II.
Ha nem is volt valami nagy kedvem hozzá, mégis illőnek találtam, hogy kitünő hazánkfiát, Türr István tábornokot felkeressem a Mikszáth levelével.
Meg kell vallanom, hogy leszámítva báró Fejérváry Gézát, akihez a legmélyebb hála és kegyelet érzése fűz és Szurmay Sándort, aki családom barátja, sohasem vonzódtam tábornokokhoz. A napoleoni hadjáratokkal lezajlottnak véltem a nagy kapitányok korát, s mivel e kort Hugo Viktor egyrészt megénekelte, másrészt jó magam szakítottam az osztrák hadsereggel: az egész epopoia, ahogy a régi görögök mondták, lezárult számomra.
Nem kérkedem e szakítással, mert nagy ára volt mint minden szakításnak s tört szerelemnek az életben. De aki úgy bírálna szabadságvágyakat s lobogó fantáziákat egy tizennyolcéves koponyában, valami szatócsmorál szempontjából, az csak maradjon boldog a maga tudatlanságában. Aki tájékozottan s barátsággal ítél, még az is legföllebb ha azt a relatív igazságot pillanthatja meg, amiben részünk van e földön. Bizonyos lelki dolgokat csak úgy szabad vizsgálni alázattal s főként irgalommal, mint ahogy az egyháziak vizsgálják, megilletődve s tisztelettel a legsúlyosabb vétkeket is, mert ezek a vétkek, sajnos, az ember szívét teszik. Renan inkább szökevény vagy öngyilkos lesz, amint írja, semhogy katona legyen. Ha nem is vagyok Renan, holott igyekszem, viszont nem is voltam az a dezentor sem soha, aki a Szigligeti Ede népszínművének hőse. De már nem magyarázok s nem boncolgatok e ponton, hisz mindezt más helyeken bőven kifejtettem meglehetős regényesen is, holott lelki búvárlatokkal, ahogy főleg önmagamnak tartoztam mindezzel. Amit erkölcsiekben cselekszik az ember, végérvényesen a maga útján s a maga világában, azért súlyosan megfizet, sajnos, s ha csakugyan úgy fordul, látszólag önszántából, törvény s szabály ellen, azt már a sorsa határozta az emberrel s itt nincs joga senkinek semmihez, csak éppen a szánalomhoz, ami viszont lelki emelkedettség dolga. Szakítottam! Ha ma lehet erről, évtizedek multán, ilyen könnyedén beszélni, ez nem azt jelenti, hogy mindig lehetett. A dolgok mulandók, hála isten! Boldog az, akinek még futja az időből, hogy egy nap csak amúgy elfütyöréssze, amit szenvedett.
Szóval, hogy Türr Istvánhoz menjek, szegény fejem, ama vitéz ezer marsalai legvitézebbjéhez, egyenest a Világtörténelemnek menjek! Az igazság az, hogy a magam szerény privát történetét se bírtam, amint önmagamnál viziteltem.
Érzékeny tavaszában, húszéves korával, rendszerint már egész öreg az ember s igazi ifjúsága csak úgy jön meg az idővel. Az élet során, a hosszú évek, az ideiglenes évek, ahogy a teológusok mondják, észrevétlen lesiklanak hónapokra, hetekre, napokra, órákra s percekre osztva s mindezt egy szép napon, úgy látja az ember, távoli virágzással, mult nyarak hervadtságában, mint egy mesteri tájképet finom másolatban. Finom, igaz, s épp amiért ilyen finom, már nem az többé, ami az eredeti volt, s mégis vonzó, sőt! talán még vonzóbb, mert valahogy enyhültebb s valahogy emberibb, ahogy elmulott rajta, így másodkézből minden, ami az első hatások nyers közvetetlensége volt. Ezzel szemben az ifjúság még nem lát transzponálva semmit, amint csak önmagát bámulja önnönmagába zárva, s beleüti az orrát a legtávolabbi csillagokba is.
Rögtön, az első percekben, első párizsi napjaim, mint a malomkövek szakadtak rám s amint így ültem, idevarázsolva első szállásomra, egy kis hotelszobába, a rue Mazagran-on, amint így ültem négy fal között a köztársasági elnök arcképével a falon, önmagamba omlottam össze ez első rohamommal Párizs ellen, hogy mégis csak katonailag szóljak. Nincs annál keserűbb dolog a világon, mint amikor az ember boldogtalanságát, húszéves korában, egy köztársasági elnök szemléli a falról. Még megjárja egy király, egy monarcha, egy XIV. Lajos például, aki egy feudális világban isteni jogánál fogva néz el fönségesen, a havasok cukorsüvegéről, nyomorult emberi tömegek fölött. De hogy egy tetszésszerinti alak, a beérkezése pretenziójával meredjen az emberre, mint a demokrata uralom első parvenüje, mikor valamivel kevesebb szerencsével éppúgy itt ülhetne ő is, négy fal között, csak épp egy másik arcképpel a falon: ez valami borzasztó, akárhogy tiszteljük is a tekintélyeket. Soha kínosabb tanum nem volt a magam keservéhez. Egy kis kutyát nem adtam volna a világért, vagy egy kis madarat egy kalitkában, aki dalol. Csak a kereszténység zsenije találta ki azt az egyetlen portrét, ami méltó könnyekhez s fájdalomhoz, mikor az igazi szenvedőknek Krisztust mutatja a kereszten.
Hogy Türr Istvánhoz menjek! A magam körébe zárva, önönhősiességemmel, valami olyan sajátságos rémületet éreztem, amilyet a marsalai ezer sohasem érzett, ezt merem mondani, s amint itt láttam magamat s magam körül a vágyaimat beteljesedve s az álmomat megvalósulva, amint szóval itt láttam magamat Párizsban, s nem a trénnél, ahová beválasztottak, majdnem elájultam a kínos gyönyörűségtől! Úti élményeim füzérén, amint átfonta a szívemet apró képsorozatával, riadtan követtem bizonyos friss újoncok sugárzó figuráit az innsbrucki hegyek alján, ahol e zengő fiatalokat mint egy panorámában láttam utoljára a vasúti kocsim ablakából, völgyeken és réteken át, ahogy mind mentek és bevonultak, gázolva a füvet s maguk is virágosan, őszi virágok között! Valami hűtlenség érzésére, amit sohasem éreztem idáig, homályos felelősségem még homályosabb ösztönökbe keverten, hanyatt-homlok rohant bennem s keresett mit!? egy kis rejtekhelyet a lelkiismeretemben. Odalenn az utca végén, a Bonnes-Nouvelles nyilt felhasadva, rohanó embermasszáinak hangyatömegére s az őszi alkony egei alatt, narancstavak sugárzásába ázva, százával tértek be Párizsba ötös- és hatosfogatok dübörgőn s ostorpattogással, távoli lóversenyekről! S e társaskocsik mentén, megrakva néppel a zsivajban s a fényben, félmeztelen rohantak zord rikkancsok, mint a távfutók, színes papírjaik hírnökségével s zajokon s dübörgéseken túl, ijesztő szájakkal és fogsorokkal a fényben, üvöltötték a Résultat-ákat, kótára szedett dallamosságokkal. Ez mind zúgott és harsogott, az egész úttest napesti forgatagja a porban, s ez mind kivetett magából, mind kivetett magasra, messze, a magam idegen bánatával s gurult tova a Bonnes-Nouvelles-en s a boulevardokon végig, a faburkolat visszhangosságán, ez mind gurult a maga másik életével, tulajdon életével, egész Párizs, ami zúgott és élt! Elsodorva, valahogy a szék karfáján ültem, ahogy nyugtalan helyzetében rendszerint ül az ember, még kínosabb bizonytalanba. Fogom-e bírni, kérdezgettem mint egy hajóroncson, lehet ezt bírni, éveken át? – és megriadtam a hangomra. Csakugyan szóltam? Kihez is szóltam? Rendíthetetlen, az elnök csak nézett a falról, az arcképnek ezzel a sivár közönyével, amelynek nincs egy szemrebbenése. Azt hiszem, hozzá szólhattam, hogy ilyen szívtelenül nézett.
Mégis, ha mennék Türrhöz, gondoltam, s már indultam is, hogy reagáljak, s már keresgéltem egy jobb nyakkendőt s kivettem a szekrényből Buckingham-like cilinderemet! Már fontolgattam sok képzeteim során, sok puskapor és harci zaj visszhangján, miről fogok beszélni s mit kérdezni a sok csatákból! De már az első dobpergésre, ami felhangzott fantáziámban, úgy visszaroskadtam magamba s már az első marsalai vitézségére a többi ezer közül, oly rettenetes zokogásba fúltam, hogy keserű fölzendülésem, csak intonálva, már messze túltett minden olasz trombitán! Ha meg is fogadtam, hogy nem analizálok, mégis apróra szedném, a rezgése rezgésével a további hanghullámok és megcsuklások rejtélyes keservét, oly kifürkészhetetlen sugallatokkal s kótafejekkel keverten majdnem húsz esztendő nyomoráról s a sorsomról ami önmagára ismert, hogy ezer marsalai, ha ez mind összefogna, nem tudott volna sírni így! S így dőltem az este elé, az ablakom üvegéhez.
Odahaza, ebben az órában, gondoltam, már mennek a színházba… Az utca világos s a Pannonia mellett, a Nemzeti Színház két villanygömbje ég. Vajjon mit játszanak? Nyilván az Ember tragédiájá-t, állapítottam meg, magányosan, az ablakomban. S elnéztem a magasból egy távoli világba, mely elé az estéli egekből mind sötétebb függöny szállt. Az ember nem hinné, hogy hat az Ember tragédiája Párizsban, a rue Mazagran-on, egy kis hotelszobában, Jászai Marival az Éva szerepében s akiért odavan az ember. Sokáig nem fogom látni. Talán soha többé nem fogom látni. És csak álltam az ablakban és csak álltam. S ezen az este már nem mentem el Türrhöz, a csatákba.