XXIX.
El fogom kérni díjaimat Scotti bárónőtől, – ezt határoztam. Ezt határoztam azzal az elborult jogérzéssel, ami a kizsákmányolt embert olykor bizonyos szélsőségekbe kergeti. Végre is, dolgoztam ezért a nőért, kínlódtam evvel a nővel. Hat hétig tanítottam, mindenap tanítottam! Zongorán kísértem hűvös dalait a Munkácsy-estélyen, sikere volt! ünnepelték! Munkácsy, nyilván külön is megünnepelte, – lehet az, szabad az, ennyire megfeledkezni egy szegény fiatalemberről, kérdem? Kótákat is másoltam érte hosszú éjjeleken át, szegény fiatalember!
Idáig nem igen történt, hogy nők megfeledkeztek rólam, mégha nem is tanítottam őket s nem is másoltam kótákat értük. Ez volt az első, igen bántó eset, amikor magamra hagyva s lefitymálva, teljes zamatjában ízleltem meg szívemben a női szív hálátlanságát. Ennél nincs keserűbb dolog a világon. Nem tudom, mit kíván az ember a nőtől, micsoda abszolút dolgot. Azt sem tudom, miért érzi az ember olyan felfokozottan brutálisnak a nő hálátlanságát. Az igazság az, hogy fellázadva a szívemben, valóságos lelki válságaim voltak.
Keserű haragjaim voltak, amint e nőre gondoltam. Csak keserű haraggal lehetett gondolni e nőre, mint általában a legtöbb nőre, de erre különösen keserű haraggal. Rettenetes munkám emlékeit idézve, zenei kínszenvedésem emlékeit evvel a nővel, olyan dühökbe gurultam, négy fal között, a szobámban, olyan kétségbeesett dühökbe, hogy lázongó szívemben, robbanásra készen, a legzordabb gondolatok ébredtek, valami halálos kísértés legködösebb füzérén. Nem analizálom s nem hordom össze apránként e gondolatok elemeit annak a nagy egységnek a masszivitásáig, amelyben indulatbeli matériák, a mérges atomok nyüzsgésével, kavarodásával s megtermékenyülésével a tragikus cselekvés felé sodorták, mint leghőbb vágyak felé, szegény elkábult fejemet. Ölni szerettem volna. Minden különösebb magyarázat nélkül, egyszerűen megölni szerettem volna ezt a nőt! Nem látván módját, hogy jogos díjaimhoz jussak, csak arra gondoltam, hogy megöljem. Hosszú percekig, gondolatban, gyilkos voltam. Ez volt az egyetlen nő életemben, akit meggyilkoltam.
Hogyan lehet ezt prózaiabban magyarázni? Mi volt itt a lélek titka, nagy harca, tusája? Magyar világnézletemben s úri gavallériámban nem kérhetvén anyagi jutalmat egy nőtől, másrészt a nő sem jelentkezvén önként a jutalommal, azonfelül, marcangoló szegénységemben, nem is mondhatván le e jutalomról, ilyen drámaian véltem elvágni a csomót egyszerre a nő nyakával s a Hullámzó Balaton-nal benne! Ez a szegénység romantikája, a büszke szegénységé. Szerencsére nagyobbszerű energiák és terheltségek nélkül lévén, zord lelki viharjaim meddőn lezajlottak bennem s legyőzve a kísértést s a romantikákat, inkább csak magamat gyilkoltam. S megint csak azt határoztam, békés nyárspolgáriassággal s meglehetősen franciásan, akarom mondani francia hatások alatt, hogy egyszerűen el fogom kérni jogos díjaimat. Ezt határoztam, miután hazulról is, lapjaimtól, hasztalan vártam jogos díjaimat. Ezt határoztam, miután harmadik napja nem ettem. Az éhségnek vannak ilyen tragédiái, az összes tragédiák fölött. Mikor az ember egyszerűen elkéri egy nőtől, ami jár az embernek.
Mivel resteltem személyesen jelentkezni, a levélírás silány módjához folyamodtam. Régi emberi gyöngeség és gyászos szemérme az emberi léleknek, hogy amit két élőszóval el tudna intézni, azt bőven kidolgozva hozza levelekben. Az ember úgy áll ösztönszerűleg, tulajdon szívével szemben, mint egy adóhivatallal, ahol mindenhez egy akta kell. Vágyakhoz és fájdalmakhoz levelek kellenek. Az ember sohasem írna leveleket, ha nem gondolná, hogy ez könnyebb, mint beszélni bizonyos esetekben. Könnyebb? Alig hiszem. Ha valami fölényes levélben, szuverénül, azt kéri az ember, amihez nincs jussa, ami csak képzelődés, föllépés és követelődzés: az még lehet eredeti, bátor, vakmerő, ebben még lehet valami elszánt dolog. De azért írni, ami jogosan megilleti az embert, ez, valljuk meg, szánalmas. Az ilyet legnehezebb is írni.
Több levelet próbáltam, olyan stiláris nehézségek, olyan izgalmak s konfúziók, olyan lelki viharzások közben, hogy e benső zajoktól s lármától nem hallottam a mondatom ritmusát, nem hallottam önmagamat. Déltől estig, tíz órán át, tíz olyan sort írtam, hogy nem tudtam aludni ettől a tíz sortól. Az egész éjjel ezt a tíz sort forgattam a fejemben s belemondtam a párnába s magamnak recitáltam százszor és százszor egymásután, a sötétben, ezt a tíz sort, a hatásokat kutatván. Minden szónak a mélyére szálltam, az értéke rezgésére, a tűze fényére, az értelme zengésére, hangmértani rebbenésére s a vége az volt, hogy elkoptatván az egészet, másnap megint elszálltam új levelek szárnyán. Megint írtam egy levelet. Ezt megint átírtam s megint átírtam s jogos díjaimért annyit koncipiáltam s annyi levelet írtam, hogy már jogtalannak tüntek e különböző variációkban. A szavak, ahogy válogattam őket, a mondatok, ahogy konstruáltam őket, az értelmi arányok, ahogy keresgéltem őket, már-már elmosták bennem elborult jogérzésemet. Már rátévedtem az irodalomra. Már kiestem a profán életből és beleestem egy lírai-tengerbe. Beleestem a Vörös-tengerbe, holott az izraeliták itt szárazon jöttek át. A sorsom rejtélyében már úgy írtam, mint húsz évvel később, a »Levelek egy barátnőmhöz« című kötetemben. Már csak írtam. Már nem is tudtam, mit csinálok, csak írtam. Jogos díjaimat kívánván elnyerni, rájöttem az egész szerencsétlenségre, önmagamra, költő! Végre mégis írtam egy levelet. Egy egyszerű kis levelet. Egy olyan egyszerű kis levelet, mint egy egyszerű kis ibolyacsokor.
Ezzel a levéllel a zsebemben elmentem a bárónő lakása környékére. Csak a környékre. A leghosszabb úton mentem, azokkal a szándékos szünetekkel s kerülőkkel, melyekkel az ember megprolongálja a terveit, a végzetét. Hátha valami csodába botlom útközben s a levelem tárgytalanná válik. A Place Vendôme-on egy csomó ember állt egy szálloda kapuja előtt és bámult.
– Mit várnak itt? – kérdeztem egy rendőrtől, aki maga sem volt tájékozva.
– Valami királyt! – felelte, – quelque roi! – S ment tovább.
A görög királyt várták, mert ilyet még nem láttak Párizsban, görög királyt. Renan elhitette a franciákkal, hogy csak az athéni köztársaság számított a világban. A görög király! gondoltam, ez segíthetne rajtam. Ez nyilván megőrizte a tradiciókat az írók irányában. Magam is beálltam a sorba és vártam. Gondoltam, ha nem megy máskép, csinálok egy riportot. Már fel is tünt a kapuban, görög király, civilben, de olyan farsangi hadsegéddel katonaruhában, hogy egy egész hattyúmadár volt a sisakján, két tündöklő szárnnyal. Mind kiáltottak: «Vive le roi!» Én is kiáltottam, olyan kétségbeesetten kiáltottam, olyan üdén és zengőn a legszebb hangomon, amennyire csak magamra kívántam terelni a figyelmet. Az egész szívem tele volt ragaszkodással a görög király iránt. A nyomora legmélyén az ember, mikor már mindenki elhagyta, csak egy királyban bízik. Ez Isten sugallata az emberben. Mert az ember leginkább abban bízik, ami a legmesszibbre van tőle. Az igazság az, hogy a görög király, mint általában a királyok, valahogy úgy nézte a tömeget, hogy senkit sem látott. Beszállt egy kocsiba. A hattyú is beszállt utána. Vége volt. Quelque roi! Gondoltam, a rendőrnek van igaza, hogy ilyen fitymálva szólott. Ez ismeri a királyokat. Gondoltam, felküldöm a levelemet Scotti bárónőnek.
Néhány lépést jöttem a rue Mont-Thabor irányában. A sarkon megint megálltam egy sor madárkalitka előtt, egy bolthajtásban, ahol egy öreg ember, a kalitkák között, énekes madarait kínálta. Mindenféle apró madárkák ugráltak sipongva a kalitkákban és egy rab fülemülét is láttam, aki csak búsan gubbasztott s nem adott egy hangot s nyilván csak a maga fülemületragédiájára gondolhatott, a szülőlombjára, valami távoli erdőben. Egy másik madár, egy gyönyörű pintyőke, kiszúrt szemmel állott a kalitkában, egy lécen és valahogy félvállról fütyült, igen keservesen az elferdült nyakával s a fejét magasra tartva, ahogy nyilván a fényt kereste, amelyre még emlékezett.
– Csak így fütyül szépen, – felelte az öreg ember, mint egy barbár a bolthajtásban.
Oh Istenem, fel lehet-e ismerni egy pintyőke két holt szemében az élet egész silányságát? Már nem haboztam, mentem. Nem is tudom, hogyan bátorodtam föl, micsoda szolidaritásban, ezzel a szegény művész-madárral. Világtalan fütyörészése, valahogy kitárta elém, micsoda hangokon! a magam vak líraiságát s úgy sejtettem meg benne testvéri magányát emberi bűnnek s fájdalomnak, testvéri magányát, ami a kis lécről s a kalitkából szólott s messze elhangzott az utcán. Felküldtem a levelemet a házmesterrel és vártam.
Nem telt bele öt perc s már jött vissza a válasszal.
– Nem jár semmi! – mondta. – Ezt üzeni a bárónő.
Csak néztem.
– Nem jár semmi? – kérdeztem azon elbárgyultan, ahogy olykor a legvilágosabb dolgokat nem érti meg az ember.
Mikor kiértem a rue Castiglione-ba, a Tuilériák elé, már kitöröltem a szívemből Scotti bárónő emlékét. Ennek örökre vége, gondoltam, lemondok díjaimról, nem is fogom kérni többé, soha többé ezeket a díjakat, se szóban, se irásban, soha többé, egyszerűen megadom magam, vallásosan, Isten akaratának s annak a sivár lelketlenségnek, ami ezt a világot alapjaiban összetartja. A különös az, hogy vallásos érzelmeim voltak. Soha többé nem foglalkozom evvel a nővel, fűztem tovább, nem érdekel többé, haljon meg. Nagyon közelről érezvén a sorsomat, mert már két napja nem ettem, a bárónőt a Gondviselésre bíztam s bizonyos francia hatások alatt, melyeknek ezidőtájt már áldozatja voltam, azt a bizonyos történelmi szót adresszáltam fagyos lénye irányában, mely minden helyzetre alkalmazható lévén, az örök búcsú számára sem volt hatástalan. Azt a bizonyos történelmi szót, mely Cambronne-tól származik Waterloo síkságán s amelynek zord fonétikájában minden lelki válság megkönnyül s feloldódik. Azonfelül azt is tapasztaltam, mennyire üdítő e szó, e történelmi szó, főleg nőkkel szemben való alkalmazásában, üdítő? több! egyenesen megváltó, páratlan, boldogító! Bejöttem a Tuilériák kertjébe, mint egy hajótörött, mint egy sorsüldözött, mint egy igazi árva, mint egy költő, aki az egész világból, érzésből és tudományosságból beéri egyetlenegy szóval. Egyetlenegy történelmi szóval. De mivel a jó Isten kitüntetett a könnyek adományával, lágyan el is sírtam magam, magyar érzelmességemben, amint ültem egy fa alatt egy széken. Most már csak meg kell köszönnöm Pataky Bernátnak, ha találkozom vele, ezt a sibylla tanítványomat, gondoltam és csak ültem a széken.
Körülöttem karcsú fiúgyermekek játszottak a kertben. A nagy medencén vitorlás gályáikat irányították a szélnek, hosszú nádpálcák segélyével. Még csak nem is olyan régen, gondoltam, én is ilyen karcsú fiúgyerek voltam, ha nem is volt vitorlás gályám, mert én inkább csak álmodoztam, valami gonosz könyvvel a kezemben, a Kraszna partján, Szalkán. Még csak nem is olyan régen! Vannak szavak, amelyek, ha nem is történelmiek, ha egyszerűen csak magyar szavak, az ember lelkét véresre sebzik. Melyekkel egész világok gurulnak, olyan szavak. Olyan szavak, hogy nem is lehet kifejezni, amit kifejeznek. A honvágy marcangolt. A Jászai tündéri képe tünt föl a horizontban, kelet felől, a nap sugártörésében, mint valahol Antiochiában. Rózsák illata szállt valami rejtélyes mulandóság szárnyán, ami észrevétlenül sodorta az életet, a történelmet, a dolgok minden hívságát a földön s az árnyakat is mind sodorta, lovagolvást a Tuilériákban s Mária Antóniát a kert végében, hajdani rózsákkal, sápadt női fantóm! Gondoltam, fogok írni egy drámát Antóniáról Jászai Marinak, hogy kimutassam ragaszkodásomat. Miért, hogy mindig arra gondoltam, rendszerint legnagyobb szegénységemben, hogy valami súlyos dolgot írjak. Ha nem voltam boldog ötéves koromban, nyilván azért volt, mert akkor még nem gondoltam arra, hogy egyáltalán írjak valamit.
S csak ültem a széken a Tuilériákban, mert itt a világ végéig ülhet, egy szalmafonatú széken, díjtalanul, a magányos ember. S csak válogattam a lelkemben, keserveim füzérén, a legfinomabb hangulatokat, mert a magyar honvágy, mindennél erősebb lévén, legfinomabb hangulataival, már elfojtotta a szívemben a francia hatások varázsát. Még csak nem is olyan régen! Csak ezt variáltam abban az egyhangú vonatkozásban, ami a mult életemnek tűzte a lelkemet, mint egy bús növényt a fénynek. Minden olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Tegnap, hogy eljöttem hazulról, hogy a Nemzeti Színházban az Ember tragédiájá-t láttam! Vajjon csakugyan ez, az ember tragédiája? kérdeztem aggódással, Madách iránt való mély tiszteletemmel. Az a legsötétebb perce az emberi léleknek, mikor remekművek irodalmiasságához méri a maga egyéni keservét. Shakespeareből ki lehet ábrándulni ilyenkor. Ki tudott ezen a világon, az én tragédiámról? Minden olyan közel volt, alig történt meg, alig zajlott le, tegnap! Minden olyan közel volt! Csak az volt olyan régen, hogy utoljára ettem.
Talán semmi annyira nem izgatja s nem kísérti meg az ember lelkét, mint ami hiábavaló s lehetetlen. Innen a mindenféle újítók s forradalmárok vállalkozása, a sarki utazók zord nosztalgiája is, hosszú évszázadok óta a sarki világok felé. Én nem vágytam ilyen messzire, a föld végére, kísértetéseimben, én csak valami tűzijátékban kigyujtottam magamnak, a képzeletem lobogásán, a hazatérésem szceneriáit, minden részleteivel, mint ahogy külön magamnak egy drámai jelenetet írnék. Mert mindig úgy szerettem volna élni, ahogy ezt magamnak megírnám. Ahogy ültem a széken a Tuilériákban, úgy magamba szálltam, koncentrálva magamat, hogy álmaimat szőve, a valóság gyönyörébe estem. Mert a valóság csak akkor gyönyör, ha azt az álmok szövik. Mindent elhittem magamnak, mindenüvé követtem magamat azzal a stiláris készséggel s engedelmes hűséggel, ahogy az ember a vágyait tudja követni, a vágyait a nyomorban, a gondolatok szárnyán. Amennyire szenvedtem a valóságban, épp annyira boldog is voltam túlonnan a képzeletem világában, mert a szenvedés csak addig számít, amíg fel nem váltja egy illúzió. Apránként kidolgoztam, pedantériával, egy egész tervet, egy egész programmot azzal a könnyed építkezéssel, ahogy légvárakat épít az ember, ahogy utazna az olyan ember, aki egyáltalán nem utazhat, ahogy mindent megenged magának az ember, ha semmit meg nem engedhet magának s ha két napja koplal és csak hallgat. Kidolgoztam egy egész rendszert, egy egész álmot, egy egész új világot arra a napra, mikor haza fogok utazni! Korán fogok kijönni a vasútra, gondoltam, legalább is egy órával indulás előtt s gyalog fogok kijönni a vasútra, hosszú utcákon át, százféle kerülőkkel, hogy élvezzem térben és időben, még mielőtt utaznám, az utazás gondolatát. Mindent apróra kidolgoztam. A szerelvény előtt, a perronon, egy óráig fogok sétálni s külön megszemlélem a gépet, imádattal, imádattal a gyönyörű gépet a fehér gőzöktől robbanón, ahogy vár a jelre, hogy nekirohanjon az éjjelnek s a végtelennek. S ahogy be fogok szállani a kocsiba, végre, mikor szólni fog a jel, ahogy be fogok szállani, micsoda mozdulattal, micsoda érzéssel, micsoda gondolattal, micsoda magányosan mint az igazi boldog ember, – ezt mind kidolgoztam, ezt mind láttam, ezt mind írtam, ezt mind elképzeltem, s már ültem a fülkémben s már utaztam Strassburgig, egy fél éjjel, annyi kéjjel, hogy nem bírtam tovább s megrázkódtam a széken. A képzelet is csak úgy viszi az embert, mint minden egyéb az életben, hogy tudniillik van egy perc, mikor elakad az ember. Van egy perc, ami legyőzi az embert éppen akkor, mikor elérne elébe. Fecskék nem szállnak olyan sebtiben az égen, mint ahogy én szálltam vissza, én roskadtam vissza magamhoz, az estében. A lelkiekben is, úgy tűnik, valami kérlelhetetlen egyensúly uralkodik a világban. Aki megengedi magának a fantáziákat, az össze van törve, minden csontjában, mikor legurul az ábrándjai hegyláncolatáról. Soha így nem ébredtem, mint a Tuilériákban e nap! Milyen régen is volt minden! Milyen régen ez a Scotti bárónő is, aki elúszott az emlékezetemben, mint egy jégszirt fantómja, a sarki tengeren. S milyen régen, hogy nem ettem! Mert ez egyformán régen volt, közelségekben s távolokban. Mert ez egyformán pozitív volt, akármit képzeltem.
Azonfelül, az abszolút bizonyosság súlyával nehezedett agyamra, hogy egy árva sou-m van, egyetlenegy sou van a zsebemben, egy franknak huszadrésze, vagyis öt centime a vagyonom! Soha a biztos tudatnak ilyen lesujtó hatását nem éreztem. Az unikumnak, a ritkaságnak, az egyedülvalóságnak ilyen keserű fenségét sem, soha. Egy sou! Ez annyi a pénz világában, az ezüstfrankok, tallérok s arany húszfrankosok birodalmában, mint egy főúri birtok produktivitásában egy csipetnyi törek, ami ott maradt a földön. Ez annyi, mint egy erdőszélen egy kis fonnyadt nyírfalevél, ami lehullott. Ez annyi, mint a csillagok végtelenségében egy utolsó kis szikra a tejúton. A honvágy marcangolt. Mert az olyan sajátságos, a honvágy, hogy mindenhez van kapcsolata, valami delejes kapcsolata minden árnyalathoz, minden pénznemekhez, a milliókhoz éppúgy, mint egy ilyen utolsó kis rézpénzhez, amit koldusoknak adnak. Mert a honvágy az ember lelkében, az egyetlen igazi kívánság valami jobbra, szebbre, valami boldogabbra. Már esteledett. A honvágy marcangolt. Mert a honvágynak az estével is van kapcsolata, azokkal a távoli fényekkel is, melyek a Champs Elysées-n túl, az Arc de Triomph fölött hullatták véres tüzeiket mintegy történelmi egekből. Fényekkel átszűrt felhőknek azokkal a tömör masszáival, melyek a palotasoroknak egész lángoló fantazmagóriáit ívelik fel az alkonyati égre, azokkal a fényekből való havakkal s havasokkal, amelyek mint egy tükörből vetítik a csúcsaik skarlátját s patakjaik zuhatagját omló aranyban ontják, azokkal a szakadékokkal, szirtekkel és hegyláncolatokkal, azokkal a magas csapásokban tündöklő fensíkokkal, azzal az egész borzalmas kivilágítással, fényből való máglyákkal s teológiákkal, melyekkel az alkony borul Párizs fölé a mennyek végtelenségében, a honvágynak olyan rettenetes kapcsolata van, hogy valami torz kínomban, elfúlva, szédültem ki a kertből.
Hova menjek? Mert az is sajátságos a honvágyban, hogy az ember sohasem tudja, hova menjen. A szív, mint egy delejtű, változatlanul csak azt az irányt mutatja az embernek, hová nem lehet, hogy menjen. Ahol megy az ember, az mind olyan, minden valóság ellenére, mintha sehol se menne. A honvágy ellebegteti az embert, valahogy kitaszítva, valami vak végtelenbe. Valami dupla világba, amelyből az egyik zárva van. Az estéli egekkel mögöttem, a fénykertekkel s tűzhányókkal, nem is éreztem az estét, ami leszállt. Két világ között csak azt éreztem, hogy az egyik elmúlik, de a másik nem jön. Az este, ha leszáll, csak éppen annyi, hogy soha nem lesz reggel. Megálltam egy fal tövében, céltalan, a sarkon. A madárkalitkás öreg ember, néhány lépésnyire tőlem, behordta mind a kalitkáit s zárt. A vak pintyőke még bele sipongott, félvállról abba a változatlan sötétbe, ami a kiszúrt szeme világa volt. A kalitkák mind eltüntek, a bolt mélyén, az egymás tetejében. Az egymás tetejében mind gubbasztott a sok madár, a sok madár! Az öreg zárt s míg megforgatta a kulcsot, a fél térdével benyomta az ajtót. A honvágy marcangolt. A honvágynak nem tudom micsoda kapcsolata van zárt boltajtókkal s madárkalitkákkal.
Egymásután eszembe jutott, külön-külön, az a három magyar dal, melyekre Scotti bárónőt annyi kínnal tanítottam. Az is eszembe jutott, hogy énekmesteri sikereimmel öt centime magaslatáig vittem. Öt centime magaslatán olyan magasan van az ember, olyan magasan vagy mélyen, hogy már nem is mehet tovább. Bementem egy péküzletbe a szomszédban, öt centime-om magaslatán.
Sehol a világon nem árulják a kenyeret olyan báltermi díszletekben, olyan szimbolikus fönséggel, mint ezekben a párizsi péküzletekben, tükrös falakkal s márványasztalokkal. Sehol a világon nem is tudnak ilyen kenyeret sütni, magyar lisztből, aranyrudakban. Sehol a világon nem is mérik a kenyeret, gyönyörű fiatal hölgyek, ilyen alkimista pontossággal. Vehettem volna, igaz, egy kis cipót a sou-mért. De inkább abból a pain de ménage-ból kértem, ami jóval kiadósabb.
A fiatal hölgy, égi angyal, a tükrök, a márvány, a sok kenyerek között, a bárd alá nyomott az asztal végében egy egész nagy kenyeret és vágott. Jókora darab volt, amit vágott s rátette a mérlegre és nézett, – én is néztem. Mennyivel lehetett több e karéj kenyér, mint a súly, az ilyen gyakorlott kezekből? Mert csakugyan több volt. Egy fél dekával, annyival sem, egy hajszállal, egy gondolattal, egy árnyalattal, egy sóhajjal te jó Isten, mert a kenyér mindig súlyosabb egy sóhajjal! Elegánsan, nem tudom, valahogy leplezni kívántam ezt a többletet, mint ami nem számít, amit meglátni sem érdemes s fölényesen, egy pillanat alatt, a magam generozitását szuggeráltam a hölgynek, egy egész világnézletet! Mégis, fehér keze már kinyúlt a serpenyő irányában. Már kivette volna azt a jó darabot, hogy levágjon belőle. De gyorsabban e mozdulatánál, oly rémülten nézhettem, olyan halálos ijedelemmel a keze fölött, amint kinyúlt, hogy úgy amint volt, a félúton, a félmozgásával, a levegőben elakadt e kéz. A harc harc, erősebb voltam, de micsoda áron! Mikor leadtam a sou-mat s ott láttam magam, szemtől-szembe magammal a tükörben, alig ismertem magamra. Alig volt hangom, ahogy elköszöntem, mikor mentem csendesen, a karéj kenyeremmel selyempapírban, mikor mentem.
– Bonsoir, – mondtam.
– Bonsoir! – felelte.