XIV.
Olykor, magányosságomban, már kora délután betértem a Grand Café-ba. Kedves honfitársaink csak estefelé gyülekezvén a kávéházba: magyar törzsasztalunk körül, ritkásan, egy-egy francia ült búskomorságban, egy-egy sárga arc derengett a szögletben, egy ujsághoz ragadt bajusszal, egy kis csésze kávé mellett. A szemek meredeztek s kopasz fejek fölött gyér füst szállt a csendben. Az egész asztal, jellegét vesztetten, egy más világban volt a kis bajuszos pofákkal sárgaságban, a francia ujsággal mozdulatlanságban, idegen lelkek távlatával. Minden oly messzinek tünt, ami mind közel volt. Minden elveszett, úgy tünt. Minden olyan kietlen és reménytelen volt. A függönyök az ablakok körül, fáradtan lógtak a magasból. Az egész kávéház egy más világba süppedt a nappali világításban.
Leültem egy sarokba, egy kis asztalhoz, elborult szívvel, de a nemes munka ingerével, igaz. Néhány ujsággal magam körül, melyekért bejártam a termet, hajlongván az asztalok között e gyüjteményes munkámban, valóban írni készültem, átszellemülten, úgynevezett lapomnak! Egy pincér lebbent elém, a borotvált ajkának kenetességével egy sűrűn szakállas arcban.
– Une demie tasse? – kérdezte optimisztikusan, mint aki úgy gondolja, ebéd után vagyok.
– Un mazagran! – dementáltam az ujságom mögül s vártam a tündöklő kristálypoharat, mely ebédem tölcsére leend, hogy líraian szóljak.
Egy másik pincér lebbent, kávé- és tejontó méltóságához kiadósabb borotváltsággal, csak két oldalszakáll integritásával s két ezüstkannával, mint két ezüstöntöző, tömeges szomjazóknak.
– Voulez-vous de la crême? – kérdezte oldalszakállával államférfiasan.
S a két kannával, a pohár fölött, csak két röpke mozdulata volt. Tüneményes kézcsuklója, egy-egy mesteri mulinéval irányított, magasan az öntözőkből egy kávé- és egy tejsugarat, s legott megtöltötte a poharat, vegyészi pontossággal, művész! egy pillanat alatt. Isteni ital! Tejeskávé! Füstölgő tejeskávé, egy egész nagy pohárban! Ebéd! Saját külön tudósítónk ebédje!
Nagyon izlett, megvallom. Volt abban valami tudományos, ahogy ittam. Volt abban valami balzaci gondolat, ahogy ittam, valami olyasféle, ahogy a legöregebb aggastyánok isznak, nem tudom. Volt abban valami ösztönszerű technikája nyelvnek, ínynek s nyeldeklőnek, úgy szürcsölni egy pohár tejeskávét, úgy engedni le csöppenként garaton s nyelőcsövön, hogy kéjeivel egy évszázadig tartson. Igazán élvezni csak azt lehet, ami kevés s bizonyos étvágyak optikája előtt nincs kevesebb annál, mint ami végtelen. Betelni is inkább azzal lehet, ami parányi, mint ami sok s egy szem cseresznye gyakran több, mint egy egész fa, roskadva a gyümölcstől. A pohárhoz tapadva s lélekben elmerülve a tej és kávé vegyületében, figyelve is, kémlelő szemekkel, ha nem fogy-e túlságosan, olyasféle nirvánákban hajóztam, mint azok a poláris hajósok, akik a sarki csillag békessége alatt, a havas óceánon, egyetlenegy tejfröccsnek látják a világot. Még tovább tudnék menni e képekben és analízisekben s még színesebben, még kifejezőbben s még pazarabbul is, de amint már mondtam, nem fokozok e jelen írásaimban s csak egy féltollszárral halmozok.
Mégis, a jó Isten legyen irgalmas nekem, hogy titkos szövevényeit olyan világosan látom s nagy munkáját is az ember szíve körül, a sokféle szenvedéssel. De imhol az írómappa fölé borulva, a sok szép síma papír fölé borulva, ami mind ingyenes a párizsi kávéházakban, már el is ragadt gondolataim sodra, már elragadt! már róttam a sort! elbűvölve szent mondanivalóim marhaságától, mert semmi nincs annyira boldogító egy fiatal szív számára, mint tulajdon butaságai.
Akkor, hirtelen, egy hang szólott a fejem fölött, egy gúnyoros hang, ami lebecsülte, a priori, egész írói munkásságomat.
– Mit fabrikál? – kérdezte a hang.
Egy kis vékony fekete ember hangja volt, egy olyan szájból, mely egy kis ronda bajusztól volt borzas. Két szúrós szem tűzött reám egy cvikker mögül, melyről a hosszú zsinór úgy indult a fül irányában, hogy többszörösen körülcsavarva ezt a fület, valósággal odakötötte csonthoz, bőrhöz, fekete hajfürtök közé. Pataky Bernát volt ez a kis fekete ember, a Pester Lloyd tudósítója, magasabbrendű levelező, kitünő régi zsurnaliszta. Jó lélek is alapjában, ha olykor keserű, sőt ellenséges, s akit nem tudom micsoda balsors kergetett a boulevardokon.
– Irok egy cikket a vernissage-ról, – feleltem angyalian, felvetve a fejem.
A hirlapíró rám meredt a cvikker mögül, a félfüle zsinórszegélyével. Sohasem láttam sötétebbnek, dúlt lénye nyugtalanságaival, ami mind kicsapkodott belőle, mint egy sor kótafej, zenélőn.
– Maga nem tudja, hol lakik Isten! – kiáltotta, azzal a könnyű technikával, mely régi szólamokból él. – Wo Gott wohnt! – ismételte, mert ehhez a némethez még közelebb volt a szíve.
S akkor megtudtam, abban a kis sarokban ott a kávéházban, hogy híres magyar közjogászunk Grünvald Béla, holtan fekszik a Morgue-ban…
– Egyszer van az száz évben, hogy egy híres magyar közjogászunk holtan fekszik a párizsi Morgue-ban s maga akkor a vernissage-ról ír! – konstatálta kitünő kollégám nem minden keserűség nélkül, de azzal a differenciált lenézéssel is, ahogy csak külföldön élő honfitársak tudják lenézni egymást a szívük mélyéből.
S leült egy szomszédos asztalhoz, nem is mellém, csak egy szomszédes asztalhoz s rágyujtott egy szivarra. S egy demie tasse-t is rendelt, mert ő ebéd után volt.
– Küldtem egy százszavas sürgönyt a Lloyd-nak! – szólott azzal a tudósítói könnyedséggel, amelynek meg se kottyan, se költség, se munka. Mégis a pénzét számlálta az asztal alatt.
Keserű inferioritásommal, az is nyilvánvaló volt, hogy lemaradtam, saját külön tudósítónk! evvel a szenzációval.
Lemaradtam? Megvallom, ez eszembe se jutott. Nem az volt az első gondolatom, sem az érzésem, ami hasonló esetben a zsurnaliszta első érzése s gondolata, hogy tudniillik súlyos csapás érte riporteri presztizsemet. Ujságírói ösztönöm, soha el nem nyomta, még legifjabb koromban sem, emberi érzésemet. Azonfelül a magam nyomorával, bánatával, hontalanságával, még érzékenyebben reagáltam minden szerencsétlenségre s egy-egy honfitársam tragédiája az idegenben, a tulajdon sorsom éjszakáját vetítette elém. Az első érzésem az volt, hogy félig ájultan, gyermek, nem is tudtam mit tegyek. Az efajta hírektől úgy megszédül az ember, mintha valami fekete nektárt nyelt volna hirtelen. Grünvald Béla! Közjogász, képviselő! nagy harcos odahaza! vezér! szónok! igazi úr! híres könyvek szerzője! Apponyi barátja! – minden emlékem fölmerült! Olykor, éjjel, a Pesti Napló szerkesztőségében, ahol mind dolgoztunk a lámpák alatt, micsoda ünnepünk volt, mikor megjelent, gyönyörű, drága, szerencsétlen ember!
– Holtan?! A Morgue-ban?! Hogyan lehet ez? – kérdeztem kollégámtól, aki fújta a füstöt, százszavas sürgönye felsőbbrendűségével.
– Ez úgy lehet, ahogy minden lehet a világban, – felelte, professzionátus bölcsességgel. – Eltünt Pestről, nyoma veszett, ezt maga is olvashatta, minden magyar ujságban benne volt. Tegnap, hajnaltájt, Asnières-ben, találnak egy ismeretlen úriembert, átlőtt fejjel, a Szajna partján. Se írás, se névjegy, semmi a zsebekben. G. B. a fehérneműkön… Ezt viszont a párizsi ujságokban olvashatta.
– Ezt nyilván csak maga olvasta, – hebegtem.
– Ugy látszik, – hagyta helyben. – Az a zsurnaliszta, aki mindent olvas, – mondta. – Aki tud olvasni. Nem is írni kell tudni, de olvasni. Ez egy háromsoros rendőri hír volt, petit-ből, a párizsi lapokban. Egy hulla a Szajna partján. Ez semmi, ez csak egy hulla. De G. B. a fehérneműkön! G. B. tünődök. G. B. lehet ez? G. B.! s már rohanok s már agnoszkálok, – s ez már egy egész nagy dráma, egy magyar dráma, amit megfejtek két betűvel egy alsónadrágon. Ez a zsurnaliszta, lássa. – S fújta a füstöt. – G. B.! – mondta mégegyszer s még jobban fújta a füstöt.
De ekkor már felálltam.
– A Morgue-ban? – kérdeztem és mentem.
Nem tudom hányszor szálltam át, hány omnibuszra, amíg kiértem abba a távoli kerületbe, ahol a Morgue, a maga kőfrontján és hídjain túl, egyenest a Szajnára van építve, magasan a víz sodra fölé, mint egy csónakház, mint egy Ponte Vecchio, nyilvánvalóan, hogy friss levegő járja át, szünet nélkül, szellős deszkafalait. Mindjárt a küszöb mögött, néhány lépésnyire, egy kősikátoron, egy sor üvegkalitka világlott s ezekben a kalitkákban mint kirakatokban, magasra ültetve, s azon ruhástul, ahogy végzetük lezajlott, borzalmas hullák fogadták az embert keserű szájtátottsággal és feladták kilétök rejtvényét a tömegnek, aki bámult. Mind fagyasztva, mereven, északsarki atmoszférákban a kalitka üveglapjai között, a regényes utasoknak azzal a borzalmas pátoszával ültek, mint akik végleg lehajóztak s megalvadt szemük, olykor csak egy félszem, egy negyedszem, vagy csak egy szemüreg, azt a dúlt sugarat ontotta, ami egy öröklétre kizártnak tekinti, térben és időben, minden lehetőségekkel egyetemben, az összes további utazásokat. Volt bennök, mindannyijukban, Isten bocsássa vétkemet, valami heroi-komikus! Ez már rég nem volt élet s még nem volt halál, s éppen ez az ideiglenesség, ami e boldogtalanokat megállította félúton két határ között, éppen ez volt, ami rettenetes volt s ami nem tudom, micsoda hontalansággal, micsoda tanácstalansággal, micsoda gyámoltalansággal borította be őket, micsoda mondhatatlan gyalázatossággal! Nem rajzolom a különböző halálnemek változatját a kalitkákban, a sötét portrékat üveg alatt, mint a paszteleket, az egyszerű öngyilkosokat kútágas melankóliában, a borzasfejű leszúrtakat, a vastag vízbefúltakat, s akik mind névtelenül e kirakatokban, úgy tüntek tova s úgy haltak meg, hogy senkinek nem hiányzanak, ami ha egyrészt, talán nem hízelgő rájuk, másrészt kellőképpen jelzi tragikus magányosságukat s azt a magasságot is, amit elfoglaltak a társadalomban.
Imhol fel lévén ismerve, Grünvald a mélyben volt már, a folyosó legmélyén, egyedül a födött híd sarkában, a Szajna fölött, ahonnan fújt a szél. Egy deszkalapon pihent magányosan, egy fehér vászonlepel alatt s kopasz feje, cézári kontúrjaival, a nyugalomnak azt a lágy formáit mutatta, ami a halál egyetlen szépsége. A Szajna partján lett öngyilkos, közvetlenül a víz mentén, úgy gondolván egy utolsó gondolatján, a víz sodra el fogja vinni messze… De a víz sodra nem bántotta, csak a sebét mosta el a halántékán.
Megvallom, nem sokáig néztem, könnyes szemmel s mentem. S amíg néztem, megvallom, nem is sokat értettem e tragédiából. Mért jött Párizsba meghalni? Asnières-be! – megvallom, nem kérdeztem. Ez pont túlsó világa volt a magam világának, aki azért haltam volna meg, mert haza nem mehettem. Kiérve a partra, elborult fiatalságommal már csak arra gondoltam, hogy imhol részletesen leírjam bús élményeimet, egy hosszú riportban, úgynevezett lapomnak! S e célból, betértem a sarkon, egy nyilt küszöbön át, mivel kávéházat nem találtam, egy füstös kis kocsmába. Mind néztek itt, zavaros italuk mellől, ingujjas törzsvendégek, mind környékbeli komák, mind idetartozók a Morgue indusztriáihoz, halottkémek, halottvívők, kalitkások, halott-törők, ropogtatók s hasonló foglalkozásúak s mind abszintivók a nap szálltában a Szajna fölött, abban a tikkadt órában, ami a Verlaine l’heure exquise-je, te jó Isten!
De inkább kijöttem a terraszra s egy pléhasztalon írtam. Odajött a gazda s kérdezte:
– Un aperitif?
– Un café, – feleltem, hogy vacsorázzam is.
Míg írtam, már-már este lett. A parton, a terrasz mentén, sétáló párok vonultak el, omlatag kettesben. Túlonnan a Notre-Dame két tornya látszott, kéklő homályban a hold alatt s távolabb a folyó fölött a mélyben, mint egy messzi móló, sötét vízeken, a Morgue lebegett, megtűzve egy-egy méccsel. De a fejem fölött, a part fölött, túlonnan s mindenütt, a csillagok tündöklő békéje volt az égen s ezüst szopránjuk végtelenje zengte távoli harmóniájukat!