XXX.
Már ezidőtájt mindenkinek bemutattam magyar novellás könyvemet, még csak Mirbeau hiányzott, aki nem ismerte. Nem is tudom, mi célja volt annak az elképesztő butaságnak, hogy minden francia írónak bemutassam a könyvemet. Valószínűleg jelezni kívántam, hogy én is megírtam egy kötet novellát, noha magyar nyelven. Még csak Mirbeaunak kellett ezt jeleznem. Legott vittem neki egy példányt a kies Poissy-ba, ahol ez a kitünő író a tulajdon kastélyában lakott, egy tündéri kert közepén.
Megérkezve Poissy-ba egy nyári délután, eltikkadva szállottam ki a 3-ik osztályú kocsiból s egy kis ivóvíz után néztem az állomáson. Azonközben, hogy így szaladgáltam a könyvemmel, az a kínzó szomjúság gyötört, ami minden ügynököt, mártírt és rikkancsot gyötör, de amelynek az én esetemben nyilvánvalóan lelki okai is voltak. Ha nem tiltanám meg magamnak ezekben az írásokban, amint ezt már többször jeleztem, a nagyobbarányú vállalkozásokat egy írótoll ecsetjével s búvárszondáival, bőven leírnám e ponton ezt a drámai szomjúságomat s ennek a drámai szomjúságomnak azokat az egyiptomi napjait és éjeit, melyekben valami történelmi átok perzselte a gégémet, atavisztikusan. Egész fiatalságomban olthatatlan szomjakat éreztem. Olthatatlan szomjakat éreztem magányos nyári délutánokon át a Luxembourg kertjében s kis szobám ablakából, amint az alkonyat óráiban az első csillagokat néztem. Az erkölcsieken kívül, amelyekről alig szólok, talán klimatikus hatások is magyarázhatják ezt a szünet nélkül való elepedettséget. Nem egyszer, egyenesen a vízcsapnak dőltem s úgy ittam hosszú perceken át, félig ájultan, félig elázva, mint egy állat.
Az állomás végében, egy platán alatt, rögtön megláttam egy kis bronzkutat, amelyen, egy kagylóformából, vastagon dőlt a víz, csillogón a napfényben. Eau potable, olvastam a kúton s rögtön, a félarcommal, a vízsugár alá hajoltam a tátott szájam gyönyörűségével. Akkor, amint így ittam, fölfelé meredezve, egy másik felírás is a szemembe ötlött, egy másik felírás, apró gót betűkkel: »Don de M. Octave Mirbeau«. Nem emlékszem, hogy volt valaha életemben ilyen kettős örömöm, mint amilyet ez az üdítő víz s ez a finom szöveg okozott így együttesen a lelkemnek e nyári délutánban. Úgy ittam hálásan és vallásosan, mintegy az adakozó tiszteletére. Úgy ittam, mint azok a legrégibb elődök a pusztában, mikor Mózes báró forrást fakasztott a sziklán. Úgy ittam, olyan önfeledten, olyan búfelejtőn, olyan extátikusan, hogy a brüsszeli gyorsvonat, kitörvén a látatlanból s elrobogván a hátam mögött, majd elsodort a légnyomásával.
Azokat a szálakat sem vizsgálom, melyek ösztönös vonzalommal Mirbeauhoz kötöttek. Tájékozatlan ifjúságom elbűvölve követte azokat az írásbeli szilajságait, melyekkel kíméletlenül mindenkit főbeütött maga körül, aki nem volt tetszése szerint. Évszázados tekintélyeket, hagyományos nagyságokat egyszerűen kitörölt a világból s az összes belső részeit kivette áldozatainak, a modor és hang olyan szabadságával olykor, olyan ötletességekkel, olyan viccekkel és szellemességgel, a leplezetlen gyűlölségnek olyan trágárságaival olykor, határok és mérték nélkül, hogy ez már fenségesnek tünt. Az ember érezte, hogy ez a harcias író a szegények barátja. Gyönyörű kútját is a poissy-i állomáson, valami külön figyelemnek tekintettem a magam irányában. Nem tudom, micsoda jóságokat éreztem, a magam javára, ennek a szenvedélyes embernek a szívében. Nem tudom, micsoda kapcsolatokat éreztem. Azokat a kapcsolatokat és kötelékeket éreztem, melyekre az ember oly hajlamos, oly hajlamos! húszéves korának sötét nyomorában.
Egy harmadik fölírás, amit a kapun láttam, már kevésbbé volt üdítő hatású. Gare aux chiens! ezt olvastam a kapun. Megvallom, többször elolvastam. Megvallom, haboztam is. Megvallom néhány percbe telt, amíg kivontam magam abból az eszmekörből és gondolatvilágból, melyek ezt a figyelmeztetést a magam számára is megfontolandónak sugalmazták. Meggyőzvén magamat, hogy mindez nem reám vonatkozik, óvatosan beléptem a kapun s izraelita modorban körülnéztem, a könyvemmel a hónom alatt, mint egy imakönyvvel, mint egy pálládiummal, ami meg fog védeni, akár vérebek ellen is. Az igazság az, hogy nyoma se volt itten se vérebnek, se kuvasznak, se komondornak, se semmiféle kutyafajtának. Soha nem is profanizálhatták házőrző kutyákkal ezt a tündéri világot, mely mint egy látomás, rögtön a kapun túl, az első kis ösvénytől fogva, a szemem elé tárult. A melegházak végtelen nyúlványai szántották át a teret s tetőzet nélkül, oldalfalak nélkül, amelyekből csak egy-egy üvegkocka maradt, olyan színekre, olyan harmoniákra, oly mélységekre s magasságokra nyiltak a legritkább virágfajoknak árnyalatok szerint való csoportosításával, tűzhányó-lavinájával, gyémántmezeivel, poláris havával és sárgaréz virulásával, hogy csak bámultam és álltam, hivatlan! ágrólszakadt! sápadt költő, magyar ember, micsoda más világból! Nem láttam semmit s úgy láttam mindent elborult öntudatommal, amellyel alig tudtam számot adni magamnak, amint szédítő egységében, fényeiben és végtelenségében belém omlott ez a babyloni virágözön, rejtélyes életek ezrei, annyi szépség, amit nem ismertem. Kényes és légies virágok, olyan kelyhekkel, mint a fátyol, ezerszámra állottak opálszáraikon s más virágrengetegek, más mezők és terítők, más csillagos egek egyesültek velök s követték őket virulón a térben s abban a csöndes testvériességben, ahogy virágok állanak egymással, mint a szűz nővérek. De megismertem a gardéniát, egy egész rét gardéniát, elborítván mohos lejtőket, valami halvány fagy tompaságával, mint egy távoli tó ködösen a télben, matt fénytelensége derengésével. És megismertem a tubarózsákat, sűrű sorokban, föltüzdelve, mint a templomi gyertyák, egy másik végtelenségben s megint egy másikban, egész lejtőkön, egész lépcsőzeteken, egész folyosókon, csíkokban s kendőkben a rózsaszín begoniát, a jácintot s a violákat, a hortenzia-gömböket, mint a kék lampionok sokaságát s a karmin kanéákat egy egész domboldalban, micsoda domboldalban! ami körülzárta az udvart, az egész térséget a kastélyig, a kastély körül s a kastélyon túl, piros szuronyokkal s bronzlevelekkel, valami zord mozdulatlanságban, úgy zárta körül!
És csak elbűvölve álltam, s alig mertem lépni. És mindig több volt ez s mindig más és nemcsak az volt, hogy virágok voltak itten, végtelen teóriákban, füzérekben, fonalakban, minden színekben s árnyalatokban, a fokozásoknak olyan skálájában, olyan forgatagában, hogy a leghalványabb fehérből, sárgából, kékből és pirosból a legizzóbb fehérbe, a legzordabb kékbe, titáni kékbe s vérző skarlátba mentek, nemcsak az, hogy virágok voltak itten, végtelen szőnyegekben, ágyakban, terítőkben, csillagkendőkben, az egyazon szín legalacsonyabb mélyétől a legmagasabb fokáig, ahonnan már nem lehet tovább, ahol már megszűnik természet, kertészet, művészet, ahol már nincs többé se virág, se szín. De ami megragadta az embert, nem is az illat, nem is a harmoniák álombeli szépsége, de az a furcsa csend, ami terjedt, az élet és virágok csendje, annyi élet s annyi virág halálos csendje, amibe nem szólott egy lehellet, egy sóhaj, egy hang! Majdnem sírtam és csak néztem s csak néztem s nem tudtam, hogy menjek? Mint egy templomban, mint egy más világban, mint egy álomban, mint egy mesében, mint ezer és ezer élő szív között, nem tudtam, hogy menjek szegény fiatalember, magyar ember! Nem is tudom, hogy mentem, hogy értem fel a kastélyig, félig ájultan a novellás könyvemmel.
Idáig, senkit nem is láttam. Itt nem volt senki és semmi, csak virág. Itt nem volt semmi, csak ez az isteni processzió valami heroikus örömben, gyönyörben és kéjben, olyan szakaszokra, táblákra és masszív tömbökre osztva, olyan felvonulásokra osztva, ahol ezer és ezer virág, mint ezer és ezer apró szűz, a maga kis templomi zászlóját hozta, ahol a fehér virágok halotti leple, a halovány selymek fénytelenségéből a legtündöklőbb jégmezőkbe dermedt, ahol a pirosak brokátja, a rózsaszín derengésből vérző rétekké változott s a sárgák és kékek rövid száraikon, mint az ékkövek csillogtak végtelen tartályokban. S ez mind, ez mind, ezernyi szirom, kehely és szár, ezernyi szín, százféle árnyalatokban, ez mind betűzött a nyári fénybe azzal a tündéri kivilágítással, amit a levegő prizmája, apró tükrökre s kristályokra osztva, ezer felől vetített vissza délibábos tüneményességgel. Semmi nem mozdult ezekben a tükrökben s kristályokban. De a legparányibb rezgésre a levegőben, ha csak egy percre fújt a szél, már úgy tünt, rögtön, hogy meghajlanak a tükrök s az egész virágtömeg fölborul bennök, széthajlik, oszlik, elszóródik, megy, miközben egy újabb tömeg, egy másik csoport, egy másik tömb, egy másik virágözön merül fel és jön az előbbi tetejébe, egy harmadik, még izzóbb, még lángolóbb s ez is elmarad s eltűnik s újjászületik egy tükörben!
Hogy értem fel a kastélyhoz, nem is tudom. Egy ember ült a tornác végében, akácindák mögött, melyeken alig tűzött át a nap. Egy kis asztal előtt ült, s cigarettát töltött, sokféle török dohányból, amit összekevergetett. Alig ismertem meg a sűrűben, az ákácfürtökben, Mirbeau! ahogy gyűrte a dohányt a hüvelybe s dolgozott, lilaszín derengésben. Már egy egész halom cigaretta volt előtte, most ebből kiszedett egyet, levágta a végét egy ollóval s éppen rágyujtott, amint fölmerültem a küszöbön, az indák alatt, előtte… Úgy nézett a gyufa lángja mögül, amíg csak tartott ez a láng, úgy nézett meglepetve, mint aki csak virágokhoz szokott. Egy szót nem szólt, de egy nagyot szippantott a cigarettájából, olyan mélyen a mellére, hogy egy szál füst nem jött ki a szájából percekig. Én sem szóltam, nem tudtam szólani. Valami fojtogató némaságban szinte összeomlottam, mint nők előtt, akikhez nem mer szólani az ember. Csak egyszerűen kinyujtottam a karomat s így tartottam a könyvemet, mint egy áldást, mint egy virágot egy más kertből feléje, szegény magyar novellás könyvemet!
Átvette, megnézte, fellapozta, belenézett s olyan szomorú lett, amilyen csak egy könyvvel lehet az ember.
– Vous m’apportez un livre, que je ne comprends pas! – ezt mondta. – C’est un bon livre! – mondta még s szépen visszaadta.
Miért mondta ezt: C’est un bon livre! nem tudom. De olyan szomorúan mondta! Olyan szomorúan, mint mikor az ember nagyon örül valaminek. Talán csak azért mondta, mert csakugyan nem érthette, nem tudom. Talán azt gondolta, csak az a jó könyv, amit soha nem olvas az ember.
Borzasztó gêne-ben voltam. Borzasztó szerencsétlen voltam. A lilaszín derengésben, a küszöbön amint álltam, nem tudom, micsoda gondolattársulással azokat a vándor teológusokat láttam, azokat a sápadt fiatalokat távoli visszasugárzásban, akik hajdan, a hazámban, Szalkán, egy tányér levesre vártak a küszöbön s akiket bámultam. Ez az egész nagy perc itten, egy perc! évszázadokra osztva! mint a katasztrófa nehezedett reám. Nem jelzek itt semmit mélyebben, ebből a hajótörésből. De főleg ez tört össze a lelkemben, darabokra, ez a C’est un bon livre! ahogy mondta! Valahogy menni akartam volna ólomlábakon. Valahogy szárnyakat reméltem, hogy kinőnek a vállamon s elrepülhetek. A nyelvem beragadt a számban, olyan szomjas voltam. Alig hogy kiérek, inni fogok, ezt gondoltam, inni a kútjából és mentem.
Megint mentem a sok virág között, mentem a könyvemmel, talán nem is siettem, csak mentem, mint aki utoljára megy egy ilyen tündéri kertben, ennyi virág között és soha többé, mint ahogy koldusok mennek, akik ráérnek, mint ahogy bizonyos lepkék szállnak, lassan és utoljára, mikor vége van a nyárnak, úgy mentem a könyvemmel. A kapuhoz érve, még egyszer megfordultam s néztem. Ott állott, fönn a tornácon, messze, a sok virág fölött, ott állott és nézte, ha vajjon kimegyek-e a kapun?