XXII.
Nem lévén ez időtájt semmi filozófiám, minden reggel azzal a szent áhítattal ébredtem, ami fiatal szívemet, a priori, a nagy emberek felé fordította s boldogan számítgattam, hogy még mennyien vannak ilyen nagy franciák, ilyen nagy emberek, akiket meg kell, hogy látogassak! Volt olyan reggel, amikor már felkészülve, indulófélben, percekig haboztam, kihez menjek, melyiknél tisztelegjek, olyan nagy választékom volt ilyen illusztris emberekben, s kénytelen voltam, a sok közül, kisorsolni egyet apró cédulák segélyével, amelyekre felírtam a nevüket s amelyekből, csukott szemmel, kihúztam egyet, mint a lotérián az árva gyermek… Nem tudom, hol hallottam, hogy hasonló lutrizásból lesznek a történelmi események. Csakugyan ámul az ember, ha olvassa a történelmet s elgondolja az időket, hogy micsoda kezek húzgálják ki olykor a sokféle lehetőségekből, a legsúlyosabb dolgokat és számokat, egész nagy népeknek.
Az én lotériám, szerencsére, nem volt ilyen tragikus fontosságú az emberiségre s csak a magam szűk körére szorított. Csak a tulajdon sorsomat s ostobaságaimat húzgáltam ki a cédulákból, azt a bús életemet két fáradt lábamon, hogy már korán délelőtt szaladgáljak Párizsban, a fejemen olyan dús hajzattal, hogy alig tudtam rányomni a cilinderemet, s két olyan lakkcipőben, mely már régen tönkrement.
A cédulán, mely döntött e napra, a Türr István neve volt. Nem mondom, hogy fiatalos rajongásommal, izgalmaimmal s nyereségvágyammal, nem valami nagyobbat s még illusztrisabbat kívántam volna, valami még gyönyörűbb nyereménytárgyat! A lutri nyelvén szólva, ez csak ambó volt a sok többi kombinációhoz arányítva, s nem ternó! De a sors, a sors, a lutri, lutri s beértem a tábornokkal. Tábornokokhoz fantázia kell s ahogy ez csak tellett tőlem, fölkészültem ez irányban. Gondoltam, beszélni fogunk nagy harcokról s csatákról. Nagy harcokról s csatákról művészi értelemben, Alphonse de Neuville-i értelemben, mert egyébként, megvallom, nem igen voltam barátja, stratégiai értelemben, a nagy harcoknak s csatáknak. Ezekből, úgy éreztem, nyilvánvalóan elfogultan s irodalmiasan, hogy semmi jó nem származik. Arra is gondoltam, hogy megmutatom a tábornoknak a könyvemet. Nem vártam e ponton sem valami rendkívüli eredményeket s csak éppen az lehetett célom, hogy polgári jelentőségemet jelezzem a hős katonának, – ambó! A Mikszáth levelét már el se hoztam magammal, olyan bizakodó voltam. S útnak indultam elég lelkesen, igaz, dús hajzatomon a cilinderemmel, de azzal az árnyalatnyi elborulással s egy csöppet csalódottan, ahogy az élet a legédesebb érzés aljára valami keserűt csepegtet.
A Boulevard Haussman-on, a korinthusi vállalkozás irodáiban, találtam a tábornokot.
Le kellene festenem, mielőtt elbeszélném, de ehhez, sajnos, nincs terem. Mindenki tudja, milyen gyönyörű ember volt, milyen magas szál, ritka ember. Meg lehet figyelni a történelemben, hogy a kiváló személyiségek testformája, csekély kivétellel, két szélsőség között váltakozott. Az idők évezredes éjjelében, még kizárólag titánok játszák a nagy tragédiákat. Görögországban a kinevezett félistenek mind magasnövésű úrak. Az antik Róma is, úgy tűnik, az ember testi formájához köti politikai drámaiságát. De már a középkor óta s főként a modernebb időkben, a hősök átlag vagy nagyon magas, vagy nagyon kicsi termetűek. Ilyen kicsik sűrűbben is vannak. A másik fajta, a nagyon magas, vállas, izmos ember a történelemben, az óriás a történelemben, látszólag kihalófélben van, mint ahogy bizonyos igen nemes s nagyméretű állatfajok múlnak el a természetben.
Türr István, rendkívüli formákra szabva, egyenesen ki volt jelölve dekoratív szépségek számára. Vitézségein s erényein túl, születéses főhadsegéd volt, ezt bátran lehet mondani. Mert a királyok a mult évtizedekben, mérlegelvén az érdemeket, az emberi test alkatát is figyelembe vették s különösképpen főhadsegédeiket úgy választották a leggyönyörűbb termetű férfiak közül, mint harci méneiket a középkori királyok, a legszebb csődörök hierarkiájából. A demokrácia, sajnos, kiölte a harci méneket s a királyok megszüntével azok a gyönyörű embertípusok is megszüntek, akikből főhadsegédek lettek. Talán gróf Paar volt, biológiailag szólván, az utolsó igazi főhadsegéd a világon, szeretett Ferenc Józsefünk mellett.
Mikor beléptem a korinthusi vállalat irodáiba, már rég lezajlott a szabadságharc, már rég meghalt Viktor Emánuel király, már rég elhangzott harci dobja a marsalai vitézeknek. Türr István egy nagy asztal előtt ült, ezer tervrajz, részletrajz, számadat s papírtekercs előtt. Egy kis selyemsapkával a fején ült rengeteg hártyapapír előtt, de mégis, nem tudom, micsoda derűs poézisben s álombeli napfényben az én számomra, amit egy görögországi tengerszoros vetített erről az asztalról s ezekből a hártyákból, rajzokból s geométriákból, ifjonti képzeletem elé. A kék tenger hulláma, szellője s végtelenje, a partmenti cédrusfák az alkonyban a teli holddal a lombjuk közt, a sok hajó kémény-népsége, árboc-gótikája, vitorla-drapériája, bolygó-kalandossága, nagy útja az éjszakába s az öböl mélyén az első lámpás, ami kigyúl az estében, pirosló fényével a vízen, ott egészen messze a vízen, – ez mind, ez mind körüllebegte, amint ült az asztalnál, a kis selyemsapkával a fején. Már nem volt fiatal ember, de pazar természete, férfiasan, valami dús szőrzetben ütött ki rajta s nagyszerű bajusza fölött, az orrán is volt egy kis szőrcsokor. A szemüvege alól nézett rám kémlelőn, ahogy számokhoz szokott ember vizsgálja a jövevényt s két szürkéskék szeme rámtűzött azzal az acélos fényléssel, amit megtartott a múltakból, mint egy régi kard a régi fényt. De nem mult egy perc, hogy bevezető szavaimra s imhol szemüveg nélkül az orrán, egész számfejtő tekintete valami ábrándos szelídségbe olvadt s tábornoki keménységét csak a testi formákra redukálta. Amint felállott s nyújtotta a kezét s amint megint leült az asztalhoz a kis selyemsapkával a fején: egész katonai sugárzása oly lágy és finom emberiességbe omlott s oly érdekessé vált, hogy már örültem is, hogy ő jött ki a lutrin!
Felbátorodva, elsimítva a hajamat, à la Alfréd Musset, lázas homlokomról, megmutattam a könyvemet, lappangó öndícséretekkel.
– Oh Istenem, – mondtam, – az egy életem: írni. Azontúl? írni, éjjel, nappal írni! Igy lett ez a könyv, – mondtam.
– Szép könyv, – mondta Türr, amint átvette és nézte. – Bizonyosan jó dolgok vannak benne.
– Jó dolgok, Istenem! – sóhajtottam, – keserű emberi dolgok vannak benne, – mondtam, egy bús ránccal a homlokomon.
S mint rendszerint az olyan ember, aki rettenetesen meg van győződve arról, amit mond, nagyon ostobának tünhettem. De Türr csak nézte a könyvet.
– Keserű emberi dolgok, – mondta tájékozatlanul, de jóval kevesebb meggyőződéssel.
– Itt hagynám a tábornok úrnak, hogy kegyesen elolvassa, – feleltem, – de csak ez az egy példányom van.
– Lehet rá előfizetni? – kérdezte Türr, anélkül, hogy felpillantott volna.
– Előfizetni? – ámultam e váratlan konjunktúrára, – oh hogyne, kérem! lehet! – dadogtam.
S elképedve a gyönyörtől figyeltem egy mozdulatát, amellyel az asztal sarkában, néhány aranypénz közül, felém tolt egy napoleont! Istenem! gondoltam, milyen jó cédulát húztam! ternó! quaternó! nem is tudom, tombola! de rögtön el is szégyeltem magam.
– Nem kerül ennyibe, – hebegtem, – nem is fogadom el, kérem, – mondtam, – a világért sem, tábornokom, mon général, – mondtam összevissza, magyarúl és franciásan, de főként kétségbeesetten abban a borzasztó lemondásban, amelyre elszántam magam. Nem hiszem, hogy a marsalai ezer között lett volna egy ilyen hős, amilyen én voltam e percben. De mindig úgy mondtam le életemben, ahogy ez egyedül lehetséges: mikor már csak nyújtani kellett volna a kezemet, – míg a vágyam tartott, a reményem! soha nem engedtem semmit. Türr rámemelte két szürke szemét s nézett. Mint szakértő mindenfajta vitézségben, könnyűszerrel olvasott a lelkemben.
– Azért írja a könyvet, hogy el is adja! – mondta egyszerűen s bátorítón a napoleonra.
– Ez igaz, – feleltem, – mon général, valóban azért írom, de nem én adom el, ez nem lehet, – s felálltam, mint egy herceg.
Vannak percek az életben, olykor igen nagy, feszült percek, végtelen percek, melyeket úgy vág el a sors, mintha jelezné, mennyire nem fontos neki semmi, ami történhet az emberrel! Valaki kopogtatott az ajtón. Ez elég volt ahhoz, hogy megmaradjak hősnek, konok büszkeséggel s Türr elfelejtse az előfizetést.
Bejött egy ember, egy nagyon szikár, nagyon egyenes, nagyon öreg úri ember, mint egy ősz ciprusfa, olyan egyenes finom öreg úri ember, olyan szakállal, ami a legnagyobb jólétről tanuskodott. Soha ezt a szakállt nem érte olló semmiféle irányban, a mellett nem volt dús növésű és gyér szálaival egészen csipkeszerűnek tűnt. Olyan szakáll volt ez, amelyben a szél megérzi költészetét. Olyan szakáll volt ez, amilyet csak szenteknél látni. Olyan szakáll volt ez, amilyet jótékonysági vásárokon, egy-egy ezerfrankos túlfizetés ellenében, meg szabad símogatni fiatal mágnásasszonyoknak. Olyan szakáll volt ez, amilyen nincs több a világon. De az egész ember, micsoda ember! ugyszólván, láthatatlan ember, – főleg azt lehetett érezni, micsoda láthatatlan profán szemek számára a világban, ahová soha be nem téved, micsoda szakállas láthatatlan zárt termei mélyén, egy gránitkőkandalló előtt, ahol bámulja a tüzet az idők végtelenjén, mint egy saskeselyű a vérző horizontot, téli este, egyedül egy hegyen. A jó Istent képzeltem ilyennek gyermekkoromban, a jó Istent a mennyekben, karácsonykor, egy égi szalamander mellett, amilyen ez az öreg ember volt, a bárányfelhő szakállával. Holott csak Arsène Houssaye volt, amint megismertem egynémely arcképe után. Ez a tündéri öreg ember, kis malackönyveket írt.
Illőnek éreztem elköszönni, aminthogy nem is tartóztattak. Még haboztam egy percig, könnyedén elborulva, mert szerettem volna, megvallom, nagyon szerettem volna megmutatni Houssaye-nek a könyvemet! De átnyújtani az óceán partjáról a túlsó partra ezt a könyvet, valóban könnyebbnek tűnt, mint odajutni vele ehhez az aggastyánliliomhoz. Leszédülve a lépcsőn, még láttam a kapu előtt a fogatát és mentem. Oh Istenem, gondoltam, – és nem gondoltam semmit. Oh Istenem, gondoltam, ha lehetne a húszfrankosért visszamenni! Az életben mindent lehet, gondoltam, csak nem lehet visszamenni!
De Türr adott egy névjegyet Madame Adamhoz, egy névjegyet egy sor írással. Ezt most elővettem s néztem ezt a névjegyet. Az volt rányomtatva: Lt Général Turr, s ezt néztem, Turr! milyen furcsa! Átgondolván élményemet, Korinthust és a cédruslombokat, a napoleont s az előfizetést, csak álltam ott a sarkon s csak néztem: Turr! Mikor kihúztam a lutrin, az én cédulámon, mégis csak nyertem, szegény fejem, egy u betűn két pontot!