XIX.
Mikor kis hotelemben, ezen az este, lejöttem a lépcsőn, ott állott a főnöknő egy gázlámpa világában, az irodája küszöbén, kissé megroggyanva ugyan, hetvenéves öreg dáma, de olyan díszes estélyi ruhában s olyan borzasztóan kiföstve, in extremis, valami igen színes túlvilág számára, mint egy hulla Indiában.
– Bonsoir Madame Geneviève! – mondtam s majdnem reszkettem a csodálattól.
Máskor is voltak ilyen dekoratív kiöltözködései. Máskor is voltak ilyen kimeszelési napjai, ilyen nagy munkái s tatarozásai, ilyen almatadémai vállalkozásai önmagával, mint ahogy az ember időnként fölborít mindent a lakásában s átfösteti az egészet. De ilyen még sohasem volt, ilyen nagy munkája, restaurálása s nagytakarítása.
Lehetett érezni rajta, hogy az árnyalatok árnyalatait soignírozta mind s nem érte be a szép ruhával. Lehetett érezni rajta, hogy górcsövi vizsgálódásokkal, lupákkal és nagyítókkal, mint ahogy a szakértők vizsgálják a rembrandti portrékat, nemcsak a ráncok és redők ellen ment vakmerő elkenésekkel, rizsporral, festékkel, hennével és egyebekkel, de olyan hajszálnyira, olyan borotvaélre tollazta és fente át magát tetőtől talpig, hogy minden lábujján is, minden egyes köröm, tudományosan kipallérozva, egy-egy kis tükör lehetett, rózsaszínű csillogással. Az egész mű, remekmű! az egész harc, naphtoulé élohim niphtalti! ahogy Renan mondja, Istenek harca! abban a szilaj lendületben, abban az együltében való elszántságban fogant és zajlott le, abban a dühben zajlott le, amit a festők csakugyan rage-nak neveznek, ha inspirálva vannak, s amit különösen László Fülöp ismer, a boldog ember, ha igaz! Az egész harc önmaga ellen, Genovéva! ideje, kora és zuzmarája ellen, a látszatok oly halmozásával, oly túlzásával, oly virágos kertjével dúlt és izzott rajta, hogy nyári színekbe, hajnalokba, szűz reggelekbe s rózsapírba mártott hetvenéve, néhány száz évnyi távolságban tűnt éppen azoktól a nyaraktól s hajnaloktól, amelyekhez a legközelebb akarta volna odaküzdeni magát. Ez nem hogy több volt, mint a természet, mert nem is hazug volt, nem is bohókás, nem is regényes, nem is túlvilági. Ez valami olyasféle volt, mintha egy korhadt szekrényt akarna átfösteni az ember arra a lombos tölgyfára, amelyből hajdan kigyalulták. Ez olyasféle volt, mintha az egész élet a visszájára menne s egy csecsemő járna ősz szakállal e mellett a fiatalság mellett. Egy Manet vagy egy Monet már itt ugattak volna, mint nagy juhászkutyák a holdra.
Ami csak van kendőzőszer, ezen az égvilágon, rouge és khol a bazárok tégelyeiben, ami csak van pír, pitymallat, pirkadás és csalás a kozmetikában, ami csak van crème céleste földön és az égen, pâte d’amande a mandulafák lombjaiban, neige des cimes a hegycsúcsok fellegeiben s brillantin az olajbogyókban s ami csak van azonfelül avult csipke, selyem és bársony, gyöngy és ékkő, strass és csillám és villám, kristályüveg és porcellán, azt mind felkente s felrakta magára, olyan tudósan s olyan pazarsággal, a hamis kincsek, karkötők, nyakláncok és medaillonok olyan idejétmult súlyával s bilincsével, hogy valami rabnőnek tűnt, száz évre elítélve! De ami mindenek tetejébe, úgyszólván fölemelte önmagán s az életén túl, a sorsán túl, a legfiatalosabb divatoknak legmagasabb csúcsára: hogy tudniillik fűzője is volt, de micsoda kemény, fullasztó, páncélos fűzője, ami egész alakját, két darabra törve, a felső testet, az egész mellet és kebleket, nyilvánvaló pótlékokkal, előre dagasztotta s mind a többit, pótlékok nélkül, hátra. Még hozzá kell adni azt a rizsporral behintett iránytűt, ami messzire kinyúlt az arcából s ami az orra volt, hangyászi orra, féloldalt görbülve a végében, hervadtan és mozgékonyan, azzal az elkenhetetlen kék bibirccsel rajta, külön szafir! a húsba foglalva!
– Jaj, milyen szép! – mondtam udvariasan, – vajjon hova készül? Jó mulatást! – mondtam még s már mentem is az üvegajtó felé, az utca irányában.
– Várjon csak! – szólott utánam és nézett. – Van egy gondolatom, – mondta olyan barátságosan, hogy nem tudom miért, de elrémültem.
Egy gondolata! Ezermillió gondolata lehetett, ez volt a benyomásom, amint külső képe, így feldolgozva, felgazdagodva, megdicsőülve, élő kincsesláda! aranybánya! aranybanya! egy egész végtelent nyitott meg lelkivilágára. Micsoda gondolata lehet egy oroszlánnak, micsoda egy gondolata, mikor az útfélen, egy kukoricás széléről morog a vándorra, aki menne? Egy gondolata! Holott ezermillió gondolat hemzsegett s nyüzsgött látszólag az orra előtt, amellyel mind felturkálta, felpiszkálta, mint millió hangyákat, ezt az egyetlenegy gondolatát. S csak álltam az üvegajtóban, a kezemmel a kilincsen és vártam.
– Két jegyem van a nagy Operába, – je vous invite! – ezt mondta még barátságosabban. Ezt mondta egy olyan szájból, amelyre egy vastag cseresznye volt ráragasztva, véresen kettészelve, két borzasztó darabra.
Hogy egyáltalán van nagy Opera Párizsban, hogy általában van ilyesféle, nagy vagy kicsi, de hogy ez van, Opera, általában a világon, az ebből a szögletből itten, e gázlámpa alól, e szörnyeteg mellől, valami olyan távoli, olyan tündöklő, olyan magas, olyan hegycsúcsokra emelt, olyan fellegekbe ívelt, olyan messzi aranyméhkasnak tűnt az égben, a jó Istennel, mint portással mellette s aki esetleg beereszti az embert, hogy szinte szédültem bele s nem hittem, hogy ez lehet! Nem is tudtam mit szólani. Hogy én belépjek márványcsarnokokba, Párizs fényébe, tündöklésébe, mennydörgésébe s zenéjébe ezzel a cseresznyével, – a vér fagyott meg bennem. Azt mondta volna, hogy most itt rögtön, egy luftballonba szálljak vele, elhajózván az egeknek tengerébe késő éjnek idején, hogy könnyebb szívvel tettem volna. Feldúlva a lelkemben, annak a néhány percnyi időköznek a végtelenségét éreztem, ami olykor, két szó között, egy évszázadnak tűnik. Még ezelőtt egy perccel milyen boldog voltam! Ezt éreztem, elepedve, amint visszagondoltam e percre. Mióta ezt mondtam: Jaj milyen szép! Hova készül? micsoda útat tettem a szerencsétlenségben!
– Nincs frakkom, – hebegtem.
– Annyi baj legyen, – felelte. – Úgy sem magát fogják nézni!
Merem állítani, hogy azóta a tízmillió év óta, mióta emberek vannak a világon, soha nem tűnt olyan igaznak, amit egy nő mondhat. Hogy nem engem fognak nézni, – már megengedtem ezt. De éppen ebben láttam a végzetem kegyetlenségét, hogy senki mást nem fognak nézni, csak éppen őtet az egész teremben! Aki itt lesz ember, tömeg, a sok mondaine és demi-monde, excellence és nagykövet, külföldi herceg, exkirály és Türr István és Munkácsy Mihály s aki itt lesz százötven ember a zenekarban, s még százötven a színpadon a karban s a jegyszedőtől az Elnökig az udvari páholyban, s az egész földszint, az egész karzat, az egész nagy nép, közönség és végtelenség, az mind őt fogja nézni, fenn és lenn s jobbról és balról s alulról és hátulról, az egész République Française!
Mit mondhattam? Gyakran voltak percek életemben, mikor a legkínosabb helyzetekkel, felzaklatott szívemben, a leggyönyörűbb dolgok korrespondáltak, úgyszólván a visszájukra fordítva. Igy hangzott el bennem, mint egy nagy benső zongorán e percben, az üvegajtóban, ahol álltam, így hangzott el bennem távoli zúgással, a Schubert Abschied-jének melankóliája! Mert keserű dilettantizmusom a legrútabb dolgokban is a művészit pengette abban a sok titkokban, amik élnek bennem. S mert Isten is folyton azt jelzi az embernek, hogy milyen szép lehetne minden, ha nem volna minden olyan rút. Boldogok, akik búcsúznak, gondoltam, akik mehetnek a maguk útján, külön-külön, akik mehetnek!
Mit mondhattam? Arra számítani, hogy eltünök mellőle a színházban, egy adott pillanatban, olyan sértőnek, olyan pestiesen anti-franciának tünt, hogy erre nem is gondolhattam. Elhárítani a meghívását, nem tudom micsoda ürüggyel s hazugsággal, ehhez egyrészt nem voltam elég ügyes, másrészt tudta is, finom búvár-szellem, hogy semmi dolgom ezen a nagy világon! Azonfelül dédanyói makacssága, megkérgesedvén házfőnöknői gyakorlatában, oly pókszerű energiákat árasztott magából, hogy eleve ki is zárt, hálója szövésében, minden mentséget s szabadkozást. E mellett sokféle türelme s készsége, sok jósága is, megvallom, öreg vércsefilozófiája, amellyel még elég magasról is nézte a dolgokat, mikor a számláimat kellett megfizetnem, egész zordon angyaliassága szóval, még csak fokozta inferioritásomat s arra a kínos hálára kötelezett, amelyben vége minden szabadságnak.
– Mit játszanak? – kérdeztem.
Csak éppen, hogy kérdezzek valamit, csak éppen, hogy leplezzem kétségbeesésemet. Mint ahogy egy fuldokló kérdezné, az óceán közepén, hány méter mély ez a tenger? Vagy ahogy egy másik kérdezné, egy elítélt, a hurokkal a nyakán: hogy a méterje ennek a zsinegnek? Csak éppen kérdeztem, úgyszólván kapcsolatok nélkül a lét minden lehetőségével, térrel és idővel, mint ahogy az ember bizonyos szituációkat még súlyosbít a kérdésével. Még mélyebben analizálva: talán az a reményem volt, hogy egyáltalán nem játszanak semmit! Sajátos dolog! Minél közelebbről sújtja az embert a dolgok valószínűsége, annál inkább áhítja azt, ami lehetetlen. A szolga már szaladt egy konflisért. A hölgy azt mondta, felém fordulva:
– Veinard, va!
Soha senki, ennél különbet, nem mondott nekem életemben. Nem is tudom lefordítani magyarra. Azt hiszem, nem is lehet. Még vállon is legyintett hozzá, könnyedén, a legyezőjével! Szerencsefi! ez valami ilyesfélét jelentett.
Még meglehetős korán volt, amikor megérkeztünk az Operába. A Faust-ot játszották. De az első hang, amit hallottam, alighogy beléptünk az előcsarnokba, egy erőteljes Ah! m… de alors! volt. A mellett, hogy erőteljes volt, még olyan lelkes is volt, hogy semmi kétségem nem lehetett az iránt, hogy ez csak nekünk szólhat, nekünk, nekem, neki, főleg neki, Madame Genevièvenek, mint egy ünnepi üdvözlet!
Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mit tehettem mást? Ennek a nemzeti indulatszónak, amint azt már kifejtettem, olyan történelmi ereje van, olyan kulmináló határozottsága, főleg az alors-al párosítva, szóbölcseleti magassága és bevehetetlensége olyan fennen szárnyal a magasban, hogy itt nincs ellenérv, nincs riposzt, nincs semmi ezen a világon, itt nem használ semmi ezen az égvilágon s itt csak megadhatja magát az ember, mint a sorsnak, ami szól.
Tehát megadván magamat a sorsnak s a történelemnek, elsőbben is, felzaklatott képzeletemben, emelkedetten s romantikusan is, azokra az indián hajósokra gondoltam, akikről éppen a mult éjjel azt olvastam egy francia könyvben, hogy az ár elsodorván őket, kis csónakukban a Niagarán, már nem is küzdenek többé, már nem küzdenek, s csak úgy gurulnak a víz sodrán s lezuhannak az örvénybe. Ezekre gondoltam. Aztán, csöndesen, megadással, áldottam a Gondviselést magamban, hogy ilyen korán lévén, még csak ilyen kevesen vannak s ez csak egy szórványos hang volt, amit hallottam, csak egy kisebbségi hang, politikailag szólván. Mert mi lett volna ez, gondoltam, húsz perccel később, egy népesebb előcsarnokban, ha már az ilyen gyér közönség előtt is, ilyen nagy sikerünk volt! Suttyomban, azzal a szerénységgel, de azzal az érdeklődéssel is, amit idegen voltom sugallt e márvány atriumban, e latin világban, ha merem mondani, oda is pislantgattam riporteri megfigyelésekkel s kíváncsiságokkal, ama fehér nyakkendős s klakkos úriember irányában, akitől ez a hang származott, aki ilyen szépen szólott, mint a darumadár s ilyen spontán fogadta, ilyen lendületesen! ilyen melódikusan! szegény, elaggott hölgyemet. A külseje után ítélve, egész formája után, valami borús ruganyosságba öntve, egyike lehetett, úgy éreztem, a szellemi arisztokrácia ama legmagasabb tagjainak, akiket szívemben ünnepeltem s ráfogtam, ex professo, hogy ez csak Maeterlinck lehet! De rögtön e történelmi kiszólása után, két barna szeme ez úriembernek, két barna szeme tüzes csillogással, vörhenyes fényekkel, úgy sugárzott felém, egy röpke pillanatra, hogy úgyszólván elkívánta tőlem ezt a drága öreg Ninont, aki karomba fűzve karját, lépdegélt mellettem, aranyos! Nem is Maeterlinck ez, gondoltam, tévedés! Ez bizonyosan Mirbeau!
Megbékülve a szívemben, nagyjában meg is semmisülve, elragadva az élet sodrán, mint az indián hajósok a vízen, csak sajgó érzékenységem gyötört. Oh Istenem, gondoltam, ha meghallotta volna, így kiöltözve, aranyláncosan, színekbe fröcskölten, ezt a waterlooi üdvözlést, szegény pettyhüdt öregasszony! Olyan büszkén hordozta, olyan harciasan, olyan hódítón, hetvenesztendős szűzleányosságát, hogy ez a könnyekig meghatott volna, ha józanabbul láthatok e percben s ha megértem, mint feszül ki, erőlködve, szerencsétlen! elepedt kínokban, mint egy keresztfára, a fiatalságra! Mégis, ködös mámorosságom, e percek zsibongásában itten, ahol mind többen jöttek s mindjobban fénylett minden, mind közelebb bomlasztott hozzá, mert így kell, hogy ezt mondjam. Micsoda testvériesülés volt ez, ami eggyé olvasztott vele, micsoda vak szél hajlította oda szomorú vénségéhez, még szomorúbb húsz évemet? Mi volt ez, micsoda két sors, a Faust estéjén, az Operában, márvány- és onix-falak várbástyájában, kristálycsillárok tündérvilágában, micsoda két élet, két véglet egy-egy pontján, micsoda közel és távol, ami összeakaszt két élő lényt egy nagy úton az éjben, mint egy forgalmas utcán, este, népek tömegében, villamosok és autók tömkelegében, egy konfliskocsist a maga vak lovával!
Waterloo! Waterloo! morne plaine! – annyi baj legyen! gondoltam s boldogan éreztem, boldogan! hogy a magyar szó rímel a franciával. A rím összhang, zene, gyönyör s Hugo-t idézve, verseket! lelki borulataim még epikusabb ködökbe borultak, s nem is éreztem, amint Geneviève asszony, leválva a karomról, imhol egyedül indul, a stílus kedvéért nyilván, minthogy nem voltam frakkban, egyedül a nagy lépcsőn, mint egy külön vers, egy külön rím, – Waterloo morne plaine! Jobbról s balról tükrök reflektálták s előtte, magasan, szinte szárnyalt fel a lépcső, mint zenei mennyekbe, a szőnyeg bíborával. Csak néhány ember szállingózott itt, egy-egy magányos márkinő vagy herceg szállingózott itt, s mind finoman szállingózott, személyiségük öntudatában, jelentőségük ragyogásában, főmagasságuk izzásában egy márkinő! egy herceg! egy La Rochefoucauld! ahogy gondoltam azt, egy De la Tour D’Auvergne! ha igaz! És mások is szállingóztak s jöttek, lebegőn, mint az árnyak, könnyed sziluettek, amint elvesztek a térben, a szőnyegen, a falak mentén s a mennyezet alatt, mind kecses árnyak, habitüék s olyan kéjleányok, mint egy jaguár vörös prémben, s más ifjú leányok rózsaszínben s izzó ezüstben mások, mint egy medvebocs, ha fehér medve, s ezek mind mentek s szálltak, áhítattal s magukba szállva, mint egy szebb lét felé, a magasságba, harmóniákba, egyenest a kürtökbe s trombitákba! És lehetett látni egy-egy igazi rajongót, hangimádót, kvintbolondot és disszonánsot, egy-egy búskomort a hangzatok patkánymérgével a fejében s a gyomrában, amint már eleve zsongott benne a sok szép ária, bel canto, a sok ánszámbel, finálé és minden, az egész gounodi rezesbanda, ami zsongott benne már előre, ami mind felajzott, felhangzott és zajlott benne s a falnak döntötte, ahogy ment!
Igy értünk fel, így ért fel a dáma, incidens nélkül, az első emeletre. Selymeit s csipkéit félkézre fogván a szoknyáján s féloldalt emelvén majdnem a térdéig, úgy ment szegény mosolyogva, ahogy a tükörben láttam, mosolyogva, ahogy mutatta, milyen könnyű neki a lépcső, milyen kacér játék, milyen könnyű! milyen kanárimandi szökdécselés az egyik fokról a másikra s még följebb és megint följebb s mindig följebb, milyen könnyű! holott a lelke szakadt meg belé! A két szomorú lábszárát láttam, amint jöttem mögötte, két keserű lábszárát kékselyem harisnyában, egy sodrott szalag derengésével, csokorba kötve a térd alatt. Két szomorú lábszárát à la Gavarni, azokat a különleges, azokat az örömtelen, azokat a bokában vékony, az ikrában egy-egy gombóccal bélelt lábszárakat, amilyen csak öreg uraknak szokott lenni, ha már öreg asszonyokhoz hasonlítanak. Mint egy hajdani távfutó lábszárai, porcogós izomzatukat mutatták, elhalva, néhány százezer kilométer strapájával bennük, ami lezajlott egy harisnyában.
Jegyeink, sivár szabadjegyeink a második emeleti páholyokba szólván, – 2-ièmes loges, ami a leggyászosabb hely az Operában, még megpihentünk, mielőtt továbbmentünk volna a még magasabb fellegekbe, még megpihentünk egy percre az első emeleti foyer katedrálisában, tündértavában, salamoni kristály-kolosszeumában s egymásra néztünk azzal a rokonszenvvel s szolidaritással, mint a svájci turisták, mikor felérnek a Jungfrau első jegestengeréhez.
– Ah! que c’est beau! – mondta a hölgy s nézte az egész kilátást a tükrök végtelenére, a csillárokra, melyek ezüst fényükkel áztak le, mint egy gyémántzápor, a fehér márványra.
– C’est bien beau! – helyeseltem s boldogan gondoltam, hogy nem hallotta a Waterloot.
Gyűrött ruhámban, feldúltan, amint voltam, bozontos fejemmel, zongoraművészi hajhullámokkal az orromig a félszemem fölött, annak a revolúciós zeneköltőnek tűnhettem, aki néhány nonáns-akkord terrorja alatt tartaná a világot s oly gyakran látható, fenyegető magányosságában, hangversenytermekben s minden operaházban. Egy-egy tekintet szállt el rajtam, könnyedén s indifferensen, ami lefitymálta értékemet, két női szem sepergette rajtam, pillanatnyi fényével, zenei szemeteimet, mint egy reflektor, messziről. Előttem, Geneviève asszony, valósággal feloszlásnak indult sokféle színeiben. Az izgalom, a meleg is, a sok lépcső s minden, az egész bálványt megbomlasztotta, s tavaszi olvadása annál rettenetesebb volt, hogy a természet visszájára, a telet hozta vissza! Tavasz, nyár, pír, pitymallat, pirkadás és hajnal s mi minden még, szűz reggelek s üde kenőcs hófehérségek, amit kendőző palettájáról felszedett magára, a sok crème céleste és neige des cimes, ezt mind lassanként lehullatta s a festék engedvén rajta, meg is enyhülvén, még förtelmesebbé vált, hogy elvesztette körvonalait. A szempillákról s a szemek aljáról tovaterjedt a khol s a szemhéját is bemaszatolván, az egész szemet abba a homályosságba vonta, a szemfehér kivillanásával, amit kéményseprőknél látni. A szájára kent szimbolikus cseresznye, engedvén vakmerő rajzából, dús máza skarlátját tovakente, fel és le, egészen az állára, s úgy mutatta a nőt, két vad fogsor vörhenyességével, mintha vért ivott volna! Csak az orra tartotta meg keményen, a vastag rizsporrétegeket, s olybá tűnt kinyúlt vonalával, mintha papírba volna csavarva egy tintafolttal a végén, ami a petty volt rajta.
– Ah! que c’est beau! – ismételte.
– C’est bien beau! – ismételtem, mert tíz szó nem volt a fejemben s a szótáramban.
Már akkor többen jöttek, mind többen, tömegestől és minden zúgott s a sok csillárok zengtek.
– Menjünk! – mondtam, – még van egy emelet…
Soha ilyen száraz torkom nem volt, mióta élek. Holott föl se tűnt már fonnyadt Sibylla, így szétmálva, amint volt. Az élet olykor, minden valószínűségek ellenére, éppen ott zárja le határait, ahol az ember, művészi értelemben, még nagyobb hatást remél, vagy megfordítva, még jobban fél a rossz hatástól. A fényben és a márványrengetegben itten, abban a sajátos atmoszférában, ami az ilyen Walhallákban, az ilyen istenek tornyában, egy Prinzregenten-ben, vagy a párizsi nagy Operában, a vesztőhelyek vagy a műtők atmoszférájához hasonlít, abban az egész feszültségben s magasságban, amit az imminens élmény kontaktusa ad, szegény anyó már kívül volt formákon s minden lehetőségeken, úgyszólván már nem is volt a világon. Ami egy-egy szó vagy megjegyzés hangzott, az is inkább rám vonatkozott, sajnos.
– A roghrider! – mondta egy angol egy másiknak s ez bizony nekem szólt.
Igy értünk fel a második emeletre s benyitottunk a páholyba ünnepélyesen s leültünk egy-egy székre, egymás mögé, ahogy ez szokás az ilyen tömeg-páholyokban s az úrhölgy egy nagyot sóhajtott, hogy már ül végre, s elővette a keszkenőjét s a kis tükröt is s elállítgatván az olvadását, kellőképpen belefészkelte magát karosszékébe és sűrű mozgolódásokkal, testi formáihoz szabta ezt a széket. Ekképpen elhelyezkedvén egy örök életre, a páholy pereméről, ahová legyezőjét helyezte, elnézett, amerre csak lehetett, nézett szemközt, nézett jobbra, nézett balra, nézett a mennyezetre s a legmagasabb padlásra s a karzatra s arról a nyolcemeleti magasságról, ami a második emelet a párizsi Operában, lenézett a földszintre s a földszint fölött az amphitheâtre-re s még nézett s mindig csak nézett, ahogy csak egy nő tud nézni a sír széléről a legszebb világra s színházra s milyen boldog volt szegény, milyen boldog, mikor látta a sok népet és szépséget és sugárzást és regényességet, a nagy függönyt masszív redőkben valami isteni titkok és rejtélyek előtt, s a zöld lámpaernyők derengését a mélyben, mint egy zöld erdő s a zenekari népséget benne, mint a törpéket, amikor ezt mind látta, mind habzsolta, mind felszítta magába, mint egy öreg pók a magasban minden legyet a hálójába, milyen boldog volt, milyen boldog! És még nézett és még sokáig nézett és csak nézett s mikor hirtelen nagy csend lett s a karmester intett s a zenekar megrázkódott, ültében a sok hangszerrel a sok ember, s mind a többi, megdermedt, a nézőtéren háromezer ember, még csak jobban nézett, figyelt és maga is megdermedt!
A Faust! Mit tudtam akkor, de ha tudtam is! Ez mind ropogott, durrogott és zengett a messzeségből és a sok bel canto, anszámbel és finálé ez mind dörgött és rengett és csak azt éreztem, hogy mindenki énekel a színpadon, torkaszakadtából, főleg azt éreztem, hogy mindenki énekel és a fejem forgott! És a sok húrokon, rezeken, dobokon s hanghullámokon, a sok Gounodon és gongon, még közelebb bomlasztott sorsom Madame Genevièvehez s egész közel a többiekhez is, akikkel itt ültem, akik itt ültünk, nyolcan ebben a páholyban s mind gőzölögtünk s fújtunk, szinte fütyültünk, úgy fújtunk, mint egy forró fürdőben, úgy fújtunk, két öreg dáma, aki fújt egy katonára, egy aggastyán, aki rám fújt, s egy fiatal pár, aki egymásra, egy barna legény egy sápadt leánnyal, aki fújt egymásra, mindenféle kézszorongatásokkal s fokozásokkal, amit a nyakszirtemben éreztem, mert ezek mögöttem fújtak.
Meddig tartott ez, ez a gőz, ez a meleg, ez a mámor, ez a zene, nem tudom. De mikor vége lett s minden mozdult s minden nyüzsgött s mind mentek, a két öreg dáma, a katona, az ifjú pár s már az aggastyán is ment, csak álltam, vártam s néztem, – Madame Geneviève aludt! Egész feje úgy konyult le, szinte elválva a törzstől, mint ahogy egy kappan feje lóg az elmetszett nyak maradékjain. Hangyászó orra az ürben, az iránytű merevségével azt a fix pontot mutatta, ahol minden magasztosságokból, fényekből, márványokból, dicsőségekből s koronázásokból önmagába omlik össze az ember, holtrafáradva s kimerülve! S az a rettenetes arca volt, féloldalt borulva, amellyel az ilyen vénasszonyok álmukban, hulláknak tűnnek ideiglenesen.
Nem bántottam. Egy szendvics maradt itt egy papírtálcán, a páholy mélyében, egy széken. Ezt valaki itthagyta. Ezt megettem, csendben. Csak hadd menjenek, gondoltam, a sok nép, közönség, az egész színház, ez csak hadd menjen mind, ez így jobb nekem és nyeltem. Akkor felriadt hirtelen. Egy percig nézett és megértett mindent s nem szólt egy szót, csak indult, kissé kábultan aranyos s a karomat kérte. Igy értünk le, ketten, egyedül, kar-karban, majdnem az utolsók, így értünk le a nagy lépcsőn a Place de l’Operára. Intettem egy konflisnak a hölgy kívánságára. A hölgy is intett a legyezőjével. Egy rikkancs állt a járda szélén, a sokféle estilappal a hóna alatt, cigarettával a szájában és bámult. Ahogy a hölgy után magam is beszálltam, még jött egy lépést s odasúgta a fülem mögé, mint egy jó tanácsot: