XXIV.
Reményi Edénével, talán mondanom sem kell, de nagyon összebarátkoztunk. A nyomor finoman közlékeny, szívesen társalog, ha van módja rá, könnyűszerrel barátkozik is s nem lévén felelőssége, rendszerint titka sincsen s csak úgy érzi kötelékeit a társadalommal, hogy már nem is érez semmit a társadalomból. Az igazi ember, az igazi kozőr, a szegény ember. Ezért a többi rendszerint elkerüli s megy. A többi a tömeg, mellyel Istennek semmi célja. Egyszer fogok írni egy könyvet külön a nyomorról és a kozőrökről, egy nagy külön könyvet, a jó Isten sugallatos segítségével. Mert az ilyen művekhez olyan magas szerzőtárs kell, aki a hűvös tintákat felforralja a lelke izzásával.
Reményinében volt valami egy magányos madár szomorúságából, jobban mondva, egy öreg madár elkárhozottságából. Valami olyasféle öreg madár, aki nemzetségével kihalvófélben van, mint például bizonyos gázlók, mint a nemes kócsag nevezetesen. Valami olyasféle madár, aki ifjúkorában, míg repülni tanult, többször lezuhant az égből. A madár, az emberrel ellentétben, aligha tudna megélni, felnőni, megtollasodni, ha nem szeretnék őtet. Ha nem szállnának hozzá, a fészkébe, az apja és az anyja, akik ellátják minden jóval s repülni tanítják. Később van a párja és mindig van valaki, akinek gondja van rája. Azért olyan megkapó az s olyan rettenetes, mikor a madár el van hagyva. Azért olyan szomorú madár a gém is és a kócsag. Ilyen madár volt Reményiné és Petőfi írt volna egy verset hozzája.
Holott ez a nyomor, évről-évre dúsan gyarapodván s kamatozván, végül már olyan fellegekben volt, olyan szellősen a magasban, vagy olyan fullasztóan a mélyben, hogy alig volt költészete többé, a fellegeket leszámítva. Már filozófiája sem volt, amint mereven egy végtelenség előtt, nemhogy elszállott volna benne és úszott volna a fényben, de egyszerűen lerogyott benne, a maga gravitációs súlyával, igazi nyomor! és csak bámult. Csak bámult és nézett ez a nyomor és nem látott semmit és nem hallott semmit. A dolgok millió változatából, millió rejtélyeiből s csodáiból nem látta a részleteket, csak egy rettenetes egységet látott, melynek fagyos személytelensége összetöri az embert. Mert a nyomort magát, nem töri össze semmi. Az Avenue de l’Operá-ról, Reményi Edéné csak az Óceánt látta két sóhaj között, mint két part között s nem kérdezte a sirályokat, akik a kék távolokból szálltak fehér vitorláikon, ha vajjon látták-e az urát? Képzelet híján, nem fordult se Balzachoz, se Michelethez segítségért s nem olvasta e vigasztaló költőket nagy búbánatosságában. Csak az újságokat bújta, melyekben rendszerint mindent megtalál az ember, csak azt nem, amit keres.
Ötletesen ez a nyomor, meglehetős kegyetlenül is, felfújta Reményinét olyan vérmesen potrohossá, amilyenre csak a szász királyi családban volt példa, hogy valami előkelő hasonlatot mondjak. Szétdúlva, valami ősi eredetet rejtett, mint a rab-királynők a tömlöcben s valami nagyasszonyi borulat lebegte körül, szárnyaszegetten. Állandó idegfeszültsége, megbénult elképedtsége, fájdalmasan ingerlékennyé tették, amit kontaktusa a térrel, a tér végtelenségével, csak még fokozott, mint a légvonat. Testi formája, gyászosan elhízva, úgy engedett időnként benső megrezdüléseinek, az egész lelke vibrálásával, mint ahogy egy hegy jönne mozgásba, beszorítva egy faállványba. Nem is volt annyira öreg szegény, mint amennyire az élet degradálta. Egy zord macskával a lábainál, hatalmas állat, vastag prémben s aki valami benső álmok gyönyöreit követhette szenvedélyes mozdulatlanságban, ezzel a zord macskával a lábainál, a lábainál papucsban, csak ült egy régi székben, egy üres szobában, nem is az ablaknál ült, de a szoba közepében az ürességben, ezzel a macskával az ürességben és nézett, hova? meddig? egy gyertyacsonk lángja fölött nézett. Csakugyan úgy nézett, ahogy messzi vízek partján a gém szokott nézni nagy magányosságában, féllábon, ahogy szokott nézni anélkül, hogy látna s mégis csak néz, vajjon mit? valamit azon a távoli faágon, ami soha nem is volt rajta. Erkölcsi beomlása, kifelé áradván, lassanként úgy összetörte végig, hogy egyetlenegy csontja, egy vonala, egy vonása nem maradt épségben, s letarolva a szenvedésben, megkoppasztva, nem volt se bája, se varázsa, se semmije ezen a világon, még az a kopár virágzása sem, ami gyakran romokon is látszik. Nem volt egy könnye, egy hangja nem volt, olykor napokig. Kötelék nélkül, a nyomorán is túl, úgyszólván nem volt valósága és csak nézett és csak nézett a gyertyalángjához tapadva, névtelenül, megjelölhetetlenül, a macskája hieroglifájával.
Mit érzett? mit gondolt? hova veszett el így letörve önmagában? ez mind olyan ködös, olyan világos is, olyan árnyalatokban tovarezgő, hogy ezt szavakkal meg sem lehet tűzni. Morális becse e szenvedésnek nem is azzal kapta meg az embert, ami e nő szívében megnevezhető volt, mert e szív rég elapadva s eloltván tüzeit, rég túl is volt alacsony végzetén, hitvesi sors banalitásain, túl szerelmen, szerelmen! túl minden vonzalmon és hiten. De attól szenvedett, ami a nő számára, a szenvedések kincsestárában, a lelki gyötrelmek nirvánájában a legnagyobb kín: a bizonytalanság. Mindenre fogékonyan, mindenre fellobbanó, nem tudta mit érezzen, hol kezdje? hol végezze? Nem tudta reméljen, csalódjon, bízzon, vagy megadja magát? nem tudta, hogyan éljen, a léte értelmében? a léte visszájára? nem tudta, holott már pusztán élnie is nehéz volt, ha már tudta is volna, hogyan éljen? Három év óta Reményi egy szót nem írt, egy szót nem üzent, egy fillért nem küldött. Három év óta néma csend. Egy-egy levél, ami ment utána, egy-egy sürgöny olykor, micsoda sürgöny! micsoda áron! úgy jött vissza, hogy nem találta meg. Más ilyen esetben segít a véletlen, egy-egy vándor, egy-egy művész, aki a másik hírét hozza, aki jön! De ki jött volna onnan, még a madár se, Carolinából! Caracas tájáról! ahol Reményi elcsavargott, zsidó! ahol zenélt, cigány! messze tengereken túl! a Sacramento partján, a falvakban, nádkunyhók előtt! ki jött volna? egy félmeztelen, egy néger, egy hóva, egy indián! S ez is honnan tudja e tragédiát, hogy itt van egy nő, aki megőrül, aki vár! honnan tudja? Én megírtam, igaz, a – Fővárosi Lapok-ban!
És csak várt és várt és várt. És lement a nap és várt s megint reggel lett és várt és elment az olvasóterembe, a Newyork Heraldhoz és várt s megint jött vissza a lóvonaton, ahol ült és várt s megint otthon volt Neuillyben egy törpe kis házban, az üres szobában és megint leült a régi székbe és várt és meggyújtotta a gyertyát és hívta a macskát és várt.
– Viens içi Youssouf! – mondta a macskának, mert Juszufnak hívták a macskát. S ez volt minden, amit aznap mondott.
Olykor a macska nem ment s megállott a nyilt ajtóban, a küszöbön s úgy felfújta magát, olyan magasra a prémjében, hogy a feje egészen lenn volt, egyszinten a padlóval, ahonnan mint két apró zöld lámpa tűzött a szeme a félhomályban.
– Je te dis de venir içi! – mondta Reményiné ingerülten, azon a határozott és családias hangon, ahogy bizonyos emberek, kedvenc állatukhoz beszélvén, meg vannak győződve róla, hogy ez minden szavukat érti. A macska közeledvén, Reményiné elmerült a székben, egy percig még nézte a gyertyát, a gyertya lángját, ami kinyúlt hegyesre, mint egy fullánk, a csendben. Aztán még mindig nézett, de már nem látott semmit, várt. S aztán már csakugyan, egy szót se szólott többet.
Két gyermeke volt, ikrek, Tibor és Adrienne. Ezek, eleinte, künn játsztak az utcán, végig az utcán játsztak, késő estig, a többi gyerekekkel az utcán s mikor végre bejöttek egy nap, már tizennyolcévesek voltak s egy szót sem tudtak magyarul többé s csak látták az anyjukat, ahogy az ül a székben a macskával a lábainál, a lábainál papucsban, csak ül a gyertyánál és vár. Ezt nem igen találták mulatságosnak, két tizennyolcéves! holott ők se tehettek mást, ők is csak várhattak, ha kevesebb merengéssel is s végtelenséggel, de talán több nélkülözésekkel, több lármával s zokogással, két tizennyolcéves! Nem is jegyzem fel, nem akarom feljegyezni, amit szenvedtek, bús sorsukat és kínjukat e fiataloknak, egész siralmas életüket Neuillyben az anyjuk körül a macskával, Juszuf! aki a legfontosabb lény volt a házban, Juszuf! a ház büszkesége, holott az Reményi is lehetett volna!
S most már öten voltunk, Juszuffal együtt, akik vártunk, mert én is a családhoz s a macskához csatlakoztam és vártam. Azon ösztönösen és szolidárisan vártam, ahogy magamnak is volt mit kivárnom az életemben és vártam. És csak vártam Reményinével s így vártunk ketten.
Már ezidőtájt, kozőrök! rég kibeszéltük magunkat, nem is volt mit mondanunk újat, a kezdet ingere s a vallomások zamatja elmult és csak vártunk. A nyomorunkat letársalogván, elmondván összes titkainkat, bemutatván rongyainkat, learatván penészvirágainkat, már barátok voltunk, már testvérek voltunk, már olyan összeszokott koldustársak voltunk, akik a maguk kis szögletéből az utcán, csak úgy integetnek egymásnak és várnak. Nem mondom, ha jött volna egy új ilyen kozőr, egy hasonló társalgó hasonló sorsban, talán megint csevegtünk volna, s kezdtük volna előlről az egész koncertet appassionato s megkontráztuk volna az új szólót azzal a harmonikus együttdalolással, amit csak koldusok tudnak. De ilyenformán, egymagunkban, már csak hallgattunk és vártunk.
Mégis, olykor, Reményiné felvette a fonalat.
– Mit gondol, meghalt? – kérdezte.
– Oh Istenem! – sóhajtotta, – miért mondja azt, ki van zárva?
Azt hitte csalok. S már remegett, már vibrált benne, már-már áttörte testi masszáját felzaklatott vére.
– Nagyságos asszonyom! – mondtam, az izgalma elé sietve, – engedje meg, megmagyarázom!
S nekilendülve, nagy magyarázó! borzasztó okos akartam lenni, ahogy bizonyos fiatalok szoktak.
– Az ember nem hal meg, mint a pacsirta, – mondtam rabbinisztikusan, – mint a pacsirta a Coppée versében, amúgy látatlanba! Hogy tudnillik sohasem lehet a pacsirta finom csontvázát megtalálni. Az ember, sajnos, mindig ott marad sur place. Ez az a furcsa lény, az ember, akit Isten akaratából, holtában majdnem mindig megtalálnak. Reményi haláláról, ha senki sem, de a magyar lapok tudtak volna! – jelentettem ki sovinisztikusan. – Kolumnás riportok, glosszák, vezércikkek lettek volna! – mondtam, hirlapírói szakértelmem megcsillogtatásával.
– No jól van! – mondta és csak ült és várt. – Mindjárt megyek a Heraldhoz, – mondta.
Sajátos dolog! Egy nap szegény, ahogy száz gondja közt nem tudott elmenni s nem bújhatta a sok ujságokat, már másnap se ment és soha többé, vége volt! Évekig kutatott, ezer amerikai ujságban, napról-napra, eredménytelenül s már bele is törődött, hogy soha nem is fogja megtalálni bennük ezt az elveszett hegedűt. De elmulasztván, egyetlenegyszer, egyetlenegy nap, átnézni az ujságokat, azt hitte, hogy pont ezekben a nyomára akadt volna!
Elvesztvén egy láncszemét a hosszú füzérnek, nem ment tovább e kálvárián.
– Úgyis hiába! – mondta, – elég volt, fáradt vagyok, – és várt.
S most már csak magyar lapot olvasott, hű lapjaimat, amit hoztam. Egész estéken át olvasott. Lámpa nem volt a szobában. A gyertyacsonkot tartotta az egyik kezében, a másikban az ujságot s olyan közel a gyertya lángjához, hogy nem egyszer belékapott, – így világított magának, így látott. Egy rézkeretű pápaszem lógott le az orráról s megmozdult, amint szippantgatott. Igy ült a székben, az üres szobában, a sok árnyékkal a falakon s a macskával a lábainál, így ült, így olvasott és várt.
S egy este megint, egy tavaszi este, ahogy ült a székben és várt, hívta a macskát:
– Viens içi Youssouf!
De a macska nem jött, nem mozdult semmi, – Juszuf a kertben feküdt, holtan. No lám, gondoltam, ahogy felfedeztük, elnyúlva a kerítés alján, nem is ember s mégis megtaláltuk! Csak ketten kerestük Tiborral s Isten őrizz, hogy szólottunk volna s csak néztük a homokban, meg is piszkáltuk, felemeltük! Még meleg volt tigrishermelinje. De két zöld szeme, összetörve, nem követte többé a lelkében azt a gyönyörű álmot, amit élt.
– C’est maintenant que papa va revenir! – mondta a fiú jóslatosan.
Magam is ezt éreztem, milyen furcsa! pont ezt! most fog Reményi visszajönni! Ezt éreztem, nem tudom mért?!