tekintet! elbűvölt szemek! mikor e minden tragédiák hősnője éppen úgy látta a fejemen a cilindert magyar-gavallérosan, ahogy azt Párizsban nem lehetett! Oh Istenem, megvallom, minden szó, minden hang, minden fény és mozdulat, minden ívlámpa lilaszínben, minden tündöklés a végtelenségben, a Jászai emlékét idézte, marcangoló honvágyamba ázva! Magyarországról, a Nemzeti Színház udvaráról, színpadáról, a Vas-utcából, a Borgia Lukrécia drámai magaslatáról úgy kísértett, mint fagyos hegycsúcsokról, a hold alatt, az égben! Földrajzi érzékem, amint rágondoltam, legott megszünt bennem tudományellenesen, s valahogy feloldódott nem tudom micsoda transzcendentáliákban! Csak azt éreztem minden erőmön túl, emberi nyomorúságomban, ami mélységekből nézek fel elérhetetlen csillagzatokba!
S így értünk két bús magyarok, két szegény fuvolások a Grand Café elé.
Előbb megálltunk, szerényen, a rue Scribe-beli üvegajtók előtt, az ablakok mentén is és néztünk. Ez volt itt, néhány gyér asztallal virágdíszben, álmatag csillárok alatt, mint a bárányfelhő, az igazi úri rész, az étterem! női árnyak legendás messzesége volt ez, hajlékonysága, haloványsága a tompa világításban, az ablakfüggöny résein át, ékszerek tüzével, ami fénylett, egy-egy rubintkővel, ami vérzőn égett, mint egy seb egy fehér kéz ízületében, egy kristálypohár fölött. Patikárus Ferkó játszott itt, mellbeteg törpe s még törpébb a bandája élén, csupa nagy, erős cigányok hátterével s hozzájárulásával s akik csak gyúrták, fújták és húzták utána, ahogy csak tudták, ahogy csak érték, mert el is lógott előlük messze, elröpült magának, másnak, önkívületeknek s kanyargott a hegedűjével s az álla alól magasra emelte s még magasabbra, majdnem függőlegesen emelte s ráragadt a félarcával, az egész arcával, az egész fejével, az egész lelkével, egész tüdővészes zeneiségével úgy ragadt rá a hegedűjére s valami élet-halál harcot vívott a tenger és a hangok hullámaival! Egy fiatal hölgynek húzta így diferenciáltan, nyilvánvaló intenciókkal s akit meg is hódított magának. Kissé fonnyadt szépség volt ez, színtelen szőkeségű, aki hallgatta megnyúlt arccal, mint egy gótikus O betű soványan s lassan-lassan, amint szállt felé a méreg, már-már elveszve érezte megkísértett lelkét, alkalmasint bűnös szerelemben.
Távolabb, a terem mélyén, az ablakfüggöny rései között, Justh Zsigmond derengett igen elegánsan, a szőke szakállával, a két gyönyörű kezével, ami két műtárgy volt, két külön híres dolog, a két karja végében. E kezek mellett, e szőke szakáll szomszédságában, a költő Szabolcska Mihály, lehajtott fejjel ült, igazi költő! névtelen bánatokba borultan, amint hallgatta a magyar nótákat és hazafelé búsult, néhány szál szekfű színfoltjával tarkítva, opálos ködökben.
– Gyerünk be hozzájuk, – mondta S. Ö. vállalkozón, – nagyon fognak örülni.
S már ki is húzta magát abban az ócska frakkban, mely petyhüdt szárnyaival csüngött ki halottkémszerűen, rövid felöltője alól.
– Én nem megyek, – feleltem estéli melankóliámmal, ami visszacsöppent a szívembe. – Én nem tolakszom. Ezek ketten egyedül akarnak lenni, a maguk külön hangulatában, – magyaráztam szociológikusan. – Hagyjuk őket. Gyerünk.
Ilyen finom ember voltam. Holott jól ismertem Justhot még honi életemből, legfinomabb körökből, ahol ellengett vékony silhouette-je, trónpretendensi szakállával, két fehér keze stilizáltságával, Velasquèz modorában. Imádta az életet, ami lágyan tünedezett benne. Imádta Maurice Rollinat zenéjét, mért éppen ezt imádta, nem tudom. De ezeket a hervatag kis műveket, mint beteg rózsákat elalélt szirmokkal, mind hazahozta Jászai Marinak becses ajándékba, – s ezeket én játsztam először. «Oh Istenem, be szép zene!» mondta Jászai ilyenkor s szinte rávetette magát a zongorára. Holott alig volt egy igazi hangjuk e zenéknek álmatag keservükben, csak egy-egy sóhajuk volt, vagy inkább úgy rezegtek könnyedén és búsan, mint a levelek a fán. Azóta Justh, e zenék visszhangjaképpen, egy szép könyvet is írt, egy igazi magyar könyvet, noha francia nyelven, Le livre de La Pousta, – ez volt a könyv! Adott egy példányt, milyen kedvesen, ahogy nyujtotta, amikor meglátogattam rue Duphot-beli kis hoteljében egy este. Magyar legénye éppen öltöztette s húzgálta főúri lábára a fekete selyemharisnyát, mert az Operába készült. Szerette az operát, a párizsi estéket, a boulognei erdő akácfasorát. Szerette, ha beteg létére inkább Párizsban ápolják egy kis hotelszobában, – csak meghalni akart otthon. Szerette a virágokat, az álmokat, a költőket, főként Szabolcska Mihályt, akinek engem is bemutatott, – oh Szabolcska Mihály! Milyen mélytüzű, érzelmes, drága ember, micsoda isteni testvérem a hazavágyódásban, ha szabad így mondanom, micsoda elveszett gyermek a boulevardon s a Grand Café-ban s ahonnan hirtelen eltünt egy szép napon, mint ahogy Petőfi tünt volna el s meg sem állt hazáig, oh a boldog ember!
– Gyerünk, – ismételtem.
S akkor tovasodródtunk, a fal mentén, szegényesen, egy távolabbi küszöb felé, mely a Boulevard des Capucines-ról nyilt, egyenest a kávéházba. Ez volt az igazi Grand Café, kedves honfitársaink tanyája. A zene ide is áthallatszott azokon a benső üvegajtókon át, melyek e másodrangú helyiséget az étteremmel összekötötték. De a bandából, néhány lépcsőfok fölött, pálmalevelek árnyában, csak éppen a nagybőgőst láttuk, mert ez állt. A többi minden az étteremben, mint egy messzi álom elmerült.
De úgy léptünk be a kávéházba, otthonosan s mégis méltósággal, mint a francia halhatatlanok, egy értekezletre, az Akadémiába. Elnézve a tömeg fölött, célirányos tekintetünk egy hosszú sarokasztal felé vezérelte lépteinket, ahol sűrű népesedéssel úgynevezett magyarjaink ültek a vörösbársony lócákon a fal mentén és hangosan vitatkoztak, mindegyik a maga mazagran-ja előtt. Helyet foglalván, előbb hallgattuk a vitát, de minden percben készen, hogy belekapcsolódjunk. Olykor, egy-egy szenvedélyesebb kézmozdulatra, feldőlt egy pohár s amint a fekete lé, festékszerűen, szétfolyt az asztal márványfelületén, egy-egy fiatal festőhonfitársunk legott megrajzolta benne, az ujja hegyével s művészösztönével, hazai térképünk halhatatlanságát. Olykor, az asztal két végéből, néhány méternyi távolságból vitáztak ketten, a közbeeső összes fejek és poharak fölött, a hang és mozdulat oly dinamikájával, oly felfokozott lendületével két távoli harcos, hogy az egész asztal rengett bele s már mindenki beszélt s mindenki harsogott, s az egész kávéház figyelt. Az ideák torlódtak s egymásba csaptak, kétségkívül ellentétes ideák, de harag nélkül, toleránsan s ha zajosan is, de mégis abban a modorban, mely készen volt az igazság koncedálására, ha az ellenfélnek igaza volt. Csend csak akkor volt, nagy ritkán igaz, mikor néha napján, nagy ünnepekkor, Munkácsy Mihály jelent meg a társaságban. De csak épp jött s már ment is gyorsan, nem sértőn, oh a világért sem, inkább barátsággal, kedves nyugtalanságával, mint akit hajt az élet szürke cilinderben s egy esernyővel a kezében.
Kik voltak ezek a magyarok itten, az életük ez első, igazi atmoszférájában, Párizsban, ahol minden zúgott, zajlott, ragyogott körülöttük!? Fiatal festők s másfajta ifjak, mind szerencsésebbek nálam s kevésbbé kiszemeltek is s akik nem úgy kezdték, mint én, nem exaltáltak lelki fájdalmakat permanens bánatok adagolásával s nem is magasztosultak föl önmaguk előtt, irónikusan, az olyan evangéliumi vigaszokban, hogy mindenkinél szegényebb lévén, mindenkinél többet is szenvedek. Egy húszéves Fényes Adolf, a pályája elején, sugárzott a Grand Café-ban az élet örömétől! De sugárzott attól a szigortól is, amit fiatalsága igazolt s amellyel könyörtelen lekritizált mindent s mindenkit, élőt és holtat, festőt és írót, amint önnönszívében elragadtatva, mindenkinél magasabbra tört, miközben szürcsölte a mazagran-ját. Keserű lírizálásaimban, terveimben és álmaimban engem sem vett komolyan s írói jövőm tekintetében, s általában a többi jövők tekintetében is, nem hitt csak önmagában. Mellette Rippl-Rónai, spekulatív elmerengésekben, világosan látta az élet anyagi gyönyörét a művészi pálya nagy kínjai mellett s azt a lágyabb utat látszott választani a Champs de Mars festő-truppja nyomán, mely Puvis de Chavannes-hoz vezetett. Koroknyai Ottó szegény, ha nem tört ki idegrohamokban szőke sátánfeje lehanyatlásával, bécsi dialektusával mulattatta a társaságot, főként Knopp Imrét, aki szerette ezt, míg Katona Nándor, gyökerét vesztett teológiájával, nem tudom, micsoda rögeszmékre gondolt. Még voltak festők itt, Julian-beliek, akik lemaradtak, híresség nélkül az életben s még voltak szobrásznövendékek, másfajta művészifjak, rézkarcolók s álhirlapírók, még voltak kedves fiatalok, vitatkozók, magyarázók, kommentálók és harsogók s akik elvesztek azóta, jellegzetesség s egyéniség híján, térben és időben.
Éjfél után megszünt a zene az étteremben. Mind láttuk most a banda tagjait távozóban a pálmák alól s azt a komor nagybőgőst a nyomukban, aki ment, titán! a hangszerét cipelve, mint egy merev halottat, egybeolvadón. A terem kiürült. De a legmélyén még derengett tündéri tompán, a csillárok holdfénye egy asztal fölött, ahol egy frakkos férfi s egy fiatal nő hattyúi selymekben, az utolsó párnak tünt, akik még beszélnek, egy szerelmi regény utolsó oldalán.
A kávéházban is alig volt már ember, csak a füst szállt ködökben s a magyarok is mentek. S az oszlopok alatt, a hosszú asztal magányában már csak én maradtam s még két honfitársam, Korda és Barta, két élénk magyar, még mindig élénk, az asztal legvégében, – oly messze tőlem Korda és Barta, oly messze minden gondolataimtól, amint így magamban, az asztal fölé hajolva, Magyarország térképét néztem a márványra száradtan, utolsó cigarettám mellett, amint néztem a térképet, a füstben s a nyomorban.
– Cézár talán nem is volt nagy ember, mert nem volt erényes! – mondta Barta Kordának éjfél utáni egy órakor, miután az egész este ilyen tudományos vitatkozásban voltak.
A másik nem felelt s csak a körmét rágta elgondolkodva, ellenérvek után kutatván. S már csak egy-egy utolsó tulipán égett a kávéházban, a falon.
Akkor a csendben, hirtelen, az ablakfüggöny félszárnya megrezdült, hullámos bársonyában. Egy patkány kúszott föl a magasba, zavartalan, borzongtató ritmusával. Egy másik már várta fönn, a mennyezet alatt, a függöny legtetején, a vörösbársony drapériákban, mint vörösbársony egekben. Egy másik patkány. Rögtön egymásnak kaptak, két lábon, marakodón, szaglászva is, mindenféle huncutságokkal, játékkal és kacérságokkal a függönytartó rúdon a magasban, míg végül az egyik megadta magát, a nősténypatkány, a másikkal a hátán.
– Hát Hrabanus Maurusról mit tud? – kérdezte Barta Kordától, aki még mindig hallgatott.