XXV.
Reményi úgy jött vissza, mintha csak tegnap ment volna el. Egyszerűen megszállt a Grand Hotel-ben, kivette a Stradivariust a tokból, leült az ablakba, a boulevardok fölött, a combjára nyomta a hegedűt, úgy függőleges állásban a hegedűt, ahogy ezt szokta és elkezdett gyakorolni, ahogy szokta, vonó nélkül, csak a négy ujja iramával, futamával, skálájával a hegedű nyakán, mint egy seprűnyélen, mint egy végtelenségben s közben nézte az ablakon át a tömeget az utcán s a hegedűje zengett.
De véletlenül a zsebkendőjét is elővette s egy csomót látott rajta.
– Vajjon mit akartam? – kérdezte magában, ahogy a csomóra nézett.
De azért csak mozgott a sok ujja, négyezer ujja négy ujja helyében, s így skálázott összevissza, harmonikus iramokban s így pengetett néhány órahosszat, függőleges állásban a hegedűjével, miközben gondolkodott is, vajjon mit is akart ezzel a csomóval? S amint így pengetett, így zengedezett, így szélnek kerekedett és gondolkodott, hirtelen felkiáltott:
– Megvan! – mondta, – tudom már! Üzenni akarok a feleségemnek.
Mert az ikrekre csak azután gondolt, csak a feleségével való eszmetársulással.
Az ikrek rohantak, de Reményiné nem mozdult. A centrifugális mozgás visszájára, még akkor is csak ült és várt, mikor már indulhatott volna. Úgy benne volt a mozdulatlanságban, úgy benne volt a várásban, hogy nem tudta hirtelen abbahagyni, mint ahogy, megfordítva, a kerék nem hagyja abba, mikor az egész vonat már meg akarna állni! Csak ült a székben, az üres szobában és várt. Már nem volt macskája. De két öreg fáradt lábán, rétegekre bomolva mállott szét két papucsa. Nem lehetett tudni, ha vajjon a bélés fordult ki rajtuk, vagy a harisnya színe látszik. Nem lehetett tudni, ha vajjon a harisnya színe látszik, vagy a meztelen láb sárgállik ki belőlük. Nem lehetett tudni semmit, olyan komplikált dolog volt ez a két láb ezzel a két papuccsal, ez a két bomlott bocskor, ez a két feslett rétes ezen a két lábon.
Az igazság az, hogy az ikrek is kerestek valamit, amit a lábukra húzhatnának, mielőtt rohannának.
– Ha maguknak volnék, – mondta a házmester e fiataloknak, a házmester, aki megjelent, a házmester! a nagy esemény hírére. – Ha maguknak volnék, – mondta, – így mennék mezítláb! Ezt megérdemelné, – le papa!
Keserű szó! haragos szív! destruktív világnézlet! – a párizsi házmester, olthatatlanul, a francia forradalom gyermeke! Azonfelül, hitvesi kettesben, nejével egybeforrva, a legmagasabb tekintély a házban, a háziúrnál is magasabb tekintély, mindenhatóbb hatalom, mert közvetlen hatalom, legfőbb tanácsadó! segélyező! bíró! ügyész! – zsarnoki és elviselhetetlen burzsuj, ha egyszer rászorult az ember s a karjába vetette magát.
– Én odaadom nekik a papucsomat, – mondta Reményiné azzal a fagyos iróniával, ahogy fogadta a dolgokat.
Már olyan mélyen volt a székben, hogy ilyen magasról beszélhetett. És csak ült és várt a két darab almarétessel a lábán, ahogy csak hosszú évek óta várt.
– Maga fel fog öltözni! – mondta a házmesterné szuverénül, mert ez is jött az ura mögött, szolidárisan, e másik forradalmi gyermek, a házmesterné! de bizony jött! Sebbel-lobbal jött, mint egy fejedelemasszony, mint egy apátasszony, mint egy nemzetes asszony, ösztönös haraggal Reményi iránt, egy ilyen férj, egy ilyen apa, egy ilyen Remini iránt, úgy jött, mint egy menyétasszony!
S hozott ruhát, fehérneműt, mindent, a magáéból.
S ezt mind kiteregette az öreg asszony köré, mind felaggatta a szék támlájára, a szék karfájára, mindenüvé, mint egy koronázásra.
– Maga fel fog öltözni! – ismételte.
Volt itt egy perc, ami felejthetetlen. Volt itt egy perc női harisnyákkal, női alsókkal, bugyogóval, dimenzióval! a sok dús színekkel s ordenárésággal, ami ezt az ünnepet, ezt az alacsony kiöltözést még mélyebbre nyomta, vagy inkább olyan magasra emelte, olyan hegycsúcsokra fel, hogy nem is egy nő készült volna itten levetni ruháit, mint inkább egy sas a tollait. Egész fönsége ez a nyomor volt, ez a sok régi rongy rajta, a két papucs, a hosszú évek, amit szenvedett és várt. Testi lényét, elhízva, kiapadva, összetörve, ahogy itt ült a székben, semmi nem kötötte többé, változhatatlanságában, valami megújhodáshoz, hívságokhoz, eleganciákhoz, de főleg nem a házmesterné kimondhatatlan-ához, cikkcakkos szélekkel, – egy Fáy-leányt, az igazi Fáy-családból!
El kellett válni egy életnek egy élettől, a fájdalomnak önmagától, a nyomornak királyi palástjától, lejönni a keresztről, elevenen! Át kellett menni a szenvedés másik oldalára, mért? hogy túlonnan még jobban lássa, perspektívában, amit kínlódott és élt! De sőt még nem is ment, még nem is látta, hogy már meglátta hirtelen! Egész testi masszája a székben, alighogy mozdult volna, már meg is rázkódott, robbant! Egy hangja volt, ami úgy szólott, olyan megsebzetten, olyan rettenetesen, olyan kettétört akcentusokkal, hogy egyszerre szólott kifelé, befelé is, a gyomorfalak visszhangosságával. Sírt, de úgy sírt, de úgy sírt hirtelen, olyan záporesővel, hogy a nyakáig elázott. Úgy sírt, mint aki kimulatja magát, mégegyszer, utoljára. Úgy sírt, – nem is tudom. Nem az volt, hogy megváltva e percben, lesírja magáról a nyomort. Hogy megdermedve a székben nem fog várni többé a bizonytalanságban s hallgatni naphosszat és csak kinlódni és várni. De valahogy úgy volt, hogy befejezett életével, most már az se lesz, hogy várhat! Valahogy úgy volt, ahogy az gyakran van az életben, szabályok ellenére! Hogy tudniillik akkor van az ember végképpen leterítve, mikor a kínjai elmultak.
És csak sírt és minden rengett körülötte, a sok fehérnemű s ruha, a két szál harisnya a szék támláján, a cikkcakk a támlán, a vászon alsószoknya, ami lehullott, szárnyaszegetten.
– Oh ce sacré Remini! – mondta a házmesterné, s ráborult a hölgyre, együttérző nőiességgel.
És csak beszélt neki, s addig beszélt neki, addig búgott neki francia pazarsággal, francia maszlagossággal, hogy talpra is állította s rögtön vetkeztette, öltöztette, mint egy menyasszonyt, szegény öreg asszonyt! Még mindig sírt, menyasszony! de a leplei lehulltak, Phryné! micsoda leplei! három év verejtékével, borulatával, sugárzásával, három évszázad sötétjével, történelmi leplek!
Mikor bejöttem a szobába a napfényben, ez már nem volt se tragikus, se komikus, se alacsony, se heorikus, se prózai, se patétikus, ez már nem volt megjelölhető, lefesthető, márványba véshető, zenébe lehelhető, ez nem volt, tudományosan szólva: tézis, antitézis, szintézis, ez már nem volt vegyelemezhető, vizsgálható, felbontható, ahogy Reményiné ült a székben, kiöltözve, megdicsőülve, fodrosan, bodrosan és rojtosan, ahogy ült az ablakban és várt. Mert már az ablakban ült, a neuilly-i égbolt derűjében, ami sugárzott, mint egy távoli szent ég szent földek fölött úgy sugárzott, mint egy érctető, mint egy nagy messzeség, mint millió s millió lámpa és láng, ami mind úgy ég s lobog, hogy magasan van és kék! Benne a fényben, a fény közepében, a neuilly-i égbolt derűjében, benne a kékben és a székben, – nem volt sehol, se a kékben, se a székben, úgy tünt! Különválva a maga világától, a többi világoktól, a földi világtól, az asztrális világtól, már nem tartozott se magához, se máshoz, se emberhez, se macskához, se tárgyhoz, talán csak a jó Istenhez magához, egyenesen, közvetlenül, valami automata kapcsolással. És a két keze, a hasán, össze volt kulcsolva. És az ujján a jegygyűrűje látszott.
– E szerint, – mondtam konkludálva, – e szerint nagyságos asszonyom, isten vele s legyen boldog. Ott, ahol a sors haragja megenyhül s egy jobb világba vezet az út, – folytattam regényesen, – ott számomra nincs megállás, sajnos és mennem kell tovább. Társa a nyomorban, sőt talán olykor vigasza is, ha szabad mondanom, a hivatásom betelt. Most meg fog szólalni a füle mellett, mint egy csalogány, egy hegedű! Legföllebb még arra kérném, ha volna szíves egy interjú erejéig pártolni engem Reményinél, – végeztem zsurnalisztikailag.
De általában, ha ilyen líraian szóltam, ha ilyen drámaian búcsúztam szcenikailag, megvallom, abban a reményben volt, hogy az érzelmek egyensúlyánál fogva, tartóztatni fog. Igy is volt.
– Maga jó volt hozzánk, – mondta, – és semmi értelme, hogy menjen. Az én számomra nincs semmi, ami új és nincs semmi, ami régi, nem is tudom. Az én számomra itt van az élet, jó vagy rossz, mindegy! én rég megadtam magamat. Most szépen várja meg Reményit, – mindjárt jönni fog! S ezentúl is legyen itt, mint régen.
És csak ült a székben, az ablakban és várt. Én is vártam s néztem az udvart, a fal mellől, ahol álltam, az ablak tövében. És így néztünk sokáig és vártunk. Már-már este lett. Valaki szólott az udvaron.
– Még nem jött? – kérdezte egy hang.
– Még nem! – feleltem, kihajolva az ablakon.
A házmesterné volt. S csak álltam s néztem, megint az ablakfának dőlve és csak néztem. Milyen furcsa, gondoltam, nem jön! A gyerekek se, senki, milyen furcsa! milyen szívtelenek! A lóvonat gurult az úton. Valaki rángatta a kút karját odalenn. A víz csobogott. Egy denevér szállt. Este lett.
– Meggyujtsam a gyertyát? – kérdeztem.