XXVII.
A mellett, hogy Reményiné órákhosszat eltöprengett lelki rejtélyek előtt, másrészt, leszállván a valóságba, drága lélek, gondja volt a maga nagyasszonyi méltóságára s amit három éven át elmulasztott, azt most bőven kipótolta s helyrehozta olyan pazar vacsorákkal minden este, kivétel nélkül, hogy rue Nouvelle-beli háztartása, permanens díszlakomákkal, étel-ital ünnepi luxusával, halmozásával, fokozásával, kifogyhatatlanságával, valami vendéglői üzem méreteit öltötte. Magyar vérmérséklete a hölgynek, évekig nyomorba fojtva, újra felgyujtotta a konyhában! hagyományos tüzeit.
Mit mondjak? Keserves bőjtjeimben az esti csillagot vártam. Soha esti csillag, költőnek, ilyen áldást nem jelentett, még eschenbachi Wolframnak sem, – oh du mein holder Abendstern! Egész nap nem ettem egy falatot s úgy indultam sápadtan ez intézményes bankettekre, mindenre készen, mint egy harcos, mint egy ét-művész, mint egy ember, aki nem a szónok lesz! A többiek is így jöttek mind, szédülten az éhségtől, mint az izraeliták a sivatagban, de azzal a szent reménnyel s kéjes előreképzeléssel, amit a bizonyosság érzete ad a keresztényeknek is. A francia Vollard, latin szellem! már hatkor leült az asztalhoz, egy órával vacsora előtt s ott kezdte az élvezetet, hogy nézte, hogyan terítenek! Ott kezdte, hogy azt a két takaros cselédleányt, aki terített, felfalta a szemével, de a gyomrára is gondolván, kikérdezgette őket, igen élénk érdeklődéssel, a menű irányában. A menű szellemében ült aztán és várt és készült, mint aki egy koncerten kívülről tudja a programmot. Törzsfőnöki fogsorában úgy benne volt az ábránd és a kéj, hogy az egész jelenség valósága, az egész ember kecskeszakállasan, szinte ijesztővé vált. Tibor barátja! Ez volt az az ember, rejtélyes, hallgatag, commis voyageur külsejű ember, aki később, nem tudom hogyan, Cézanne-t felfedezte!
Az asztal roskadt. Szünet nélkül, Reményi vándorolt és zengett az öt szobán át a hegedűjével, a nyitott ablakok mellett. Az alkony emelte e percet és mindazt, amit érezni lehetett hozzá, ami mind virult, mind fény volt az ablakokon túl: egy gyönyörű Párizs, nagy, zajos, vidám, fülledt, elbűvölőn köztársasági, szellemes, finom, művészi, Renan a Collége de France-on, nők a boulevardokon, az Opera zöld teteje a fényben, platánok, Sadi-Carnot az Elyséeben, végtelen kocsisor, virágok s a nap a Madeleine oszlopai fölött, ahogy leszáll az égen. Egy ragyogó nyár.
Az asztal roskadt, Veronese! Virágos szélei között, mint virágos partok mentén, a tálak mint a bárkák siklottak tova a damasz asztalkendőn, mint fehér tavon, amelyre a lámpa fénye tűzött. Reményiné ismerte, árnyalati titkaiban, titokzatos zamatjaiban, keverő-kavaró fogásaiban, mélységeiben, örvényeiben s magaslataiban, tökélyében és rejtélyeiben, vérében és ízében és lelkében a francia konyha minden művészetét, a magyart is, mindent, a turbot sauçe mousseline-t csak épp úgy, mint a szegedi halászlét, a tournedos Rossini-t csak épp úgy, mint a malacpörköltet, a Soufflé à la Brillat-Savarin-t épp úgy, mint a túróscsusza töpörtyűset s ezt mind felváltva tálaltatta, illatoztatta s lobogtatta, vegyesen és együttesen, egyszerre és átmenetesen és meglepetésszerűen, minden gusztusnak kedvezően s minden hazafiságnak!
Reményi jött-ment az öt szobán át és zengett. Két szúrós szeme, egy pillanatra, zordonan villant az asztal fölött, s rosszalóan nézte, egyrészt mint vegetáriánus, másrészt mint megrögzött fukar, a bélszíntömböt dúsan felszeletelve egy fulmináns fatányéros mellett bicskával a tetejében s még rosszalóbban, néhány perccel később, amint jött vissza, zengőn a hegedűjével, még rosszalóbban egy hegyoldal paprikáscsirkét egy mans-i poularde mellett piros aranyra sülve s megszúrva egy ezüstnyárssal, mint egy tőrrel a mellében! És látta az argenteuili spárgákat, mint egy halom szűz gyertyát, olyan vastagon egy tálban s a töltött-paprikákat üdezölden és gúlában egymáson. És látta a tortákat, a grillageokat s üvegszerűeket, mint a kristálypalotákat és látta a sajtokat, azaz hogy érezte inkább, a roquefortot, a chestert, a folyós camembertet, hármas illatukkal, amint az orrába dolgozták a maguk koncertjét s a maguk szonátáját, hogy zeneileg szóljak. S látta a sokféle gyümölcsöt, a calville almákat és a fontainebleaui szőlőt, halovány fürtökben, mint egy-egy szűzleány keble a bibliai hasonlatokban s látta a szamócát nyers fűzfakosárban, ahogy egyenest az erdőből hozták s az őszibarackokat valami álombeli fákról, hamvas-szürkében, kárminnal megkenve, mint legfinomabb vérrel, mint tündérek vérével valami gyilkosságból s mikor mindezt látta, a pommard-t kristályban, a sorbet-kat s a likőröket glédában, mikor mindezt látta, valósággal felágaskodott a hegedűjével, a hegedűjére, mint a legmagasabb faágra, a legszárazabb ágra, lelki kínjának legmagasabb fokára, harmóniájára s agóniájára, a hangjának legkeserűbb csúcsára és tragédiájára, ahol szinte felkötötte magát, dühösen, a melódiára!
A vendégek mind ettek. A vendégek mind nagyon sokat ettek. A vendégek mind éhomra gyűrték a gyomrukba a sokféle kalóriákat s robbanó anyagokat s inkább csak nyeltek, mint rágtak s ettek és mindent megettek s nem hagytak ki semmit s a mans-i poulardra töltöttpaprikát ettek s a tournedos-knak sem kegyelmeztek, valamint a paprikáscsirkének sem s a Brillat-Savarin-re túrós-töpörtyűset ettek annyi szeretettel, honvággyal és nemzeti érzéssel, hogy mikor vége volt a vacsorának, ha ugyan vége volt, majdnem mind rosszul lettek, rabelaisi értelemben! Az előszobában volt egy ablak, mely az udvarra nyílt. Mind idejöttek ehhez az ablakhoz a vendégek s búsan az ablakfának dőlve s könnyedén lehajtva a fejüket, öt emelet magasságából könnyítettek magukon, mint a tűzhányók, füstölögve, az udvarra zajló gravitációval. A nyári éj csöndjében a csillagok alatt, rejtélyes hangok és zajok hangzottak, melyeket könnyű volt megfejteni. A házmester ordított és tiltakozott. Nem használt. Van egy bizonyos neme az emberi rosszullétnek, a lelki agóniának, mikor nem használ semmi, mikor a civilizációnak el kell hallgatnia. Más vendégek, más elborultak, más tragikusak, más agóniások, tengeri utasok s hajótöröttek jöttek, más magyarok és édes honfitársak, akik nem sokat bánták a házmestert öt emelet mélységében s egykedvűen a fejére zuhantották, mint egy sárkányra egy hegyszakadékban, a gyomruk egész revolúcióját. Igazi rubensi kép volt ez, igazi flamand éjjel búcsú után, mert a teli hold sem hiányzott belőle mosolyra ferdült ábrázatával, az ég tulsó sarkában, ahol nézett.
Egy este, ebben az ünnepi hangulatban már csak Vollard ült az asztalnál, aki bírta, egy francia! s jó magam is, aki itt ültem, az asztal tulsó végében immár megkönnyebbülten, mint egy római, túl a válságon s aki elülről kezdheti. A többi vendégek és rómaiak, nagyrészt az ablaknál tartózkodtak, az előszobában. Csak ültem csendesen a hallgatag Vollard-dal az asztal sarkában s Reményinével tőszomszédságban, csak így ültem és cigarettáztam. A cigarettám füstjét, amint szállott, bámulta Reményiné.
A nők számára, minden a szív. Legyen ez a szív tele bánattal vagy örömmel s akkor a nőt nem is érdekli más ezen a világon s nem is kell külön mulattatni. Reményiné nézte a füstöt ahogy szállott s összegyüjtvén gondolatait a füstszálak irányában, már-már beszélni készült, ahogy azt szokta, valami sűrűbb lélekzetvétel kíséretében, a maga szűk körébe fojtva. Csakugyan így volt ez minden este, így készült, így kezdte minden este, valami kis lelkendezéssel, a szomorúságok kis dallamait nagy általánosságban, a banális bánatok és csalódások kis pengetését egy egész emberiség hangján s ebből átvariált, a legszemélyesebben, a legegyéniebben, a legegyénibb hangokra s privát dallamokra, a tulajdon keservére s bánatára, szenvedésére és elmulására a legszürkébb monotoniákban, – ez volt az ő hegedűje, ami zengett! Alighogy beszélni kezdett, már tudtam, hogy ez jönni fog, ez a kis részlet, már előre vártam ezt a finom kis passzust s készítettem a zsebkendőmet.
– A rejtély meg van fejtve, – mondta. – Tudja mért maradt el Reményi évekig? mért hagyott bennünket a nyomorban? Egy barátnője volt Amerikában! Egy barátnője! Akiért bennünket elfelejtett, a gyermekeit, engem, mindent! Egy barátnője!
S előkotort a szoknyája redőiből egy levelet.
– Hercegnőnek szólítja! szerelmes hercegnőjének! az ő Azrá-jába szerelmes hercegnőjének! Mert ez ő, az Azra! ez Reményi! Hatvanéves korában Azra! Ezzel a kopasz fejjel, ezzel az orral, ezzel a két füllel, – Azra!
Ezzel a hegedűvel! gondoltam, de nem mondtam s csak átvettem a levelet s olvastam:
«Még küldöm a muskegoni lapokat. Most olyan egész kis helyekre megyek, ahol már nem lesznek ujságok!»
Óh Istenem! gondoltam, egész kis helyek! Amerikában! ahol nincsenek ujságok! Vajjon hol lehetett ez? micsoda világ végén? micsoda naplementékben, micsoda vadonban, orkideák őserdejében, ahol nincsenek ujságok!
– No lám, – mondtam, – csakugyan, a rejtély meg van fejtve! Hogyan is találtuk volna meg, ilyen messze! ilyen messze!
S eszembe jutott a téli reggel! a Newyork Herald terme! Szegény öreg asszony, aki ült ottan a téli reggelben, ezer ujsággal körülötte! és remélt és várt!
S csak néztem a levelet s csak néztem a levél szélén, azt a sokszáz millió csókot, amit végezetül küldött a hercegnőnek!
– Ehhez is idő kellett, ennyi csókhoz! – mondtam. – Hogy ezt mind leadja, ennyi csókot, egy hatvanéves ember.
– Azra! – felelte és fújt, – Azra!
– Welche sterben wenn sie lieben! – idéztem a költőt.
– Ezért kellett nekünk szenvednünk, – mondta Reményiné. – Három évig! – tette hozzá, egészen halkan, – három évig. Ezért kellett nekem félig megvakulnom, – mondta és hallgatott.
De akkor látta a sápadt vendégeket, hogy egymás után megint beszállingóznak.
A szobalányhoz fordult.