XVII.
Mindinkább egyedül maradtam. Az ilyen magány, sokféle sugallatával, hatásával s pátoszával, főleg azt érezteti az emberrel, hogy nem lehet elférni benne s minél tágasabb minden az ember körül, annál kevésbbé tudja, hova tegye magát. Ilyenkor, egy kis párizsi hotelszobában, úgy szédül az ember, mint egy ősrengetegben. Először abszolválja sorjában azt a kevés bútort, ami itt van a szobában, leül a kis pamlagra az ember, a székre, az ágyra s így lézeng a végtelenben, aztán odamegy az ablakhoz, kitárja s elrémül a sok háztető s kéményerdő láttára, a sok szomszéd-élet fuvalmára, ami itt van körülötte s akkor még inkább lézeng egy borús horizont előtt az ember, s még keserűbben körül van határolva, hogy már az egek is határolják s még keserűbben bele van zárva a magányosságába, mint egy kalitkába! Főleg az kínozza az embert, hogy sejtelme nincs róla, mi célja lehet a jó Istennek vele? Olykor gondoltam, elmegyek Renanhoz a Collège de France-ba s megkérdem ez irányban. Mert hogy ő olyan tudós-teológus, olyan okos rabbi, olyan fürkésző és verzátus ember! De mire indultam volna, már este lett. Meggyujtottam a gyertyámat az asztalon, az írásaim fölött, kiraktam két sou ára caporal dohányomat a sok cigarettapapírokkal, s leültem a munkámhoz. Sohasem hittem volna hajdani dús napjaimban Pesten, micsoda munkára s borús ábrándokra hangolja az embert két sou ára francia dohány egy szál gyertya világában, igazi csendélet! Van itt egy láng, mint egy intő jel, ami ég s sugárzik egy kis gloriolával négy fal között, ami tünedezik a félhomályban. Nincs annál semmi népesebb a világon, mint mikor az ember olyan elhagyatott, egy szál gyertyával egy kis szobában. Mi támad itt, mi ébred, micsoda éjjel, mint egy hajnal! Mégis! Renan! gondoltam alázattal s elepedt gondolatom bő szaporodással, eloszlással, tovaomlással, még messzebb sodort, Renanon túl, mindenen túl, még messzebb azon a fájdalmas fonálon, amelyen lepergettem a húsz évemet percenként, az összes sebeket és könnyeket a percekben, mint az összes szemeket egy olvasón, hogy teológiailag szóljak. Micsoda távolokba szálltam, hova? meddig szálltam? nem is tudom. De egyszer este, hajdan, Székesfehérvárott, egy kis hotelszobában, Jászai Marit láttam egy selyem tálesz-be burkoltan, egy szál gyertya mellett, – ez jutott eszembe. Rövidre nyírt hajával, egy görög-római fej volt ez Székesfehérvárban s egy gyertya világában, a legritkább női fej egy könyv fölé borulva, mint Octávia, nem is igaz! mint Berenisz a fehér fátylában, a testi vonal plasztikájával s aki olvas, Berenisz! szigorú arcéllel, in ambiguo, aki olvas, mit? nem is tudom, valami titkos könyvet a pergami könyvtárból. Alig mertem szólani. «Mit olvas?» – kérdeztem szeretettel. De valami olyan hallatlan dolog volt az, hogy nem felelt, minden válasznál több és súlyosabb és jelentősebb, hogy nem felelt s csak rámemelte a tekintetét, zord némaságban a tekintetét, a két fekete szemét a gyertyafényben s nézett. Ez azt akarta mondani ez a tekintet: «Mit érti azt maga gyermek, amit én olvasok!» – bizony ez azt akarta mondani. S a két fekete szem még magasabbról nézett, a fölívelt szemöldökök alatt. Oh Istenem, hogy mit értem én azt!? – imhol későn lett volna megüzenni ebben a percben, ebből a kis párizsi szobámból, Székesfehérvárra! Inkább csak hallgattam, magam is, szegény fejem, ha nem is görög-római s csak néztem a gyertyámat, ami lassan fogyott, mint az élet. Sajátos dolog s amin eltünődik az ember! «Mit érti azt maga gyermek!» Csak annak mondják az ilyet, akinek sok mindent meg kell értenie egy nap s még azt is, amit nem lehet.
Éjfél felé már mind hallottam a vándor árnyakat, női kísérettel, akik jöttek fel a lépcsőn kis szobáik s nagy céljaik felé, egy-egy órára az éjszakában. Mind hallottam a sok suttogást egy-egy ajtó mentén, a sok suttogást contralto s bariton vegyülékben, a szoknyasuhogást, kulcszörgést s azt a jellegzetes zajt, amellyel megnyílt s becsapódott ez az ajtó abban a modorban, ahogy az ilyen vándorpárok, az ilyen garni-kban, elzárják magukat sürgősen a világ elől, hogy egy jobb létre térjenek át s egy jobb sorsukat éljék. Rögtön, forró szavak is hangzottak, önfeledt szférákból, a vékony falakon át s körülöttem a kis szobák, fölöttem, alattam, mindenütt, beleharsogták Párizs éjjelébe, mint kis éles hangok egy egyetemes zűrzavarba, a maguk szerelmi fuvoláját. Kábultan ekkor, kis asztalom mellől, ahol leragadtam, mégis csak éreztem, filozófikusan, azt a nagy fohászt, amelyen Párizs lelke szól az éjjel! Ahogy a közelben, a mélyben és messze, önönmagát szövi és fonja ez az éjjel százezrek szívének szálaival s oly keserűn, oly patétikusan, oly végsőkig feszülten, hogy egy-egy női hangban, egy-egy sikolyban, ami a szomszédból hangzott, már-már úgy tűnt, hogy meg is szakadt egy szál! Au secours! hangzott, percenként, újra! Megnézzem, mi történt? kérdeztem nem egyszer, mert igen gyakran a rettegés teszi a legbátrabbá az embert. Holott minden hang a közelben és messze, csak úgy röpködött fölöttem a csendben, tulajdon hangzatára s visszhangjára bízva, mint ahogy egy-egy madár rikkant egy őszi égboltban, oly közel és messze. A gyertyám fényén, dús papírjaim fölött, időn és téren kívül, de szent ihletekben, csak töprengtem és írtam, mint P. Weiszhammer Pál, drága figurám, viharos füstfellegekben. S hagytam menni minden hangot, az egész éjjelt tompa énekében.
De elvégezvén legbánatosabb levelemet, amit az apámnak szoktam írni a tintám és könnyeim patakzásával, végül áttértem, felüdülve, másfajta gyakorlatokra s elmerültem, dús kézírataim tömegében, ezer és ezer olvashatatlan apró betű közé, mint egy ember, aki elmerül halálra, ezer és ezer bolha tündéri gyülekezetébe. Volt egy-egy perc, mikor elképesztő novelláimat szerkesztve, szent hitem s szerelmem, egész ifjúságom, oly csúcsokig emelt, hogy aki itt látott volna ezekben a percekben, nyilván azt hiszi, hogy megőrültem.
De alig nyílt az ajtó egy arasznyira. S egy női hang szólott a küszöbről:
– Jó estét! Bejöhetek? – kérdezte a hang s egy hosszú orr látszott az ajtónyílásban.
– Oh hogyne! angyal! – feleltem s már fogadtam is éjféli vendégemet, fiatalos lelkesedéssel.
Egy dúlt arcú leány volt ez a vendég, feltűnően vékony orrú, de kellőképpen búbánatos leány, egy csöppet gyulladásos szemű, aki itt a szomszédban dolgozott éjfélig, egy művirágüzletben. Csendesen bejött s leült egy székre még csendesebben, mint egy kísértet, a hosszú orrával, ami kinyúlt.
– Marcelle! – mondtam, mert így hívták, egyszerűen Marcellenek hívták, – épp befejeztem a művemet! – ezt mondtam. – Hallgassa csak! – s felkaptam a papírjaimat, hogy mindent felolvassak. – Ha nem is fogja érteni, de megérzi a polifoniákat!
Azzal az elborult tekintettel nézett rám, ahogy bizonyos nők, minden áldozatra készen, főképp akkor csodálják az embert, amikor fogalmuk sincs róla, hogy ez mit akarhat.
– Megértem, – mondta, s rögtön elaludt a székben.
S csak aludt, s mind mélyebben aludt, fonnyadtan és félholtan a székben, fuvallatos sóhajokkal, a félarcával, a vékony orrával a szék támlájába fúrva. Alig derengett, már csengettem a reggelimért, jóval idő előtt, amúgy kísérletképpen, nem is sok reménnyel ilyen korán, no de mégis, talán, drága chocolat complet! mivelhogy csak néhány sült gesztenyét vacsoráltam. Akkor hallom a lépcsőn, amint lenézek a mélybe s lesem a háziszolgát, aki hozná a csokoládét, bár hozná! akkor hallom, hogy S. Ö. utazik!
Lerohanok, ott áll útra készen, már a küszöbön, a félhomályban, egy kis vékony kabátban, egy sapkával a fején. Nem is merem kérdeni, remegve a lelkemben.
– Megyek haza! – mondja.
– Oh haza! igaz? – és csak hebegek s nem tudom mit mondjak. – Igy poggyász nélkül? – mondom, hogy éppen mondjak valamit.
– Úrnak nincs poggyásza! minek bajlódjam? – mondja s meglobogtat egy újságot előttem. – Itt van a cikkem, nézzed, az Estafette-ben! – s csakugyan ott van egy egész tárcája, a neve aláírásával, nem is az Epoque-ben, az Estafette-ben, a legszomorúbb kis párizsi újságban, mindegy, de ott van, megjelent! – Három évig vártam, hogy megjelenjen, – mondja olyan könnyed hangon, mintha azt mondaná, nem vártam három percet! A célom el van érve, megyek haza! francia újságíró! Adieu Paris!
A célja! S már indulna is, azon üdén, azon büszkén abban a vékony kabátban, azzal a kis kockás sapkával a fején, azon fájdalmasan, ahogy a lelkemet szaggatja el magával, hazafelé, Magyarországba!
– Add nekem a jegyedet a Collège de France-ba, add nekem emlékül, – dadogtam.
– Hát érdemes? – feleli. – Nem érdemes!
– Renant hallgatni? – kérdem elámulva.
– Azt mondja Renan: Naphtoulé élohim niphtalti, – ezt mondja! Istenek küzdelmét küzdöttem! ezt mondja minden órája után. Ő sem tud többet, mint más. Adieu Renan! No Isten veled!
– Isten veled, – mondtam.
Már szaladt le a lépcsőn.
– Ne felejts el engem! – kiáltottam utána azon a csöpp hangomon, ami még volt.
– Te se engem! – kiáltotta vissza.