XXIII.
Egy őszi napon elbúcsúzván Madame Geneviève-től, sokáig álltunk az irodája küszöbén, kéz-kézben egymással, szótlanul, amint az illik az ilyen őszi napokon s az ilyen nagy pillanatokban, és csak néztük egymást.
– Adieu Madame! – mondtam végre azzal a melegséggel, ahogy már égtem a vágytól, hogy menjek.
– Adieu jeune homme! – felelte aggdajka jóindulatával, igen derűsen és fiatalosan. – Je vous souhaite bonne chance! – ezt mondta.
Látszott rajta, hogy Balzacot olvasván, regényesre fogja a dolgot s nagyon el van telve önnönjóságaitól s nagylelkűségeitől, melyekkel irányomban volt. Látszott rajta, ahogy kérdezi magától, ha vajjon tisztában vagyok-e az ő nagyságával? S valami kis fölénye azt jelezte a sorok között, hogy el fogom felejteni.
– Nem hiszem, ha akad még egy ilyen patronne-ra, amilyen én voltam! – mondta szomorúan.
– Én sem hiszem! – feleltem udvariasan.
– Ah! ha ismerné az én szívemet! Ha tudná ki vagyok én! – sóhajtotta, ahogy csak öreg asszonyok tudnak sóhajtani, mert ezek ismerik a hangok értékét.
Ellentétben azzal a sivár tiszteletlenséggel, ahogy fiatalok rendszerint lefokozzák s lefütyülik az öregek érzelmeit, a szívem mélyéig meg voltam hatva. Különben sem tagadom irgalmas gyöngéimet bizonyos alkonyati anyók iránt, akiknek szeretem feladni, a sír szélén, teológikusan, az utolsó illúziót. Azonfelül ebben az esetben, albérlői inferioritásomban, csakugyan le voltam kötelezve. Még tartoztam is valami csekélységgel, amelyről finoman hallgatott a nő.
– Óh asszonyom, – feleltem, – ki ismerné az ön szívét, ha nem én?! – forgattam a mondatomat franciás eleganciákkal. – Az ön szíve, votre coeur! ahogy Maupassant mondja, az egy angyali szív! – mondtam.
– Ez nem votre coeur, ez Notre coeur, – javította ki irodalmiasan.
– Annál jobb! – feleltem könnyedén.
Rámnézett, mosolygott, nagyon messziről mosolygott, mint egy túlsó partról mosolygott azok fölött a távolok fölött, ami az én húsz évem volt az ő hetvenöt évétől. S hirtelen befordult a küszöbön s bezárta maga mögött az ajtót.
Átjöttem lakni a Quartier Latin-be, ahová rég kívánkoztam. Az Odeon környékét szemeltem ki magamnak a Luxemburg-kert szomszédságával, ahol gyakran láttam volt Verlaine-t, kalap nélkül a kopasz fejével, a platánok alatt. Megvonulván egy kis garniban, a Casimir Delavigne utcában, egészen magányos voltam itten s egy lelket nem ismertem ezen a környéken. De amint kinéztem az ablakomon, szemben velem az utcán, egy gipszöntő kirakatában, egy egész népség meztelen nőt láttam szobrok alakjában, nagyrészt görög és római istennőket, a testi formák oly pazarságával, oly márványszerű símaságával s ragyogásával, hogy azt ki sem mondhatom. Alkonyatkor ez az egész fehér massza bevilágított hozzám, abba a félemeletnyi magasságba, ahol ültem az asztalomnál, kétségbeesett grafomániákban. Mikor bejött a háziszolga, egyetlen vendégem, de akivel összebarátkoztam, mert igazi úriember volt, mikor behozta a lámpát, rendszerint panaszkodtam.
– Vous avèz un tas de femmes derrière vous! – mondta ez a szellemes ember, miközben letette a lámpát az asztalra. – Et puis vous avez aussi Monsieur Emile Augier! – folytatta, kinyúlt karjával az ablak irányában, ahonnan a téren, az Augier szobra látszott.
Óh istenem, un tas de femmes! s az Augier szobra a színház előtt! – szívesen odaadtam volna Tinódi Sebestyénért! A honvágy marcangolt. Ez ellen nem lehetett tenni. Ez ellen nem volt se ír, se balzsam, se gondolat, egy mentő gondolat! megenyhülés! ez ellen nem volt semmi ezen a világon. Ez ellen nem volt semmiféle cselekvés, amelyben kiélte volna magát ez a kín. A lámpám égett füstösen és ferdén. Valaki zongorázott a fejem fölött, egy rossz zongorán, mániákusan! S ez mind be volt zárva, rikítón és tompán ez a sok hang a fejem fölé, a lámpám fölé, négy fal közé, mint egy ketrecbe ez a sok hang. Künn esteledett s az égen olyan felhőket láttam, amilyeneket soha idáig: lilaszínű felhőket egy végtelen nyúlványban, mint egy távoli hegylánc merő ibolyában! S a hold is jött, nem is a hold! egy üvegszilánk csak annyi! egy darab tört üveg jelent meg, egy tört sisak darabja, ezüst-kormosan az ibolyák fölött! A honvágy marcangolt. A zongora szólt. Az égen az ibolyák, a hold. A tíz körmömet kellett az arcomba vájnom, hogy valami nevét tudjam adni ennek a névtelen fájdalomnak. Az egész estéből, az ég végtelenségéből, az ibolyákból s a hold butaságából csak azt éreztem, milyen messze vagyok, milyen idegenben!
De befejezvén első társasági színművemet három felvonásban, szívszorongva vártam ebben a Casimir Delavigne-ben, a bírálók jelentését! A háziszolga is ezt várta, mert a dologban érdekelve volt. Egy téli este felhozott egy ajánlott levelet, ami épp érkezett a postán.
– C’est du Nemzeti Színház! – mondta, meglehetős helyes kiejtéssel, mert ezt annyit hallotta! s ez az ő ügye is volt.
A kandalló előtt ültem, egy kevés tűz előtt és fáztam. Hirtelen nagyon melegem lett, valami benső ájulatban. Feltéptem a borítékot: három ív papír volt, sűrű kézírással! Nem tudtam hol kezdjem el, csak a szemem meredt a sok írásra s a torkom kiszáradt. De egy-egy mondat kitört a sok közül s a szívembe hatolt. Egy-egy mondat, micsoda mondat! Nem telt egy perc s megéreztem balsorsomat! Már akkor! Már akkor üldözött, egyszerre három ember! Három magyar ember, három boldog! egy boldogtalant!
– Eh bien?! – kérdezte a háziszolga.
– Reçu! – hebegtem, mert szégyeltem megmondani az igazat. S meg is kellett nyugtatnom. Akkor kiment, boldogan! Valahol csengettek az emeleten.
«A becsületes emberek», – ez volt a darab címe. Már a cím jó volt. Maga a darab, istenem, nem mondom, hogy remekmű volt. Az ember sohasem ül le azzal, hogy no most írok egy remekművet! Aki ilyet ír, az azt sohasem tudja, mert azt soha nem is lehet tudni, hogy készül egy remekmű, hogy lesz azzá, azt nem is lehet tudni, hát lehet? De valami olyasféle látnoki szemmel volt írva távoli jövőkre s konjunktúrákra, hogy akár ma megírhattam volna! Valami olyan látnoki szemmel tőzsdei üzelmekre s csalafinta adás-vételekre, hogy ez ma már szinte abc a világban, szinte régi nóta, kopott szólam: szegény emberek elveszett pénze zord bankárok kezén… Ezek mondják azt, ezek a csaló bankárok: «Ne tessék minket gyanúsítani! Mi becsületes emberek vagyunk!» Innen a darab címe. S mindez be volt olvasztva, drámai formában, egy kis érzelmi történetbe, hogy úgy beszéljek, ahogy Lemaitre szokott a tulajdon darabjáról.
Egyedül a kandalló előtt, a lámpámmal a márványon, megint fáztam, mindjobban fáztam az estében, s csak olvastam a jelentést, töviről hegyire, mind a három ívet, megvallom, elolvastam, mert akkor még olvastam. Sajátságos dolog! Minél többször olvastam, minél jobban csepültek és szidtak bírálóim, annál inkább úgy éreztem, hogy valahogy megdicsőülök! Ha fiatalos önteltségeimmel el is voltam ragadtatva a darabomtól, viszont még nagyobbnak, még jelentősebbnek, még súlyosabbnak éreztem éppen azzal, hogy így egyszerre hárman, vállvetve, feldöntik! És nem tudom. Ha elfogadják, talán büszke lettem volna, büszke! kevély! non plus ultra! de nem omlottam volna vissza így önmagamba, – így önmagamhoz, annyi keserűséggel, bánattal, szánalommal, annyi kereszténységgel! Ha elfogadják, nyilván boldog lettem volna. De leszólva, lerontva, letiporva s lefejezve, olyan emelkedett voltam a boldogtalanságban, hogy úgy éreztem, szinte felkenték a homlokom valami mártíromsággal. Majdnem XVI. Lajosnak éreztem magamat.
És aztán, hogy így lezúztak, gondoltam, mindegy, én megmaradok. Az író meglehet bírálók nélkül, de bírálók nem lehetnek meg író nélkül. Azontúl nem is kutattam e triumvir után, mert nem akartam leszállani s mivel mindég csak arról írtam, ami szép volt életemben, nem is tudom, kik voltak s nem is akarom tudni.
De obligóban lévén a háziszolgával szemben, itt egészen más volt a helyzet. Nagyon jól tudtam, hogy kénytelen leszek beavatni, mint érdekelt felet a drámabírálók jelentésébe, lefordítani a jelentésből egynémely részleteket s végül is csak megmondani a valót, ami amúgysem volt leplezhető sokáig. De elmerülvén a három ív sivárságában, nem találtam kritikai mélyeikben egyetlenegy alkalmas mondatot, amit idézhettem volna, az egész hármas bokrétában egy szál virágot nem találtam, akár mezei virágot, amit a háziszolgának felnyujthattam volna, hogy bizalmát visszanyerjem! Ha azt mondom az I. számú bírálóval: «A darab szerzője egy cseppet sem ért börzeüzletekhez», – rögtön lesüllyedek francia világnézletében. Ha azt mondom: «A bankár nagyon szeretné elcsaklizni a grófi vagyonnak a maradékát», – ezzel jelzem ugyan a finom analizist, amellyel a bíráló megtisztel, de viszont erre az elcsaklizni-ra, aligha találok a francia szókincsben, hasonló disztingváltságot. Ha azt mondom: «És mondjon a szerző akármit, ezt a gseftet lehetetlen elképzelni», – hasonló nehézség a gseft-tel, a fordítás tekintetében. Ha azt mondom: «E képtelen történet szereplői mindannyian a Petőfi «Őrült»-jének bombasztikus hangján beszélnek», – ez sértő Petőfire, hát nem? Ha azt mondom: «Részemről a szerzőben a drámaírói hivatottságnak semmiféle jelét nem tudom felfedezni», – óh, ha ezt mondom! Soha többé ez a háziszolga egy fillért nem ad darabokra.
Mit mondjak, uram isten! Néztem a II. számú barbárt. «A színmű kifejlése s befejezése is egészen váratlan, azaz nem elégít ki, mert nem logikus, nem természetszerű, hanem önkényes és meg nem oldja a problémát». – Nem oldom meg a problémát! Ez nem tetszhet a háziszolgának, aki minden problémámat megoldja egy ötfrankossal! «A dialóg átlag véve dícséretes, színszerűség is van pár jelenetében», – ez megjárná, ha előzőleg megoldtam volna a problémát. S ha hozzáfordíthatnám, ellentétnek, az I. számú halottkémet. Néztem a III-at! Már jött a háziszolga, mecenásom, már jött a folyosón, már hallottam, hogy jön! «Tehetséges fiatal író munkája, aki Phaetonként, nem bírt a roppant feladat súlyával, de a nagy fát mozgatva esett el!» Megvan! Éljen! Megtaláltam! Ezt meg fogja érteni!
– Ide figyeljen! – mondtam amint belépett. S ezt a finom mondatot, lelkesen lefordítottam.
Majdnem sírt, úgy tetszett neki.
– C’est juste! – mondta, – c’est juste!
Mert a roppant feladat súlyát, szegény ember, olykor ő sem bírta. Ő is csak megmozgatott egy nagy ládát olykor s megroggyant s nem bírta el!
E perctől fogva, felbuzdulva balsikereimen, még jobban nekiduráltam magamat, s minden időmet a drámaírásnak szenteltem. Bezárkózva a szobámba, törhetetlen ifjúságom messze elrepült a térben, a három farizeus fölött, s mint egy szent a hitelvekbe, úgy merültem el a drámai témákba s paralel írtam különböző darabokat, különböző színészeknek! Mert sűrűn tartoztam különböző darabokkal különböző színészeknek, így Ujházy Edének is, akinek kötelező igéretet tettem, mikor útra keltem. De legfőképpen Jászai Marinak, akinek búcsúzáskor, vigasztalásképpen, a legszebb darabomat ígértem.
– Fogok írni magának egy apácát! – mondtam a nagy tragikának a Kristóf-téren, ahol utoljára láttam.
– No kíváncsi vagyok! – felelte, mert ő hitt, drága lélek! drámaírói hivatottságomban.
– Be fogok iratkozni egyenest Sardouhoz és Dumas fils-hez iskolába! – jelentettem ki ostobán.
– Tegye azt! – felelte a fátylai lobogásával s a szemöldökét felvonta magasra a homlokán, ahogy azt szokta, amikor az ember ígért neki valamit s így nézett még egy percig. Aztán megindult s ment a két lábán olyan sajátságosan, olyan csodálatosan, olyan ritmikusan, hogy az még jobban fájjon a szívemnek, ahogy ő megy ritmikusan! Mintha verseken járna, melyek elébe vannak szórva a járdára, úgy ment, isteni nő! olyan csodálatosan, olyan ritmikusan, görög-római tündöklésével, anakronisztikusan!
Óh ezek a kis képek, kis hangok, ritmusok s tündöklések és a Kristóf-tér őszi napsütésben és utolsó vallomások s kézszorítások, s mi minden még, amit soha el nem lehet mondani s ami mint a por belepi az ember lelkét, két női szem, amit utolsónak lát az ember, mint két kis lámpát az életében, – ez mind kínzott visszatérő fényével s kísértésével, ez mind szaggatta az órákat s a perceket abban a kis hotelszobában, ahol, mint egy sötét operát éltem az életemet egy láthatatlan zenekarral és sűrű leit-motívumokkal! A becsvágy is kínzott, hívságosan, no mondja csak, a becsvágy! S már alig láttam a sok hajamtól, ami a homlokomra borult tébolyodott ihleteimben, drámaíró! egy lámpával, ezer papír fölött, a láthatatlan zenekarban! Gondolom, naponta írtam egy tragédiát. S a zongora hangzott a fejem fölött s rámhullatta az emeletről, kis kopott hangjai zuhatagját, mint tücsköket, akik hullanának. S az ablakom elé a magasba, olyan égboltok ájultak egy zord hold-csonk bezúzott tükreivel, hogy valami távoli óceánnak néztem ezt az eget, borzasztó hajótörésekkel.
Mindehhez a luxushoz, színekhez és kéjekhez, előbb el kellett végeznem napi teendőimet, leráznom magamról hű lapjaim gondját dinamikus cikkírásokkal. Nem kívánván profanizálni drámaírói asztalomat, elmentem a munkámmal egy kávéházba a szomszédban. Gyakorlottan az újságolvasásban, hamar kész voltam az anyaggal s információkkal s megkenve nyomdafestékkel köznapi vonómat, lekaptam a Café Soufflet-ben egy féltucat cikket egy ültömben, olyan fürgén, olyan könnyen, olyan vígan, hogy Jean Moreas a szomszéd asztalnál dühösen nézett, abban a tévhiedelmében, hogy kínok nélkül írom a sok verseket! Egy pohár kávé mellett, ami az ebédem volt, szemben a kasszírnővel, aki semmim nem volt, de csodálta a kezemet, lágyan fölmerült elém, költésközben, mint egy kotlós elé, aki ül a tojásokon, fölmerült elém hű lapjaim vezéreinek képe! Fölmerült in the mind’s eye, egy Porzsolt Kálmán, egy Mikes Lajos, egy Márkus Miksa képe, istenem, csak ez! De fölmerült nosztalgiásan s a kötelességeim érzetével, mert valóban híven kívántam szolgálni e ritka szerkesztőket Magyarországban, akik híven küldték ki utánam szerény díjaimat, különösképpen Mikes Lajos, aki e ponton olyan magasságokra szállt, hogy ez több mint irodalomtörténet, mert ez már evangélium.
Olykor az élet szólt bele drámai költészetembe, kis mellék-drámák sugarával.
Egy este, a Grand Hôtel előtt, megint csak jön, mint egy filmen, Pataky Bernát, kitünő kollégám, a cvikker-zsinórja rezgésével, az utcai tumultusban.
– No hogy van? hogy van? – kérdi staccató s azon ironikusan, ahogy nem várt tőlem semmi örvendeteset. – Mit jelent lapjainak? – folytatta, azzal a judeo-zsurnalisztikai fölényességgel, amellyel, hű lapjaimmal szemben, ő maga a Pester Lloyd volt!
S végignézett rajtam zeneileg, vivacissamente, amint álltam s fáztam, viruló fiatalon e téli estében, kabát nélkül, egy szál vékony ruhában.
– Itt van egy magyar főúr a hotelben, – mondta, – aki várja. Stilisztát akar, einen Stilisten! – így mondta. – Szaladjon!
Stiliszta! rohantam. A magyar főúr báró Atzél Béla volt, elbűvölően férfias báró, két ragyogó fekete szemmel s fekete bajússzal. Amint elémbe jött az előszobába, rögtön látta, hogy nincs télikabátom.
– Edzett ember! – mondta nyilvánvalóan őszinte érzéssel, mert a szegénységet ilyen sportszerűen látta. – A helyzet az, – folytatta s rágyujtott egy cigarettára. Egy halom cigaretta közül az asztalon, felkapott egyet, a gyufa lángjának tartotta, szippantott egyet és még egyet s aztán odahajította a sok többi közé a hamutartóba, s megint rágyujtott egy másikra, egy frissre, egy szűzre, szippantott egyet s odahajította. – A helyzet az, – folytatta a harmadik cigarettánál, a negyediknél, az ötödiknél, mert mindig csak egyet szippantott s aztán már hajította, – a helyzet az, hogy most alapítok egy klubot Budapesten, a Park-klub-ot, amint ezt tudja, – s rágyujtott s elhajította. – Már vettem is Brüsszelben gyönyörű vázákat és bútorokat és kinyomattam egy ilyen propagandafüzetet, amit szeretném, ha átnézne s kicsit megfésülne, ha van kedve! – s megint rágyujtott s szippantott egyet s odadobta a cigarettát a hamutartóba, talán a huszadikat, ahogy számoltam, mert ez így tartott amíg csak itt voltam. Egy onyx hamutartó volt ez, olyan nagy, mint egy medence.
Már ezidőtájt, levelezői tisztemben, beszéltem királyokkal, mint például Milán királlyal személyesen. Beszéltem olyan fejedelmi uraságokkal, mint a párizsi bíbornok vagy a flandriai gróf. De soha nem éreztem magam, erkölcsi inferioritásomban olyan mélyre sujtottnak, olyan nyomorultnak, olyan semminél is semmibbnek, mint e könnyed szippantó előtt, ezzel a szimbólikus eleganciájával, mely a dolgokat lefölözte, az életnek csak a javát szedte, a kezdet kezdetét szűzen szerette, megragadta s rögtön el is hajította! Irodalmilag szólva: egy drámaíró boldog lehetett volna, csak ezzel a hamutartóval is. Metafizikailag szólva: ami másnak, enyhe merengésekkel, elég lett volna egy félévre, az a bárónak nem volt több, egy perc!
– Szóval ezt szeretném, – mondta s elvonult a szobájába, ahol átöltözött. Ismét megjelenvén még ragyogóbban, s elszippantván, ami még maradt cigarettája, könnyedén elbúcsúzott s az Operába ment.
Nekidőltem a propagandafüzetnek, ott rögtön a kis szalónban. Egyedül egy aranyasztal előtt, egy selyemszéken, egyedül, három magas ablak transzparensében, melyen a párizsi este a boulevardról áttűzte lilafényét, egyedül a munkámmal, a klubalapítással, nyomtatvánnyal, propagandával, főúri ábrándossággal, a sok tervekkel, kéjekkel és dicsőséggel, amit a füzet hirdetett, egyedül az egész appartement-ban, egyedül a Park-klubbal a Stefánia-úton! – óh istenem, be mélyen voltam nyomorban s szegénységben! Oly könnyű s hálás volna itten, leírván szent magányosságom, tovább fűzni, regényes meseszövéssel, languissamente, mindazt a kéjes kísértéseket, melyek főleg a hamutartó mélységeiből szálltak, ahol a finom egyiptomiak, tömegestül, az egymás hegyin-hátán hevertek, csak éppen megpörkölve egy kicsit! De már a puszta gondolat oly megszégyenítő volt s oly mélyre sujtva inkább fölszárnyalni vágytam, semmint hogy még megalázzam magam, négy fal között, tanuk nélkül, valami second hand bagózással, stiliszta aki voltam, ein Stilist! Sodortam a magam caporal-jából s úgy szíttam végig, hogy a körmömre égett. S elmerültem s nekilendültem s elvesztem a füzetben, és átírtam és fésültem, pokoli munka! s megint átírtam, és csak írtam, mert ezt mind nem lehetett! A sajtóhibáknak, álszedéseknek, eltördelésnek s képtelenségeknek olyan párzása és halmozása volt ez, olyan petékből való szaporodása, hangyaboly jazz-bandje és poloska orgiája, amilyen csak egy magyar szöveg, egy magyar kézirat lehetett, belga szedők szedésében, akik ebből egy kukkot nem értettek. S maga a szöveg, te jó Isten, holott nem vagyok szigorú ember. Nem tudom micsoda istenek hangján, micsoda gőggel, micsoda torokhangon s flazseolákon, pattogatott kukoricákon szólott ez a szöveg és hang, micsoda könnyed konstrukciókkal, ahol egy-egy mondatból röpkén, csak egy-egy szó adott hangot, imperikus, főúri szó egy-egy kurta szusszanással, igazi főúr! igazi báró! aki úgy írt, ahogy cigarettázott, csak egy-egy szippantással! Úgy álltak a szavak, kicsapva a pályára magányosságban, mint ahogy vagónok állnak, külön-külön elhagyatottságban, vasúti állomásokon s kicsit gurulnak valami lökésre s megint megállnak s valami bekapcsolásra várnak valami vonatba, ami egy álom! Volt itt különösképpen egy fejezet «A courtisane» címmel, mely egyenesen döbbenetes volt azzal a sötét látképével, amit a báró föstött itten mágnásifjak elkárhozásáról démoni nők karjaiban s e poklokkal szemben a Park-klub-ot emelte mint egy fellegvárat, mint egy mennyországot a Stefánia-útra!
Óh, a kitünő drága ember, igazi költő! Már hajnal volt, amikor hazajött, amikor belépett, azon üdén s frissen, ahogy elment, gyűretlenül a frakkjában s az ingvértjében s mámor nélkül két gyönyörű szemében, a pezsgő ellenére, amit ihatott.
– Hideg van! – mondta.
Éppen elkészültem, – odalenn a téli reggelben már a szekerek mentek a Halles-ok irányában. Átvette a sok írásomat, a sok íveket, amiket mind megnézett, meg is lepődött, hogy ilyen sok lett, nagyon megköszönte, folyton köszönte s aztán ment egy lépést s háttal fordulva felém, a pénztárcája után nyult a frakkja zsebében, ahogy ezt láttam, anélkül, hogy látnám. S mindig háttal felém, hogy meg ne sértődjem, igazi mágnás! valami borítékot keresett, nyilván hogy így nyujtsa át, ilyen finoman, egy kuvertában, a jutalmamat, amit amúgy is átvettem volna, sértődés nélkül, a magam világában. Végre is, boríték híján, egy darab papírt tépett egy újságról, s belesodorván az összeget, a kezembe nyomta, boldogan, hogy túl van rajta! S még nagyon köszönte s kikísért az előszobába; ahol a kalapom után nyúltam.
– Kabátja nincs? – kérdezte, – hideg van!
– Edzett vagyok! – feleltem.
– Ja igaz! – kiáltott föl, ahogy eszébe jutott a sport.
Lerohantam a lépcsőn. Egy egész vagyont éreztem a tenyeremben s csak szorongattam a tenyeremet s meg sem mertem nézni mi van benne s mennyi, nem is mertem! Az ilyen élményhez, ilyen kéjhez, feszültséghez s végtelenséghez valami nyugalmas helyet kerestem magamnak s evégből bementem, az utcára érve, bementem, mért ne valljam meg? bementem egy toilettébe, élvhajhászó rafináltsággal.
Két százfrankos volt, két kék! kettő! óh istenem, – leültem. Kétszáz frank! és csak ültem, így hirtelen dúsgazdagon és csak ültem. Fölmerült elém, – nem, nem merült fel semmi, de egész havi munkámmal nem kerestem ennyit és csak ültem. Mit fogok kezdeni? ezer tervem volt! az egész élet ott volt előttem azon a szűk kis helyen, ahol ültem. Utazni fogok! gondoltam. Veszek egy gyönyörű bőröndöt, gondoltam. Veszek egy kis műtermes lakást a magasban, erre is gondoltam. Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy miért is ülök itten?
Ködös reggel volt, mikor szaladtam hazafelé, a Szajna irányában. Mind néztem a sok omnibuszt a gőzölgő percheron-okkal, – Gare St, Lazare–Place St. Michel, – ez mind gurult az Avenue de l’Operán, de csak fenn volt hely az imperiálon, magasan a fagyos ködben, mint egy háztetőn. Beszaladtam a Newyork Herald olvasótermébe, olyan kegyetlenül fáztam. Egy öreg asszony ült itten, egy öreg asszony a hosszú asztal előtt, első vendég a reggelben, s nézegette a sok amerikai újságokat, melyekkel sűrűn tele volt az asztal. A magam magyar újságjai is a szemébe ötlöttek, ahogy kitártam őket magam elé, levelezői fontoskodásomban.
– Ön magyar? – kérdezte szelíden. – Én Reményi Edéné vagyok.
– Óh kezét csókolom! – mondtam, – boldog vagyok! A mester hol van? – kérdeztem érdeklődve.
– Hogy hol van!? – sóhajtotta, – ha én azt tudnám! – mondta. – Három éve nem ad életjelt magáról, nem is tudom, ha a világon van-e még vagy meghalt, nem is tudom, nem is merem kérdeni! Csak így kutatok utána lássa, az amerikai újságokban, az összes amerikai újságokban, a hangversenyrovatokban, zenében és anonszokban, ha talán megtalálom!
S megint egy másik újság után nyúlt.
– Ha talán megtalálom! – ismételte s nézte az újságot. Mindig a zenét nézte szegény, a zenét! micsoda zenét! az ilyen nyomozásban. – Sehol, semmi! – mondta, miután átnézte az újságot s megint nyúlt egy másik után. – Csak azt tudom, hogy megtanultam angolul, mióta ezt csinálom, mert egy szót sem tudtam mikor kezdtem, – s most már én nyujtottam oda neki egy másik újságot, miután az előbbit letette. – Talán olyan kis helyeken játszik, – mondta, – ahonnan nem jön hír, ahol nincs újság, semmi! – sóhajtotta, miközben átvette az újságot, amit nyujtottam. – Talán olyan kis helyeken, egész kis helyeken, ebben reménykedem! – mondta.
S már az asztal végéről hordtam oda neki az újságokat. Mind átnézte sorjába s elmerült a zenékbe, az anonszokba, az egész papírtömegbe.
– Igy tetszik nézni az Avenue de l’Operáról, a tengertúlra, a legtávolabbi Amerikába!? – mondtam. – Igy tetszik keresni innen, az óceánon át, ilyen messzire! ilyen messze!
– Igy! igen! – mondta, – ilyen messzire egy hegedűt!
S rámnézett és sírt.
Úgy sírt, hogy ezt sohse láttam, olyan furcsán! Egy könnye nem folyt úgy sírt, nem is tudom. Úgy sírt, száraz szemmel, mint aki talán resteli a könnyeit az óceán előtt, amint áthajlik fölötte. Úgy sírt, hogy nem is tudtam, hogy sír, inkább azt hittem nevet.