XVIII.
Olykor, az éjféli órákban, Marcelle mögött, aki betolta az orrát, egy másik női árny is besiklott a szobámba: Henriette!
Csak ültem az asztalomnál s írtam megdermedve. A gyertyám csöpögött s kis viasztornyokat emelt a láng körül. Azzal, hogy nem is viszonoztam e hölgyek köszönését, de kábultan a papírjaim fölött, csak fújtam a füstöt s mártogattam a tollat önkívületekben, kellőképpen jeleztem is, micsoda szent mámorokban vagyok, költő! micsoda végtelenségekben, hevületekben, hegycsúcsokon és tengereken vagyok, tinták mártírja! s akit nem szabad zavarni. Elveszve térben és időben, csak a füstöt éreztem ami szállt, a caporal vastag füstjét, ami megakadt dús hajamban, igazi őszi köd, ami a bozótba száll. Néhány szem sült gesztenye a tintásüveg mellett, még biztatott csendéletiesen, még meg is nyugtatott, mint egy majmot, aki tartalékait őrzi a ketrecben. De emberiebben szólva, olyasféle megnyugvást is jelentett, mint a vándornak egy gyümölcsfa az útszélen, ahol pihenni fog. Néhány szem gesztenye.
Marcelle leült megszokott helyére a székre, azzal a rezignált otthonossággal, ahogy a tyúkok szorulnak be az ólba szürkületkor s behajtják a fejüket a begyükbe. Rögtön elaludt, fáradt leány, féloldalt fordult arccal, úgy aludt. De az orra kiszögelt horogszerűen s egy végső kapcsot tartott a világgal, amelyből felváltva szívta a levegőt s felváltva vissza is bocsátotta a világra, zajos cimpákon át. Két kis mell, a vékony selyemblúz alatt, mint két szent alma, apró masszáit emelgette a körvonalak kiválásával s abban a boldog ájulatban ringatta ütemét, ahogy fiatal leányok, úgyszólván a mellükkel alszanak.
A másik leány, Henriette, nyilvánvalóan nem aludni jött. Kevésbbé otthonosan ez éjfélen s e cellámban, szerény tartózkodásával jelezte a velem való bensőbb kötelékek hiányát, s egyszerűen annak a relatív lénynek tűnt, aki egymagában nem sokat jelent, mert csak kettesben tud élni, mint általában minden nő. Igy tünt fel fátyolos bánatával, így hozta el hozzám magányosságát, így éjféltájt, mint egy kísértet, szegény kis szőke, mikor a műhelyből szabadult, ahol Marcelle-lel együtt dolgozott művirágok füzérén, szomorúfűz lombokon. Röviden, hogy e nagy bánatról szóljak: az Adorján elhagyott kedvese volt. E jogcímen jött, gyászütemesen, mint legjobb pajtásom özvegye, tanácstalan s vigaszra szorultan, szétszaggatott szívével, tizenhétéves özvegy!
Henriette! Marcelle! Milyen furcsa! Az ilyen homályos fiataloknak, az ilyen félig névtelen leányoknak, az ilyen ifjonti szerelmekben, valóban csak a keresztnevét tudta az ember mint őskori időkben, mikor a legizzóbb szenvedély is, csak a hölgynek kurta nevét tudta. A szív nem is kérdez sokat, amíg magának tud felelni s nem egyszer az ilyen kis leányok, az ilyen párizsi kis munkásleányok úgy lesznek szeretőkké, olyan spontán s olyan lendülettel, az ilyen kis leányok, hogy nem érnek rá bemutatkozni. De micsoda rejtélyes vonzalom is az, micsoda keserű elepedettség olykor, ami odafűzi őket egy másik tájék fiaihoz, egy-egy magyarhoz, vagy portugálhoz, vagy hasonló szegény ördögökhöz, flótásokhoz s magányosokhoz, mint bizarr virágokhoz a méhet, aki száll.
Henriette leült, sivár pamlagom végébe. Önmagába zárva, önönsajnálkozással, minden bánatát magára hullatta, mintha hamut hullatna, már mindjárt a kalapjára. Egy olyan kalap volt a fején, amelynél nem volt búsabb semmi ezen a világon. Két feslett rózsabimbó csüngött le a karimán, keresztben egymáson s a művirág álmával tavaszról és nyárról éppen abban a napsütésben halt el, amelyben mind virulnak a rózsák. Igy ült szőkén, ifjan és hervadtan, így ült őszinte keservével némán, így ült merev arccal, rózsabimbókkal, mint aki nem is akar máskép ülni, nem is akar többet mutatni, mint ami mind hervad rajta és szenved, mert ennél már nincs is több és nincs is más, amit megmutathat. Aztán mégis, csendesen, levette a kalapját, azzal a keserű mozdulattal, amellyel nők hozzá tudják fűzni a tárgyakhoz, egy kalaphoz, vagy egy kesztyűhöz, amit levetnek, a maguk nehéz fájdalmát és gondját. És csak ült szótlan és csak nézett és várt, mint a tulajdon sírjánál, úgy várt.
Ami a nőben leginkább a nő, vagyis a legösztönösebb, az főleg annyi, ahogy búsulni tud, leginkább önmagáért. A szánalom, a férfi szívében, nem tartozik a leghevesebb érzések közé, se pro, se contra, se másért, se önmagáért, senkiért. Ez itt nem impulzió, sőt a férfias az, aki mást is, önmagát is, keményen a sorsára hagy. De a nő szívében, minden sajnálat és részvét igen erős, igen aktív, igen szilaj érzés, gyakran másokkal szemben is, ha van alkalom erre, de legfőképpen akkor, ha a nő tulajdon magát kell, hogy megsajnálja. Ezért van, hogy olyan könnyen omlik össze, s mindjárt úgy kétségbe van esve, mintha a bánatával bedőlne egy ház.
Mikor végre felpillantottam s felüdültem egy szem gesztenyével, a régi kép tárult elém a hajnal legszűzibb pontján, ahogy ez betűz négy fal közé sápadt fényeivel. Kis szobám, füstfellegekkel, két idegen lét súlyát őrizte leragadva a silány bútorzatra s a magam sorsával vegyesen, zsúfoltan hármunkkal, szűken körülhatárolva, valami fiók-menhely idilljének tűnt, sok bánattal és nehéz levegővel. Marcelle mélyen aludt, félholtra sujtva a székben. Henriette a pamlag sarkában mozdulatlanul, két élő szemével úgy nézett, mint a szobrok néznek a maguk isteni vakságával.
– Mi lelte? – kérdeztem, – nem aludna inkább? Már itt ül két órahosszat, ennek nem lesz jó vége! – mondtam.
– Tant pis! – felelte s csak ült.
S akkor, egyszerre, a szeme két sarkából, úgy megeredt a könnye, olyan símán, olyan finoman, olyan csuszamlósan, olyan olajosan, olyan könnyed utánpótlással, mintha idáig, órákhosszat, csak mind gyüjtögette volna, ezerszámra, a könnyeket. Egy szomjas embernek egy sivatagban, elég lett volna, hogy égő szomját oltsa velük s legott felüdüljön. Megvallom, számtalan nőket láttam sírni, fel is jegyeztem sokféle mintákat, sokféle változatban, mert azonfelül, hogy a nők, jóban-rosszban, de mindig készek a sírásra, még nem volt ember, akinek nő, valami végső esetben, ha már mást nem tudott, legalább a könnyeit be nem mutatta volna. Mert sírni lehet a lélek minden legrejtettebb zugából, minden tetszés szerint s mert főleg itt van az a veszélyes pont, ahol a nőt nemcsak, hogy nem feszélyezi szemérem, de sőt, olykor, a szemérme is, mindössze néhány könny. Nem rajzolom itt, nem óhajtván elmélyedni, azt a viharos skáláját, celestáját, orgonáját, orrfuvásos harsogását annak a női zuhogásnak s zokogásnak minden árnyalatokban, ami évezredek óta, a legrégibb koroktól fogva átzengi az emberek történetét s ami nyilván ott kezdődik, ahol Ádám meztelen vállára az első gyöngy hull angyali kék szemekből.
De soha olyan egyenletes, olyan tiszta munkáját nem láttam könnyontásnak, mint ahogy ez a fiatal leány csöpögtette nedveit a szeme két sarkából, a legcsillogóbb gyöngyökbe formálva. Egy arcizma nem rándult, egyetlenegy vonása nem változott az arcnak, egy árnyalatnyi elborulás nem kísérte a termelésnek ezt a l’art pour l’art pazarságát, ezt a parnaszusi fenségét s legmagasabb klasszicitását, mely a fájdalom külső képéhez nem adta csak a könnyet, mint ahogy a hegycsúcsok magaslatára Isten nem ád csak havat. Az egész arc megmaradt lágyan, finoman, fiatalon, érintetlen kontúrjaiban s csak a könnyek dolgoztak. Alig jelent meg két csöpp a szemek szögletében, hogy már gurult, fiatal könny! ami nem omlik össze. S alig gurult, már ott volt megint kettő, hirtelen, egyszerre, mint két friss gyöngy, mint két testvércsillag s jelezte, hogy megjelent, hogy itt van, hogy él s jelezte ezt annál jelentősebben, annál súlyosabban, annál üdébben s annál tündériesebben, hogy egész tartalma csak egy kevés víz volt, ami tündököl egy pillanatra s megy. De megint jött új kettő s megint kettő s megint kettő, s mindig egyszerre s olyan egyforma, olyan parányi időközökben, hogy úgyszólván a pillanatot osztotta föl, hogy jöjjön és hogy menjen és olyan szabályosan, olyan egyforma ütemben, hogy valami kis hajszálnyi csengése is lehetett, amit nem lehetett hallani, valami kis hajszálnyi csengése ezüstben. Igy jött ez mind, és mind gurult, hangtalan, ikrek végtelenje, pontosan, fokozás nélkül tempóban s anyagban, hogy érezni lehetett az egyenletességet, a beosztást, a számítást, a verslábakat, a formákat és a technikát csakugyan, mint egy versben, ami felold egy egész női lelket ezer jambusok könnyeiben.
Csak néztem, mint egy tüneményt s a cigarettám elakadt kezemben. S nem is hallottam azt a másikat, aki ájultan a székben, egy más világ mélyéről, csak szuszogott és fújt. Holott igazában ez adta meg, ez a félholt Marcelle a nagy orrával s fujdogálásával, egész egységét a képnek, a bánatnak, a falaknak, a hajnalnak, ami ébredt, azt a halálos egységét ellentéteknek s összevisszaságnak, amit az élet valami művészi ostobasággá kavar össze egy kis hotelszobában, három emberrel, aki egymáshoz van ragasztva s nem is igen tudja mért.
– Nézd csak, Henriette, – mondtam, mert most már tegeztem annál a rejtélyes vonzalomnál fogva, amit e dús könnyezés ébresztett a szívemben.
Nem tudom, de talán nem is lehet magázni azt, aki szenved. Istent és a fájdalmat, ami ugyanaz, s a szépséget is, csak tegezni lehet. Boldog az, aki régi időkben tegezhette a királyokat. Aki ezt mondhatta: «Nem úgy király, az égre nem! A pártütő te vagy!»
– Nézd csak, Henriette, – mondtam, – egyél egy szem sült gesztenyét. Még langyos, finom, porhanyós. Továbbá sodrok neked, külön neked, egy cigarettát. Ilyen jó fiú vagyok.
– No add! – mondta elázva, kimerülten szegény s még gurított néhány tucattal s aztán elapadt a könnye s úgy nézett, olyan kéken, ahogy egy áprilisi reggel néz le az égről s olyan szőkén a síma fejével, hogy nem volt több, mint ami a legtöbb, egy gyermek! S így kérdezte, mint egy nagy, mint egy özvegy, nagyon egyszerűen, de nagyon elepedten is azért a hegedűs Adorjánért, aki itthagyta és elment:
– Hova tűnt el? Hova lett? Où est-il ce coco? – végezte olyan angyalian, olyan fájdalmasan, olyan sóhajtozón, olyan, nem tudom, olyan levegősen, mint aki az óceán partjáról kutatná szerelmét, tört szerelmét a végtelenben. S megint sírni akart s most már torz arccal, amint rágta a gesztenyét.
– Hát nem! – mondtam, – je te le défends! – s leültem mellé. – Ne búsulj, – mondtam, – nem szabad! Vissza fog jönni!
S nem is vettem észre, hogy a kalapjára ültem, szegény hervatag kalapjára, a két bús rózsabimbóval.
– Vissza fog jönni? – kérdezte és nyelt.
– Vissza! Egy nap!
Oh ez a nap! Jön ez valaha, amíg múlnak a hetek, a hónapok, az évek, az egész élet!? Holott virradt. A gyertyám kiégett a tartóban s kis tornyai mind bedőltek. Olykor, egy-egy pillanatra, még fellobogott a láng, sárgán, sercegőn, amint még falta a kanócot. A nő már a karomban volt, a karomban az egész bánatával, özvegyi bánatával. Az ember olyan nyomorult!