XV.
Még szomorúbb volt a Grünvald temetése a Montmartre temetőben. Olyan volt ez ezen az őszi napon, mint egy angol tájkép, egy igazi angol tájkép sok szürke levegővel, néhány fával, néhány cserjével és sok folyondárral a ritkás atmoszférában s egyetlenegy koporsóval, amit visznek egy keskeny úton, zord felhők borulatával az égen, ahol fekete kettesben, két varjú száll egymás után magányos röpködésben. Nem tagadom: az emberi létnek valami borzasztó nyomorúsága terjedt itt, a hangulat egységében. Ehhez a koporsóhoz is odalovagolhatott volna a lordmajor balladaszerűen, de vadászván is e dúlt környéken s kérdezhette volna, a halott iránt érdeklődvén: «Mi baja volt, hogy meghalt?»
Meghalni idegenben, ha az ember nem tehet másképp, – ez kétségkívül szomorú sors s nem alkalmas vitára. Az ember, távol a hazájától, közelebb érzi magához Isten akaratát, ami nem igazságos. De a Montmartre temetőben temetkezni, egy távoli halom rögjének legmélyére szállani egy magyar embernek, – ennél nincs semmi siralmasabb, még ha az ember le is tud festeni, még színesebben az eszközei pazarságával, másfajta nyomorúságokat. Egy csengő csilingelt sokáig. Egy kis rekedt csengő csilingelt, amelyik rég kiadta a hangját a sok halottnak, akiknek mind csilingelt. Már nem tudom, kik voltunk itt a sír körül, a kapás embereken kívül. Oly régen volt! Csak Pataky Bernátra emlékszem, aki mellettem állott és figyelt a cvikkere mögül, ami az orrán ült, de a fülére volt kötve. Nem is tartott soká, amit a kapások csináltak. Meddig tart az, amíg egy hant alá temetnek egy finom úriembert, aki nem kívánja, hogy megállítsák énekkel s beszédekkel! Mit lehet énekelni egy embernek, aki öngyilkossá lett? Már arra se számított, hogy polgárian eltemessék, mikor véres fejével, szerencsétlen, a víz sodrára bízta magát, hogy az el fogja vinni örökre.
Eljöttünk a sír mellől s visszafelé haladtunk a kis úton.
– Das ist die Geschichte von der Nichte! – mondta Pataky filozófikusan.
De a kis csengő még mindig csilingelt, nem lehetett tudni, honnan. Mikor a kapu felé közeledtünk, akkor láttam, hogy egy kis mezitlábas nyurga fiú rángatja a kötelet. Az mulattatta nyilván, hogy így csilingelhet. A mélyből, messziről, mint egy más világból, a külvárosi boulevardok zaja hangzott, dörgedelmes hangszerekkel, ami az utcák hangja volt. A montmartre-i Notre-Dame a tornyait meresztette a láthatáron, fehérkő csiszoltságukban, mint a cukorsüvegeket. S még távolabb a mélyben, nyugati irányban, ahol már-már leáldozott a nap, a Moulin-Rouge malomkereke nyujtotta föl a vörhenyes atmoszférákba két feslett vászonszárnyát, egy óriási X betű formájában. Háztetők is látszottak, magas atelier-ablakokkal a Montmartre-en, muskátlis manzardok kalitkáival s a kéménycsövek ijesztő sokaságával, tolongásával, torlódásával, fekete rajvonalával, mint egy perzsa hadsereg ókori időkben s aki mind pihegett vékony füstfoszlányokkal, vagy vastagon fújta a füstöt az ég felé, mely bámult.
Nem tudom hogyan, de elmaradtam kollégámtól. Két ember, elevenen, nem igen válik el egymástól egy messzi temetőben, hacsak nem költő az egyik. A sikátoron, amint bolyongtam magamban, egy útjelző táblát láttam, ezzel a felírással: Au Nord – Észak irányában! Mért ne indulnék el észak irányában? gondoltam a magányos vándor tanácstalanságával, akinek fel is út, le is út, akinek minden mindegy. Akinek egy-egy regényes szó egy keresztfán, már egy jobb sors vagy egy jobb irány, ami megnyílik előtte. Párizsban is mindig szerettem a szépnevű utcákat, a rue Murillo-t, a Parc Monceau körül, ahol Flaubert lakott hajdan s azt a zeg-zúgos rue de l’Ancienne Comedie-t, ahol sokat jártam, mikor átjöttem a Szajnán.
Észak irányában! Azonfelül, ha már itt vagyok a montmartre-i temetőben, gondoltam, ha már kirándultam ide, szegény nagy honfitársam búcsúztatására, legalább gyüjtök valami kis anyagot riporteri háztartásomhoz ebből a halotti világból. Másból amúgy sem volt érdemes, tekintettel silány javadalmazásomra elvben, mert gyakorlatban, amint azt már mondtam, még ezeket a csekély díjaimat sem kaptam meg, vagy csak nagy ritkán ha kaptam egy pár frankot, saját külön tudósítónk, aki voltam, szerencsétlen!
Bolyongván észak irányában, hirtelen az út végén, egy egész domboldal meredt elém sírkereszt-népségével, de oly lágy és tűnő hajlatokkal mind magasabbra a szemhatárig, hogy ott fönn, messze, az egész lankás, mint egy szőlőföld nyúlt el az ég felé s feltüzdelte a karói kietlenségét skarlát fátylakba borultan, ami az alkony visszfénye volt rajtuk.
– L’tombeau d’Hein, – c’est deux sous que je vous y conduis! – mondta a nyurga kisfiú mögöttem, aki otthagyta a kötelet és csöndesen jött utánam… észak irányában.
Igy mondta: Hein, ködösen, drága gyermek, s kis sápadt ajkán Heine akart lenni ez a Hein, a Heine sírja, amit felajánlott, hogy elvezet oda, két szomorú krajcárért. A cikkíró szempontjából minden pénzt megért e sír! Nyilván nem is habozok, ha jobb helyzetben vagyok. Egy Blowitz az én helyemben egy pillanatig nem gondolkodott volna.
– Köszönöm, tudom az útat, – feleltem a kisfiúnak, aki ilyenformán elhárítva érezvén magát, rögtön befúrta az orrába a mutatóujját, egy sírkeresztnek dőlve. S csak állott s csak nézett utánam a sok hant közül, a homokbuckákban, s még intett is, mikor visszanéztem, még intett is, díjtalanul, az irányt jelezve, mert ilyen jó kisfiú volt az ujjával az orrában egy sírkeresztnek dőlve.
Oh Istenem, a költő sírja is csak olyan sír, mint a többi ebben a halotti köztársaságban és minden hant és minden kereszt, úgy tűnik, testvére egymásnak ebben a nyilvánvaló jogegyenlőségben, amelyben több az egyenlőség, mint a jog. Ezek a régi sírok a Montmartre temetőben, még külön meghaltak holt bérlőik fölött s hajdani formáik, púpokra s buckákra válva s besüppedve, maguk is eltemetkeztek s köveik is és keresztjeik is, féloldalt fordulva, mint akik nem győznek várni ítéletnapjáig, mind mélyebbre szálltak s csak a föld szintjén látszanak már, meddig még? mert mind búcsúznak attól az utolsó emléktől is, ami rég elmult fölöttük s mind elmerülnek holtjaik után, akiket nincs miért, hogy őrizzenek többé. Sok sápadt fű tengeti itt nekrofil életét örömtelen szárazságban s csak a költő sírja jelzi, elázott papírköpenyével, hogy olykor a temetőben is, mint másutt a világon, dúsan esik az eső. Ezer és ezer kis kartonlap, fesletten és elsárgulva, borítja a hantot, ezer és ezer névjegy, amit leadtak itt s ami mind mutatja, egymás hegyén-hátán, tömegestől, érintetlen, évtizedes rétegeivel, hogy a költő senkit sem fogad. Mindazonáltal én is letettem a névjegyemet, amelyen a nevem alá oda volt nyomtatva: «Correspondant parisien du Magyar Hirlap», amiből Heine mindent megérthetett. Ha az ember nem vésheti bele a nevét egy fa törzsébe, akkor lenyomatja egy kartonlapra, csakhogy valahogy megörökítse szerencsétlenségét.
Még körülnéztem, még figyeltem mint egy tájképfestő, mint egy Turner Angliából, mint egy szegény ifjú Magyarországból s eltűnődtem s elmerengtem s hazafelé repestem szívem gondolatján a Jászai Mari tájékára, ahogy azt minden nevezetesebb alkalmakkor, minden ritka élményeimben szoktam. Nem találván a Heine sírjánál, a sok giz-gaz s lim-lom fölött, semmiféle gondolatbeli kincseket a szívemben, kétségbeesve gondoltam arra a sok fenkölt eszmére és gondolatra, azokra a búbánatos axiómákra s finom aperçu-kre, ahogy otthon mondtuk, melyekkel nagy tragikánk kétségkívül elárasztotta volna szédült lelkemet e percben, ha a sors kegye úgy hozta volna, hogy együtt nézze velem ezt a sok papírrongyot itten.
De csak a kisfiú jött megint.
– Vous ne m’donnez rien? – kérdezte angyalian.
Kikotortam a pénzemet a zsebemből, nem volt nehéz, nem volt sok, összesen öt sou-m volt, ebből adtam könnyelműen egyet. Átvette, ment, de valami olyan meleg tekintettel utóljára, hogy a lelkemig hatolt. Egy egész ezüst frankért hogyan nézett volna? – el se tudtam képzelni ezt. Soha temetőben még nem élt egy ilyen kisfiú, ilyen mennyei szemekkel.
De magam is indultam hazafelé, már-már este volt. Amint leértem az utcára s elvesztem a tömegben: a sokféle zaj, sokféle utca, a sok ház és ívlámpa arányában mind magasabban szárnyalt reménytelenségem. Azt kell mondanom, csakugyan, hogy szárnyalt, mert úgy sodródtam, szinte a járda fölött, a tömegek fölött, anyagi kapcsolatok nélkül, érzelmi közösségek nélkül egy céltalan világban, mint a madár, aki száll s nem köthet ki a levegőben. Hova menjek? Kutattam, mikor százfele volt út, százfele gurult fenn is, lenn is vasút s az úttesten minden kocsis a bakján tudta hova hajt s a járdákon minden ember tudta, hova menjen! A Place Pigalle-on megálltam tanácstalan s bámultam a járda széléről, az orrommal a levegőben, egy nagy régi házat odaát, a tér tulsó sarkában. Egy festő-honfitársam lakott itt, az egyik atelier-ablak mögött, mert ez mind atelierablak volt a házon. Ha felmennék hozzá? Ha ott tartana magánál vacsorán? számítgattam, de rögtön el is szégyelve magam hajdani előkelőségemben, Csemegi barátja! s szinte megkönnyebbülve láttam, hogy nincs világ az ablakában s mentem. A kísértés, ha így magától omlik össze, csak annyi, mintha csalódik az ember. Nincs otthon, mondtam. A régi ház falában, magasan fönn, csak a Puvis de Chavannes műterme volt világos, ízzó ablaküvegével, mint egy szent fény a tér fölött, Puvis de Chavannes! Ha ő volna a barátom, hozzá mehetnék, könnyű szívvel, szegénységem vallomásával! – ilyesfélére gondoltam és csak mentem. S amint mentem az utcákon, mindig azt mondtam magamban, hogy lekössem a gondolatom: Puvis de Chavannes! Puvis de Chavannes! Mint ahogy Szent Pál ismételhette a Jézus nevét a nagy útakon, ahol magányosan ment. Az embernek olyan furcsa vigasz az szívében, hogy valaki volna, aki megértené, aki fölemelné, a könnyeit letörölné, de akihez soha el nem juthat. Ez Isten költészete az ember szívében.
És csak mentem és csak mentem, Puvis de Chavannes! s amint így mentem s így motyogtam magamban, azt mondja egy nő mellettem: «Qu’est ce que tu dis coco?» Egy olyan gyönyörű nő, mint a Pasiphae leánya s szakasztott úgy kifestve, mint az. S még sokáig jött mellettem, omlatag, kecsesen, titkos ritmusokkal, mint egy túlsó part tündére s alig vált le a karomról s már jött egy másik, egy még lengébb, még színesebb s hajlékonyabb, mint Phryné az aeropág előtt egy olyan lány s rajongásig készen arra, hogy leoldja lábamról fáradt vándorsaruimat. Az egész utca a rue Blanche-on végig, a levegő rezgése az utcákon s az estében, kéjes szavaktól izzott s úgy szállt tova a hangok füzérén egy egyetemes harmóniába, mint egy-egy síp, ami szól, egy-egy szólam, ami csendül egy végtelen kórusban s zenekarban, amelyben egész Párizs zenéli a szívét!
Beérve a Grand Café-ba, annál bátrabban foglaltam helyet magyar törzsasztalunknál, hogy négy sou-mmal a zsebemben amúgy sem rendelhetek semmit. De már ültek itt honfitársaim, vitákra készen s mindegyik a maga mazagran-ja előtt s az ilyen kollektivitásból az egyénnek is van haszna, erkölcsileg szólván, hogy mindig leülhet egy asztalhoz gratis, ahol a többiek mind fogyasztanak.
Ilyenformán már készültem is a munkámra s a pincér hozta a sok gyönyörű levélpapírt az írómappában s azt mondja, itt van egy fiatalember, aki beszélni óhajt velem.
Csakugyan, néhány asztallal távolabb, egy fiatalember köszönget és bólingat felém egy borzas fejet, egy nagyon magas inggalléron. Odamegyek hozzá, feláll hajlékonyan s romantikusan egy kopott redingot-ban s nagyon boldogan beszél.
– Nevem Adorján Jenő, hegedűművész, – mutatkozik be. – Igen nagy tisztelője vagyok.
S leülünk egymás mellé.
– Idáig Berlinben tanultam Joachimnál, – folytatta, – s most két hét óta, Párizsban próbálok szerencsét. Van néhány tanítványom, mert levelekkel jöttem. Önnek hogy megy sora? – kérdi, de olyan szordinásan, igazi hegedűművész, annyi meleg fogékonysággal a hangjában balsorsok és bánatok iránt, hogy szívesen felelek s elmondok nagyjából mindent, az egész életemet dióhéjban, keserű eleganciákkal s még ezt a mai utolsó napomat is minden részletével a Montmartre temetőben.
– Oh, Heine sírja! – mondja, – már én is leadtam a névjegyemet, kérem. Ismerem azt a kisfiút is, oh hogyne! a kígyóbűvölő tekintetével. Az megállít egy gyíkot az útjában, pusztán ahogy ránéz s a gyík úgy bámul a porból, hogy nem tudja, mit szóljon. De nem mennénk vacsorálni? – kérdezte.
Egy szót nem feleltem.
A fiatalember is hallgatott egy percig. Jelentős, súlyos csend volt, mint a történelemben.
– Nekem van tíz frankom, – szólott végre, nyilvánvalóan lelki tusák után, olyan agóniás hangon, mint ahogy halálos ágyán gyónja meg az ember, élete legrejtettebb titkát. – Ebből adok kölcsön ötöt, – folytatta, – a felit, ha vissza tetszik adni.
… Mégegyszer írtam Grünvald Béláról, hónapok multán, mikor sírkövet állítottak neki. A felírást, ha jól tudom, maga gróf Apponyi fogalmazta, a következő szöveggel: «Itt nyugszik Grünvald Béla, a magyar állameszme törhetetlen apostola.»
A francia vésnök, aki ezt a mondatot faragta a kőbe, elhibázott egy betűt. Azt írta: állomeszme. Mintha tudta volna, kinek készíti a követ, kinek a sírjára! Úgy kellett átfaragni a betűt a hant fölött.