XXVI.
Soha Reményi nem látta azt a kis szomorú házat Neuilly-ben, azt a két üres, sivár, gyászos szobát az udvar fölött, ahol a felesége s a gyermekei olyan sokáig éltek a nyomorban. Soha nem látta azt a poros utcát, azzal a szürke horizonttal! a kis kertet a fabódéval! Volt esze nem kimenni Neuilly-be s ahogy ő maga nem mozdult, azonképpen nem mozdult benne semmi, semmi a szivében. Soha nem látta a gyertyacsonkot, az ablakot, ahol várták! Az ilyenfajta emléket, tárgyakat, szegénységet és fabódékat fantáziával kell nézni, mint a múzeumok régiségtárait, úgy kell nézni, hogy mindent meglásson s megérezzen belőlük az ember. Ezt nyilván tudta ez a kitűnő Reményi s éppen ettől kívánta megkímélni magát, a fantáziájától! Egyáltalán mindentől meg kívánta kímélni magát, ami idegszálait érinthette volna. Amit a gyermekei beszéltek neki hosszú évek keserveiről, azt is csak úgy hallgatta, hogy pengette hozzá a hegedűjét.
De bérelt sebtiben egy nagy lakást a rue Nouvelle-ben, öt szobát egy frontban az ötödik emeleten s ide telepítette a családját. Az ikrek már itt is laktak az apjukkal s még csak Reményiné hiányzott. Végre ő is jött szegény, megjelent! Reményiné! a hitves! rettenetes súlyával öt emelet alján s felnézett a magasba, egy kis barackvirágos kalappal a fején s egy fekete kendővel a vállán, úgy nézett fel a magasba, a hitves! Kis kézi bőröndjét én hoztam utána, amint kiszálltunk a konflisból ketten.
S csak nézett fel a magasba barackvirágosan. S meg is indult, mint aki nem tehet másképpen. Mint akit tovább hajt a sors. Megindult azon illuzóriusan, mint aki csakugyan menne valahová. Mint aki csakugyan hinné, hogy annak még van valami értelme, hogy felvonszolja magát ebbe a magasságba.
– Oh ma bonne Vierge! – sóhajtott franciásan, e mennybemenetel előtt.
S minden lépcsőfokon megállott, nagyokat fújt, barackvirágok rezgésével a fején s csak kanyarodott a szűk falak között, ahol alig fért el, csak kanyarodott a csigalépcsőn s még mindig a magasba nézett. Olykor, egy-egy fordulónál, még súlyosabbnak tünt. Minden lépcsőfokkal, amit lépett, mindég súlyosabbnak tünt. Már mind a két kezével fogódzott a karfába s így lépett egy fokkal feljebb s megint feljebb a lépcsőn. Felülről, a magasból, egy ajtó mögül a magasból, a hegedű zengett!
S mindjobban zengett, ahogy közelebb értünk s mindig jobban zengett! S nem is szünt meg sem a csengetésre, sem az ajtónyílásra, sem semmire ezen a világon, csak zengett! Még akkor sem szünt meg, mikor Reményiné belépett a szobába barackvirágosan.
– No hazajöttél! – mondta az urának a nagy zengésben panasz nélkül, egy egyszerű fejbólintással.
S csak épp hogy meglátta s már leroskadt egy székbe s elgondolta, milyen soká várta!
Mert nyilván ezt gondolta. Mert nem is gondolhatott mást. Mert mit is gondolhatott volna? Ha két ember nem úgy találkozik összhangzatos szívvel, az érzések egységében, akkor úgyis minden hiába, akkor úgyis csak az egyiknek van szíve. Meddő dolog jajgatni ott, ahol a másik nem érez ebből semmit. Meddő dolog kitörni nagy szavakban, ha a másik csak zeng. De nem is volt mit tenni. Reményivel nem lehetett kezet szorítani, se úgy egészben, ahogy volt, megölelni sem lehetett, mert vagy pengette a hegedűjét, mint egy gitárt, ahogy azt szokta, vagy nekidűlt a vonóval s akkor mindennek vége volt. Olyan önkívületekben, olyan viharzással zengett, fel és alá járva a szobában, hogy feldöntötte a bútorokat s nekiment a falnak!
– Hallgasd csak! – mondta, – sokat haladtam! – ezt mondta.
S elveszett a hangokban, a kopasz fejével, a borotvált arcával, a nagy orrával s azzal a két rettenetes fülével, mely jobbról és balról, az arc felé hajlítva, mint egy-egy szemvédő védett két lezárt szemet a húrok fölött.
– Hallgasd csak! – mondta s még jobban zengett, s még jobban elveszett a hangokban, erdőzúgásban s polifoniákban, elveszett a tercekben, kvartokban s oktávákban, elveszett abban a szarvasbőgésben s darumadár-rikkantásban, amit a g-húron dorombolt le, a vonója rátámadásával.
Úgy együtt voltak ketten, ketten? Reményi a hegedűjével, úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy rögeszmével. Mint egy halálos vétekkel, mint egy ellenséggel, mint a gyűlölettel, mint a szerelemmel, mint a poklokkal s a mennyekkel! Úgy együtt volt a hegedűjével, mint egy halálos csapással, mint egy szerencsétlenséggel. Úgy együtt voltak ketten, úgy össze voltak ragadva ketten s megátkozva egymással ketten, mintha az egymás sorsát nyögnék s egymást marcangolnák kétségbeesésekben, az ember a hegedűt s a hegedű az embert! S már nem lehetett tudni ki szól itten, a hegedű az ember hangján, vagy az ember a hegedűén!
– Hallgasd csak! – mondta s még jobban dorombolt és zengett s már úgy jött-ment az öt szoba frontján, a nyitott ajtókon át, öt szobán át, mint a végtelenben, mint Virginián és Carolinán át, mint az Arkanzas partján, mint tengerentúli világokon át! S már belekeverte Bachot a Rákóczi-indulóba, ahogy csak dorombolt és zengett!
Hallgasd csak! Vajjon hallgatta-e? Nem hinném. Ha Reményi túl volt röghözkötöttségen, családon s vitákon, felelősségérzésen s minden polgáriasságon, viszont Reményiné túl volt Bachon és zenéken s a Rákócziéval együtt az összes indulókon. Amint ült a székben, a kendővel a vállán, a kis kalappal a fején barackvirágosan, egészen más világokba mélyedt, úgy tünt. Testi masszája, megviselten, még az öt emelet kínját is reflektálta ráadásképpen s úgy ült a székben, fujdogálva, elakadt szívvel, nyugtalanságban, mintha még mindig a lépcsőkön mászna. Elborult szeme, könnyes széleivel maga elé meredt s reszketeg ujjain számlálni látszott nem tudom hány lépcsőfok fölött, micsoda stációkat!
Más világokba mélyedt? Hova? Ha tudnám ennek a léleknek az egész történetét, a titkokat és sóhajokat, a gyónásokat és vallomásokat melyeket még önnönmagának sem mer bevallani az ember, a redők redőit ha tudnám e léleknek, még akkor sem tudnám, micsoda más világokba mélyedt. De ami gyötörte, amin eltöprengett, ami látszólag nyomta ezt a fájdalmas szivet, csak az a pár kérdés volt, amit a nők mind egyformán kérdeznek, ha otthagyták szegényeket. Amit tudni akart, csak az volt, amit a nő mindig tudni akar: a tulajdon szerencsétlenségét az összes adatokkal, részletekkel s magyarázatokkal. Mért maradt el ilyen sokáig ez az ember s ha már elmaradt, mért nem szólt magáról évekig? Hol veszett el, mért veszett el, mi kötötte le olyan mámorosan, olyan hatásosan egy távoli világban, hogy három évig nem volt egy perce, mikor hazagondolt volna, az asszonyára, gyerekekre! S amint itt töprengett, amint ezt kutatta, amint fujt és számlálta az ujjain a sok stációt, már-már nem bírta, robbant! Ki fog felelni neki? Hogy tudja meg? A sok kérdése között az óceán volt. S akkor azt tette, amit soha idáig, semmi körülmények között, ha egyszer ült egy székben. Azt tette, hogy felállott!
– Hallgasd csak! – mondta Reményi s rázendített a «Repülj fecském»-re!
Felállott, ment, elvonszolta magát barackvirágosan s a nagy kendőt is vonszolta maga után a padlón. Eltünt a konyhában s megnézte mit főznek. Reményi csak zengett. A «Repülj fecském!» Este lett. A gyerekek nagy garral jöttek, csomagokkal, barátokkal, különböző jó magyarokkal s egyetlenegy franciával, aki leült az asztalhoz, az ebédlőbe, még mielőtt terítettek. Két fiatal cselédleány, takarosan, ki-be szaladgált az ajtón, terített régi ezüstökkel s beszegte virággal az asztalt. Az ürücomb illata szállt. Egy kétméteres aranyrúd jelent meg, ami a kenyér volt. Adrienne, festőien, elrendezte a dessert-eket. Egy torta tünt fel, keresztelőien ünnepi és nagy, habos tornyaival, mint egy székesegyház hóban. Tibor, bravúrral, kihúzta a dugókat a borosüvegekből. Bíborban egy óriási langouste, a csápjaival nyúlt ki kék porcellánból. A francia már törte a kenyeret, már készült! Ki volt ez? Senki sem tudta, Tibor barátja! Vollard! Minden este itt ült, minden vacsoránál, még mielőtt terítettek. Reményiné bejött a konyhából s helyet foglalt az asztalnál. Már nem volt barackvirágja. Ősz haja volt. Mind ültünk körülötte, mint egy szerzet.
– A langouste-tal kezdjük, – mondta pontifikálva.
Az öt szobán át, Reményi csak zengett! Útjában eljött az asztal mellett, mint egy vándor, egy falat kenyeret kért, egy narancsszeletet a tátott szájába, mint egy állat, mert nem is evett mást, mert nem is tette le a hegedűjét, s már ment tovább és zengett! S keresztül-kasul, ahogy az öt szobán át, a zenéknek öt világrészén át járt, öt világrészén tercekben s oktávokban, kéjekben s haragokban, a mennyekből a poklokba, a poklokból a mennyekbe, Tartiniből a Szózatba, a Szózatból Mendelssohnba, a vágyakból a kétségbeesésekbe, a kétségbeesésből még keserűbb tüzekbe, csak zengett és csak zengett és mindent összekevert s mindent összezengett és a hegedűjét marcangolta s a hegedű visszamarcangolta s így tépték egymást, így szaggatták ketten, az ember a hegedűt, a hegedű az embert, és soha nem szüntek meg, soha egy pillanatra és csak zengtek! S mikor végül, késő este, már nem bírta tovább s egyszerre csak kijött a szobájából, holtra fáradtan, a hegedűje nélkül, – olyan furcsa benyomást tett, nem is tudom, de olyan furcsa volt ez, hogy már nincs munkában, hogy elhagyta a hegedűjét, hogy bennhagyta a szobájában az ágyon! Ahogy ott állott, felerész ember a másik fele nélkül, hegedű nélkül, ahogy ott állott a fal mentén, – olyan furcsa volt az, olyan szokatlan, szinte bántó, olyan furcsa, mint aki kiszökött volna a nászéjszakából pihenni egy percre.