XXVIII.
Ez este Munkácsyhoz ment Reményi Ede, – felejthetetlen este! A hegedűjével ment. Ez volt Párizsban egyetlen koncertje, ebben a híres szalónban, Munkácsyné védő szárnyaival. Gondolom, ambicionálta ezt a szalónt, ezt a koncertet, ezt a lady patronesse-t. Hajdan Liszt Ferenc is játszott itt, Munkácsyné védő szárnyaival, ebben a híres szalónban. Talán ezért ambicionálta.
Szóval ment a hegedűjével, – felejthetetlen este! Én is mentem. Én is közreműködtem, – a jó Isten legyen irgalmas nekem! Egy gyönyörű mondaine-énekesnőt kísértem zongorán. Scotti bárónőt kísértem zongorán. A hölgy magyar dalokat énekelt. A hölgyet én tanítottam ezekre a magyar dalokra, a Hullámzó Balaton-ra, a Maros vizé-re s még számos ilyen nótákra. Köztük a Csak egy kis lány van a világon! kezdetű exkluzív melódiára, s ezt külön Munkácsy tiszteletére, mert ez a Munkácsy kedvenc nótája volt. Függetlenül a nótától, a hölgy nagyon tetszett Munkácsynak. Innen van, hogy olyan szívesen fogadta a hölgyet ezen a Reményi-estélyen, noha vegyesen velem, ha szabad magam így kifejezni. De sőt, igazság szerint, a hölgy jobban érdekelte, a hölgy a dalos ajkával, mint Reményi a vonójával, ezen a Reményi-estélyen.
A hölggyel, megvallom, sok bajom volt. Pataky Bernát kollégám ajánlott be hozzá énekmesternek egy nap, egy keserű nap, egy reménytelen nap, mikor, miképpen annyiszor! egy fillérem se volt. A hölgy, mint általában a mondaine-énekesnők, inkább testi formáival s kéjes arcával hatott. Hangja kevés volt. Valami kis üde, sipongó, kitermelt hangja volt, amit két gömbölyű melle emelni látszott két sor fehér fog és két piros ajk közé, ahonnan kicsengett vagy kicsordult olyan finoman s olyan csodálatosan érzéktelenül ez a hang, mintha jégbe volna hűtve. Mint általában a mondaine-énekesnők, főként azt a sugallatos »Versez moi l’ivresse…« kezdetű csábdalt énekelte a Sámson és Delilá-ból, jótékonyan transzponálva s annál fagyosabban, hogy az egész lelke benne volt. A magyar dalok s magyar ritmus iránt semmiféle érzéke nem lévén, mint a szögeket kellett a fejébe vernem, hosszú heteken s órákon át, ezeket az egyszerű s lágy melódiákat, a hangzatokat és formákat, melyek elgörbültek a dobhártyáján. Nem is szólva a szövegekről, melyeknek egész lénye, atavisztikusan, előítéletesen, ellenségesen, mint egy mártír, ellenszegült. Istenem, mit szenvedtem! mit szenvedtem ettől a nőtől! Mit szenvedett ez a nő is tőlem! Micsoda munkám volt ez! micsoda tanítványom! micsoda kínlódásom, hogy olykor már a hajamat téptem, félig őrülten, szegény fejem, aki a szőke Boudorevszkát is türelemmel győztem! Olykor ezt a töretlen nyelvét, mely nem hajlott egy magyar szóra, egy magyar szótagra, egy magyar hangsúlyra s árnyalatra, egy magyar hangsúlynak még a visszhangjára, még az árnyékára sem, ezt a töretlen piros nyelvét kitéptem volna a szájából, ahogy nem bírtam vele! Százszor megismételtem egy szót s százszor nem tudta utánam mondani, elferdült szájjal, mely ragyogott a gőgtől. Megöltem volna, úgy gyűlöltem a magam tündéri Balatonáról s Maros vízéről, ami a sötét éjjel volt neki. Az embernek a maga anyanyelve s az ezernyi kép, amit sodor, olyan világos, mint a fény. Nem is más ez a nyelv, mint a lélek tündöklő ege. Minden szó olyan magától értetődő, oly szervesen élő, zengő, isteni, oly vérből sarjadó, hogy az ember ámul s föl se tudja fogni, hogyan lehet ez másnak idegen? Nem hogy idegen volt a hölgynek, de valami lehetetlen dolog, valami fullasztó kín volt, ami nem fért a szájába. A mellett mindez díjtalanul volt, hogy el ne felejtsem. Egyrészt resteltem jutalmamról szólni, másrészt a hölgy se beszélt jutalomról. Úgy el voltunk gyötörve, holtra fáradtan ettől a Csak egy kis lány-tól mind a ketten, hogy nem is gondoltunk anyagiakra.
Nem kívánom felnagyítani báltermi ízzásokig, karthagói ünnepségek charivarijáig ezt a nagy estét Munkácsynál. Egy magasztos ember, pofaszakállal, állott a szalón küszöbén és hirdette az érkezőket, neveiket harsogván, mint egy végítéletben, mint egy tündöklő tengeren, ahol mindenki úgy jön, hogy besiklik egy aranygályán! Az egész mozgásnak, a mozgás ritmusának valami néma pompája volt, az a hangtalan és ájult fönsége volt, az a dermedt, fagyos és izzó felívelése, amit nagymiséken, királyi esküvőkön s koronázáson lehet érezni, mikor úgy tűnik, hogy a tömeg magával hozta a székesegyházat. Ki volt itt? Mit mondjak? Itt volt a párizsi bíborosérsek, mint egy szent gázló, mint egy ibiszmadár olyan magas és olyan sovány, ősz fejjel, skarlátban. Itt voltak, aranyba dermedve, napokkal, holdakkal és csillagokkal beszögelve az összes nagykövetek, köztük a szultán követe, nyájas török, Son Excellence l’Ambassadeur de l’Empire Ottomane! ahogy a pofaszakállas hirdette, félreállván, hogy a nagykövetné, a nagykövet karján, beférjen a küszöbön, napkeleti duzzadtságaival. S itt voltak a feudális szellemiek s az oligarcha pénzkaszások, a sokféle gazdagok és gyomorbajosok, álmatag arccal valami bizonytalanban, s itt voltak a nők, mindegyik mint egy-egy királynő, s itt voltak mind a celebritások, félistenek és uraságok olyan magas rangban, hogy mellettük Tirard miniszterelnök, mint egy díjnok, alázatosan, már csak a küszöbön állhatott.
S itt voltam én, – tessék megbocsátani. Itt voltam én a bárónővel, a Balatonnal s a Maros vízével, mint a koncert első száma. Volt egy fekete nadrágom, amit nyolc napon át, széltében összehajtva, gondosan a matrác alatt őriztem az ágyamban, hogy a súly élesre vasalja. Ehhez a nadrághoz, amelyen nyolc éjjel aludtam, volt egy árnyalattal sötétebb frakkom s egy szál gyöngyvirágom a gomblyukában, s így lebegtem be a nagykövetek tanácsa elé, a bíborosérsek s a többi burgrav, herceg és hercegnő elé, Scotti bárónővel a karomon, így lebegtem be kissé feszes fejtartással, mert az inggallérom az államig ért s így ültem le a zongorához, a fehér nyakkendőm lepkeszárnyaival. De alig intonáltam a Hullámzó Balaton-t azon az Erard-zongorán, melyen még Liszt Ferenc játszott, hogy rögtön befúltam a habokba, képletesen szólván, – a bárónő olyan görbén kezdte! Valahogy jöttem utána recto, ahogy tudtam s szinte olvadva az ingemben, így jöttem utána s így érkeztünk el, benső meghasonlásokkal mind a ketten, egymás iránt érzett forró gyülölettel, művészetünk végére, miután a Csak egy kis lány van a világon! kezdetű nótát is előadtuk, korlátolt világszemléletével. Mégis tetszett, kissé hűvösen tetszett, ahogy általában földi dolgok tetszenek nagyköveteknek s bíborosérsekeknek, – a hölgy olyan szép volt! olyan szép azzal a két hólabdával a keblén, mely szűzies ritmusával, kigömbölyödve a decolletage-ból, valami téli reggel üdeségébe szállítgatta a hangját. Munkácsy, egészen a háttérben, a falnak dőlve egy csillár alatt, el volt ragadtatva, amint láttam. Azt is inkább láttam, mint hallottam, hogy ott csöndesen, amint áll, fütyörészget magában. Nyilván ezt a kedvenc nótáját fütyörészgette tovább. Nagyon szeretett így fütyörészni s mindig fütyörészett, ha festett is, mindig. Egészen lágy, finom, melódikus füttye volt, mint a fuvolának. Úgy tudott fütyülni, visszafelé a szájába, hogy egészen halkan hangzott, mint a kanári roulade-ja. Mint egy rigó, úgy tudott fütyülni.
De már morajlott:
– Remini…
Reményit senki sem ismerte, soha nem is hallotta. Munkácsyné, heteken át, valami excentrikus hírét költötte őserdőkkel, wigwamokkal, majmokkal s főnixmadarakkal, – ezért morajlott: Remini…
Bejött egy kis ember, a hegedűjével a hóna alatt s két nagy füllel jobbról-balról, – Remini! Egy kis törpe, zömök ember, filiszteus-ábrázattal, hontalan, mint szent Pál s úgy sántítva is, féllábra, mint Pál, abban az új lakkcipőjében, mely először volt a lábán. Megállt a fényben, a zongora mellett, a féllábát sarkra állította, lehúnyta a szemét, a fejét ráhajtotta a hegedűjére, féloldalt, mint egy párnára. Igy állott egy percig és várt, mintha el akarna aludni. Kissé soká várt erre a kéjes álomra, erre az ataraxiára, túlvilágra s nirvánára, mert itt-ott már suttogtak s valami kis kacaj is hangzott. A bíborosérsek meglepődve nézett, pirosló merevségével, mint egy hegy a naplementében. S a nagykövetek sorában az osztrák gróf Hoyos, igen magasról köhögött kettőt, mint akit nem lehet váratni. Csak a nyájas török volt türelmes s csak ült, olyan boldogan és mohamedánan a felesége hájtömege mellett, mintha tejben s vajban fürödne. A többi tömeg, ízzón, csak feszengett és várt. A sok gyémánt nyugtalanul szikrázott. Munkácsyné idegesen, védőszárnyait rezegtette a legyezője strucctollaival.
Ilyenformán e földkörüli hegedűs nem kezdte kedvező hangulatban. De sőt ez a hangulat fokozatosan romlott, mikor elveszve Bach formuláiban, olyan egyéni érzéssel hangsúlyozta ezeket a szent hangokat, kissé magyarosan, hogy valami hieroglifáknak tüntek. S mikor végül befejezvén a Chaconné-t, megint kinyitotta a szemét s felhajtotta a fejét a párnáról, csak arra a sivár világra ébredt, arra a lélektelen és gonosz világra, melyre minden művész ébred s amely elhárította, mint egy Ahasvért!
Nem bánta, örült, hogy vége van, a cipő nagyon szorította a lábát. A büffé sarkában, ahol megvonult, le is húzta a fájósat olyanformán, hogy a lábfejét benne hagyta a szárában, mert így nem fájt, cuggos cipő lévén. Igy ült magában, elhagyva, a féllábával ortopédiásan, s pengette a hegedűjét, ahogy azt szokta, függőleges állásban a térdén, amíg nem jöttem s hoztam egy fürt szőlőt, amit kért. Aztán egy második fürtöt, egy harmadikat, egy tizediket, mert megint kért s megint egy fürtöt s ez mind frankenthali szőlő volt, festeni való gyönyörű szőlő, amit jóízűen nyelt zsugori létére, koncentráltan, hogy másnál van, ahol pusztít.
– No, megyünk haza? – kérdezte, miután megevett egy üvegházat s megint belenyomta a lábát a cipőbe.
Nagyon szomorú dolog volt, ahogy mi innen távoztunk ketten, ahogy Reményi kivonult e Babylonból, negligálva, öreg ember, egy búcsúszó nélkül, lefitymálva, lefitymálva? még csak észre sem vette senki, amint ment a hegedűjével, a két nagy fülével, Remini! amint mentünk, magyarok, mi ketten. Főként a földszinten, a ruhatárban érezhette, hogy bizony megbukott szegény, mert az ilyet csak a ruhatárban lehet igazán érezni. Ahogy ezek a merev lakájok, ostobák! az ujjuk végéről átnyujtották a felöltőjét, már nem is volt számukra a világon.
Elsántikálva az Avenue de Villiers sarkáig, végül egy konflisba szállt, egy vadgesztenyefa alatt s amint nyujtotta a kezét:
– Hazavinném a konflison, – mondta, – ha nem fájna úgy a lábam! Alig várom, hogy otthon legyek. No, Isten vele, jó éjt!
De még kiszólott az ablakon:
– A jövő héten utazom Magyarországba. Viszem haza a feleségem, a gyermekem. Hadd haljanak meg otthon.
Talán nem is ilyen zordan gondolta, mint ahogy ez hangzott. Talán csak úgy gondolta, hogy megint megy a nagy világba, tengeren túl s ne legyen több gondja! No de mégis! A gyermekei! a két tizennyolcéves! Nagyon megbotránkoztam.
– Hát a mester, hol szándékszik meghalni? – kérdeztem kereken, az ablakba hajolva.
– Én? – hebegte elképedve, hogy rá is kerül a sor. – Én? nem tudom! valahol! – s az ülésnek dőlt.
S már döcögött az éjben.
És végül elmentem búcsúzni… Ez volt a vége, – búcsúzni! Megvallom, könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minden búcsúban megszakad az élet. Mindig fájt búcsúznom, holott annyit gyakoroltam! Valaki csak átkelt a Szajnán, a kis hajón, az egyik partról a másikra, hogy már fájt a szívem! Mit mondjak arról, aki elment messze, a hazámba! Arra a gondolatra, hogy Reményiék hazautaznak Magyarországba, kimondhatatlan kínokat éreztem. Micsoda boldogság az, hazautazni Magyarországba! – ezt éreztem. Annál kínosabban éreztem ezt, hogy én nem utazhattam Magyarországba! Milyen furcsa is az, a mások utazása Magyarországba! Nem is az, hogy ezek utaznak, de hogy én mindig itt maradtam magamban! Milyen furcsa is az, – a mások boldogsága! Hogy csak ebben hisz az ember! Hazautaznak! Micsoda gyönyör ez! Hogy lehet ezt érezni! Milyen furcsa! Mikor az embernek semmi része benne! Akkor lehet ezt legjobban érezni.
Könnyes szemmel jöttem fel a lépcsőn. Minél magasabbra jöttem öt emelet lépcsőn, annál mélyebbre szálltam. Annál mélyebbre szálltam a kínokban, a honvágyban. Mikor felértem a küszöbre, az ötödik emeleten, úgy tünt, valami pincébe szálltam.
De csak álltam a küszöbön és vártam. Csengessek? Nem is tudtam, ha csengessek-e? Ha csengessek-e, mint ahogy ezt máskor szoktam. Ha csengessek-e a mások boldogságán? Mint ahogy a más fájáról ráznám a gyümölcsöt, egy idegen kertben. Inkább elmenjek? nem is tudtam. Soha vándor nem állott így egy idegen kertben. Soha Ádám nem állott így az almafánál a paradicsomkertben. Soha koldus nem állott így egy küszöbön, ilyen nyomorúságban!
Van egy fajtája a koldulásnak, amelynél nincs silányabb. Mikor az ember a más boldogságából koldulna, mit? egy gondolatot! a más gyönyöréből egy illúziót, egy pillanatot, egy képzetet! a valóságból egy hazugságot. Mikor az ember, elgyötörten a honvágytól, még egy kuffertől is kéregetne s hozzádörgölné a szívét, egy öreg kufferhez! amit föladnak Magyarországba! Mikor az ember a maga honvágyát hozzádörgölné azokhoz, akik hazautaznak! Mikor az ember utazik azokkal, akik hazautaznak, a nélkül, hogy utazna! Mikor az ember mindig ott marad magába.
Alighogy beléptem az előszobába, már is ráborultam arra a fekete málhára, ami állott ottan, már is ráborultam, mint a boldogság ravatalára! A súlyát, amit éreztem, a szijjakat, amit éreztem, a bőr szagát, amit éreztem, oh Istenem! ez mind az én utam volt, gyönyörteljes utam! ezek mind a tulajdon szijjaim voltak, ez mind a magam nyomora volt. Az egész honvágyam, úgy éreztem, ebbe a nagy málhába van begyűrve s betemetve, az egész szívem bepakkolva a sok rongy közé, amit ide benyomtak. Még mindig nyomtak, még mindig csomagoltak, a tetejébe, az aljára, mindenfelé a málhába, még mindig csomagoltak! Micsoda izgalom volt, micsoda láz és sietség, mennyi kérdés, kiabálás, mennyi mozgás, szaladgálás, micsoda friss élet, ami csapkodta az ajtót, ami itthagyta e falakat, az egész lakást, ezt az egész régi sorsot, ezt a Párizst, – hazautaznak! Minden mozdulat a célt jelezte s megjelölte a helyet, ahová mindez torlódott: Pest! Csak álltam és néztem. Olykor útban voltam, meg is löktek. A falhoz álltam, oh Istenem, Pest! Odáig nem is mertem gondolni, hogy talán Reményit irígyeljem, az ikreket, az asszonyt, a cselédet, akik utaznak. Csak az a kis kézi bőrönd lehettem volna, amit láttam, nyitva még, egy széken a sok toilette-dolgokkal s ezüst szelencékkel benne. Soha egy kis bőröndnek ennyire lelkét nem éreztem, ilyen jó dolgát, pályafutását, világjárását! És soha magamat ennyire nyomorultnak. Hazautaznak! Csak mikor fecskéket láttam elszállani magasan az égben, volt ilyen érzésem. Soha én így nem fogok szállhatni az égben!
Mivel sírtam, Reményiné is sírt. Az a régi, száraz sírása volt, könnyek nélkül, az a borzasztó sírása, amit a Newyork Herald termében láttam. Az a borzasztó sírása a legnagyobb alkalmakra, az a torz sírása! Aki sohasem mozdult és csak várt és várt, asztrális tengerek előtt, aki csak várt, mint egy pingvin a parton, aki vár, most maga is mozdult, utazott, utazott! végre. Egész testi masszája, a lelki nyomorok súlyával, esztendők mázsáival, még rettenetesebbnek tünt. Mint egy tört hajó, olyannak tünt, egy tenger előtt, amelyre rábocsátják. Szinte szemlátomást sodorta a sors. Utazott! Hogyan? Mért volt ez szinte őskori, tragikus? Mint a népvándorlásban, a Kaukázus felől, hegycsúcsok és völgyek felől, úgy tünt föl súlyos árnya valami pokoli mosolygással a széles arcában, szörnyű mosoly! amivel vándorolt és sírt.
– Magától nem búcsúzom, – mondta fogvacogva, néhány utolsó fogával.
– Én sem a nagyságos asszonytól, – feleltem olyan ájult hangon, hogy majd belehaltam ebbe a búcsúzásba.
Az öt szobán át, mind az öt szobán át, mind szilajabb tempóban, mind izzóbban, mind tébolyodottabban, a málhák és bőröndök között, Reményi jött-ment őrjöngve a hegedűjével és zengett! Soha így nem dühöngött és zengett, ilyen magaslatokban, ilyen forgatagokban, melyekben már útra kelt, már rég elszállott, röpült, gurult, mielőtt a családjával a vasútra hajtatott! Olyan furcsa volt az, hogy tőle nem is kellett búcsúzni, nem is lehetett. Amint zúgott s zengett a szobákon át, közel és messze, már rég nem is volt itt! Nagy utazó! mi volt ez neki, ez a kis rövid út Magyarországba? aki a föld végéről a tulsó végre olyan könnyűszerrel szállott, mint ahogy egy más ember lép egyet a boulevardon. Már rég nem volt itt. Hol volt? Sehol. Az öt szobán át, a málhák között, málhák nélkül, poggyász nélkül, valami kék tavaknál, Bengáliában, a hegedűjével! Úgy kellett visszahívni, hogy indulni lehessen.
– Il est temps papa! – ordított Tibor.
Ebben a pillanatban, egy revolverlövés dördült, odakünn a lépcsőn. Mi történt? Mi volt ez? Micsoda szörnyű dráma? Micsoda búcsú! Hazautaznak!
A falnak lapulva künn, Adrienne állott, fátyolos kalapjával a fején. Mellette, revolverrel a kezében, fiatal udvarlója düllesztette a szemét azzal a wertheri melankóliával, amellyel az ilyen merénylők stilizálják magukat szerelmi drámák hőseivé. Rálőtt a leányra? lehet, nem tudom, mindenesetre nem találta, s csak állt sápadtan, halálra szántan, tragédiásan, s nem tudta, ha lőjjön-e mégegyszer, igazi francia, igazi fiatal, – alig volt húszéves! De Tibor rögtön rávetette magát s adott neki egy pofont. Egy rendőr is vitte már a hivatalba s ott is kapott egy pofont. De ki is oktatták ott, igen bölcsen s hazafiasan, abban az értelemben, hogy nem kívánván bántani a kisasszonyt, csak maga ellen használta a fegyvert. Erre oktatták ki, hogy így valljon. Igy is vallott. Mire rögtön el is engedték s már rohant is ki a vasútra, azon feldúltan s felképelve, ahogy volt, igazi fiatal!
Épp indult a vonat, amint kiért szegény, még látta ezt az Orient-Express-t, amint gurult hosszú kocsisorával, kivilágítva, még látta! s utána vetette magát. Rohant, amíg bírta, a perrón végéig, a legvégéig, a fal tövéig s még rohant volna, de ott az alagút volt s ott minden eltünt a sötétben, az utolsó vörös lámpa.
– Je suis bien malheureux! – mondta, mikor jött vissza lihegve.
Nem is feleltem, hagytam, mentem. Hazautaztak, – mondtam magamban, mikor kiértem a boulevard Magentára.