XX.
Mikor végre elkészültem novelláskötetemmel, melyet annyi nélkülözések árán, annyi éjjel, annyi reggel, délben, este, annyi búbánatokban írtam, bátran azt mondhattam volna, ha éppen mondani akartam volna valamit, bátran azt mondhattam volna, hogy ez egy szűz-könyv! Soha semmi, ennyire szűz nem volt egész életemben. Ebből a kötetből senki nem ismert semmit. Egyetlenegy darabja ennek a kötetnek, egyetlenegy hangja, szózata, fohásza, siralma még nem jelent meg e percig, egyetlenegy betűje soha, se magyarul, se más nyelveken, sem kézírásban, sem nyomtatásban. Miközben írtam, se igen látta senki amit írtam, s mikor elmentem hazulról, gondosan bezártam az egészet egy fiókba, mint egy menyasszonyt, mint egy szűz szerelmet, mint titkos okmányokat, mint egy végrendeletet, mint egy kincset, egyetlen kincsemet! Nem igen volt bencés-barát a középkorban a Monte Cassino tetején, aki így őrizte, így ápolta s féltette volna kalligrafiáját. Ezt mind úgy írtam, ezt a sok sötét novellát, bőséggel és dühvel, ahogy az ember húszéves korában ír s azóta se tudja ezt többé, mint sok egyebet, soha többé életében! Ezt mind úgy írtam, mintha a kölykeimet szoptatnám, kizárólag a kötet ünnepélyére, hogy duzzadjanak az erőtől s a tejtől. Ezt mind így neveltem, becéztem, simítgattam, keféltem, csiszoltam és kényeztettem, ezt mind így őriztem s tartottam fenn érintetlen és friss sütetben, egyenest a kemencéből, – a kiadó számára!
Még így se kellett neki, hát nem szomorú? Még így is visszaadta. Nem mondom azt, hogy olvasatlanul adta vissza. Mert az ember talán nem is volna olyan ostoba, mint amilyen, ha nem olyan bölcsen kívánna cselekedni. Amit egy kiadó már a priori nem akar kiadni, azt rendszerint elolvassa. Csak azt nem olvassa el, amit kiad.
Óh istenem, nálunk, odahaza! Az még nem volt nálunk, nem is lehetett soha, hogy az ember, mint egy Anatole France leüljön s egy egész tanulmányt írhasson, hálásan a szívében, egy Lévy nevű kiadóról! Az sem volt soha, hogy egy még régibb Lévy, egy hajtincses Lévy felszaladjon az ötödik emeletre, egy húszéves keresztényhez s ott aláírasson vele, te jó isten, egy egész nagy szerződést, egy egész nagy életre s könyvekre, egy manzard-ablak világánál! Ilyet idáig csak Rembrandtnál lehetett látni, egy álmodott életben, lefestve!
Ifjú Renan, öreg Lévy, öreg Lévy Miska, Michel Lévy! csakugyan, hol voltam én ezektől! hozzám nem jött fel senki az ötödik emeletre, hogy kiadja a művemet! Inkább én szaladgáltam, legalább tízszer egy nap, fel és le öt emeletet s rohantam a postára levelekkel s rohantam ki a vasútra levelekkel, mikor lekéstem a postát s mindig csak rohantam levelekkel a könyvem érdekében, hogy kiadót szerezzek! Nem hiszem, hogy volt valaha magyar író Párizsban, s általában az emberiség történetében, aki annyit rohant volna levelekkel a könyve érdekében! Már többet írtam levelek formájában, mint amennyi az egész novelláskönyvemnek az egész kézirata volt. Már egy egész függeléket írtam, egy egész féregnyulványt írtam százféle levelekben. Talán többet írtam levelekben ez első könyvem érdekében, mint amit azóta írtam, harminc év óta, drámákban és királydrámákban s másféle fantáziákban, talán húsz-huszonöt kötetekben! Ahol csak lehetett, ahol csak volt papír, a szobámban és egyéb helyen, a Grand Caféban s a Napolitainben, a Terminusban s az olvasótermekben, mindenütt írtam egy levelet a könyvem érdekében! Még ott is írtam egy levelet a könyvem érdekében, ahol valaki rám szólott: On n’écrit pas ici! Több levelet írtam, mint Rousseau Voltairenek, mint Schiller Goethének, mint Mirabeau a grófnőnek, mint Sevigné asszony a leányának s a többieknek. A fivéremnek annyi levelet írtam a könyvem érdekében, két-háromszor egy nap, mint József császár a fivérének Toszkána érdekében, – még szerencse, hogy csak ez az egy fivérem volt! Aki csak volt barátom és pártfogóm Pesten, holott volt! annak mind írtam egy levelet a könyvem érdekében. Irtam egy püspöknek, aki szeretett, egy katolikusnak! Irtam Szemere Attilának, Atillának! az semmi. Irtam Szilágyi Dezsőnek!
S még mindig írtam, hetekig írtam, írtam a Magyar Hirlap-hoz kollégáimnak, írtam a főszerkesztőnek, írtam a nyomdának, írtam Beöthy Zsoltnak, s még mindig írtam, s még mindig csak írtam, amikor csak egyszerre megjelent a könyv, nem is tudom hogyan jelent meg, úgyszólván magától jelent meg, mintha nem tehetett volna máskép, hogy olyan sok levelet írtam! Nem láttam se levonatot, se íveket, semmit, nem korrigáltam, nem imprimáltam, nem csináltam semmit, csak ahogy lejöttem egy este, ott találtam a könyvemet, annak a kis fali szekrénynek rekeszében, ahová a kulcsomat kellett aggatnom, csak ott találtam a könyvemet a rekeszben, ahogy az esti postán megérkezett!
Mit mondjak? Soha ilyen édes kis rekeszem nem volt életemben! No de van arra szó, sóhaj, sikoly, van arra egyáltalán hang valami nyelven ezen a világon! Aki valaha írt egy könyvet életében, húszéves korában, egy első könyvet, az megérti a szívemet! Nem hittem a szememnek, nem hittem semmiféle érzékemnek, nem hittem azt, hogy álmodok, mert az igazi gyönyör, mint a fájdalom is, épp azzal szédít el vagy sujt, hogy tüzes fullánkja alatt az ember ébren érzi a szívét, mégha álmodja is ezt. Egyáltalán nem hittem semmit ezen a nagy világon, csak a könyvemnek hittem, hogy ez itt van készen, fűzve, kötve, kinyomtatva, az egész könyv! Valami olyasfélét hittem, mintha most jöttem volna a világra, valami tündéri világra, s ezt látnám egy tükörben.
Sajátos dolog! Micsoda gyöngéje az embernek, hogy társat keres a maga gyönyöréhez? Jézus a maga gondolatába belekapcsol egy világot. Ehhez a magam kötetéhez, mámorához, halálos magaslatához, megállítottam volna Párizst, az egész forgalmat az utcákon! Nem bántam volna, ha lezárnak érte! Valahogy megkettőzve ezzel a könyvvel, úgy éreztem egy másik részem szabad marad a világon. Úgy éreztem, nem vagyok egyedül többé. Ez volt a legnagyobb élményem életemben, hogy azt éreztem, nem vagyok egyedül!
S berohantam Madame Genevièvehez.
– Nézze! – mondtam, – nézze! nézze!
S minden «nézzé»-t úgy fokoztam, mint Berlioz fokoz a Tuba Mirum-ban.
Átvette a könyvet, a hosszú orra érzékenységével, mert itt érzett elsőbben az orra végén, itt fogott fel mindent. Két vékony keze, felgyűrűzött csontokkal, ami a tíz ujja volt, lágyan kinyúlt, mint a pók, ha indul s nem siet. Fellapozta a könyvet, zárt ívein az egész könyvet és belenézett, mint egy zárt világba, mint hieroglifákba s elepedt lelke, elaggottan, valamit keresett itt magának az oldalakban s a sorok között, mint ahogy mindenütt keresett magának valamit s ahogy általában a nő mindig keres valamit, még egy könyvben is, magának. Egy-egy szót olvasott is, franciásan, finoman, hogy rokonszenvét kimutassa s végül azt mondta:
– C’est du baragouin!
De adott kölcsön, aranyos! tíz frankot, ahogy máskor ötöt adott, de most ez tíz volt, un petit louis, hogy ilyen nagy napom volt!
Mentem a könyvemmel, mentem, hogy mentem?! micsoda égi paripákon az éjben s a mennyekben, micsoda boulevardokon és tejutakon, ezernyi lámpa s fényszóró alatt, ami mind rámsugárzott, a húsz évemre! az első könyvemre Párizsban! A tíz frankot is éreztem a zsebemben, a petit louis-t, de ez nem volt fontos. A könyvemmel mentem, vagy a könyvem ment velem, már nem is tudom, de úgy mentünk ketten, mint ahogy egy ember megy s egy zászló, s ha nem is lobogtattam, de úgy vittem magasan a légben, hogy aki jön mellettem vagy aki jön mögöttem, az mind megláthassa!
– C’est un fou! – mondta valaki.
Hát bántam?! A Flammarion könyvesboltja előtt, a Boulevard des Italiens-en, ahol mind ki volt rakva a sok Hugo Viktor s a többi sok könyv a járdára, megálltam a könyvemmel s kacérkodtam. A küszöbről bámult a segéd, aki őrizte az asztalokat és a polcot a sok aranyos fedelű könnyvvel.
– Qu’est ce que c’est? – kérdezte.
– C’est mon livre qui est paru! – mondtam.
Ez is megnézte, fellapozta.
– C’est du baragouin! – ez is azt mondta.
Marha! – gondoltam s mentem a könyvemmel, a fényben, a tömegben, lobogva! Itt nem lehetett egy szó, egy hang, itt nem eshetett egy olyan tégla a fejemre, itt nem lehetett a jó Isten villáma az égből, ami lefokozhatta volna boldogságomat! Annyi rossz nap után, annyi kétségbeesés után, úgy fel voltam üdülve lelkiekben s úgy megváltva is anyagiakban, tíz frankkal a zsebemben, hogy valami hűs csillagon lógtam a lázas homlokommal, magasan a végtelenben lógtam, ama végső határok fölött, ameddig az ember csak el tud menni, el tud szállni a gyönyörben!
Mindössze annyi volt csak, hogy rezerváltabb lettem. Hogy a lelkem mélyén még mélyebbre szállva, imhol elzártam magam bántó profánságok elől s a könyvemmel a hónom alatt, beértem azzal az intimus örömmel, amit az ember nem mutat senkinek. Féltékenyen kincsemre, kapkodó mámorom írói méltóságommá vált s művészi öntudatom ébredésével csak azoknak kívántam megmutatni a könyvemet, akik, ha nem is értik édes magyar nyelvemet, de megérzik e zárt világon át annyi munkámat s szent éjszakámat egy manzard-ablak alatt, ahol egy gyertya ég. Gondoltam, meg fogom mutatni holnap Jules Lemaitre-nek!
Aztán csak mentem, céltalan, csak mentem s minden zúgott s minden zajlott körülöttem a fényben. De régi megfigyelés, hogy bizonyos sorsdöntő események, amint lezajlottak, az ember lelkét tovasodorják, az ember lelkét megviselve, megriadva, megörvendeztetve, más világok más partjai felé. Mindenki ismeri azt a rejtélyes utat, ami, sajnos, a lematurált ifjú s a sápadt gyilkos útja is a hold alatt az éjben, a nagy élmény s a gonosztett után… Kábultan a fejemben, a könyvemmel s tíz frankos aranyommal, betértem a rue Montmartre táján, a Café Globe tükörtermébe. A sok leány, aki itt tolongott, mind a Renoir s a Manet álma lehetett azokkal a rózsabokrétás s strucctollas kalapokkal magasan a frizuráik csúcsán s azzal az egyben karcsú, egyben duzzadt testalkatukkal, melyet derékban kettétört a fűző. S ezt mind, ezt a sok leányt a csillárok alatt, a sűrű kis márványasztalok körül, mind ezt a sok leányt rózsakalaposan s strucctollasan, mint egy-egy szomorúfűzfa-ág, a tükrös falak úgy reflektálták a legtávolibb végtelenbe, hogy százan és százan nyüzsögtek itt, mint egy ó-görög vásáron kifestve, dús mellekkel s még dúsabb egyebekkel, egész közel és messze!
Amint leültem egy sarokba s azzal a cézári tekintettel néztem, mely egyszerre választ egy rabszolganőt s egy kölyökpárducot, egy fiatal nő, mit mondjak? egy bódító nő! egy tündéri nő! egy brabanti Elza! rögtön mellém szegődött. Az első mozdulata, hogy a hónom alól, kíváncsian, kivette a könyvet, ezért mondom, hogy Elza… S alighogy rápillantott a címlapjára: