A párizsi regény

Mégsem nyugodtam a könyvemmel és csak szaladgáltam. A két lábamat lejártam. Mindenfelé szaladgáltam a könyvemmel Párizsban, ahol csak valami reményem lehetett. Nem is tudom, micsoda reményem, mert soha meg nem határoztam. Olyan szegény voltam s annyit szenvedtem, hogy soha nem is kellett semmit meghatározni reményeim tekintetében. Nem kellett közelebbről meghatározni, nem kellett külön sem meghatározni miben reménykedem, nem kellett választani a reményben. Akármiben reménykedhettem, a legparányibb dolgokban is reménykedhettem, mert ha csak a legparányibb reményem is megvalósul, már rögtön jobbra fordul dolgom. Nem arról volt szó, hogy csatákat nyerjek, hogy nagy dolgokat bonyolítsak le, hogy feldúljak tömegeket. Olykor csak a legparányibb dolgokról volt szó. Csak egy percig tartó jobb életről volt szó az életemben. Olykor csak arról volt szó, hogy találkozván valamelyik ismerősömmel az utcán, a könyvem szellemi értéke felemeljen anyagi mélységeim éjjeléből s mint költő, mint igazi költő, megaláztatás nélkül fogadhassak el egy szerény kis meghívást valami étvágygerjesztő aperitif-re, miután napokig nem ettem. Valami kis aperitif-re, valami kávéházban. Reménytjáró utaimban a boulevardokon, mindig étvágygerjesztő aperitif-eket ittam, a dolgok visszájára abban az élettani értelemben, hogy éppen attól kellett jóllaknom, ami másnak csak étvágyat csinált. De ez mind remény volt, mind remény, amit csak láttam, éreztem, gondoltam, amit láttam főleg, a nagy tömeg a Café de la Paix előtt, ahol, a teraszon, az aperitif-et ittam, a dörgő kocsisor az úttesten, a sok nő a járdán, az Opera fénye, ami kigyúlt a szomszédban, ez mind remény volt, mert ezt mind sodorta az élet, a lehetőségek, a beteljesedések valami szüreti igéretével. Ez mind hatott és harsogott és visszahatott rám mámoros hangulatokban, valami furcsa szaporodással, párzással és népesedéssel, mint liliputiakkal, ha szabad így mondanom. Fogékonyan a fantáziákra, minden készséggel a magam javára, hogy egy jobbik percre fordítsam a rosszat, az egész szívemmel nekidőltem minden lehetetlenségnek s a párizsi boulevardot a Váci-utcával tarkítva ájult idézetekben, igen boldog is lehettem. A tömeg kivetette elém azt a rejtélyes matériát, amelyben ezer és ezer ember lelke remeg, egy közös érzés végtelenségében. Minél több idegen embert láttam, minél több franciákat láttam, annál inkább magamra ismertem. A remény sodort. A remény sodort a honvágyban. Maga a honvágy is remény volt. Az aperitif hatása, hatástalanul az olyan gyomorfalak közt, melyek izgatás nélkül is reszkettek az étvágytól, vagy szilárdan álltak az éhségben, mint a bástyák, az aperitif hatása inkább a fejemben mutatkozott. Egy pohár vermut összekeverve, tudományosan, cseresznyepálinkával, vagy egy abszintes gránátalma-szörp rózsaszín-opálosan, azokba a tündéri világokba emelt, ahol korlátok nélkül, a képzelet szabadságában már nem volt megállás többé és minden valóság a visszájára fordítva, egyazon rózsaszínben derengett az itallal, amelyből származott. Nem egyszer azt vártam, meglátom Jászait a tömegben, lobogó fátylakkal, görög-római arcélével, Agrippina! aki fölmerül és megy. Meglátom Beöthy Zsoltot, aki szeretett, Weisz Juliánt, akit szerettem, Apponyit, akiben kulmináltam! Ember, tömeg, kocsisor és a nők, ezt mind benépesítettem, elepedt képzelettel, félig ittasan, félig boldogan és még boldogtalanabban, ezt mind benépesítettem a magam javára, a magam reménységében, ezt mind szántották ifjonti vágyódások olyan barázdákra, melyekből álmok hajtottak ki, virágok virultak ki, virágok egy-egy emberfejjel, – barátok, szeretők, magyarok, akiket mind vártam, hogy jönnek, hogy feltünnek, hogy kilépnek a sorból s mosolygón közelednek, akiket mind reméltem, hogy itt vannak, hogy megjönnek, mint Pál remélte Jézust, hogy megjön, hogy meglátja, tündöklőn egy fal alatt!

Reméltem! Úgy reméltem, ahogy lélekzetet vettem. A reményem a levegőben volt, mert minden remény volt körülöttem, az utca, az út, a házak, a telefondrót, a kábelsodrony, a madár, aki szállt a kábelsodrony fölött a füstben fenn az égen, az első rikkancs, aki kiáltott és rohant és nem is tudom, ez mind reményem volt! És amit nem hittem s amit nem is vártam, akit sohse láttam és sohasem ismertem s amit soha nem is képzeltem s amit nem is kívántam s amire nem vágytam és soha nem is reméltem, ez mind reményem volt, amint szaladgáltam Párizsban a könyvemmel, mint egy sivatagban. Szaladgáltam a reményben, sőt! Már nem is arról volt szó, hogy mi a reményem, hogy miért szaladgálok, hogy mi a célja annak az Ahasvérus-útnak az utcán s a boulevardokon, az egész életemnek! Most már csak arról volt szó, hogy abban a csodában reméljek, aminek történnie kell, hogy tovább mehessek a reménytelenségben!

És csak szaladgáltam a könyvemmel és mindenfelé szaladgáltam s mindenfelé néztem s nem tudtam, mit nézek s nem tudtam, mit érzek, csak a könyvemet éreztem a hónom alatt, s a két lábamban egy végtelenséget. Reméltem, nem reméltem, bizakodtam, nem bizakodtam? már nem is tudom, olyan ájult voltam. Nagyon fáradt voltam. Nagyon fiatal voltam. Ezt főleg onnan éreztem, hogy nagyon éhes voltam. Úgy voltam éhes, hogy ezt nem vallottam be magamnak, mert nagyon büszke voltam önmagam előtt is, de azért nagyon éhes voltam. A boulevardok népvándorlásán, az estében és fényben, nem jött egy lélek, akit ismertem. Egy leány köszönt egy utcasarkon. Tisztelettel visszaköszöntem, megemelvén a cilinderemet, mert Maupassantra gondoltam, aki mindig ilyen illedelmesen köszönt vissza utcai kisasszonyoknak. Mindig irodalmi dolgokra gondoltam s analógiákra gondoltam, mert maga az út, az utca, egész Párizs a boulevardokon harsogva és zúgva az estében és fényben, valami nagy regény volt, ami élt. Itt voltam benne a könyvemmel, nem tudom micsoda dupla regényességben, hogy a könyvemmel voltam, a húsz évemmel voltam, a gyomrommal s kevélységemmel, írói magányosságommal s a két fáradt lábammal ahogy mentem a könyvemmel. Ehhez az egész képhez estéli lilafényben, az egész tömeghez és néphez, zúgáshoz és harsogáshoz, nem tudom hogy mondjam, de felkentem magamat, mint egy nagy vászonra mellékfuvolásnak, zsurnalisztának, fiatal írónak és hontalan katonának, az egész sorsomat felkentem, az egész életemet valami nagyon nyomorultnak ebbe az egyetemes képbe. S fokozván a lelkemet, mint igazi fuvolás, a legbensőbb hangokra, megint csak a könyvemhez omlottam le, amint leültem egy padra és csak ültem, hogy mondjam? megtermékenyülve. Valami finom meseszövésben voltam, ahogy ültem, valami mély konstrukciókban önmagammal s önmagamban. Úgyszólván magamat írtam a lelkemben s magamat komponáltam, amint ültem a padon, ebben a finom meseszövésben, ebben a finom megtermékenyülésben s közben néztem az omnibuszokat, a három vastag percheron-lovat egymás mellé fogva s aki rohant a sörényét lobogtatva, mint három oroszlán, járomba fogva. Mit vártam? miért ültem itt? reméltem? mit reméltem? Már valahogy úgy reméltem, olyan eszményi magaslatokon, hogy a könyvemet kikapcsoltam a reményből! Mint mikor az ember oly forrón szeret egy nőt, hogy megfagy a vágyában iránta.

Mégegyszer visszaéltem, apránként és részletekben azt a nagy szakaszát az időknek, a könyvem határkövéig, ahol rezümáltam. Az ember nem hinné, mennyire rezümálnak emberek, akik ülnek esténként, egy padon, a boulevardon. Annyi munkám volt ezzel a könyvvel, annyi nélkülözésem, miközben írtam, mindig csak írtam, micsoda téli éjjelekben írtam, micsoda tragikus világítás mellett, micsoda fáklya mellett, amit ujságpapírból sodortam magamnak, mikor nem volt gyertyám s így írtam a fáklya lángja mellett… Annyi munkám volt, hogy kiadjam ezt a könyvet, annyi száz levél, amit írtam s vittem a postára, a vasútra, egyenest a vonathoz, az ambuláns kocsira! csakhogy biztosan elmenjen, – annyi szenvedésem szóval, hogy valósággal megüdvözülve, mint egy szent ültem a padon. Éreztem, hogy e könyv sorsdöntő jelentősége odáig visz, hogy lassanként megsemmisülök benne. Hogy az élmény mellett, ami ez volt számomra, az első könyv! szinte megszűnök egyénileg, megszűnök, mint privát ember s felszállok valami távoli eszményiségbe. Hogy a gyönyörrel s a kínokkal, amiket mind magába zárt, megszűnök szenvedni, remélni, megszűnök ülni is a boulevardon egy padon. Hogy eltünök a világból éppen azzal, hogy ez a könyv megjelent! Még szerettem, mit szerettem! imádtam, de már-már megváltam tőle, mint egy roskadozó hídon, ahonnan számomra másfelé vezet az út. Elmerülve a sorsomban, ami nem tudom micsoda foszlányokban tünt tova előttem, a könyvemet a maga sorsára bíztam, amint kihullott a hónom alól s lesiklott mellém a padra, mint a levél, ha lesiklik a fa törzsén az ágról, mint nagy hitem, ami hullott a fájáról, ifjonti szerelmem, szegény első könyvem! S valósággal éreztem a gloriolámat, a cilinderem karimája körül, ahogy fáradt fejem a pad támlájának dőlt. Az egész arcom, átszellemülten, az égnek fordult abban a beteljesedett reménységben, amit minden ember ismer, amikor nem lát, nem hall, nem tud semmit a világból.

De akkor, valaki kopogtatott a vállamon, egy rendőr, pelerinában. Először nem is hallottam, nyilván csak másodszor hallottam, mert már erősebben kopogtatott.

– On ne dort pas ici! – mondta egyszerűen, barátsággal, mindazonáltal egy árnyalat megrovással s ment tovább az útján.

Én is mentem. Úgy mentem, ahogy álmából ébredve megy az ember, a mellett, hogy még tovább tart az álma. Úgy mentem, ahogy csak én mehettem, kissé megróva magam benső szemléleteimben, hogy magyar író létemre, mint egy csavargó aludtam a boulevardon, egy padon. Úgy mentem azzal a sajgó passzivitással, mely ehhez a nyomorhoz hozzáfűzte pesti jólétem és dicsőségem emlék-medaljonjait egy egész gyüjteménysorozatban s valósággal véreztem a szívemben. Nyilvánvalóan igen magasról estem. Körülbelül olyan magasról estem, mint amilyen Pest és Párizs volt egymás mellett, a méretek arányában. Az összes méretek arányában, az erkölcsiekben és fizikaikban. Gyorsröptű lezüllöttségem annál meglepőbb volt számomra, hogy fiatal létemre, igazság szerint, még alig lett volna időm, hogy így tönkremenjek, ilyen végérvényesen, mint egy régi bankár, akinek ehhez hosszú évek állnak rendelkezésre. Még nem is voltam semmi és már semmi sem voltam.

És csak mentem. Borzasztó egyedül mentem, holott megint a könyvemmel a hónom alatt, úgy mentem rabbinisztikusan. Ugy mentem évezredek átkában, ahogy egy bizonyos emberfaj oly sokat megy a történelemben. Megvallom, mindig szerettem a történelmet. Úgyszólván a magam javára szerettem. Úgy szerettem, mint ahogy egy Perényi, a multaknak hősi emlékeit. A sorsomat kutatván, szükségképpen hozzákapcsoltam magam a történelemhez, meglehetős szerényen, igaz, csak úgy, mintha egy vékony kis fonalat kapcsolnék, egy kis selyemszálat egy nagy gombolyaghoz, olyan nagy gombolyaghoz, mint a föld. Igy kapcsoltam hozzá magamat, májusi virágzásomban, mártíri gurmandériával. Igy kutattam azzal az egyéni szenzualitással, azzal a tudori kéjjel, azzal a jezsuita ájultsággal, hogy azt hittem, meg is fejtettem valamit. Vajjon mit? te jó Isten! Megsemmisülve húsban s vérben, de megnőve a szívemben, gyarapodván érzésben is és gondolatokban, büszkén eljutottam atomszerűségem, parányiságom és jelentéktelenségem felismeréséig. Az éjjelben és a boulevardokon, elveszve térben és időben, elveszve és sodorva, silány egzisztenciámnak olyan mélyeire szálltam, hogy az mélyebb volt, mint maga az élet, mindennél mélyebb, úgy találtam. Minél mélyebbre szálltam, annál mélyebb volt az éjjel, annál tágasabb a boulevard, annál sötétebb minden egy lilaszínű világításban és csak szálltam. Már nem is voltam éhes. Már csak valami tompa fájdalmat éreztem a gyomromban és csak szálltam. Valami tompa fájdalmat, hála Istennek! Mindig boldogan felsóhajtottam erre a tompa fájdalomra. Mindig ezt a tompa fájdalmat vártam. Mikor ez megérkezett, szinte fordultam a pályán, meg voltam váltva! Mert ez volt a végső pontja, ez a tompa, annak az élettani állapotnak, ameddig éhes tudtam lenni. Ameddig fel tudtam menni az éhségre, mint egy hegyre. Aztán már nem volt tovább, aztán már csak szédültem. Már csak szédültem abban a széles horizontban, amelyben oly szűkre voltam szabva. Az egész létem a gyomromra volt szabva, ami az önérzetes embert megalázta bennem. Ezért vártam ezt a tompát. Az idők során, ahogy multak az évek, mind korábban jelentkezett. Ez volt a szerencsém. És csak mentem.

És csak mentem és csak szálltam és töprengtem és népek és tömegek és távoli vándorlók egyetemes végzetében, ami vándorlásukat illeti, a magam kis privát sorsára ismertem. Megismertem tradiciókat, megismertem örökségképpen, egy évezredes tréninget magamban. Lehet ez? Nem tudom. Valószínű. De talán felesleges itten ilyen tudományosan, ilyen renanszerűen magyarázni és fitogtatni, egy demokráciában! történelmi erényeket. Mindenesetre hihetetlen, micsoda távgyalogló voltam. Micsoda utakat tudtam járni, a két lábamon, micsoda utakat, tériszony nélkül, ahogy menni tudtam, egész éjjeleket menni és csak menni!

És csak mentem. A Madeleine-től a Bastille-ig mentem, s a Bastille-tól megint vissza a Madeleine-ig mentem s megint megfordultam s megint mentem s már mindent láttam, mindent felismertem, mindent megjegyeztem, az összes lámpákat az ablakokban, ahogy sorjában kialudtak, amíg mentem s jöttem, az összes párokat a kapuk alól, akik betértek a házba, amíg visszajöttem, s már ismertem az összes lányokat csoportban s az összes lovakat hármasával a nagy omnibuszokban s akik rohantak, lobogva, elémbe s utánam, pattogva az úttesten, amint így jöttem-mentem, a Madeleine-től a Bastille-ig s a Bastille-tól a Madeleine-ig vissza, amint így jöttem-mentem! Végül megálltam a Concorde-téren, egymagam, késő éjjel, ezer lámpa közt a Concorde-téren, mint egy erdőben, ahol minden fa ég. Megálltam azon a szent helyen, ahol annyi embert lefejeztek a forradalomban. Egy király feje is hullott itten, gondoltam, mert nagyon fiatal voltam. Borzasztó merész dolognak is éreztem, hogy egy királyt lefejeztek. Nem is értettem, hogyan történhetett! Eszembe jutott az a conventi képviselő, aki felkiáltott a gyűlésben: »Egy király, a dolgok erkölcsi rendjében annyi, mint a dolgok fizikai rendjében egy szörnyeteg!« Csak így történhetett, az ilyen forradalmi ortodoxiának kilengéseivel. Nem osztottam ezt az elvet, Isten őrizz! Rendkívüli tisztelettel gondoltam Ferenc Józsefre, noha törvényét megsértettem, mégis rendkívüli tisztelettel, mint egy üdvözlettel. S felmentem a Concorde-térről az Etoile-kapujáig. Már ott reggel volt akkor.

Az egész nagy massza, az egész monumentum, megkönnyült körvonalaival, az egész nagy kő-ív a magasba kalapálva, a reggel kapuja volt, úgy tünt. A bolthajtásban, magasan fenn s a bolthajtás fölött a végtelenben, egy olyan őskori égbolt nyílott és sodorta hajnali mezőit felmosva arannyal és ezüsttel, a fáklyafénynek s viaszgyertyáknak olyan anyaszentegyházi tündöklésével, hogy az ember, stílusosan, hozzá kívánt volna ezekhez a fényekhez és kivilágításhoz valami egyiptomi sivatagot néhány szent emberrel s egy gyermekkel, akik ballagnak szamárháton. De csak annyi volt, hogy hirtelen, egy zord kis utcából a szomszédban, a kapun túl s a fényben, egy zászlóalj katonaság dült elő mintegy az emberiség bőségszarujából, egy selyemzászlóval s a zenekarral az élén, mely a Marseillaise-t játszta! Önkénytelen, bús lépteimet e szent himnusz ütemére fogtam s úgy meneteltem a csapattal, szerényen a fal mellett a járdán, mint egy széljegyzet a szöveg mellett egy könyvben, úgy meneteltem, micsoda jegyzet! ismeretlen katona e nyilvánvaló vörösnadrágosok mellett s aki boldog, boldog? nem is tudom, de hogy egyszer egy másfajtának lépteiben járhat, zenekísérettel! Igy értem ki Neuilly-be, – no de hova menjek? Körülöttem akit láttam, akik hordták a tejet s szaladtak a friss kenyérrel, fiatal cselédleányok, mind ki voltak aludva rózsaszínre. Az ég tüzelt. Már ez nem volt asszír-babyloni ég, már ez Párizs ege volt a reggelben, ásványolaj és benzinláng titánkékjével, sárgáival, láváival, ahogy a nap lángolt! Hova menjek? Hova menjek a könyvemmel? Az igazság az, hogy már egy órája haboztam, ha benyissak-e Rippl-Rónaihoz, aki itt lakott a szomszédban. Rippl! micsoda reményem?! Már jöttem is vissza, zene nélkül, micsoda zenékkel!

Akkor eszembe jutott egy kitünő ember, aki ujságírótársam volt Pesten, akivel hajdan nagy riportokra mentem, aki szeretett is engem, Siklóssy József. Ez is itt lakott ezen a környéken, itt élt szerényen gyönyörű hitvesével, aki párizsi nő volt, itt dolgozott német lapoknak, drága, kitünő ember!

Istenem, egy percet késtem, ezt láttam rögtön, amint beléptem. Épp vitték ki a tejeskannát, a csészéket, a süteményt, épp vége volt! és már szedték le az asztalt.

– Reggelizett? – kérdezte Siklóssy, aki zsurnaliszta létére, látott valamit a szememben.

– Köszönöm, – ingadoztam. – Merci, – folytattam Siklóssyné felé, aki megfordult a tálcával a karján és állt és várt, a tálcával a karján.

– Merci oui, ou merci non? – kérdezte határozottan, mert únta, hogy így álljon s várjon a tálcával a karján.

Rögtön, ez a hang ledöntött, ez a franciás szövevény e merci körül, amelyben elvesztem, mint egy labirintusban. Úgy össze voltam törve éhségtől, gyaloglástól, nyomortól s gondolatoktól, hogy primitív őszinteségem, amellyel itt, a magam javára, felelnem kellett volna, szinte megcsúfolta a szívemben szemérmes dicsőségemet. Nagyon mélyen lévén, nagyon megsebezve is lelki magaslataimban, a mellett, hogy olyan mélyen voltam, talán egy egyszerűbb s gyöngédebb szónak, társulások nélkül, inkább engedtem volna, mint ennek a francia fordulatnak, ami oly idegen volt. Azonfelül, bizonyos megvalósulások előtt, majdnem mindig elvesztettem magamat. Csak éppen, hogy kinyujtsam a kezem, hogy kimondjak egy szót s már megbénított, hogy megszűnik egy álmom. Úgy oda voltam tapadva nyomorhoz s fájdalmakhoz, hogy inkább az fájt, hogy levágjanak róluk.

– Merci, oui, – mondtam jóvátehetetlenül s a hölgy ment a tálcával. Ritkán éreztem életemben, hogy valaki messzebb útra megy.

De akkor jött egy másik vendég, egy fiatalember. Egy egész más külsejű fiatalember, mint én. Néptanító külsejű fiatalember, tömzsi, durva, holott szép meleg szemekkel. Nagyon furcsa fiatalember, ahogy bejött, ahogy fordult, ahogy néztem, nem is tudom miért olyan furcsa! Nem is tudom, mit éreztem benne, a két szemében különösen, mit láttam rajta, mi volt olyan furcsa! Egy kis kopott barna felöltőben volt, ami majdnem szétrepedt rajta, úgy megfeszült az öltés fehér cérnájával, a mellett láthatólag, mellényt s kabátot pótolt s egy olyan kis bizonytalan szürke nadrágra ereszkedett, mely két egyenlőtlen szárával, két feltünően egyenlőtlen szárával, majdnem a bokáig hagyott födetlenül két tisztességes cuggos-cipőt, két súlyos masszájú lábon. Nem lehetett kétséges, hogy ezzel a nadrággal s felöltővel egész garderóbját felvette ez a fiatalember, aminthogy két duzzadt zseb, kétoldalt ezen a felöltőn, arról is tanuskodni látszott, hogy mindene itt van ezekben a zsebekben, amije csak van ezen a világon ennek a fiatalembernek. Csak néztem, nem tudom, egy évig néztem percek alatt s a nyakkendőjén, ahogy félrecsúszott az ingén a gyári forma merevségével, mint egy pléhdarab, a nyakkendőjén, micsoda nyakkendőjén! egy legyet láttam, egy legyet! recézett szárnyakkal, egy igazi kis szürke legyet, mozdulatlanul! Csak néztem, mit mondjak? Ez a nyakkendőtűje volt ennek a fiatalembernek, ez a légy ezen a nyakkendőn, igen szellemesen. De ez volt minden, nem tudom, ez a légy volt minden! Ez volt az ékszer, a kincs, a ritkaság, minden! Minden szegénység, szerénység s igénytelenség ezen a világon. Az egész tömzsi fiatalember.

De ami egyenesen megdöbbentő volt számomra, amivel minden külsőség ellenére, valami benső mélyekben hasonlítottunk egymásra: hogy tudniillik ő is hozta a könyvét, mint én, a tulajdon szerzeménye-könyvét, ő is hozta! De ő már német fordításban, »Der Hunger« címmel. Knut Hamsun volt ez a fiatalember.

Igy ültünk hárman akkor, Neuilly-ben, micsoda hármak! Siklóssyval, aki felém fordult:

– Csak azt tudom tanácsolni, – mondta, – hogy maga is fordíttassa le a könyvét, – ezt mondta barátsággal s nézte, milyen sápadt vagyok.

Hasonlóképpen nyilatkozott Hamsun, hasonló barátsággal, amint csak ültem s néztem.

– Franciára! – mondta, – franciára! franciára! – így mondta többször, franciára! de ő nem nézte, milyen sápadt vagyok, s felállott mint egy jelre. Odakünn harangoztak.

Mi célja volt mindennek? mit reméltem? mit nem reméltem? franciára! de ahogy indult a fiatalember, csöndesen hozzája csatlakoztam. Már olyan fáradt voltam, hogy nem is volt akaratom. Hogy ő is ment, hát én is mentem. Már a legyet is elfelejtettem a nyakkendőjében s csak követtem s csak mentem, mint egy néptanítóval, mint egy idegennel, úgy mentem vele, mint egy szegénnyel, mint egy testvérrel, csak mentem. Hogy soha többé nem fogunk találkozni, gondoltam, hát megyek vele és csak mentem.

Mikor végigjöttünk az avenue de Neuilly-n, azt kérdezte, miről szól a könyvem? Egyszerűen azt feleltem: talán arról, amiről az öné. Tudniillik a cím után ítéltem.

– Egyébként, – mondtam, – én sokat beszélhetnék magának az éhségről.

– Ismeri ön a petit beurre-t? – kérdezte. – Finom vajas kéksz, nagyon kiadós, tápláló, 20 centimes-ért kap egy negyed kilót…

Rögtön, a felöltője zsebéből, kinyomkodott egy csomagot, papírzacskó formájában. Alig tudta kihozni a zsebéből, olyan nagy zacskó volt.

– Ez van egy kiló is! – mondtam felderülve.

– Van! – mondta s leült egy padra, az út szélén egy fa alatt és intett, mint egy házigazda.

Kettőnk között volt a zacskó, a padon. Ahogy megkezdte s kivett egy kékszet, én is, finoman, kivettem utána egyet. Igy, vártam mindig, hieratikusan, hogy előbb ő vegyen ki egyet s csak aztán nyúltam a csomagba, utána, s magam is vettem egyet s csak egyszer csaltam, mikor kettőt vettem egyszerre, két olyan vékony kis négyszögleteset, mint két kis kockát egymáson, édes kis petit beurre szerelmem!

– Ismeri ön azt a bizonyos tompát? – kérdeztem, – ami megszállja az ember gyomrát s szinte elvágja az éhségét, mint egy kés? Ismeri ezt a tompa fájdalmat, Hamsun?

Nem felelt, csak nézett, mint aki nem érti, amit kérdeznek. De a zacskóba is nézett, ha maradt-e még benne és látván, hogy üres, egy másik mozdulata volt. A vastag kezével, lágyan, a másik zsebébe nyúlt.